A hajóút

Úgy markolom azt a nyavalyás korlátot, mintha tudnám, az fennmarad, az a hajó egyetlen darabja, ami akár a levegőben lebegve is itt marad, fenntartva engem akár az idők végezetéig.
A fenéket! Nem hogy nem marad, még csak meg sem tart, hisz az egyre inkább merülő, dőlő hajó csúszkálásra késztet, majd olyat tár a szemem elé, amire nem voltam kíváncsi, sőt, tudni se akartam róla. Bátor, nem bátor, tipikusan nőies.. tojok bele, de felsikoltok, ahogy hiába ugrok, fix talajt nem ér a lábam, csak a levegőt, majd azt a különös örvényt, ami talán kettészakította a hajót, ami most belém kapaszkodik, szorosan, mint egy akaratos gyermek és húz lefelé. Tudom, el akar nyelni, magába ölleni, elringatni egy olyan álomba, amiből nincs ébredés. És olyan könnyű is lenne, oylan édes, ha nem hördülne fel a tüdőm a bele zúduló víztől, ha nem égne a szemem a sósabb cseppektől.
Érzem, ahogy átfut rajtam a riadalom, a félelem, mely lebénít, hogy a következő pillanatban adrenalint pumpáljon ereimbe, felzubodgjon fülembe. Dühösen rúgom le a hideg ujjakat, mik bokám markolják, mik ruhámba kapnak. Nem, még nincs itt az ideje, még élni kell, még élni akarok!
Tudom, hogy a szüleim belepusztulnának a tudatba, hogy elengedtek maguk mellől és sose térek vissza. Újabb rúgás, szinte már dühödten taposom a vizet, fájó szemeim a fenti kékségre szegezve.
Újabb megtorpanás, ahogy valami nekem vágódik, fájón szúrva bele az oldalamba. Ismét süllyedek néhány métert, jobbom az oldalamra tapad, mintha vissza akarnám tartani kiszakadni készülő bordáim.
De nem! Még ott van Gabriel, még annyi helyen nem jártunk, még annyi mindenről nem beszéltünk. És ott van Leah, és a többi új barát. Még nem lehet.
Újabb taposás és végre éltető oxigénnel töltöm tele a tüdőm, bár nem sok köszönet van benne, hisz bordáim rendesen ellenkeznek. De az éetösztön dolgozik, az első fadarabba, ami elém kerül szabad kezemmel belekapaszkodom, miközbne lábaim látszólag fáradthatatlanul tapossák azt a fránya vizet, hogy fennmaradjak.
Sápadtan pislogok körbe, keresem a többieket, köztük is kifejezetten két arcot. Nem mintha a többiek nem érdekelnének, csak hát ők, ők kiemelt helyen állnak. De hiába kapkodom egyre kétségbeesettebben a fejem, nincsenek sehol. Csak megannyi úszó, kapaszkodó ember, odébb mintha valami csónak is lenne. Talán sikerült még szerezni mentőcsónakot vagy valamit.
Aztán a felém integető, úszó Nique kelti fel a figyelmem, már-már a nyakába ugranék örömömbe, csak a helyzet tol némi akadályt a dolog elé. Helyette egy hálás mosolyt kap, ahogy átkapaszkodom az ő tutajába. Nem a megmentésért vagyok hálás, végül is már levegőt kapok. Inkább azért, hogy észrevett, hogy nem kell egyedül kallódnom itt. Valahogy megnyugtata a társaság, ha már ketten fogvacogunk, akkor valahogy a bennem szűkülő félelem is csillapodik.
- A büdös életbe többé nem megyek olyan helyre, amit a professzorék szerveztek le - prüszkölöm, balommal az ajtóba kapaszkodva, míg jobbom testemre tekeredve próbálja tompítani a fájdalmat. Vércseppeket nem látok, nem színezem pirosra a körülöttem levő vizet szerencsére, tehát a bordáim még sem akarnak kinézni a bőrömön. De attól még pokolian fáj.
Aztán csak tempózok, lehetőleg egyre távolabb a hajóroncstól, attól az örvénytől, mi magáénak akart. Ő engem óhajtott, én földet. Szárazföldet, levegőt. És Gabrielt!

[Charles csapata]
Kijutunk innen. Ki kell, hogy jussunk innen! Nem azért éltem ennyit és így, hogy egy rohadt hajón süllyedjek el, nem éppen ilyen véget képzeltem el magamnak. Ha egy kocsi elcsapna azzal még meg tudnék békélni, de semmi kedvem megfulladni. A halál legyen gyors, semmi kedvem szenvedni, ezt az örömöt nem fogom megadni az életnek.
Sikerül az embereket a csónak felé terelni, és egy pillanatra nézek csak fel, látva, ahogy az árboc maga alá temeti Davidet, aki fájdalmasan felkiált. Úgy látszik valaki nagyon haragszik ott fent ránk, nem szeretné, ha kijutnánk innen egy darabban, mindent megtesz, hogy jó alaposan megtépázzon minket. Talán ő se szereti a mutánsokat, vagy éppenséggel Daviddel van baja, nem tudom, de nem is érdekel, csak jussunk ki innen, egy darabban, mindannyiunk. Egy embert már megöltem, és hiába nem volt szándékos, elragadott a hév nem akarom, hogy még több vér tapadjon a kezemhez, már így is túl sok van a rovásomon. Így aztán elindulok Dave felé, a többieknek mutogatva, hogy tegyék vízre a csónakot, én pedig neki veselkedek az árbocnak, hogy Dave kitudjon szabadulni alóla. Valahogy sikerül az árbócot megemelnem, de Dave elégé…mondjuk úgy, hogy öntudatlan állapotban van, azon se csodálkoznék, ha kúszni se lenne ereje.
- Segíts őt kihúzni alóla! – szólok oda kérlelően Joanne-nek és tartom valahogy addig az árbócot míg Dave ki nem kerül alóla, hogy aztán egy hatalmas sóhajjal, vagy inkább nyögéssel elengedjem. Szerencsére jó erőben vagyok, de most ezt egyáltalán nem érzem, pedig nekem a többieket elnézve nem lenne okom a panaszra. Már éppen fordulnék is, hogy segítsek Joanne-nek Davet elcipelni a csónakhoz, ha nem tud lábra állni, ami úgy tűnik elég sanszos, mikor egy hatalmas csattanást érzek a tarkómon is előre is repülők tőle pár métert, hogy aztán fájdalmasan csattanva érkezzek a vízbe. Mozdulni akarok, de nem tudok, vagyis ha mégis sikerül, akkor semmit nem érek vele. A hangok egyre halkabbak, egyre kevesebbet látok a történésekből, a világ elsötétedik előttem. Azt szokták mondani, hogy ilyenkor lepereg előtted az életed, és pillanatokat alatt bánsz meg ezernyi dolgot. Nos…nem pereg le előttem az életem, egyetlen arcot látok magam előtt, egyetlen hangot hallok a fülemben. És nem bánok ezernyi dolgot, csakis egyetlen egyet. Hogy voltam olyan hülye, hogy kerültem őt, ahelyett, hogy minden percet vele töltöttem volna el. Úgy tűnik mégis csak itt fogom feldobni a bakancsot, de ha legalább Davet sikerül valahogy a csónakba rakni, akkor nem értelmetlenül süllyedek el a hajóval együtt, és azért valahol megnyugtató a gondolat: van értelme a halálomnak, más élhet általa. Ennyivel tartozom, ha már meghalok. Davenek, annak a biztonsági őrnek, akit megöltem, és Scarlettnek. A legfőképpen neki.
Már nem is látok semmit, nem is hallok semmit, mintha lebegnék a semmiben, tehetetlenül, súlytalanul, és minden elsötétedik körülöttem. De még mielőtt elragadna a sötétség, átfut az agyamon egy gondolat, az utolsó gondolat. Scarlett.

[Charles csapata]

Talán ez az út alkalmat ad rá, hogy jobban megismerjem a többieket. Az az igazság, hogy nem igazán vannak barátaim, mert nem is vagyok régóta az intézmény lakója és eddig is a szabadban való alvással töltöttem minden időmet. Tulajdonképpen ez az első alkalom, hogy a szárazföldet elhagyva kiránduljak egy csomó emberrel. Kicsit rosszul is éreztem magam, mert a vízen nem vagyok otthon. Kisebb rá a lehetőség, hogy használjam az erőmet. Abban reménykedtem, hogy a hajón vannak növények vagy legalább valami fából készült. Ahogy a hajóra léptem, egy kicsit elkapott a hányinger. Éreztem, hogy nem biztos pont az, ahol állok és kicsit megszédültem, de gondoltam, hogy ez csak egy pillanatnyi dolog. Időközben elindult a hajó, én pedig a korlátba kapaszkodva kuporodtam le a földre. Megbántam, hogy mire vállalkoztam, de már nincs visszaút. Bárcsak át tudnám aludni az utat, de ilyen állapotban nem tudok aludni. Reméltem, hogy zökkenőmentes lesz az út, de sajnos nem így volt. Az első hajó utam is a lehető legrosszabbul sikeredett. Először a vihar, a hullámzás, de utána megtörtént az, ami megadta a kegyelemdöfést. Nem féltem így is eléggé, de a sors rátett egy lapáttal. Hatalmas reccsenések hangját követve, a hajó ketté szakadt vagy tört. Igazából én sem tudom, hogy melyik, mert a vihar olyan könnyen tépte ketté, mint egy papírt. Ekkor jött el az a pillanat, mikor bizonyíthatok. Összeszedtem a bátorságomat és nekilendültem, hogy összerakjam a hajót. Mivel a fedélzet fából volt, ezért gondoltam, hogy könnyedén összefonom a hajó két darabját. Teljesen biztos voltam a dolgomban, de valami nem stimmelt. A fa nem reagált a parancsomra. Megpróbáltam még egyszer. Semmi... Valamiért teljesen elmúlt az erőm, ezért egyből pánikba estem. Remegni kezdtem, de a lábaim nem mozdultak semerre. Egyszerűen leragadtam. Aztán erőt véve magamon, követtem a tömeget és elvettem egy mentőmellényt. Egy kicsit megkönnyebbültem, de azért még eléggé féltem. Nem akarom a tengerfenéken végezni. Remélem lesz valami megoldás, mert ahogy észrevettem, senkinek nem működik a képessége. Lehet, hogy valaki meggátolja? Vagy olyan területre kerültünk, ahol egyszerűen nem működik? Lehet, hogy ez valami támadás, amit ellenünk szántak. Ha ez a hajó elsüllyed, akkor nem tudom, hogy mit csinálok. Teljesen elfog uralni a pánik. Arra pedig nem sok esélyt látok, hogy félbeszakadva fent maradnának a darabok a vízen.

Egy kis nyári kiruccanás nem ártott még senkinek sem. Ezekkel a gondolatokkal indultam neki a hajóútnak, de ez még mindig csak akkor volt, amikor szóba került. Egyre közeledett a kihajózás napja, de persze nekem sikerült az összekészülést mindig a „még ráérek egy kicsit”-tel tologatni egyik napról a másikra. De ez sohasem jön ki jól, és az utolsó pillanatban kell kapkodni, hogy minden meglegyen. Na de mindegy, végülis sikerült összepakolnom, egy kevés holmit, tényleg csak azt pakoltam el, ami szükséges. Így felkészülten indultam el a buszra. Fürkésztem a tömegben, hogy találjak ismerős arcokat, és sikerrel is jártam, hiszen láttam is párat. Majd miután odaértünk a kikötőbe, lekászálódtam a buszról és a csomagjaimmal együtt megindultam a hajó felé. Fölszálltunk, nagyjából mindenki elindult a kabinjai fele, hogy kicsit lengébb, a melegnek megfelelő öltözetet húzzon fel, én sem tettem másképp. Felhúztam egy térdnadrágot, ami fürdőnadrágként is szuperál, és stílusosan egy hawaii mintás inget. Mikor felértem a fedélzetre, megszólalt a hajókürt, és a hajó elkezdett távolodni a parttól. Én pedig elindultam kicsit körbe a hajón, elmentem a bárhoz, kértem egy koktélt, és már mentem is tovább. Az ismerősöknek köszöngettem, így futottam össze Nique-val is, akivel beszéltem is pár szót. Mivel egyre melegebb lett, úgy döntöttem, hogy felesleges az ing, ezért levettem azt és egy napozóágyra tettem. Kicsit ki is feküdtem napozni, de hamar meguntam. Elindultam tovább, és odaálltam a korláthoz és bámultam kifelé, néztem a tengert és a messzeséget, egészen addig, amíg elláttam. Majd hirtelen az idő elkezdett romlani, hűvös fuvallatok simogatták meg testem, ami eleinte még jól esett, hiszen a napsütés eléggé felforrósított. De ami ezután következett, azt már túlzásnak találtam, és kicsit elkezdtem dideregni, nem tehettem mást, mint visszamentem a napozóágyhoz, és magamra vettem az inget. De még ez is kevésnek bizonyult, ezért lementem a kabinomba, hogy kicsit jobban felöltözzem. Lent is hallottam a nagy égzengést, majd mikor felvettem egy melegítőt, újból elindultam a fedélzet felé. Amint kiléptem rá, már rendesen tombolt a vihar, a hajó oldalán felcsaptak a hullámok, és löködték ide-oda. Kiküzdöttem magam a korlátig, hogy kinézzek, mi történt ezalatt a pár perc alatt. A matrózok ekkor elkezdik terelgetni a diákokat lefelé. Én magam pedig utánanézek, hátha tudok valamit segíteni. De a hajó már annyira ringatózik a hullámokon, hogy csak a korlát mentén tudok közlekedni. Látom ahogy egy matróz elesik, és megsebesül, felhasad a karján a bőr. Valahogy odakászálódok hozzá, hogy meggyógyítsam. Segítek neki felállni, majd abban is, hogy odaérjen a korláthoz, mint biztos ponthoz. Amint megkapaszkodtunk, a sérült keze fölé emelem kézfejem, és tenyeremet kitárom…várom a szokásos hatást, de nem történik semmi, nem ragyog fel a kezem aranyszínben, a seb nem gyógyul…
~Mi a fene? Nem működik az erőm? Egy ilyen vihar nem szokott hatással lenni rá.~
Gondolom, de ezt a folyamatot hamar megszakítja egy hangos robaj, és amit látok el sem hiszem. A hajótest kettéválik, mintha valaki széttépte volna. Hallom, hogy valaki kiáltja a nevem, Nique az. Keresem, tekintetem végigpásztázza a hajót, és meg is látom a túloldalon. Elkezdek futni arra, gondolom, hogy még át tudom ugrani a rést, de az hirtelen még nagyobbra nyílik. Ezt már nem próbálom meg.
- Kapaszkodj Nique!
Kiáltok még egyet neki, bár lehet, hogy már meg sem hallja, majd elkapok egy mentőmellényt, ami éppen felém csúszik a deszkákon. Nagy nehezen felküzdöm magamra. Hallottam, hogy valaki mondja a csónakokat. Kiváló ötlet, el is indulok a hang felé, hogy segítsek. Útközben még elkapok egy-két mellényt, hátha kell még valakinek. Ahogy megyek a csónak és az ott tevékenykedő két ismerős arc felé, közben végig kiabálok, hogy hallják meg a többiek is, akik még nem hallották, hogy hova menjenek.
- Mindenki a csónakokhoz! Gyertek!
Majd akinek még nincs mentőmellénye a kezébe nyomok egyet. Amint odaérek a csónakhoz segítek leereszteni azt.

Érdekes az élet. Amikor először felröppentek a pletykák erről a hajókirándulásról pár hónapja, még azon gondolkoztam, hogyan tudnék kibújni ez a dolog alól, elvégre van elég X-men, mi szükség van rám is a diákok felügyeletében. Aztán nem is olyan rég történt velem valami...vagyis valaki, és azóta távol sem tudtak volna tartani ettől a hajótól. Ahogy most itt heverek egy napozóágyon Tatjana mellett, és folyamatosan az ő napsugarakban fürdő alakját figyelem mosolyogva, nem is lehetnék boldogabb.
-Mond, nem félsz, hogy minden matróz téged bámul, és a végén még nekimegyünk egy jéghegynek? - Kérdem mosolyogva, aztán amikor egy epés megjegyzés helyett csak halk szuszogás a válasz, megvonom a vállam, és nyomok egy puszit a homlokára, aztán és előkapom a keresztrejtvényt.
~Lássuk csak, vihar, hat betű....CIKLON! Görög mitológiai lény, L a közepén, 8 betű...Küklopsz! Híres angol színész....valami Ian McK...na jó, megkérdek valakit, aki jár színházba. Orosz női név...hát, abból csak egyet ismerek, de ez sajnos nem T-vel kezdődik. Kár.~
Elvagyok még ezzel a rejtvénnyel, és bár végül a vicc poénját sikerül megfejteni, idegesít, hogy pár mező betű nélkül marad. Az orosz női névhez csak azért is Tatjana-t írok be, annak ellenére, hogy cseppet kilóg, a katasztrófafilmre viszont képtelen vagyok rájönni, hogy mi lehetett. Hiába, minden régi filmet még én sem láthattam. Már épp kezdenék bele a következőbe, mikor Tati ébredezni kezd mellettem, és pedig hozzá hajolok, és újra megcsókolom finoman.
-Hoznál nekem is egy pulcsit....már úgy értem, ha útba esik az én kabinom is...
Aztán végig nézek magamon. Rajtam is egy csak egy boxer-re emlékeztető fürdőnadrág van, ha már ő sem takargatta magát nagyon, viszont tényleg kezd hideg lenni. Nem vagyok egy fázós típus, ez még csak kellemesen hűvös, de mindig jól jön egy tartalék pulcsi, ha a velünk lévő hölgy fázik, nem igaz? Aztán felpattanok a székről, és a korláthoz sétálok, és rákönyökölve a felhőket kezdem figyelni. Mélyet szippantok a friss tengeri levegőből, és egyenlőre gyanútlanul figyelem ezeket a kissé ijesztő, de számomra tetszetős sötét felhőket. Valamiért mindig jobban bejöttek ezek, mint a napsütés...fura egy gyerek voltam na! Mondjuk, amikor akkorát villámlik, mintha az arcomba vakuztak volna, a közeli hangos mennydörgés hatására pedig ösztönösen húzom össze magam, akkor már nem tartom annyira bulinak a dolgot. Amikor meg meghallom a nagy reccsenést, akkor pláne nem.
~Basszus!~
Nincs kedvem lebukni, és valakitől elég dorgálást kaptam, hogy használjam a lábaim is néha, ezért gyalog indulok meg, ám nemsokára rádöbbenek, mi volt a reccsenés, és, hogy gyalog ez nem fog menni.
~Pokolba a diszkrécióval!!!~
Erre gondolok, amikor meglátom a hajó másik felét, de hiába koncentrálok, csak nem akarok eltűnni, és ott megjelenni.
~Mi a...
Megpróbálom újra, és újra, és újra. Ahogy egyre messzebb sodródik a másik test, úgy leszek egyre kétségbeesettebb, amíg meg nem szólít a fura szőke nő, aki valamiért legalább három számmal kisebb ruhákban érzi jól magát. Csináljak valamit, jó duma...várjunk csak....ez ne....
-Leah? - Kérdem, nagyokat pislogva, de aztán sikerül összerakni a dolgot. Ez lehet az eredeti formája...hogy miért úgy néz ki ahogy, az jó kérdés. Szerintem mondjuk jobb csaj szolíd barnaként, de a legtöbb férfi biztos a szöszit választaná gondolom.
-Nem működnek a képességeink - jelentem ki a lényeget, viszont fogalmam sincs, mit tehetnék. Lenézek a háborgó tengerre, és komolyan megfordul a fejemben, hogy vajon sikerülne-e átúsznom a másik roncshoz, de aztán Dave szavai visszarángatnak a józan ész birodalmába. Mázli, hogy akad itt olyan X-men is, aki nem érzelmileg kompromittált, és tud felelős felnőttként viselkedni. ez után meglátom Jo-t is.
-Segíts neki! Szedj össze annyi mentőmellényt amennyit csak tudsz, aztán irány a csónakok felé. Te is Sylvie! Gyorsan, ez a teknő csoda, hogy még nem süllyedt el!
Ez után oda rohanok Dave-hez, hogy segítsek neki leengedni a csónakokat. Néha még átpillantok a másik oldalra, és átkozom, magam, amiért nem mentem vele azért a nyamvadt pulcsiért, de ezen már nem tudok segíteni. Egyenlőre ezt éljük túl, és aztán ha kell úszva, de úgyis meg fogom találni!

Őszintén szólva hihetetlenül vártam már ezt a kirándulást. Mi lehet jobb annál, mint kihajózni a barátommal és a barátnőimmel és ráadásul mindezt iskolai engedéllyel. Szerencsére a tengeri betegséggel nem vagyok köszönőviszonyban, a vizet meg kifejezetten imádom, így hát semmi sem szegheti kedvem. Az indulás napján lázas sietséggel pakoltam össze a táskám. Fürdőruha, néhány lengébb nyári darab, cipő, papucs és ami még kellhet egy ilyen úton. Aztán a hátizsákom a vállamra vetve indultam meg a buszhoz...

Mint egy elkényeztetett úrilány a filmekben, úgy heverészek az egyik napozóágyon. Szememen napszemüveg, és Leahval ellentétben én már fürdőruhában virítok. Valahogy nincs gondom azzal, hogy ekképp jelenjek meg. Végül is nyaralásféle van, meg hát nincs is mit szégyellnem. Olykor félrelesve figyelem a többieket, néha Gabrielre mosolygok, majd visszamerülök a napfény élvezetébe. Talán pár percre el is bóbiskolok, de a fedetlen testemen végigsimító szél hamar felébreszt. Meglepetten húzom össze magam, dörzsölöm libabőrössé vált karjaim.
- Hű, de beborult. Felveszek valami kevésbé fagyasztót - fordulok Leah-hoz, majd lesietek a kabinunkba. Fekete bőszárú vászonnadrágot és egy laza fehér inget húzok a fürdőrucim felé, és épp a papucsom húznám vissza, mikor megbillen a hajó. Meglepetten vágódom neki a falnak, belesajdul a karom is. Mi történhetett?
Fájó végtagom fogva, kissé morcosan lépek ki, magamban elhatározva, hogy jól lecseszek a kapitányt, de amint észreveszem a hadonászó matrózokat és néhány rémült diákot rögtön elfelejtem a dolgom.
- Mi.. - hangom elvész a hatalmas reccsenésbe és immár kérdezés nélkül rohanok felfelé, a karomra maró kezeket határozottan rázva le. Épp akkor érek a fedélzetre, mikor a hajó két részre szakad, valahol azon a részen, ami a lejáratot elválasztja a napozóágyaktól. Rémülten pislogok át a túloldalra, keresve Leah alakját, Gabriel vonásait. Mintha látnám, de a következő pillanatban billen a hajótest és kénytelen vagyok rámarkolni a megmaradt korlátra, nehogy a vízbe essek. Körülöttem megannyi riadt arc, kiáltozás. És én csak egyet nem értek.. Gabriel miért nem jött még értem?

[Eric csapata]
Vegyes érzéseim voltak a hajóúttal kapcsolatban. Egyrészt nagyon örültem neki, mert imádom a tengert és a nyarat, másrészről viszont nem igazán voltak még barátaim a suliból, szóval fogalmam sem volt kivel fogok beszélgetni, vagy egyáltalán kinek leszek a társaságában, merthogy egyedül nem lehet szinte semmit sem élvezni. Ugyan ki akarna egy olyan "emberrel" szóba állni akinek a szemébe sem nézhet? Végül elhatároztam magam gondolván lesz ami lesz, jobb mintha egész nyáron semmit se csinálnék. A kikötőben már egy luxushajó várt minket saját medencével és minden földi jóval. A hajóra felérve éreztem, hogy kissé túlöltöztem, úgyhogy levettem a pólómat és csak a bikinim maradt rajtam egy lila, nagyon vékony anyagú mellényke és egy rövid, szintén lila nadrág kíséretében. Az első pár órában semmi nem történt, eleinte nem unatkoztam, végigfürkésztem kik jöttek el majd a korláthoz támaszkodva élveztem a napsütést a tenger hullámait bámulva, de ez nem tarthatott örökké, főleg, hogy mindent tök hamar megunok. Lefeküdtem az egyik napágyba és elmerültem a gondolataimban. Talán el is bóbiskoltam egy kicsit, mert arra eszméltem, hogy remegek. Teljesen lehűlt a levegő. Eléggé megijedtem, amikor a semmiből hatalmas hullámok csaptak a hajó oldalának. Oda is szaladtam a korláthoz, hogy megnézzem mi a fene történik, ám ekkor egy nagyobb hullám jött és a hirtelen rázkódástól leesett a fejemről a napszemüveg, egyenesen a vízbe. Sápadtan figyeltem ahogy elsüllyed a háborgó tengerben.
- Jól vagy? - kopogtatta meg a vállam valaki. Hátrapillantottam, mert nem volt ismerős a hang. Egy matróz állt mögöttem, én pedig egyenesen őt bámultam. Egy kis időbe telt, míg leesett, hogy ez biztosan nem kellemes neki. Csodálkozva figyeltem azonban, ahogy az arcán semmi változás nem történik. Talán nem hat rá? Nem akartam ezen gondolkozni, hirtelen elkaptam a tekintetem az ellenkező irányba és az arcom elé emeltem a kezeimet. Pont abban a percben egy hatalmas robaj ütötte meg a fülem , és a következő amit észrevettem, hogy a hajótest lejt az egyik irányban. Nem reagáltam időben és elcsúsztam, végigcsúszva majdnem az egész hajón egyenesen a vízbe, de kb. félúton sikerült megragadnom jobb kezemmel az egyik korlátot. Az oldalam, a bal kezem és a combom bánta a a legjobban a dolgot, égtek a fájdalomtól amit a padlóval való találkozásuk okozott. Összeszorítva a fogaimat próbáltam feltápászkodni de nem sok sikerrel, ahogy próbáltam felállni annyira húzódott a combomon kissé megégett bőr, hogy minden egyes próbálkozással hangosat szisszentem. Végül sikerült feltérdelnem a korlátra támaszkodva. Kétségbeesetten pillantottam körbe megoldás után kutatva, bár reménytelennek éreztem a dolgot, főleg, hogy alig láttam valamit, mert a szél ide-oda csapkodta a hajamat.

Teljesen feldobódtam a hajótúra dologtól. Nincs mese, aki még egyszer sem hajókázott az mindenképp így érezheti magát. Be voltam zsongva a közelgő kirándulás hallatán és számoltam  vissza a napokat, órákat és még a perceket is. Mindent előkészítettem ami egy ilyen kiránduláshoz szükséges vagyis azt hiszem, mivel még nem volt részem ilyen élményben így azt pakoltam be amit a józan ész diktált. Teljesen elkészülve vártam a beszállás pillanatát. Láttam olyan arcokat is akiknek nem volt kedve jönni és olyanokat is akik izgatottak voltak mint én. Mivel eddig semmi hasonlóban nem volt részünk itt a suliban így nem tudtam hová tenni a mostani kiruccanást. De hamar elvonta a figyelmem erről a dologról a hajó és a beszállás ideje. Felsiettem és azonnal a korlátnak támaszkodva néztem az enyhén hullámos vizet. Az idő is kellemesnek ígérkezett, sehol egy felhő az égen. Amint beszállt mindenki indultunk is. A fedélzeten a hajó hátsó részéhez lépkedtem és kihajoltam a korlátnál. A motorlapátok csak úgy verték a vizet ami ennek hatására habzani kezdett. Már éppen azon voltam, hogy ennél szebb nap nem is jöhetett volna mikor egy hatalmasat dördült az ég. Megrezzentem, hisz nem számítottam ilyesmire. Kicsit megijesztett, de ami utána következett még inkább rám hozta a frászt. A hajó középen repedni kezdett majd kettétört. Megkapaszkodtam a korlátban és próbáltam nem azon lenni, hogy sikítsak. A hátizsákom amit a hajótestre raktam korábban csúszni kezdett a víz felé. Odaakartam lebegtetni magamhoz, de valami oknál fogva képtelen voltam rá. Két próbálkozás után feladtam és végig néztem ahogy elnyelik a  habok. A körülöttem lévő diáksereg úgy rohangált fel és alá mint a hangyaboly egy taposás után. Ismerőst kezdtem el kutatni a hajó ezen részén. Első körbenézésre nem pillantottam meg senkit akivel egyáltalán egy szót is váltottam volna valaha. Majd szemem megakadt Joanne-n. Nem is tudtam, hogy itt van. Egy pár percig hezitáltam majd belekiabáltam az így is elég hangos zűrzavarba.
-Jo! - Fogalmam sincs  róla, hogy meghallja -e csak tettem egy kísérletet arra, hogy ne maradjak egy ilyen helyzetben teljesen egyedül. Míg vártam hátha felém figyel újabb ismerős arcok bukkantak fel. Liam és Leroy feje tűnt ki az össze-vissza szaladgáló tömeg közül. Egyszerűen felfogni is képtelen vagyok, hogy egy ilyen szépen induló napból, hogy lett ilyen borzalmas? Csak remélni tudom, hogy nem sérült meg senki.