Halálos iramban - Aaron & Eva

First topic message reminder :

Kedvelt kikapcsolódási formáim közé tartozott, amikor csak úgy az adrenalin kedvéért felpattanok a motoromra és végigrepesztek vele a városon. Legfrissebb szerzeményem az idei év csúcsmodellje, egy Kawasaki GPz 1000-es dübörgött alattam. Lassan indultam, majd cikázni kezdtem a belvárosi forgatagban. Szeretem New Yorkot, ahol így éjszaka is zajlani látszik az élet. Mint egy nyüzsgő hangyaboly, mely sosem pihen. Ezt a bolyt zargattam meg ma este. Elégedetten figyeltem egynémely férfi irigy tekintetét a piros lámpánál megpihenve, ahogy a fekete-piros színekben pompázó gép feldübörgött.
Azon kaptam magam, hogy túlságosan is elidőztem motorom már-már istenivé emelése közben, ugyanis galád mód leelőztek. Kihívásnak tekintettem a dolgot, így célkeresztbe vettem a másik motort és tovább ösztökéltem a 125 pacit. Nem kellett sok idő, hogy a következő piros lámpánál utolérjem és egy taxi mellett elsuhanva, megpihenjek ma esti vetélytársam mellett. Felbőgettem a motort, csak a hecc és a kihívás kedvéért, majd bukóm mögött elmosolyodtam, amit persze ő nem láthatott a sötét plexi mögött. Nem volt kétségem afelől, hogy elfogadja a kihívást. A lámpa sárgára, majd zöldre váltott...

Szemöldököm kissé magasba szökik az ostoba kijelentés hallatán. Nem egészen tudom eldönteni, hogy csupán játékos folytatása az előbbi kijelentésemnek, netán valóban így képzeli. Egyelőre félretesszük ezt a kérdést, elvégre nem én következem.
Csendben figyelem az eseményeket és néma bólintással nyugtázom az elmés észrevételt. Ködösnek szántam, igen az volt.
Várok, míg megmutatja magát az érme oldala, ám csalódottságot színlelve elhúzom a szám, mely pillanatok múlva mosolyra húzódik. Tartok egy kis hatásszünetet, mint aki átgondolja vajon mit is mondjon. Újabb ködös válasz? Ugyan minek?
- De, igazságosabb lenne, ám kevésbé szórakoztató, mint ez most – válaszolom és ezennel lezártnak tekintem a válaszadást a kérdésre. Ártatlan tekintettel és komolyan meredek immár rá, amennyiben kérdőn néz rám továbbra is.
- Egy kérdés – egy válasz. Így igazságos. – Az érmét átpöccintem és figyelem a reakciót, illetve az érmét. Esetleg mikor adja fel a kérdéseket, amennyiben újra neki kedvez a szerencse.

Értem az apró élcet a szavaiban, ahogy a gyenge poént is. Persze, üldögélhetünk némán, de akkor már inkább fejben huszonegyezek. Aztán csak vigyorba szalad a szám újfent a krimiből kikapott sallang hallatán.
- Nem félek a haláltól - felelem, hasonló elcsépelt szöveggel, mégis mosolyogva. Mert tökéletesen passzol a két szövegrész, és hát.. én igazán értem a poén tetőpontját is.
És pörög az érme, majd bár felé mutatom, az nekem kedvez. A válasz viszont kevésbé, ez egyértelművé is válik, ahogy elhúzom a szám.
- Ködös egy válasz volt - jegyzem meg, hagyva, hogy lenyúlja a pénzt és most ő pörgesse fel. Ám úgy tűnik, Fortuna asszony ma nekem lebegteti a szoknyáját.
- Nem lenne igazságosabb az egyet te, egyet én fordulat? - kérdem nevetve, ahogy újfent az írás fekszik felülre. De most még persze nem engedek, ez a kör újfent az enyém. Aztán ha megunja, talán eldobja az érmét és önként kérdez vissza.
- És miféle munkát csinálsz, ami ennyire leköt?

- Ha van jobb ötleted, akkor szólj bátran. Felőlem aztán negyed órán keresztül akár némán is bámulhatjuk egymást, esetleg a falak repedéseit is megszámolhatod, ha az jobban tetszik. – fűzöm hozzá, miközben az említett falnak dőlök, Aaronnal szemközt – Nincs tabu, mindez attól függ, hogy mit kérdezel. Nem tudhatom, hogy mikor kérdezel olyasmit, amire adott válaszom után meg kéne, hogy öljelek – nevetek fel halkan, de hangomban felcsendül némi játékos fenyegetés. Hogy mindez tréfa lenne-e, azt a fantáziájára bízom.
- Fej, mint mondtam az előbb – fűzöm hozzá mielőtt láthatóvá válna a kerek érme. Írás. Ám legyen. Húzom el a szám kissé.
- Szóval mit csinálok úgy általában? Nos, leginkább a munka tölti ki a mindennapjaimat. Mondhatni a munkám megszállottja vagyok – válaszolok egyenesen a kérdésre, elvégre ez az igazság. Tartom magam a szabályokhoz. – Én jövök – nyúlok az érméért, majd feldobom és kérdőn nézek Aaronra.

Nem fogok a kardomba dőlni, csak mert nem tépkedi le rögtön magáról a ruhákat. Egyrészt mert nincs is kard nálam, másrészt mert tök felesleges bravúr lenne. Nem mellesleg bár szeretem a változatosságot, azért megvagyok az egyetemi pompom-csajok változatlanságával is. Egyik bige olyan, mint a másik. Mivel nem vágyom nagy szerelemre, házasságra az örök boldogságban sem hiszek, így nem üt szíven egy-egy visszautasítás sem. Főképp, mert csak játékvolt az egész. Ahogy játék maga az élet is.
Motoromon ücsörögve figyelem, ahogy egy érmét varázsol elő majd felém dobja. Könnyedén kapom el és forgatom az ujjaim között, mint valami bűvésztrükk bevezetőjét, míg hallgatom a felajánlott lehetőséget.
- Érdekes időtöltés, de rendben. Egy feltétellel. Nincs tabu - szögezem le vigyorogva, és már pöccintem is fel a fémdarabot. Tekintetem követi, ahogy oldaláról oldalára fordul, majd landol kézfejemen, míg másik tenyerem rögtön rá is fektetem.
- Hölgyeké az elsőbbség - tartom felé a kezem és csak akkor emelem fel a fedőtenyerem, mikor számára is látható az érme. Ha ő "nyert", várom a kérdést. Ha én, akkor a korábban feltettre a választ.

Nem különösebben hoznak lázba Aaron flörtnek szánt apró gesztusai és szavai. Nem, nem vagyok vak, azt látom, hogy egész jóképű a srác. A tekintetében is van valami vonzó és egyben veszélyes is, mely nálam beindítja a vészvillogókat. Persze ez még nem számít kizáró oknak, vannak lányok, akik a veszélyes fiúkat szeretik. Bizonyára bomlanak utána a nők és ehhez van hozzászokva. Szavai alapján legalábbis erre következtetnék, de nálam ez kevés, hogy kidumáljon a bugyimból.
Szóval a kacsintást megy egyéb apró gesztusokat figyelmen kívül hagyom. Bevallom részben azért, mert szórakoztat a tény, ha bosszanthatom ezzel egy csöppet. Válaszul az előbbi előzékenysége miatt, csupán az illem miatt…
- Rendben – vonom meg a vállam – Negyed óra. Lássuk csak – lépek hátrébb egy lépésnyit. Előveszek egy érmét felmutatom, majd átpöccintem neki. Csak, hogy lássa, nem csalok. Egy egyszerű érméről van szó. – Ha fej én kérdezek, ha pedig írás, akkor te.

- Mindennek van határa, még az illemtudásomnak is - kacsintok rá vigyorogva. Ha a helyzet úgy adja, miért is ne játszadozhatnék Eva-val, miért is ne tölthetnénk "kényszerű" együttlétünk egy kis flörttel. Az én körmömre senki se koppinthat, az övé már az ő dolga.
- Szerintem adjunk nekik egy negyed órát. Addig a szélesebb utcákat körbejárják, hogy tudjanak mit beleírni a naplójukba. Aztán megunják, a keresést és a helyet is és odébb állnak. Szóval van tizenöt percünk. Mit csinálnál szívesebben? - kérdem még mindig vigyorogva, miközbne visszalépek a motoromhoz és oldalasan felülök rá. Az egyik lábam a támasztón, a másik a földön, hogy még véletlen se borulhassak fel. Elég nagy égés lenne.
- És egyébként mit csinálsz, mikor nem épp a zsarukat idegeled? - kérdem immár egy fokkla barátságosabban, mert kétlem, hogy lenne annyira bevállalós és vadmacska, hogy lépjen a korábbi felhívásomra és ebben a sötét sikátorban másszon rám, csak a buli kedvéért.

- Lehet, hogy igazad van – nézek szét a szűk sikátorban, már amennyit látni lehet belőle. Inkább a hangokra hagyatkozom egy pár pillanatig, melyek ismerősen tódulnak az elmémbe. Autók hangja szűrődik át a vastag, koszos téglafalakon, ahonnan hozzátársul némi életzaj. Egy-egy otthoni perpatvar, esetleg gyerekek hangos ricsaja vagy nevetése, a szemét koppanása az aszfalton, amit egy járókelő, csupán nemtörődömségből elhajít.
Elgondolkodva húzom végig kezem a gondosan rendbetartott járgányon, mint ahogyan lelkes háziasszonyok szokták a frissen portörölt fabútoron ellenőrizni, nem-e maradt némi por a bútorzaton. Ujjaim közt szétmorzsolom a nem létező porszemcséket, mely mozdulat egy pillanat erejéig annyiban marad, megáll a levegőben és szemöldököm némileg megemelkedik. Aha… az illem mi? Szó nélkül hagyom az apró szemtelenséget. Eltekintek felette, mint anya teszi csintalan gyermekével.  
- Látom véges az illemtudásod – reflektálok felhőtlen jókedvvel. Nem veszem sértésnek szavait, inkább szórakoztatónak találom.
- Mit gondolsz mennyi idő, míg lekopnak a zsaruk és leléphetünk? -

- Ezen a környéken hamar lelohad majd a lelkesedésük. utálnak kocsit mosni, márpedig itt gyakran előfordul, hogy néhány szemtelen de gyors kölyök megdobálja őket. Nem épp a közbiztonságról és rendőrszeretetről ismert ez a városrész - vigyorordom el, egy picit oldalt lépve, hogy nuygodtan szemügyre vehesse a Hondám. Igaz, hogy már tavalyi darab, de látszik rajta, hogy jó kezekben van. És legfőképp, hogy nemrég lett szinte teljesen felújítva, újrafújva.
Mosolyogva fogadom a bókot, majd elvigyorodom.
- Egyértelmű, hogy átengedem neked a győztes címet. A Honda erős, de inkább városi túrázásra alkalmas, mintsem gyorsulásira. Meg hát az illem is ezt a gesztust diktálja - teszem még hozzá, már-már szemtelenül, mit csak fokoz a pillantásom, mit rá vetek a következő szavaknál.
- Egyértelmű, hogy a motorról beszéltem. Neked legfeljebb a karosszériád dicsérhetném, de abból még keveset láttam - kontrázok talán egy csipetnyi pimasz vigyorral. De hát... azt hiszem, ezt még bőven megengedhetem magamnak. Ha meg nem, hát faképnél hagy. Túlélem.

Magam is leteszem a bukót az ülésre és leszállok a motorról, miközben szemügyre veszem eddigi ellenfelem.
- Attól tartok a zsaruk még egy darabig szellemet üldöznek, aztán rájönnek, hogy mindhiába. Ennyi sikátor közt bármelyikben elbújhatunk és csekély az esélye, hogy épp ezt fésülik át. Bár ki tudja – vonom meg a vállam. Nem szokásom alábecsülni senkit, még akkor sem, ha épp zsaruról van szó. Azért gondolom van annyi sütnivalójuk, hogy sejtik, nem repesztünk tovább, hanem meghúzzuk magunkat valamerre a közelben. Elvégre a környezet erre enged következtetni. Tehát még egyszer mondom, ha akad annyi sütnivalójuk. Ebben az esetben pedig két lehetőség áll fenn, attól függően, hogy mennyire kitartó zsarukról van szó. Átfésülik a környéket alaposabban vagy feladják, mondván felesleges időpocsékolás gyorshajtás miatt ekkora felhajtást csinálni. Személy szerint utóbbira szavaznék.
- Te sem panaszkodhatsz – lépek közelebb és veszem szemügyre közelebbről a járgányát, majd pedig őt magát. – Bár, ha úgy vesszük én nyertem.
- Eva – nyújtom a kezem bemutatkozásképp – Kösz. Ha a járgányról beszélünk, akkor valóban. – húzom mosolyra a szám – Idei modell. Szereti, ha néha megfuttatom, mint most.

Úgy tűnik, végre megjön a haszna a sok motorozással töltött órának. Olykor csak úgy, az unaloműzés kedvéért róttam a mérföldeket, közben egész jó városismeretre téve szert, aminek most egész nagy hasznát vesszük.
Újabb kanyar, újabb kis utca, majd egy szűk sikátor, ahol azért még két motor is csak roppant neccesen fér el egymás mellett, így én hajtok előre. És amikor már tisztes távolságra vagyunk az úttól megállok, rögtön lekapcsolva magam is, levéve a világítást, nehogy szembetűnők legyünk. Sötét, keskeny sikátor, fekete motor, fekete ruha. A legjobb álca. És szerencsére a másik versenyző is ekképp gondolkodik, bár amíg ő a nyeregben kapja le a sisakot, én előbleszállok, hogy ne a hátammal kelljen beszélgetnie. Csak aztán fordulok és kissé meglepetten vonom fel a szemöldököm még a plexi takarásában, ahogy felfedezm a társaságom nemét. Azért motorozás közben, a megszokott ruhákban elég nehéz levenni, hogy vajon fiú vagy lány a sofőr, de immár egyértelmű.. Lány...
- Abban azért nem vagyok biztos, hogy a zsarul is ennyire élvezték - vigyorodok el kajánul, immár lekapva fejembről a bukót. És teszem az ülésre, csípőm is nekitámasztva, miközben újfent végigmérem játszótársam.
- Egész jó húzod a gázt - dícsérem egy mosoly kíséretében, majd róla a motorjára vezetem le tekintetem.
- Szép járgány, nemrég van csak a piacon, mi? - kérdem, immár újfent az ő karosszériáját fixírozva, már amennyire a ruha engedi.
- Aaron vagyok...

Kezdett a terep nem túl ismerős lenni, ami kevésbé tetszett, ám még mindig jobb, mint, ha elkapnak a zsaruk gyorshajtásért. Nem mintha nem oldottam volna meg, de az egyszerűbb az, ha nem kell használnom a képességem. Mondjuk úgy, hogy a lehetőségek közül a kisebb rosszat választottam. Majd meglátjuk mi sül ki ebből az egészből.
Hajtott az adrenalin. Mintha a versengés nem lett volna elég, a zsaru villogó lámáinak fénye fel-fel villant a visszapillantó tükörben. Bár egyre apróbbnak tűnt, ahogy lehagyva az autót eltűnt mögöttünk. Aztán nemsokára, a jobbos kanyar után már nem is lehetett látni. Nem, azt nem hiszem, hogy feladta volna, de lassan talán ráeszmél, hogy a sűrű sikátorok közt aligha talál ránk.
Hajtok immár az ismeretlen motoros mögött, míg be nem érünk az egyik elhagyatott sikátorba. A motort leállítom. Világítás lekapcs, a biztonság kedvéért. Kitámasztom a motort és még a nyeregben leemelem a bukót a fejemről.
- Ez valami eszméletlen volt! – nevetek fel és immár készen állok, hogy versenytársam szemébe nézzek…

Eszemben sincs leállni, igazoltatni magam. Hogy aztán vigyenek az őrsre, ujjlenyomatot vegyenek, büntetést marjanak a nyakamba. Nem, ki van zárva. Addig jó, míg semmilyen mód nem szerepelek a nyilvántartásukba. Nem mintha azt az egy-két szerencsétlen kísérleti alanyt azóta ne találták volna meg, ha nagyon akarják. De annyi fifikám volt, hogy nyomot nem hagytam rajtuk. De még a lehetőséget sem kéne megadni, hogy összefüggéseket leljenek.
És szerencsére a másik versenyzőnek sem áll szándékában puszipajtáskodni a zsarukkal, vagy csak egyedül nem óhajtja elvinni a balhét. Kézintésére csak fél szemmel sasolok, hisz kénytelen vagyok az előttem tolakodó autósokra is figyelni, de így is megértem, mit akar. Szerencsére nem az autópályán száguldozni, úgy tűnik, azért szorult belé egy csipetnyi ész.
Nem ijedek meg a hirtelen fordulótól, nincs olyan motoros, aki ne próbálta volna sose. Könnyed, megingás nélküli bravúrt hajtok végre, és ahogy elsuhanunk a villogó rendőr mellett még rá is húzok a gázkarra. Nem ingerelni akarom őket, de kihagyhatatlan helyzet volt. Aztán zárkózom is fel aktuális társamhoz, de látszólag kissé bizonytalan az útvonalban. Ellenben én nem. A következő kereszteződés előtt utalón húzom rá a kormányt, majd kecsesen beveszem a jobbost. Tudom, hogy erre nemsoká elérjük a sűrűbben lakott, bérházakkal teli "szegényebb" negyedet. És a bérházak tömkelegének van néhány kellemes adománya, méghozzá a szűk sikátorok, sötét megbúvók. Márpedig nekünk pont erre van most szükségünk.

Látom nem adja meg magát egykönnyen. Sem nekem, sem a zsaruknak. Kénytelen vagyok gyors döntést hozni, de olyat, ami nem fog tetszeni. Kénytelen leszek letenni abbéli szándékomról, hogy ráhajtok az autópálya sima és egyenes aszfaltjára, ahol mérföldekkel hagyhatnám magam mögött a Hondájával együtt. Ott ugyanis a fánkzabálóknak kínálnám magam ezüsttálcán. Káromkodássorozat hagyja el számat a bukó mögött, majd a visszapillantóba tekintek. Pár autónyi távolságban látom a kék-pirosban villódzó fényeket. Kezemmel jelzek a Hondásnak és a piros lámpát kihasználva teszek egy 180 fokos fordulatot, majd áthajtok a másik sávba.
A járőr mellett elszáguldva bőgetem rá a motort és hajtok tovább. A város ezen részének keskeny utcáit nem ismerem annyira, de egy sikátor, esetleg egy félreeső hely talán megtenné, míg lenyugszanak a kedélyek.
Nem kell sok idő a járőrnek sem, hogy észbe kapjon és utánunk eredjen. Esetleg fenn áll a veszélye annak, hogy riadóztatja kollégáit az őrsön… Tehát mondhatjuk úgy, az idő sürget.

Jó reflexei vannak az egyszer biztos. Talán csak egy másodperccel korábban engedi el a motorját, mégis elég nagy előnyhöz jut. Hát nah, azért alatta majdnem kétszer annyi paci nyerít. De a kocsik az én javamra dolgoznak, a manőverezés közben újra be-beérem, de igazi előnyhöz nem tudok jutni. De aztán mégis ráerőltetem az akaratom a gépre, mikor észreveszem, hogy már megint az autópálya felé akar kanyarodni. Nem sajnálom naftát, rábőgetek a motorra, és épp téríteném újfent el, mikor szemét mód leszorítani igyekszik. Ösztönösen veszek vissza a gázból, mert azért padkát nem szívesen fognék ekkora sebességgel, így hagyom, hogy bevegye a kanyart, én pedig nyomulok utána. Talán egy perccel utána veszem észre a fenekünkbe felvijjogó szirénást. Remek, erre nagy szükség volt...
Aprót sóhajtok, majd újfent ráhúzok a gázra. Nem igazán tartok tőlük, motorral könnyebb eltűnni a kocsik között, kisebb zugokba is beférünk, és a kocsisor nem nyílik olyan könnyedén még a villogóknak sem. Szenvedélyesen duruzsol a motor alattam, felzárkózva versenytársamhoz. Azt hiszem, itt már nem az akérdés, hogy kettőnk között ki a gyorsabb. Hanem hogy hol rázzuk le ezeket a hülyéket.

Mielőtt esélyem lenne átvágni a lámpa alatt, az pirosra vált. Egy gyors fejszámolás, de végül úgy döntök, hogy nem kockáztatok, így pár pillanattal később beérek versenytársam mellé és pihenőállásba helyezem a mocit. Miközben fejben visszaszámolok, oldalra sandítok a sisak mögül és elismerően biccentek a Hondásnak. Szép teljesítmény, meg kell hagyni.
Figyelem a másik sávban fogyatkozó járgányokat, majd egy fél másodperccel a lámpa sárgára villanása előtt felbőgetem a motort és gázt adva elhúzok. Ha a következő kereszteződést sikerül elérnem előtte, ráhajtok az autópálya felé vezető útra. Onnan nyert ügyem van, csakhogy ezt nyilván ő is tudja, így nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Amennyiben előzni szeretne megpróbálom leszorítani a járda irányába, hogy veszítsen a tempójából.
Ha mindez sikerül és elérem a kereszteződést, jobbra kanyarodok és teljes gázzal haladok előre.
Ám egyvalamivel nem számoltam. A kereszteződésben galád módon megbújt egy rendőrjárőr, mely most kiszúrt minket. Már a visszapillantóból látom, ahogy felkacsolja a villogókat és a nyomunkba ered.
A helyzet kezd érdekessé válni, de egyelőre sodródóm az eseményekkel. Figyelem, hogy a Hondás lehúzódik avagy tovább ösztökéli a járgányát, úgy cselekszem én is .

Teljesen belemerülök a száguldásba, talán egy röpke pillanatig el is feledkezem a versenyről. De csak egy pillanatig, hisz feldübrörög mellettem a Kawasaki bitangerős motorja, visszarántva a földre, az útra. Ha gyorsulási lenne, simán alulmaradnék, de itt, a kocsik között lavírozva az én könnyű mozgású kis Hondám felveszi a versenyt vele.
Olykor, ha kissé szabaddá válik a pálya még rá is játszunk a dologra. Hol ő húzza rám a kormányt, igaz az elsőnél rendesen anyáztam egy kört, a következőnél viszont már magam is visszarántottam, mutatva, nem raktam teli a farmerom egy kis pajkosságtól.
Újabb és újabb zöldeket és egy rakat dudáló autót hagyunk magunk mögött, tudva, hogy gyorsulásunk eredményeként hamarosan belefutunk egy pirosba. De még nem, még van idő egy újabb gázfröccsre, és ahogy észlelem, hogy az autópálya felé terelne ismté ráhúzom a motort, eltérítve a szándékától. Nem, gyorsulásiba hosszútávon érthető okokból nem megyek bele. Nem mintha gyáva lennék, de hülye sem. Márpedig eleve vesztes csatába vonulni oltári hülyeség.
És újabb lámpa, szinte velünk egy időben vált át pirosra, mire még jobban ráhúzom a gázt, majd lerázva néhány taxist visszaveszem. Tudom, hoyg a következő már piros lesz, annyira hülye meg nem vagyok, hogy belerohanjak. Nem mintha én nem élném túl, de másnak nem kívánom a halálát. Nem így, értelmetlenül...

Kedvelem azokat az embereket, akik állják a kihívásokat. Van bennük egyfajta életkedv, nem fásultak még bele a szürke mindennapokba.
Feszülten figyelem a közlekedési lámpa színeit, hogy amint zöldre vált gázt adva dübörögjek ki a záróvonal mögül. A mögöttünk maradt taxiból még hallani vélem a cifrábbnál cifrább megjegyzések foszlányait, mely gyorsan elvész a motorok dübörgésében. Figyelmem az útra összpontosítom, illetve versenytársam tempójára.  Egyenesben jobb lehetek nála, de kérdés, hogyan lesz képes manőverezni az autók közt, amint utolérjük az előző hullámot. Jobban rádőlök a motorra, hogy a légellenállás is az én malmomra hajtsa a vizet, illetve ez esetben a szelet. Amennyiben én vagyok elől, nos én választok útirányt, abban az esetben pedig ráhajtok az autópályára vezető útra. Ott kihozhatom a maximumot a mociból. Ha nem, nos azt majd meglátjuk.
Az autók közé érve visszaveszek a sebességből és igyekszem jól manőverezni a járgányomat, lehetőség szerint nem okozva balesetet, ám ügyködve azon, hogy ellenfelem kizökkenjen a tempóból, olykor ráhúzom a kormányt. Én így mérem fel az erőviszonyokat.
A következő lámpás kereszteződésnél még zöld a lámpa, de az előzőből kiindulva tudom, hogy nem sok időm maradt. Talán még épp átcsúszok a sárgán, mielőtt pirosra váltana.

Imádom a sebességet, a száguldást, nem véletlen választottam járműként motort. Élvezem, hogy nem ragadok bele a dugókba, hogy könnyedén szlalomozok a dudáló kocsisor között. És iagzság szerint talán azt is élvezném, hogy az arcomba mar a szél, ha nem hordanék bukósisakot. Nem mintha annyira szükségem lenne rá, csak a megszokás és persze Faye megnyugtatása miatt. Bár hacsak le nem szakad a fejem egy balesetnél, amit még a bukó sem tud megakadályozni, úgy is felgyógyulok. De ha az ő szíve így nyugodt... Na meg a zsaruk se piszkálnak annyit.
Kényelmes tempóban előzöm a sorokat, igaz, így éjjel nem annyira durva, hacsak nem számítjuk bele a sötétséget. De mivel nincs bennem halálfélelem, így nem veszem magamra a dolgot. Egy zöld hullám, és repesztek a kis Hondámmal. Nem rég raktam rendbe, miután az a drága kölyök karomfának nézte. Új festést is kapott, így most korom feketében pompállunk. A motor is, én is. Fekete farmer, bakancs, bőrdzseki és persze a bukó. Kezeimen kesztyű, csak úgy az összhatás kedvéért.
Aztán még is belefutok egy pirosba. számat elhúzva teszem jobbom a földre, mikor mellém gördül egy másik őrült. Ahogy felbőgeti a motort érdeklődve fordulok felé, majd viszonzom a kihívást, a saját VF500F-em prögetésével. Bár nem vagyok az a tipikus motorbuzi, már látásra tudom, hogy az ő formás hátsój alatt több lóerő dübörög, de sokszor nem is ez számít. Nem csak megülni kell a lovat, érezni is. Így hát aprót biccentek felé, majd amint a lámpa vált vastag fekete csíkot hagyok az aszfalton és némi füstfelhőt az utánam robogó autósorra. Mint a veszett engedem a mocit, hagyom, hogy kiélje, kidübörögje magát, egyre feljebb és feljebb pörgetve...

Kedvelt kikapcsolódási formáim közé tartozott, amikor csak úgy az adrenalin kedvéért felpattanok a motoromra és végigrepesztek vele a városon. Legfrissebb szerzeményem az idei év csúcsmodellje, egy Kawasaki GPz 1000-es dübörgött alattam. Lassan indultam, majd cikázni kezdtem a belvárosi forgatagban. Szeretem New Yorkot, ahol így éjszaka is zajlani látszik az élet. Mint egy nyüzsgő hangyaboly, mely sosem pihen. Ezt a bolyt zargattam meg ma este. Elégedetten figyeltem egynémely férfi irigy tekintetét a piros lámpánál megpihenve, ahogy a fekete-piros színekben pompázó gép feldübörgött.
Azon kaptam magam, hogy túlságosan is elidőztem motorom már-már istenivé emelése közben, ugyanis galád mód leelőztek. Kihívásnak tekintettem a dolgot, így célkeresztbe vettem a másik motort és tovább ösztökéltem a 125 pacit. Nem kellett sok idő, hogy a következő piros lámpánál utolérjem és egy taxi mellett elsuhanva, megpihenjek ma esti vetélytársam mellett. Felbőgettem a motort, csak a hecc és a kihívás kedvéért, majd bukóm mögött elmosolyodtam, amit persze ő nem láthatott a sötét plexi mögött. Nem volt kétségem afelől, hogy elfogadja a kihívást. A lámpa sárgára, majd zöldre váltott...