Bryce&Emily

- Hát akkor szia, Bryce Payne, X - mosolygok rá. Leül, és azt gondolom, szeretne is játszani egyet, szóval elkezdem felrakni a bábukat. Én vagyok a fehérrel, természetesen, fellebbezésnek helye nincs, bár szerintem különösképpen nem is érdekli. Aztán azt is elárulja, milyen képességgel bír.
Kíváncsiság csillog a tekintetemben, tulajdonképpen annyira nem is jövök zavarba.
- Szóval akkor most mit is érzek? - kérdezem, és lépek. //User nem tud sakkozni, képzelj ide valamit.// - És mit jelent az, hogy teremteni tudsz belőle? - elképzelésem sincs, miképpen teremt és mit, pusztán érzelmekből.

Persze hallottam már egy-két furcsaságot, mióta itt vagyok, néhányan szinte elképzelhetetlen erővel rendelkeznek, vagy egyszerűen csak... furcsák. Furcsák, általában jó értelemben. Általában.
- Na hát az én képességem ennél egy fokkal talán egyszerűbb - vonom meg a vállam, bár nem kérdezte, hogy az én mutációm miben is rejlik.
- Én egyszerűen csak az énekhangommal ejtek transzba és parancsolok másoknak - vigyorodom el. - Mármint, nagyjából ez lesz a várható, ha egyszer meg is tanulom rendesen használni - teszem azért hozzá, hogy ne tűnjek teljesen nagyképűnek vagy egoistának.
Tovább játszunk. Gyanítom, ő vezet.
- Egyszer majd én is szeretnék X lenni - jelentem ki minden átmenet nélkül. Talán érzi rajtam a bizonytalanságot, a csipetnyi félelmet. Igen, egy kicsit félek attól, hogy talán soha nem leszek elég jó ahhoz, hogy X-men lehessek, de egyelőre az a feladatom, hogy mindent megtegyek.
- Te hogy lettél X? Hogy kerültél ide? - kérdezem, miközben homlokráncolva gondolkodom a következő lépésen.
 

A fekete ló egyre közeledik a fehér bástyához. Nem szeretek egyedül játszani, mivel hiába próbálom objektíven pakolgatni a bábukat, soha nem sikerül, és különben is, soha nem veszíthetek vagy nyerhetek, és fejlődni sem fejlődök. Na jó, egy kicsit.
Valaki besétál a látóterületembe és megáll. Érzem, hogy azt figyeli, mit csinálok.
A fekete lónak annyi, kiteszem magam mellé, aztán felnézek a fazonra. Picit felvonom a szemöldököm és érdeklődve félrebiccentem a fejem.
- Sziaaaa... - hangsúlyom egy kicsit mintha kérdő lenne, ahogy elnyújtom az 'a'-t. Fesztelenül végigmérem és elmosolyodok. Ő lehet Bryce Payne, bár nem egészen vagyok benne biztos, nem ismerem az összes X-et névről, így csak tippelek.

- Na mi lesz, beszállsz, vagy inkább csak fogadsz rám? - nézek fel rá némi flegmasággal, és a velem szemben lévő fotelra bökök az állammal. Mivel biztosra veszem, hogy beszáll, elkezdem újra felpakolni a bábukat, és ha tényleg leül, a kacsóm nyújtom felé.
- Emily Hope Wilson - húzom ki magam, és 14 karátos mosolyt villantok a faszira. - Ugye Te egy X vagy? - teszem fel a kérdést. Kíváncsi vagyok rá. Jól néz ki.
- Megkérdezhetem, hogy mi a képességed? - teszem fel a kérdést, és remélem nem akad ki. Volt már, aki teljesen kiborult, és tolakodónak tartott, bár nem úgy néz ki, mint aki nekiállna hisztizni, hogy miért kíváncsiskodok ennyit.
Vagyis reménykedem, hogy nem fog.
Ha valóban leül velem játszani, valószínűleg ő nyer. Valahogy nem tudok koncentrálni, most hogy becsatlakozott, sokkal inkább ő köti le a figyelmemet. Nem ilyen csajos-csitris-vonzalom-módon, hanem még soha nem találkoztunk, és imádok új arcokkal kommunikálni. Na jó, nem mondom, hogy nem vonzódom hozzá, bár persze nem is ismerem, de azért egész helyes feje van.
Na mindegy.

- Oké, Zane... Szia! - köszönök el a sráctól, és egyre mélyebbre süppedek a kanapéban. Még mindig a sráctól kapott vaníliafagyival tömöm a fejem, kínosan ügyelve arra, hogy sem magam, sem a kanapét, sem a padlót, sem senki mást ne egyek le.
Utálok takarítani. Alantas egy munka.
Közben odaintek egy srácnak, de nem jön ide, épp a haverjával beszélget. Igazából nem is bánom, nem sok kedvem van most a társaságában lenni, meg úgy általánosságban semmihez nincs kedvem.
Délelőtt Zane-el gyakoroltunk, és megint nem haladtunk semerre. Zane szerint örülnöm kéne, hogy legalább tartom a saját szintemet, és nem fejlődöm vissza. Hát ez engem nem annyira hat meg, de azért jól esik, hogy próbálja bennem tartani a lelket.

Kicsit felemelkedem a kanapéról, hogy elmenjek a házimért, merthogy azt sem ártana megírni, de vissza is csüccsenek egy nyögéssel, alig bírok megmozdulni.
- Najó. Még maradok kicsit... - motyogom magam elé. Körbenézek, de nem nagyon látok senkit, akihez szívesen odaülnék. Különben is, ez főként a fiúk társalgója - persze, ez nem azt jelenti, hogy a lányok ki vannak tiltva, csak sokkal ritkább erre a női nem, mint a férfi.
Nagy unalmamban felpakolom az asztalon lévő sakktáblára a bábukat. Nem tudom, ki felejtette itt, de most biztos nincsen rá szüksége, úgyhogy bárgyú harcba kezdek saját magam ellen.