Hátsó kijárat

-Nem is akartalak! Egy szinttel teleportáltam volna fölfelé, de rám vetetted magad, és tessék! Komolyan azt hiszed, gyermekkori álmom volt eljutni Disney-land mellet egy drogültetvényre is?
Ami azt illeti, mennyire kedvel engem pár fegyveres...hát lehet nem szép tőlem, de ez érdekel a legkevésbé. Bocsi Fidel, sajnálom Pablo, de pont kit izgat, hogy nem lesz közös barátságalbumunk. Ha van még időnk rá, esetleg megmutatom nektek, hogyan kell pici f15-öst hajtogatni, de ez minden. Aztán ökölbe szorul a kezem, ahogy elkezdik molesztálni a lányt, és úgy döntök, nem lesz itt repülő.
-AZT AKARTAM, MIELŐTT RÁM TÁMADTÁL!!! - Ordítom mérgesen, aztán teleportálok egyet, az egyik fickó háta mögé, és térdhajlaton rúgom. Aztán újabb ugrás, egy másik mögé, majd megint egy újabb gyorsan,a mikor arra rálőnek, és az égben jelenek meg, kezemmel azzal, akit szintén kirántottam a tűzvonalból, hogy ráejtsem őt egy harmadik társára, jó magasról. Aztán újabb ugrás, és kitépem a fegyvert egy ellenség kezéből, de őt már lelövi véletlenül a társa. Engem nem talál el viszont, mert mire felfogja mit tett, már a háta mögött vagyok, és puskatussal ütöm le. Rögtön ez utána vállamhoz támasztom frissen megszerzett gépfegyverem, és Sheena-ra szegezem, aki eddigre már bőven befejezte két barátja kivégzését.
-Ne csinálj hülyeséget kislány. Mindjárt jönnek még többen is. - Mondom, továbbra is rá szegezve a fegyvert. Azt aztán lesheti, hogy leeresztem.
-Ugye tudod, hogy fog kinézni, ha én most itt hagylak? Valójában, ha nem, akkor is elég durva a látvány. 3 halott, három ájult...
A lábamnál lévő megmoccan, én pedig oda sem nézve rúgom úgy feljebb, hogy nyomban elnémul.
-Mondom három ájult! Szóval...ja igen, légy jó kislány, és áruld el, mi a fenét akarsz a tanár úrtól, és akkor talán nem hagylak itt.

Remélem, hogy a srác már halálosan megbánta, hogy teleportálásra adta a fejét, és még remélem továbbra is meg fogja bánni, ha egyszer a kezem közé kapom, mert ezek a vigyorgó gyászhuszárok egyáltalán nem voltak betervezve a napomba, ahogy egy tengerparti túra sem.
Én csak pár átkozott képet szerettem volna elhelyezni Rozsi szobájába és kész. Miért nem tudott simán lezajlani az egész? Miért kell így megbonyolítani egymás életét?
- Ide sem kellett volna hoznod! – mordulok rá, mikor enyhén megfenyeget, bár remélem, nem forgat semmi ilyet az okos kis fejecskéjébe, mert nem szeretnék haza buszozni Dél-Amerikából. – És lehet, hogy jobban kéne próbálkoznod, mert, ha nem kedvelnek és nem jössz be nekik, talán nem sajnálnak tőled pár golyót sem. – jegyzem meg kedvesen.
Nehéz persze fenn tartani a negédes mosolyt, miközben az undortól hányingerem van és a kezem szinte remeg, hogy elvághassam végre a taperoló mocsok nyakát, főleg, mikor már nem csak a hátsómat tekinti saját felségterületnek, hanem már a mellemre is igényt tartana.
Szerencsére addigra már elég közel vagyunk a többiekhez is, hogy rákészüljek egy csinos és gyors mészárlásra.
Ekkor kerül a kezükbe a boríték Rozsi díszes fényképeivel, amitől heveny röhögőgörcs kapja el azt aki kinyitotta, és ezzel igen csak kíváncsivá tette a társait is, na meg Kámfor uraságot is.
- Ezt pár ezer mérfölddel előbb is megkérdezhetted volna. – mondom neki tovább mosolyogva, de ekkor már ha figyel láthatja szemem sárgába fordulását és karmaim növekedését, amikkel azonnal szétcsapok a katonák között, elsőnek tapizót megcélozva, kihasználva, hogy lekötik őket a képek
Kihasználva emberfeletti gyorsaságomat és éles karmaimat, remélem egyikük sem tudja használni a fegyverét, annál hamarabb halnak meg.

-Sajátságosan győzködsz, hogy ne hagyjalak itt - jegyzem meg csípősen, összeszorított fogakkal. Nem viselem valami jól, ha fegyvert fognak rám, főleg nem ennyien. Hogy miért kerülök én állandóan ilyen helyzetekbe? És miért fogom ki állandóan a lökött szőkéket???
-Kössz a tippet, de nem jönnek be a szakállasak, és ahogy látom, nekik sem.
Na igen, nem sok figyelmet szentelnek nekem. Sheena új barátja tovább folytatja a nő hátsó felének masszírozását, a másik kezével pedig lehúzza a nő cipzárját elől, hogy aztán a nyakára hajolva csókolhasson a bőr érzékeny részére. Közben a többiek szélesen vigyorognak rám, amiért ezt tehetik a "kedvesemmel" az orrom előtt, és én nem csinálhatok semmit, hogy ezt megakadályozzam. Ehh, szinte már csak ezért kedvem volna beverni a képüket, de egyenlőre tényleg nem tehetek semmit. Mármint, elmehetnék, de aztán bűntudatom lenne. Hülye dolog ez. A másik oldalról egy újabb fegyveres lép a nőhöz, és elveszi tőle a borítékot, amit eddig úgy őrizgetett. A képek már eléggé átáztak, ezt látom innen is, azt viszont nem, hogy min kezd el röhögni a manus ennyire. Komolyan, mint egy fakutya, és csak végtelen akaraterejének köszönheti, hogy nem a földön fetreng. Amíg a társaihoz lép, hogy megmutassa nekik is, kérdőn nézek Sheena-ra.
-Mégis mi a fene van azokon a képeken?

Nem tagadom elég nagy visszatartó erő volt az, hogy az ő képességeivel egy pillanat alatt visszakeveredhettünk valami kevésbé elhagyatott területre, míg ha magamnak kell megoldani, biztos kicsit tovább tartott volna, de ez csak annyit jelentett, hogy nem most fogom felkoncolni, hanem kicsit később.
- Igen, lehet, de tudod, hogy tartja a mondás, ami késik, nem múlik. – biztosítottam határozottan, hiszen megteheti, hogy itt hagy, de, ha nem öl meg, akkor tényleg a temetésére érek haza.
Az viszont nagyon szuperül hangzik, hogy fogalma sincs hová teleportálta magát és vele együtt engem.
De ezt úgy látszik nem most fogjuk testközelből megvitatni, ahogy terveztem, mert vendégeink érkeznek, akiknek kissé ideges az ujja a ravaszon, amit Kámfor pajtás hamarosan meg is tapasztal a saját bőrén, na meg azt is, hogy valószínűleg van a fiúknak gyakorlata a mutánsokkal, vagy legalábbis az emberi reakciókkal. Velem azonban nem!
Hatan vannak, ami azért kicsit sok, még gombócból is, de ha sikerül elterelnem a figyelmet és elhiszik, hogy csak egy ártalmatlan, gyenge, védelemre szoruló nő vagyok, akkor szét lehet csapni közöttük.
Jellemzően férfiul viselkednek, ezért a fenyegetést a srácban látják, ezért a nagyobb figyelem fegyverek terén rá irányul.
Persze nem nagyon lep meg a történtek után, hogy Columbiába lennénk, de, hogy nekem egy ilyen bizonytalan teleportálót kellett pont kifognom…….
- Legközelebb, majd előtte öllek meg. – nyugtatom meg bájosan mosolyogva.
Talán nem is értenek angolul a drágák, de ha mégis, akár szerelmes civódásnak is vehetik a fenyegetésemet.
A mosolyom egy cseppet sem halványul, mikor az egyik Don Juan felsegít és átkarol, majd a fenekemen áll meg a keze, hiszen ennyit bármikor elviselek, ha utána van esélyem rá, hogy elvágjam a torkát a pimasznak.
- Talán az, hogy nő vagyok, de ha te is mosolyognál kicsit, lehet a többieknél lenne esélyed, vannak akik az olyan fiúcskákra buknak, mint te. – karolok bele kéretlen partnerembe.
Addig akarom játszani a szende szüzet, míg nem jutok annyira közel, hogy mindegyiket elérjem és a fegyverek csövei már nem irányulnak rám. Azért öngyilkos nem leszek, nem rám lőttek.

-Arra kicsit korán van még - mondom vidáman, aztán körbenézek - bááááár, ha innen gyalog kell menned, ami valószínű, akkor könnyen lehet, hogy csak addigra érsz majd haza. Innentől rábízom, hogy hogyan érti ezt, én minden esetre úgy, hogy ha nem lesz jó kislány, akkor tényleg itt fogom hagyni a francba, bárhol is van az az itt.
-Kitűnő kérdés. Fogalmam sincs.
Ami ezek után történik, arra már igazán számíthattam volna. De komolyan, olyan kevés országban várnak tárt karokkal, és virágesővel. Azt a törzset leszámítva, akik valami istenségnek hittek, meg a nyugdíjas klub női részlegét leszámítva szinte mindenhol le akartak lőni, szóval meg sem lep, hogy ezek is így viszonyulnak hozzám.
-Na ne mond, tényleg? - Kérdem szarkasztikusan, aztán elgondolkodva sandítok a támadóinkra.
-Hát, a nyelvből, és a napszakból ítélve, Kolumbia lehet, de amúgy a franc tudja. Néha eltájol, ha valaki meg akar ölni ugrás közben.
Ahogy látom, a nő nagyon népszerű a katonáknál a megnyerő mosolyával. Katonák...az is lehet, hogy napszámosok egy drogültetvényen, tényleg fogalmam sincs, hova kerültünk. Bárhogy is, az egyik fegyveres mosolyogva lép a nőhöz, és karolja őt át a derekánál, hogy felsegítse, a keze pedig ez után csak még merészebb lesz, ha hagyják neki. Amilyen botor, rám szegezi a puskáját, hogy ha esetleg nem tettszene, ha letaperolja a támadóm seggét. Na szép.
-Nédda...fél perc, és máris randid van...mi a titkod?

A teleportálás nem volt benne a terveimben, legalábbis az nem, hogy valami tök ismeretlen helyre, egy víztömeg kellős közepe felé zuhanva jelenünk meg és bár nem kaptam infarktust, azért az adrenalin szintem szépen megemelkedett. És, ahogy a fuldokló ember is kétségbeesetten kapaszkodik a kimentőjébe, most én sem akartam lehetőséget adni neki, hogy ezek után csak úgy kámforrá váljon, ezért azonnal megnyújtottam a karmaimat, hogy ne szabaduljon tőlem könnyedén.
Sajnos úgy látszik kicsit elszámítottam magam, és egyrészt nem vettem figyelembe a bőrdzsekit, másrészt meg az alattomosan kihasznált émelygésemet, amivel sikerült elszakadnia egy pillanatra tőlem és ez elég volt ahhoz, hogy már el is tűnjön.
Még hallom a hangját a fejem fölül, mielőtt összehúzva magam felkészülök a becsapódásra, ami nagy csobbanással be is következik.
Szerencse, hogy ez az agyament legalább nem az Északi Sarkra teleportálta magát és vele együtt engem is. Valószínűleg nem volt szándékos a dolog, ezt még dühösen is fel tudom mérni, hiszen nem számított rá, hogy megragadom. De ez nem menti meg attól, hogy élve eltemessem, ha kijutok a partra és megtalálom.
És úgy néz ki megtalálom, mert ha nem csak a szemem, ahogy egyre közelebb küzdöm magam a part felé, egyáltalán nem sietős neki, ott ücsörög és kötözgeti magát. És általában nem csal a szemem.
Mikor a lábam már talaj ér, felállok és úgy megyek tovább, igyekezve megszabadulni a felesleges víztől. Még szerencse, hogy vékony a ruhám és legalább az nem szívta tele magát vízzel. A hajamról hátra vetem a csuklyát és szőke loboncból is kicsavarom a vizet, aztán egyelőre megállok jó pár lépésre tőle, mert nem szeretném, ha ijedtében eltűnne.
- Igen, a temetésedre. Megoldható? – kérdezem rekedten és nem szépen nézek rá. – Milyen istenverte helyre hoztál?
Azonban az epedve várt válasz helyett gépfegyveres, egyenruhás alakok lepik el a partot, akiknek most igazán sikerült meglepniük, amíg a sráccal voltam elfoglalva, ráadásul nem mondhatnám, hogy vártuk őket. Láthatóan a Szellemfiúm sem számított rájuk, mert eléggé tágra nyíltak a szemei.
Lehet, hogy aranyos fiúk ezek, legalábbis, ahogy szépen mosolyognak rám, de sokat ront a látványon a felénk irányított fegyverek csöve, így bár a Párduc erősen tiltakozik bennem, ártatlanul visszamosolygok, hiszen én itt áldozat vagyok kérem szépen. Egészen addig, míg nem találják meg az eldugott késeimet.
Nem tudom mit makog a telepata srác az orra alatt, de úgy látszik az egyenruhások nem kockáztatnak semmit, mert mielőtt bármit tehetne, már kap is egy figyelmeztető lövést.
- Szerintem nem loptad be magad a szívükbe Kámfor. – szóltam oda neki, mert lehet, hogy gyorsan el tud tűnni, de ha megsorozzák, akkor könnyen beszedhet egy-két golyót közben. – Megint megkérdezem, hová a fenébe hoztál? Pontosabban.
Jó lenne legalább némileg képben lenni, hogy mégis Dél-Amerikában hol.
Mondjuk, ha egy droggbáró ültetvényének kellős közepén csücsülünk, akkor ez elég érdekes lesz.
- Nyugi fiúk. – mosolygok továbbra is a katonákra. – Csak semmi izgalom. Nem akarunk semmit tőletek, láthatjátok épp most másztunk partra. Hajótöröttek. – intek a víz fel. – Comprende?

Továbbra is kedvesen mosolygok rá. Engem ugyan nem zavar, ha cukinak tartja a képességem, nem lételemem, hogy rettegjenek tőlem. Ha így volna, nem Bilbi volna a mutáns nevem, hanem....Szellem? Á, nem, az valami lány neve. Sajnos a káromkodásán már nem tudok kacagni, hisz azért a magasság rám is a frászt hozza. Ez van, ha valaki úgy veti rám magát, hogy az első gondolatom az, hogy mindegy hova tűnjek, csak el innen, akkor esélyes, hogy ez is fog történni. Hogy utána mit sipákol, az nem tudom, mert elnyomja a süvítő szél, ahogyan zuhanunk, de felteszem valami olyasmiről lehet szó, hogy ha nem viszem vissza, kinyír engem. Nem pazarlom arra az időt, hogy visszakiabáljak, úgysem hallaná. Helyette csuklón ragadom, és újra teleportálunk, 50 méterrel lejjebb. A rosszullétét kihasználva rúgok bele egy nagyot, és bár karmai felsértik a bőröm, meg a bőrkabátom, legalább így nem kell vele maradnom, hogy én is lezuhanjak. Újabb teleportálás, és pár méterrel felette jelenek meg.
-Most ugrik a cica a vízbe!!! - Kiáltom, aztán kiteleportálok a partra, és ott várok rá. Nem kell sokat úsznia, pár perc alatt meglesz vele, annyira azért nem vagyunk messze....bár ez relatív.
~Hol a pokolban lehetünk most...?~
Elgondolkodva nézek körbe. Nyugati part? Á, túl kihalt....Kanada? Túl meleg...vagy Kanadában tud ilyen meleg lenni? Na mindegy, egyenlőre leveszem a bőrdzsekit, és szemügyre veszem az új karmolás nyomokat, amik sokkal mélyebbek, mint amik a hátamat díszítik, és véreznek is. Amíg Sheena a távolban kiúszik, én széttépem a pólómat, és nagyjából bekötöm a sebeim.
-Ez jó buli volt, van kedved beugrani máshova is? - Kérdem tőle, jó messziről persze. Nincs az az isten, hogy még egyszer ennyire közel engedjem magamhoz.
-Mondjuk...
Ekkor a szavamba vág egy éles hang, melynek gazdája többedmagával érkezik. Mind a hatukon zöld katonai ruha van, kezükben pedig AK-47-es gépfegyvert tartanak. Csodálkozva pillantok rájuk.
-Ő...disculpame...
Megvakarom a tarkóm...spanyol tudásom ezzel ki is merült, de sokat nem értenek belőle...vagy csak kényelmesebb úgy tartania fegyvert, hogy rám mutasson a csöve...ki tudja. Bezzeg amikor Sheena kimászik, rá még mosolyognak is. Na nem mintha irigyelném érte, ha rám néznének így, tuti a föld alá kaparnám magam egy perc alatt inkább.
-Na jó, akkor legyen inkább angol. Ha nem bánjátok, én haza húznék, és szerintem a lány is. Már itt sem vagyunk.
Eldördül egy lövés, a golyó pedig a fülem mellett süvít, mire én oda kapok.
-Bakker...de utálom Dél-amerikát!

Nem adom a jelét, hogy meglepődtem volna azon, amikor felsorolja, hogy szerinte milyen adottságokkal rendelkezem, mert……mert igazából nem lepődöm meg, hiszen én is kitaláltam, hogy nagy vonalakban ő mivel rendelkezhet és a macskaszemeim után, már nem volt nehéz dolga. Ugyan azt nem valószínű, hogy tudta, hogy teljesen át tudok változni.
De, hát ezt viszont nem fogom az orrára kötni, amíg nem kell, hogy alkalmazzam, nem baj, ha maradnak titkok a tarsolyomban.
- Én is mondhatom a metroszerelvényes teleportálásodra, hogy cuki? – mosolyodom el hidegen, mert utálom, hogy ha így jellemeznek valamit velem kapcsolatban, csak azért mert bármilyen macskaféléről ez jut az eszükbe.
A beszéd viszont figyelem elterelésnek van, hogy inkább arra és nem a mozgásomra figyeljen, de hát azért őt sem ejtették a fejére…….annyira.
~ Hogy miért nem tudják egyszer az életben azt csinálni, amit kérek tőlük! ~ villan át az agyamon a röpke és dühös gondolat, ahogy szinte a hetedik érzékemmel érzékelem a készülő mozdulatát, hiszen, ha csak a szavaira figyelnék, már el is tűnt volna a szemem elől.
- Meg vagy! – suttogom a fülébe, de fura érzés uralkodik el egy pillanatra a gyomromban, aztán megérzem a levegőváltozás illatát és a szemem a vízre tapad. – A jó k&@a életbe! Te teljesen megbolondultál? – morranok fel és mikor érzem, hogy szabadulni akar, akkor még a karmaimat is megnövesztve kapaszkodom bele. – Ha idehoztál, te is itt maradsz, ha mész én is megyek. – közlöm vele ridegen, bár a macskákkal ellentétben nekem nincs bajom a vízzel, de itt hagyni biztos nem fog akis aljas dögje. – Csak azért nem harapom át a torkod, mert bízom benne, te sem akarsz cápaeledel lenni.

Állom sárgán felvillanó tekintetét, és most kivételesen még azon sincs időm elmélázni, milyen furcsa, hogy ez már egyáltalán nem furcsa. Látom rajta, hogy nagyon idegesíti, hogy az útjában állok, pláne mert a jelek szerint nagyon könnyű melóra számított. Szegény...
-Felteszem, emberfeletti erővel, és gyorsasággal rendelkezel, meg macskaszerű adottságokkal - sorolom könnyeden, arra, hogy nem tudom, mire lehet képes. - Cuki.
Kicsit mondjuk túl sokat beszél. Nem baj. Addig legalább a többieknek van ideje megbizonyosodni róla, hogy egyik gyerek sem mászkál a folyosókon, hogy a tűzvonalba kerüljön, nekem pedig nem kell aggódnom más miatt, amíg megszabadulok tőle. Kedvesen rámosolyodom, amikor elhallgat, mint aki meg sem hallotta eddig a sértéseit.
-Van egy jobb ötletem. Ide hozom neked.
És ekkor már tűnök is el, vagyis tűnék, de aztán mégis meglep egy kicsit a gyorsasága. Ijedtemben karon ragadom, és vele együtt teleportálok, a franc tudja hova. Alattunk pár száz méter mélyen valami sötét, hatalmas, és csillogó terül el, mi pedig gyorsan zuhanunk felé. Megpróbálom elrúgni magam a nőtől, aztán pedig újra lesandítok. Á...víz...basszus, a tenger? És melyik? Na mindegy, annyira nem vagyunk magasan, hogy baja essen a cicusnak...legalábbis semmi komoly. Legfeljebb csak fújtat egy kicsit amiért vizes lett.

Felmerült bennem, hogy tényleg visszavonulót kéne fújnom, hiszen csak egy hangos kiáltásába kerülne és valószínűleg nagyon sokan felriadnának és a segítségére sietnének, aminek egyenes következménye lenne, hogy megsérül valaki miközben megpróbálnak elfogni. És ez senkinek nem hiányzik! Nem lenne okom az aggodalomra, ha csak egy sima, hétköznapi házba törtem volna be, de ez itt nem az és ez sokat nyom a latba, hogy még miért nem vetettem rá magam erre a kis beképzelt ficsúrra, aki eljátssza a hős védelmező és bölcs tanácsadó szerepét, csak épp nem túl meggyőzően.
- Sajnálom, de amit hoztam csak személyesen helyezhetem el, mert az nem ilyen kisfiúknak való. Még a végén megrontással is megvádolnának. – biggyesztem le a számat, miközben megpróbál kissé félelmetesebb hangot megütni, de a lekislányozzással kicsit túllő a célon.
Sárga íríszű szemem végig villan a nálam első látásra fiatalabb hímen, igyekezve kiszűrni a szavaiban rejtőző igazságot, bár, ha lett volna még pár őr, azok már itt lettek volna, meg aztán, ahol a lábtörlő alatt hagyják a kulcsot, ott valószínűleg csak egy éjszakai ügyeletes strázsál a folyosón, az is inkább a kölykök miatt.
- Aki itt meg akar halni, az nem én vagyok, hiszen itt állsz előttem egy szál magadban, miközben azt sem tudod, hogy mire vagyok képes. Talán egy hidegvérű gyilkos vagyok, aki nem habozik elvágni a torkát annak, aki megállítja. – mondom neki halkan, de egyelőre nem lépek közelebb, innen már amúgy is elérem egy ugrással. – Én is ajánlok valamit…..öcsi. Elkísérhetsz Logan szobájához, legalább nem kell feleslegesen keresgélnem, aztán leteszem, amit hoztam neki és már itt sem vagyok. – billentem meg a fejem, miközben feszülten figyelem a legkisebb mozdulatát, a légzésében bekövetkező változást, hogy időben reagáljak rá.
Ha bármi gyanúsat észlelek, már ugrom is, hogy ledöntsem a lábáról és megpróbáljam leütni.

Az utóbbi pár évben már egészen megszoktam, hogy a hangom ilyen hatást vált ki az emberekből. Mondjuk azok általában fiatal diákok, akik azt hiszik, egy váza mögé bújva megúszhatják a halálnál is rosszabb sorsot, ami Magneto kertészeti gyakorlata a hétvégén, nem pedig egy felnőtt nő, olyan combizommal, amivel ki tudná rúgni a szemközti falat. Végül mégis úgy dönt, inkább szóba áll velem.
-Sajnálom, de úgy utasított, hogy a virágokat, és a szerelmes leveleket az öltözőjébe vigyem, a grupikat pedig ma este már ne engedjem be.
Egyébként, kicsit büszke vagyok, amiért nem csuklottam, vagy pirultam el azon az ágyas dumán. Úgy tűnik mégis fejlődőképes vagyok, legalább egy kicsit. Közben azért gyanakodva méregetem, ahogy közelít hozzám.
-Na jó, hagyjuk a süket dumát, mi a terved kislány? Megverekszel mind a húsz őrrel, akivel össze fogsz futni ma este, hogy bejuss annak a szobájába, aki itt sincs, és aki megenne reggelire? Úgy értem, ha ennyire meg akarsz halni, biztosan át kellett hajtanod legalább egy magas hídon idefelé jövet...
Hogy lekezelő lennék? Elképzelhető, de továbbra sem vagyok a rajongója, ha valaki éjnek évadján betör egy gyerekkel teli épületbe. Na jó, nem betört, csak bejött, de akkor is. Kétlem, hogy főzni jött ide azzal a késsel.
-Ha most lelépsz, még megúszhatod. Ajánlom gyorsan dönts, az ajánlat csak a következő mozdulatodig áll.

Nem állt szándékomban semmilyen kárt tenni ittt senkiben és semmiben, egyes egyedül csak az a cél vezérelt, hogy eljussak Rozsi szobájába és hagyjak neki egy kis emlékeztetőt, hogy tudja mi a tét, és hogy elhigyje simán megtudom tenni, hogy teleszórom az iskolát a vidám kis képeivel.
Így aztán magamon és egy szál késen kívül, ami az övembe volt rejtve hátul a derekamnál vészhelyzet esetére, nem is hoztam semmilyen fegyvert.
Persze mindig belekalkulálja az ember, hogy esetleg rosszul sülnek el a dolgok, de nem akartam tetézni azzal, hogy összerúgom a port az X-menekkel is azzal, hogy komolyan megsebesítek, vagy megölök valakit.
Ha minden kötél szakad, akkor bevetem a képet, aztán Rozsomák magára vessen, amiért nem ment bele az alkuba. Igaz, akkor majd magamnak kell megszerezni az adatokat, de majd csak kitalálok valamit.
Így aztán mikor megéreztem a zárt helységben a légmozgás első jelét, máris egy tekintélyes bútordarab mögött landoltam puhán és nesztelenül.
Hála az égnek nem egy tank típusú dobbermannal futottam össze, hanem egy szószátyár fajtával, bár azért nem lenne jó dolog egyiket sem lebecsülni. Mondjuk persze lehet, hogy épp egy álmatlanságban szenvedő diákkal vagy tanárral hozott össze a jó sorsom, de minden esetre még nem vert riadót, ami igazán jó pont neki.
Mivel már meglátott és tudja, hogy ott vagyok nincs értelme bujkálni előle, ezért felegyenesedem.
Nem tudom ő mennyire lát a sötétben, de én tökéletesen látom.
- Magának is jó estét! – válaszolom halkan, érzelem nélkül. – Patrick-nál már jártam és egyáltalán nem egy nagy szám, biztosíthatom. Egyébként, ha megmutatja Rozsomák szobáját, akkor szívesen magával tartok, mert hoztam neki egy kis ajándékot, de, ha más tervei vannak, akkor el kell szomorítanom, nem váltogatom könnyen az ágyasaimat.
Nagyon valószínűnek tartom, hogy teleportáló mutánssal van dolgom, hiszen ha a lábán jött volna, tuti meghallom, így viszont, ha meg akarok tőle szabadulni, nagyon gyorsnak kell lennem.
Miközben beszélek kicsit közelebb lépkedek hozzá.

-Jó estét! - Zendül fel egy fiatal férfi hangja...vagyis az enyém. Gondolom meglepőbb lenne, ha nem előzné meg egy akkora szélvihar, amiből ítélve akár a metró is érkezhetne balról.
-Attól tartok, ez itt nem a bejárat. Tudom, könnyű eltéveszteni, hisz hátul van, meg kell kerülni hozzá a telket, átvágva a dzsumbujon, és a hatalmas fehér táblán a haragos vörös sem annyira feltűnő, amivel ráírtuk, hogy belépni tilos sem annyira feltűnő, mint szeretnénk, de attól tartok, mégis meg kell kérnem, hogy jöjjön velem, csak, hogy elkerüljük a fölösleges félreértéseket.
Hangom vidám, és játékos, annak ellenére, hogy az ágyból rángatott ki a néma riasztó, és nem épp az alvásban zavart meg. Na, de mindegy, ez az én problémám. Amíg a válaszára várok, természetesen feszültebb vagyok, mint amit a könnyed csevegő hangom sugallhatna. Tudom, hogy nem szép dolog a külső után ítélni, de nekem akkor is nehezemre esik megbízni egy talpig feketébe öltözött alakot, aki az éjszaka közepén próbál beosonni egy iskolába, az isten háta mögött.
-Mellesleg, ha Patrick Swayze házába szeretett volna bejutni, ez itt nem az. Nem tudom miért rajtunk keresi mindenki, de valójában a nyugati parton él valahol...asszem...

//Rozsi titkos élete//

Nagyon elégedett is lehettem volna magammal, hogy sikeresen túléltem egy tárgyalást Rozsival, de tartottam tőle, hogy azzal, hogy este az orránál fogva vezettem, nem gyarapítottam a barátaim számát, sőt el tudtam képzelni, hogy feledve azt, amivel megfenyegettem, most minden erejével nem azon dolgozik, hogy megszerezze nekem azt a névsort, hanem inkább azon fáradozik, hogy felkutasson engem. És egy felzaklatott erős mutáns, mint James, nem lebecsülendő ellenfél, nem esem abban a hibába, hogy ezt elkövessem.
Bár igyekszem nem szem előtt lenni, nem csak Rozsi miatt, hanem régebbi dolgaim miatt is, azért tudom, hogy előbb-utóbb mindenkit meg lehet találni, ha nagyon akarjuk, hiszen a munkám jó része pontosan ebből áll.
Tehát úgy döntök fokozni kell kedvenc Rozsin a nyomást és megmutatni neki, hogy nagyon is komolyan gondolom azt, hogy felfedem az iskolában fura perverzióit, akár a tanárok és főként a diákok előtt.
Ezért vagyok most itt. Sötét, testhez simuló kezeslábas van rajtam, melynek kapucnija alá dugtam be szőke hajamat. A Párductól kölcsönzött, sárgálló tekintettel kiválóan látom az környezetemet.
Nincs mozgás és előttem egy egyszerű faajtó látszik. Egyáltalán nem számítok rá, hogy könnyen bejutok és csak a megszokás miatt nézem meg a lábtörlőt. Felcsillan a szemem. Ennyire biztosra veszik, hogy ide nem tör be senki?
A kulcsot a zárba illesztem és elfordítom, aztán megmerevedve fülelek, hogy nem indítottam-e el semmilyen riadót. Ha nem hallok semmit, óvatosan nyomom be az ajtót és surranok be a résen, majd csukom is be magam után. Megint mozdulatlanná merevedek és várok.
Már párszor követtem Rozsit ide és úgy gondoltam, hogy az első emeleten van a szobája a hazaérte után felkapcsolódó villanyfényből kalkulálva, már csak ki kell nagyjából találnom, hogy az ablak melyik szobához tartozik.
Szóval irány az emelet, ha nem jön közbe semmi.