Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Úgy voltam vele, hogy semmi értelme ágálnom a bemutató ellen, hiszen jó eséllyel varázsolna el úgyis a kislány, akkor pedig csak az időt húzom vele. Meg aztán, szerettem a képességemet, kifejezetten hasznos volt, nagyszerűen el lehetett vegyülni vele, szóval nem bántam, ha használnom kellett, még ha ilyen céltalanul is. Valahogy túlcsordul a lelkem attól a felhőtlen kacagástól, és tapsikolásból, amit kivált belőle a produkcióm, teljesen bizonyos, hogy eddig abszolút semmi hasonlót nem váltottam ki senkiből. Jól esik, komolyan, talán ha nem mutáns, hanem egyszerű gyermek lenne, akkor is hamar felülkerekedne a kíváncsiság rajta, mint a félelem. A kicsik sokkal befogadóbbak. Visszaöleltem természetesen, bár nem vagyok hozzászokva az efféle gesztusokhoz, engem nem igazán szokott senki ölelgetni, de mérhetetlenül jól esik. Azt hiszem, a mai napot egyértelműen a jók közé sorolhatom, és bár nem vagyok egy megkeseredett nőszemély, az ilyenekből kevés van az életemben, már ha az iskolán kívül vagyok. Olyankor mindig eszembe jut, hogy a legtöbben sikítva menekülnének, ha meglátnák a kék bőrömet, a valódi arcomat. Ez pedig rendkívül szomorú. Türelmesen álltam, s vártam, hogy vizsgálódjon, gyermek volt, képtelen voltam rá haragudni emiatt, valószínűleg nem látott még kék embert, azaz, mutánst, ami nem túlságosan meglepő. Én sem láttam még senkit, aki képes kiscicává változni. - Nem, nem azzal csináltam. Én is olyan vagyok, mint te, csak én nem cicává változom, hanem… bárkivé, akivé akarok. Magyarázom mosolyogva, igyekszem nem kacagni a feltételezésére, nem szeretnék belerongyolni a lelkivilágába, hisz vélhetőleg megbántanám vele. - Esetleg egy lakásban… Melegben, kényelmes ágyban aludva, ilyesmi. Nem szerettem volna a szülő kérdést firtatni egyelőre, nekem sem esett jól sosem, amikor a szüleimről kérdeztek, olyankor mindig elfordultam, és elsétáltam. Nekem nem voltak szüleim, a szememben semmiképp, hiszen elhagytak, szerintük bizonyára egy korcs vagyok, noha nem emlékszem az akkori éveimre, nagyon kicsi voltam még. Talán ő is pont így van ezzel. - Nem, ez nem ruha, ez a bőröm, ez vagyok én… igazából. Remélem, nem ijesztem meg vele, bár egyelőre inkább tűnt úgy, hogy tetszik neki a dolog, de sosem lehetett tudni, mindenesetre, ha megriadna, akkor bőven van átváltozási lehetőségem.
Milyen kedves volt! Nem is kellett sokat nógatnom, rögtön ráállt a bemutatóra. Egy valakinek már feleslegessé vált faládára ültem, hogy kényelmesen tudjam figyelni, bár ehhez az imént kissé megrongált dobozt kellett lépcsőnek használnom, mivel a téglalap alapú láda a keskenyebbik oldalára volt állítva, így nagyjából akkora lehetett, mint én. Viszont így tudtam lógázni a lábamat, tekintve, hogy a fedele már nem volt meg. Először megnyúlt, hogy csinos nagylány legyen belőle, amit széles vigyorral és boldog sikkantással jutalmaztam. Aztán megint a nagyjából velem egykorú kislány lesz belőle, akinek már úgy integettem vidáman, mint egy régi ismerősömnek. Mikor azonban felvette a harmadik formáját is, a gonosz vénembert, először kicsit megrémültem, de alig hőköltem hátra, már el is múlt az ijedelem. Visítva kacagtam, miközben csak úgy csattogott a környék a felhőtlen tapsikolásomtól. A nagy durranást pedig még mindig nem sütötte el. Hiszen engem is tud! Csinált egy engem! - Juj, ez csudi jóóóóó! - pattantam le a ládáról széttárt karokkal, hogy odafutva hozzá megöleljem. Közben fel is kuncogtam. Hiába, nagyon furcsa volt saját magamat ölelgetni. Ráadásul még a hangja is más volt, mint eddig. Megkockáztattam, hogy az is az enyém, de nem voltam benne biztos, mert más fülével még sosem hallottam a saját hangomat. Mikor ismét nagy lett és kék, elengedtem, hogy tüzetesebben megnézhessem magamnak. Érdeklődve bökdöstem a térdét, a karját, a hasát, és próbáltam rájönni, hogy hova rejti ezt a sok álruhát. - Hova dugtad a varázspálcádat? - kérdeztem feladva a kutatást. - Azzal csináltad, ugye? Elkapva a kezét végigbogarásztam az ujjait, mintha egy könyv lapjai közt keresgélnék, de nem jártam sikerrel. Még ingujjat vagy zsebet sem találtam sehol. Nagyon trükkös volt. - Dehogynem - válaszoltam, majd értetlenkedve emeltem fel a fejem, hogy az ujjairól a szemébe tudjak nézni. - Hol máshol? Egy darabig még nézegettem a furcsa kék anyagot, tettem is pár kört körülötte, de aztán feladtam. - Na jó - vigyorodtam el. - Hogy működi ez a kék dolog rajtad? Valami nagyon feszülős ruha?
Istenem, hogy mennyire édes ez a dorombolás, komolyan, az állatok néha valahogy sokkal jobban ki tudják fejezni a hálájukat, mint mi, emberek. Mondjuk, nem tudom, mit problémázok ezen, én sem vagyok éppenséggel egy könnyedén hálálkodó figura, sőt… Viszont még mindig fogalmam sincs róla, hogy mit akar ezzel a mancsos dologgal, cuki, meg minden, de ötletem sincs. Valamiért úgy sejtem, kérdezni akarna valamit, de a tudományom ezen a ponton meg is áll. Az is lehet, hogy ezt is képzelem, elvégre, a macskáknak nem szokásuk kérdezősködni. - Remélem, nem kutyának hiszed magad, és pacsit akarsz adni... Ez kifejezetten idióta elgondolás a részemről, de annyi pszichiátriai eset van ezen a földön, hogy egy magát kutyának képzelő macska sem lenne akkora nagy csoda. Nyakörvet viszont nem találtam rajta, sem bolhairtót, sem bilétásat, szegényke akkor az utcán él. Csodálkozom, hogy valaki még nem vitte magával, hiszen eszméletlenül édes. Az izgatott járkálását érdeklődve figyelem, ez a macska nagyon fura, némi szaglászást még nem igazán tartanék érdekes reakciónak, de ez az körülöttem sompolygás már valahogy többnek tűnik a normálisnál. Hamarosan azonban kiderül, hogy miért is ruháztam fel macskákhoz nem illő reakciókkal. Naná, hogy azért, mert nem is macska. Atya ég, de még mennyire nem, és milyen kis tündér. A reakciójára képtelen vagyok a mosolygáson kívül mást tenni, nem sokszor van a mutánsnak ilyen lelkes közönsége. Szerintem tapsot még soha életemben nem kaptam. Lehet ilyen kérésre nemet mondani? Hát persze, hogy képtelenség. Így hát már változom is, tartok neki egy röpke bemutatót, ha már ennyire tetszik a dolog. Elsőként a másik kedvelt formámat veszem fel, a csini kis szőkét, aki egy magas a kék alakommal, és mintha a vonásaiban is fel lehetne fedezni némi hasonlóságot. Ha ezt a formám megszemlélte, úgy ismét az előbb látott kislány következik, közben persze figyelek folyamatosan, nehogy valaki meglásson, mert nincs kedvem magyarázkodni, sem menekülni. A következő delikvens az öreg fószer lesz, aki bekergetett ide. Utolsóként pedig felveszem az ő alakját, és elmosolyodom, végül ebben a formában szólalok meg, hogy ráadásként azt is megtudhassa, hogy még a hangot is tudom mellékelni egy-egy formához. - Na, hogy tetszett? Kérdezem kíváncsian, de utána már váltok is vissza, már-már ijesztően könnyedén, addig maradhatok eredeti valómnál, amíg nem jár erre senki, mert számomra mindig élmény, ha valakire nem hozom rá a frászt vele. - Ugye nem az utcán élsz? Nagyon reméltem, hogy a látszat csak, mert nem tett volna jót a lelkemnek, ha igen, túlságosan emlékeztet egykori önmagamra…
Hú, de tudott csúnyákat mondani a bácsi! Tudott ám, de még hogy! Kicsit csökkent is a határozott harciasság a hangomból, ahogy egyre csak fújtam és dühösen nyávogtam felé, amiért rátámadott a királylányra, sőt, még bizony meg is hátráltam. De csak néhány lépést. Igazán nagyon becsszó, hogy többet nem! Ráadásul még azt is visszacsináltam, mikor végre valahára hátat fordított nekünk, ugyanis amint biztos távolságban voltam tőle, utána trappoltam a sarokig, és kieresztve a karmomat utána kaptam a mancsommal, és még egyszer rányivákoltam, hogy figyelmeztessem, nagyon megjárja, ha még egyszer bántani meri szegény királylányt. Ugyan nem fordult hátra, így nem lehettem biztos benne, hogy meghallotta, de az én verzióm szerint annyira megijedt, hogy nem mert a szemembe nézni, nehogy meggondoljam magam, és a sarokba állítsam, hogy egész délután azon kelljen gondolkodnia, hogy milyen rossz bácsi volt. A valóságban ennek kimondottan örültem, mert, hogy őszinte legyek, nem engedtem ki valami nagyon a hangomat, mert titkon összeugrott apróra a gyomrom már a gondolatra is, hogy esetleg visszajönne. Utána felszegett fejjel és farkincával ballagtam vissza a védencemhez, hogy megnézzem jól van-e, és megnyugtassam, hogy a veszély már elmúlt. Úgy tűnt, ő is megértette, micsoda hőstettet hajtottam végre az imént, amiért meg is kaptam a jutalmamat egy kiadós simogatás képében, amit örömmel fogadtam, hogy csak úgy zengett az utca a dorombolásomba. Hogy pedig egyértelművé tegyem a szándékomat ismét a térdére tettem a mancsomat, és megismételtem a kérdésemet: - Miú? Az ő kérdése egyáltalán nem lepett meg. Sokan néztek igazi macskának, valószínűleg ő is ebbe a tévedésbe esett. Azt persze hagytam, hogy átbogarásszon nyakörv után kutatva, ha a nyávogásomat nem értené, így megbizonyosodhasson róla, hogy nem házi cica vagyok. Átváltozása azonban már meglepett. Nem is kicsit. Akkor nem csak képzeltem, hogy az előbb még nagyobb volt! Biztos akkor is alakot váltott. Izgatottan járkáltam körülötte, hogy minden oldalról megvizsgálhassam kék bőrét és furcsa pikkelyeit. Egyáltalán nem tartottam ijesztőnek, de talán leginkább azért, mert eddig is kedves volt velem. Éppen ezért nem féltem megmutatni neki igazi valómat. Miután én is alakot váltottam, lelkes tapsikolással szökdécseltem elé. - Még egyszer! - kérleltem lelkes türelmetlenséggel. - Még egyszer! Muti még egyszer!
Igyekszem hamar úrrá lenni érzéseimnek, és inkább egy megszeppent, szemétben játszogató árva látszatát kelteni, mint valakiét, aki most rohant végig két utcát egy idegbajos hajléktalan elől. Komolyan, néha annyira elkeserítő, hogy a segítséget miként is „díjazzák”. Mindegy, nem fogom ezen túráztatni magam, attól még nem fog változni a helyzet. Nem mintha képes volnék megváltani a világot, de olykor jó volna, ha kicsit békésebb hely lenne. Oké, oké, egy idő után biztosan unatkoznék, de egy ideig bírnám élvezni. Nem ütöttem meg semmim, mert boszorkányosan ügyes vagyok ám, minden látszat ellenére, és esni remekül tudok, meg gyorsan felülni, hogy ne szúrja ki az ipse, hogy itt valami furcsaság van. Mondjuk, az emberi elme hajlamos a feldolgozhatatlan infókat egyszerűen nem beengedni, szóval szerintem, ha fel is tűnne neki, hogy valami nem okés, akkor is lebeszélné magát róla, elvégre, lehetetlen. Megáll az ész, a kis bundás felpattan, és hős lovagként a védelmébe vesz, legalábbis másnak nem tudnám lefordítani azt, hogy fúj a pasasra. Eszem a kicsi szívét, hát mennyire édes már. Szeretem a macskákat, elegánsak, kecsesek, ügyesek, amilyennek én gondolom magam. Mondjuk, lehet, ezzel páran vitatkoznának, de nem igazán szokott érdekelni a külvilág véleménye. Valljuk be, sok esélye nincsen, de azért tetszik a merészsége. Még azon is elgondolkodom pár röpke pillanat erejéig, hogy ha tényleg itt él gazdátlanul az utcán, én bizony magammal viszem. Mondjuk, ha esetleg az orcám szétkarmolásával jelezné nemtetszését, valószínűleg meggondolnám magam. A férfi csak körbe-körbe leskelődik, de nem láthatja azt, akit üldözött, és ezen formámra egy pillantásnál nem is pazarol többet. Hiába, könnyű becsapni a szemet, ami nem tudja, mit vagyis, kit is keres valójában. Ha én nem akarom, hogy megtaláljanak, úgysem fognak. Ettől a tudattól függetlenül azért örülök mikor végül sarkon fordul, mert nem örültem volna, ha még sokáig kell szaglásznom a khm… illatát. Esküszöm, egyesek káromkodási művészetéről könyvet lehetne írni. Hogy mosná ki valaki szappannal a száját. A macsek meg elém illegeti magát, vagy valami hasonlónak tűnik a szememben, nagyon édes, az egyszer biztos. Figyelem, ahogy a kis mancsával megpaskolja a térdem, de valahogy mégis fura a mozdulat. Nem tudom, annyira azért nem ismerem a macskákat, de ilyesmit még sosem tapasztaltam. Nem komplikálom azonban túl, mondjuk, kölyökmacska, franc tudja, hol tanulta ezt a fajta kommunikációt. - Szia! Gőzöm sincs, mit akarsz, de cuki vagy. Simogattam meg finoman a kis fejét, ha engedte, ha nem, úgy nem erősködtem, nem szokásom erőszakoskodni másokkal, az állatokkal meg még úgy sem. - Mit keresel itt? Nincs gazdád? Ha engedte, hogy hozzáérjek, most a nyakát nézem meg, hátha van rajta póráz. Közben körbenézek, s mivel nem látok senkit aki kiszúrhatná a dolgot, visszaváltozom eredeti alakomba. A macska ilyen téren nem zavar, ő felőlem csodálkozhat a dolgon, maximum elnyávogja a haverjainak, és a macskák a környéken tudni fogják, hogy fura szerzet vagyok. Azt hiszem, ezzel együtt tudok élni.
Katonák a külső várgyűrűre! Íjászok lövéshez készülj! Lovagok egyes sorban felsorakozni! Királykisasszony a toronyban kötögetni! A sárkány hamarosan érkezik, de itt van a nagy és rettenthetetlen Pamacs, aki megvédi az egész várat a benne élőkkel, amíg a hadsereg a gumicukor készletet őrzi, nehogy a sárkány valami gaz varázslattal megkaparintsa. És már jön is a a szörny, kitátja a száját, hogy hamuvá égessen mindent maga körül, de jön itt jön Pamacs, minden macskák legbolyhosabbika, és egy bátor karmolással hátrálásra készteti, majd fenyegetően tátja ki hatalmas száját, hogy borzalmas harci oroszlánüvöltéssel halálfélelmet keltsen ellenfele szívében. - Miú! Ám ekkora valóban árnyék vetült a dobozkámra, amiben sárkányosat játszottam, méghozzá igen hirtelen. A sietős léptek zajához dühös kiáltozás társult, noha meg mertem volna esküdni rá, hogy az már egy kicsit messzebbről érkezett. Még benne voltam a játék hevében, úgyhogy az első tippem tényleg egy sárkány volt. A gond csak az volt, hogy hiába próbáltam kiugrani a járdára, hogy eliszkoljak, a doboz pereme túl magas volt. A többi különböző méretű hulladékon könnyű volt egyre magasabbra ugrálni, de itt most nem volt mit lépcsőnek használni. Kelepcébe kerültem, a szörny pedig már itt volt egy lépésnyire tőlem. Felkészülve a legrosszabbra húzódtam a tőle legtávolabb eső sarokba olyan kicsire összehúzva magam, amennyire csak tudtam. Fejemet két mellső lábam közé hajtottam, a szememet pedig eltakartam az egyik mancsommal, de aztán mégis kikukucskáltam, mert ha ijesztő is, nem minden nap lát az ember sárkányt. De ennek nem volt szárnya. Sem pikkelye. Sem hatalmas, tűhegyes, pengeéles fogsora. Sem tűzokádó torka. Sem ijesztő arca. Ember volt, lány volt, csinos volt. És kissé ügyetlen. Bár ez utóbbi kapóra jött, mert ahogy a dobozra esett, szét is nyomta annyira, hogy ki tudjak mászni belőle. Mire azonban végre kiszabadultam, az ismeretlen veszély elől menekülő lányt már nem láttam sehol, csak egy nagyjából velem egy idős lányt. Lehet, hogy az előbb is őt láttam, csak esés közben idősebbnek nézett ki? Igazából mindegy is volt, mert ekkor megjelent a kiabáló hang gazdája, egy nagyon dühös, nagyon toprongyos férfi, aki egyfolytában dobálózott igazából mindennel, ami csak a keze ügyébe került. Nyilvánvaló támadó szándéka először megrémisztett, de hát végső soron az előbb neveztem ki magam legfőbb lovagnak, és a lány is a várat képviselő dobozban landolt, szóval nem engedhettem meg magamnak, hogy féljek. Ettől függetlenül persze majd összecsináltam magam a rémülettől, de hát lovagként az én dolgom volt megvédeni a várat meg a királykisasszonyt, így azt megálltam közöttük, szembefordultam az ostromló egyszemélyes hadsereggel, felborzoltam a bundámat, és fenyegetően fújtam rá. Kicsit mintha meglepődött volna, de aztán elhúzta a száját, és velem mit sem törődve kezdett körbe nézelődni, mintha keresne valakit. Nem értettem, hogy nem bökte ki a szemét, hogy itt van mögöttem, akit eddig üldözött, de azért határtalanul megkönnyebbültem, amikor sarkon fordulva, igen cifra káromkodások közepette elvonult. Akkor diadalittasan felszegtem a fejem, és peckesen megkerülve a várat megkerestem a királykisasszonyt, akit az imént olyan hősiesen megvédtem. Ha még fekszik fekszik, az arcát, ha ül, vagy áll, akkor a lábfejét/térdét paskoltam meg óvatosan a mancsommal, hogy jelezzem neki, a veszély elmúlt. - Miú? - érdeklődtem aggódva, mert tudtam, hogy az ilyen esések nagyon tudnak ám fájni.
Nem vagyok egy szent, sosem voltam, mégis, még én is képes vagyok olyan meglepetéseket okozni, amit talán senki sem feltételezne rólam. Vannak titkaim, köztük egy olyan, amiről sosem szeretném lerántani a leplet, maradjon csak a múltam homályában meg, hisz beszélni róla nem szoktam. Minek? Már rég letűnt évek azok, egy reményvesztett, szomorú kislány sanyarú napjai, mik közepette kénytelen volt elorozni mások tulajdonát, hogy legalább ne haljon éhen. Nem szívesen elevenítem fel azt az időszakot, mégis szinte minden hónapban megteszem. Igen, amikor eltűnök egy-egy napra az iskolából, akkor New York belvárosa a cél, hogy a lehető legtöbb hajléktalant lepjem meg vacsorával, vagy ha az derogál nekik, hát istenem, kapnak egy kis pénzt, hagy költsék italra. Ma is erre áldoztam a napomat, még a szendvicseket is magam gyártottam, a legtöbben nem szimpla felvágott, hanem bécsi szelet volt, hagy lakjanak már jól rendesen. Nem szoktam ilyenkor garasoskodni, mert mindig csak az jár az eszemben, hogy nekem mennyire jól jött volna, ha valaki olykor a kezembe nyom egy szendvicset, és nem kell betörnöm egyetlen étterem konyhájába sem, vagy épp bárhová, ahonnan finom falatokat sejtek. Szeretem, hogy van hová hazamennem, ahol meleg étel vár, még akkor is, ha az egy iskola immár, de nekem mindig is a nagybetűs otthon lesz, azóta, hogy először találkoztam Charlessal. Ha ő nincs, talán még most is az utcán élnék. Épp egy, még az átlagosnál is ápolatlanabb idős férfit igyekszem megajándékozni egy szendviccsel, aki természetesen rendkívüli módon zokon veszi a dolgot, és nemes egyszerűséggel közli, hogy dugjam fel a szendvicsemet a hátsó felembe, pénz adjak neki. Megtettem volna, ha kicsit finomabban közli velem szívének eme vágyát, ám mivel nem így tett, csak legyintek, sarkon fordulok, hogy újabb célszemélyt keressek. Az öregnek azonban nem volt elég, szitkozódva ered a nyomomba, és kezd el szeméttel dobálózni, ami valljuk be, bőven akadhat egy hajléktalannál. A dolog valahol ott válik kínossá, amikor a nyílt utcára is követ, kiszabadulva a komfortzónájából, én pedig rendkívül kellemetlenül érzem magam, úgyhogy úgy döntök, a következő sarkon be is fordulok, és rögtön átváltozom majd, hogy ki is lépjek onnan, az öreg hagy üsse bottal a nyomomat. Igen ám, de nem nézek a lábam elé, és két lépés után elhasalok egy kartondobozban, ami meglepő ügyetlenségre vall, nem győzöm csodálkozni, hogy lehettem ennyire szerencsétlen, de amikor meglátok egy vörös kiscicát, rögtön az az első dolgom, hogy kisgyermekké változzak, egy koszos, fakó hajú árává, akinek nyilván semmi köze sincs egy szendvicseket osztogató szőke nőszemélyhez…