Larita Cinnamon

"- Mert én magának felkínáltam a nagy semmit - alma formájában. Maga beleharapott a semmibe, és azt mondta nekem, hogy a semminek édes az íze! Ha ezt el akarja hinni, ez a maga dolga. Képzelje, eddig százból ketten mondták azt, hogy itt nincs semmiféle alma.
- Illúzió...
- Illúzió, bizony."

Userinfó: Titkos karakter

Név: Larita Cinnamon/Pepper/Citronella/Saffron (szül.: Apple Lara James)
Mutáns név: Fűszer
Születési dátum: Niagara Falls, New York állam - 1961. 06. 06.
Besorolás: Független
Képességek: Szag- és ízmanipuláció

Elsődleges képesség: Szag- és ízmanipuláció
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: A képességem velem született.
Képesség jelenlegi szintje: Meg tudom változtatni az ízeket, amiket érzel a szádban, a szagokat, melyeket orroddal beszívsz. Egyszerre akár egy egész teremnyi ember érzékelésével is tudok játszani, de ha így teszek, mindannyiukkal csak ugyanazt tudom éreztetni. Ha akarom, akkor a sós édessé válik, a keserű savanyúvá, a víz csípőssé.. és még sorolhatnám. A büdöstől az illatosig bármit tudok orrodba képzelni, s te érezni fogod, mert én azt akarom! Ez persze nem azt jelenti, hogy a tej romlott, hogyha savanyúnak érzed. Fizikálisan semmi bajod nem lesz tőle, kivéve persze, hogyha pszichésen érzékeny a gyomrod. Ha elhányod magad a büdös dolgoktól, vagy felkavarodik a gyomrod, hogyha romlottnak érzed szádban az ételt.. esélyesen hányni fogsz. De nem miattam, hanem magad miatt. Én csak játszom az érzékeiddel, a tested reakcióit viszont nem változtatom. Mindennel játszom tehát, aminek az ízekhez és a szagokhoz van köze, ha akarom, így könnyedén tudok csábítani is. Elvégre a feromon is olyasmi, amit az orroddal érzékelsz. Hasznos, nem igaz? Minden csak leleményesség kérdése!
Képesség távlatai: Valamikor talán tudok majd egy teremnyi ember között mindegyikükkel más-más ízt, szagot elhitetni. De addig is.. játszom úgy, ahogy képes vagyok rá. Jó nekem így is, ami azt illeti.

Jellem: Nem mondom, hogy kedves nő vagyok. Még csak azt sem merném megkockáztatni, hogy egyenes. Nyakas, az igen. És persze hirtelen haragú.
Szeretem élvezni a napjaimat, s majdnem mindig meg is találom a módját annak, hogy ezt megtehessem. Unatkozni nem szoktam, mert az a véleményem, hogy aki unatkozik az nem elég kreatív ahhoz, hogy szórakozást, programot találjon magának. És aki nem elég kreatív, az nemes egyszerűséggel ostoba a szememben.
Nem szeretem a nőket. Nem úgy értem, hogy fizikailag nem vonzanak, de persze az is igaz. Azért nem időzöm körülöttük, mert rájuk nem tudok hatni. Vagyis nem olyan könnyen és erőteljesen, mint a férfiakra. Persze velük is tudok játszani, kiélhetem rajtuk manipulatív szórakozásomat, de nem vagyok az a barátnőgyűjtős lány. Én mindig a fiúk között mozogtam, az összes testvérem fiú volt és a legjobb haverjaim is. Velük minden könnyebb, mert sok esetben faék egyszerű emberek. De persze nagyon hasznosak is. Melyik nő állítaná, hogy ebben az ügyben nincs igazam?
A szakmámban jelenleg nem dolgozom, de végzettségem szerint tanár vagyok, s ehhez mérten szabályokhoz ragaszkodó is. Ha diákokról vagy tanításról van szó, előbújik belőlem ugyanaz a profi, aki a kritikusságomban vagyok. Sőt, tulajdonképpen pedagógusnak születtem inkább, hiszen annak semmi köze a képességemhez, mégis jó vagyok benne. A legjobb, ahogy az eddigi iskolákban mondták. Nem magam hiatt hagytam el a pályámat, éppen ezért remélem, hogy valaha visszatérhetek. De addig sem vagyok hajlandó porosodni a sarokban, az egyszerűen nálam nem fér bele. (Bezzeg a dohányzás, az igen!)

Külső: 170 cm magas, vöröses fénnyel megáldott, sötétbarna hajú, barna szemű, átlagos lány vagyok (bár előfordul, hogy festem a hajamat, így a színéről nem érdemes nyilatkozni, azt hiszem). Semmi kiemelkedő nincsen rajtam, nem születtem szupermodellnek, de bányarémnek sem. Mindenem megvan, amimnek meg kell lennie, semmimből sincs túl sok, vagy túl kevés.
Az öltözködésem, nos az eléggé vegyes. Szeretem a sportos ruhákat, de utcára sosem mennék ki melegítőben. Otthon persze alap darab a lezser póló, a kényelmes mackó és a mamusz, de ha elmegyek valahová, akkor szeretek úgy kinézni, hogy megforduljanak utánam. Jó értelemben, természetesen. Kedvenc színeim nincsenek, hordok én bármit, hangulattól függ. Kosztümöt munkán kívül az öreg isten nem kényszerítene rám soha, de a magasabb sarkú cipőkkel ideig-óráig jóban vagyok. Általában enyhe fahéjillat leng körül, akkor is, hogyha nem használom a képességemet. Ez az én védjegyem, a név kötelez, s amúgy is szeretem a jellegzetes, fűszeres illatot magamon.

Előtörténet: New York leghíresebb éttermeiben ha meglátják a nevemet a foglalási listában, általában már előre gyomorgörccsel kezdik a műszakot. Kegyetlen kritikus hírében állok, a hírem messze megelőz, szerte Amerikában. Meg kell hagyni, hogy ezt rettenetesen élvezem! Szorgos munkával vívtam ki magamnak és persze azt az aljasságot, hogy dollárjaimat a képességem mocskos módon történő latba vetésével szereztem, nos azt nem mondom el senkinek.
Ezen az estén a barátom nevén jelentkeztünk be a Narcissába. Isteni a steakjük, egyszerűen muszáj volt megkóstoltassam Andrew-val, ezért is vettem rá, hogy a Larita Cinnamon helyett használjuk az ő nevét. Amikor belépünk hát, kísérőm a bejáratnál posztoló hosztesznek az Andrew Williams nevet mondja, én pedig csak mosolygok magamban. Ismerős ez a hely, jártam már itt. Persze akkor Larita Pepper néven jelentkeztem be, de egy életre megjegyezték az arcomat is, azt hiszem.
Ha már a neveknél tartunk, el kell mondjam, hogy négy vezetéknevet szoktam variálni (saffron, mint a sáfrány nevű keserű fűszer; Pepper, mint a bors, ami a sós ízt hivatott lefedni; Citronella citromfű jelentésben a savanyú és végül Cinnamon, ami édes, mert fahéjat jelent) három keresztnévvel (Apple, Lara, Larita), ebből adódóan mindig tudok újat produkálni. A legismertebb álnevem a Larita Cinnamon, olyannyira tulajdonommá vált, hogy magánjellegű helyzetben is ezt mondom csípőből, hogyha a nevemre kíváncsiak. Csak akkor közlöm születési nevemet, hogyha nagyon kukacos az illető.
Apple Lara Jamesként láttam meg a napvilágot 1961-ben. Szinte már születésemkor kaptam egy második vezetéknevet is, mert anyám és a barátnője közösen eldöntötték, hogy összeházasítják a gyerekeiket. S mivel Samantha „néninek” John névre hallgató, White  vezetéknevű fia volt, alapnak számított, hogy Apple Lara James White-ként emlékezett meg rólam a világ. Ez huszonegy éves koromig vicces is volt, még jártam is Johnnyval. Jó srác volt, kedveltem, de nem akartam a felesége lenni, ahogyan ő sem kívánt a férjemmé avanzsálni. Amikor nagykorúak lettünk mindketten, akkor borítottuk hát a bilit és csináltunk ezzel világraszóló botrányt Niagara Fallsban. Ő egészen Ausztráliáig költözött én pedig Európába mentem a fiaskó után. Azóta sem beszéltünk, de mintha anyám említette volna, hogy feleségül vett egy Haylee nevű lányt. Őszintén szólva ez egy kicsit sem érdekel.
Johnnyról annyiban érdemes még megemlékeznem úgy, hogy itt állok ás várok az asztalomra Andrewba karolva. John White ugyanis megtanított arra, hogy a képességemet hogyan vigyem tökélyre, fantasztikus alanynak bizonyult, ugyanis olyan volt, mint én. Defektes, vagy ahogyan a társadalom bélyegez minket: mutáns. Erre úgy nyolc éves koromban jöttem rá, amikor egyik nap a pincénkben találtam őt elbújva. Teleszomszédaink voltak, így könnyen átszökhetett. Zokogott, mint egy kislány én pedig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Kérdezgettem, ahogy jó gyerekhez illik, majd sikoltva ugrottam el előle egy sarokba, amikor kirobbant belőle a képessége. Nem volt veszélyes, de akkor nagyon megijesztett. Szörnynek hitte magát és csak azzal tudtam megnyugtatni, hogy bevezettem saját képességembe. Akkor én már tisztában voltam a defektusommal és ki is használtam azt. Elvégre melyik gyerek ne tenné? Mindenki azzal játszik, amije van.
- Elkészült az asztaluk, Uram! - ránt vissza a valóságba a hosztesz hangja. Rámosolygok, majd Andrew karján ellejtek a mutatott helyig.
A legjobb asztal, nohát, micsoda meglepetés! Legutóbb, amikor nem a legjobbat kaptam, olyan szigorú értékelést írtam a Panaszkönyvbe, hogy az étterem azóta is nyögi a kártérítésemet. Ugyanis perre ment a dolog, megrágalmaztak azzal, hogy megrágalmaztam őket, mire én az ételeket újra bevizsgáló bizottság ízlelőbimbóival és szaglószerveivel játszva győztem az étterem vezetése felett. A tejük savanyú volt, a húsuk büdös és a konyhaszekrényük egérszagú. Lettem hát vádlottból sértett, s a per vált rágalmazásiból kártérítésivé. Hogy szégyellem-e? Egy cseppet sem! Nem hiszem, hogy azért kaptam a képességemet, hogy ne éljek vele.
- Mit innál ma? - kérdezi Drew. Felnézek a mellettünk posztoló, rendelésre váró pincérre. Szórakoztat a rettegés az arcán, tudom, hogy tudja ki vagyok.
- Bellini-t! - adom le koktélrendelésemet rendelésemet étlap nélkül. Már tudom, hogy mit fogok játszani. Adrew társasága kielégít, de nem űzi el ma este az unalmamat. Kell az izgalom, s az újabb perből származó pénz és ismertség sem jönne rosszul. Szeretnék elköltözni New Yorkból valahova a csendesebb régiókba, közel ehhez a nyüzsgő nagyvároshoz. Önrész nélkül viszont nem tudok házat venni. A bérlés pedig, nos az nem nekem való.
A koktélomat megkapva kecsesen fonom ujjaimat a talpas pohárra. Ajkaimhoz emelem azt, majd belekortyolok az italba. Finom és tökéletesen elkészített. kifogástalan, de ettől én még unatkozom!
Minden nőiességet mellőzve, undorodva köpöm vissza a pohárba a nedű egy részét. Nagyobbik részét persze lenyeltem, de ezt nem venni észre a köpedelem mennyiségéből. Andrew és a pincér kikerekedett szemeinek látványa jelentős mértékben feldobja az estemet.
- Ennek a koktélnak almaíze van! - háborodom fel. Olyan mozdulatot teszek, mintha a pincér arcába akarnám önteni a lőrét, de tettetett önuralommal legyűröm haragomat.
- Megbocsásson, uram, de mi a Bellini legfőbb alkotóeleme? - kérdezek rá szakbarbár módjára. Belülről ki híján halálra nevetem magam a vöröslő pingvin fején.
- Asszonyom, a Bellini.. - kezdi hebegve, mire lecsapok rá, mint egy éhes vércse.
- Kisasszony! Lát gyűrűt az ujjamon?
- Elnézést, kisasszony, én nem..
- A lényegre, Uram! Mik. A. Bellini. Fő. Alkotóelemei? - szívom a vérét. Drew meg sem mer szólalni az asztal túlfelén. A körülöttünk ülők lassan mind felénk fordulnak.
- Őszibaracklé és pezsgő, asszo.. kisasszony! - vágja ki magát áldozatom remegő hangon. A válasza megörvendezteti a lelkemet. Természetesen pontatlan. Éljenek a szentek odafent!
- Habzóbor, maga tuskó, nem pezsgő. Milyen arányban kell lennie ezeknek? - pofozom meg szavaimmal. Andrew felől érzem a rosszallást, de nem érdekel. Majd odahaza megmagyarázom a bizonyítványomat. Feltéve, ha hazakísér. Vagy meginvitál a lakására.
- Három a tízhez.
- Helyes válasz! - állom fel. A pincér arca elé emelem a beleivott-visszaköpött poharat és annak tartalmát. - Akkor megtenné, hogy megkóstolja ezt?
Vonakodik megtenni, de sejti, hogy nem fog kisestélyis nőstényördöge (vagyis én) tágítani addig, amíg meg nem teszi, hát iszik. Kortyol, majd elfintorodik. Tudom, hogy mit érez. A Bellininek jellegzetes fehér barackléíz helyett almaíze van. Éppen, ahogy mondtam. Elvörösödik én pedig tudom, hogy nyertem. Ez megint egy jó este lesz, biztos vagyok benne. Ahogy az lenni szokott ilyenkor, a vacsoránkat az étterem állja majd, s mi kedvünkre dorbézolhatunk. És hogy mi lesz azután? Természetesen hazavezetek. Ha ittam, ha nem. Andrew pedig hagyni fogja, mert én én vagyok. És ő még egy kislánynál is rosszabbul bírja az alkoholt.