Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Igen, bármennyire is meglepő tény egy átlag embernek, vagy egy zsarunak, egy bérgyilkosnak is lehetnek elvei, amit magára nézve kötelezőnek fogad el és be is tartja, még ha ez nem is mindig esik egybe a hatályos törvényekkel. Nem mondom, hogy sok ilyenem volt, de az első és legfontosabb, ami miatt üldözött vad lettem az, hogy soha nem emelek fegyvert gyerekre. Ezért nem engedtem még szabadon a párducot sem, pedig egyszer-kétszer igazán szívesen megtettem volna Patel esetében. Megértettem miért ilyen, mi vezérli a tetteit és mennyire nem érdekli, hogy milyen következményei lesznek a cselekedeteinek. Egészen addig terjedt a megértésem, amíg nem az én bőrömre akarta ezt kijátszani és az én emberemre. Ez nem volt jó húzás részéről, hiszen, ha belemegy a játékszabályaimba, akkor egy-két héten belül a kezébe kaphatta volna családja gyilkosát és a kisujját sem kellett volna mozdítania. Erre meg el kezd fenyegetőzni és zsarolgatni, amivel esélytelenné tette a sikeres együttműködésünket, sőt elérte, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy megspórolok Kopónak egy golyót és esetleg magam intézem el, ha nem fúj visszavonulót Kevin-nel kapcsolatban. Mégis erőt veszek magamon és leküzdve dühömet felajánlom neki utoljára, hogy elvégzem a munkát, bár ez már inkább időhúzás, ha nem változtat az álláspontján, de láthatóan ez már nem elég, nem lehet vele értelmesen beszélni, ha nem kapja meg amit akart, a többit már meg sem hallja. Szerény véleményem szerint a fickó tényleg egy két lábon járó hullajelölt, csak még nem tudja ki fog végezni vele, mert gondolom van és még lesz is pár jelölt, ha így folytatja. - Igaza van nem mondok semmit, bár nem is állt szándékomban eddig sem. – vonom meg a vállam és nézem, ahogy útra készül, aztán még végig hallgattam az újabb fenyegetéseit. – Jah, tényközlés! – bólintottam gunyorosan. – Én is csak ezt tettem, így, ahogy már emlegette kvittel lennénk, de még mindig van magánál valami, ami kell nekem: Kevin. – emlékeztetem ismét. Mikor kijelenti, hogy ne álljak az útjába, mert levadász, mint egy kutyát, hidegen rámosolygok és most már nem fogom vissza a tekintetem, pár pillanat múlva már egy sárga vízszintes pupilla mélyed a szemébe a halál ígéretével. - Állok elébe nagyfiú! Csak nyugodtan próbáld meg, de akkor már kölcsönös lesz a játszma. – válaszolom jeges nyugalommal a hangomban. Bár nagyon fogom sajnálni Kevin-t, de nem fogom hagyni magam belerángatni semmibe még miatta sem, így a fickó fenyegetése nem rendített meg. Nekem már az előtt megütötte a fülemet a szirénák hangja, hogy az ember meghallotta volna, mielőtt még Patel megszólalt volna és az elégedett felhang már azt is tudatta velem, hogy ő áll ennek a hátterében, bár aztán nem is titkolta. A hideg pillantásom egy pillanatig sem változott, nem kezdtem el kapkodni, ijedezni, vagy menekülni, mert lehet, hogy szerzett volna egy kellemetlen órát, vagy napot, de nem volt ellenem semmi, így most lehet, hogy bevittek volna, de hamarosan már szabad is lettem volna. - Szerzett magának egy újabb ellenséget Patel. – vontam pengeéles mosolyra a szám. – És ajánlom, hogy ott legyen Kevin épen és egészségesen. – rakom el a papírt a helyszín megjelöléséről. Aztán átsétálok a raktár ellentétes végébe és az ablakon keresztül ruganyosan távozom.
// Én is köszönöm a játékot, élvezetes volt és remélem még összefutunk //
Elvi kérdés olyan közt, akiknek nincsenek elveik? A bérgyilkos csak egy fegyver, amit a megrendelő pénz ellenében használatba vehet. A bérgyilkos elveiről gondolkodni is már nevetséges. Elvek. Megölt egy hétéves kislányt. Milyen elvekre gondol ez a nő mégis? Talán régen még jelentett valamit egy kislány élete, de a már nem, ma már még egy kislány élete sem szent. Az életet olyan könnyen el lehet venni, mint amilyen könnyen azt megkaptuk. Ők pedig a halállal üzletelnek és elvi kérdéseken tanakodik? Ha hallanám a gondolatait, akkor minden bizonnyal már kilyuggattam volna a bőrét, vagy legalábbis ellátnám a baját. Az pedig, hogy mindenkire ellenségként tekintek… mégis mit érdekli az őt? Ez egy ellenséges világ, én pedig egy olyan ember hajszolok, akiben nyoma sincsen az emberségnek. Se kívülről, se belülről. Az vagyok, akinek lennem kell, hogy elkapjam azt a nőt. Gyilkos, tolvaj, vagy ép csaló… mindegy, ha elérem a célomat, akkor mindegy miként gondolnak rám mások. Senki véleménye nem számít. Már ráléptem erre az útra, innen már nincsen visszaút, és nem is akarok elmenekülni. Túlságosan is közel kerültem, hogy innen visszakozzak, és mostantól mindent kockára teszek, hogy megtaláljam a célpontom. A bosszú, na az egy elvi kérdés. Az egyetlen, igazi elvi kérdés. A világ egyetlen működő szabálya. -Akkor ne is mondjon semmit. Csak az időmet pazaroltam magára. – már befejeztem az eszközeim elpakolását és a hátizsákot is a hátamra veszem. Nagyon nagy hiba az, ha alábecsül engem. Még ha képes valami olyasmire, amiről én nem is tudok. A bosszú egy nagyon erős motiváló erő, engem pedig nem egy ilyen senki fog félreállítani, mint ő. Nem fog senki sem félreállítani, és nem ajánlom, hogy itt és most ki akarjon velem kezdeni, mert nem állok jót magamért. Arról már nem is beszélve, hogy nem igazán maradt idők a csevegésre, jobb lesz indulni neki és nekem is, még mielőtt ideér a nehézlovasság. - Nem fenyegetés volt. Tényközlés. – valójában nem igazán szántam komoly fenyegetésnek, inkább amolyan hatáskeltőnek, de az már az ő dolga, hogy miként is értelmezi a dolgokat. Én félreértettem a szavait, ő meg a szándékomat, úgy tűnik kvittek vagyunk, még ha ez engem teljeséggel hidegen is hagy. Már rég nem érdekelnek olyan dolgok, hogy ki miként néz rám, vagy gondol rám. Csakis az érdekel, amit mondanak, csakis akkor, ha az számít, ha az segít abban, hogy előrébb jussak. Ő nem találta meg a Kopót, akkor majd én megtalálom, ha kell, akkor az FBI igazgatójából verem ki a válaszokat, de tudni fogom, hogy hol van. - Csak a mihez tartást véget. – lépek pár métert lépést közelebb. – A számomra maga egy senki. Ha kell levadászom, mint egy kutyát. Nem ajánlom, hogy az utamba álljon, mert bármilyen hangzatosan is próbál érvelni, Kevin élete az én kezemben van. – nem fenyegetés, inkább figyelmeztetés. Szerintem ő is érzi, hogy képes vagyok bármire a célom elérésében, ha kell,akkor őt is ugyanúgy kivégzem, mint a többi kis barátját az alvilágban, akik révén egészen idáig eljutottam. A bosszú útjába nem állhat senki és semmi, ha mégis megteszi, akkor elpusztul. Nem fogok azzal foglalkozni, hogy a szeretetteit is kiirtsam. A számomra Sheena Lawson egy senki. Az egyetlen ember, aki számít, az a Kopó. Ugyanis ő a célpontom. – Nincs szükségem a szolgálataira. Ideje távoznia. – pár pillanattal később pedig nem is olyan messziről felhangzik a jól ismert rendőrségi figyelmeztetés. Még akkor jeleztem az egyik járőrtől kapott rádióval mikor ideértem, de a jelet csakis akkor adtam meg mikor láttam, hogy üres kézzel jön. – Körülbelül fél perce lehet, hogy eltűnjön innen, különben a rendőrség elfogja magát és élete végéig egy szövetségi börtönben fog rohadni. – ez az én biztosításom úgymond. A jel szerint, amit leadtam egy kiemelten veszélyes orosz zsoldos van itt, így hát a rendőrséggel együtt az FBI is fél perc múlva itt lesz, márpedig a szirénák hangjából ítélve nem kevesen lehetnek. Elképesztő, hogy elég valami kitalált baromságot mondanom, hogy ezek az FBI-t értesítsék. – Legyen ezen a címen két nap múlva pontban délben, itt átveheti tőlem a közvetítőjét. Most pedig menjen! – remélem van annyi esze, hogy elvegye a papírt, amin a cím van, és hogy tényleg eltűnjön, ugyanis itt semmit nem fog érni a magánnyomozói alteregója. Nemcsak neki vannak kapcsolatai.
Amikor ott hagyott a sikátorban a lehetetlen feltételével, meg kell vallanom dühös voltam és, ha még lehetőségem is lett volna is hatszor meggondolom, hogy teljesítem-e, bár már csak a saját önbecsülésem miatt is megtettem volna, legfeljebb utána verem a fickót fejbe. Most azonban, hogy kiderült mennyire félreértette – bár fogalmam sincs kire gondolhatott, - kiről beszéltem én is valamennyire átértékeltem a helyzetet. Na, nem mintha ettől kevésbé vált volna unszimpatikussá a viselkedésével, hiszen mindenkire úgy tekintett, mint egy potenciális ellenfelére, akit bele kell verni a betonba, és nem annak, aki segíthetne neki, mert a gyűlölet elvakította. Legfeljebb annyiban lehetett megbocsátani a félreértését, hogy egy sima földi halandót, tényleg le tudtam volna szállítani 24 órán belül neki, de továbbra sem érti, hogy nem fogok csak úgy információt kiadni neki. Ez egyrészt elvi kérdés, másrészt a „kollégáim” sem vennék túl jó néven, ha kiderülne és abban nem bízhatnék, hogy Patel kiadjon, ha úgy tartaná az érdeke. - Nem mondom, hogy nem tudok egy-két dolgot Kopóról, de mint már mondtam ez nem publikus, viszont ha megveszi a munkámat, akkor ezeket is megkaphatja, vagy megkaphatta volna, ha nem ilyen seggfej. Azonban, csak, hogy ne ringassa illúziókba magát, nem tudok annyit arról a bérgyilkosról, mint szeretné. Azzal még nem találná meg. Muszáj kicsit észhez térítenem, mert láthatóan nem képes lefogadni a nemet és, ha itt egymásnak ugrunk, azzal senki nem járna jól, bár nem tartok tőle, hogy alulmaradnék vele szemben, de nem szeretnék kockáztatni. Viszont láthatóan felzaklatja a fenyegetésem, de marhára nem tud érdekelni, mert nem én kezdtem és én legalább annyira nem szeretem, ha zsarolnak, vagy fenyegetnek, mint ő. Persze a történet, amit előad tényleg szomorú és valahol meg is értem, én is simán bosszút állnék, de ez az ő problémája, Kevin meg az enyém. - Erős szülei vannak Patel, örüljön, hogy ők meg vannak magának, csak azt ne felejtse el, hogy nem én voltam az, aki elsőnek fenyegetőzött egy ember feldarabolásával, ha nem működök együtt. – nézek a szemébe legalább olyan komoran, mint ő az enyémbe, bár a gyűlölet nálam nem látszik, az egy bérgyilkosnál túl nagy luxus. Természetesen ezek után nem lep meg, hogy tovább üti a vasat, csak éppen nem abba az irányba halad, amerre célszerű lenne. Dühösen mordulok fel és ebben már a nagymacska is szerepet kap, de csak figyelmeztetés szinten. Továbbra sem szerencsés egy bérgyilkost sakkban tartani, ha még szeretnénk elérni céljainkat az életben. - Csak mondom a mihez tartás végett. – jegesedik meg a tekintetem. – Ha Kevin-nek a haja szála is meggörbül, akkor már nem csak egy bérgyilkos miatt kell aggódnia. Addig van életben maga is, míg Kevin, ezt jó, ha megjegyzi. És számíthat rá, hogy benyújtom a számlát. És most mondja meg mit akar, mire kíváncsi és adjon egy telefonszámot ahol elérhetem. Sajnos még ki kell nyomoznom merre tartja fogva a srácot, ha egyáltalán él még, így időt kell nyernem. Aztán, ha sikerül kiszabadítanom, akkor megkeresem Kopót, de csak azért, hogy elmondjam neki, merre találja legújabb rajongóját. Bár én soha nem emelnék kezet egy gyerekre és ezért soha nem is dolgoznék együtt egy olyan kaliberű zsoldossal, mint Kopó, akinek semmi és senki nem számít, nem tűröm, hogy valaki is a markában akarjon tartani. Soha többé nem tűröm!
- Azt hiszem sikeresen elbeszéltünk egymás mellett. A Kopó… másnak hittem, mint akinek ön, így pedig… most már értem a dolgot. Azonban. Ha tud bármit is arról a nőről, akit üldözök több, mit egy éve, akkor nem fogok innen üres kézzel elsétálni. – nem fenyegetésnek szánom a szavaimat, még egyelőre nem tartunk ott, nem fajult odáig a helyzet, hogy szükség a legyen a fenyegetésekre. Eddig komoly tévhitbe ringattam magam, annyira elvakítottak az érzéseim, hogy nem is vettem észre a szavai jelentéstartamát. A Kopóról azt hittem valaki olyan, aki sok információ birtokában van, de ezek szerint nem, ezek szerint a Kopó nevet viseli a nő, akit üldözöm. Fura, mert egyből férfira gondoltam és egy senkire, de… senki is lesz mikor megtalálom. Tenni fogok róla, hogy olyan sokat szenvedjen, mint még soha életében. Ehhez azonban meg kell őt találnom, és ha ez a nő tud valamit róla, akkor nem hiheti, hogy üres kézzel fogok elsétálni, információ hiányában. Nem akarok felesleges vérrontást, semmi kedvem megkínozni őt, de ha nagyon muszáj, akkor a bőrét is lefejtem róla, hogy elmondja azt, amit tud. Egy drogdílert, vagy maffiózót pár óra leforgása alatt előtudok állítani, azonban ezt a nőt, a Kopót, már egy éve keresem így hát irreleváns lenne elvárni Sheena Lawson-tól, hogy 24 óra leforgása alatt előkerítse nekem. Elbeszéltünk egymás mellett, kellemetlen félreértés, ami idő veszteségbe került nekem, de szerencsére közel sem annyiba, ami ne lehetne kiküszöbölhető. Viszont most már a nő becenevét is megtudtam, amit eddig valahogy elfelejtettek megemlíteni az FBI-os kollégák. Rohadt seggfejek. Amint visszaérek Washington-ba lesz rá gondom, hogy egy hónapig ne tudjanak megülni a seggükön, amiért folyamatosan csak kicsesznek velem. Értem én, hogy a vezetőség nem szívlel, hiszen elég sajátos módszerekkel dolgozom, ezért sem vett fel az FBI, de attól még segíthetnének, ha már valaki szépen kéri őket. Sebaj, majd szétrúgok megint néhány segget, és már bent is vagyok az FBI-nál. Kellenek az információk, létfontosságúak. A szavaira, mikor a rokont megemlíti az arcom nem marad kifejezéstelen, inkább csak a lehető legmélyebb utálattal nézek rá. – Nyilván utánam nézett már. Tudhatja, hogy megölték a hét éves lányomat, és az anyját. Tudhatja, hogy a feleségem szüleivel nem tartom a kapcsolatot. Az én szüleim pedig… texasiak. Eltudja képzelni, hogy mennyire szerették az unokájukat? Hogy mennyire odavoltak a feleségemért és, milyen elképesztő módon örültek, mikor láthatták őket? Gondolom nem, el sem tudja képzelni. A szüleim elvesztették az unokájukat és az anyját. A fiúk pedig olyan utakon jár, ahonnét nincs visszaút. Maga szerint meghalnának azért, hogy a gyilkos nyomára bukkanjak? – nézek rá immáron olyan gyűlölettel, hogy nagy szerencséje az, hogy nem lehet szemmel embereket ölni. Ő ebben az esetben ugyanis már rég halott lenne. A szüleim azt mondták, hogy tegyek bármit, áldozzak fel akárkit, hogy elérjem a célomat és bosszút állhassak. Még büszkén is halnának meg. Utálom, ha valaki a szeretteimet fenyegeti, és Sheena Lawson most ezzel a lépésével azt a nagyon kevés bizalmamat is elvesztette. -Kevin élete csakis magán múlik. Ahogy az is, hogy milyen állapotban kapja vissza. HA visszakapja. – úgy veszi ezt, ahogy akarja, hangszínem ugyanis ismételten érzelemmentessé váltott. – Szolgálatba veszem a magánynyomozói képességét, és gondolom nem kell sokat nyomozgatnia, hogy mesélni tudjon nekem a Kopóról, igaz?
Nem tudom, milyen elképzelése van a zsarunak arról, hogy kell megtalálni valakit és elkapni anélkül, hogy felhívnánk rá már jó előre a figyelmét, de szerintem semmilyen. Ez a pacák olyan, mint elefánt a porcelánboltban, nem néz senkit és semmit, csak a cél lebeg a szeme előtt és kész. Nem is tudom, hogy hogyan van még a rendőrségnél, miért nem vágták már ki, mert amit megtudtam róla, hát nem semmi. Talán csak a sajnálat miatt nem tették még lapátra, amiért megölték a feleségét és a gyerekét, talán ez motiválja a főnökeit, hogy nem rúgták még ki fegyelmivel, annyi van a rovásán. Persze tudom, hogy nyomozó és azt is, hogy egy csomó bűnözőt kapcsolt már le, de a legtöbbet el is kellett ereszteni, mert törvénytelen volt a letartóztatás, vagy kiderült, hogy erőszakkal vallattál, szóval itt sem a kesztyűs két híve volt. Én nem ezzel a módszerrel dolgoztam, hiszen nagyon nem lett volna célravezető az áldozataim figyelmét felhívni semmilyen módon. Különösen igaz ez a Kopóra, aki nagyon jó hírnek örvendett szakmai körökben, ezért eszem ágában sem volt, nagy hévvel utána vetnem magam. Az óvatos tapogatózás híve vagyok, a becserkészésé és a finom, szinte észrevétlen munkáé. Ha le kellett volna lőnöm sem lett volna elég erre 24 óra, nem, hogy elkapni, mikor éppen olyan jól védte az inkognitóját, mint én, vagy bármely más bérgyilkos, ha hosszú életet tervezett magának. És neki voltak ellenségei bőven ahhoz, hogy ne plakátolja ki, merre lakik éppen. Ezért érkeztem üres kézzel, bár az üres nem éppen jó kifejezés rá, hiszen nagyon is sokat megtudtam Patel úrról és kedves családjáról, mind az élőkről, mind a holtakról. Ez a munka egyébként sem igazán a pénzről szólt és nem is egy megbízásról, hanem Kevin szabadságáról és egy zsarolásról, ami nagymértékben megkönnyítette a döntésemet, hogy mit helyezek előtérbe. Nekem tényleg nem volt a dolog a szívügyem, egészen addig, míg meg nem fenyegetett az összekötőm megölésével, csak éppen valószínűleg nem úgy képzelte Patel ezt a szívügyet, mint én. Azonban még így is megkaphatta volna, amit akart, ha meghallgatja az érveimet és több időt ad a munkára. Rám kellett volna bíznia a dolgot, ha sikert akar, így nem fog megtudni semmit, csak azt éri el, hogy valaki golyót röpít a fejébe, ha túl sokat ugrál. Ez nekem is megfordult a fejemben, még ha nem is szoktam a saját ügyemben az érzelmeimre hallgatni, de itt az észérvek is emellett szóltak. - Ez csak magának köszönhető Patel. – vontam meg a vállam az éles szemű megállapítására. – Megmondtam, hogy ennyi idő nem elég, ha azt akarja, hogy élve szállítsam le. Nem egy kezdőről, egy utcai drogosról, vagy egy egoista maffiózóról van szó, hanem egy profi bérgyilkosról. Maga mennyi ideje hajszolja? Gondolom nem tegnap óta. A további szavaira meglepődöm, mert most már csak az információkért adná meg, amit a munkáért kértem, igaz ezt már az elején tisztáztuk, hogy nem én vagyok a helyi információs központ. - Nem pályázom a besúgó létre. – rázom meg a fejem. – A megbízás az más, az munka, de nem látom el hírekkel. Vagy ezt választja, normális időt biztosítva rá, esetleg igénybe veszi a magánnyomozói képességemet,ami most, hogy már tudja ki vagyok, talán mégis inkább érdekli, vagy más üzletet kötünk, mondjuk Kevin életét egy rokonáért. – mondom komoran, mert utálom az ilyet. Simán megölök bárkit – kivéve kölyköket, - ha megbízást kapok rá, de nem szeretek feleslegesen fenyegetőzni. De ezzel a zsaruval másként nem lehet, teljesen be van gőzölve.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor feltűnik végre a nő, de az már egyből szemet szúr, hogy senki nincsen vele, ami elégé idegesít. Sok pénzről volt szó, legalább törhette volna magát. Ha nagyon akarok valakit, akkor előkerítem pár óra alatt, bár ehhez fel kell forgatnom elégé az alvilágot, de megteszem, ha kell. Az órámra most már ránézhetek és szerencsére mindössze csak hat órát vesztettem. Még így is sajnálom az elvesztegetett időt, de talán számítanom is kellett volna erre, hiszen ebben a nőben nincs meg az a motiváció, mint bennem, ami sokat számít. Én képes lennék bárkit megölni, hogy eljussak oda, ahova szeretnék, ő minden bizonnyal nem szívesen öli le a kollégáit és szakmabeli társait. Számítanom kellett volna rá, mégis hittem benne, hogy sikerrel jár, ha már Kevin olyan nagyon jó véleménnyel volt róla. Úgy tűnik tévedtem, vagy pusztán csak a motivációja volt kevés… nem tudom,de most már nem is számít, hiszen a lényeg az, hogy üres kézzel tér, vissza, amit meglátva, már dobálom is vissza a kínzásra előkészített eszközöket a táskámba. Nincs már miről beszélni így, az üzlet ugrott, én nem lett okosabb, ő pedig semmivel sem lett gazdagabb. Azt hiszem mindkettőnk számára csalódással ér véget ez a nap, de én vele ellentétben tenni fogok ellene, és ha kell, akkor az FBI vezetőjének a fejét ismertettem meg fűrésszel. Azok valamit nagyon elhallgatnak előlem, tudom, és ők is tudják, hogy hivatalos úton soha nem fogok tudni hozzáférni azokhoz az adatokhoz, amikre szükségem lenne. Sheena Lawson jó megoldásnak tűnt, de csalódnom kellett benne, aminek nem örülök, de talán törvényszerű is az, hogy így történt a dolog. Kár, pedig nem tűnik olyan velejéig romlottnak, mint a többi hozzá hasonló. Nem mintha annyira izgatna, hogy milyen, de egy ilyen világban ritkák a jó emberek, az ő világukban pedig még inkább azok. Mindegy, valószínűleg nem igen fogjuk egymást látni, vagy ha mégis, akkor minden bizonnyal nehezen fogunk tudni dűlőre jutni. -Üres kézzel jött. – állapítom meg a nyilvánvalót, arcomon persze továbbra sincs nyoma semmiféle érzelemnek, hangom pedig szinte már megszokottan üresen cseng. – De még megegyezhetünk. Mondjon el mindent, amit tud róla, és magáé a pénz, az informátora és az adatbázissal sem lesznek gondjai. – ha már nem hozta el nekem a célszemélyt, legalább elmondhatja, hogy mit tud róla, mert nyilvánvalóan többet tud, mint én, és minden információra, még a legjelentéktelenebbekre is szükségem van vele kapcsolatban, mert általában a legjelentéktelenebb nyomok vezetnek el végül az igazsághoz. A többi csak elkerülés, amit a bűnözők gyakran játszanak el, hiszen a legtöbb zsaru nem veszi észre a nyilvánvaló csapdát, csak minél gyorsabban leakarja zárni az ügyet. Ellenben velem, aki megakarja őket oldani a gyors lezárás helyett, bármennyire is utálom a hosszasabb adminisztrációt és jelentésírást. Az én jelentéseimet amúgyis tüzetesebben nézik át, kikérdezve a szemtanúkat, hogy biztos így volt-e, nem igazán hisznek már nekem, amit megtudok érteni, de teljesen hidegen hagy a dolog. Én csak végzem a munkámat, méghozzá meglehetősen jól, mikor éppen végzem is, hiszen az elmúlt egy évben annak a zöld bőrű nőnek a hajszolása lett az életem, amit már többen is megjegyeztek és a szememre vettetek, de az vesse rám az első követ, aki nem azt az utat készülne bejárni, mint én, ha megtörténne vele mindaz, ami az enyém. Mindenki követné a szívét, és bosszúra adná a fejét, alárendelve ennek mindent és mindenkit, magát is beleértve. Mindegy hogy milyen emberré válok az út végén, vagy során. Csak az számít, hogy megbosszulhassam őket, minden más mellékes, beleértve az én lelkemnek a tisztaságát is. Örömmel mocskolom be a kezemet, ha ezzel közelebb juthatok a célomhoz. Ezért pedig hibáztathat, aki akar, nem érdekel. Senki és semmi nem érdekel, most már nem.
Bár nem tűnök túl idősnek ahhoz, hogy valaki túl sok tapasztalatot feltételezzen rólam, de a látszat sokszor csal, mint azén esetemben is. A legtöbb ember elképzelni sem tudja, hogy egy gyereket eleve katonának, gyilkosnak neveljenek, mert az ő életükben ez nincs jelen, ezzel nem foglalkoznak az újságok, a média, hiszen olyan titokban tevékenykednek ezek a szervezetek, olyan pénzek forognak kockán, hogy erről senki nem beszél. Mivel az olyan „kilépők”, mint én, nem nagyon vannak, így azok sem verik nagydobra, meg hát ugye ott van az akis apróság még, hogy nem vagyunk igazán emberek. Én sem szeretném, ha valami laborban kötnék ki, hogy kísérletezgessenek rajtam, hogy olyan legyek, mint az állatok az állatkertben, így hát több okom is van arra, hogy meghúzzam magam és igyekezzem a hátam mögött hagyni a múltam ezen részét. Azt gondolom, hogy a zsaru is abba a hibába esett, hogy a kinézetemből indult ki, nem igazán tartott tőlem, és attól még kevésbé, hogy van annyi tapasztalatom, hogy sejtsem, nem igazán akar majd hátrahagyni szemtanukat. A belőle áradó, szinte megfogható és tapintható sötét bosszúvágy, elsöpört belőle minden emberséget és csak a célja lebegett a szeme előtt, semmi más. Egyáltalán nem bíztam benne! Aztán a feltételeimre t9rténő válasza után, még annyira sem hittem neki, mint eddig. Igazából sem nemet, sem igent nem mondott rá, csak megint megfenyegetett és ez az egy, ami ki tud hozni a sodromból. Erőszakkal kellett visszafognom, hogy a szemeim ne áruljanak el és ne forduljon a pupillám függőlegesbe és, hogy ne morduljak rá. De, egyelőre nem akartam semmit elárulni neki magamról és főleg nem arról, hogy mennyire nem hiszek neki. - Meggondolatlan dolog fenyegetni engem, akármennyire azt hiszi, hogy ismer, nagyfiú. – sziszegtem felé jeges hangon. – És ilyen határidőt szabni egy ilyen kaliberű bérgyilkos felkutatására is kevés, nem, hogy az elfogására. Magának elment az esze! Mivel még nem is mondtam igent a megbízásra, ez inkább ezek után zsarolásnak tűnt, nem megbízásnak. A papírt nem is vettem el, az szépen lehullott a földre, miközben vasvilla szemekkel meredtem a férfi hátára, ahogy meggondolatlanul hátat fordított nekem, miközben kisétált a sikátorból. Egyetlen szerencséje volt, hogy kedveltem Kevint és nem akartam másik összekötővel bíbelődni ismét, csak ezért nem halt meg, mielőtt még elérte volna a sarkot.
Természetesen ennyi idő alatt esélyem sem lett volna a Kopó nyomába szegődni, inkább csak azon igyekeztem, hogy minél több információt összeszedjek a berkeinken belül róla, hogy aztán majd egyszer összefussunk és figyelmeztessem, van egy piócája. Az elsődleges célom az volt, hogy megtaláljam és kiszabadítsam Kevin-t és elvegyem a zsaru kedvét, hogy máskor fenyegessen vagy zsaroljon. Nekem is volt pár kellemesen hasznos ismerősöm, ráadásul egy kicsit feljebb lévő szintről, az FBI-tól. Ott sem mindenki hófehér bárányka és a fickónak most volt lehetősége, hogy meghálálja, amiért egy éve megmentettem a seggét. Hamarosan mindent tudtam Warren Patel-ről, amit csak az FBI és a zsaruk tudtak. Azt is, hogy mi történt a családjával és azt is, hogy a szülei még élnek. Szóval van még a szarunak vesztenivalója! Talán hajlik majd egy kis cserére. Nem tartok most előzetes szemlét, mert tartok tőle, hogy alaposan berendezkedett és nincs is nagyon sok értelme most. Motoron érkezem és aztán egyenesen az emeletre tartok. Valószínűleg már látja, hogy nincs velem senki, de hát már akkor sejthette, hogy baromság a határidő, amit adott, amikor kimondta. Mondjuk az azért érdekelne, hogy akkor miért tett?
Nem mindig voltam ennyire magamnak való. Régebben, a texasi bonyodalmak előtt teljesen rendben voltam. Barátságosabb voltam az emberekkel, és imádtam a családomat, mindent megtettem volna értük. Azonban a történtek változtatják az ember, engem is azok formáltak ilyenné. Már Kate elrablásakor indultam meg ezen az úton és a haláluk volt az, ami végül elvágott tőlem minden más lehetséges útvonalat. Nem érdekel, hogy mennyire tartanak rossznak vagy éppen barbárnak. Nem számít, nem számít senki és semmi, csakis az a nő és a megbízója. Csakis az ő haláluk az elfogadható, minden mást kudarcként kell kezelnem, én meg nem vagyok hozzászokva a kudarcokhoz, és nem is most tervezek megbarátkozni ennek az eshetőségnek a gondolatával. Megígértem nekik. Itt New Yorkban temettük el őket, mert mindig is ide akartak jönni, Washington csak egy állomás lett volna az életünkben, míg sikerül annyi pénzt összeszedni, hogy New Yorkba mehessünk. Éppen ezért dolgoztam olyan eredményesen, mert szükségem lett volna az FBI-os beutalóra, sokkal jobban fizet, mint a nyomozói állás, de most már teljesen mindegy mennyi pénzt keresek. Minden héten kilátogatok a sírjukhoz, és megígértem nekik a temetéskor, hogy végezni fogok azzal, aki elvette őket tőlem. Mindig is betartottam a szavamat, és most is befogom. Megölöm a zöld nőt, és a megbízóját is. Úgy fognak meghalni, ahogy élniük kellett volna. Kutyaként. Elég sok tapasztalatom van már abban, hogyan szedjek ki emberekből információt, és nem a két szép szememet használom ennek érdekében. Nem félek a vértől, nem vagyok finnyás, van már éppen elég gyakorlatom abban, hogyan szedjem ki a másikból a számomra fontos információt. Mindenkit meglehet törni, mindenki beszélni fog előbb-utóbb csak a megfelelő ráhatás kell, én pedig ebben nagyon is jó vagyok. A bosszúnál erősebb mozgató rúgó aligha van a világon, így hát ez a bizonyos Kopó már előre felkészülhet, mert élete legborzalmasabb idejét fogja eltölteni a társaságomban, és tenni fogok róla, hogy úgy szenvedjen, mint még soha. -Találja meg a Kopót, és hozza el nekem erre a címre. Huszonnégy órát kap, hogy előkerítse, különben az üzlet ugrott, és az adatbázist még inkább kidekorálom önről. Kevint pedig darabonként küldöm el. – mondom, ahogy átadom neki a papírra írt címet és elindulok a kocsim felé. Ha elhozza nekem a célpontot oda, akkor az üzlet megkötve, a pénzét és az informátorát is megkaphatja, az adatbázisból meg törölni fogom valahogy őt, de ehhez gyors munkára van szükségem, és arra, hogy a Kopó éljen, mikor velem találkozik. Ha nem sikerül neki, akkor meg az adatbázisba minden bekerül róla, a nevétől kezdve az inkognitójáig, minden. A pénzét nem kapja meg, Kevint pedig feldarabolom, és úgy küldöm el neki, hogy az informátorával dekorálhassa majd ki a karácsonyfáját. Jól tudom, hogy az első 48 órában van a legnagyobb esélyem a nő nyomára bukkanni, ebből huszonnégyet Sheena Lawson kap meg, a másik huszonnégyet pedig én, hogy válaszokat csikarjak ki ebből a Kopó nevű fickóból.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, és nem is érdekel, beállítottam az órám, hogy jelezzen mikor lejár a huszonnégy óra. Csak egyre idegesebb lennék, ha az időt bámulnám. Egy elhagyatott gyárépület legfelső szintén várom a nőt és a Kopót. Már mindent előkészítettem, ha a fickó nem akar majd önként beszélni. Csakis tőle függ, hogy mennyire hosszú és fájdalmas éjszaka vár rá, de abban biztos lehet, hogy huszonnégy óra alatt még az anyja lábának a méretét is tudni fogom. Sheena Lawson pedig nem érdekel mit csinál, miután leszállította nekem a fickót. El is mehet, végig is nézheti, nem érdekel, az egyetlen ami fontos az az, hogy megkapjam az információkat, amire szükségem van, minden más mellékes, és jelentéktelen. A végeredmény a fontos, én pedig addig fogom sanyargatni, amíg mindent el nem mond nekem arról a zöld bőrű nőről, amit csak tud.
Azt hiszem, hogy érdekes kettőst alkotunk mi itt a sikátorban. A bérgyilkos, aki kevésbé agresszív és hideg, mint maga a megrendelő elég érdekes párosítás. Na jó, persze, ahogy a kezdetet elnézem, a fickónak esze ágában sem volt először bármilyen melóval megbízni, neki csak egy információra volt szüksége, hogy aztán tovább gázoljon árkon-bokron, esetleg ártatlanokon keresztül megveszekedett célja felé. Viszont én meg, bár mindenki érzéketlennek gondolna egy bérgyilkost, még is csak felteszem a magam kis kérdéseit és még azt is elérem, hogy ne fizikai erőszakkal akarja megszerezni tőlem, amit szeretne, hanem megerőszakolva saját dühödt érzelmeit, hallgasson a maradék józan eszére és inkább rám bízza a munkát. Lehet, hogy neki is van valamiféle hatodik érzéke, hogy óvakodjon ettől a lépéstől, akármennyire is el van borulva a bosszú érzésében. Pedig inkább nekem kéne ilyennek lennem. Már a gyerekkoromat is egyfajta katonai kiképzőközpontban töltöttem, a szeretetet csak hírből ismerve, mert drágalátós szüleim alaposan megrémültek, mikor kiderült, hogy milyen adottságú gyermekkel verte meg őket a sors. Annyi bátorságuk már nem volt, hogy vízbe fojtsanak, mint egy útban lévő macskakölyköt, inkább eladtak. Bár ki tudja? Lehet, hogy jobban jártam így. A kiképzőközpontban egy voltam a sok árva közül, egy tárgy, akiből fegyvert akartak készíteni és ehhez mindent meg is tettek, hogy azzá is váljunk. Egy érzéketlen késpengévé, aki gondolkodás nélkül lop, rabol vagy gyilkol, amikor erre parancsot kap. A feltétlen engedelmesség nem opció volt, hanem az egyetlen túlélhető út. Az a világ kemény és kegyetlen volt, de semmi mást nem ismertem és mikor kiderült, hogy megvan bennem a képesség, hogy a legjobb legyek, a legkiválóbb kiképzést kaptam, amit csak nyújthattak, még ha ez fájdalommal és sok-sok gyötrődéssel is volt kikövezve. Ott ismertem meg James-t, akivel sok mindenen mentünk együtt keresztül és mivel nagyon is jól megtanultuk eltitkolni valósi érzéseinket, nem választottak szét minket. Talán még szorosabbá vált volna a kapcsolat, ha nem jön közbe az az eset és tovább szolgálom a Szervezetet. Azóta sem tudtam mi lett vele, egészen pár héttel ezelőttig……. De most nem a múlton és saját gondjaimon kéne töprengenem, hanem az előttem álló zsarura kéne koncentrálnom, mert nem tűnik valami stabilnak lelkileg és nem szeretnék későn reagálni, ha mégis elszakadna nála a cérna. Bár jónak tartom magam abban, amit csinálok, de azért nincs elszállva velem a ló, tudom, hogy más mutáns is bőven rendelkezhet olyan képességekkel, amivel én és nem egyről tudok is, ezért nem akarom hurokba dugni a fejem, csak azért mert Patel úrnak valaki felcseszte az agyát. Különben is szeretem tudni, hogy mire számítsak és ehhez az sem árt, ha informálnak a miértektől, még ha nem is tetszik egyeseknek. Én így dolgozom. Lehet, hogy másnak ez furcsa, de vannak elveim és tartom is magam hozzájuk, még ha a törvényeket át is hágom. Más nem így dolgozik, tudtommal épp a keresett Kopó sem. Minden bérgyilkos szereti hidegnek és érzéketlennek mutatni magát, mert ezt várják tőle, de ez nem mindenkinél van így. Ahogy hallottam viszont, Kopó ebben a klasszikus példát képviseli. Látom, hogy a zsaru egy pár pillanat habozás után úgy válaszol a kérdésemre, mintha a fogát húznák, de válaszol és ez kissé meg is lep. Szóval jól tippeltem, rokonhalál van a dologban és bosszú, amit eddig sem igazán tudott titkolni, de most aztán tisztán megmutatkozik. Szinte végigborzongatja a hidege a gerincemet. A fizetés mikéntje nem nagyon tetszik, még azután sem, hogy legalább abban engedni látszik, hogy Kevint elengedi, ami végül is nem rossz. A pénz meg nem az enyém, így annyira nem izgat. Az élet többet ér, mint a pénz Kevin-nek is. - Nem álmodozok, a feltételeimet soroltam. – vonom meg a vállam hidegen, mindenfajta érzelem nélkül most már. – A pénzt végül is nem érdekel, honnan szerzi, de a nyilvántartásból törlést továbbra is fenntartom, oldja meg, ahogy tudja, vagy nincs üzlet. – rázom meg a fejem. Nem érdekel miként csinálja, hogy megvesz valakit, vagy megver valakit érte és az sem, hogy ő másként jutott hozzám. Valamit összeszedett már előtte is és még ezt a halvány nyomot is el akarom tüntetni. Nekem semmilyen érdekem nem fűződik Kopó elfogásához, ha akarja az üzletet, akkor jó, ha nem, akkor már itt sem vagyok.
Texasi vagyok. Apám szerint a génjeimben van az, hogy kemény legyek, de nem mindig voltam ennyire rideg. Nekem is volt kamaszkorom, és Amanda meg Kate mellett… el nem lehet képzelni, de sokat mosolyogtam, nagyon jól éreztem magamat velük. Ők ketten voltak az életem, és ellenben azzal,amit mások hisznek, nem amiatt vettem el Amandát, mert teherbe esett. Már előtte megkértem a kezét, csak kellett pénz, hogy az esküvőt megtartsuk, amire végül nem mentem el, és ő jött be hozzám a kórházba, úgyhogy pénzkidobás volt, de nem számított. Amandának persze voltak fenntartásai arról, hogy terhesen házasodjon, de mindig is imádta az egyedi dolgokat, úgyhogy végül belement, majd megszületett Kate. És most már nincsenek nekem. Nem hallhatom többet, ahogy panaszkodik Amanda a munkám miatt, ahogy azért rágja a fülemet, hogy vigyem ki a szemetet és, hogy menjek fel Kate-hez esti mesét olvasni. Imádta a meséket, és mivel esténként legalább tízet kellett neki felolvasni, hogy hajlandó legyen aludni, Amandával beosztottuk, hogy éppen ki a soros. Hiányzik a lányom, aki már nem cirógatja meg az arcom, akit nem kaphatok fel a kezembe, nem hozhatom el többet az iskolából, nem lökhetem őt, ahogy a hintában ül, és soha többet nem hallom, ahogy apának hív. Hiányoznak azok az együtt töltött karácsonyok, éjszakánként a beszélgetések, az együttlétet Amandával… hiányoznak, kimondhatatlanul hiányoznak nekem. Borzasztó volt a karácsony nélkülük, és a haláluk évfordulóján úgy leittam magam, mint még soha. Egyedül vagyok egy motel szobában, ott lakom, nem kell több. Csakis miattuk vettem egy családi lakást, amit fenntartani is már egy vagyon volt, de látva azt, hogy mennyire imádják a házát, nem volt szívem tőle megválni. Nem is adtam el senkinek, meg van még, csak nem él benne senki, üresen áll. Nem szívesen költözik oda be senki, és nem is akarom. Az a mi házunk, az ő szellemük lengi körül, és emiatt nem megyek oda vissza. Addig nem, amíg nem végeztem,amíg nem bosszultam meg őket. A szüleim mondták, hogy ide költöznek hozzám, ha kell, ha szükségem van rájuk, de visszautasítottam. Jobb nekem egyedül. Anyám egy héten keresztül sírt, mikor felhívtam őket, hogy mi történt. Imádták őket. Oda voltak Amandáért, és Kate… imádta a nagyszüleit, ahogy ők is imádták az én kis hercegnőmet. Amanda szüleivel nem tartottuk a kapcsolatot, mert rossz volt velük a kapcsolatunk. Amandát kiskorában verte az apja, és mikor találkoztunk vele, hogy adjunk egy esélyt neki, megint eljárt a keze, amit nem nézhettem tétlenül, Amandának kellett leállítania, hogy ne verjem halálra az apját. Egy iszákos barom volt mindig is, és csodálkozott, amiért nem engedtük egyszer sem Kate közelébe. Mondta, hogy megváltozott, de nem hittünk neki. Kate persze tudta, hogy nincs minden rendben és sokat is kérdezgette, hogy hol vannak anya szülei. Amanda anya a szülésbe halt bele, az apja meg még él, valahol Texasban egy farmon. Sírt, mikor megtudta, hogy mi történt, felajánlotta, hogy segít, de nem kértem belőle. Ők az én családom voltak. Az én feladatom, hogy megbosszuljam őket, mielőtt még utánuk mennék én is. Nem vagyok öngyilkos hajlamú, Amanda és Kate sem akarná, hogy végezzek magammal, de én sem akarok magányosan megöregedni és meghalni. De addig semmiképpen sem fog ez bekövetkezni, míg el nem végeztem a dolgomat. A szavaira persze elég ellenségesen nézek, elvégre rohadtul nem az ő dolga az, hogy miért keresem ezt a Kopó nevű seggfejt, de úgy tűnik a sors összehozott a világ legkíváncsibb bérgyilkosával. És az egyik legöntudatosabbal is, hiszen eddig abban a tudatban éltem, hogy pénzért a saját anyjukat is megölnék, ha kell. Végül csak halkan kifújom a levegőt, mielőtt felvilágosítanám őt. – Tudja ki felelős a családom a haláláért. – mondom tömören, ahogy továbbra is ridegen nézem őt, de a hangomban szinte túlcsordul az a gyűlölet, amit a gyilkosuk iránt érzek. Gyűlölet, harag és düh… nálam ez a három most egyetlen dologban nyilvánul meg. A bosszúban. -A pénz az én számlámról kerül az ön kezébe. Az én pénzem, édes mindegy, hogy honnan van. – mondom egyszerűen, és az hangomból tökéletesen kihallható az, hogy ez a végső álláspontom. A közvetítője minden pénze az én számlámra lett utalva, körülbelül pár perce fejeződhetett be a tranzakció, így most már az az én pénzem. – A közvetítőjét megkaphatja, de másról ne álmodozzon. – esélytelen, hogy kitöröljem a nyilvántartásból. Egyrészt mert az ilyen ügyekkel az FBI foglalkozik, ahol nekem nincsen jogköröm intézkedni, másrészt pedig nem érdekel, hogy milyen nyomok vezetnek hozzá, mert azokon nem fogják soha megtalálni. Én sem azokon át jutottam el ide.
Elhiszem neki, hogy Kevin él, bár az, hogy ezt milyen állapotban teszi már kétséges, mert igaz, hogy feleslegesen nem viszi vásárra a bőrét a srác, de azért meghalni sem fog értem, abban biztos vagyok. Nem kétséges, hogy sokat fizetek neki azért, hogy tartsa a száját, de az életét nem fogja kockáztatni miatta és ezt meg is értem. Ettől függetlenül a közvetítő valahol az én emberemnek számít és nagyon nem kultiválom, hogyha belőle akarják kiverni az elérhetőségemet, mert ez rossz példát szül és ebből nem szeretnék rendszert csinálni. Egyelőre azonban nem adom ennek jelét, de szépen felstrigulázom a zsaru mellé rossz pontnak és abban biztos lehet, hogy ha módomban lesz, gondoskodok róla, hogy erről leszokjon. Mindeközben kutatóan igyekszem felmérni a fickót és egyre nagyobb a meggyőződésem, hogy nagyon nem stimmel nála valami. Olyan hideg, jobban mondva rideg a tekintete, hogy még az én hátamon is feláll tőle a szőr, pedig a pályafutásom során már nem egy-két rosszfiúval hozott össze a sors. Ha nem láttam volna a jelvényét komoly kételyeim lettek volna arra nézve, hogy tényleg rendőr-e, mert inkább a saját berkeimben, a bérgyilkosok között láttam már ilyet, ott is inkább azoknál, akik szinte élvezték, kívánták a gyilkolást. Most is olyan természetességgel tárgyal velem, mintha mindennapos lenne, hogy zsaruk egy aktív bérgyilkoshoz forduljanak segítségért és nem azért, hogy lekapcsolják. Azt hiszem nem ártana utána néznem Patel úrnak, hogy milyen híre van, bár sejtem, hogy nem sok jót fogok róla találni, az ilyenek egyébként is magányos farkasok, mert már mindenkit elmartak maguk mellől, hiszen teljesen őrülten viselkednek. Előbb-utóbb úgy is kivágják a szervezettől és aztán, ha nem végez velük egy régi haragosuk, akkor a bűnözők sorait fogják erősíteni, mégpedig a rosszabbik fajtából. Most rajtam a sor, hogy ne reagáljak a megjegyzésére, hogy a rémálmommá válhat, mert tudom, hogy hiába nézett utánam, egyet biztosan nem tud, hogy ki és mi vagyok valójában, mert akkor lehet, hogy fordulna a kocka és én lennék az ő rémálma. A gunyoros felvilágosításom után, engem nem tud becsapni a magára erőltetett nyugalmával, érzem a felőle áradó feszültséget és fokozódó dühöt, aminek talán csak egy kis szikra kell, hogy robbanjon. Láthatóan nem az a laza, nyugodt típus, de engem nem érdekel. Ha bármire készülne, a megbízásomon és a fizetésen kívül, akkor elég érdekes élményben lesz része és nem csak a zöld bőr lesz, amin ezek után elgondolkozhat. Ha meg elmondja valakinek? Gondolom már a kollégái így is hülyének nézik, egy okkal több lesz, ami bizonyítja legfeljebb nekik. - Tudom, hogy az előbb azt mondta, hogy nincs közöm hozzá, miért keresi Kopót, de talán ösztönzőleg hatna rám, ha mégis mondana valamit. Mégis csak egy „kollégámról” van szó, megértheti, hogy nem szívesen fordulok ellene. – nézek a férfira kérdő tekintettel, mert a szavakat éppen csaknem fröcsögi, ami erős indulatokat sejtetnek. Ettől függetlenül meglepődök, mikor hirtelen mégiscsak belemegy, hogy megkeressem, még ha nem is szeretem az olyan melót, ahol a megbízó is belekotnyeleskedik, mert abból mindig bonyodalom szokott keletkezni. Ráadásul arra a négyszemközti „beszélgetésre” is befizetnék, ilyen érzelmek mellett, hiszen láthatóan bárkit képes lenne eltaposni, csak, hogy Kopó közelébe jusson, akkor pont majd cseverészne vele? Mikor minden lelkiismeret furdalás nélkül közli, hogy Kevin pénzéből akarja kifizetni a munkadíjamat, lassan ingatni kezdem a fejem, miközben hidegen villan felé egy pillanatra egy felsárgálló tekintet. - Ne más tollával ékeskedjen Patel! Ha ennyire kell magának fizessen maga. De, hogy lássa kivel van dolga lefaraghat az árból, ha azonnal elengedi, épségben Kevin-t, aztán kitöröl rólam mindent a nyilvántartásból, a hozzám vezető nyomokkal együtt, így megszámítom magának a munkát olyan……százezer dollárért. Nem vagyok hülye, ha a Kopó kell neki, nyúljon csak zsebbe rendesen. Az csaj nem kezdő és elég jó híre van a szakmában. Mindig egyedül dolgozik, így nehéz lesz a nyomára akadni, még nekem is, és ha sikerül meg van a maga kockázata, hogy őt is érdekelni fogja a dolog.
- Kevin él. Nem voltunk egy súlycsoport. – a közvetítője él még, és ha kell, akkor meg is ölöm. Nem kellenek elvarratlan szálak, ahhoz ez az egész túlságosan is fontos nekem, bár a nevemet nem tudja, csak az arcomat látta, már ha látta egyáltalán, mert elég fel volt dagadva az arca. Megpróbált meglépni, mire kapott egy golyót a lábába és meglepetésemre még akkor is próbálta titkolni Sheena Lawson nevét. Aztán kicsit megdolgoztam őt, mire úgy dalolta el nekem az információkat, mint valami énekesmadár. A közvetítők soha nem arról híresek, hogy befogják a szájukat, bármennyire is az lenne a dolguk, hogy megvédjék az információkat, ami a megbízót és a végrehajtót összeköti. – Mindenkihez ellehet jutni, senki sem elérhetetlen. – pedig nagyon szeretik ezt hinni magukról az emberek. A zsaruk is. Pedig jó sok zsarut ölnek nap, mint nap. Az a hülye barom is azt hitte, hogy senki nem árthat neki, csak mert beépített ügynök és egyetlen nyomozótársammal dolgozik össze. Csak a megfelelő módszer, és egy villamosszék, és máris mindent tudtam. Aztán persze megöltem, az ilyenek mindig bosszúra szomjaznak, és az én bosszúmnak az útjába nem állhat senki és semmi. A kérdésére csak hidegen nézek rá, válaszra sem méltatva a kérdést. Persze, hogy bevinném, nem érdekel, hogy ez New York. Beviszem, ha úgy gondolom, csak az utamban áll. Talán megölöm, nem tudom, de élve mindenképpen többet ér nekem, mint holtan, és egyelőre ehhez tartom magamat. A washingtoni nehézfiúk már hozzászoktak, hogy nem kell parancs, vagy engedély, hogy betörjek hozzájuk és pisztolyt szorítva a fejükhöz vigyem be őket kihallgatni. A kihallgatás után pedig rendszerint kórházban kötnek ki az emberek. Nem vagyok híve ennek a beszéljünk a tettes lelkére dologra, ahogy rühellem azt is, mikor fiatal, kis pszichológusok próbálnak meg belőlük kihúzni valamit. Az napokig is eltarthat, és bizonyíték nélkül mindössze negyvennyolc óránk van. Persze, a negyvennyolc óra után újra elkapom őket bizonyíték nélkül és megy minden újra, amiből általában per lesz. Éppen ezért én inkább az asztallal ismertettem meg az orrukat, vagy esetleg egy széket török ketté rajtuk, hogy beszéljenek, és láss csodát, működik. Viszont manapság már nem kell letartóztatnom senkit, mert jól tudják, hogy jobban járnak, ha beszélnek az embereik. Egy kórházban fekvő, életveszélyes állapotba lévő dílernek nem veszik hasznát. A szavait csak kifejezéstelen arccal hallgatom. Igen, egyedül, biztosítás nélkül, de nem is kell védelem, megtudom magamat védeni, semmi szükség arra, hogy valamelyik hülye zsaru a lábam alatt legyen a hülye szabályzatbetartásával. Én nem vagyok a szabályzat híve, tudom, hogy a szabályok és törvények a bűnösök kezébe adnak fegyvert. Minden törvényben van egy kiskapu. Magyaráztam ezt már Texasban is, mikor Henry-vel berontottunk ketten ahhoz a bandához, de senki nem értette meg, hogy nem kell mindig letartóztatni. Megöltem őket, megelőztem jó néhány újabb bűntényt. – Egy magafajta álma. Vagy rémálma. – válaszolok tömören a gúnyos kérdésére. Az már csak tőle függ, hogy éppen melyik leszek. A szavait persze nem veszem valami jó néven, de nem ahelyett, hogy dühösen elkezdenék ordítani és szétverni mindent a közelemben, inkább nyugalmat erőltetek magamra, ami azonban a név elhangzásakor egyre nehezebbé válik. Igen, tudom, hogy ebben a szakmában mindenkit érzékenyen érint az, ha kérdezősködnek utána, de nem érdekel. A haláláig fogom üldözni azt a rohadt szukát, és ha ez ellen valakinek kifogása van, az álljon sorba a golyóért. – Leszarom. Kopót hamarosan fontosabb dolgok fogják érdekelni, mint az inkognitója. – egész pontosan az élete. Mert nem fogom hagyni, hogy meghaljon, amíg nem mesél nekem arról a zöld ribancról. Utána úgy ölöm meg, ahogy csak akarja. Azonban… nem tudom, hogy ki ez a Kopó. Lehet bérgyilkos, aki titkokkal is foglalkozik másodállásban, esetleg megbízó, vagy közvetítő. Akárhogy is, de szükségem van az információra, akármelyik opció is lesz az, a végeredményen nem változtat. Beszél és meghal. A kérdés az, hogy mennyit fog szenvedni. -Rendben, de nem öli meg. Nem egyből. Előbb el kell, hogy beszélgessek vele, négyszemközt. Ha megkaptam, amit akarok, onnantól már azt tesz vele, amit akar. – mindegy, hogy én ölöm-e meg, vagy más, a lényeg csakis az információ. – Kevin volt olyan kedves, hogy megadja minden banki adatát nekem, ezt a munkát ő állja, az ő ajándéka nekem, amiért… óvatosan bántam vele. – nincs annyi pénzem, hogy bérgyilkost fogadjak, de ennek a Kevin-nek van, és a lényeg, hogy pénz legyen, hogy kié, az már teljesen mindegy.
Miközben ez a komor férfi beszélt, akiből szinte sütött az indulat, amihez még az állati ösztöneimre sem kellett hagyatkoznom, végig azon törtem a fejem, hogy javítanom kell a rejtőzködésemen és a védelmemen, mert túl könnyen megtalált és ő még a közelében sincs annak a hatalomnak és lehetőségeknek, amivel a Szervezet rendelkezik, hiszen nem én voltam az egyetlen „árva” mutáns, akit a maguk kénye-kedve szerint neveltek fel. És, ha ő ilyen könnyedén a nyomomra akadt, akkor más is megteheti ugyan ezt. Az viszont igaz, hogy a bosszú sok mindenre képessé teszi az embert és ez a zsaru nagyon elszántnak tűnt, ha egy bérgyilkossal is hajlandó egyezkedni. Ha tényleg ez a célja persze. Azonban a két szép szeménél és a szavainál kicsit több kell, hogy meggyőzzön arról, nem csak átverés az egész, ezt azért neki is tudnia kell, ennyire talán nem vakíthatja el a haragja? Mert, ha így van akkor nem jósolok neki sokat, ha a mi köreinkben akar információt gyűjteni. Akár én is kinyírhattam volna a tetőről, még csak a távcsövesem sem kellett volna. Vagy akár itt is kitéphetném a torkát egy suhintással és azt sem tudná, hogy mi történt. Kutatóan szalad rajta végig a pillantásom, ahogy felemeli a kezét, de ezzel sokkal többre nem megyünk, de, ha elkapták a közvetítőmet és az beszélt, amúgy is szarban vagyok, nem lenne semmi értelme ennek a közjátéknak a rendőrök részéről. - Mit csinált Kevin-nel? Megölte? Bár gondolom pár pofon és egy kis fenyegetés megtette a hatását, nem az az önfeláldozó típus. Igaz hozzá eljutni sem lehetett könnyű. – szólaltam meg aztán kis szünet után, feladva a színjátékot. – Aha, nyomozó. – biggyesztettem le a számat, de nem fűztem hozzá több kommentárt. – Ha be akar vinni, úgy is megteszi, nem Patel? – vonom meg a vállam kissé gúnyosan ejtve a nevét, mikor a megbizonyosodást emlegeti, hiszen látom a szemén, hogy eszében sem lenne engedni, hogy a közelébe menjek, de már nem is érdekel. Olyan vehemenciával és gyűlölettel beszél még a kollégáiról is, hogy igazából ez az, ami meggyőz, ezt nem lehet megjátszani, vagy, ha mégis, akkor ő érdemelné meg idén az Oscar-t. Kicsit még kíváncsivá is tette, hogy vajon kijét veszthette el, hogy ilyen pokoli sötét érzelmek gerjednek benne. Általában ezt nagyon közeli családtag elvesztése váltja ki és akkor, ha valakiben meg is van a hajlam, hogy elmerüljön a saját fájdalmában és csak ennek éljen. Veszélyes érzelmek ezek, mert elvakulttá teszik azt, aki ebbe beleesik. És nagyon-nagyon veszélyessé is azokra, akik az útjába akadnak. - Szóval azt mondja, hogy egyedül jött ide, mindenféle biztosítás nélkül. És azt állítja tudja ki vagyok? – tűnik fel egy hideg mosoly az ajkaimon. – És még arra is hajlandó, hogy, ha már vette a fáradtságot és megtalált, ne tartóztasson le. – ingatom meg némi ciccegéssel a fejem. – Ejnye Patel, hát milyen zsaru maga? Tényleg érdekel most már, hogy mitől zizzent be, hiszen ráadásul még saját kezűleg akarja megkeresni a zöldbőrű nőt. Ezt nem kell kimondania, mert nyilvánvaló, ahogy egyre indulatosabban akar közelebb jutni hozzá……..általam. - Maga egy nagy-nagy tévedésben van. – lombozom le kissé, de igyekszem felkészülni rá, hogy nem veszi jónéven majd a szavaimat. – Mert tegyük fel, hogy az vagyok, akinek hisz, de a mi szakmánkban nem szokás pizsipartit tartani és elpletykálni, hogy ki merre jár, milyen munkát végez, satöbbi, satöbbi. Tudhatná, hogy ez nem az a szakma. Mindenki nagyon kényes z inkognitójára, főleg egy jelvényes pasi előtt. És Kopó különösen nem szereti, ha valaki érdeklődik utána. – nézek a férfi szemébe, jelezve, hogy tudom kiről beszél, de ennél többre ne nagyon számítson, főleg nem ingyen. – Ha a segítségemet akarja, bízzon meg a likvidálásával és megkaphatja a fejét, de persze ennek meg van a maga ára. Soha nem köpnék be senkit egy zsarunak, de a munka az munka, az ellen senkinek semmilyen kifogása nem lehet.
A hozzászólást Sheena Lawson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 26 Júl. - 16:49-kor.
Bosszú. Igen, valóban ezt akarok, és nem tudom elintézni, mert a rendőrség nem segít, az FBI-t pedig hiába kérem, hogy adja ki az adatait. FBI-os haverjaim pedig sajnos nincsenek, pedig ilyenkor aztán igazán jól jönne belőlük egy-kettő. De mindegy, akkor maradunk a jó öreg szart is kiverem belőlük az információért módszernél, ezeken a szemétládákon amúgy is szívesen alkalmazom. A közvetítője pedig még viszonylag együttműködő volt, így hát nem öltem meg, feleslegesen nem ölök meg senkit, most is jól elrejtett helyre barikádoztam őt el. -Mi lenne, ha abbahagyná ezt a baromságot? Tudok magáról, a közvetítője volt olyan kedves, hogy mesélt nekem önről, így szerintem ezeket a tiszteletköröket már lefutottuk. Kettőnk közül én vagyok a nyomozó. – mondom kicsit keményebben, és részemről ez letudva. Ő csak egy pénzhajhász gyilkos, aki nyomozót játszik szabadidejében, hogy ezzel fedezze magát. Logikus lépés, de utálom a fajtáját mindezek ellenére. – Nem vagyok bedrótozva, mint mondtam ez személyes ügy. Megakar róla bizonyosodni? – mondom ahogy felemelem a kezemet, de azt már semmiképpen sem fogom megengedni, hogy hozzámérjen. Nem vagyok bedrótozva és téma lezárva. Utálom azt, ha motoznak, vagy rejtett mikrofont keresnek rajtam . Nem szeretem magamon érezni más nők érintését. Egyik sem tudna úgy hozzám érni, ahogy azt Amanda tette. Hű vagyok az emlékéhez, hiába halt meg, attól még ugyanúgy szeretem, talán jobban is, hogy érzem a hiányát. - Patel. – javítom ki, egy szúrós pillantás kíséretében. Nem nyomozókám, nem Warren, és nem is Mr. Simán csak Patel. Nagyon utálom, ha valaki jelzőket próbál aggatni rám, de most nagyon igyekszem magamat visszafogni, mert egyszer már a forrófejűségem miatt hibáztam. Azt a zöld bőrű nőt sokkal okosabban kellett volna kezelni, nem egyből letámadni. – A kollégáim az őrsön ülnek és meresztik a seggüket a kanapén, miközben a meccset nézik. – ezt nagyon utálom bennük. Képesek fánkot és sört inni, miközben az a legnagyobb gondjuk, hogy a csapatuk kikapásra áll. Ez a legnagyobb gondjuk! Ahelyett, hogy segítenének, inkább meccset néznek. Seggfejek, utálom mindegyiket, nem véletlen nincsen soha állandó társam. Vagy meghalnak, vagy elhúzzák a csíkot, de egyik sem tud kiállni engem, és ez fordítva is igaz. Nem mintha egoista lennék, csak magamon kívül utálok mindenki mást. A bizalomért meg kell dolgozni, azok után pedig, amik történtek… még inkább meg kell dolgozni érte, azt pedig kötve hinném, hogy valakinek az én barátságomra lenne szüksége. Nekem sincsen szükségem rá. Nekem a nőre van szükségem, aki tönkretette az életem. A többit már leszarom úgy, ahogy vannak. – Teszek rá, hogy kiket ölt meg, nem érdekel. Majd valaki elkapja, ha akarja, nem ezért jöttem. – nem letartóztatni akarom, és nem is megölni, hanem szimplán csak megegyezni vele abban, hogy a segítségemre legyen. Ha pedig nem mondja el, amit akarok… akkor kiverem belőle. Ez így működik. Megmondtam, hogy senki sem fog az utamba állni, hogy elintézzem azt a ribancot! - Nem érdekel, hogy mit képzel, csak is az információt akarom, és azt, hogy ne hazudjon nekem. Ismeri. Maguk ismerik egymást. – azért ne nézzem hülyének. Való igaz, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem éppen valami átlagos emberrel van dolgom, de… de nem érdekel, a golyó rajta is fog, akkor meg leszarom, hogy melyik bolygóról jött. – Nem. Nem akarom, hogy megkeresse. – én akarom őt megtalálni, én akarom elkapni, én akarom megölni. Nem engedem át egyiket sem másnak. – Azt akarom, hogy vezessen el valaki olyanhoz, aki tudja, hogy ki ő. Aki ismeri, legalább a nevét. – fogalmam sincsen, hogy ő miként dolgozik. Vannak akik álnevet használnak, mások meg nem. Ez csak egoizmus kérdése.
A hozzászólást Warren Patel összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 26 Júl. - 13:25-kor.
Bérgyilkosnak lenni nem egy veszélytelen foglalkozás, még ha sokan az akciófilmekből kiindulva, néha egészen romantikusan fogják is fel a dolgot és szívesen cserélnének velem, de azt hiszem őket hamar kiábrándítaná a valóság. De nem panaszkodom, hiszen bár gyerekként nem igazán volt más választásom, mikor már változtathattam volna rajta sem tettem. Miért is tettem volna. Nem értettem semmi máshoz és ebben viszont jó voltam, mondhatni nagyon jó. Azt hiszem különben sem voltam az a háziasszony típus, így mindenki jobban járt, hogy maradtam a kaptafánál. Sokféle megbízásom volt már és általában ritkán vallok kudarcot, de eljutottam már arra a szintre, hogy megválogathassam, mit vállalok el és mit nem. Most, hogy kiderült a „megbízó” zsaru, az egész ügy esélytelen lett volna, még ha valami feladatról is lett volna szó, de láthatóan mégis csak valamilyen szinten csőbe húzott, mert nem meló kellett neki, hanem információ és ezzel egészen rossz helyen kopogtat. Van már elég tapasztalatom hozzá, hogy tudjam mikor fordulnak hozzám emberek és, ha ráadásul még zsaru is az az ember, akkor általában bosszúról van szó, amit nem képes a saját berkein belül elintézni. Nekem meg van elég bajom anélkül is, hogy még egy ilyen dologba is belekeveredjek. Már az is elég necces, hogy eljutott hozzám, és gondolom ez nem úgy sikerült, hogy barátságosan meghívta a közvetítőmet egy ebédre. - Akkor miért egy magánnyomozót keres meg, ha nincs rá szüksége? –kérdeztem vissza, nem mintha ezek után már nem tudtam volna a választ, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nincs esetleg bedrótozva, hogy a szavaimat később felhasználja ellenem. Még, ha most szüksége is van rám, később már változhat a helyzet és csak kellemetlen, elvarratlan szál leszek. - Bérgyilkos? – nézek rá megjátszott meglepődéssel. – Kollégám? Maga el van tévedve nyomozókám. – rázom meg a fejem. – Ez valami csőbe húzás akar lenni? Hol vannak a kollégái, vagy távolabbról élvezik a dolgot? – intek a kezemmel felé, utalva a lehallgatásra. Az biztos, hogy amíg meg nem győződök róla, hogy nincs bepoloskázva, belőlem egy árulkodó szót sem húz ki. – Valakinek a kisujjára tapostam és rám akarnak kenni valamit? Az ösztöneim nem súgnak semmit egyelőre vele kapcsolatban, és valószínűleg talán tényleg szüksége van némi információra egy másik bérgyilkossal kapcsolatban, akinek a leírása természetesen ismerős és már hallottam is róla, de nem én vagyok az ügyeletes lelkisegély szolgálat és jótékonysági egylet sem. Én sem örülnék, ha valaki ellenkező esetben köpne rólam, bár ugye minden csak pénz kérdése. Azonban, ami meglep, hogy nem ütközik meg a zöld bőrön, pedig még a „kiemelkedő gyorsaságát és ügyességét” is kihangsúlyozta, ami arra utal, hogy talán sejti, hogy ez nem egészen fér bele egy emberről alkotott elképzelésbe. - Egyébként nem ismerek senkit, aki zöld bőrrel rohángál, bár el nem tudom képzelni, hogy a rend éber őrei ne tudnának elkapni valakit, aki ilyen ismertetőjeggyel rohangál a városban. – mosolyodom el kissé gúnyosan. – De jó pénzért megkereshetem magának. – vonom meg a vállam.
Nem, valóban nincs semmilyen jogköröm New Yorkban, de a legkevésbé sem érdekel Ez. Rendőr vagyok, de pontosan tudom, hogy a szabályok és törvények csak akadályoznak minket a munkánkban, így hát módszeresen nem tartom be őket soha. Ez itt nem Washington… de mégis kit érdekel? Bármit megteszek és bárhol, ha ezzel eltudom érni a célom. A közvetítőjét pedig megkaphatja, semmi dolgom most már vele, de persze amíg nem kaptam meg tőle azt, amit akarok, addig eszem ágában sincsen elárulni, hogy mit tettem a fickóval és hol hagytam. Sokkal keményebb közvetítőt kéne keresnie, mert ez a fickó elégé könnyedén kiadta nekem a keresett nevet. Nem azt, amelyiket akartam, de adott egy nevet, ami alapján elindulhatok. Ha kell az egész rohadt alvilágot felégetem, hogy minél többet megtudjak arról a nőről. Kiismerem és akkor már a vadászat is jóval könnyebb lesz ellene. Nyomon vagyok, biztos vagyok benne, hogy itt van valahol New Yorkban, de ez a város túl nagy, nem indulhatok csak úgy neki a keresésnek. Ezért vagyok itt. Egy bérgyilkos megbízóknak dolgozik, a megbízók pedig tudják, hogy kiket bíznak meg. Ez ennyire egyszerű. Vagy talán mégse. Mégis kinek lett volna oka végezni velük? Egy kislánnyal, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy ellógott egy matek órájáról. Amanda pedig… nem volt semmilyen kétes ügye, tisztességes munkája volt, teljesen normális volt, el sem tudom képzelni, hogy mi oka volt valakinek megölni őket. Ha csak… ha csak valójában nem én voltam a célpont. Mármint úgy értem, hogy ezzel nekem akartak ártani ,a valódi célpont én voltam és rajtuk keresztül bántottak engem. Elképzelhető, sok ellenségem van, de ez… ez még csak feltételezés. Mindegy, rohadtul nem érdekel, egy feltételezés is több, mint a semmi. -Nyomozó vagyok. Semmi szükségem a magánynyomozói szolgáltatásaira. – mondom egyszerűen, száraz hangon. Ugyanaz a munkák, annyi különbséggel, hogy én minden bizonnyal sokkal régebb óta űzöm. Nem, mint nyomozó, hanem mint rendőr. Voltam járőr, Rangers is éveken át, most pedig nyomozó, és az FBI-t akarom megcélozni valahogy. Ott vannak azok az adatok, amikre szükségem van. – Nem kell tudnia, hogy miért. – ő egy bérgyilkos, azok meg csak a pénzt kérik, magyarázatot már nem. Vagy összevetett volna a sors, az emberséges bérgyilkossal? Bocs, hogy nem adok ennek valami nagy esélyt. – Egy kollégáját keresem, egy másik bérgyilkost. Már évek óta tevékenykedik, egy X-et hagyj minden áldozata tarkóján, ez a védjegye. Kiemelkedően gyors és ügyes, magasan képzett harcos. A bőre pedig zöld színű. – tisztában, vagyok azzal, hogy milyen hülyén is hangzik az, hogy egy zöld bőrű nőt keresek, hiszen akkor menjek, csak kiszúrok egy két lábon járó brokkolit, de ez nem ilyen egyszerű. Ha eddig nem bukott le, akkor minden bizonnyal remekül rejtőzködik, egy kaméleon, én pedig nem találhatom őt meg a világ egyik legnagyobb városában nézelődés közben. – Ismeri, hallott már róla? – fogalmam sincsen, hogy milyen bérgyilkossal is van dolgom. Vannak, akik cégeknek, szervezeteknek dolgoznak, de szerintem az a nő…. magányos farkas, nem keresi a feladatokat, hanem csak befutnak hozzá. És azt is gondolom, hogy van az ő szakmájukban is pletyka. Tehát a kérdés az… tud, akkor segíteni ,vagy sem?
Akár hová megyek, akár milyen megbízást kapok, vagy éppen a fedő foglalkozásomat űzöm és, mint magánnyomozó dolgozom – néha azt is kell, - mindig szem előtt tartom, hogy talán ez lesz az utolsó utam, mert most sikerül valakinek megölnie. Ezért soha nem megyek fegyver nélkül sehová és ritka pillanat az is, ha kicsit kiengedek és nem ügyelek a környezetemre. Ez maximum akkor teszem meg, ha olyanok vesznek körül, akikben megbízom, bár ezekből nincs sok. A legveszélyesebb mindig az, ha egy újabb munkát akarok elvállalni, mert ilyenkor a személyes találkozó jóformán elengedhetetlen. Kevés ember bízik meg annyira másokba, hogy egy gyilkosságot közvetítőn keresztül, vagy ne adj isten postán akarjon lerendezni. Viszont ilyenkor a legnagyobb az esélye, hogy csapdába sétálok. Ez a mai sem különb a többinél, bár az, hogy a közvetítőmet azóta sem tudom elérni, némileg feszültté tesz. Nem szeretem a véletlen egybeeséseket, sőt úgy általában nem hiszek a véletlenekben. Mivel a férfi, aki rám várt, nem tűnt amatőrnek, arra gondoltam, hogy vagy valaki mégis csak megbízta maga helyett, hogy tárgyaljon velem, vagy valami testőr féle, de hát ugye a csapdát sem lehetett kizárni, bár akkor valószínűleg nőt vagy idős embert küldtek volna, hogy ne gyanakodjam. Szóval ezt most kevésbé tartottam esélyesnek, de kizárni nem lehetett. Azt mondják, hogy a puding próbája az evés, így csak akkor tudom meg mi a helyzet, ha belevágok, ezért nem haboztam tovább, hanem odamentem hozzá. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg a jelvénye láttán, de nem mutattam jelét, főleg nem mikor megtudtam, hogy washingtoni nyomozó, hiszen annak itt nincs hatásköre. Nem lazítottam azért, mert nem csípem a zsarukat, a magánügyeiket meg még úgy sem, ha engem keresnek meg vele, mert az sosem jelent jót. A nevem hallatára azonban már összehúzom a szemem és megvillan a tekintetem és már biztos vagyok benne, hogy a közvetítőm eltűnése tényleg nem véletlen és, hogy ennek a fickónak köze van hozzá. - Tudja Mi….Patel, van nekem egy irodám, ahol, ha magánnyomozói munka kell, megkereshetett volna. Minek rángatott ide? – intek körül a nem épp bizalomgerjesztő környékre utalva. – Ráadásul zsaru, miért kéne magának az én segítségem? Teszem fel a kérdéseimet, de élek a gyanúperrel, hogy nem erre a munkámra gondolt, mikor segítségről beszélt, ha valahogy kicsikarta a nevem a közvetítőből és idehívott. Viszont nem tudom, nem-e így akarnak csőbe húzni, így eszem ágában sem volt elárulni magam.
Annyira azért nem vagyok hülye, hogy fegyver nélkül jöjjek el, és azt is érzem, amolyan hatodik érzékkel, hogy valaki figyel. Egy profit kértem, minden bizonnyal felméri a terepet, hiszen mindenki ezt tenné a helyébe nem? Én már körbenéztem, és direkt választottam ezt a helyet. Félreeső, sötét kis zúg, ha kell, akkor gond nélkül rejtem el a hulláját az emberemnek. Azonban nem megölni akarom, hanem a … segítségét kérni. Gondolom nem ingyen lesz, kér valamit cserébe, bár nem szeretek az ilyen alakoknak tartozni, de a szükség törvényt bont, én pedig elakarom kapni a családom gyilkosát. Ez az egyetlen dolog, ami foglalkoztat már ebben az életben. Apámnak persze szóltam, hogy előrelépést sikerült elérnem az ügyben, de azt már nem mondtam el neki, hogy mit. A család az első, a sajátomat pedig nem tudtam megvédeni. Legalább a szüleim legyenek biztonságban. A szüleim kedvelték Amandát, anya jól kijött vele, és apám kemény fejét is képes volt észhez téríteni. Aztán ott volt Kate, akit imádtak, de végül is ki ne imádná az unokáját? Kate nagyon vissza szeretett volna menni Texas-ba, hogy megnézze hol nőttem fel, és hol kaptam el a rosszfiúkat. Szívesen visszavittem volna ,csak ha belépek Texasba, akkor az ottani rendőrségi erők fel vannak jogosítva arra, hogy lelőjenek, ott ugyanis nem számítok szívesen látott vendégnek. Ezt is egy pszichopata miatt, aki elrabolta a lányomat. Mégis ki nem úgy járt volna el, mint én? Ha a lányodat elviszik, a barátaid cserbenhagynak és a rendőrség sem segít, akkor neked kell lépned. Amúgy is lépned kell, egy apának ez a kötelessége, a végletekig elmenni a gyermekéért. Egyszer megtudtam menteni, másodjára nem. De a gyilkosát attól még megtalálhatom és megölhetem. A doki is mondta már, hogy semmit nem fog segíteni, mert a bosszú végül mindig felemészti a bosszúállót, de teszek rá, hogy mi lesz velem. A bosszúm jogos, igazságos. Megfogom torolni azt, amit családommal tett az a liba. idegesen nézem az órám, miközben a Kate-től kapott karkötőmet babrálom. Minden kis tárgyat, amit tőlük kaptam magammal hordozom. Egy nyaklánc, amit Amanda csináltatott nekünk, benne egy közös fotóval, a karkötő, amit az óvodában csinált nekem Kate, a Glock, amit direkt nekem készítettet Amanda, na meg persze a jegygyűrűm. Még a haláluk előtt tetováltattam magamra a nevüket, a mellkasomra, de Amandának még a születési dátuma is rá van varrva az oldalamra. Na nem mintha elfelejtettem volna valaha is… nem, csak annyira örültem annak a napnak, hogy úgy gondoltam megörökítem életem legboldogabb napját. Ami mellé aztán egy újabb tetoválás készült, de ez életem legszörnyűbb napjának a dátuma. A haláluk dátuma. -Warren Patel nyomozó, washingtoni rendőrség. – mondom ahogy a jelvényemet megvillantom, majd el is süllyesztem a zsebembe. Nem baj, ha tudja, hogy ki vagyok, ugyanis a zsaru gyilkosságokat még inkább megtorolják, úgyhogy így talán meg sem fordul a fejében ,hogy a megölésemmel próbálkozzon, még akkor is, ha ez nem Washington. – De magánemberként vagyok itt. Hívjon csak Patel-nek, nem kell a Mr. – mindig is utáltam az ilyen jelzőket. Tegeződni meg ritkán szoktam, még ritkábban tűröm, ha valaki a keresztnevemen szólít. A barátaimnak és a családomnak voltam Warren. Barátaim nincsenek, a családomat elvették. Másoknak én csak Patel vagyok, vagy Patel nyomozó. – Ön Sheena Lawson? – tudom a nevét, elvégre a közvetítő megadta egy kis ösztönzés után , és ahogy a név után kerestem, találtam néhány elég érdekes dolgot, és megoldatlan gyiloksságot. – A segítsége kell. – azt hiszem úgy a legjobb, ha egyből a közepébe vágunk bele, semmi ismerkedés, nem kell őt ismernem, ahogy neki se engem. Senkinek sem kell ismernie.
Már évekkel ezelőtt leléptem a Szervezettől, de tudtam, hogy ők soha nem adják fel, hiszen onnan nem lehet kilépni csak, ha jó mélyre temetik a földbe, vagy ne adj isten nem marad belőle egy cafatnyi sem. A hűtlenség az árulás, soha sem évül el és bár már valószínűleg nincs hajtóvadászat ellenem, de ha valamelyik tag meglátna és felismerne, akkor biztos megpróbálnának megölni. Ezért soha nem engedhetem el magam, bárhol is vagyok, mindig ébernek kell maradnom, de az is igaz, hogy ez alapból a munkámhoz tartozik, hiszen egy bérgyilkos nem árt, ha mindig a háta mögé is figyel. Általában nem is szoktam sokáig egy helyben maradni, vagy, ha mégis, mint mostanában, akkor is sokat vagyok úton. Egyébként is sokfelé szólítanak a megbízásaim, így ezzel nincs is igen gond. Igyekszem a megbízásokat megszűrni, és mivel már anyagilag is megengedhetem magamnak, a munkákat jó pár közvetítőn keresztül vállalom csak el, ezzel is bebiztosítva magam, hogy ne könnyen akadjanak a nyomomra, akár a Szervezetről, akár a zsarukról van szó, vagy ne tán tán, valami bosszú szomjas bandatagról, rokonról. Azonban a Szervezetnek túlontúl magasra érnek a befolyásai, vagy én voltam valahol óvatlan, de a nyomomra akadtak. Bár még csak a híre ért el hozzám, ők maguk nem, de máris fogást kerestek rajtam, hogy újra behálózzanak és ehhez egy régi, a soraikban töltött idő alatt kibomlott szoros barátságot igyekeztek felhasználni. Nem tudtam mi az igazság abban, hogy tényleg a kezükben van és megölnék-e James-t, de muszáj volt megtudnom, pedig tisztában voltam vele, hogy nem kéne ezt tennem. Viszont közben nem kéne elhanyagolnom a dolgaimat sem, hiszen ez ad anyagi biztonságot, mind a munkához, mind a rejtett életemhez és nem régen kaptam egy értesítést, hogy lenne egy zsíros meló. A találkozó itt New Yorkban, egy csendes és nem veszélytelen környéken lesz, ezért utaztam most ide. Azonban soha nem ugrom fejest semmibe, és mivel a megbízóról még soha nem hallottam, kellett egy kis környezetfelmérés a találkozó előtt. A sikátor megkönnyítette a helyzetemet, már vagy jó fél órája szemmel tartottam a környéket és láttam a férfit megérkezni. Volt időm alaposan tanulmányozni a markáns megjelenést, a láthatóan fegyverekhez szokott mozgást, ami azt jelentette, hogy nem valami szarban lévő könyvelőt kell kihúzni a slamasztikából. Nem árt óvatosnak lennem vele, ezt súgták az ösztöneim és én nagyon is bízom bennük. Rajtam fekete sztrecs farmer van, fekete rövid ujjú garbó, egy derékig érő bőrdzsekivel és boka csizma, aminek elejébe penge van rejtve és bár van nálam fegyver, hátul a derekamnál, de mást nem hoztam a megbeszélésre. Ahogy közeledett a találkozó időpontja a fickó láthatóan idegesebb lett. Nem szokásom késni, így könnyedén leugráltam és lemásztam a tetőről az épület másik oldalán, majd befordulva a sarkon a férfihoz sétáltam, majd megálltam tőle olyan két méter távolságba. - Jó estét Mr.! Azt hiszem talán engem vár. – néztem fürkészve a szemébe, de ugrásra készen.
Rohadt ribanc! Már a kezemben volt, erre valahogy sikerült megszöknie. Az már tény, hogy sokkal gyorsabb és erősebb, mint gondoltam, de azért nem hagytam magam, adtam neki rendesen, hogy ne felejtse el egy hamar az arcomat. Megfogom találni, és akkor majd végzek vele. Viszont ahhoz segítség kell, amit nem kérhetek felsőbb körökből. Egyrészt mert nincs rá felhatalmazásom, hogy titkosított iratok között vájkáljak, másrészt, mert már nagyon a seggükben vagyok a főnökségnek, de szarok rá, majd akkor baszogathatnak, ha már elkaptam azt a zöld ribancot. Szóval ezért vagyok itt. A segítség miatt. Persze nem volt egyszerű megszervezni ezt az egészet. Először is ki kellett, hogy verjem az egyik kollégából az informátora nevét, aki egy közvetítőcégbe épült be. Nem volt valami szép látvány, a vizes törülközőtől egészen az villamosszékig mindent megpróbáltunk - persze előbb megszárítottam a fickót – de aztán végül csak kiadta a nevet. Én pedig meggyőztem arról, hogy az ő érdeke is az, ha kussol arról, hogy mit tettem vele. Aztán jött az informátor, aki már jóval barátságosabb volt és kapásból adott egy nevet, akit felkerestem. Utálom a közvetítőket, akik a megbízó és a bérgyilkos közt szórakoznak. Gyáva emberek, akik mások halálán gazdagodnak meg. Éppen ezért is vittem be az őrsre, miután elintézte nekem a találkozót az egyik legjobbal. Nem öltem meg a fickót, mert a hozzá hasonlók nem érdemlik meg a gyors halált. Azért meg nem aggódom, hogy beköp, amiért összefutok egy bérgyilkossal, hiszen mindig a letartóztató zsarut támadják, szóval nem fognak vele foglakozni, és ez a lényeg. Nem költöttem pénzt, nem azért vagyok itt, hogy felbéreljem őt. Tudni akarom, hogy ki a franc az, aki a szálakat mozgatja, és ez a tag, akivel találkozom biztos, hogy tudja kit kell a válaszokért keresnem. Mivel nem találtam meg a sorozatos gyilkosságokban a mintát, és mivel nincsenek is minták, így hát egyetlen dolog maradt: bérgyilkos. Márpedig akkor fizetni kellett valakinek, hogy végezzen a lányommal és a feleségemmel. Ez persze nem jelenti azt, hogy azt a ribancot ne ölném meg. Megölöm a megbízójával együtt, csak rá kell akadni valahogy. A szokásos öltözetem van rajta. Farmer, egy fehér póló, meg a bőrdzsekim. Nálam van a Beretta és a Glock is, illetve sikerült beszereznem egy egész jó kis kést, hasonlót, mint ami a nőnél volt, szóval most már az is nálam van. Félreeső helyet választottam találkozóhelynek, mert utálom a tömeget, bár nyilván a tömeg garantálná a biztonságom, de… megtudom magam védeni, és egy bérgyilkos amúgy is csak akkor öl, ha megfizetik. Ha meg nem… rossz emberrel húzna ujjat. Idegesen nézek rá az órámra, ahogyan a sikátort kémlelem. Még van két perce. Remélem, hogy pontos, mert rühellek várni.
Kezdőlap 
by 
//