Bellsie Tinker

"Tündérek műve sok minden, mit nem is gondolnál. A régóta rossz karórád egyszer csak újra jár. És meglesz kedvenc játékod, vagy kis csengő csendül. Tudd, hogy tündér jár a közelben, nem vagy egyedül."

Userinfó: Bellsie Tinker

Név: Bellesandra Tinker
Mutáns név: Csingiling
Születési dátum: New York, 1965. június 16.
Besorolás: X-men
Képességek: Zöld tündér

Elsődleges képesség: Zöld tündér
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: Így született, de három éves volt, amikor először változott át ijedtében tündérré
Képesség jelenlegi szintje: Két alakja van. Az egyik a normál, emberi alakja, melyben csak annyi a képessége, hogy tündérport tud szórni, s akire ezt a port csepegteti, azt képes lesz repülni akkor, hogyha csupa szép és jó dologra gondol. Ennek a reptetésnek az a veszélye, hogy Bellesandra nem tudja megakadályozni a beporzott alany lezuhanását, s a repülését sem tudja befolyásolni. Annál tovább tart a röptetés, minél több port szór az illetőre, de ha bármikor rossz gondolatok jutnak a repülő fél eszébe, azonnal lezuhan. Második alakja egy apró, tenyérnyi méretű, zöld fénnyel ragyogó tündér. Külsejét tekintve ugyanolyan, mint emberi alakjában, épp csak zöld, hártyás szárnyai vannak és ha csillámport szór, az az egész testéből hull alá. Ebben az alakjában sokkal gyorsabb, mint emberként, s különlegessége még az, hogy tündérsége két méteres körzetében senki nem tud rossz dolgokra gondolni, tehát ebben az alakban sokkal hatékonyabban tud reptetni akárkit. Mindkét alakjára jellemző, hogy csilingelő hangot hallat, amikor nevet, vagy ha emberként például szalad, ugrándozik. Tündérként folyamatos a csilingelése, bármit is mozduljon. S még egy utolsó fontos dolog: emberként nincsenek szárnyai, így ő nem tud repülni akkor sem, ha emberi alakjában beporozza magát. Negatívuma, hogy tündéralakjának közelsége egy idő után (pár óra) hallucinációkat okozhat, éppúgy, mintha az illető, aki látja őt, túl sok Abszintot ivott volna.
Képesség távlatai: Később talán már nem fog emberi alakjában csörögni, s csak tündérként csilingel majd, ha repül, valamint tudatos hallucinogénné válhat majd.

Jellem: Szeretem a szivárványt, a napfényt, a csillogós dolgokat, a nevetést,  az esőt, az édességeket. Kedvelem nagy kanállal falni az életet, kiszámíthatatlan vagyok. Néha, amikor már azt hiszed, hogy pontosan tudod, hogy mire mit reagálok majd, akkor megleplek és teljesen mást, totális esztelenséget cselekszem. Nem tudatosan. Egyszerűen csak ösztönös vagyok, szertelen, s hagyom, hogy mindenkoron az érzéseim irányítsanak. Sokat kacagok, néha olyankor is, amikor valami nem vicces. Egyszerűen van az az időszak, amikor szükségem van a csengettyűk hangjára, melyek megülik nevetésemet, futásomat és ugrásaimat is. Mert...
Szabad vagyok, szabados, de nem tudatosan megbotránkoztató. Egyszerre vagyok émelyítően édes és mérgezett is. A szép szavak ugyanolyan természetességgel sorjáznak elő belőlem, mint a csúnyák, de utóbbiakat is olyan finom, kedélyes hangsúllyal ejtem, mintha csak csillámporról és habos tortáról beszélnék. Néha idegesít, hogy ilyen szinten aranyos vagyok, mert melyik lány ne szeretne inkább nagy tigris lenni, mint dögönyözni való kiscica? Ám dacos pukkancsságom ellenére sem tudok megváltozni, ha duzzogok, akkor is ott ül körülöttem a báj és a kellem, hát ez már csak így marad, jobb, hogyha hozzászokom. Van egy titkom: szeretném, hogyha gyűlölnének. Szívből, igazán. S van még egy, melyről most inkább nem nyilatkozom.

Külső:
Emberként: Hosszú a hajam és nagyon szeretem kibontva hordani. Hol kiegyenesítem, hol lágy hullámzásra kényszerítem a tincseimet, s amikor már nagyon unom, hogy melegítenek, akkor szoros, szigorú kontyba fogom őket. Ajkaim dúsak, szépen ívelt, határozott vonalúak, tekintetem kifejező. Fitos orrommal kifejezetten bájosnak mondhatom magam, s az sem ront az összképen, hogy nem rendelkezem éppen a legkisebb fenékkel a föld kerekén. Körtealkatnak is lenni kell valakinek, hát büszkén vállalom. Mindent meg lehet oldani, csak megfelelő öltözet kell, ruházkodás terén pedig igazán ízléses és tudatos vagyok. Sokat foglalkoztam azzal, hogy megtaláljam a stílusomat, de mára már minden a helyén van rajtam. Mindig. Nem veszek fel akármit, s mivel imádok vásárolni, ha megtetszik egy felső, rögvest veszek mellé egy hozzáillő bizsut, táskát vagy cipőt. Esetleg mindet egyszerre. Harmonikus a gardróbom, nincsenek benne kirívó darabok. Stílustanács kell? Gyere hozzám! Bármikor, bárkinek szívesen adok. Legalább kamatoztassam azt, amihez értek, nem igaz? Ha nagy(obb) leszek, akkor divattervező leszek. Legalábbis erről álmodom.
Tündérként: Nem vagyok méretesebb, mint a tenyered. Mindig ugyanazokat a „ruhákat” viselem, ezek is a részeim, mint a bőröm, a szemem, a hajam. Zöld, zöld és zöld, ez jellemzi magassarkúmat, áttetsző uszályban végződő, csillámos dresszemet és csilingelő, hártyás szárnyaimat. Állandó jelleggel zöldes fény vesz körül, gyors vagyok, mint egy kolibri, éppen ezért a hajam folyamatosan ide-oda libben körülöttem. Ebben az alakomban kacérabban viselkedem, incselkedőbben, de azért nem térek el teljesen a másik valómtól. Ha megrázom magam, akkor pedig beporozlak aranyló csillámoktól terhes, zöldes csillámporommal. Jóféle, mi? Nos, ez is én vagyok. 

Előtörténet: Anyám a szokások rabja volt. Minden nap ugyanazzal a parfümmel fújta be magát, minden évben elolvasta egyszer a kedvenc regényeit és a hét minden napjára megvoltak a berögzült, egymással össze nem függő rituáléi. Hétfőn mosás, kedden húsleves, szerdán kártyaparti, csütörtökön piskóta (mindig az aktuális idénygyümölccsel töltve), szombaton családi vetélkedő, vasárnap délig alvás. Akár tetszett, akár nem, ezekben nekünk gyerekeknek is tevékenyen részt kellett vennünk, s nem volt szabad rossz képet vágni a dolgaihoz.
De hogy minek emlegettem mindezt úgy, hogy már vagy három éve nem élek otthon, s rég levetkőzhettem ezeket a skatulyákat? Nagyon egyszerű! Ha az életemről akarok beszélni, ezekre kell a lényeget lebontanom. Kezdjük például a kedvenc regényekkel. Az első számú a J M. Barrie: Pán Pétere volt. Nem meglepetés senki számára, ha azt mondom, hogy a nővéremet Wendynek, a bátyámat pedig Peternek keresztelték el szüleim, s én Bell lettem mindannak ellenére, hogy anyámon kívül soha, senki nem használta rám ezt a becenevet. Hála apának, Bellesandrává hosszabbították a Tinkerhez igencsak stílusosan illő Bell nevet, így esélyem volt kilépni a mesevilágból és Bellsievé lenni. Nem, mintha ettől még nem tört volna ki a közröhögés minden olyan alkalommal, amikor elsoroltam családtagjaim neveit. Sajnos Barrie regénye nem csak anyám és a barátnői körében volt népszerű..
A szüleim nem váltak el, de mégsem éltek soha együtt. Amióta az eszemet tudom, anyámnak külön hálószobája volt és apámhoz gyakran jártak fel a barátai kártyázni és szivarozni. Sose tartottam furcsának, de különösen nem lepett meg, amikor kiderült, hogy apám a férfiakat jobban szereti, mint a nőket. Minden tekintetben. Úgy fogalmazott, hogy próbált ő normális lenni, megfelelni a társadalmi normáknak, s anyám mellett úgy érezte, hogy sikerül is ezt megtegye. Egészen az én születésemig. Velem viszont megtört benne valami. Nem túl hízelgő ilyen hatással lenni a saját családod történelmére, de ez van, tudok élni a dologgal. Főleg, mivel apám mindig a férfi volt a kapcsolataiban, így nem kaptam rajta női ruhák viselésén, szóval nem álltam meg a fejlődésben, vagy ilyenek.
Fejlődés.. ez egy érdekes dolog. Nálunk a családban mindenki normális volt, ember, hát sejthető, hogy mekkora volt a riadalmuk akkor, amikor egy közös, keddi húslevesvacsora alkalmával a nővérem megviccelt és a hátam mögé osonva a fülembe kiabált, melytől én úgy megijedtem, hogy tenyérnyi, zöld kis izévé zsugorodtam a székemen. Én három éves voltam, így túl sok emlékem nincs arról a napról, de azt tudom, hogy a nővérem soha többé nem ijesztegetett, sőt, a bátyámból is kinevelte tündérségem a komiszkodást. Ám amilyen szerencsém volt ilyen téren a családommal, olyan szerencsétlenségem az iskolatársaimmal. Azt, ami az utolsó, rendes oktatásban eltöltött napomon történt, soha nem fogom tudni elfelejteni.
Dühös voltam, sértődött és megbántott. Megcsókolt valaki, akinek nem kellett volna, én pedig reflexből a képébe szórtam egy maroknyi tündérport. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, mocskos egy alak volt, olyan, akinek egy szép gondolata sincs, így nem repült volna fel. De én azt akartam, hogy szálljon, olyan magasra szálljon, amilyen nagyon el van repülve önmagától, hát tündérré változtam mellette és belekapaszkodtam a hajába. Felemelkedett a talajról, üvöltött, mint a fába szorult féreg, mert nem tudta, hogy mi történik vele. Én tudtam, hogy mit művelek, s ha nem lettem volna olyan elvakult, akkor azt is tudtam volna, hogy nagyon, nagyon rossz úton haladok. De nem vettem észre magamat, a harag színezte ködössé elmém, s úgy öt méter magasságban egyszerűen eleresztettem a haját és eltávolodtam tőle. Őt azonnal megrohanta a pánik, elfogytak a jelenlétemmel generált szép gondolatai, s lezuhant. Szerencsére egy tóparton voltunk éppen, így nem törte ki a nyakát, csak ruhástul belezuhant a vízbe. Akkor azt hittem, hogy ennyi volt. Tévedtem, de hatalmasat.
Hiába repültem haza, s változtam csak szobám magányában vissza emberi alakomba, mardosott a lelkiismeret-furdalás. Elhatároztam, hogy másnap a suliban bocsánatot kérek a sráctól. Meg is tettem volna, hogyha nem találok egy vörös festékkel rótt feliratot az iskolai szekrényem ajtaján. Nem szívesen ismételném meg a szót, ami oda volt írva, de jellemzett engem. A maga ocsmány módján igazat írt rólam, s ezen annyira meglepődtem, hogy elment minden kedvem a dolgok helyrehozatalától. Úgy voltam vele, hogy úgysem tudnám hitelesen megmagyarázni, s nyilván annyira lehetetlen volt a történet, hogy majd azt hiszi, hogy álmodott. Naiv voltam. Ostoba. Úgy közlekedtem a termek között, mintha minden rendben lett volna, s még sikoltani is elfelejtettem akkor, amikor a szekrényajtómról már jól ismert vörös festék a testneveléstermi öltözőknél a nyakamba szakadt.
Éreztem, hogy megragadnak, hallottam, hogy csúnyákat kiabálnak rám, de nem tudtam kinyitni a szemeimet. Féltem, hogy a festék majd a szemembe folyik, s nem volt szabad kezem, hogy letöröljem arcomról a ragadós vörösséget. Mivel addigra már képes voltam tudomásul venni, hogy mutánsságom nem emberek közé való, így eszemben nem volt átváltozni és tündérként kimenekülni a szorult helyzetből. Kapálóztam, de egyre erősebben szorítottak, hát egy idő után feladtam és csak könnyeimmel mostam ki szemeimet.
Levetkőztettek és rákötöztek egy székre. A piros után még több festékkel öntöttek le, szivárványszínben pompáztam. Tudták, hogy mindenem a szivárvány, ahogyan azt is tudták, hogy apám miféle, s én miféle vagyok. Amint ki tudtam nyitni a szememet, s már láttam, hogy ki, illetve kik állnak előttem, egy pillanat alatt hulltam darabokra. A nővéremet láttam, a srácot, akit a tóba dobtam, a személyt, akibe szerelmes voltam és a tanárt, akit bálványoztam éveken át. Nem értettem, hogy miért csinálják azt, amit, de megtették. Megtették én pedig tűrtem, mert nem tehettem mást. Megaláztak szavakkal, tettekkel, színezett testemre rótták szidalmaikat fekete ecsettel, majd sorsomra hagytak. Tudták, hogy amint kicsengetnek, megjelenik majd a végzős évfolyam, akiknek éppen tornaórájuk volt. Tudták, hogy mindenki látni fogja pőre alakomat a székhez kötözve és tisztában voltak vele, hogy a kamaszok milyen gonoszak tudnak lenni. Épp csak egy valamit nem sejtettek. Hogy lesz majd a végzősök között egy lány, aki pontosan tudja azt, hogy min megyek keresztül. Hogy ő majd kiszabadít, megmosdat, s örökre megváltoztatja az életem. Nem tudták, hogy ő sem más, csupán egy ember, de olyan, akinek a bátyja egy különleges intézményben tanul, s tud nekem segíteni.
Egy szó nélkül csomagoltam össze, s hagytam el New Yorkot meg az otthonomat. Megmentőm meghagyta a címet, hogy hol kell keressem a bátyját, s én megtettem, mert nem volt jobb ötletem. Azóta három év telt el, s én már nem vagyok diák. Még mindig szeretem a szivárványt, a megmentőm bátyja a legjobb barátom és olyanok között élek, akik nem néznek le azért, ami vagyok. Mármint azért, mert mutáns vagyok. Ettől függetlenül ők sem tudják minden titkomat.
Nem akarok elmenni az iskolából, de tanítani sem szeretnék. Amióta nem vagyok diák, azóta tanácsokat osztogatok, s bár nem mondanom tanácsadóságomat hivatalos munkakörnek, én mégis olyan kötelességtudattal végzem a dolgom, amilyennel csak tudom. Pozitív életszemléletre tanítom azt, akinek szüksége van rá, s munkám gyümölcsét könnyen le tudom szüretelni. Elég egy kis tündérport szórjak emberi alakomban, s hogyha felemelkedik az, akinek a lelkét masszíroztam jólétre épp, akkor nem volt a beszélgetésünk hiábavaló. Ha nem? Úgy újabb időpontot egyeztetünk. Egyszer majdcsak sikerül. Minden sikerül. Csak nem szabad hagyni, hogy megtörjenek! Én ebben hiszek. A szivárvány én vagyok, hát csak köszönettel tartozom azoknak, akik meg akartak törni és üzenem nekik, hogy nem sikerült, mert...

...úgy vagyok, hogy jól vagyok...