Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Hibáztam. Bár szépíthetném választékos módon, szofisztikáltan megszerkesztett barokkos körmondatokkal, ám minden bizonnyal rontanék csupán a helyzeten. Immár bizonyos, mi a teendő. Azt kell tennem, amit annak idején egy neves mediterrán szónok javasolt tanítványainak, mikor az egyszerű emberekhez intézett politikai beszédekről esett szó. Szólj szép szavakkal, melyek jelentése önmagában tetszetős, s ne használj belőlük túl sokat! Könnyen érthető, s indokolható módszer. - Bocsánatodat kell kérnem, gyermekem! Elragadtattam magam. Jobb kezemet szívem feltételezhető helye fölé helyezem, s lehunyt szemmel, bűnbánón fejet hajtok. Arcomon elnéző mosoly sejteti, saját hibámnak tudom be Jillian kirohanását, így nem neheztelek rá. Való igaz, kettőnk közül magamat tekintem - ki mást tekintenék - kettőnk közül a domináns, irányító elemnek. Ezen analógia mentén továbbgondolva amennyiben nem terveim szerint alakulna kettőnk kapcsolata, az elsődlegesen az én óvatlanságomnak köszönhető. Ennek fényében kénytelen leszek helyrehozni iménti malőröm, s megpróbálkozni egy valamelyest lassabb módszerrel. - Olyannyira megörültem társaságodnak, hogy ennek következtében egészen összezavarodtam. Csodás érzés volt hinni, hogy végre akad, aki kedvemre való s még érezni is képes egy vén szörnyeteg irányában. Előre lépek, s magamhoz ölelem a gyermeket. Valahogy úgy, ahogy anyja vagy atyja teszi, mikor hosszú út után viszontlátja. Tán halottnak hitt utódja tért vissza hozzá. - Ma már nem ér több fájdalom. Kiviszlek innen, biztonságba. Minden elsötétül a lány számára, s egészen másutt, jóval békésebb helyen tér magához. Sebei ellátva, teste gyönyörű, könnyed selyem hálóingbe bújtatva. Rajta pihe-puha dunyha, mely az ablakon át befúvó könnyed nyári szellővel karöltve a tökéletes harmónia és béke érzetét hozzák el számára.
Milyen szép is lenne, ha tisztában lennék a saját vágyaimmal, a saját gondolatimmal, a saját.. akaratommal, de akármennyire is hangoztatom, hogy milyen nagyon élni akarom az életem úgy, hogy mindenről én döntök, közben mégis csak egyre többször derül ki, hogy sejtelmem sincs, hogy pontosan mi is az, ami nekem kell. Most is tanácstalanul pillantok rá, amikor elhangzik a kérdése, akkor pedig főleg, amikor leengedi a kezeit, és így kénytelen vagyok én is ugyanígy tenni. A távolság megnő közöttünk és nem csak fizikailag, hanem egyébként is, legalábbis nagyon úgy érzem. De mégis mit válaszolhatnék erre, azt sem értem pontosan, hogy ő mit szeretne. Karom vagyok, vagy mi, és ragadozó, közben pedig gyermekként említ, de aztán mégis arról beszél, hogy nem szokása felfalni azokat, akiket a ágyába enged. Őszintén szólva furcsa, ha én magam is tökéletesen össze vagyok már zavarodva? - Nem... nem tudom, azt sem tudom, hogy te mit akarsz, azt végképp nem, hogy én mit. Nekem... nem is szoktak lenni semmiféle kapcsolataim. - nem nézek rá én sem, bár ő sem teszi, így aztán nem olyan nehéz kerülni a tekintetét. Nem vagyok jól, még most sem. Fáj a csuklóm és a kisebb sérülések is megmaradtak, arról nem is beszélve, amiket láttam és most még ezt is el kéne döntenem? Képtelen vagyok rá! Egyszerűen nem megy, akármennyire is szeretném. Túlságosan... ki vagyok. Csak jó lenne végre nem itt lenni, pihenni, elfelejteni ezt az egészet. Olyan nehéz ezt megérteni? Az élet nagy döntéseit nem ilyen helyzetben kell meghozni! - Én nem... nem... nem tudom! Miért kell eldönteni, hogy mit akarok pontosan? Miért nem lehet... nem is tudom csak... - összeszorítom a számat. Fogalmam sincs, hogy mit akarok, tényleg nem tudom. Zavaros ez az egész, nagyon és közben vannak dolgok az életemben, amiket még tisztáznom kell, hiszen ott a suli, meg... Simon és amúgy is milyen üzletről van szó? Hogy valamiféle verőlegénye legyek? És, ha az nem akarok lenni, ha nem akarok parancsot teljesíteni? Mert nekem úgy tűnt, hogy akkor akar tőlem valamit, ha ez lesz a vége, de én nem szeretnék senkit se megölni, nem szeretnék harcolni, és ha ez a feltétele annak, hogy egyáltalán érdekeljem... - Szerintem meg te tekintesz annak... nem? Nem... nem mondasz nekem semmit! Semmiféle konkrétumot, csak mintha... nem tudom, de... El akarok menni innen végre! - nem is tudom, hogy dühös vagyok, csalódott, vagy egyszerűen csak lassan tényleg kiborulok itt helyben. Az a baj, hogy valahol mindegyik bennem van és őszintén szólva soha sem tudtam kezelni, ha szétfeszítenek az indulatok. Megremeg a szám, a szemem már rég könnybe lábadt és a hangomat is sikerült megemelni, ha egyáltalán nem kiabáltam, mert ebben sem vagyok biztos, de az tuti, hogy a kezeim egyértelműen reszketnek. Nem akarok itt lenni és nem most akarom eldönteni, hogy mit akarok, csak... menjünk már végre el! Megvertek, meg akartak ölni, nem vagyok döntésképes állapotban.
Komolynak ható, látszólag igen fontos kérdések, amelyek a körülmények és megfogalmazásuk következtében tökéletesen feleslegessé válnak kimondásuk pillanatában. Valahogy így érezhetek jelen helyzetünk kapcsán, így egyik szemöldököm igen magasra szökik rövid időn belül. Koránt sem hittem volna, hogy errefelé terelődik majd társalgásunk. Tökéletesen oktalannak látom ezt az irányvonalat, melyet hamarosan a kisasszony tudtára is adok. - Gyermekem, kérlek árulj el valamit! Milyen típusú kapcsolatot vágysz létesíteni velem? Tekintetem kérdő, hanghordozásom szintén, cseppnyi - a hasonló helyzetben már-már kötelezőnek mondható - nemesi arroganciával fűszerezve. Bosszúság még nem, kényelmetlenség azonban akad felmerülő érzeteim szövedékében. Kezeimet lassanként magam mellé engedem, ahogyan azt illendő, mikor kérdőre vonják a gondos szülőt. Nem áll szándékomban erőszakot alkalmazni. Egy gyermek a verésből mindösszesen ösztönös félelmet tanul, melynek következtében egyszer végül tán megpróbálkozik kiiktatni félelmének forrását... - Tudod jól, Jillian - szólítom ezúttal nevén, ezzel is valamelyest hátrálást jelezve, mondhatni észrevétlenül - , felajánlottam a választást. Amennyiben érzéseid nem feltétel nélküliek, úgy ez egy egyszerű üzlet volna. Ez hát a vágyad? - kérdem kétkedőn. Szükségtelen túlságosan mélyen visszanyúlnom az emberekkel kapcsolatos tapasztalataim berkeibe, hiszen tudom jól, ez részemről egy enyhébb időleges visszautasítással is felérő összhangzat volt. Ezek a magukat a sárgolyó királyának gondoló, folyton versengő kétlábúak pedig a visszautasításra egyféleképpen reagálnak: Jobban, többet és jóvalta erőteljesebben kezdenek küzdeni a vágyott tárgyért avagy személyért. - Kérlek, bocsásd meg figyelmetlenségemet! Nem sejtettem, hogy csupán egy egyszerű alku tárgyának tekintesz, s semmi többnek. Szavaim torkom mélyén valamiféle kesernyés ízt szívnak magukba, mely ideálisan kiegészíti enyhén elfordított fejem és verbális mondandóm által felvázolt, érzéseiben sértett férfiú képét, kinek éppen az imént gázoltak ritkán kimutatott módon érzékeny lelkivilágába. Választok magamnak egy szimpatikus sarkot valahol előttem néhány lépéssel, tekintetemet pedig neki adom. Kölcsönbe, hogyne, hiszen ismerem már a folytatást. Minden tényezőjével tisztában vagyok, mellyel tisztában lehetek, így már a valószínűtlenségi együtthatók is jóval kevésbé ronthatnak számításaim pontosságán.
Tényleg nehéz kitalálnom, hogy pontosan mit is szeretne tőlem, mert az egész túlságosan zavaros, hiszen legutóbb elég rendesen csapongtunk. Megtámadtam, aztán ő engem, bár nem szó szerint, inkább csak megmutatta, hogy tud befolyásolni, irányítani. Aztán a többi... őszintén szólva még mindig nem mindent sikerült pontosan felfognom az egészből, de annyi már rég egyértelmű, hogy ő nem mondható olyannak, mint az átlag. Nem igazán ember, és hogy mutáns-e? Sok mindent láttam már a suliban ez tény, de ő olyan dolgokra képes, amik még az én ismereteim szerint is soknak bizonyulhatnak egy személy kezébe összpontosítva, vagy csak rosszul látom? Lehet, hogy tényleg nem vagyok mindennel tisztában, lehet hogy tényleg homályos nekem ez az egész és nem hiszem, hogy bárkinek is el tudnám... merném mesélni azt, amiket láttam, akár mondjuk ma is. - De én nem élek örökké és... meddig lesz rám szükséged egyáltalán a családodban? - bukik ki belőlem a kérdés. Ő örökké él, én viszont egyáltalán nem, és azt sem tudom pontosan, hogy mit jelent számára a család, vagy kompánia. Zavaros nekem az egész, és nem tudom még, hogy mit vár cserébe, azt pedig végképp, hogy én akarom-e. Nincsenek jó benyomásaim a családról, nem láttam még igazán értelmes példát belőle sajnos. Akar... engem, miért érzem ezt egyben vészjóslónak is? - De attól még nekem kéne lecsapnom. Azt akarod, hogy valamiféle... gyilkológép legyek számodra, aki azt öli meg, akire rámutatsz? De én nem akarok... ölni! - megremeg a szám, amikor az ujja egészen a sarkáig jut el. Túlságosan jól esik az érintés és ebbe a csapdába mindig könnyen belesem. Megváltoztatja a szavakat, amiket hallok, az érzés felülírja a józan gondolkodást, de attól még valahol értem, hogy mit mond, valahol... tudom, hogy mit is akar pontosan és nem vagyok benne biztos, hogy én is ezt akarok, csak... mi van, ha nem tetszik neki, ha ellent mondok? Tudom, hogy mire képes. Mit teszel, ha keveredik egymással valamiféle rajongó vágy, valamiféle jól eső érzés, hogy figyelmet kapsz a félelemmel és a reszketéssel legbelül, ami mint valami vészcsengő próbál neked jelezni, hogy... Ne csináld! Közelebb húz, mire az eddig már valamelyest lenyugodott szívverésem megint magasabb fokozatra kapcsol. - És mi van, ha én... ha én... - nem merem kimondani, és még csak felnézni is nehezen merek rá. Nagyot nyelek. Valahogy úgy érzem, jobb lenne ezt úgy megkérdezni, hogy távolabb lépek tőle, de erősen tart és nem tudok annyira határozott lenni, hogy tényleg képes legyek rá. - Ha mást akarok tenni? - talán ez így jó megfogalmazás. Nem azt mondtam, hogy nem akarom, amit ő, hanem, hogy mást akarok, vagy... mást is? Vannak így önálló döntéseim, tehetek azt is, amit én akarok, vagy csak azt, amit ő?
Jilliannek bár lassanként a sejtés bizonyossággá válik fejében arról, miféle gyilkos indulatok is motiválják legújabb ellenségeit, gyermeki naivitása még minduntalan küzd a kétkedés magvaival. Kérdései újra és újra visszatérnek, pedig biztosan sejti. Még ha nem is tudja, hogy a lehetőségek, melyek közt nem tud dönteni, valójában egyazon kép különböző töredékei. Nincs más hátra, mint előre, ahogyan azt sok rajzfilmfigura is megjegyezte már. Ideje, hogy tisztázzuk, mit is kívánok tőle. Ő maga teremti meg rá az alkalmat, mikor felpillant rám. - Hogyne, igazad van. Azt gondoltam, egyértelmű. Egy szörnyetegnek is lehetnek vágyai, nem igaz? Kívánhat magának saját kompániát, családot. Ha családomba fogadlak, az természetesen számomra is örvendetes, s csökkenti öröklétbe nyúló magányomat. Diadalittas, büszke feljebbvalóként tekintek le rá. Akár egy szülő gyermekére, akár egy tábornok legjobb katonájára. Akár egy császár hűséges alattvalójára. Mozdulatom, mellyel fejét simítom újra és újra, továbbra sem szüntetem be. Ezzel erősítem meg számára nonverbális módon is, hogy teljes figyelmemet neki szentelem, ezen pillanatom csakis az övé. Még ha ez lényemből fakadóan csak részben is tud teljesülni. Hangom mindeközben inkább túlvilági, semmint arisztokratikus. A halhatatlan ősatya zengedete, mellyel belengi a szinte mozdulatlanul tűrő levegőt. - Akarlak téged, azt akarom, hogy hozzám tartozz. Részemnek kívánlak. A mennyei fenevad karma, agyara lehetsz. Nem holmi nagymacska húsmaradéktól piszkos körme vagy foga! Erős, ragyogó, éles, tündöklő, győzhetetlen. Velem a világ felett járhatsz, ha követed lépteimet. Ezáltal a felelősség egy része is elvész válladról, s terhe rám hárul. Hisz a fenevad dönt, lesújt-e, nem a karom. Az imént is ezt kívántad érezni, igaz? Kezem fejéről arcára téved, részben nyakára kúszva. Hüvelykujjam járomcsontjától szája sarkáig járja útját, miközben kérdő arckifejezésemet lassanként ismét mosolyom tarkítja. Úgy hiszem, egy apró kis humort nem árt, ha belecsempészek társalgásunkba, hiszen rémült, remegő a lány. Mindkettőnk számára hasznos lehet, ha komfortosabban érzi magát. Másik kezemet derekára csúsztatom, és egészen szorosan magamhoz húzom, akár egy musical főhőse a főhősnőt, mielőtt lehetetlen szögben megtörve csókba forrna a két test. - Ráadásként ígérhetem, hogy reggel nem kell elmenekülnöd, mielőtt felébrednék. Semmilyen okból kifolyólag. Kedvelt hálótársaimat nem szokás felfalnom. Tréfámat megerősítendő halhatatlan mosolyomat még egy kacsintással is megfűszerezem, mely gesztussal mindig is csínján bántam, de valahogy legtöbbször sikerül ráéreznem a megfelelően időzített használatára.
Vajon tényleg lett volna más megoldás? Vajon tényleg lett volna esélyem rá, hogy megállítsam azokat az embereket úgy is, hogy közben nem halnak bele? Az a baj, hogy ha valaki túlságosan fanatikus, akkor nem elég egy kisebb sérülés, olyan kell, ami kiüti, én pedig csak csontokat tudok törni és ha elég drasztikusan teszem, ha olyan erősen, hogy az durva következményekkel jár, akkor következik csak be eszméletvesztés, ami vagy azonnal, vagy később jár halállal. Ha most bármelyikük életben is maradt volna, akkor idővel így is úgy is végük, mert nem jön ide majd hirtelen felmentő sereg, vagy legalábbis nem tudatom, de tuti, hogy nem érnének ide időben. Tudom én, hogy feleslegesen ragaszkodom a saját kis tévképzeteimhez, de attól még nem tudok változtatni rajta, ő pedig láthatóan nem feszegeti tovább a témát. Azt hiszem jobb is így. Az pedig, hogy büszke rám, nem is tudom, hogy mit hoz ki belőle, jó érzés, persze, hogy az! Soha nem volt büszke rám senki sem, és kár lenne tagadni, hogy folyton csak erre vágyom. Annyi mindent tettem, annyira igyekeztem, hogy az apám egyszer is kimondja ezt, de nem tette soha egyszer sem, sok-sok év alatt nem volt képes rá minden erőfeszítésem ellenére sem. De legalább végre megtöröm a távolságot, és érzem az óvó karokat magam körül. Még mindig fáj mindenem, hiszen megmaradtak rajtam a sebek nagyrészt, és a csuklóm sincs a legjobban, de ezekkel foglalkozom most a legkevésbé. Egyszerűen csak próbálok egy kicsit kizárni mindent, lehunyni a szemem és csak elmerülni a jóleső érzésben, ahogy a fejemet simogatja. De akárhogy is nem értem az okokat, az indokokat, hogy mindezt miért teszi, miért törődik velem, miért jelent most meg itt, hogy segítsen, miért... érdekes számara az, hogy élek, vagy halok-e, hiszen bár drasztikusan, de megmentette az életemet. - Én... én nem. Nekem jó így, ahogy eddig is volt. - suttogom, de persze cseppnyi határozottság sincs most a hangomban, aztán csak megrázom a fejem, ahogy a mellkasába fúrom. Butaság tagadni, hogy igenis jól esik, hogy minden idegesítő tulajdonságom ellenére láthatóan törődik velem. Nem tudom, hogy miért teszi, de attól még így van. Itt van velem, megvéd és nem hagyta, hogy végezzenek velem igaz? - Csak épp végül úgyis mindenki... tovább áll. Majd te is rájössz, hogy nem vagyok érdemes sem a bizalmadra, sem a figyelmedre, csak idő kérdése. - teszem még hozzá egész halkan, és nagyon-nagy a késztetés, hogy elengedjem őt, hogy ellépjek tőle, hogy hátat fordítsak és inkább én magam tegyem meg a lépést, amit idővel majd ő tesz meg. Mindig egyszerűbb, ha én vagyok, aki kihátrál, ha én vagyok, aki választ, akkor legalább elhitethetem magammal, hogy nem megint az én hibám, mert nem vagyok... elég. - De most sem válaszoltál a kérdésemre. - mondom ki végül most már egy fokkal hallhatóbb hangon és a fejemet is megemelem, és egész közelről nézek a szemeibe. Nem távolodom el tőle, csak épp annyira, hogy fel tudjak nézni rá.
Kedvelem az embereket. Lenyűgöző, milyen egyszerű működésük, mégis milyen sokáig túléltek. Sőt, igen különleges és értékes vívmányaik is akadnak. Minden esetre bármelyikük esetében igaz az a tény, hogy megfelelő áron akár egy az egyben megvásárolhatók. Jobb esetben pedig akár kiválóan idomíthatók is, akár a többi értelmesebb lény, mint a például a kutyák vagy a lovak. Bár az ő jutalomfalatjuk többnyire nem csont vagy kockacukor, ezekre is akadt már példa. Esetünkben azonban - ha nem is sokkal, ám mégis - valamelyest összetettebb a helyzet. Néhány érzést szükséges kiváltani vizsgálatunk tárgyában, melyek felébreszthetőek néhány jól meghatározott szó segítségével. Így aztán valóban kezes lesz és simulékony. Akár egy hű gyermek, avagy egy tüzesen ragaszkodó szerető. Rá hagyom, mikor meg próbálja megmagyarázni esetünkben a gyilkosság szükségtelen voltát. Mosolyom tán elárulja számára, miként értékelem gyenge lábakon tántorgó érvelését, s kétségbeesett próbálkozását az eleddig elképzelt ideáihoz való ragaszkodáshoz. Efféle vitába már nem áll szándékomban belebocsátkozni, hisz felesleges időpazarlás volna csupán mindkettőnk számára. - Igazán - visszhangzom felelet gyanánt hitetlenkedő kérdésére, s magamhoz ölelem, mikor hozzám bújik. Óvó karjaim közé szorítva bal kezem hátára csúszik, jobbal pedig haját cirógatom nyugtatásként. Kérdése érthető, eddigi értetlensége okán azonban némiképp meglepő. Hiszen ez egy igencsak indokolt, racionális kérdés részéről. Érthető, világos. Még akkor is, ha a saját, kissé bizonytalan módján adja elő. Újabb nem várt fordulat, hiszen lehetséges, hogy hamarabb kell olyan dialógusrészleteket lefolytatnunk, mint azt korábban terveztem. Szerencsére úgy hiszem, a dolgok ilyetén alakulása sem változtat jelentősen terveimen. - Ó, drága gyermekem, remekül látod az emberek működését! És ha úgy tetszik, a világét is. Továbbra sem engedem, el, hangom pedig mennyei baritonban duruzsol. Nyugtatóan, mégis erővel átitatva, határozott éllel. Akár egy szerető apa, avagy egy kissé apáskodó, méginkább gondos szerető. Egyesítve magamban ezáltal Jillian legjellemzőbb komplexusait. - Ahogyan te is akarsz valamit, nemde? Érzelmi bástyát, biztonságot, útmutatást, családot. Olyasvalakit, akit újra átölelhetsz akkor is, ha egész éjszaka ölelt. Jól mondom, gyermekem? Biztos vagyok benne, hogy óvatosan bár, de nekem szegezi még iménti kérdését. Addig is megbizonyosodom róla, mely mértékben sikerült vajon felderítenem kacifántos érzelemvilágát kusza gondolatainak fűzérei között.
Kellőképpen kezdek összezavarodni azt hiszem, mert nagyon ügyesen képes minden egyes mondatomat úgy alakítani, hogy a végén már én mondjam ki azt, amit ő csak sugallni próbált, és ez valahogy nem kicsit zavarba ejtő. Próbálok én ragaszkodni a saját álláspontomhoz, csak épp az a baj, hogy nem teszek mást, hogy ugyanazt hangoztatom, és nem gondolok bele mélyebben, hogy ez pontosan mit is jelent. Ezért van, hogy a szavaira folyton csak a szememet kapkodnom, ahogy próbálok valami értelmeset reagálni és ragaszkodni ahhoz a tényhez, hogy nem akartam megölni senki sem. - Ez... ez igaz, de... nem kell hozzá meg is ölni azt, aki veszélyezteti. Kell lennie más megoldásnak. - hát naná, hogy nincs ilyen esetben! Én is tudom, ezért is remeg meg a hangom és ezért is beszélek olyan baromi bizonytalanul. Azok a fickók meg akartak ölni és kész, ha én nem teszek ellenük, akkor megteszi, mint ahogy az a nő is megtette volna odabent gondolkodás nélkül. Ha én nem védem meg magam elég hatásosan, akkor nem elég, ha csak eltörök egy kart, mert egy másik meghúzza a ravaszt, viszont ha már sokak ellen lépek fel, az nagy erő, ahhoz kell a düh, vagy a rettegés és egyik se engedi, hogy normálisan befolyásoljam mit teszek. A finom tevékenységekhez nyugalom kell, az én lelkemben pedig ilyesmi már jó pár perce nem volt. - Büszke vagy rám? Igazán? - ez van, leginkább ez jut el hozzám a szavaiból. Büszke rám. Rám, akire életében nem volt igazán büszke senki sem. Csak azért, mert kiálltam magamért, csak mert nem hagytam, hogy bántsanak, mert az vagyok... aki? Az apám gyűlölt ezért, amikor védekeztem és rájött, hogy mi vagyok, láttam a szemében, hogy minimum valami elfuserált szörnyetegnek tart, ha nem még ennél is rosszabbnak. Soha életemben nem volt rám büszke, pedig mennyire küzdöttem, hogy így legyen. Jól tanultam, oda figyeltem mindenre és most... csak egyszerűen megvédtem magam, mert nem volt más választásom és ő mégis büszke rám? Közelebb lép, legalább egy kicsit, én pedig bizonytalanul tekintek rá. Annyira vágyom megtörni a maradék távolságot, de még sem megy azonnal, csak amikor már aggódva nézek rá, hiszen felajánlja nekem, hogy békén hagy. Ezt akarom? Tényleg ezt akarom? Végül megrázom a fejem és megteszem ezt az utolsó lépést, hogy végre megöleljem és reszketve bújjak hozzá. Túl sok volt nekem ez a mai nap és túl zavaros. - Én csak nem értem, hogy miért... miért akarsz nekem segíteni, hogy mi a célod. Mindenki akar valamit... ezt már megtanultam. - csak halkan beszélek, szinte suttogom a szavakat, mert ez az, amit még tényleg mindig nem értek, az okokat. Eddig még nem igazán láttam önzetlen tetteket, soha. Az apám azért próbált meg kordában tartani, hogy mássá formáljon, mint az anyám. Simon csak azért hívott el abba a buliba, hogy megalázzon, még ha nem is volt akkor magánál. A suliba is okkal kerültem, hogy ne ártsak másoknak, nehéz elhinnem, hogy csak az én érdekemből történt. Mindenki akar valamit, csak van aki nem mondja ki nyíltan.
Dilemma. Az ember azon elmeállapota, mikor több, egymást kizáró lehetőség közül bármelyiket választhatja. Elég hozzá akár éppen csak egy kevéske kilengés, egyetlen apró löket, és máris eldőlt. Már amennyiben eldőlt. Az utóbbi percek többször is megörvendeztettek ezen tévképzet illúziójával, miszerint végre sikerült jobb belátásra bírnom az eltévedt gyermeket. Végül újból és újból rá kellett döbbennem, hogy bizony ez egy komolyabb küzdelem, mint felsőbb matematikát tanítani paraszti sorból származó ifjaknak. Pedig állítom, hogy az sem mindennapi feladat, bárki állítsa is az ellenkezőjét. Esetünkben azonban többszörösen ellentmondásos rendszerrel találhatjuk szembe magunkat, melyben - mint az az alapvető matematikai logika tárgyköréből már ismeretes - bármilyen állítás bizonyítható. Ez az oka annak, hogy a kisasszony oly zavarban érzi magát. Hiszen nem rendelkezik stabil, önmagában helytálló axiómarendszerrel. Sem a világról, és vélhetően önnön magáról sem. - Ha jár, miért okozna gondot számodra, hogy küzdj érte? Míg létedet fenyegetik, óhatatlanul veszélyeztetik vágyaidat is. Korábbi csalódott tekintetem enyhülni látszik, bár koránt sem teljesen. Ha most esélyt hagyok számára a menekülésre, biztosan élni fog vele. Ha felkínálom ezt a lehetőséget, akkor azonban egészen biztos, hogy vissza fogja utasítani. Ez volna az a módszer, melyet egyesek pontatlanul fordított pszichológiának neveznek, és bármely kellően ellentmondásosnak sejthető kapcsolatban akad rá működő példa. - Nem azért voltam rád büszke, mert öltél. Sokkal inkább azért, mert kiálltál magadért. Ezért vagyok büszke rád, nem másért. Az ember élete komfortzónáján kívül kezdődik, mondhatnánk. Magad is tapasztalhattad, mikor először belevetetted magad a fiatalok bohém mindennapjaiba, New York éjszakáiba. Az első kalandod bizonyára különös volt, később már rutinná, s kedvteléssé vált. Jól sejtem, gyermekem? Fél lépést közelítek, bár közben egészen másfelé tekintek. Mondhatni, államat dörzsölgetve töprengek valamin. Egyelőre olybá tűnik, magunk vagyunk, így nem áll szándékomban sietni. Látszólag Jillian sem sürget, így kellő időnk adódik, hogy méltón fejezzük be diskurzusunkat. Hiszen ezért vagyunk itt, nemde? - Ezek az egyszerű teremtmények azért pusztultak el, hogy te élhess. Éppúgy, mint a háziállatok a vágóhídon, vagy veszett kutyák a sintértelepen. Előbb-utóbb rá fogsz eszmélni, miként működik a világ. Ha kívánod, vezethetlek utadon, segítve eligazodni az útvesztők tengerében. Avagy, amennyiben úgy kívánod, magadra hagylak. Ez esetben nem zavarom többé köreidet. A te döntésed, gyermekem. Nyugodt tekintettel, közel kifejezéstelen - némileg törődő, haloványan aggódó mimikával - várakozom, mit felel. Elmém berkeiben eközben kíváncsiság lappang. Mindig is kedveltem a kihívásokat, ami azt hiszem, részben az emberek által megerősített tulajdonságom lehet. Szükséges a fejlődéshez. Hiszen csupán a túlélés kedvéért létezve ezredévekig stagnálhatnék jelen állapotomban, fejlődésem jelen fokán.
Miért érzem úgy, hogy én vagyok a rossz. Miért érzem úgy, hogy megint hibáztam és hogy nem felelek meg neki? Ez egyáltalán miért zavar? Tény, hogy segített, hogy itt van, hogy megmentett, hogy ha nem lenne, akkor én már nem élnék, de attól még a módszereivel nem kell egyetértenem, attól még igenis tartok tőle, és ezért merült fel, hogy talán ő volt az, hogy talán gond nélkül ölt volna meg, ha erre kerül sor. Tényleg tévedek? Már a feltételezés is rémes részemről? Egyre bizonytalanabb vagyok és egyszerűen rossz érzés, hogy csak így hátat fordít nekem, mintha ezzel azt mondaná, hogy csalódott és nem is hiszi, hogy ezen már változtatni tudok. Furcsa, mert az eddigi véres képes, az azonnali menekülés gondolata most teljesen háttérbe szorulnak, csak azt érzem, hogy megbántottam és hogy ez nagyon nem volt szép tőlem. - Ez igaz, de... az én vágyaimra nagyon sokáig nem volt tekintettel senki. Olyan rémes, hogy én se vagyok igazán másokéra? Ennyi... csak jár nekem. - azok után mennyit alkalmazkodtam, azok után mennyit küzdöttem az apám megbecsüléséért, és most mintha megint ezt akarnám elérni. A lelkem mélyén vágyom az elismerésre és igenis jól esett, hogy büszke volt rám, akár csak egy kis időre is és félek, azzal hogy megbántottam ő is rájön, hogy ez butaság volt. Csak ne a miatt lenne rám büszke, hogy embereket öltem. Akármi más is lehetne jó indok, de ez... ettől nem vagyok valami boldog, mint ahogy attól sem, hogy nem jön közelebb, én hiába teszem. Az pedig ahogy végigmér, szinte már fájdalmas, mert azt érzem benne, mintha csak keresné, hogy miért is van itt, miért segített, hogy... nem volt talán rá oka. - Én nem ezt mondtam, vagyis... nem tudom. Összezavarsz! Csak nem akartam embereket ölni. - tényleg kezdem úgy érezni, hogy már magam sem tudom, hogy mit gondolok és mit is akarok mondani, hogy a szavai kezdik teljesen összekuszálni az amúgyis kusza gondolataimat. Én magam sem tudom mit akarok. Megfelelni neki, miközben tartok is tőle. Folyton szeretetet keresek, folyton ragaszkodom másokhoz, miközben el is lököm őket, mert félek, hogy végül úgyis csalódást okoznak, mint eddig minden az életben. Magamat sem értem, hát hogy a francban értethetném meg mással a gondolataimat? - Persze, hogy az. Nem öltem még meg soha senkit szándékosan. Ne mond nekem, hogy ezt mindenki csak úgy könnyedén feldolgozza. Én... én nem vagyok valami gyilkos, nekem ez nem megy könnyen. - megremeg a szám, ahogy újra visszagondolok erre. Mi van, ha azok a fickók valakinek fontosak voltak? Talán valaki majd gyászolja az apját, a fiát, a férjét, mert én elvettem az életüket. Ők akartak megölni ez igaz, ők kezdték, de... nem lett volna más megoldás? - Miért foglalkozol egyáltalán velem? Miért... miért segítettél? - kicsit közelebb lépek, de a válasza nélkül nem menne, hogy tényleg megtörjem a távolságot, pedig el sem tudom mondani mennyire remegek azért, hogy olyasmit mondjon, ami jól esik, olyat, ami után a karjaiba vethetem magam. Egy... szörnyeteg karjaiba. Nem vagyok százas, tuti, hogy bárki ezt mondaná.
Csupán fejemet csóválom, s úgy sejtem, tán lassanként megérti. Közel sem az ismeretek hiánya az, melyben elvész, sokkal inkább az összefüggések kellő mélységű megértése. Még nem tekintek felé, hátamat mutatom neki, s láthatóan elgondolkodtat csalódottságom. Csalódottságom és értetlenségem, hiszen minden szavam egyértelmű és indokolt volt. Nos természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy ez csakis számomra lehet biztosan így, szerepemből azonban nem ildomos túlságosan hamar kiesnem. Ez a beszélgetés már-már politikai játszma magasságaiba - vagy éppenséggel mélységeibe - érkezett. Bár nem azért, mert oly kifinomult érvelési technikái és tárgyi ismeretei volnának tárgyalópartneremnek, sokkal inkább erőteljesen gyermeteg személyisége és makacs ellentmondása kivételesen kitartó ellenállással ruházza fel. Egyelőre. - Úgy élnél, ahogy éppen neked tetszik? Belegondoltál már ennek következményeibe? Hiszen nyilvánvaló, hogy mások is ragaszkodnak saját elképzeléseikhez, saját vágyaikhoz. Felé fordulok, a köztünk lévő távolságon nem csökkentek. Ehelyett enyhe rosszallással arcomon, összeráncolt homlokkal tekintek végig Jillianen. Tekintetem végigfut minden porcikáján, mielőtt szemei magasságában megállapodna. Nem hinném, hogy érti már, mit értenie kellene. Ám biztos vagyok benne, hogy hamarosan érteni fogja. Nem tehet másként, rá fogom döbbenteni a világ működésének igazságaira. Nem mindre, de elegendőre. - Azt állítod, inkább aláveted magad mások akaratának, csak hogy a biztonságérzetért lemondhass a sajátodról? Értetlenségemben feltekintek, s kezemet is felemelem, akár a neves dán királyfi atyja koponyáját. Kérdőn meredek a magasba, mielőtt lemondón leereszteném kezem, s fejem is. Bár nem a gyermek felé, de előre tekintek. Aromon némi tanácstalanság tükröződik. Csalódottságom ha haloványan is, de enyhülni látszik. Immár úgy tűnhet, tudatlanságát hibáztatom önmaga helyett, hogy szavai ostobaságokat szülnek e világra. - Bizonyára megfeledkezel róla, de ha nem te végzel velük, akkor is pusztulniuk kellett volna. Tán az a probléma, hogy személyesen neked kellett végezned velük? Dühöt érzel, mert mikor cselekedned kellett saját érdekedben, képtelen voltál szemrebbenés nélkül megtenni? Szemeimben megcsillan némi együttérzés, eleinte haloványan, majd könnyebben észrevehető módon. Gesztusaimmal továbbra sem kezdeményezek. Amennyiben az ifjú gyermek közelségemre vágyik, kénytelen lesz megtenni a szükséges lépéseket.
Igazán meglep, és nem is tudom, mit mondhatnék hirtelen. Tényleg meg voltam győződve róla, hogy képes őt irányítani, hogy ő teszi, hogy ezzel akar ösztönözni, hogy tudta nem teszem meg, ha nem az életem múlik rajta, és hogy nem érek annyit, hogy meghagyja az életem, ha... nem teszem azt, amit kell. És most mégis azt mondja nem így van, pedig engem is képes volt irányítani, nem volt az olyan nehéz, akkor azt a nőt miért nem? Talán, mert nem volt még elég ideje rá, vagy akkor még a tetteit nem tudta, csak a szájával beszélt? Egyáltalán miért érzem magam rosszul a miatt, hogy úgy érzem megbántottam őt, miért akarok megint... megfelelni? - Én... én azt hittem, mert engem is tudtál, vagyis... azt hiszem, de akkor... - tökéletesen látszik, hogy már ettől sikerült végzetesen elbizonytalanodnom. Könnyebb volt úgy gondolni, hogy ő a gonosz, mert persze azok is azok, akik most itt voltak, de attól még ő is, hiszen tett dolgokat, láttam sok mindent már, amit művelt és ezt nagyon-nagyon nehéz jóval párosítani. Csak a kinézete, ami szó szerint hátborzongató, vagy az az egész, amit a kocsiban láttam, szinte már horror filmbe illő és most mégis én érzem rosszul magam, hogy rosszat feltételeztem róla. Nem tudom, mit mondjak, csak állok ott, ahol eddig is, és nézek utána, mint aki érzi nagyon jól, hogy most baromi nagy csalódást okozott egy számára fontos embernek, de miért fontos nekem ő egyáltalán? Persze tény és való, hogy megmentett, de mégis úgy érzem, mintha játszana is velem közben, vagy... nem így van? - De én nem akarok harcos lenni, én... nem akarok harcolni sem. Egyszerűen csak... csak élni akarok nyugodtan és ahogy épp nekem tetszik. Engem nem kell tanítani. - bököm ki nagy nehezen, csak épp közben ugyanúgy mar belülről az a rémes érzés, hogy csalódást okoztam, mint amikor először mondtam az apámnak, hogy szeretnék elmenni egy buliba, mint amikor először kérdeztem meg, hogy nem lehetne-e pár szebb ruhám, pár olyan, ami színes, és jobban kiemeli az alakom. És újra és újra nemleges válaszokat kaptam, és minden alkalommal úgy éreztem, hogy már az is hiba volt, hogy egyáltalán megkérdeztem. Érzem a hangjából a csalódottságot, hogy én vagyok az, aki önző és hálátlan a szemében, aki nem értékeli eléggé a segítséget, aki fájdalmat okozott. - Én csak nem akartam embert ölni tudod? Nem... nem hibáztatlak és tényleg sajnálom, tényleg csak... - megrázom a fejem. Megint szabadkozom és próbálom megmagyarázni, mit miért teszek, próbálok megfelelni, de egyszerűen nem megy. Sosem tudok megfelelni, sosem vagyok elég, sosem vagyok úgy jó... ahogy vagyok. - Ne haragudj... - bököm ki végül és érzem, hogy a torkomat megint az a rémes gombóc szorongatja, hogy egyszerűen már túl sok nekem ez a nap, már... szeretném ha vége lenne, ha már nem történne semmi, ha nem kéne még azért is rosszul éreznem magam, mert megbántottam. Így is épp elég rossz. Bizonytalanul lépek közelebb hozzá, de nem merem teljesen lecsökkenteni a köztünk lévő általa létrehozott távolságot, mert talán... talán nem is akarja.
Arcomról eltűnik korábbi mosolyom. Meglepettség és csalódottság bujkál elegye bujkál ezúttal mimikámban, miközben lassan elengedem Jillian vállát, s a messzebbik fal felé fordulva néhány tétova lépést távolodom tőle. Finoman megköszörülöm a torkom. Bár szükségem nincs igazán eme mozzanatra, azonban kiváló retorikai eszköznek bizonyult az emberiség utóbbi néhány ezer évében. - Akkor csupán a fejében voltam, hogy közérthetően fogalmazzak. Mindazonáltal igen szomorú, fájó érzés számomra feltételezésed. Ó igen, mindig is kedveltem a színházat. Rengeteg kiváló drámát volt alkalmam megszemlélni, és mindig is csodálattal töltöttek el. Egyeseket színpadon, másokat az élet pedig az élet színpadán. Egy időben úgy hittem, az emberek rajonganak azért, hogy szomorúnak érezzék magukat. Később aztán megváltozott szemléletem eme kérdéskör kapcsán. Mostanra azon elméletem bizonyul leginkább hihetőnek, miszerint egyszerűen szükségük van a fájdalomra, hogy értékelni tudják megszerzett értékeiket. Ez természetesen evolúciós indokokra is visszavezethető, és igen sokszor hajlamos csalfa módon megtéveszteni ezeket a percnyi létű lényeket némely helyzetben. Ez magyarázhatja azt a különös jelenséget is, mikor ahhoz vonzódnak inkább, aki nehezebben adja magát. Hiába minden hiba, vagy erény, az érte való küzdelem határozza meg számukra tulajdonuk értékét. S minél kevésbé képesek tartósan birtokolni valamit, annál inkább ragaszkodnak hozzá. - Azon gondolatnak csírája sem fordult meg fejemben, hogy ártani akarnék neked. Sokkalta inkább tanítani próbállak, hogy megálld a helyed az élet színpadán. Ehhez azonban erősnek kell lenned. Úgy hiszem, te is sejted már. Valóban, ez még csupán afféle felvezetés volt. Összességében minden háború kisebb csaták sorozata, mégis botor lélek gondolhatja mindössze, hogy egyetlen csatával megnyerheti azt. - Mióta itt vagyok veled, minden tettem érted fogant meg gondolatból valósággá. Eddig úgy hittem, te nem olyan vagy, mint a többség. Kik másoktól várják a megoldást, míg saját tehetetlenségükön siránkoznak. Kik önzők, s hálátlanok. Hangom egészen halk, szinte eggyé vált a köröttünk uralkodó, enyhén visszhangos csenddel. Nem tekintek többé a gyermekre. Hagyom, hogy higyjen, mit kíván. Hagyom, hogy övé legyen az első szó. Hagyom, hogy csatát nyerjen nekem. Ismét. Mostanra tán közel háborút is.
Tényleg nem akarok már mást csak elmenni végre. Fáradt vagyok, túlságosan fáradt és túl sok minden történt rövid idő alatt. Meg sem merném számolni hányan haltak meg általam, még ha azért is, mert nem volt választásom. Nem tehettem mást, különben én végzem ott bent a padlón, de attól még ugyanúgy kétségbe ejt a tény. Volt már rá példa, hogy ártottam valakinek persze, védekezésből főleg, de egyedül csak az apám halt meg azért, mert túlzásba estem. Túlságosan dühös voltam, képtelen magamba fojtani a haragomat, a csalódottságomat, a kétségbeesésemet, hogy újra nem segít nekem, csak engem hibáztat mindenért, még a létezésért is. És most szándékosan tettem, most pontosan tudtam, hogy mi lesz a tetteim következménye és ez nem kicsit kiborító. Újra rá pillantok, amikor meghallom a néma szavakat a fejemben. Nem mozog a szája, de igen kihallatszott néhány kósza gondolat a fejéből. - Nem... nem vetlek meg, - ennyit sikerül kibökni, de azt hiszem azt kár lenne cáfolnom, hogy valahol félek tőle. Nem rettegek minden pillanatban, ez nincs így, de attól még vannak helyzetek, amikor igenis félek, mert ki ne félne valakitől, aki egyértelműen sokkal erősebb nála és tisztában vagyok vele, hogy bármikor ugyanúgy összeroppanthat, mint azokat ott. Tudom... tartok tőle, hogy ha nem teszem, amit ő akar, ha nem úgy, ahogy kell, akkor simán eldob, vagy csak hagyja, hogy végem legyen, mint ott bent is. Az a nő meg akart ölni, vagyis nem, igazából azt hiszem Ő akart megölni, ezzel kényszerítve, hogy én tegyem meg végül a lépést, amit nem akartam. A kérdésére csak bágyadtan nézek fel rá. Erre mégis mit válaszolhatnék, mégis mit kéne mondanom? - Megöltél volna ott bent... annak a nőnek az alakjában? Ha nem teszem, amit kell, megöltél volna igaz? - nagyot nyelek, miközben könny szökik a szemembe, de gyorsan meg is törlöm és megrázom a fejem. Nem fogok sírni, nem akarok, már sírtam odabent, már sírtam eleget mostanában, nem akarok még több könnyet hullajtani, amúgy se lenne semmi értelme igaz? - El akarok menni végre, el akarok menni innen! - az első pár szót szinte csak suttogom, hiszen ezt már most mondom ki sokadszor mióta itt vagyunk, de aztán megemelem kicsit az állam és az utolsó szavak már erősebben buknak ki belőlem, szinte már kiáltom őket ebbe a szó szerint halott csendbe, miközben a kezeim talán újfent meggondolatlanul, de emelkednek a mellkasom előtt, hogy aztán oldalra moccanva megpróbálják lesöpörni rólam az ő kezeit.
Ez az ártatlan gyermek láthatóan teljes egészében, a végletekig félreérti az imént történteket. Bizonyára úgy tartja - amennyiben porcvázú és telepatikus füleim nem csalják meg elmémet -, szórakoztat a vér látványa. Pedig közel sincs így. Sok-sok fáradtság kitisztítani a vérfoltot, különösen az egyedi szabású, finom anyagú öltönyökből. Arról nem is szólván, mennyire érdektelenek számomra ezek a szerencsétlen, botor halandók. Életük percnyi, elméjük porszemnyi. Létük törékeny, akár a száraz gally. Nem érthetik, hiába töltenék akár egész életüket annak kutatásával, vajon miként látom a világot. Sejtelmük sincs, mi mindent láttam, tapasztaltam. Fogalmuk sincs, milyen egy valóban egymásért dolgozó közösség, mely egységgénk lép fel bármely külső hatás ellenében. Nem tanultak az állatoktól, pedig még önmaguknál is ostobábbnak tartják az egyszerű hangyát vagy méhet. Pedig egyszerűségük egyben nagyszerűségük is! Tudják a dolguk, és egyetlen pillanatra sem zavarja össze őket holmi Mi lenne, ha? negatív gondolat. Főként, ha fajuk sorsáról van szó. Ezek a zajos csótányok pedig egymást aprítják, mintha kannibál módjára készítenének étket több szájra, mint amennyivel rendelkeznek. Mondhatnám, mégsem lennének képesek példát venni rólam. Ócska, puritán öltözékben vagyok, egy hálátlan gyermek védelmében. S egyenes háttal lépdelek a mocsokban, még ha ezért retteg is tőlem, s megvet. Csak hogy megóvjam törékeny létét, melyre valamely különös oknál fogva alkalmam volt felfigyelni. Ó, jaj. Úgy érzem, utóbbi néhány gondolatom kihallatszott elmém bugyraiból. Jól sejtem, Jillian? Immáron testemmel takarom ki a kisasszony látóköréből a földön szerteszét heverő maradványokat, melyek lassanként fel is szívódnak onnan. Arcom kívülről egészen biztosan üde, és élettel teli most. Kezeimmel felkarját fogom válla tájékán, miközben tekintetem tekintetébe mélyed. - Mond, gyermekem, miért vagy oly bús? Mi szíved bánata, és mi volna vágya?
Miért érzem úgy, hogy csak valamiféle bábú vagyok egy nyomorult sakktáblán, csak épp mindig más az, aki ide-oda tologat rajta? Sokáig az apám tette, ő volt az, aki irányított, ő mondta, hogy merre menjek, ő szabta meg, hogy mit tegyek és ha nem úgy volt, ahogy akarta, akkor meg volt a kellő megtorlás is viszonzásképp. Aztán Simon erőltette rám az akaratát, mert naiv módon azt hittem, hogy egyszerűen csak érdeklem őt. Majd egyszerűen csak egy ideig az élet rángatott ide-oda, sokszor én magam sem tudtam, hogy pontosan mit is cselekszem, amikor eleget ittam ahhoz, hogy kellően kiüssem magam. Mostanság pedig a birtokon akarják megmondani, hogy mikor mit tegyek. A tanárok, vagy az alapítók, mindegy, de meg akarják szabni, hogy milyen legyek és erre itt van ő is, ez a férfi... vagy nem is vagyok benne biztos, hogy micsoda és igazából ő is ugyanezt teszi. Nekem pedig nincs választásom, mert ha életben akarok maradni, azt kell tennem, amit akar, csontokat törni, emberekkel végezni és talán a mindezek miatt felhalmozott düh az, ami túlzásba viteti velem a reccsenéseket. Pedig nem akartam... nem akartam ennyi vért, ilyen erős fájdalmat... halált. Mégis szépen elhullanak előttem ezek az emberek, én pedig ösztönösen fogom be a füleimet, hogy legalább a sikolyokat és a nyögéseket megpróbáljam kizárni a fejemből. Mégis végignézem, ahogy az utolsó ember is összerogy, ő már nem az én tetteim következtében. Nem is tudom mit mondhatnék a szavaira, csak nézem, és érzem, hogy büszke rám és én nem tudom, hogy miért. Miért kellene mindig megfelelnem valakinek? Miért nem nézi senki sem azt, hogy nekem mi a jó? Összeszorítom a számat, mert félek tőle, hogy a feszültség megint csak sírás formájában köszönne vissza, pedig évekig képes voltam elfojtani ezt magamban, az utóbbi időben pedig mégis túl gyakran köszöntek vissza a régi könnyek. - Most már elmehetünk végre?- bököm ki aztán, amikor már úgy érzem, hogy képes vagyok legalább pár szót kinyögni. Csak el innen, nem akarom látni a vért, nem akarom tudni, hogy mit csináltam. Nem akarok... nem akarok itt lenni!
Akárha karmester intené szóra a csontokat, mint valamiféle különös, zörgő hangszereket. Hangos reccsenéseik ritmusra szólalnak meg, akár egy rekedt síp, tompa szólamai. Minden egyes félhangra karmazsin színnel nyitnak tüzet, mint vörös vízágyúk. Az ütemek végén szökőkutakká válnak, ahogy forrásaik eleresztett marionettbábúkként rogynak a padlóra. Mind az öten. Üvöltésük rövid úton elhal, halálsikolyból elhaló nyögésekké szelídülve. Remegésük sem tart túlságosan hosszan, hamarosan mindegyikük teste megmerevedik. Akárha partra vetett halak volnának egy szennyes tócsában. Vergődésük nem tarthat soká, utoléri őket a vég. Épp csupán egyetlen apróság maradt hátra. Kedvem támad némi színpadias fellépéshez, így kezemet magam elé tartom, akárha áldást osztanék az elém járuló hívőkre. Igaz, koránt sem efféle nemes célzat sugallta ezen mozgulatot. A fegyveresek látszólag egészen épp végtagokkal ugrik talpra, hogy ismétlőfegyveréből halált osszon bárkire, aki szeme elé kerül. Csalódni kénytelen. Markom ökölbe zárul, mintha csak vizet préselne ki egy nedves szivacsból. Egyetlen rándulás, rövid de erőteljes spriccelés orrlukain, majd csatlakozik társaihoz. Rosszallóan megcsóválom fejem. - Nos, mindig is csodálatra méltónak találtam a bizakodó emberi magatartást. Folyton hajszolják a harcot, hiába nincs esélyük a győzelemre. Tekintetem átvándorol védencemre, mosolyom pedig ismételten kibontakozik néhány pillanatig komorrá vált arcomon. Büszke vagyok rá, ezt érezheti elméjében is. Ha nem is konkrét szavak módján, inkább amolyan érzés gyanánt.
Jó, hát én nem így gondoltam. Nem szeretnék még újabb emberekkel végezni, csak jó lenne egyszerűen és gyorsan kijutni innen. Totál ki vagyok fizikailag és lelkileg meg pláne, de nagyon félek tőle, hogy egyelőre még nem vagyunk készen, hogy nem ennyi volt és a folyosó végén nem a szabadba vezető ajtó vár minket, pedig milyen szép is lenne! - Mármint csak úgy... zökkenőmentesen? - azt hiszem a kérdés költői és azt hiszem nem is akarok igazán választ kapni rá, mert félek, hogy nem az jönne ki belőle, amit várok. Akármennyire is szeretném tartok tőle, hogy lesz még akadály, amit le kell küzdeni és a legrosszabb, hogy ez az akadály rám vár és embereknek való fájdalom okozásról szól. Persze tudom zabosnak kellene lennem, amiért itt vagyok és amiért az a nő el akart tenni láb alól, de attól még nem vagyok valami lelkes gyilkos és igazán ragadozónak sem érzem magam. Most inkább tendálok egy lelki roncs felé, aki egyébként ettől még képes durva dolgokra, csak nem nagyon szeretné őket megtenni. És igen hamarosan meg is hallom a közeledő lépteket, aztán a szavakat is a fejemben és csak arra van erőm, hogy megrázzam a kobakom, de nem hiszem, hogy ez sokat ér. Viszont az már egyre biztosabb, hogy csak akkor jutok ki innen, csak akkor lesz ennek vége, ha azt teszem, amit ő akar, aztán utólag még megtehetem, hogy kifejezem nemtetszésemet ezzel kapcsolatban, bár kétlem, hogy az sokat érne. De szavakkal most nem válaszolok, nem érne semmit. Közelednek és én értetlenkedve próbálom felfogni, hogy miért mennek csak úgy el közöttünk. Talán most lenne rá lehetőség, hogy csak úgy eltűnjünk innen? Szó nélkül? Kétlem, hogy ő hagyná, ezért nincs más hátra, mint előre, a lábakra koncentrálok, meg a karokra. Abba még nem lehet feltétlenül belehalni igaz? De az ember mozgásképtelenné válik. Nem akarom, hogy még többen haljanak meg miattam, nem!
Elrejthetném, ám most úgy kívánom, hát arcom felületén még látható némi hullámzás. Testem lassanként egészében magává teszi az imént bekebelezett táplálékot. Eufórikus érzés, ahogy a boly tagjai találkoznak áldozataink bekebelezendő szerves anyagával. Kivülről csupán egy mosoly az, mi látható, belül mondhatni egészen felpezsdül az élet. Ez már több, mint elég ahhoz, hogy egyikünket se legyenek képesek visszafogni holmi betonfalak. Az más kérdés, hogy akad itt egyéb megfontolandó tényező, melynek okán személy szerint elkerülném a komoly bontási munkálatokat börtönünk falain. - Természetesen folytathatjuk utunkat a kijárat felé - biccentek. A folyosó sem okoz meglepetést, hasonlóan egyszerű berendezésű, mint az iménti üres raktárhelyiség. Csupasz betonfalak figyelnek bennünket, ahogy áthaladunk közöttük. Hamarosan egy lépcsőhöz érünk, mely előtt valamelyest összeszűkül a folyosó. Fentről csizmás lábak futólépteit hallani a már látható ajtó mögül. Közelednek. Mutatóujjammal megálljt intek, majd a szűkületnél az egyik oldalon a fali kiszögellés mögé lépek. Úgy sejtem, részemről nincs szükség különösebb magyarázatra ahhoz, hogy Jillian is tudja dolgát. Lévén takarásban vagyunk, azon személyek sem látnak még minket, akik gyors tempóban lesorjáznak a lépcsőn. Jól hallható sietségük, valamint átlagon fölüli testtömegük is. Halk fémes zörgés sejteti, hogy fegyver is akadhatott kezük ügyébe, midőn elindultak. Pontos mibenlétüket egyelőre homály fedi. Szavaimat hangtalanul intézem Jillianhez, miközben felé villantom mosolyomat. - Ezek a bátor matrózok értünk jönnek. Miután előzékenyen tovább engedtük őket, bátran ereszd szabadjára haragod, gyermekem! Ahogy azt távolról is jól hallható hangjuk megjósolta, már érkeznek is, s azon nyomban haladnak tovább közöttünk. Különös. Míg néhány századdal ezelőtt szívesebben álltam volna eléjük, immáron ragaszkodom hozzá, hogy velem szemben állva rogyjanak térdre pusztulásukkor.
Buta remény tudom, de attól még felmerül bennem, hogy hátha van rá esély, hogy máshogy oldjuk meg ezt. Nem is tudom... kibékülnék egy olyan megoldással is, ahogy ha nem is szó szerint, de a sebeimet nyalogatva az egyik sarokban sírdogálva próbálnám összekaparni a maradék önbecsülésemet, ami persze nem nagyon menne. Mennyivel jobb is lenne ez a megoldás, de helyette már biztos, hogy kénytelen leszek önként kimenni azon az ajtón és önként végezni egy újabb emberrel, különben ő teszi ezt meg velem. Nem akarok meghalni, ebben az egyben tökéletesen biztos vagyok és ezért sok mindent képes lennék megtenni, akármennyire felfordul a gyomrom már csak a tudattól is, hogy már egy ember életét kioltottam és épp most készülök a következőre. Azt csak elképedve nézem végig, ahogy ő átalakul. El akarom szakítania tekintetemet, de nem megy, pedig kellene, muszáj lenne. Láttam már ezt-azt tőle, de tényleg próbáltam elhitetni magammal, hogy az, ami a kocsiban volt csak tévedés. Nem volt igaz, nem volt valóságos, csak a bor miatt képzeltem, mostanra viszont már egészen biztos, hogy nem így volt, mert amit produkált és amit tesz most is az... Nem, nem szabad néznem, csak elvonatkoztatni, aztán tenni, amit kell az életben maradásért. Ennyi. Az ajtó hamar végigreped, majd roppan darabokra, én pedig kicsit hátrébb maradva támadom a fickót, aki hamarosan már nem lő. Nincs neki mivel, és a csontjai is olyan irreális módon állnak szét, hogy csak pillanatok kérdése, hogy ne dőljön el a padlón és ne váljon valósság a tény, hogy tényleg megöltem még valakit, méghozzá elég rövid időn belül. És ezek után még azt is kénytelen vagyok végignézni, ahogy a másik fickó üvöltve... hát nem is tudom, esik szét, vagy fonnyad el, vagy csak szépen eltűnik valahogy Ő benne. Nem tudom, hogy mi ez az egész, azt sem, hogy pontosan mit és hogyan csinál, de azt hiszem nem is akarom igazán tudni. Reszketek, szó szerint ezt érzem, főleg amikor megfordul és még éppen hogy látom a tátongó lyukat a szeme helyén, ami szép lassan újra formát ölt, miközben normális alakját is visszanyeri. És én még mindig reszketek, hiába a mosoly, hiába minden, legszívesebben itt helyben engednék a lábaimnak és esnék össze. Milyen kellemes is lenne engedni nekik, milyen jó is lenne hagyni, hogy... a jótékony ájulás eltüntessen mindent a fejemből. - Én... én nem vagyok ragadozó, csak... nem volt más választásom. Csak megvédtem magam. - azt hiszem ez a jó válasz, legalábbis ebben a hitben kell ringatnom magam. Nem élveztem azt, ami történt kicsit sem, nem örülök, hogy bárki meghalt, csak tudom, hogy nem volt más választás, de legalább már arra sincs bennem késztetés, hogy kérdezzek, hogy megtudjam mit és hogyan csinált. - Ugye nincs már más... ugye elmehetünk? - azt sem tudom hol vagyunk, hogy honnan kéne elmenni, de a hangom szinte már könyörgő. Nem akarom ezt tovább, nem akarok itt lenni.
Mikor Jillian azt kérdi, csinálhatnánk-e másként, nem felelek. Úgy hiszem, ez is egyfajta válasz, és mindenképpen a jól érthető fajtából való. Nem, nincs más megoldás. Hogy is lehetne? Akik léted ellen valót cselekednek puszta ellenérzésből, jól megfogalmazott érdek-indok híján, azok újból meg fogják próbálni. Természetesen ez kizárólag abban az esetben fennálló lehetőség, amennyiben lehetőségük adott. Nos, lehetőségeiket könnyen és erőteljesen megnyírbálja azon esemény, mely életfolyamataikat is megszünteti. Így hát egyértelmű, mi a teendő esetünkben. Mosolyom a pillanat töredékére vigyorba vált, mely állapot átmenetként szolgál legendás vicsoromnak. Körmeim karmokká nőnek, koromszínű gyilokszerszámokká. Időnként szükségszerű, hogy egy csúcsragadozó kiélhesse vadságát, hiszen az állatkerti oroszlán is életunttá válik a folytonos konzervkoszttól. Nem kívánok csupa pépeset étkezni, hogy aztán tudatközpontom is hasonló állagúvá válljon. Kiélvezem a küzdelem minden másodpercét. Ha volnának percei is, tán azokkal is ekként tennék.
Az első golyó valahová a plafonba csapódik, lévén a kisasszony áldozatának kezében abba az irányba fordul a fegyver. Nyílt töréssel komoly nehézséget okoz a célzás, olybá tűnik. Amennyiben ezen törés valamely bordában keletkezik, a légzés is hasonlóan nehézzé válhat. Erre a következtetésre jutok, miután szemtanúja vagyok, ahogy a férfi törzse részben összerogy. Ahol nem keletkezik horpadásszerű elváltozás, ott bőrét szúrják át a kifelé ágaskodó csontok. Ahogy fejét hátraveti fájdalmában, egylövetű szökőkútként spriccel fel torkából karmazsinszín testnedve, mielőtt földre koppanna a halott test. Valamiért a második lövedék kellemetlenebb, mondhatni zavaróbb útvonalat választ. Nem tartósan, mindössze rövid idejű bosszúságot okoz, ahogy éjfekete szememen keresztül koponyám felé furakszik az aprócska fémtárgy. Megtorpanok, és fejcsóválva intek karomban végződő mutatóujjammal ejnye-bejnyét a lelkes ifjúnak, mielőtt nem éppen baráti jobbom gyomra felett szívéig furakodna. Vére, melyet arcomra köp, pillanatok alatt felszívódik testembe. Épp úgy, ahogy egész porhüvelye is, miután véres hús színű masszává vált. Fejemet hátra hajtom, és megkönnyebbülten felsóhajtok, mint egy jó ebéd elfogyasztása vagy kiváló bor kóstolása után szokás. Az erősen elhasznált katonai öltözék egyetlen folt nélkül hullik a padlóra. - Ó, így már mindjárt más! Érzem, ahogy immáron egészen felülkerekedek a még bennem lévő szérumon. Nem hiába oltották be azt a nőszemélyt vele, ha az volt a céljuk, hogy jelentős mértékben felbosszantsanak. Mostanra azonban némi ügyes humánerőforrás-menedzsment segítségével sikerült kiküszöbölnöm ezen kellemetlenséget. Ahogy a gyermek felé fordítom fejem, a koponyámon tátongó lyuk helyébe ismét setét szem növekszik, mely lassanként újból emberi formát ölt. Karmaim és fogaim is visszahúzódnak, akárha az iménti megjelenésem mindössze egy kósza rémlátomás lett volna. Ámbár az éber rémálom fináléjaként még lábamhoz kúszik másik áldozatunk masszához hasonlatos maradványa, hogy lábamon keresztül szintén részemmé váljon. Mosolyom töretlen. - Szép munka, gyermekem! Milyen érzés ragadozónak lenni?
Segít, tényleg segít, az hogy magához ölel, még annak ellenére is, ami történt. Eléggé kifacsarták már a lelkemet, hogy képes legyek erre. Anno, ha az apám minden tette, minden büntetés ellenére csak egyszer ölelésre nyitotta volna a karjait, ha csak egyszer úgy tett volna, mint egy igazi szülő, én kérdés nélkül szaladtam volna hozzá és adta volna minden egyes tettére bocsánatot gondolkodás nélkül. De nem tette, soha nem tette meg, még az utolsó alkalommal sem, még akkor is utálattal nézett rám, amikor összetörtem, amikor még képes volt nyitva tartani a szemét. Csak akkor éreztem igazán szörnyszülöttnek magam, aztán... csak elfelejtettem, és nem akartam gondolni rá. - Nem csinálhatjuk máshogy? - tudom, naiv kérdés, de ez alapján, amit mond, félek tőle, hogy újra mit vár tőlem. Megöltem azt a nőt, mert muszáj volt és kénytelen leszek mással is végezni, mert muszáj lesz? Mert máshogy nem juthatok ki innen? A lábamra már legalább rá tudok állni, de az egész, ami történt... nem vagyok jól. Annyira könnyű lenne elengedni magam és pihenni egy kicsit, de tudom, hogy nem szabad, hogy most nincs rá lehetőség, csak amíg... utánoz. Valami ilyesmi történik, hiszen meghallom a saját hangomat. Tompán, kevéssé jut el hozzám, de attól még így is hallom. Még a szememet is becsukom, éljen a strucc-politika! Csak vége lesz, és határozottan nehéz rászánnom magam, hogy megmoccanjak és elszakadjak tőle, de végül csak bólintok és megteszem. Ki kell jutnunk innen, és nem sok értelme lenne sokáig halogatni, akármennyire is szeretném. - Nem hiszem, de... menjünk. - tényleg nem gondolom, hogy készen állok arra, ami odakint vár minket, vagy arra, amit most majd tennem kell, de nincs más választásom, ha szeretnék végre ennél jóval kényelmesebb helyre kerülni, leülni és... inni legalább pár korty vizet. Igen, az tényleg jól esne. Az persze nem megy, hogy még a mosolyát is viszonozzam, de legalább magamtól is megállok már a lábamon. És igen, ettől féltem, hogy választhatok, ami annyit jelent, hogy egyikükkel nekem kell végeznem, akármennyire is nem szeretnék. - Rendben van, ha lehet akkor a kevésbé szimpatikussal, vagy... aki először támad. - talán úgy könnyebb, ha magamban újfent próbálom ezt az egészet önvédelemként lerendezni. Végül is tényleg az, azért teszem, hogy túléljem ezt az egészet. Követem tehát, bár nem tehetek róla, de kicsit ugyan hátrébb maradok. Ha jól sejtem neki nem árt semmi, nekem viszont nagyon is, ha teszem azt lövöldözni kezdenek. Nem biztos, hogy hamarabb török el egy kart az ajtó után, mint ahogy meghúznák a ravaszt. Nagy levegőt veszek, aztán csak az ajtóra koncentrálok, ami vastag, és én még nem is vagyok túl erős, de végül végigreped, és szó szerint darabokra hullik. Persze addigra már a két fickó lövésre kész és ki tudja még, hogy hányan hallották meg a zajt, vagy épp a két lövést, ami azonnal elhangzik, mikor meglátnak minket. Megrezzenek, de mégis a jobb oldali pasasra koncentrálok. Ha eltalálok, attól még előtte szilánkosra törhetem a bordáit, a lábár, a csuklóját... úgy már nem fog lövöldözni és a belső vérzésnek hála mást se nagyon.
Magamhoz ölelem védencemet, mikor karjaimba menekül. Egyik kezemmel haját simítom végig, ahogy gondoskodó anyáktól láttam oly sokszor. Különös, de valahogy erőteljesebb hatása van a biztonság ezen ösztönök által generált illúziójának, mint sok kézzel fogható biztosítéknak. - Teszünk egy kellemes sétát a kijárat felé. Aki utunkat állja, elpusztul. Komoly dilemmába kerülök, ahogy lehetőségem nyílik kiszagolni a terem túlsó felén található vasajtó mögötti két emberfajzatot. Tény, hogy percek óta csend honol a helyiségben, ugyanakkor a nőt sem láthatták távozni innen. Egyik részről ideje volna eltávolítanunk őket az útból, ugyanakkor Jillian szervezete még nem tisztult ki egészen. Nem kívánom megtörni békéjét azzal, hogy fájdalommal sikolyt csalok ki elgyötört hangszálaiból. Ehelyett inkább hátravetem fejem, saját hangszálaimat pedig az ifjú hölgy genetiaki anyaga és tapasztalataim alapján megváltoztatom. Több rövidebb nyögést, majd sikolyokat, végül egy hangosabb és elnyújtott sikolyt is hallatok. Kezemmel mindeközben fejét a mellkasomhoz szorítom, füleit valamelyest lefogva ezen mozdulattal. Miután kellő pillanatot áldoztam fel a megtévesztés művészetének oltárán, úgy érzem, lassanként ideje indulnunk. - Készen állsz? - pillantok le, mosolyom töretlen, tekintetem kérdő. Hangom immár ismét a sajátom. Amennyiben igen a válasz, bármi módon is fejezze ki, elengedem. Államat finoman dörzsölgetve tekintek körül a fénykorában vélhetően raktárhelyiségként használt teremben, melyben látható néhány oszlop és irdatlan mennyiségű vasbeton. Néhány évtized múlva ez is egy lesz a hidegháborús időkből visszamaradt épületek végtelen hosszú sorának. Rászánok némi időt, és amennyire lehetőségeim engedik, megigazítom öltözékemet. Dzsekim cipzárját kénytelen leszek nyitva hagyni, hacsak nem kívánok nevetség tárgyává válni. Előző tulajdonosa ugyanis jóval nagyobb mellbőséggel rendelkezett nálam. Ó nem, eszemben sincs most ezért újratervezni ily sok idő alatt tökélyre csiszolt formámat. Az említett nőt pedig annyira sem tekintem értelmes létformának, mint fajtársait, így eszemben sincs formáit sajátomként viselni. - Ketten állnak az ajtó mögött. Elhelyezkedésük alapján vélhetően őrködnek. Az ajtó eltávolítása minden bizonnyal nem lesz probléma számodra, élő célpontjaink közül pedig kiválaszthatod, melyikkel kívánsz magad végezni. Kimért léptekkel indulok meg az ajtó felé. Idő közben vállamat mozgatom, igazítandó a dzsekit magamon. Furcsa egy viselet, annyi bizonyos.
Persze, hogy hálás vagyok neki azért, hogy nem haltam meg, csak épp a körülmények nem tetszenek még most sem, bár mondhatnánk, hogy lassan már igazán megszokhatnám, hogy amikor vele sikerül találkoznom, akárhogy és akármikor abból mindig valami olyan sül ki, ami istenesen sokkol. Most sem volt ez másképp, de legalább élek, ez is valami azt hiszem. - Ezt el is kéne hinnem? - örömmel segít bajba jutott hölgyeknek. Őszintén szólva ezt tényleg nehéz elhinnem neki. A fickó egyértelműen olyannak tűnik, aki okkal tesz dolgokat, csak még arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi is ez az ok, és nem most fogok rajta hosszan elgondolkodni, amikor még azt sem tudom, hogy a fenébe jutunk ki innen, hogy lehetőség szerint túl is éljem az egészet, mert még most sem vagyok éppen a legjobb állapotban. Mindenem fáj, van vagy két vágás a testemen, amiből az egyik elég durva, és akadt nem egy rúgás is, amit a hölgy a bakancsával eszközölt. Legszívesebben elfeküdnék a földön és megvárnám, amíg szabad utat csinál, hogy lehetőség szerint látni se nagyin kelljen, hogy mi fog odakint történni, mert az jó eséllyel csak újabb kellemetlen rémálmokhoz vezetne. Már épp próbálnék feltápászkodni, amikor megint szavak hagyják el az ajkait, és komolyan kissé lefagyok attól, amit hallok. Büszke... rám. Soha életemben senki sem volt büszke rám. És persze kiálltam magamért, mert nem igazán volt más választásom és mégis csak erősebb bennem az élni akarás, mint a halni vágyás, de akkor is... büszke rám. - Én csak... csak nem tehettem mást, muszáj volt megvédenem magam. - majdnem hozzáteszem, hogy ő nem adott más választási lehetőséget, de ennek most nincs itt a helyet, mert az, amit mondott az a pár szó mégis olyasmi, amitől főleg azok után, amik történtek könnybe lábad a szemem. Amikor pedig széttárja a karjait kétség sem fér hozzá, hogy mivel végre sikerült lábra állnom gondolkodás nélkül töröm meg a maradék cseppnyi kis távolságot közöttünk, hogy átölelhessem a derekát és a mellkasára hajtsam a fejem, annak ellenére is, amiket előzőleg láttam. Mintha az most nem is számítana, csak a tény, hogy utat engedhessek a megkönnyebbül sírásnak, hogy kicsit tényleg úgy érezzem mielőtt kinyílik az az ajtó, hogy nem lesz semmi baj. Alig veszem észre, hogy aztán még a combomon is végigsimít, csak amikor önkéntelenül felszisszenek, meg kezdetét veszi a gyorsuló folyamat. Ha jól sejtem - ha tudnék most értelmesen gondolkodni -, akkor azért is teszi, hogy ne kelljen még velem is foglalkoznia, ha megpróbálunk innen kitörni. Végül megtörlöm a szemem, már elég kellemetlenül festhetek, de nem nagyon érdekel. - És most mi lesz? Hogy jutunk ki innen? - menni fog, azt hiszem képes leszek ráállni a lábamra, és ha már a képességem is működik, akkor meg fogjuk oldani a dolgot valahogy. Tényleg úgy érzem menni fog, a bátorítás miatt, mert büszke rám, és persze azért is, mert ő van itt velem és amikre képes... Hát miért ne jutnánk ki innen gond nélkül?
Színpadias mozdulattal hajolok meg, mikor Jillian végre valami olyasfélét rebeg felém, mellyel megköszönheti mentőakciómat. Nem, mintha komoly hálálkodást helyezett volna kilátásba eddig is gyakran megvillantott, sajátosan szolid stílusa. Már mikor a mások irányában érzett pozitív érzelmeinek kimutatásáról van szó. Sigmund szó szerint imádta volna, azonban semmiképpen nem engedtem volna a kezei közé. Sokkterápiával, és néhány egyéb speciális módszerével akár néhány hónap alatt képes lett volna tökéletes ronccsá tenni legújabb játékszerem. Végül persze levonta volna hihetetlenül precíz következtetéseit - melyek megállapítása számomra úgy néhány óra ismeretség után már nem jelentett kihívást -, miszerint a lány apakomplexusban és elfolytott agresszióban szenved, melyek évekkel ezelőtti szexuális anomáliákra vezethetőek vissza. - Ó, nagyon szívesen! Bármikor örömmel segítek egy bajba jutott hölgynek. Természetesen nem. Ki hallott már olyat, hogy valaki mindenütt jelen van egy személyben, és minden lehetséges, nők ellen elkövetendő erőszakos cselekedetet megakadályoz? Hát persze, mindenki, aki hisz a mesékben. Vagy valamiféle felsőbb hatalomban, mely mérhetetlen hatalma és zéró felelőssége ellenére jószándékú, gondviselő... így igaz, a mesékben. Bármelyik pillanatban fel voltam rá készülve, hogy valamiféle megjegyzést tesz ifjú védencem újonnan szerzett öltözékemre. Arra azonban, hogy amolyan tréfás bókkal illeti, egy percig sem számítottam. Őszinte, és felszabadult kacaj tör elő torkomból. Eszem ágában sincs elfojtani, hiszen kiérdemeltem ezt a nagyszerű, vidám fordulatot. Ráadásul még semmit nem kértem pártfogoltamtól gonviselésemért cserébe. - Nos, Jillian, most igazán megdobogtattad az öreg szörnyeteg képzelt szívét! Őszinte örömömre szolgál, hogy ilyen kifinomult, és remekül időzített helyzetkomikumhoz is akad érzéked! Ahogy pedig kiálltál magadért, még ha időbe is telt... Büszke vagyok rád! Külső szemlélőkét nehéz lehet eldönteni, hogy egy csecsemő első szava vagy egy kiskutya első szaltója az, ami efféle arckifejezést ültet az emberek arcára. Nem, mintha egy pillanatig is jelentőséget tulajdonítanék most saját emócióim emberi megfeleltetésének. Bár... talán inkább a csecsemős hasonlat, ami erősebben ide vág. Arról nem is beszélve, hogy még egy könnycseppet is mímemel, amit aztán elmorzsolok szemem alatt meghatottságomban. Széttárom karjaimat, mint a szülő, aki megszerezte élete első jelesét. - Jöjj keblemre, kiérdemelted! Mosolyom továbbra is széles, töretlen. Ahogy hozzám ér, sebe mentén tompízom az ingereket, és osztódásra késztetem hámszövetét. Tulajdonképpen gyorsítom a hegesedést, még ha ez nem is lesz fájdalommentes. Arra mindenképpen jó, hogy a vérzést megállítsuk. Arról nem is szólva, hogy egyúttal végigsimítom sebesült combját. Részben kedvtelésből, részben pedig, hogy a már kifolyt vér maradványát és az esetlegesen fertőzést okozó élőlényeket elemészthessem.
Kezdőlap 
by 
