Henry&Emily - Béke szökőkújta

Éppen mély levegőt veszek, hogy felkészüljek az akcióra, amikor Peterson alakja feltűnik. Nem merek az órámra pillantani, hogy vajon késik-e, vagy pontosan érkezik, szóval csak simán ácsorgok tovább. Amikor ideér, rögtön megszólít.
- Igen, Mr. Peterson, jó napot kívánok - biccentek. Nem ül le, szóval én sem, bár ez várható volt. Elég... kimért. Khm. Tényleg nem értem, miért csinálom ezt. Minek? Úgy is tudom, mit fog válaszolni. Ez az egész egy túlságosan is vakmerő akció volt. A többi diák hozzá sem mer szólni, én meg egyenesen egy ilyen kérdéssel fordulok hozzá.
Bár lehet, értékelni fogja a bátorságomat. Vagy nem tudom.
Igyekszem nem láttatni a zavartságomat. Kicsit kibillent a határozottságomból, hogy alig láthatóan, de végigmér. Nem baj. Megköszörülöm a torkom.

- Tudja, már elég régóta itt vagyok az iskolában, de még nem nagyon tudtam fejlődni - kezdek bele mondanivalómba. - Nem arról van szó, hogy a tanáraim nem elég képesek arra, hogy segítséget nyújtsanak a fejlődésemben, csupán azt gondolom, hogy nem elég szigorúak - nem akarom, hogy azt gondolja, hogy a tanáraim szidalmazásával akarom megnyerni őt, mert nem így van.
- Szeretem a tanáraimat, tisztelem őket és megbízom bennük. De tenni akarok a békéért, és ha ilyen ütemben haladok, örökre megrekedek ezen a szinten - rántom meg a vállam. Nos, azt hiszem, nem vagyok túl meggyőző... A legjobb lenne, ha most hátat fordítanék, és elszaladnék.

"Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk."
Magamban ízlelgetem a szavakat. Elég sokszor jártam már itt, volt, hogy órákon keresztül csak bámultam a semmibe, de még soha nem éreztem ennyire ezt a gondolatot, mint most.
Az órámra pillantok. 15:46. Igazából Henryt várom.
Nem is ismerem.
Jó, rendben, ismerem, de túl sok közünk nincs egymáshoz. Leülök az egyik padra, és egy régi dallamot dúdolok, valami Elvis Presley szám lehet, nem emlékszem, nem is fontos.
Egyáltalán miért pont Henry? Ezerszer jobb személyt is találhattam volna. Úgy értem, nem Henryben nem bízom, csak hát, nem egy ma született bárány, és azt sem mondanám rá, hogy kifejezetten kedves és segítőkész.

Nem gondolom, hogy különösebben érdekli a lelkivilágom. De ha nem segít, meghalok. Esküszöm az égre, be fogok kattanni! Különben pedig, ha meg ezt az oldalát nézzük az érmének, talán igenis Henry a legnagyobb segítségem, már persze, ha hajlandó egyáltalán szóba állni velem. Hiszen Lensherr és Xavier például szóba sem jöhet, ők nyilván túl elfoglaltak, nem is nagyon szóltam nekik a gondolataimról.
Meg persze, gondolom, minden diák, aki itt van, pont ugyanazt akarja, mint én, szóval talán az esetem sem egyedi, bár nem hiszem, hogy pont Peterson jut eszébe mindenkinek.
A lábamat lógázom, és mély levegőt veszek. Én, Emily Hope Wilson, születtem 1967. január 11-én, Ohio államban, ma, 1987 májusában megkérem Henry Petersont, hogy legyen a "magántanárom".