Sarah Hannon

"Mindig is ijesztőbb akartam lenni a szörnyeknél..."

Userinfó: Főkarakter

Név: Sarah, Hannon
Mutáns név: Jiangshi  (Csiangsi)
Születési dátum: 1968; New York, Egyesült Államok
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Életerő manipuláció
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 6 évesen, de azóta eddig lappangott

Képesség jelenlegi szintje: Mivel Sarah képessége nem rég aktiválódott igazán, ezért kevésbé tudja irányítani. A képessége aktiválódik ha komolyabban megsérül, esetleg komolyabb veszélyben érzi magát. Ilyenkor ha valaki (nagyjából 2m sugarú körben) közel tartózkodik hozzá attól életerőt szív el, amivel regenerálja magát. Az áldozat vagy áldozatok gyengeséget éreznek, elgyengülhetnek, elájulhatnak vagy súlyos esetben meghalhatnak.
Jelenleg ha irányítatlanul működik a képessége, akkor egy emberre érezhetőbb hatással van, míg ha többen vannak körülötte, a képessége általában eloszlik rajtuk.

Képesség távlatai: A képesség hatósugarának növekedése, irányíthatósága (kitől, miből - növények, állatok -, mennyi életerőt szív el), bár súlyosabb sérülés esetén nagy valószínűséggel így is aktiválódhat a képessége, életerő érzékelése, mások jelenlétének észlelése akaratlagos sérülés okozása, életerő átvitele egyik személyről a másikra, az az gyógyítás, később, „kifejletkorban” öregedés megállása.

Jellem: Sarah a képessége megjelenéséig amolyan „ki ha én nem” típus volt, az új fejlemények viszont kicsit visszavettek ebből a stílusából, bár ki tudja meddig. Általában életerős, vidám típus, akit nem mindig érdekel más mit gondol róla. Nem szereti a felszínes kapcsolatokat, így eddig kevés barátja volt, de azt a keveset nagyra becsüli, a többiek meg csináljanak amit akarnak... Általában erős kiállású, amit néha kissé furcsa, akár némelyek számára ijesztő kisugárzás kísérhet.
Nem szereti, ha cserepes növényt kap, megfigyelése szerint mindig elpusztulnak a szobájában. Ezt eddig a ház fekvésének vagy valami hasonlónak tudta be.

Külső: Lágy barna, haj ártatlan kék szemek, angyali arc, melyhez szelíd, vagy akár éppen ijesztő mosoly is társulhat. Testalkata kissé nyúlánk, de nőies, melyből a többség nem gondolná mekkora erő lakozik. Ha kevésbé takaró ruhában van észrevehető hogy sportol, de nem feltétlenül szembeötlő. 

Előtörténet:

Sötét volt és hideg, a fejem kótyagos volt... Pont mint a kórházban.
Hat éves koromban voltam utoljára kórházban, hogy előtte mennyit azt nem tudom, nem emlékszem. De ez az élmény azóta is nyomot hagyott bennem. Nem is tudom már mi volt a pontos betegség, vagy diagnózis, de azt tudom, hogy nagyon rosszul voltam. Köhögtem, fulladtam, kivert a víz, a lázam hol lement hol fel, hol pedig hányinger kerülgetett, hol pedig nem csak kerülgetett... Azon kívül mikor mi bajom volt. Legalábbis én így emlékszem.
Egyik este nagyon rosszul lettem. Csak arra emlékszem, hogy nem kaptam levegőt, és mindenem fájt, a nővér hívta az ügyeletes orvost. Az pedig valószínűleg nagyon meg volt ijedve. Velem maradt amíg behívták az értem felelős orvost, de addig is az ügyeletes velem maradt. Mindent meg tett hogy túl éljem azt az időt míg a kollégája átszeli a várost, és ideér a másik végéből.
Ami azt illeti nagyon jó munkát végezhetett. Mire ide ért, a kollégája már túl voltam a krízisen. Pár nap múlva felépültem, de amikor az orvosról kérdeztem aki ellátott, azt mondták lebetegedett és szabadságon van. Mire felgyógyult engem kiengedtek a kórházból...
Nagyon hálás voltam neki, amennyire egy gyerek képes az ilyesmire, és felfogja.
Onnantól nem úgy emlékszem, mintha túl sokat jártam volna orvoshoz. Ha el is kaptam valami nyavalyát, viszonylag hamar felépültem...
Kilenc éves, voltam mikor aput egyszer szolgálatban meglőtték. Letaglózott a hír... Tehetetlennek éreztem magam, törékenynek, és mindenki másban is ezt láttam. Nagyon meg voltam ijedve... és én nem akartam ijedt lenni. Én nem azért nyaggattam anyát, hogy balerina lehessek, hanem azért hogy karate edzésre járhassak. Lőni is meg akartam tanulni, de attól meg még inkább kiverte a frász, nem csak anyát... így természetesen jelentősebben nem kerültem kapcsolatba ilyesmivel akkor.
Többször belekezdtem és abba hagytam a bizonyos harcművészeti ágakat, több kevesebb kihagyással, míg a wing-tsunnál állapodtam meg az utóbbi pár évben. És úgy tűnik ennél is maradok...

De az, hogy meg tudod védeni magad ebben a pillanatban úgy tűnt relatív. A hogyantól, és attól függ, hogy kivel szemben. Ha nem látod az ellenfelet, hogyan védekezel?

Sötét volt, hideg, és a fejem kótyagos volt...
Először azt hittem egyáltalán nem tudok mozogni, de „csak” a kezeim voltak megkötve. Az ajtó nyílt félhomályt engedve be, és egy ijesztő alak jött be rajta. Vékony volt, az arca el volt takarva, a legijesztőbb mégis a kés volt a kezében.
Valamit zagyvált arról, hogy milyen jót fogunk szórakozni, vagy ő...  
Sokként ért a felismerés, hogy elraboltak. Nem is tudtam ijedtem-e meg ennyire is valaha. Minden keménykedés ellenére féltem, mint még soha. Mikor az arcomhoz ért a kés leblokkoltam...
A saját hangomra emlékszem. Sikítottam. A pasas megtántorodott, majd összeesett előttem. Mintha egyszerre történt volna pillanatok alatt, és tartott volna örökké valóságig. Tekergetni kezdtem a kezem, nem érdekelt semmi, csak hogy kijussak. A kezem reccsent valamiért, de nem éreztem fájdalmat. Akár mi is történt talán az adrenalin miatt, de így ki tudtam lazítani a kötéseimet valamennyire. Fel álltam a székből és futottam ajtó és ajtón át még ki nem jutottam. Valahogy végül lakott területre értem.
Ordítani akartam, hogy: Segítség! Segítsenek! De nem jött ki hang a torkomon. Sokan elhúzódtak mellőlem. Mintha kívül álló lettem volna. Senki nem kérdezte mért nézek ki olyan holtra váltan... Mintha egy vészjósló aura vett volna körül, hogy maradjanak távol tőlem. Csak haza akartam menni...