Chad Palmer

"A borosta nem szúr. Ha a megfelelő oldalán élsz."

Userinfó: Főkarakter

Név: Chad Palmer
Mutáns név: Kitin
Születési dátum: Portland, USA, 1964.07.07.
Besorolás: Diák
Képességek: Burok

Elsődleges képesség: Burok
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 18 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes vagyok egy burkot vonni magam köré, ami megvéd szinte minden fizikai behatástól. Nem tudnak megütni, az egyszerűbb lövedékek lepattannak, nem éget meg a tűz és nem ázom el, ha esik az eső. Azonban ez sem tart örökké (sajnos), hiszen a burok fenntartása rendkívül kimerítő, főleg, ha nagyobb behatásról van szó. A verekedéseknél egészen sokáig bírom, ám ha valaki lángszóróval esne nekem, akkor valószínűleg pár perc múltán sikerülne megpörkölnie.
A burok eleinte önműködő mechanizmusként működött, ezt sikerült az elmúlt években megtanulnom akaratomtól függően irányítani, bár ha fokozott érzelmi állapotba kerülök, avagy valaki hátba támad, magától aktiválódik.
A burok alapjáraton nem látható, ám ha valamilyen behatás éri, haloványan felizzik, de ez nem tart sokáig, attól függ, mekkora erő csapódott a falnak, a derengés szépen lassan elhalványul.
A pszichikai behatásokkal szemben nem ér semmit, a gondolataimat nem tudom a burokba zárni.
Képesség távlatai: Idővel és sok gyakorlással nem fog akkora erőt felemészteni a burok fenntartása és sokkal több ideig meg is tudja majd tartani.
A burkot nem csak maga köré lesz képes felépíteni, mást is képes lesz behúzni alá. Ehhez azonban fizikai kontakt szükséges, meg kell érintenie az illetőt és sokkal nagyobb energiával jár a folyamat, mintha csak maga köré vonná. Ebben az esetben, ahogyan a fizikai behatások nem jutnak be, ki sem képesek szivárogni, a burok csak védelemre szolgál.

Jellem: Alapvetően egy könnyed, laza srác vagyok, aki imád vigyorogni és a bolondját járatni másokkal. Őszintén kimondom, hogy mit gondolok, néha talán túlságosan is nyíltan és ha valakit ezzel megbántok... hát én is elég kellemetlenül érzem magam.
Nem vagyok az a típus, aki mindent véresen komolyan vesz, ebből is voltak már konfliktusaim, de inkább könnyedebbre veszem a figurát, minthogy karót nyelt akárkinek gondoljanak. Így minden sokkal élvezetesebb.
Nem is gondolnád, de eszméletlenül tudok ragaszkodni. Ha valakit megkedvelek, akkor tényleg látszik, hogy mi jóban vagyunk és ha bárki ártani szeretne neki, akkor képes vagyok akár a testi épségemet is kockáztatni érte. A kisebbek felé még inkább ilyen módon viseltetek, túl sok minden történt velem gyerekkoromban és talán ez az, ami mozgat, védeni szeretném őket, ha már engem senki nem vett oltalmazó szárnyai alá.
Persze én sem bóhóckodom és vigyorgok egész nap, nekem is vannak rossz pillanataim, amikor talán jobb, ha senki nem szól hozzám, mert ilyen esetekben eszméletlenül nyers tudok lenni, ami nem biztos, hogy túl kellemes adottság.
Őszinte és megértő tudok lenni, sok férfi társammal ellentétben engem rengeteg empátiával áldottak meg, érdekel, hogy mi történik másokkal, csupa fül vagyok, ha bármi problémáról van szó és habár okos tanácsokkal nem biztos, hogy mindig szolgálni tudok, de egy kedves vigyor mindig van a tarsolyomban.

Külső: Szeretek stílusosan öltözködni, kedvencem a lezser elegancia. Gyakran láthatsz ingben, zakóval, de az is lehet, hogy az utóbbi ruhadarab alatt csak egy pólót viselek, attól függ, épp melyik akad a kezembe.
Szőkés-barna hajam általában úgy áll, ahogyan csak szeretne, az én akaratom mit sem ér az övével szemben, de ha néha beletúrok, az általában segíteni szokott. Kék szemeimből szinte mindig ki lehet olvasni az aktuális érzelmeimet, amik közül általában a vidámság a domináns. Ha rossz a kedvem, azt az arcvonásaimból, tekintetemből egyértelműen észre lehet venni.
Magasra nőttem, hála az egeknek, 1,83-as magasságommal teljes mértékben meg vagyok elégedve. Ehhez társul a szálkás testfelépítés. Nem vagyok túlságosan kigyúrva, már csak az hiányzik, hogy izomkolosszus legyek, nekem így pont jó. Megvan a magam sármja, van, akinek ez tetszik és van, akinek nem.

Előtörténet: 1964. július 7-én elméletileg rekkenő hőség uralkodott Portland-ben. Az utcákon a szokásos forgalomnál jóval kevesebben ténferegtek, a legtöbben házaikba húzódtak a forró napsugarak elől. Ezen a napon születtem meg.
A szűkös kis szobában dohány, izzadtság és menta szaga keveredett, a hőség itt is uralkodott, talán elviselhetetlenebb is volt, mint odakint. Egyetlen, rozoga ventilátor berregett a szoba közepén, mintha minden egyes másodpercben az utolsókat forogná. Az ütemes kattogást anyám rendszertelen sikolyai törték csupán meg, vizes tálba loccsanó rongy hangja, szapora lélegzetvétel. Így ment ez órákon keresztül, míg végül felsírtam; keservesen, fájón, mégis anyám tudtára hozva, hogy ismét egészséges gyermekkel áldotta meg őt az Isten. Ó, ha áldásnak vélte volna.. de csak púp voltam a hátán, egy véletlenül becsúszott gyerek, akit az Istenért sem akart volna. De nem volt mit tennie, annyi emberség azért volt benne, hogy nem dobott az utcára. Így kezdődött hát el közös kalandunk…
Ha azt mondom, hogy nekem soha nem volt gyerekszobám, nem hazudok. Ha azt mondom, hogy szörnyű gyermekkorom volt, nem hazudok. Ha azt mondom, hogy az anyámnak semmit sem jelentettem, nem hazudok. Ha azt mondom, hogy apa nélkül nőttem fel, nem hazudok. Ha azt mondom, hogy mindig irigykedtem a velem egykorúakra, amiért nekik különb életük adatott, mint nekem, ismét csak nem hazudok. Fejtsem ki kicsit bővebben? Legyen hát.
Soha nem ismertem az apámat, mint azt már említettem, becsúszott gyerek voltam. Anyám nem éppen tisztességes nőkhöz való életet élt, nála nem létezett olyan, hogy komoly kapcsolat, ő az egyéjszakás kalandok világában élt. Neki ez volt a szórakozás. Így jöttem hát én a képbe. Fogalmam sincsen, hogyan élhettem túl az első nyolc-tíz évemet, mert ha arra gondolok, utána mennyi időt szentelt rám.. hát én tényleg nem értem. Lehet lepasszolt valakinek, vagy akkor még talán más volt, nem tudom. Túléltem. Ez a lényeg.
Gyakran költözködtünk, egyik iskolában sem voltam többet fél évnél, így számomra olyan nem létezett, hogy barát. De, mégis, egyetlen egyszer, de annak is túl hamar vége lett. Nem maradt nekem belőle más, csak egy bájos arc, egy kedves mosoly, hosszú barna hajának illata, a gyönyörű szemei és egy név. Emma. Barátságunk csúnya véget ért, hiába könyörögtem az anyámnak, hogy ne menjünk el, térden állva csúsztam előtte, bármit megtettem volna, de őt nem érdekelték egy tizenhárom éves senki szavai, neki csak az számított, hogy ő mit szeretne. Elbúcsúztunk hát, megígérve egymásnak, hogy bármi is történjék, találkozni fogunk. Kilenc éve már, hogy az ígéret egyre haloványabban lóg a levegőben, beteljesítetlenül.
A mai napig érzem arcomon anyám pofonjainak csípős érzését, a számba toluló vér ízét, a rikácsoló parancsai visszhangzanak a fülemben, dühös arca belém égett.. Pedig én igyekeztem, én mindent megtettem, hogy neki jó legyen, hogy örüljön, hogy ne azt érezze, csak púp vagyok a hátán. Tizenöt évesen már egy asztalos mellett dolgoztam, hazaadtam a pénzem és még annyit sem kaptam jutalmul, hogy kiszedje a bőrömbe fúródó szálkákat. Szépen lassan a fafaragást is megtanultam, az ajándékba adott fából faragott sas madaramat azzal a lendülettel hajította félre, ahogyan neki adtam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.. Attól a naptól kezdve már nem érdekelt, mit gondol rólam, nem várta otthon vacsora, nem voltam hajlandó takarítani utána és a fizetésemnek is csak egy kisebb részét adtam haza, a többit gondosan félretéve kezdtem gyűjtögetni.. Egy szebb jövő reményében.
Tizennyolc éves voltam, amikor bekövetkezett a pokol. Egyetlen momentummal kezdődött minden, pontosan azzal, amikor kiderült, mi is vagyok. Pár héttel az ominózus nap előtt már tapasztaltam furcsaságokat; nem áztam el az esőben, a gyertya lángja fölé tartott ujjbegyen semmi fájdalmat nem éreztem. A lényegi pont, ami előtt én is, anyám is értetlenül álltunk, akkor következett be, amikor rátalált a félretett pénzemre. Mindenáron magának akarta, el akarta venni tőlem és teljes felháborodottsággal üvöltözött, mit műveltem, miért nem adtam neki, ez az ő pénze. Ismét a fejemhez vágta, hogy egy semmirekellő idióta gyerek vagyok, aki semmit sem ér. Nem bírtam tovább. Az addig magamban tartott, visszafojtott érzéseim gátja átszakadt és én is mindent anyámra zúdítottam. Hogy képtelen magán kívül másra is gondolni, hogy az igenis az én pénzem, hogy nélkülem ő most valószínűleg egy sikátorban fetrengene.. Nekem esett, felém rohant, olyan erővel lendítette felém a kezét, hogy szinte láttam magam előtt, ahogyan a falnak dönt, ahogyan adja a további pofonokat egészen addig, amíg ájultan a földre nem rogyok. A dolgok azonban megváltoztak.. olyan dühöt éreztem, elkeseredettség, csalódottság, magány, szomorúság alkotott bennem olyan ütős egyveleget, ami életre keltette a bennem szunnyadó erőket. A pofonja lepattant rólam, jobban mondva arról a valamiről, amit magam köré vontam. Ugyanolyan elképedt tekintettel bámultunk a foszladozó derengésre, majd egymásra néztünk, ismét megpróbálta, ezúttal sem sikerült neki. Akkor hívott először szörnyetegnek, a szemében valódi félelmet láttam. Fejét csóválva hátrált, majd kirohant a szobából. A saját anyád hív szörnyetegnek, a saját anyád fél tőled.. Nem volt mintaanya és legszívesebben magam mögött hagytam volna, de ez a pillanat olyan mélyen vájta belém a fájdalmat, hogy soha többé nem tudtam szabadulni tőle.
Nem rakta ki a szűrömet, de még kevesebbszer találkoztam vele, mint azelőtt. Nem tudom elmondani, mit éreztem.. Megkönnyebbülést vagy hiányt? Talán mindkettőt egyszerre. Tud-e valaki egyszerre gyűlölni és szeretni valakit? Akarhatja-e egyszerre azt, hogy az illető menjen el és maradjon? Én biztosan képes vagyok rá. Vágytam rá, hogy szeressen, szerettem volna egy elismerő szót tőle, de csak pofonokat kaptam, majd elutasítást. Anyám minden gondolkodás nélkül mondott le rólam, amikor Charles és Eric meglátogattak minket. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy nem szeretne elveszíteni. A két férfinek végig sem kellett mondania, mit szeretnének, anyám gyorsan elintézte őket. Vigyék innen. Két szó, ennyit szánt búcsúzásnak, egyetlen pillantás, melyben továbbra is csupán a félelem tükröződött. Mutáns vagyok, más, mint ő, az nem számít, hogy az ő vére vagyok. Félt tőlem.. Ég veled, anyám.

Egy éve talán, hogy először betettem a lábam az X-Birtokra, ahol végre igazi otthonra lelhettem. Megtaláltam önmagamat, tanulhattam, társakra leltem, fejlődtem.. kaptam egy hatalmas családot. A Professzor öntött belém ismét életet, felnyitotta a szemem… Példaképként tekintek rá, habár ezt elmondani nem igazán tudnám neki. Egek, ostoba vagyok, hiszen biztosan tudja, a gondolataim sajnos nem tudom elrejteni a világ elől. Akkor azt is tudja, hogy… na jó, ebbe inkább nem gondolok bele, elég egyszerű a válasz: mindent tud rólam. A mélyen ülő fájdalmat, az apakomplexust, a szeretethiányt, a rengeteg csalódást, bánatot, melyet tökéletesen elrejtek a világ elől.
Már nincs miért búslakodnom. Nehéz elengedni a múltat, de egy szebb jövő reményében tudom, hogy ez is sikerülni fog.