Elijah Reaver

Userinfó: Főkarakter: Amy Carmack

Név: Elijah Reaver
Mutáns név: Vámpír
Születési dátum: 1962. február 28.
Besorolás: Tanár
Képességek: Vámpírizáció

Elsődleges képesség: Vámpírizáció
Osztályozás:Béta mutáns
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Gondolom hallottál már a vámpírokról. Nem érzem úgy, hogy nekem kellene beavatnom Téged abba, hogy milyen lények is ezek, és bár többféle verziójukat ismerjük, szinte mindig valami negatív dolgot társítunk mellé. Végülis, hogy lehetne jónak nevezni azt, aki emberek vérén él? Jól látod, sehogyan… Velem is valami hasonló a helyzet, azon kívül, hogy nincs bajom a napfénnyel, se pedig a kereszténységgel, de ettől függetlenül a vér a lételememmé vált, annak hiánya nélkül elpusztulnék. A testem a képességemnek hála a saját véremet használja fel, amit pótolnom kell, így ha nem viszek be minden nap valamennyi emberi vért, akkor egy héten belül nagyjából meghalok. Persze ha egy nap többet iszom, akkor a másnapot kihagyhatom, stb, de ez nem számít, mindenhogy szörnyű dolognak hangzik. Ja igen, már csak azt nem említettem, hogy mi is a képességem. Nos, gondolom valami szuper dolgon járt a fejed, ha már ilyen árat kell megfizetnem érte, de ez nincs egészen így. A testem fizikálisan erősebb és gyorsabb lesz az embereknél, a reflexeim és az érzékszerveim is kiéleződnek, de bárcsak ne így volna. Tehát ha közelharcra kerül a sor, akkor elég valószínű, hogy bárkit le tudok győzni, de távolról is jó megfigyelő vagyok éles szemeimnek és füleimnek hála. De végülis, még így is valamilyen szinten szerencsésnek mondhatom magam, mert az már tényleg szívás lett volna, ha még a napfényre se mehetek ki… Azt pedig majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy azért is nevezem magamnak még vámpírnak, mert a szemfogaim is nagyobbak és élesebbek az átlag emberekénél, így képes vagyok azokkal megsebezni bárkit, hogy úgy vegyem a vérét. Gusztustalan… de talán néha hasznosabb, mint az egyéb megoldások.
Képesség távlatai: teljesen kifejlődött.

Jellem: Az életem nagyjából 14 évesen totálisan megváltozott, így a barátságos, kedves, mindenkivel ismerkedni próbáló fiúból egy zárkózott srác lett, aki bár manapság nyitottabb, mégse bízik meg csak úgy bárkiben és nem is avat be senkit se túl szívesen a titkaiba. Nem vagy mogorva, se pedig bunkó, inkább úgy fogalmaznék, hogy érettebb vagyok a koromnál és távolságtartóbb is, főleg a diákokkal szemben. Nem szeretnék senkinek se ártani, ha már befogadtak ebbe az iskolába, így jobb, hogyha élem a saját kis életemet és végzem a dolgomat, mindenféle kötöttségek nélkül. Fontos számomra a munkám, amit rendkívül komolyan veszek, mivel a szívügyem lett a mutáns ügy, az, hogy mindenki megkapja a neki való segítséget és ne legyen többé egyedül, kitaszítva. Bízom benne, hogy egyszer majd minden más lesz, hogy befogad majd minket a társadalom, a kérdés az, hogy vajon megélem-e azt az időt vagy sem. A mutációmból eredő tapasztalatokat igyekszem átadni annak, aki tényleg tanulásra vágyik és ha valaki kéri a segítségemet, az meg is kapja. Szeretek irányítani – de ez a tanári álláshoz szükséges is -, és tökéletesen a kezemben tartani minden ügyet, mivel elég magasak az elvárásaim saját magammal szemben, így pedig a diákjaimmal is. Szeretném kihozni belőlük is a maximumot, a rejtett erőt, hogy megtanulják egy idő után ők is egyedül meghozni a saját döntéseiket, és egyben irányítani is az erejüket.

Külső: Nagyjából 180 cm magas, izmos testalkatú férfi vagyok, dús, vállig érő barna hajjal és barna szemekkel. Bőröm színe kissé fehérebb az átlagénál, mivel szinte mindig a vérhiánnyal küzdök, hála annak, hogy próbálom a minimálisra csökkenteni a vér utáni szükségleteimet. Ruhákban általában a kényelmes, de egyben mégis elegáns ruhákat részesítem előnyben, tehát a farmert, bőrcsizmákat vagy sportcipőket és lazább ingeket, de ha edzést tartok, akkor természetesen előkerül a melegítőnadrág és a póló is. Nem vagyok olyan férfi, aki izompólóban mutogatja magát, az a viselkedés nagyon távol áll tőlem. Nem igazán kedvelem az ékszereket, de ettől függetlenül ritka alkalmakkor megtalálhatsz rajtam egy nyakláncot, amit még kiskoromban a szüleimtől kaptam, de más egyebem nincsen, de nincs is semmire se szükségem úgy érzem. 

Előtörténet: A vér minden élőlény számára ugyanolyan fontosságú, de mégis, én nekem olyan szinten is szükségem van rá, amit az emberek nagy része nem érthet meg. Fiatalkorom óta kísért engem ez az átok, mostanra pedig bár már megtanultam irányítani a vér utáni szomjamat, mégis, mindig érzem az orromban, látom az emberek testén, ahogy végiglüktet a kellemesen meleg, vörös folyadék, én pedig… visszafogom magam, mert vissza kell. Nem, nem fogok egy szörnyeteggé válni, aki mint a filmekben szereplő vámpír, úgy támad áldozataira és kiszipolyozza őket, még akkor sem, hogyha talán még erősebb is lehetnék. Nekem nem éri meg.

Az életem egyébként tök átlagosan kezdődött, Pennsylvania legnagyobb városában, Philadelphiában. A szüleim boldog párt alkottak és volt egy kisebb üzletük, abból tartották fenn magukat. Nem voltunk igaz gazdagok, de jól éltünk és szerettük egymást. Ahogy teltek az évek és én is idősebb lettem, úgy döntöttek, hogy még egy gyermeket vállaltak, így született meg a húgom, Alina, aki nálam 5 évvel fiatalabb. Ez soha se zavart, hiszen pont megfelelő a korkülönbség kettőnk között, mindig én voltam a nagytestvér, aki meg tudja őt védeni és így is tettem. Ha kellett, ha nem, de mellette voltam és vigyáztam rá, egészen addig, amíg ezt megtehettem. Ő az a lány az életemben, akiért bármit megtennék, aki mindig mellettem állt és nincs nála fontosabb, talán soha nem is lesz.
Tehát szépen lassan felcseperedtünk, óvodába, majd iskolába kezdtünk el járni, és minden tényleg normálisan ment, egészen 14 éves koromig. Rengeteg barátom volt és mivel a szüleim elég sokáig dolgoztak az üzletben, így én is már kiskoromban is sokáig kint lófráltam a haverokkal, élveztük az életet, a császkálást és a különféle korunkbelieknek való játékokat. Úgy éreztük, hogy mi mindenre képesek vagyunk, így történt meg az a bizonyos baleset Eddy-vel a játszótéren. Már rég nem volt kint senki se rajtunk kívül, ezért birtokba vettük a területet – ez volt az egyik székhelyünk -, és olyan mutatványokkal próbálkoztunk, amelyek akár az életünket is veszélyeztették volna. Eddy volt a legelvetemültebb közülünk, így egy nagyon magas mászókán kezdett el egyensúlyozni, és nem gondolt bele abba, hogy mi lesz akkor, ha leesik onnan vagy esetleg megsérül. Mindig is ügyes volt, ahogy azon a napon is, de úgy gondolta, hogy ez így túlságosan is kevés, így kézen állva folytatta odafent az útját, amíg egyszer csak nem bírta el magát és le nem zuhant. Nem törte ki a nyakát, nem halt meg, de elég komolyan megütötte magát az alatta lévő játék darabjaitól, így véresen, tört testrészekkel került a földre. Mindenki sikongatni kezdett, ő zokogott és tekintete is iszonyatosan rémültté vált, én pedig… csak álltam és mereven figyeltem őt, ahogy a fején és a kezén csorog lefelé a vére, mely vörössé festette szépen lassan ruházatát és a körülötte lévő földterületet is. Mivel senki se bírta őt nézni, így hát elmentek segítséget kérni és csak én maradtam Eddy mellett, hogy vigyázzak rá. Ez a szerencsém, ezért se hiszi el senki se neki azt, hogy mi történt, azt mondták, hogy hallucinált, én viszont azóta se beszéltem vele. Odatérdeltem hát mellé, de ahelyett, hogy elszorítottam volna a vérzést, egyszerűen a testéhez hajoltam és inni kezdtem a vérét. Ő nem tudott mozogni, de mégis próbált ellenem tenni szavaival és nyögésével, de nem ment túl sokra. Csak percek után esett le, hogy mit teszek, így ijedten, véres állal pattantam fel és néztem le az ájult fiúra. Sok vért veszített és még én is elvettem tőle egy adagot, csoda, hogy túlélte. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz vele, de azt igen, hogy nem maradhatok ott, így hirtelen hazarohantam, majd bezárkóztam a fürdőbe. A szüleim még nem voltak otthon, Alina már aludta, tehát meg tudtam mosakodni anélkül, hogy bárki is rájött volna a dologra. A szüleim egy órával később értek haza, már tudtak arról, hogy mi történt, így féltve öleltek meg és ígértették meg velem, hogy nem teszek máskor ilyet, hogy nem vállalom a veszélyt a többiekkel együtt. Akkor, aznap este megtört bennem valami, egy elátkozott korcsnak tartottam magam, aki nem való az emberek közé, mégse bújtam be a szobámba és maradtam ott, úgy folytattam az életemet, ahogy addig tettem – legalábbis nagyjából -, nem akartam rejtőzködni és teljesen magamba zuhanni, az semmin se segített volna.
Már én se vágytam abba a társaságba, ahol addig oly jól éreztem magam, szégyeltem magam, elkerültem őket, még az iskolában is, ahol kissé magányos farkassá váltam. Rájöttem arra, hogy a vértől erősebbé és gyorsabbá válhatok, megtapasztaltam a képességemet, ahogy azt is, hogy milyen is a vérszomj. Mindig szomjas voltam, így időről időre meg kellett tennem a túlélésért azt, amit senkinek se kívánok. Emberekre támadtam rá, tettem róla, hogy elájuljanak, majd ez után vettem a vérüket, mint valami gyilkos. Nem öltem meg őket, igyekeztem nem is nagyon bántani őket, de muszáj volt, mert a vérveszteség teljesen legyengített és erre nem volt orvosság. Próbáltam megvonni magamtól, de olyan szinten beteggé váltam, hogy egy orvos se tudott segíteni, amíg én nem tettem ezt meg magammal. Csodának tartották az akkori felépülésemet, de csak egy valaki tudta rajtam kívül az igazat, a húgom, aki segített nekem.
Amikor a beteg ágyamon feküdtem, akkor bejött hozzám, én pedig nem tudtam ellenállni neki, a vérének, így akkorra már élessé vált fogaimmal haraptam meg karját, amelyikkel engem cirógatott, nyugtatgatott és vettem vérét. Eleinte megrémült, de nem sikított, és utána is folytatta azt, amit megkezdett: mellettem maradt. Nem értettem, hogy miért nem félt tőlem, hogy miért nem árult be, de a mai napig megőrizte a titkomat és amikor muszáj volt, segített is vérhez jutnom. Neki persze ez nem volt kellemes, de testvérek voltunk és egymásért bármit megtettünk, ha kellett, az ő vére viszont egyedül nem volt elegendő.
Mégis, elkezdtem visszatérni az életbe, főleg azért, mert volt valaki, akivel megoszthattam a titkomat, így az iskolába is újból beilleszkedtem, majd pedig utána munkát vállaltam egy különböző küzdősportokat oktató teremben. Mivel már 14 évesen rájöttem arra, hogy mi mindent tudok másokhoz képest, így elkezdtem edzeni a testemet, ezt pedig kamatoztattam felnőtt koromban is. Szerettem oktatni, mégis, folyamatosan veszélynek voltak kitéve mellettem a diákjaim, hiszen időnként megsérültek, a vérük pedig… nagyon csábító volt. Amikor véletlenül nem bírtam magammal és az egyik edzés után vérét vettem egy sebesült kissrácnak, akkor pattant el bennem valami és léptem le. Alinától köszöntem csak el, ő a mai napig tudja, hogy hol vagyok és mit csinálok, de másnak nem szóltam, egyszerűen nem akartam, hogy utánam jöjjenek. Felnőtt voltam már, így a szüleim végül nem aggódtak tovább, mint amennyire kellett, én pedig különféle állásokból tartottam fent magam, mindig volt munka, én pedig dolgos ember voltam. Nem voltam büszke magamra, arra, amit tennem kell az életemért, de a szükség nagy úr, én pedig ragaszkodtam az életbenmaradáshoz.
Ismét eltelt egy év, akkor találtak rám, Charles és Eric és avattak be abba, amiről addig nem tudtam. Nos, nem tagadom, nehezen hittem el nekik, hogy létezhet egy ilyen birtok, ahol mutánsokat tanítanak, ahol nyugalomban élhetnek, de beadtam a derekam és úgy gondoltam, adok egy esélyt a dolognak. Velük tartottam tehát és mivel addigra már megtanultam tökéletesen uralni a képességemet, felajánlottam nekik szolgálataimat, azért cserébe, mert befogadtak és mert időnként a véradagomhoz is segítettek hozzájutni. Már nem kellett másokat bántanom, már vannak forrásaim, amelyek bár nem olyan jók, mint a friss vér, de mégis be kell érnem velük. Elkezdtem tehát tanítani az X-Birtokon, méghozzá különböző harcművészeteket és gyakorlati tárgyakat, így akinek segítségre van szüksége a képessége tökéletes elsajátításához, az tőlem megkaphatja. Még csak egy hónapja kerültem a kastélyba, de egészen jól érzem magam, talán még soha se voltam ilyen stabil lelkileg, mint amennyire most vagyok, itt végre nem tartok attól, hogy ártok másoknak, hiszen annyira közel nem fogom engedni őket és legalább Alina is megnyugodhat, tudhatja most már, hogy jó helyen vagyok. Jó lenne ismét látni őt, talán lassan meglátogatom, most már végre normálisan is a szemeibe tudok nézni úgy, hogy elfogadtam azt, aki vagyok, elfogadtam a gént, amely a mutációmat okozta.