Jukodo Asami

"Az élet rövid béke s hosszú harc
És a halál rövid harc s hosszú béke."

Userinfó: Titkos

Név: Jukodo Asami
Mutáns név: Shinigami - Kaszás
Születési dátum: 1962, szeptember 5. Kasiva, Japán
Besorolás: X-men
Képességek:

Elsődleges képesség: Divízió
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 8 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képessége segítségével különállás és együvé tartozás állapota között dönthet. Jelenleg az előbbi az, melyet képes elérni, ezt azonban meghökkentő mértékben és formában.
Puszta akaratával, akár egy láthatatlan, megállíthatatlan penge képes szétválasztani testeket, tárgyakat. A vágás fénysebességgel végigfut a célponton - vagy célterületen -, de átmérője maximálisan fél méter lehet. Ha egy éles tárgyat használ hozzá, hogy elképzelje vele a vágást, akkor sokkal gyorsabban és precízebben teheti, a maximális átmérő pedig megegyezik a penge vágófelületének hosszával. Ez lehet egy tenyérél vagy akár egy kard is. A segédeszköz javítja a gyorsaságot és a pontosságot is. Félelmetes hatást kelthet, mikor ellenfele kardtávolságon kívül menekül, majd egy suhintára - vagy éppen csak vízszintesen arca elé emelt kardjának hatására - porba hullik a célpont feje...
Jelenleg a vágás egyenes vonalban tőle indul ki, párhuzamos a közte és célpontja közötti útszakasszal.
Ami talán sokkal hátborzongatóbb, és pártfogóján kívül másnak nem is árulta el, hogy saját tudatát is képes részekre hasítani. Ezzel és meditációs gyakorlataival együtt ő lehet a tökéletes színész, megtévesztő. Bármilyen gondolatát elrejtheti, a legjobb emberismerők vagy telepaták is csak az aktívan előtérben hagyott személyiséget és gondolatvilágot fogják észlelni.
Képesség távlatai: Későbbiekben képessé válhat már nem csak tőle kiinduló hasításra, így felülről kettévághat bármit fölé kerülés nélkül is.
Több, párhuzamos hasítást vihet végbe egy időben, mellyel akár milliméter résközű hálóval apríthat porrá egy golyózáport, vagy egy kisebb hegyet...
Mivel a hasítások maximális mérete is növekedhet. Mikor pedig képességén és érzékein keresztül eléri a tökéletes harmóniát önmagával, képes lesz kiválni a világból. Mozdulatlanul, érzékelhetetlenül és érinthetetlenül szemlélheti azt. Mint a kaszás, aki várja, hogy eljöjjön az ő ideje...

Jellem: Nehezen nyílok meg, de nem csak a japán tartás miatt, hiszen nem a sajátjaim között nevelkedtem, vagy legalábbis olyan rövid ideig, amiből már nem sok mindenre emlékszem. Visszafogott és szelíd természetem szöges ellentéte annak, ahogy a karddal, vagy épp a testemmel bánok, de a jó harcos tökéletesen el tudja választani egymástól az érzéseket és a tetteket. Sokáig tartott amíg megtanultam, hogy nem jó kimutatni, mit is gondolsz. Az emberek nagy része nem szereti a túlzott őszinteséget. Egy kedves mosoly mindig többet ér, falakat lehet lebontani a jó szándékkal, főleg ha elég kitartó vagy hozzá. Nem sokat beszélgetek, ez azért is van, mert kevés felületes témám van. A felesleges fecsegést nem kedvelem, a lelkem mélyén pedig túlságosan személyes témák gondolat kavarog, amiket nem osztok meg csak úgy bárkivel. Ettől függetlenül nem vagyok elutasító, hiszen tudom, a beilleszkedés alappillére, hogy alkalmazkodj, ha valaki pozitívan viszonyul hozzád, akkor tégy te is így. Kíváncsi természet vagyok, mindig is szerettem figyelni másokat és önmagamat is. Kifelé a világra hangolódni érdekes, csak nézni, ahogy mások az időt múlatják, és időnként befelé tekinteni, hogy te vajon mennyire tudnád hasonlóan élni az életed. Attól tartok semennyire, nem vagyok átlagos, nem is akarok az lenni.

Külső: Ébenfekete, nyílegyenes hosszú hajam van, amit leggyakrabban feltűzve, vagy lófarokban hordok, így soha sem zavar, nem kerül a látóterembe feleslegesen. Vágott, mélybarna, már-már feketébe hajló szemeim mély gondolatokról árulkodnak, melyeket csak ritkán osztok meg a nagyérdeművel.  Nem vagyok túl magas a magam 165 centijével, de ez soha sem zavart, nem is vágyom rá, hogy nagyobb legyek. A testalkatom vékony, szálkás, kellő mennyiségű izommal, de persze nem túl sokkal, hiszen nem attól leszel erős, hogy fizikailag egy külső szemlélő számára mennyit bírsz. Minden fejben dől el. A tartásom minden körülmények között feszes és egyenes, senki sem látott még máshogy, senki sem látott még megtörve és ez nem is következhet be soha. A kényelmesebb ruhákat részesítem előnyben, melyek könnyeden simulnak a testre, és melyekben könnyű mozogni, nem akadályoznak semmiben. Ne lepődj meg, ha kardot látsz nálam. Ő a társam, a részem, nem teszem le csak úgy a szobámban, mert épp nincs rá szükség. Minden bizonnyal te sem hagyod otthon a kedvenc ékszeredet, hát én miért tennék így azzal, ami számomra az egyik legfontosabb?

Előtörténet:
"A lehullott virág hátrahagyja illatát."
Bágyadtan tekintek ki a hajó apró kis ablakán. Tengeribetegség, a mama ezt mondta. Már legalább háromszor láttam viszont a reggelimet, pedig talán csík negyed órája bontottunk vitorlát. Még mindig nem értem pontosan, miért kell eljöjjünk, miért kell elhagyni Japánt, a cseresznyefákat, a nagyit, a barátaimat. Hogy is foghatná fel egy négy éves azt, hogy hirtelen miért változik meg minden körülötte. Soha sem beszéltek nekem a szüleim a gondjaikról, azt hiszem nem is fogtam volna fel még annyi idősen. Az, hogy apám nem talált munkát csak egy apróság volt, az már sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy mindegy a nagyapám miatt történt, mert nem vehette volna el anyámat. Más rétegből származtak ők ketten, egy egyszerű halász fia, akármennyire is tanult, akármennyire is igyekezett felfelé lépdelni a ranglétrán, nem illik olyas valakihez, mint a mama. Ő igazi előkelő családból származik, a felmenői között olyan szamurájok vannak, akik még a nagy császárokat szolgálták minden erejükkel és becsületükkel. Rengeteg mesét hallottam tőle a régi időkről, a dédnagyapámról, és az ő apjáról, akik csodás csatákban vettek részt, akik életüket áldozták szent ügyekért. Már akkor tudtam, hogy ez az, ami nekem való, csak épp... a tengeri betegség mindent kimos a fejedből egy időre.

Az első kisebb viharoktól nem féltem, de ez a mostani... túlságosan erős. Olyan, mintha már évek óta ezen a hajón rostokolnánk, pedig talán csak hetek teltek el, bár nem tudom pontosan megmondani, hisz minden nap szinte egyforma, de legalább a tengeri betegség elmúlt. A mama szerint hamarosan partra szállunk az új világban és ott majd minden más lesz. Szép és mozgalmas, apa pedig talál munkát, nekem pedig lesz sok új barátom. Remélem, így lesz, de ez a vihar... túlságosan erős. A hajót úgy dobálja, hogy megint úgy érzem visszakívánkozik az vacsora. Képtelen vagyok aludni, pedig apám szerint muszáj lenne, hogy kipihent legyek, amikor pár nap múlva kikötünk. Összerezzenek, amikor egy újabb mennydörgés szeli át a csendet és a kis ablakon látom, ahogy cikáznak odakint a villámok. A hajó vészesen imbolyog, a fedélzeten pedig egyre hangosabban kiabálnak. A mama bátorító mosollyal pillant rám, még megsimítja utoljára a fejem, aztán ő is felfelé indul, azt hiszem apát megkeresni, vagy utána nézni, hogy mi történik.
Vissza már nem jön, vagyis nem ő jön. Az egész szerkezet megremeg, amikor egy nagyobb hullám sziklának csapja. A fa beszakad, épp csak pár méterre attól, ahol fekszem, és ömleni kezd befelé a víz. Megragadom a macimat és futva igyekszem felfelé. Többször is elesem a lépcsőn, hiszen a hajót ide-oda dobálja a szél, mintha csak valami könnyű játékszer lenne. Az utolsó amire emlékszem odafent egy erős ütés, aztán minden homályossá válik, majd teljesen elsötétül.

Néha úgy gondolom talán jobb lett volna elmerülni a tenger fenekén, mint ahogy szinte mindenki rajtam kívül. Nem sokra emlékszem, hiába kérdezgeti folyton a többiek az árvaházban, hogy mi történt. Amikor magamhoz tértem már itt voltam, ágyban, bekötözött fejjel. A mamát kerestem és a macimat, de egyik sem volt meg. Azt mondták egy matrózzal evickéltünk a partra, egy rozzant csónakban. Ő hozott el eddig, aztán elment. Napok teltek el, amíg csak sírtam, fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok a szép új világban, ahogy a mama mondta, de a szüleim nincsenek itt velem. A többiek pedig nem kedvesek, folyton csak piszkálnak azért, amilyen vagyok. Más a szemem, más az alkatom, egész más vagyok, mint ők, de én nem tehetek róla. Igazán nem az én hibám. Nem kedvelnek sem ők, sem a felnőttek itt, bár ők azt hiszem szinte senkit sem. Túlságosan harcias vagyok, mindig ezt mondják, amikor nekiesem valakinek, aki bántani akar, ha csak szavakkal is. Nem mondhatnak olyat a szüleimről, hogy elhagytak. Engem nem, nem hagytak el! Ők csak... vagy talán mégis elhagytak? Ha ott maradunk Japánban, ha nem jövünk el... minden más lenne.

Szinte már biztos volt, hogy soha életemben nem kerülök ki innen, amikor egyik nap az udvaron olyan erővel löktem meg Richeit, hogy nagyon csúnyán beverte a fejét. Nem tehettem róla, hogy ott volt a padka, igazán nem az én hibám volt, hogy rosszul esett, de nem tűrhettem a végtelenségig, hogy folyamatosan piszkál. Ezek után persze még inkább kerültek, még a gondozók is. Nem érdekelt. Minden alkalommal úgy tettem, ahogy azt anya tanított már egészen kis koromban is. Csak le kell ülni egy nyugodt helyre, beszívod a levegőt, majd újra ki, szépen lassan, amíg a tüdőd és a fejed is teljesen ki nem ürül. Ha lenyugtatod az elméd, azzal lenyugszik minden, a tested is, a szívverésed lassul és minden zavaró tényezőt ki tudsz zárni. Aztán délután mégis meglepetés ért. Egy fickó örökbe akart fogadni egy gyereket, aki már nem túl kicsi, aki még alakítható, de már nem kell minden apró jellemvonását neki csiszolnia. Nyolc voltam, fel sem merült bennem, hogy én leszek az, főleg miután még a gondozók sem tagadták, hogy nem vagyok könnyű eset. És mégis megtörtént, kikerültem ebből a fejetlenségből és egy csapásra minden megváltozott körülöttem.

Vége megkaptam! A legtöbb lány a tizenkettedik születésnapjára minden bizonnyal a legmenőbb Barbiera vágyik, vagy valamilyen lányos vacakra, én viszont majd ki ugrottam a bőrömből - persze ezt nem mutattam, hiszen a türelem nagy erény -, hogy az első igazi gyakorlókardot végre a kezembe vehettem. Csodásan hajlított, emlékeztet a régi mesékre, és tudom egyszer majd egy igazit is a kezembe vehetek. A magasságomhoz tökéletesen passzol és Kodama mester szerint úgy simul a kezembe, mint angolna a sziklák peremére. Minden egyes napom fénypontja az edzés, az is amit egyedül végzek el és az is, amit a mesterrel. Szeretem hallgatni a történeteit, a meséket arról az országról,amire én már nyomokban is alig emlékszem. Olyan sok minden történt vele, remélem, hogy én is megélhetek majd hasonló harcokat. Persze... szerinte nem kéne erre vágynom, mert vannak olyan veszélyes szörnyek a világban - ő fogalmazott így -, akikkel nem szabad szembekerülni. Érdekes meséket mondott, emberekről, akik karmokat növesztenek a kezeiken. Beszélt a faluja pusztulásáról, a csapásról, amikor katonák jöttek, a fémes villanásról, a karmok nyomáról a falon. Persze a legtöbben azt mondják, hogy öreg már, csak kitalálja, vagy elferdíti a valóságot, de én hiszek neki, minden egyes szavát elhiszem a férfiről, aki képes begyógyítani a sebeit, a társáról, aki úgy néz ki, mint egy farkas, ahogy vicsorog és morog. Én látom a fájdalmat az arcán, amit más nem, amikor beszél, azt nem lehet kitalálni, azt nem lehet megjátszani.

Suhan a kard, tökéletes ívben csap le. Akkor jók a mozdulatok, ha olyanok, mint egy tánc. Egy tánc, melyben az a fő, hogy a másik soha ne érjen el, melyben az a legfontosabb, hogy csak te érd el őt, mert a vége mindenképpen valamelyikőtök bukása. A tükör előtt edzem, újra és újra ismételve a begyakorolt mozdulatokat, miközben figyelem, hogy a tartásom tökéletes legyen, már amikor nincs csukva a szemem, de akkor is minden ív és hajlítás mérnöki pontossággal éri el a képzeletbeli célt. Hallom a lépteket, hallom, ahogy nyílik az ajtót, de nem állok meg, amíg a gyakorlatsor végére nem érek. Csak akkor fordulok meg, és úgy fest nekik is van annyi sütnivalójuk, hogy nem is akartak megállítani. Hát legyen... végülis talán ideje lenne valamiféle életcélt kitűzni magam elé és erre nem lehet rossz ez sem, bár nem tudom, hogy mennyire leszek meg azon a birtokon, sok kölyök között, de talán nem kell túl sokat majd köztük tartózkodnom, lesz elég dolgom máshol.