Béke szökőkútja (valós idejű játéktér)

Szabad helyszín, új játék kezdhető!

Nem tudom, hogy most miért tárja fel előttem ezt a szörnyű történetet. Ha megbízik bennem, akkor azt még korainak tartom. Nem biztos, hogy én vagyok az a személy, akinek bármit el lehet mondani. Nem fél, hogy tovább adom valaki másnak? Ha legközelebb egy titkát fedi fel előttem, akkor nem fog attól tartani, hogy talán kikotyogom? Én pontosan ezek miatt nem bízok meg szinte senkiben. Az égre nézek. Már kezd sötétedni, úgyhogy legszívesebben elhúznék innen, be az épületbe. Marhára örülök neki, hogy így elszaladt az idő... Most már tök mindegy. Látom, hogy elkezd ásítozni, ami egy kicsit kezd átragadni rám is. Én is eleresztek egy ásítást, kezemet automatikusan a szám elé helyezem.
- Úgyhogy ne rágódj rajta. - mondom félvállról, majd lazán visszadugom fülembe a fülhallgatót és elindítok a lejátszón egy másik zenét.
- Rendben, én akkor megyek is. - intek egyet búcsúképp, aztán gyorsan el is slisszolok az úton, mert ugye én még akartam egy kicsit gyakorolni is. De ahogy az időt elnézem erre most nem lesz alkalmam. Kezemet a pulcsim zsebébe süllyesztem és összehúzom magam, mert hát ilyenkorra már nagyon is fázok.

Mesélek neki életem legfájdalmasabb dolgáról. Hogy miért? Igazából én sem tudom, talán.. Kezdem úgy érezni, hogy megbízhatok benne, ezért még erre is képes vagyok. Nem tudom ő minek tekint, én őt ismerősömnek , friss és kedves ismerősömnek, akivel még szívesen beszélnék, de az ásítozásaim kezdenek sűrűbbé válni.
- Igazad van - mosolygok rá szelíden - No de azt hiszem én lassan megyek, kezdek álmosodni.

Nem arról van szó, hogy olyan nagyon zavarnának a kérdései, csak most így első találkozáskor had ne kelljen az egész életemet kitálalni. Majd idővel én is közvetlenebb leszek, de akkor sem fogok puszipajtásként viselkedni másokkal. Nincs okom rá, hogy piszkáljam, vagy gúnyoljam, nem is akarom. Mások szekálása egyáltalán nem az én reszortom. Kicsit meghökkenek, amikor közli velem, hogy szívesen elmondja. Hát oké... Én nem erőszakoltam rá, ha emiatt valami komolyabb lelki sérülést fog szerezni, akkor én mosom kezeimet. Ettől függetlenül jó, hogy elmondja, mert tényleg érdekelt. Folytatja is, persze látom rajta, hogy eléggé nyögve-nyelősen megy neki. Nem értem, hogy miért erőlteti, ha egyszerűen rosszul esik neki. Tiszta fura. Ha nekem lett volna ilyen élményem, akkor inkább nem kürtölném világgá, mert egész biztos kellemetlenül érezném magam, miközben elmesélem. Lindsay szülei meghaltak, ráadásul ő tehet róla. Na várjunk csak. Ő tehet róla? Egy ilyen ártatlan ábrázatú lányból ki sem nézném azt, hogy szülőgyilkos lenne. Mondjuk az előbbi csínytevéséről sem hittem volna, hogy ő csinálta. De aztán folytatja a történetet, így már összeáll a kép. Most mit mondjak? Azt, hogy sajnálom? Ezzel csak rosszabbul érezné magát, nem?
- Értem... Sajnos ezeket a képességeket elsőre nem tudjuk irányítani. Nem tehetsz róla. - pillantok fel az égre. Ő nagyban a cipője orrát fürkészi. Megértem, nem lehet jó erről beszélni.

Tudom, hogy olyan vagyok, mint valami zsaru, aki csak azért megy oda emberekhez, hogy kifaggassa őket, nekem viszont korántsem ez a célom. Valóban attól is függ, hogy mutáns vagyok, ahogy a jellememtől is. Legtöbbször olyan vagyok, amilyennek láthatott is az elmúlt kis időben. Egy csendes csínytevő, aki amúgy rendes, csak vágyik a szórakozásra, ennél fogva sokat és sokszor hecceli társait.
- De, elmondom szívesen, csak... - lehunyom a szemem és kezeimmel dörzsölgetni kezdtem, végül én is felállok. Egy ideig csak erőt gyűjtök magamban, aztán megszólalok, nehogy még bealudjon a végén, miközben vár.
- A szüleink meghaltak, amikor tizennégy évesek voltunk. Én tehetek róla - szegtem le fejem, a cipőm orrát bámulva. Nehéz beszélnem az esetről, hiszen még mindig mardosnak az emlékek, és a szüleim utolsó sikolya egyenesen vérfagyasztó!
- Azt hiszem akkor jelent meg először ez az átkozott képesség, berobbantotta a gáztűzhelyet, csak mi tudtunk megmenekülni.... - nézek rá.

A kertben átszaladó szellő egy kicsit hűvösebbé teszi az időt. Még a pulóverem sem elég, mert így is simán átfúj rajta a szél. Összefonom mellkasomon karjaimat, hogy kevésbé fázzak. Még így sem a legtökéletesebb, de egy fokkal jobb, legalább nem fogok megfagyni. Ami a vallatást illeti, tényleg sokat kérdez, mintha valami bűnügyi szervezetből csöppent volna ide, hogy gyilkosok után nyomozzon. Ő ilyen, ezzel nem lehet mit tenni, amúgy sem az én dolgom, csak hát egy kicsit fura, hogy ennyire érdeklődik irántam. Talán azért, mert eddig kevés ember kérdezgetett felőlem. Mondjuk ő mutáns, ahogy én is, lehet, hogy ettől is függ a dolog.
- Nem gond. - vonom meg vállamat. Azért egy kicsit zavaró, hogy sokat kérdez, de nem szándékozom végiggázolni a lelkén. Testvéréről és róla kérdezek. Lindsay pedig el is kezdi mesélni. Nem tart sokáig a kis beszámoló, már is megakad a nyelve és nem tudja folytatni. Én nem fogom ráerőltetni, biztosan kellemetlen egy történet, ami neki nem esik túl jól.
- Nem fontos elmondanod. - nézek le rá, mert ugye ő még mindig a padon ücsörög. Be kell vallanom, örültem volna, ha megtudom mi történt a szüleivel, de én se vagyok az a nagyon rosszakaró személy. Ha nem akarja, nem akarja, nem fogom kicibálni belőle.

A bokrok... A bokrok leveleit apró szellő kezdi el mozgatni. Megnyugtat a természet, a látványa, a hangjai. Ha hagyom hogy mélyen átjárjon, tényleg beválik, most azonban picit nehezebb a dolgom. Félig ezt a kutat és a körülötte elterülő gyönyörű tájat figyelem, félig pedig Annie-t, aki épp ránk kérdez. Hirtelen nem is tudom mit válaszoljak.
- Bocsi, néha megered a nyelvem *dörzsölöm a tarkóm és sokáig csendben maradok. Nem tudom mi van ma velem, a bátyámon kívül aligha beszélek bárkihez is, azt hiszem a barátkozás dolog ránt magával ennyire, hogy még a számat is hajlandó vagyok kinyitni.
Tudom, hogy nem hiszi el a gyíkkal kapcsolatos dolgot, elég átlátszóan próbáltam kibújni a dolog alól, de hát ez van, én sem rendezek műsort belőle.*
- Két petéjű ikrek vagyunk, ami meg a szüleinket illeti... *kezdek bele, de nincs erőm folytatni. Elharapom a mondat végét.*

Felnéz a Napra, ekkor tűnik fel nekem is, hogy már nincs is olyan világos. Halvány fénye még így is eljut hozzánk, csak hát a felhők túlnyomó többsége miatt gyakran eltűnik az égen. Ilyenkor szürkévé festi a tájat, ami engem ugyan nem zavar, de mégiscsak jobb, ha ilyen időben süt a Nap. Lindsay ismét kérdez. Most komolyan. Ez valami vallatás vagy mi a szösz akar lenni?
- Sokat kérdezel... - sóhajtok fel. De megadom neki azt az örömöt, hogy válaszolok.
- Nem igazán. Ők mindig is magukkal voltak elfoglalva. Állandóan a "szüleink" sarkában nyomultak. - mondom, közben a szüleink szónál két ujjal jelzem az idézőjelet. Mert ugye nekem nem a vér szerinti szüleim. Még azt sem tudom hogyan néznek ki, vagy hogy hol élnek. Borzasztó egy érzés, ha az ember nem tudja kik a vér szerinti rokonai.
- Na és veletek mi a helyzet? - kérdezek immáron én is, hogy végre ne csak ő tudjon meg rólam dolgokat. Így se tudott olyan sokat kiszedni belőlem, ami a testvéreimet illeti, de hát ha én is kicsit jobban megismerem, tuti többet mondok. Meg amúgy is. Nem hiszem el, hogy nem ő tette rám az a gyíkot, szóval ezért sem fogom vele játszani a jó pofi Annie-t.

Észreveszem, hogy elkapja a tekintetét. Azt hiszem ki nem állhatja, ha a szemébe nézek, no nem baj. Sóhajtva az aranyló Napra nézek, ami csak lomhán ugyan, de nyugovóra készül.
- Jól kijöttél velük? - kérdezem halkan, fejem ismét felé fordítom. Tekintetünk ismét találkozik, az övé semmit mondó, az enyém barátságos és meleg, mint általában szokott lenni. Néha örülök, hogy ilyen nagy, kifejező szemekkel áldott meg a sors, ilyenkor jönnek a legjobban. Csakhogy tiszteletben tartsam a csaj, illetve Annie "akaratát", a szemezés után inkább azt nézem, mit visel. Hmm, a jelekből ítélve neki sincs túl melege. Hát igen, már csak ilyen ez az utálatos évszak. Sosem csíptem, a nyár és a tavasz közelebb állnak hozzám. Azon gondolkodom, hogy gyújtok egy kis tüzet, a bökkenő csak az, hogy továbbra sem tudom irányítani - ami elég idegesítő, tekintve hogy nagyon szeretném -, és nem vagyok benne biztos, hogy bárki örülne ennek. Ez nem kijelölt tűzrakóhely.

Bemutatkozok, rám néz, még mosolyog is. Tényleg egy ártatlan leányzónak tűnik, de amikor egyenest a szemembe néz én rögtön oldalra pillantok. Egyszerűen nem tudom elviselni, ha valaki közvetlen szemez velem. Az valahogy olyan kellemetlen érzés, vagy nem is tudom. Olyan, mintha belelátna a lelkembe, amit nem akarok, szóval ő csak nézze a homlokomat, vagy tudom is én mimet, csak a szememet kerülje el. Ő is bemutatkozik szerencsére, nem kell nekem kirángatnom belőle a nevét. A bátyját is megemlíti, ami engem totál nem érdekel, de aztán jön az engem illető kérdés, mire rögtön felpillantok.
- Nincsenek testvéreim.- válaszolok, közben semmitmondó tekintetemmel ránézek. Persze kerülöm a szemkontaktust. Jó is lenne, ha lennének testvéreim, de sajnos nincsenek. Én egyke vagyok, mindig is az voltam. Na jó, amikor ahhoz a rémségesen szörnyű családhoz kerültem, akkor ott volt még két talpnyaló kis pojáca, akiket egyszerűen utáltam. Ők voltak a "féltestvéreim". Sülve-főve együtt voltak, csak engem kerültek el.
- Vagyis, volt két féltestvérem. - teszem hozzá, de azért nem akarom, hogy olyan sokat megtudjon rólam. Gondolom ezzel nem árulok el túl sokat magamról, ezért bátorkodom mondani.

Csendben hallgatom. Örülök, hogy megáll és visszanéz, a bemutatkozására meg visszamosolygok rá. Megjelölöm a könyv oldalát ott, ahol tartok és a szemeibe nézek.
- Nos.. Én Szikra, rendes nevemen Lindsay Tyson vagyok, a bátyámmal együtt jöttem. Neked vannak testvéreid? - érdeklődöm. Ha azt hiszi, hogy megússza barátkozás nélkül, téved. Persze nem akarok rányomulni, ha nem akar társalogni, leléphet, de azért gondolom neki is jól esik, ha egy kicsit beszélgethet másokkal. Vagy tévedek?

Oké, tényleg lett volna rá okom, hogy patáliát csapjak, de szerintem még én jöttem volna ki rosszul. Szimplán taktika miatt nem akadok ki annyira, mint amennyire megtenném. Már távoznék is, fülemben a zenével, amikor még meghallom a hangját és megböki a vállam. Az egyik fülemből kiszedem a fülhallgatót, hogy őt is és a zenét is halljam. Remélem nem most akar elkezdeni barátkozni, mert akkor nálam rossz emberre talált. Vagyis hát lényegében... Mert azért nekem sem ártana egy-két ismerős, akikkel talán össze lehet szűrni a levet. Egy barátságosnak mondható mosolyt küldök felé.
- Árny, pontosabban Annie Montgomery. - biccentek egyet, s most én nézek rá kérdőn, felvont szemöldökkel. Remélhetőleg érti a célzást és be fog mutatkozni, ha meg nem, akkor az sem gond, én szépen lelépek. Ha már ő kezdeményezi a beszélgetést, illendő lenne neki is bemutatkozni, nem de? Szóval csak állok ott előtte, a fülhallgatóból szól a zene, csoda, hogy tudok figyelni két felé. Na nem mintha olyan nehéz lenne, mert elnézve nem az a nagyon zajos, kíváncsi lány. Legalábbis is elsőre nem azt mondanám róla, hogy olyan tenyérbemászó lenne.

Örülök, hogy nem csap jelenetet a gyík miatt. Egész jó fejnek tűnik a lány, még akkor is, ha a hangja monoton, és a pillantása sem barátságos, inkább olyan semlegesnek mondanám. Természetemhez híven csendben olvasom a könyvem, csak akkor szólalok meg, mikor megint azt az Mp4-et hallgatja tovább.
- Egyébként ki vagy te? - kérdezem hangosan, megkocogtatva a vállát. Őszintén kíváncsi vagyok rá, ha már így itt van, beszélgethetnénk is. Ez kissé elüt a stílusomtól, de hát barátkozni is kell ám!

Egészen megnyugtat a fülemben szóló zene, már teljesen elmélyedek benne, egészen addig, amíg meg nem érzek valamit az arcomon. Nyálkás valami tapad rám, ami rémülten próbál elsprintelni, hiába... Csak pihenni szerettem volna, ehelyett mi történik? Az égből lepottyan egy gyík, pont az arcomra, ezzel totál elszúrva ezt a pár percet, amit itt kint tölthettem volna. Na de könyörgöm. Az égből nem hullanak random hüllők, tuti nem egy felhő pottyantotta. Vállam fölött nézek át a lányra, aki még mindig a könyvét bújja. Gyanús pillantásokkal mérem végig, még látom is, ahogy néha-néha engem figyel . Hogy az a... És már épp pattanna el a cérna, de visszafogom magam, amúgy sem vagyok az a heves természet, viszont ez már túllő mindenen. Ha egyáltalán ő volt az, aki azt a gyíkot tette rám. Ha meg nem, akkor bocsánat, félreértés. Amint odaérek és rákérdezek a dologra, ő kedvesen válaszol. Ch... Azért ennyire ne legyen átlátszó, de tényleg.
- Nekem vele nincs gondom, de szerintem nem egy fáról esett rám. - mondom még mindig halál nyugodtan, aztán csak legyintek egyet. Nem fogok jelenetet rendezni feleslegesen, meg ki tudja miféle erő áldotta meg őt, ezért inkább csendben maradok. - Tudod mit, mindegy. - vonom meg vállam és ismét előveszem MP4-emet. Bedugom fülembe és ismét elindítom a zenét. Innentől kezdve többször átgondolom, hogy hova megyek pihenni.

Végignézem a jelenetet és próbálok visszafojtani egy hangos nevetést. Ez a jelenet jobb, mint eddig bármely másik! Kár, hogy ezután odasétál hozzám, az állat meg elmenekül. Szegény! Azt hiszem fél tőle. Mosolyogva nézek fel a lányra, fejemet csóválva.
- Szia! Nem, tudod, a szabadidőmet nem azzal töltöm, hogy gyíkokat fogdossak - nevetek fel halkan. Nem aggaszt, hogy nem tart bemutatót, én sem, helyette ugyanúgy teszek, mint ő. Még a nevemet sem mondom ki, egyszerűen köszönök meg a kérdésére válaszolok.
- Talán valami gondod van azzal a szerencsétlen párával? - érdeklődöm, felegyenesedve.

Ami a képességemet illeti, nem vagyok tisztában vele. Nem tudom mik a határai, meddig fog tovább fejlődni, ha ez lehetséges egyáltalán. De mindegy is, nem rágódom ezen túl sokat, majd ha eljön az ideje megtudom. A szökőkúthoz megyek, hogy zenét hallgathassak. Persze van olyan pechem, hogy amint odaérek egy másik mutáns leányzó tartózkodik az egyik padon. Csak nekem lehet ekkora mákom, hogy amerre megyek, semmi sem jön össze. Ennek ellenére kiválasztok egy távolabbra eső padot, majd oda letelepedek. Kiválasztom az egyik kedvenc zenémet, Macklemoretól a Can't hold us-t, aztán elkényelmesedek, s lehunyom szemem. Ez olyan zene bekapcs, világ kikapcs, úgyhogy nem igazán figyelek arra, ami a környezetemben történik. Fejemet még enyhén hátra is döntöm, hogy végképp kényelmesben ücsörögjek tovább, de nyugalmam nem tart valami sokáig. Apró lábakat érzek arcomon...Helyesbítek...Nyálkás, csúszós lábakat, amik gyorsan próbálnak elszaladni arcomról. Már majdnem halálra rémülök, hogy mi a franc mászhat az arcomon. Fel is ugrok hirtelen, amitől szerencsétlen jószág szépen lerepül rólam, majd egy tompa puffanással esik a köves útra. Ruhám ujjával törölgetem arcomat a nyálkától. Jó alaposan dörzsölgetem a bőrömet, végül megnézem, hogy mégis milyen állat akar ujjat húzni velem. Amikor észreveszem a földön vergődő gyíkot, ami nem sokkal később már lóhalálában sprintel el előlem.
- Mi a frász volt ez? - hökkenek meg, mert azért a gyíkok nem maguktól másznak rá az ember arcára. Gyanakodva pillantok a túlsó oldalon lévő lányra, aki most leszegett fejjel olvassa a könyvet. Felvonom szemöldököm, miközben kihúzom a fülhallgatót és zsebre vágom. Látszik rajta, hogy erőltetve próbál figyelni engem. Tempós léptekkel közeledek felé, hogy kérdőre vonjam és hogy egyáltalán megtudjam, ő volt e az, aki megviccelt.
- Üdv. - szólítom meg monoton hangon, kezemet csípőmre csúsztatom, ahogy megállok előtte. - Közöd van ahhoz a gyíkhoz? - teszem fel a kérdést bemutatkozás nélkül, mert nem barátkozni szeretnék. Vicces is lenne...

Az utóbbi idő nekem is fárasztó volt. Az erőmet próbálgattam, de sokra nem mentem vele, azon kívül hogy valamerre távolabb a sulitól felgyújtottam egy bokrot, ami persze teljesen elégett.
Fáradt vagyok, még most is ásítozom de az hogy most itt ülök, némileg felébreszt. Frissebbnek érzem magam, mint ahogy a hétköznapokon általában. Unottan pillantok körbe, mikor egy barna hajú lány épp leül tőlem jóval távolabb. Szélesen elvigyorodom és elkapok egy a lábamnál elszaladó gyíkot. Ahogy elnézem zenét hallgat és még a szemét is csukva tartja; tökéletes alkalom arra, hogy kicsit megvicceljem. Remélem imádja az ilyen fürge állatokat, akárcsak én, nekem ez az egyik kedvencem. Felállok és egyik kezemben a könyvet tartva odamegyek a pad mögé, amin ül. Az arcára rakom az állatot, aminek nyálkásabb a bőre, mint általában. Fhuu, nem tudom milyen fajta, de mindegy is, a lényeg abban van, mennyire kapcsol az illető.
Miután végzek, visszasietek a padhoz és ledobom magam, kinyitva a könyvet. A lapjaira meredek, bár valójában csak álcázni próbálom a fürkésző tekinteteket, amikkel őt figyelem.

Hosszú, fekete, trapézszárú nadrágot vettem ma fel, egy fehér, kötött pulcsival egyetemben, mert nincs olyan hű de marha meleg. Sima, fekete tornacsuka, kissé ütött-kopott már, mert rajta is meglátszik az idő vasfoga. Sötétbarna hajam enyhe hullámokban omlik vállamra, melyet vagy tíz percen keresztül fésültem kócmentesre. A birtokon szédelgek MP4-es lejátszómmal a kezemben. Egy nyugodt helyet keresek, hogy kikapcsolódjak és elmélyedjek a zenében. Igazán rám férne már, mert amióta ide kerültem csak a képességemmel voltam elfoglalva. Kicsit fárasztó használni, mert nem is olyan rég fedeztem fel az erőmet, úgyhogy gondolom még egy darabig ki fogok fáradni. Meg persze ott van az az ominózus, esős nap... Mindig kellemetlen arra visszagondolnom, mert talán az volt életem egyik legrosszabb pillanata. Azóta nem is táncoltam... Tényleg, ideje lenne felelevenítenem a tánctudásomat. Most viszont a nyugalom az első, végre egyedül kipihenhetem magam. A tánc későbbre is maradhat, majd ha ellazultam. Ahogy az apró köves úton haladok a tájat figyelem. Igazán szép, gondozott kis kert, ide mindenki örömmel ellátogat. Legalábbis gondolom... Egyre nagyobb távot teszek és már igencsak eltávolodok az épülettől, de ez most abszolút nem érdekel. A bokrok sorozata után egy mesterséges tavacska terül el előttem. Egy hatalmas kőtábla, melynek szövegét csak hunyorogva tudom elolvasni. Kicsit bugyuta szövegnek tartom, de hát mindegy. Biztosan okkal van ez rávésve, engem aztán hidegen hagy, hogy mi kerül arra a táblára. Elfordulok a tótól és tekintetemmel keresek valami ülőhelyet. Sok padocska van, ráadásul az egyiken fel is fedezek egy lányt. Nem szándékom odamenni, sőt meg is forgatom szemem. Reméltem, hogy itt nem lesz senki, de hát tévedtem... Remek. Mindezek ellenére lehuppanok egy jó távoli padra, s bedugdosom a fülhallgatót a fülembe. Elindítom a zenét és lehunyom szemem.

Egy szökőkút előtti padon ülök, egy könyvvel a kezemben. Ezt a bőrkötéses darabot a folytonos vándorlásaink közben szereztük, valósággal kikönyörögtem, mert megtetszett, a tartalma miatt. Egy lázadó tinédzser fiúról szól, aki egy nap annyira bepipul a szüleire és elszökik, nem is tudván hogy ezzel mit vesz a nyakába. Semmilyen holmit sem visz, csak kiront az ajtaján és eligyekszik távol mindentől és mindenkitől... Le tudnám még részletezni mi a lényege az egésznek, de lényegében arról hogyha sokáig boldogságban élsz azonban te változtatsz a dolgokon mondván, hogy ki akarsz törni ebből az unalmas életből, bármikor rossz irányba terelődhet minden. Nálunk is hasonló a helyzet, csak mi pont hogy élveztük az akkori életet. Emlékszem a napra amikor kigyulladt a házunk... Azóta sem tudok túllépni rajta. Most hogy eszembe jut, rögtön becsukom eddigi elfoglaltságomat és az ölembe fektetem, miközben az eget pásztázom. Egy kék bő szárú farmer, szürke kapucnis pulóver és szürke edzőcipő van rajtam, egy fekete sapkával a fejemen. Na igen, megint lezser a viseletem. Valahogy kényelmesebb így, mintha szoknyában ücsörögnék, plusz még a hajam is szabadon van. Soha nem fognám össze, jó úgy ahogy van.
Maga az ég kék, rajta sok felhővel. A napokban eléggé lehűlt a levegő és bár még látni a Napot, igazából csak világít, mintsem melegítené a Földet, vagy épp minket.

Szabad helyszín, új játék kezdhető!

Valósággal iszom a szavait, kíváncsi vagyok igazán, hogy miket is tudnak már a mutánsokról, ezekről a furcsa különleges képességgel rendelkező emberekről. Rólunk. Egészen addig, ameddig el nem kezdi magyarázni, hogy milyen is a mágneses pólus, a gravitáció, kölcsönhatások, láthatatlan erők és energiák. Először csak nagyra nyílnak a szemeim, majd eldöntöm a fejem, majd gyors, buta pislogásba kezdek. Elvesztettem a fonalat.
- Misztikum és... láthatatlan erők... - suttogom halkan, mintha kábulatban lennék. Eléggé buta fejet vághatok, de még jó ideig nem kapok észve, hogy a finoman eltátott számat becsukjam. Akkor térek csak egészen magamhoz, amikor azt mondja, hogy egyedül ne kísérletezzek. - Ó, nem, dehogy! Nem állt szándékomban, nem is mernék. És... hány tanár van? Mindenki annyira ismeri a képességének a határait, mint te?
Még több kérdés, természetesen, nem is én lennék, ha nem kérdeznék. A víztükör felé fordítom a tekintetemet és ahogy a fények megcsillannak a vízen valami furcsa árny szalad át a visszatükröződő felületen. Megrebbenek, kiráz a hideg, bár ezutóbbi lehet, hogy azért, mert ténylegesen elég hideg van már ilyen későn és nem öltöztem túl. A szívem sokkal hevesebben kezd dobogni, a pupillám kitágul a félelemtől, hatalmasat nyelek. Attól félek, hogy csak képzelegtem, ezért nem szólok semmit, csak tompán hallgatom a szavait meredve a víz felé. A félelmetes adomány a tükrök birodalmával most hirtelen taszítónak tűnik. Félelmetes adomány? Kedvesebb jelzővel talán szimpatikus is lehetne... Csodálatos... vagy káprázatos, esetleg meseszerű, igen, ez lett volna a legjobb. De félelmetes? Ha félelmetes az adomány, akkor én is félek tőle. Ráemelem a pillantásaimat, miután a vizet fixírozva már teljesen megnyugodok, nem jelent meg senki, egy ijesztő szörnyeteg se.
- Én is örülök, hogy megismertelek és beszéltünk, köszönöm a válaszokat... Magneto. - felelek, a mosolyára valahogy dobban még egyet a szívem, aztán ahogy eltávolodik teljesen megnyugodok. Egészen addig, ameddig nem tudatosul bennem a szép környezetemet figyelve, hogy milyen sötét van és hogy mennyire egyedül vagyok. Elindulok néhány perc múltán az épület felé, hogy megkeressem a hálószobámat, bár valamiért úgy érzem, hogy hosszú lesz, míg előkerülök. De addig is legalább gondolkozhatok mindezen, amit hallottam...

- Azt nem tudom, hogy mióta vannak igaziak, hiszen a kutatásaink csak az elmúlt kétszáz évet fedik le, ám valószinűsíthető, hogy az ember fenállása nem csak mostanság fejlődött ilyen léptékkel. – Válaszolok türelmesen, hiszen úgy vélem, hogy az emberiség nem is jutott volna el idáig, ha nem lett volna mögötte egy csoport, aki mindent kitapos a számára. Rejtett, magasabb tudással rendelkezve támogatták a tudatlanokat, mint ahogyan most mi tesszük. Kérdés, hogy kérnek-e belőlünk. A saját fajtánkat több értelme lenne tanítani, összefogásra nevelni. A kicsi lány végülis a sajnálatát fejezi ki azzal kapcsolatban, ami történt velem, de erre nincs szükség. Nem ismer engem, látatlanban pedig ne itéljen meg. Ha nem történt volna, akkor bár élnének a rokonaim, de nem fedeztem volna fel, hogy mire lehetek képes. Régen valóban csak egy sebezhető gyerek voltam, mára azonban kiteljesedtem. Most már én vagyok az, aki másból előhozhatja a magabiztosságot, a szilárdságot. Nem is veszegetek rá felesleges szavakat.
- Ha nem is mint egy rúdnak, de vannak. Ha belegondolsz, mindenkire hat a gravitáció, hiszen kölcsönhatásban van a természet minden eleve. Van egy láthatatlan, mindent összetartó erő, energia. Nem feltétlenül a mágnesesség, hanem egy olyan misztikum, amely az összes erőt uralja. A mágnesség csak egy közülük. – Ez már nem is igazán tudomány, inkább filozófia, arról a tudásról, amely meghatároz minket. Végülis a mutáció is egy mások számára felfoghatatlan dolog. Finoman elmosolyodom a tudáséhségén, én ugyan rengeteget tudok, de hosszú életem során szedtem mindezt magamra, ő pedig már most tudni akarja a világegyetem rejtett titkait. Észreveszem, hogy valamilyen szinten méregeti a saját tudását, ami remek kezdet, ahhoz képest, hogy mellette össze van zuhanva attól, amit az apja mért rá. – Csak óvatosan. Ne kockáztass, a valódi gyakorlatok a tanárok felügyelete alatt lesznek. – Tisztában vagyok vele, hogy a lánykára külön figyelnünk kell, mert az érzései felemészhetik őt. Egyszerre kell a családjának, és a barátainak lennünk, hogy ne legyen majd magányos. Érezhetnünk kell vele, hogy ez a közösség vágyja őt.
- Ne félj attól. Nincsenek mércék. Mindenkit, akiben egy kis tehetséget is láttunk, felkerestük. Bár szomorú, hogy nem magadtól kerültél ide, ám ettől nem vagy számunkra kevésbé fontos. A lényeg, hogy itt vagy. A tükrök uralma félelmetes adomány, rá fogsz jönni, hogy mekkora erőd van. – Ránézek az órámra, eszembe ötlik, hogy bizony későre jár még, van még némi dolgom. – Örülök, hogy tudtunk beszélni Alice. Találkozunk még. – Mosolyodom el végül. Tekintetem kemény, de motiváló. Nem tudok szórakoztató lenni, az nem az én műfajom. De akik melém állnak, teljes támogatásomban bízhatnak. Sarkon fordulok, és visszatérek az épületbe.

- És... akkor létezhettek olyanok is, akik Tényleg sámánok voltak? Tényleg látták a jövőt? Vagy mondjuk tényleg tudtak babákkal woodoo-zni? - teszem fel sorban a kérdéseimet halkan, elkerekedett szemmel. Végül is az, akivel beszélek, mozgatni tudja a fémeket, én be tudok mászni a tükrökbe, a professzor az elmékbe, az a nő.... Raven valami pedig két lábon járó kék szörny, aki bárkinek az alakját fel tudja venni. Ezekhez képest a jövőbelátás, a woodoo-zás, teljesen valószínűnek tűnik. Kicsit megborzongok, ahogy belegondolok a dolgokba, olyan nagy erőnek tűnik mindez, riasztó elképzelni, hogy mire képesek. Hogy mire vagyok képes.
- É... értem. Sajnálom. - suttogom halkan, mert a hangja, ahogy elmondja ezt a néhány szót, hogy erőszakkal kényszerítették a képessége gyakorlására azonnal szörnyű képeket vetít a fejembe. Egy gyerek, még tíz éves se volt.. Borzalmas! Ki lenne képes ilyesmire? Nem merek rákérdezni, hiszen azt mondta, hogy nem akar bele menni, szörnyű emlék lehet. Ez a férfi, aki most sziklaszilárdnak tűnik, akkor még egy sebezhető gyerek volt. A szám lebiggyed, inkább nem kéne jobban belegondolnom, hogy mi lenne, hogyha engem kényszerítenének. Használnám a képességem, elbújnék a tükrök világába, és onnantól senki se árthatna nekem... Azt hiszem.
- Ó, értem! Mármint... A tested mágneses pólusait? Vannak a testnek... mágneses pólusai? Mint a mágnes rúdnak? - tudományos ismereteim végesek, lehet, hogy évtizedek múlva már mindenki tanul ilyesmit az én koromba, viszont itt és most nagyon furcsa elképzelnem, hogy amit mond, igaz. Mágneses pólus... bennem is? Lepillantok a kezemre, mintha csak méregetném és rá akarnám venni a szememet, hogy lássam is benne. De hát ez láthatatlan dolog, hiába szuggerálom. Felfigyelek, amikor választ próbál adni, hogy még is hol tudnám a képességeimet megfelelően gyakorolni és lassan bólintok. - Értem, még nem voltam a gyakorló teremben, de majd megnézem holnap! - ígérem, mondanék mát, de már későre jár, éjnek évadján nem szerencsés mászkálnom a folyosókon, biztos vagyok benne, hogy rövid úton eltévednék és a végén valamelyik lépcsőn aludnék, hogy nappal, alvás után visszataláljak a szobámba. Kicsit bánt, hogy másoknak a szülei ezek után is törődnek a gyerekeikkel és tartják a kapcsolatot, míg az én apám a húgommal szőrén-szálán eltűnt, bár valamiért jó is, mi lenne, ha az apám nem írná alá az engedélyt, hogy elmehessek akárhová? Márpedig nem írná alá, soha, sehova nem mehettem egyedül.
- Nagyon szépen köszönöm! Teljesen megfelel, és ígérem nem fogok későn elkószálni, nem is mernék, annyira nem ismerem még a várost se. Az órákon... persze, ott leszek, hiszen kötelező, de félek, hogy nem fogok megfelelni. Úgy láttam, hogy a többi diák sokkal jobban kezeli a képességét, és ismeri hogy hogyan fejleszthetné én... én azt hiszem egy kicsit nagyon le vagyok maradva. Míg meg nem jelent a képességem közel semmit se tudtam a mutánsokról. Semmit, csak annyit, hogy különcök és félni kell tőlük, mert mások és veszélyes képességeik vannak. De, hogy miért... és... azt hiszem nem leszek iskolaelső itt. - Meg vagyok szeppenve kissé, habár ez nem újdonság. Az iskolában sose szerepeltem rosszul szorgalmas voltam, tanultam, amit kellett, itt még is úgy érzem, hogy el se kezdődött az első órám, de már is bukásra vagyok ítélve. Csoda, hogy Magneto nem nevet ki, hisz annyi kérdésem van, amire a többi diák valószínűleg már rég tudja a választ.

-Az ember mindig vágyott a megismerésre, és amint tehette, a tudományt használta. Mint ahogyan sokáig a különféle sámánkodás, jövendőmondás, kuruzslás volt a kapocs az ismeretlennel. – Szavaim nem lekezelőek. Egyátalán nem várható el, hogy egy ilyen fiatal lány teljesen képben legyen nem csak a tudással, hanem mindazzal, amely mögöttes mozgatórugóként láthatatlanul ott rejlik a háttérben. Engem ténylegesen nem a kedvességemért szerethet bárki is, az már kiveszett belőlem, amikor a nácik úgy bántak velem, ahogy. Élő bútordarabként, akit lehet szállítgatni, nincsenek érzelmei. Egy idő után tényleg ilyenné váltam, és csak a legősibb ösztön maradt meg bennem, a harag. Erre építve emeltem fel a hatalmamat, amely a végén birodalmam kulcsa lett. Talán a karizmatikusságom, a vezetői képességeim állítanak végül be olyan szintre, hogy egyenlőek lehetünk a professzorral. Ettől még lehetnek olyanok, akik bár nem a nagylelkűséget látják bennem, sokkal inkább a szövetségest, aki képes legyőzni a félelmet, és sok esetben még a halált is. Miközben beszélgetünk, körbepillantok, és látom, egy a késői óra ellenére igen sokan gyülekeznek, elindult a beköltözési időszak az iskolába. Mindegyiküket látásból már ismerem (személyesen kerestünk fel mindenkit), ám hosszabb ismeretségre még nem volt lehetőség, annak majd most jön el az ideje.
- Nagyon korán. Tíz éves sem voltam még, de mélyebben most nem mennék bele, régen volt már. Belőlem kihozták, hogy az legyek, ami. Erőszakkal. Nálatok nincsen erre szükség, a belső motivációitok fognak segíteni. – Hangszínem nyugodt, mégis van benne valami parancsoló. Amit mondok, az ugyan útmutatást jelent, ám ahogy mondom, van bennem valami kitörölhetetlen sértettség azokkal szemben, akik elitélnek minket. És legtöbbször ez a dölyfösség lesz a vesztük. Persze nem általam, elveszíteném Charles barátságát, ha alapot szolgáltatnék az irántunk fenálló gyűlölethez.
- Persze, hívj csak úgy, végülis már az én részem ez a név. A családom nevét már csak tiszteletből viselem. – Aggodalmára csak finoman megvonom a vállamat. – Nekem nem annyira. Át tudom rendezni a testem mágneses pólusait, hogy szükség esetén újrageneráljam a sejtjeimet. Valami szenvedély pedig kell. – Kérdésére eltűnődök. Bár már három éve otthonom a Xavier birtok, még számomra is vannak bejáratlan területei. Hasból pedig kár lenne nyilatkoznom. – Csak a gyakorlótermet tudom javasolni. Ott szükség esetén átalakítható úgy a helység, hogy a tükröket is használhasd a képességed kibontakozására. – Meglehetősen szimpatikus, hogy ennyit kérdez, látszik, hogy tényleg érdekli, hogy mi is fog történni vele.
- Aki még tartja a kapcsolatot a szüleivel, attól írásos engedélyt szoktunk kérni, hogy tizenhat éves kortól bármikor kimehessenek a városba. Aki nem mehet már többé haza, ott mi tesszük az engedélyt. Nem hinném, hogy a képesséid ártalmasak lennének másokra, jelzem Charles-nak, hogy el vagy engedve, ha kell egy kis kimenő. Viszont figyelj majd rá, hogy a tanórákon itt akarunk látni, és éjjelente ne kószálj el. Így megfelel?

- Ezernyolcszázas években... - visszhangzom csendesen a szavait, kissé elámulva. Egyáltalán nem vagyok tisztában mindennek a történelmével, talán senki sincs pontosan tisztában vele, még is hogy több, mint száz éve létezik ez a... mutáció, meglep. Akkor hogy lehet, hogy ennyire tudatlan vagyok? Kissé megnyugszom, amikor kicsit se veszi magára, hogy hogyan nevezem a mutánsságot, igazán türelmesnek tűnik. Szerencse, hogy nem ő a telepata, mert az az igazság, hogy amikor megláttam őt és Charlest, akkor utóbbit sokkal kedvesebbnek, szimpatikusabbnak... kevésbé ijesztőnek láttam, mint őt. Kissé elmerengek ezen, hogy mennyire félreismertem látásból, az meg se fordul a fejemben, hogy még csak egy kevés ideje beszélünk, a jellemének csak a legszélső héját láttam mindeddig, és lehet, ha mélyebbre ásnék újra megijednék. Nem fogadtam el magam? Az arcomra nem kúszik semmi megütközés a kijelentés után, semmi meglepettség. Így van. Tökéletesen így van. Halkan beszívom a levegőt, majd kifújom.
- Mikor mutatkozott meg a képességed? Te hogy fogadtad el... hogy ez normális? Hogy ez a részed? - kérdezem, hátha az ő példáján okulva, valami sikertörténetet hallva gyorsabban feldolgozom a saját életemben történteket. Hallgatom a szavait a képességről, Alice-ről, de nem tudnám azt mondani, hogy magamévá tettem ezt a nevet. Korai. Még nem is volt rajtam olyan... egyenruha, talán, amiben láttam már egy diákot sétálni aztán gyakorolni. Talán az igazi Alice-nak az kell, hogy ilyen fiús cuccokba bújjon és rátermettebbnek érezze magát? De nem. Az annyira nem én vagyok!
- Nem akarok apuról beszélni. - suttogom halkan, gyermetegen. Ahogy az ő szájáról hallom a kitagadást... mintha egy kést döfnének a szívembe. - Magneto. Ha neked Alice a kényelmesebb, akkor nekem a Magneto. Ha szabad.
Azt hiszem túl sokat kérdeztem, de elszántan válaszol, csak annyi a dolgom, hogy megvárjam és ne szóljak bele. Kissé megdöntöm az arcomat, a cigarettára pillantok, a tekintetem inkább aggodalmat tükröz, mint mondjuk rosszallást.
- Akármilyen rég óta élsz, ez rosszat tesz az embernek. Te is függője vagy? - buta kérdés, azok után, hogy azt mondtam, hogy nem akarok apámról beszélni, pedig most is róla van szó, ő az az is. - Még nem jártam mindenhol az épületben. Hol van a legtöbb... tükör? Vagy van a közelben Vidámpark, esetleg egy Tükörteremmel? Még sosem léptem át olyan helyen, ahol olyan sok a tükör, talán ott sikerülne. Egyáltalán... mennyire van kijárás a birtokról?
Lehet valaki ennél jobban elveszett? Nem ismerem a környéket. Nem ismerem az embereket. Nem ismerem a helyet. Azt se tudom, hogy most képességbeli oktatást kapunk e majd csak, vagy tovább tanulok irodalmat, történelmet, zenét, rajzot, mint egy normális középiskolás korú. A vidámpark most nagyon megmozgatta a fantáziámat, nem csak a tükörterem miatt, a képességem gyakorlása is izgalmas - de inkább ijesztő - persze, de egy vidámpark! Életemben csak egyszer voltam, de z fantasztikus volt. A víz felé pislogok, az arcom egészen elvarázsolt, ha a másik nem is mentalista, tökéletesen látja, hogy kissé ábrándozásba csapott át az arckifejezésem. Persze könnyen ki tud zökkenteni belőle, ha esetleg valami érdekesre felkapom a fejemet, azért nem zártam ki a külvilágot, csak a szökőkút fényei úgy emlékeztetnek egy régi emlékre.

Tárgy: Re: Béke szökőkútja (valós idejű játéktér)

» Tetőkert (valós idejű játéktér)
» Breakstone-tó (valós idejű játéktér)
» Erkélyek (valós idejű játéktér)
» Étkező (valós idejű játéktér)
» Nappali (valós idejű játéktér)