Charles & Sarah

Örültem hogy Charles beleegyezett a dologba. Magam akartam beszélni Gabe-bel. Tudtam hogy meg fogom szorongatni. Erre a gondolatra ördögien elmosolyodtam. Ennyi sokk után jó volt valami semmiséggel elterelni a figyelmemet, és annak örülni.
- Rendben, akkor majd telefonálok - feleltem, és egy halovány mosoly maradt az arcomon. Legalább ez el volt intézve. Ha Charles nem lett volna, ha ő nem jön, még ezen is aggódhattam volna, és az lehet kicsit sok lett volna.
- Köszönök mindent, Charles - mondtam végül kissé félszegen, és tényleg hálásan. Jelenleg tényleg nagyon szerencsésnek éreztem magam.
- Ki kísérlek - feleltem vidoran. De természetesen anyám is jött velem, azért mégis illendőségből meg ilyenek.
Az ajtóból integettem Charlesnak. Ahogy az ajtó bezárult az volt az első hogy bevetettem magam a konyhába, és szenvtelenül átnéztem mindent, mi van itthon ehető. Majd egy nagy tál kajával leültem a konyhapulthoz. Anyám aggódva pattogott körbe kérdésekkel bombázva. Megértettem... de még nekem sem sikerült igazán felfogni a dolgokat. Nem is voltam benne biztos hogy mindent fel akartam fogni...

Az elkövetkezendő napokban a fontos ügyeket intéztem, és anyám is. Ezzel kapcsolatban viszont nem átallottam nyaggatni őt, bár én inkább buzdításnak mondanám. Azt akartam minél előbb minden rendben legyen. A vége felé pedig már egy fajta izgatottság is úrrá lett rajtam. Kíváncsi voltam...

Hálásan néztem Charlesra, és egy kisebb kő gurult le a szívemről, ami mire leért úgy tűnt egy egész szikla volt. Ha tudtam volna hogy figyel, talán gondolatban üzentem is volna neki, hogy ,,Köszönöm.", de ebben jelenleg egyáltalán nem voltam biztos.
- Hát rendben - lélegezett fel anyám is -, talán igaza van. Köszönjük.
Majd végül csak oda jött hozzám és átkarolt. Na igen, etikett ide vagy oda, vagy bármi féle ilyesmi, azért anyámnak (is, és nekem is) elég nagy volt az ijedelem mára, talán egy hétre is vagy tovább... Hiszen nem mindennap kerül meg az emberlánya így, és ez így van jól, sőt jobb lenne ha még ennyire sem lenne gyakori.
- Oh. Nos ez esetben lenne egy kérésem - feleltem a megerősítésre, hogy Gabenek valóban köze van az iskolához... Amiért kitekerem a nyakát hogy nem szólt semmit... na jó csak képletesen. - Lehetne szó róla, hogy ne szólj neki előre hogy megyek. Szeretnék magam beszélni vele.
Nos, lehet hogy most már kezdett furcsává válni, vagy lehet csak számomra, hogy csak úgy tegezem Charlest. Hiszen mégis egy iskola vezetője vagy mi... Az igazság az volt, hogy az elején már azért is nem törődtem ilyesmivel, mert kisebb gondom is nagyobb volt ennél és nem érdekelt... Most már viszont túl fura lett volna magázódásra váltani, legalábbis nekem. És ha ez ügyben nem jött a jövőben kérés, én nem akartam bonyolítani a dolgot.
Végig hallgatva a tanulmányokról való mondandóját, bólogattam, hogy megértettem azt is amit csak gondolatokkal fűzött hozzá.
- Nos azért igyekezni fogok - feleltem teljesen szóban, hiszen azért így Charles is érthette, és semmi olyan nem volt benne, ami ne hangozhatott volna el. - És nem tudom.. lehet pár napra szükségem lesz, de nem hiszem hogy többre ennél. Nincs túl sok barátom, és velük amúgy nem szándékozom megszakítani a kapcsolatot - mosolyodtam el. - A pakolást meg a többit majd igyekszem nem elhúzni.

Minden izgatottságom és idegességem ellenére, jelenleg biztonságban éreztem magam. És talán emiatt is sikerült könnyebben lenyugodnom, még ha legmélyen nem is teljesen. Viszont sikerült úgy tennem mint akinek teljesen sikerült. A remegés abba maradt, az arcomon is inkább nyugalom tükröződött. Bár nem mosolyodtam el. Valószínűleg ebben a helyzetben ez amúgy is már ijesztően hatott volna.
- Nem kéne a rendőségre mennünk ? - tette fel a bizonytalan kérdést anyám, úgy mint akibe még mindig csak hálni jár a lélek.
Én őszintén nem tudtam mit mondjak erre. Charlesra pillantottam egy gélmásodpercre felvont szemöldökkel. Az ilyesmit valóban be kell jelenteni, akár az én érdekemben is, és másokében is talán... viszont úgy éreztem, hogy most már nekem is van rejtegetni valóm. Fogalmam sem volt ilyen téren mi a helyzet... mennyire okosak a zsaruk, meg ilyenek. De valahogy nem akaródzott kockáztatni.
Amikor Charles arra tért rá, hogy menjek az iskolájába, anyám rám nézett és egyszerűen kijelentette:
- Mész!
A hangja oly határozott volt, amiről az ember azt mondta hogy nincs értelme vitatkozni vele, hiszen a következő válasz is csak körülbelül annyi lehetne, hogy: ,,Nem érdekel, mész és kész!".  De én amúgy sem akartam vele vitatkozni. Így legalább nekem nem kellett meggyőznöm őt.
- Rendben, rendben - emeltem fel a kezeimet, mintha védekeznék, egy ilyen ,,nyomós érvelés ellen". - Amúgy is megakartam nézni a helyet.
Anyám bólogatott, de lehet hogy éppen már a ,,sokk" állapotába ért, amikor nem nagyon akart ténylegesen tudomást venni a történtekről.
- Majd a bátyád vigyáz rád legalább - jelentette ki.
- Mi?!! - csattantam fel, majd anyámról Charlesra néztem kérdőn. Azt tudtam hogy valami külön iskolába jár Gabe, de hogy ebbe az iskolába?

Amikor anya visszatért, nekem az első az volt hogy elkezdtem tömni magamba a sütiket, egyiket a másik után. Szinte meg is feledkeztem néhány pillanatra mindenről. Örültem hogy nyugi van és kaja.
Kissé riadtan pillantottam fel, mikor már mind a ketten rám néztek. Ezt inkább nekem kéne elmondani... ? Mint ha valami rosszat tettem volna... legalábbis így éreztem. Pedig épp hogy nem így volt.
- Nos az úgy volt... - kezdtem bele mint akinek tényleg rejtegetni valója van... - Haza felé tartottam - vettem egy mély levebegőt. - Igazából én sem tudom mi történt! Haza felé tartottam, aztán a következő amire emlékszem, hogy egy kertvárosi ház sötét szobájában ébrettem megkötözve! Aztán nem tudom mi történt, a pasas valami rohamot kaphatott, vagy én nem tudom, de valahogy így nekem siekerült kiszabadulni, és majdnem a belvárosig rohantam - daráltam le a dolgokat, kissé kikelve magamból. Dühös is voltam, de közben a hangom is remegett. Természetesen nem anyámra haragudtam, ha valakire is akkor arra a mocsokra akitől elszöktem. Nem mondanám azt hogy féltem, de de egyértelmáen izgatott voltam. Az egész dologgal úgy voltam, hogy nem fair, de az még az igazsághoz képest egy halovány kifejezés.
A kezeim is remegtek ahogy a térdemet fogtam. Erre lettem figyelmes. És az jutott eszembe, hogy ez így nem lesz jó. Nem láttam jelét annak, hogy egyenlőre bármi történt volna, de igyekeztem lenyugodni. Lassú mály levegőket vettem, és próbáltam kiüríteni a fejemet...
Anyám eközben a szívéhez kapva nézett először rám, majd Charlesra, mint aki valami segítséget várt, mert valami halálra rémísztette. Nem akart hinni a fülének.
- Nos már a városban találkoztunk Charles-szal - tettem hozzá végül, hogy befejezett és kerek legyen az egész történet.
Anyámon viszont látszott hogy teljesen tanácstalan, és nem tudja mitévő legyen.

Asszem az agyamnak sikerült egy pillanatra ledobni az ékszíjat... Igaza volt. Valahogy az egész csak nem állt össze előtte. Mégis valahogy úgy tűnt mintha az előbb csak szabadkozott volna, kerülgetve a kását, mint aki nem akar semmit mondani. De az nagyon.
- Igaz - értettem vele egyet végül, aztán gondolatban megvontam a vállam inkább csak, és visszakúszott valami halovány mosoly az arcomra. Majd érdeklődve ,,hallgattam" amit mond, bár valahogy az az érzésem volt, hogy a felét sem értem.
Nos ahogy ő is sugallta kár lenne ezzel nem foglalkozni, sőt meg voltam bizonyosodva róla, hogy az esetemben még veszélyes is. Természetesen ez valahol ijesztő gondolat volt, de valahogy egész ügyesen sikerült ezt a részét egyelőre szőnyeg alá sepernem. Inkább csak az elhatározás lett bennem egyre erősebb, hogy igen, bármi legyen is végére járok ennek az egésznek. Valahol talán kíváncsi is voltam. Itt van nekem ez, amiből még ki tudja mi lesz, itt van egy másik ember mellettem akivel gondolatban diskurálok, és vizes palackot tud lebegtetni (nos gondoltam, hogy nem a palack a lényeg). Vajon mi lehet még, milyenek a ,,többiek"?
Hátat fordítottam a taxinak miután kiszálltunk. Sóhajtottam, és a házat néztem ameddig ő intézkedett.
- Jól van - feleltem neki már megszokásból gondolatban. - Igyekszem - sóhajtottam még egyet, kicsit ahhoz hasonlóan, mint amikor edzésen elkezdünk egy formát. Az első lépésnél olyankor az ember valahogy megnyugszik. És igazából nem is gondoltam bele mit érthet azon Charles hogy segít. Hogy lehet az ilyesmiben segíteni... De valahol jól esett, kicsit jobban biztonságban éreztem magam tőle.
-Akkor mehetünk - indultam el az ajtó felé, majd becsöngettem. Az ajtó meglehetősen gyorsan tárult ki.
Anyám könnybe lábadó szemmel pár pillanatig állt és nézett ránk. Majd a nyakamba borult, és úgy ölelt mint aki nem akar többet elengedni.
- Szia anya - köszöntem neki végül, amire válható volt a válasz:
- Merre jártál?
- Nem akarod tudni... Vagyis de, de előbb kérnék egy teát...
Anyám behívott minket, és végül a nappaliban ültünk le. Ő kilibbent teáért meg valami süteményért.

Megmosolyogtam a ,,szavait". De csak szép szolidan. Több mint érdekes lett volna, ha a taxiban, csak úgy a semmiből elkezdek kacarászni.
- Na, a semmit, most jól megmondtad - feleltem neki szurkálódva. Talán szemrehányásnak is lehetett volna is értelmezni, de a gúny mögött valahol ott csillogott az egész gondolatban egy fajta gyermeteg jó kedv. - ,,Nem vagyunk se sokan, se kevesen, vagy mégis az egyik vagy a másik?" Szép. Mindegy, talán arra ami érdekelt így is választ kaptam. Szóval nem én, vagyis mi vagyunk az egyetlenek a földön, sőt többen is vannak. Ennyit akartam...
Elfordultam egy pillanatra Charlestól, és kipillantottam az ablakon. A futott át az agyamon, hogy vajon a szürke járókelők közül akik mellett elsuhanunk, vajon kik, vagy hányan lehetnek szintén ennek a tündérmesének a részei...
-Genetika? - kérdeztem vissza. Mivel ez nem egy olyan kifejezés amit csak úgy mindennap használnak az emberek, nem teljesen voltam benne biztos mit ért ez alatt az egész alatt, vagy mit akar mondani vele. Sőt... úgy éreztem ha magam akarnám megfejteni, csak a sötétben tapogatóznék ilyesmivel.
- Áh... - jegyeztem meg, mint aki mindent ért, de nem egészen így volt. Aztán valami mintha felkapcsolta volna a villanyt odabent a fejemben. - Ez valami olyasmi mint hogy barna a hajam vagy fekete?
Azért elég fura volt hajszínt, vagy bármi ilyen átlagos dolgot összehasonlítani azzal, hogy éppen gondolatbeli csevejt folytatok valakivel.
- Értem... - a gondolataim színezete most valamiért komolyabbra váltott kissé, magam sem tudtam miért. Megfoghatatlan gondolatok lebegtek előttem, és épp úgy libbentek is tovább elfelejtődve. Aztán kis szünet után folytattam. - Minden esetre, talán igazad van. Szerencsém. Szerencsénk volt. Nem azért, egyedül is haza találtam volna. De ha ne adj ég, otthon is történt volna valami... - sóhajtottam.

Valahogy megnyugtatott a tény, hogy most már hivatalosan is haza tartok. Még akkor is, ha a szokásos értelemben nem is mondtam volna magamat kifejezetten idegesnek, vagy aggódónak. Igyekeztem ezekre az érzésekre még akkor sem odafigyelni, hogy ha alattomos módon elő akartak volna gyűrűzni.
Beszálltam a taxiba, és az első pár pillanatig, a karfára könyökölve pillantottam ki az ablakon. Arra azért odafigyeltem, hogy milyen címet mond. De mire észbe kaptam, ismét a hangra kellett ocsúdjak a fejemben. Pedig úgy terveztem, én bombázom őt elsőnek mielőtt ,,szóhoz juthatott" volna. Nos, így jár az aki elbambul. Felé fordultam, de még mindig a fejemet támasztottam.
- Arra jutottam, hogy muszáj vagyok komolyan venni ezt a tündérmesét, úgyhogy érdekelne pár dolog - kezdtem gondolatban. - Mondd sokan vannak olyanok mint ,,mi"? Akár mit is jelentsen az... Tényleg, mit jelent ez az egész? Úgy értem, miért, vagy hogy történik?
Éppen hogy csak azt nem szögeztem Charlesnak, hogy: Mért én? Bár ez így gondolatban lehet kicsit másképp működik. Az teljesen egyszerű volt, ha nem történik ez, ki tudja mi történt volna velem, nem hogy azt hogy meg tudok-e szökni. Igazából valahol örültem ennek az egésznek, bár egyelőre nem ittam előre a medve bőrére. Aztán eszembe ötlött még valami.
- Eljöttél hozzánk még mielőtt, ez az egész megtörtént volna... Tudtad hogy ez fog történni? - nos az utóbbi mondat egyszerre volt kijelentés és kérdés is. Bár kérdésnek egyértelműbb volt.

Talán kicsit még jobban megnyugodtam, mikor láttam, hogy a pasassal nem történik semmi. Visszanyújtom neki az üveget, majd meg állok egy pillanatra mellette.
- Rendben, akkor lássuk azt a taxit - mosolyodtam el kissé. Valóban jól esett volna most már haza érni. Mondjuk ha anyámék tényleg keresnek, akkor reménykedtem, hogy legalább valaki otthon lesz. Nem fáztam, de mégis úgy éreztem, jól esne egy tiszta pulóver, vagy a paplanom magamra terítve. Talán csak bármi amit otthon találok és magamhoz szorongatom, a kajáról nem is beszélve.
- Nem baj ha kérdezek pár dolgot amíg haza érünk, tudod, szavak nélkül? - volt egy vagy pár dolog ami érdekelt. Azonban bár nem túl sokat tudtam erről az egészről, mégis volt valami, ami azt sugallta, ilyesmiről nem jó beszélgetni mindenki füle hallatára, mondjuk mint például a taxis.
Ha már haza értünk, inkább már az lesz az érdekes, hogy anyu mit mond a helyzetre, és telehassal hogy látom a helyzetem. Nem gondolná az ember, de az hogy éhes vagy-e vagy sem, igen is eszméletlen sokat jelentett más dolgok megítélésében is.
Jelenleg? Jelenleg még mindig nem tudtam elhinni az egészet igazán. Olyan volt mint egy abból az igazi, szépítés nélküli Grimm-mesékből. Morbid, és egyszerűen sokkoló, és reménykedtem, hogy nem én leszek benne a boszorkány, akinek majd levágják a fejét.

A kérdéseimre a választ megkaptam, bár már szinte azt vártam, hogy ismét a fejemben szólal meg a hang. Nagyot sóhajtottam.
- Szóval azt mondod, hogy ha megnyugszom nem lesz baj? - kérdeztem újra, már reflexszerűen is szóban, hiszem ő is ,,hangosan beszélt" hozzám.
Újabb mély levegőt vettem, és az futott át az agyamon, hogy: Akkor legyen, próbáljuk ki ezt a tündér mesét. Talán ha mindig azzal foglalkoztam volna, hogy ez mennyire nem lehet igaz, még a végén becsavarodtam volna. Az pedig nem jó.
- Azt mondtad, jártál már nálunk, és beszéltél anyámmal. Nos akkor meglátjuk igazat mondtál-e - az egészet nagyon komolyan gondoltam, a hangomban mégis volt valami könnyed vidámság. - Aztán ha sikerült haza érnem a többit is megbeszélhetjük...
Újabb még levegő. Beszív, és kifúj... Azonban rihtig annak a pasasnak a képe ugrott be, aki az előbb még fogva tartott. Ez így nem jó. Újra kezdtem az egészet... Gondoljunk a sült csirkére, az jó dolog. Attól meg éhes lettem. Újabb mély levegő, egy pillanatra lehunytam a szemem, és közelebb léptem a férfihez lassan, remélve hogy ő nem jut olyan sorsra mint a másik. Az megérdemelte, ő nem.
- Ha ez az egész tényleg igaz, akkor az veszélyesebb, ha nem tanulom meg kezelni - jelentettem ki, miközben lassan közeledtem Charleshoz, reménykedve hogy nem akar még a villám is belecsapni egyikünkbe. Már csak ez hiányzott volna ehhez a naphoz.

Kezdett szimpatikussá válni a pasas. Nem tudom, miért... talán azért mert ő volt egyedül itt, és azért mert úgy tűnt ő volt az egyetlen aki magyarázattal szolgálhat a történtekre.
- Na igen... - tekintettem újra a vizes üvegre. Erős késztetést éreztem, hogy bele igyak.. Körülbelül talán úgy, mint amikor valakit valami nagy trauma ér és alkoholizál. Nekem azonban ez az üveg víz is megtette volna, de még elfilóztam a dolgon.
Átható tekintettel néztem rá, mikor arra célozgatott, hogy a fejemben tud olvasni. Pont úgy mintha nem is ő olvasna az én fejemben, hanem én az övében, sőt, mintha a lelkébe látnék. Közben ismét beugrott a fickó képe ahogy összeesett. Akkor nem értettem semmit... Talán még most sem, de lehet hogy én tettem volna? Jelen helyzetben ez teljesen értelmes lett volna.
Ekkor jött az újabb hang a fejemben, és valahogy úgy éreztem magam tőle, hogy már minden mindegy. Meghúztam a vizes üveget, és nem is válaszoltam a férfinek egészen addig amíg az egész ki nem fogyott. Nagyot sóhajtottam, majd leeresztettem az üveget.
- Nem veszélyes ez? - kérdeztem, de ez úttal már úgy próbálkoztam én is, ahogy ő, nem nyitottam ki a számat, csak gondolatban próbáltam sugallani. - Biztos hogy jó ötlet így, ha haza megyek?
Azok után, hogy az embert elrabolták és egy idegennel cseverészik az utcán nem a legjobb ötlet volt ilyen kérdéseket feltenni. Azonban ha tényleg úgy van ahogy mondja, féltem attól, hogy esetleg bánthatom anyámat, vagy az öcsémet. Még akkor is, ha igazából nem is vettem észre, vagy legalább nem tudatosult bennem teljesen, hogy a Charles mennyire tartja velem a távolságot.

,,Nem tesz jót a fogaknak.." Behalok. Ha nem az lett volna a helyzet ami, talán még jót is mosolyogtam volna.
- Kár - válaszoltam -, pedig most egy fél tortát be tudnák csapni, és egy marhát egy kád rizzsel. Igazad van, egy cukorka nem lenne elég... - kezdtem el fecsegni, és rájöttem, hogy valóban baromi éhes vagyok. Vajon mennyi lehet az idő. Na igen, ha minden igaz délben ettem utoljára...
- Nos, ez megnyugtató - ha annyira lázadozó tini lettem volna, azt gondoltam volna, legalább keresnek, az egy másik kérdés, hogy nem találnak meg, és hogy jellemző. De tudtam, hogy valójában anyám biztos aggódik értem. Talán még az a takonypók öcsém is, akiről ezt nem képzelné el az ember.
Már megint az arcom. Tényleg mi történt vele? Igazából nem értettem az egészet...
Nagyokat néztem a felém lebegő üvegcsére, de aztán nem bírtam idegekkel. Egy nagyobbat előre léptem, és elkaptam az üveget. Így viszont, a férfi belekerült a hatótávom szélébe, bár én mit sem tudtam erről. Ha azonnal hátrébb lépett, akkor egy pillanatra úgy érezhette, mintha hangyák lennének a bőre alatt, és apró kis tűszúrás szerű pontokon valami távozni akarna belőle, talán maga az élet... De amint hátrébb lépett, a jelenség elmúlt, bár pár percig még így is kellemetlen érzést hagyott maga után.
Én mit sem tudva, és törődve egyelőre ezzel, kinyitottam az üveget és óvatosan beleszagoltam.
- Ez tényleg víz? - tettem fel a hülye kérdést. Bár nekem annak tűnt, lehet volt benne valami aminek nem örültem volna, de ha így is van, mért mondaná az illető aki beletette.
- És mi történt pontosan az arcommal, hm? Mellesleg ez magának akkor is megy, ha én sem beszélek és úgy próbálok válaszolni? - bombáztam kérdésekkel, de azért eléggé meg voltam rökönyödve, hogy csak úgy valaki más hangja zeng az agyamban. De lehet, csak megkattantam. Ami azért nem lenne annyira jó hír.

Megrökönyödötten álltam, de ennek ellenére továbbra is ugrásra készen. Persze én is örültem volna annak, ha most valaki tényleg segíteni akar, és nem egy újabb idióta aki bántani akar.
- Akkor most te vagy a cukros bácsi vagy sem? - vetettem neki oda dacosan kissé félvállról. Ez a csak haza akarlak vinni szöveg eléggé áthallásos volt.
- Tudod szeretnék neked hinni, de minden kislánynak megtanítják jobb helyeken hogy ne higgyen a tündérmesékben - utaltam arra, hogy ez azért túl szép ahhoz hogy igaz legyen. Mi az hogy utaltam? Szinte már a képébe dörgöltem az illetőnek...
Az mondjuk igaz volt, most így belegondolva, hogy jelenleg semmi másra nem vágytam jobban talán, mint hogy hazakeveredjek. Egy kis nyugalom és forró teánál nem esett volna semmi jobban.
- Ebben nem kételkedem - sem anyában, sem pedig a rendőrség belassult fánk pusztító életmódjában, de ezt még egy mezei egér is megmondta volna. - De higgyem el hogy anyám egy idegent küldött a keresésemre? - vontam fel a szemöldökömet.
Először nem igazán értettem mit akar mondani azzal a mozdulatával. Csak az arcát vakarja? aztán belém hasított a felismerés, akkor pedig nem igazán voltam hajlandó hogy értsem. Sőt nem is voltam benne biztos, hogy arra utal. Hiszen én magam sem tudtam, hová tűnt a seb az arcomról.
- Nos örvendek, és bizonyára jó magának... de mégis mit akar ezzel?

Mi a... kezdtem már szinte óvatosan dörzsölni az arcomat. Abban biztos voltam, hogy az ... fickó megvágott. Ennél élesebben nem élt bennem egyetlen emlék sem. És fájt is elég rendesen. De csak fájt... múlt idő. Szinte csodának éltem meg ezt az egészet a fejemben lévő nagy kavarodás közepén, ahogy azt is ... hogy megmenekültem. Megmenekültem... próbált bennem tudatosodni az érzés, de nem volt könnyű dolga.
Mint akit villámcsapás ért (újra) úgy éreztem magam ahogy meghallottam a hangot. Sőt mintha még közvetlen a fejemben szólt volna. Kész, akkor ezek szerint már meg is zavarodtam volna? De ezzel nem törődtem, amit észre vettem a közeledő férfit. Akkor lehet ő lett volna?
Felugrottam, szinte reflexszerűen egy laza alapállásba, ami talán annyira még nem volt feltűnő. Talán ha az illető kicsit jártasabb akkor szemet szúrhatott volna neki. De amúgy csak kicsit csámpásan álltak a lábaim, és? Kit zavarna az ilyenkor? Az járt a fejemben, hogy ezúttal azonban nem akarok felkészületlen lenni... ér amennyit ér...
- Ki maga és mit akar? - csattantam fel, kemény, rápirító hangon. Mintha amúgy annyira ijesztő jelenség lennék... de sebaj annál jobb, már volt aki megjárta emiatt...