Nancy Ambrose

"Az igazság odaát van!"

Userinfó: Mollie Bentley

Név: Nancy Ambrose
Születési dátum: 1961. április 1., New York
Besorolás: Ember

Jellem: Babonás. A legmesszemenőbbig. Nem vallásos, nem hisz a gólyában, sem a Mikulásban vagy a húsvéti nyusziban sem (mondjuk ez utóbbi kettőben annyira azért nem biztos), de egyébként mindenben, amiben lehet, abban ő hisz. Fekete macska, péntek 13., törött tükör, minden. Ezeken kívül 51-es körzet, ufók, vámpírok, vérfarkasok, szellemek, zombik, és így tovább. Hallott már  mutánsokról is rebesgetni, és temrészetesen kétsége sincs afelől, hogy ők is léteznek, noha még soha nem találkozott egyetlen mutánssal sem. Nincs ellenérzése irántuk, sőt, örül nekik, mivel úgy véli, velük könnyebb lesz védekezni az emberiségnek, ha majd fellázadnak a számítógépek.
Alapjában véve kimondottan békés természetű, aminek ugyan némiképp ellent mond a foglalkozása (önvédelmi oktató). Nem könnyű felhúzni, mivel derűs, türelmes jellemmel rendelkezik, viszont ha kell, ki tudja ám ereszteni ő is a karmait, és akkor nem fogja vissza magát. És mivel kislány kora óta jár kung fu, karate és capoeira edzésekre, annak már bizony súlya van. Igyekezni szokott azonban, hogy az ilyen helyzeteket elkerülje.
Az pedig, hogy mások mit gondolnak róla, hidegen hagyja. Éppen úgy nem érdekli, ha összesúgnak a háta mögött, vagy egyenesen az arcába nevetnek, amiért például olyan bogaras, mint ahogy amiatt sem zavartatja magát, ha nyíltan meg kell mondani valakinek a véleményét. Egyenes és őszinte, amivel ugyan nem akar tapintatlan lenni, mégis újra meg újra rá kell csodálkoznia, hogy néha bizony ezzel mások lelkébe tipor.  

Külső: Átlagos magasságú, és sportos testalkatú. Fiatalos arca még annál is fiatalosabb, mint amennyit életkora igazol, így mindig fiatalabbnak nézik, akár öt-tíz évvel is. Hosszú, barna haját mindig attól függően fésüli, hogy éppen milyen kedve van reggel, vagyis elképzelhető, hogy elegáns konttyal látjuk sétálni, de az is lehet, hogy éppcsak átfésüli, hogy megszabaduljon a nagyobb gubancoktól, aztán hagyja, hadd lógjon, amerre akar. Ugyanez vonatkozik az öltözködésére is. Legyakrabban a farmernadrág-sportcipő kombót preferálja, de ha szabadnapja van, és csak a sarki boltig megy, megesik, hogy még a pizsamában (esetleg egy plusz köntösben) és mamuszban slattyog ki odáig. Máskor előkelő kosztümöt húz, magassarkúval és csillogó ékszerekkel. Szereti a vidám, élénk színeket, és valami különleges (mások szerint oda nem illő) dologgal feldobni a kinézetét, legyen az pár söröskupak a hajába fonva, vagy egy hosszabító öv helyett.  

Előtörténet: Sokszor szoktam látni az érkezők szemében a hitetlenkedést, néha az elnéző somolygást, mert hát lássuk be, nem éppen rám számítanak, amikor először edzésre érkeznek. Nyilván egy távol-keleti bölcset várnak, akinek hosszú ősz haja, bajsza, szakálla van, tao bölcsességeken kívül mást nem igazán hallani tőle, és vagy lótuszülésben figyeli őket csendben, vagy egy rozsdás szögön egyensúlyozik mérlegállásban. Erre megkapnak engem. Volt már olyan is, aki teljesen fel volt háborodva, visszakövetelte a pénzét, és egy percen belül már itt sem volt. Nem tartottam őket vissza. Vannak talán páran, akik erre valami nagyon látványos bemutatóval kezdenék bizonygatni, hogy ők igenis értik a dolgukat, de nekem ez soha meg sem fordult a fejemben. Leginkább azért, mert miután másik edzőhöz kérik magukat, ugyanabban a teremben maradnak, csak pár méterrel arrébb, úgyhogy előbb-utóbb úgyis fogják látni, hogy elhamarkodottan ítéltek.
Még óvodás voltam, amikor először elvittek egy edzésre. Majdnem betöltöttem a négyet. Persze akkor még a korosztályunknak megfelelő szinten kezdték a bevezetést a karate művészetébe. Volt ott nyusziugrás, manójárás, bohóc karlendítés, rengeteg bukfenc és futás. Nagyon élveztem. Apámnak két fivére volt, anyám ezzel magyarázza, hogy olyan fontosnak találta, hogy minél jobban felkészítsen arra, hogy meg tudjam védeni magamat, ugyanis semmiféle tapasztalata nem volt abban, mit kell kezdeni egy kislánnyal, hiszen se húga, se nővére nem volt soha, nem szokott hozzá a kislányok társaságához, és mint a saját gyerekét, természetesen még inkább óvni szeretett volna. Ami anyut illeti, ő ráhagyta, mondván, az egészséges testmozgás mindenkinek az előnyére válhat. Később az edzőm tanácsára más harcművészeteket is kipróbáltam, de végül a karate, a kung fu és a capoeira hármasa maradt fenn a szitán.
Nyáron bármennyire is örültem neki, hogy végre vakáció van, és nincs már iskola, az edzések mindig hiányoztak, az ugyanis csak tanév közben volt. Kárpótolt viszont a nagyim, akihez mindig elutaztunk a texasi tanyára pár hétre. Egyébként is odaáig voltam a sok jópofa állatkáért, főleg, amikor megengedték, hogy felüljek egy ló hátára, meg a közeli tóban annyit pancsolhattam, amennyit csak szerettem volna, de a nagyival mindig is közel álltunk egymáshoz, mivel a legnagyobb megelégedésére mindig is lelkes érdeklődést tanúsítottam a sok titokzatos, varázslatos szertartások és misztikumok iránt, amikbe beavatott. A szüleim, sőt, még a nagypapi szerint is a nagyi egyszerűen csak dilis volt, de én eszméletlenül élveztem a szeánszokat, amiket majdnem minden nap tartottunk. Hol szellemet idéztünk, hol régi, megsárgult lapú könyvekben kutattunk különböző rejtélyes esetek után, hol álomcsapdát készítettünk, szóval nagyon jól szórakoztunk. A hatása pedig nem is maradt el, mivel máig hiszek mindenben, amit akkor mutatott nekem. És miért ne hinnék? Főleg mióta lábra keltek a pletykák, hogy különleges képességű emberek élnek köztünk. Mindig is tudtam, hogy egy napon eljönnek közénk, csak azon csodálkoztam, hogy nem űrhajóval vagy egy portálon keresztül érkeztek. Legalábbis erről egyenlőre nem tudni...