Pietro Maximoff

"I have one speed, I have one gear: go!"

Userinfó: Főkarakter

Név: Pietro 'Peter' Maximoff
Mutáns név: Higanyszál
Születési dátum: 1965. 06. 07., Valahol Európában
Besorolás: Független
Képességek: Szupersebesség

Elsődleges képesség: Képesség neve
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képessége a Földön a leggyorsabb emberré teszi. Képes a hangsebességnél is gyorsabban futni, ennek köszönhetően számára az idő mintha leállna azalatt, míg ő emberfeletti sebességével mozog. Így lehetséges az is, hogy hihetetlen reflexekre tett szert, illetve sebességének tartása közben emberfeletti erőt képes kifejteni.
Képesség távlatai: Gyorsaságának korlátai ismeretlenek, sebessége akár még tovább is növekedhet idővel.

Jellem: Nem mondhatnám, hogy sokat stresszelek a dolgokon, mindig is egy elég laza személyiség voltam, aki sosem bírta a feszült helyzeteket, azokat mindig poénokkal, vagy jópofáskodással próbálom meg oldani, vagy épp fittyet se hányok a feszültségre, mintha az ott sem lenne. Többször is megkaptam már szemrehányás gyanánt, hogy egy kicsit talán túlzottan is komolytalan vagyok, hiszen olykor előfordul, hogy még a komolyabb témák felé sem fordítok annyi figyelmet, mint normál esetben. Akik ismernek, azok egyenesen felelőtlennek tartanak, aki leginkább a mának él, mindig spontán tűzi ki maga elé a céljait, de legyen az bármennyire is hirtelen ötlet, vagyok olyan makacs és önfejű, hogy azt végre is hajtsam. Igen, céltalannak tűnhetek, de mindig is eltökélt voltam, szóval ha kitervelek egy akciót, az végre is lesz hajtva... persze, a magam módján valószínűleg.

Külső: Relatív hosszabb a hajam az átlagnál, de ami igazán elüti azt a normálistól, az a színe. Őszes, inkább már ezüstös színe van, amivel ki is lógok a sorból, hiszen ezzel igen egyedivé válok a tömegben, de én ezt egyáltalán nem bánom... a csajok legalább buknak rá. Arról nem is beszélve, hogy jól illik a fakó fehér bőrömhöz, melyhez fekete szemek párosulnak. Magasságomat tekintve 180 centiméternek örvendhetek, amivel tökéletesen meg vagyok elégedve. Sportos, sovány alakom van, ezt én mindig is annak tudtam be, hogy a képességeim miatt valószínűleg kétszer annyi szénhidrátot égetek el, mint más emberek, így aztán az elhízás veszélye az én esetemben aztán soha nem állt fenn. Ami az öltözködésemet illeti... van egy ezüstös bőrdzsekim, amit imádok, ezen kívül szeretem a kényelmes, laza viseleteket, mindig is utáltam a hivatalos, túlzottan ünnepi öltözékeket. Úgy nézek ki bennük, mint valami bazári majom.

Előtörténet:
- Szóval meg tudod csinálni? - nézett rám aggódó, kissé ideges arccal a nagydarab melák. Egyébként Bob a neve, elég jó arc, ismerem már egy ideje, egy darabig idegesítettem, mindig kiraboltam a műhelyét, ha valami kincset találtam benne. Egyébként Bob egy mezei autószerelő, de a műhelyében gyakran vannak érdekességek, mivel a lepukkant garázst gyakran használja kiárusító helynek, így fellelhet ott az ember néhány különlegességet, ha eléggé szemfüles. Persze nem árt hozzá gyorsnak is lenni. Így történt, hogy elcsórtam pár régi fegyverét, vagy épp az öregének a trófeáit. Sosem jött rá, hogy én vagyok, mert utána beadtam neki, hogy én lehet, hogy ismerem az elkövetőt. Aztán segítettem neki lesittelni egy piti zsebtolvajt, akinek a zsebébe rejtettem Bob anyjának nyakláncát. Olyan gyors voltam, hogy annak a bamba ürgének fel sem tűnt semmi sem az egészből. Ő pedig fizetett azért, hogy segítettem neki kézre keríteni a tettest. De a mi "barátságunk" nem ért itt véget, mivel mondtam neki, hogy ha akarja, az elveszett vagyontárgyait is segíthetek neki visszaszerezni, mivel sejtem, hol adhatott túl rajtuk az elkövető. Persze én adtam rajtuk túl egy gyűjtő üzletében, de ezt neki nem kellett tudnia.
Mondanom sem kell nyilván, hogy amilyen kis ostoba szegényke, azonnal belement. Szóval újabban azzal keresek pénzt, hogy visszalopom a kereskedőktől azt a lopott holmit, amit én magam adtam el nekik. Mondja valaki, hogy az élet nem művészet, és az egyik műveltetője nem én vagyok, és kap is tőlem egy kokit a fejére.
- Persze, nagyfiú, nem kell aggódni! - kacsintottam rá egy széles vigyor kíséretében, azzal magára hagytam a garázsában, majd a sarkon felhelyeztem spéci szemüvegemet, és futásnak eredtem. Az autók az úton szinte egy helyben álltak, ahogy én lábaimat szedve elsurrantam közöttük. Ahogy a levegőt hasítottam, a szemerkélő eső cseppjei voltak az egyetlenek, melyek utamat állták, hogy aztán ezüstös dzsekimre kerülve hamar tova is tűnjenek a sebesség hatására.
Pillanatok alatt jutottam be a belvárosi üzletbe. Leemeltem a fal előtt álló magas polcról a trófeát, majd, de csak mivel jó kedvemben voltam, még nyelvet öltöttem a kopasz ürgére a pult mögött, mielőtt ugyanazzal a sebességgel kisurrantam volna. A figura persze ebből csak annyit realizált, mintha a nyári szellő behúzta volna az ajtót, legalábbis erre fogta annak becsapódását. Még azzal se kellett babrálnom, hiszen mikor legutóbb bent voltam, direkt megbabráltam kicsit a légkondiját, hogy kénytelen legyen nyitva hagyni a bejárati ajtót némely légmozgás reményében. A bambaságáról meg csak annyit, hogy a kupa hiánya még akkor sem tűnt fel neki, mikor én már messze jártam. Nem egyszerűen messze jártam, de már a zsákmányt is leadtam Bob-nál, ő pedig készségesen tenyerembe csapta az ígért zöldhasúakat a "munkámért". Hajj, az élet egyszerűen olyan szép tud lenni. Még kicsiként is imádtam kihasználni az erőm adta lehetőségeket. persze akkor még csak kicsiben nyomtam, többnyire egyedül anyámat bosszantva vele. De hiába... egyszer mindenki kirepül a családi fészekből, és akkor a saját lábunkra kell állni, nem igaz?
Ahogy hazafelé tartottam, persze futva, megpillantottam egy gyönyörű lányt az utcán. Épp leülni készült egy kávéház teraszára. Az utca túloldalán pedig egy virágbolt. Tökéletes párosítás! Az eladónak soha az életben nem fog feltűnni egy szál hófehér orchidea hiányát. Ha mégis... bizonyítsa rám. Ha pedig már ott voltam, elcsentem egy kis üdvözlőkártyát is, amire firkantottam gyorsan pár szebb szót, hogy azzal együtt hagyjam ott a lány asztalán. Oké, persze ez nem akkora buli, mint mondjuk betörni a Pentagonba, de olykor az apró örömök a legszebbek. Meg aztán... akkora szerencsém soha nem lesz, hogy betörhessek a Pentagonba.
Csak távolabb álltam meg, így ő nem szúrhatott ki, de én onnan, a falhoz támaszkodva is láttam az arcán megjelenő halvány pírt, mikor leülve észreveszi a virágot az asztalán. Kezébe veszi a kártyát, melyen a következő sorok állnak:
A pír tovább erősödött arcán, zavartan elmosolyodott, és kíváncsian tekintett körbe, ki lehet ajándéka feladója. Egy pillanatra, tekintetünk találkozott. Az én arcomon is megjelent a mosoly, aztán lazán ellöktem magam a faltól, és újból futásnak eredtem. Az idő mintha újból megállt volna, és én visszapillantva még láthattam a meglepett, de boldog arcán kiszélesedő, tündéri mosolyát. Apró örömök. Szép így az élet, mondtam már?