Daniel Reyes

"Ha egyszer majd magányosnak érzed magad, és szomorú leszel, nézz fel a csillagokra. Ha egyszer zűrzavar támad körülötted, és semmit nem értesz, ülj le egy csendes sarokba, hunyd be a szemed és keresd meg magadban a csillagokat."

Userinfó: Főkarakter
Név: Daniel Reyes
Mutáns név: Sólyom
Születési dátum: 1956. október 29., Pine Ridge Indián Rezervátum, Dél-Dakota
Besorolás: Független
Képességek: Szavak ereje, Asszimiláció
Elsődleges képesség: Szavak ereje
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 10 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: A karakter által kimondott szavak a valóságban, egyfajta fájdalomérzetként testet öltenek, ám csak abban az esetben, ha ezek Daniel anyanyelvén, azaz lakota nyelven hangzanak el.  Az őslakosok nyelvén kimondott egyszerű parancsszavak az emberi szervezetre gyakorolnak csak hatást, és kezdeti szinten kizárólag mentális formában. Tehát például ha a karakter azt mondja: „Csonttörés” az áldozat testében pontosan olyan mértékű fájdalomérzet keletkezik, mintha a Daniel által kiválasztott csont egy láthatatlan erőhatásnak köszönhetően eltört volna.  Vagy ,ha mondjuk az a szó hangzik el lakota nyelven, hogy : ”nyomás”, ezzel az áldozatban azt a benyomást kelti, mintha ez a láthatatlan erőhatás összeroppantani készülne a testét, és az ezzel járó kínt érzékeli.
A parancsszavak kimondását nem kíséri semmilyen bevált mozdulatsor, tehát nem fog rámutatni az áldozatra, vagy imitálni valamiféle mozdulattal az elérni kívánt eredményt.
A képesség segítségével Daniel kezdeti szinten csak mentális hatást képes kiváltani, tehát érzelmekre ilyen módon nem tud hatni (nem lehetséges, hogy azt mondja valakinek: „szeress” és attól a perctől kezdve halálosan szerelmes belé), valamint mivel a szavak csak az emberi testre fejtik ki a hatásukat, a környezetét sem tudja befolyásolni velük. (Vagyis nem görgethet odébb egy halom sziklát az útból pusztán azzal, hogy kimondja a parancsszót.)

Képesség távlatai: A képesség magasabb szintre fejlődése során a parancsszavak kimondását már nem pusztán mentális hatás kísérné, hanem konkrét fizikai is, vagyis Daniel már fizikai sérülések okozására is képessé válna.

Másodlagos képesség: Asszimiláció (Totemállat tulajdonságainak átvétele)
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 19 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: Daniel e képesség használatával átveheti a totemállatának egyes tulajdonságait anélkül, hogy ez konkrét átalakulással járna. A karakter toteme a sólyom, így tehát képes lesz átvenni a madár szárnyait, (természetesen a saját testéhez méretezve azokat) karmait, vagy adott esetben az éles érzékszerveit, úgy, hogy közben mindvégig megőrzi emberi alakját. Apróbb változások természetesen megfigyelhetőek rajta az adottság használata során, abban az esetben, ha a sólyom éles látását alkalmazza, írisze a madáréhoz hasonlatossá válik, és természetesen a hátából kinövő sólyomszárnyak is láthatóak lesznek a fizikai valóságban.

Képesség távlatai: A későbbiek során elképzelhető egy olyan fejlődési szint elérése, mely lehetővé teszi a karakter számára a teljes átalakulást, tehát a sólyom alak felvételét. Ebben az állapotban Daniel nem lesz képes emberi módon kommunikálni (tehát beszélni), tudata azonban érintetlen marad, tehát gondolkodni, érezni ugyanúgy tud majd, mint emberi alakjában.

Jellem: Természetét leginkább a kettőség jellemzi, alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség, ám ha szándékosan provokálják, könnyen feldühödik, lobbanékonnyá, és meggondolatlanná válik. Mutáns képessége miatt alapvetően hallgatag, de ha valakinek sikerül elnyerni a bizalmát, azzal szívesen beszélget terjedelmesebb összetett mondatokban is. Humora kissé szarkasztikus, megjegyzéseit azonban a legtöbb esetben nem sértésnek szánja, egyszerűen csak olykor hadilábon áll a fogalmazással. Szinte minden társaságban kívülállónak érzi magát, ennek ellenére kedveli az embereket, szereti megfigyelni, tanulmányozni a szokásaikat, arra azonban régen rádöbbent, hogy képtelen megérteni őket.
Indián származásából fakadóan hajlamos a spiritualitásra, hisz a jelekben, a szellemvilág útmutatásaiban, és ebben a meggyőződésben tökéletesen megingathatatlan. Ösztönösen vonzódik a természethez, az állatokhoz, nem érzi jól magát a városi környezetben. Igyekszik megőrizni a függetlenségét, ám amikor rádöbben, hogy képtelen kontrollálni a képességét, magától fordul a Xavier Intézethez segítség reményében.


Külső: Danielről már első pillantásra bárki megmondaná, hogy indián származású, ezt, ha akarná, sem tudná letagadni. Bőrszíne az átlagosnál sötétebb árnyalatú, arccsontja markáns vonásokat kölcsönöz arcának. Szeme kávébarna, ám olykor, ha ideges, vagy feszült szinte már a fekete felé hajlik. Hátközépig érő szénfekete, egyenes szálú haját legszívesebben kibontva hordja, ám ha gyakorolni készül, befonja, vagy egy bőrszíjjal összefogja, hogy ne zavarja.
Öltözködése is leginkább a származását tükrözi, szívesen visel szarvasbőrből készült nadrágokat, ingeket és mellényeket, de gyakran látni rajta farmert, egyszerű v - nyakú pólóval. Kedveli a tollakból készült kiegészítőket, a bőr karkötőket, nemesfém ékszereket azonban nem vesz fel, ezek túlságosan távol állnak az ízlésétől.
176 centis magasságával az indiánok között kifejezetten magasnak számít, a fehérek társadalmában azonban gyakran gyötri kisebbségi komplexus amiatt, hogy általában a férfiak jó pár centivel fölé magasodnak.
Testalkata kisportolt, izomzata szálkásan edzett, mely javarészt a természet közeli életmódnak köszönhető, de a rendszeres testedzés is komolyan hozzájárult a végeredményhez.    


Előtörténet: Daniel 1956 őszén látta meg a napvilágot az amerikai őslakosság számára kijelölt rezervátumok egyikében. A körülmények akkortájt igen siralmasak voltak, kevés volt az élelem, a földek szinte alkalmatlanok voltak a gazdálkodásra a silány minőségű talaj miatt, egészségügyi ellátás pedig gyakorlatilag nem volt a rezervátumban. Ennek ellenére Daniel mégis boldognak és elégedettnek érezte magát Pine Ridge-ben, élte a rézbőrű kisgyermekek gondtalan életét. Szülei fontos szerepet töltöttek be a törzs életében, anyja a törzsfőnök feleségének húga volt, apja pedig a legtapasztaltabbak egyikének számított a harcosok között, szavára sokat adtak a hadi tanácsokon a vének. A Vének tanácsa pedig az egyre tarthatatlanabb életkörülmények, és a fehérek által rájuk kényszerített szerződések okán egyre gyakrabban ült össze.
Daniel azonban mindebből nem sokat érzékelt, napjai leginkább azzal teltek, hogy a tanítójául kijelölt Howakhan segítségével elsajátítsa mindazt, amit egy a harcosok ösvényére készülő kisfiúnak tudnia kell. Egy másik, vele egykorú fiúval járt az öreg harcos leckéire, és Tontó bizony kezdetben sokkal szorgalmasabbnak bizonyult Danielnél. Mindamellett, hogy Howakhan másik tanítványa eleinte sokkal ügyesebben bánt az íjjal, tovább maradt fent a megbokrosodott ló hátán, előbb hozott zsákmányt a vadászatokról, és pontosabban talált célba a tomahawkkal, megvolt az az idegesítő tulajdonsága is, hogy ezzel gyakran fennhangon hencegett. Tontó önhitt viselkedése egyre csak szította a Danielben lappangó indulatokat, és mindamellett, hogy egyre gyakrabban kerültek nyíltan is szembe egymással, a kisfiúból a versenyszellem hihetetlen teljesítményt csalt elő. Howakhan hamarosan már nem Tontó sikereivel dicsekedett el esténként a tábortűz körül, és Daniel végre úgy érezte, azon az ösvényen halad, amelyen mindig is szeretett volna.
Tíz éves korára kiváló vadász lett, és többen úgy tartották, olyan nagy harcos lesz belőle, mint az apja, még a szűkszavú Howakhan is elismerte a tehetségét. A büszkeségében sértett Tontó azonban a legkevésbé sem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy Daniel bármiben is jobbnak bizonyulhat nála, így állandóan provokálta, kigúnyolta, sértegette. Egy lovaglólecke során Daniel egy rossz mozdulatnak köszönhetően leesett a lóról, és megsérült a keze, ami természetesen jelentősen hátráltatta a lövészet és a célba dobás gyakorlásában. Tontó kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és az íjászat gyakorlása közben folyamatosan azzal provokálta a sérült kezű fiút, hogy ő még fél kézzel is ügyesebben célozna nála. Daniel megelégelte ellenfele állandó sértéseit, és a harag arra sarkallta, hogy kimondja, amit gondolt, ezúttal fennhangon is:
„Bárcsak neked is eltörne a kezed, hogy tudd, mennyire fáj!” hangzottak el lakota nyelven a baljós szavak, ám ami a következő pillanatban történt, még Danielt is váratlanul érte. Tontó fájdalmasan üvöltve a jobb karjához kapott, és követelte Howakhan-tól, hogy vigye Danielt a Vének tanácsa elé, amiért az elátkozta a szavaival. Az öreg harcos így is tett, a tanács pedig úgy határozott, hogy Daniel nem szólalhat meg többé, mert a szavai bajt hoznak a törzsre. Ettől a naptól fogva Daniel megnémult, társai pedig ösztönös félelemmel viseltettek iránta, kerülték, amennyire csak lehetett. Két hosszú év telt el így, kikényszerített némaságban, míg végül a fiatal indián úgy döntött, hogy mind a törzs, mind önmaga számára az lesz a legjobb döntés, ha elhagyja a rezervátumot, és új életet kezd távol Pine Ridge-től. Nem akart többé senkit sem bántani a benne rejlő erővel, és szinte biztos volt abban, hogy ha tovább marad a rezervátumban, nem tudja elkerülni, hogy újra megismétlődjön mindaz, ami Tontó és közte történt. A törzs kissé vonakodva fogadta Daniel döntését, ám úgy vélték, minden bizonnyal a Nagy Szellem akarata vezérelte erre az ösvényre, így nincs joguk vitatni az elhatározását. Útjára engedték hát, Daniel pedig magához véve az íját, és néhány fontosabb személyes tárgyát, a közeli hegyek felé vette az irányt.
Hónapokon át bolyongott az ismeretlen vidéken, ha úgy hozta a szükség vadászott, az éjszakákat pedig egy fa ágán töltötte. Úgy tűnt remekül boldogul így, egymagában, ám egy nap vadászat közben belefutott egy puskát szorongató fehér férfiba. Mint később kiderült, ő és a férfi ugyanazt az őzet követték az erdőn át, hogy elejthessék vadászzsákmány gyanánt . A barna hajú, fehér bőrű idegen megpróbált beszédbe elegyedni a bizalmatlan kisfiúval, Daniel azonban nem értette a szavait, hiszen csak lakotául beszélt, ő maga pedig nem volt hajlandó megszólalni. Russel, az ötvenes évei elején járó katona azonban nem akarta magára hagyni a vadonban, ezért addig járt a kisfiú nyomában, beszélt hozzá, mesélt neki az életéről, amíg Daniel a bizalmába nem fogadta, és bele nem egyezett abba, hogy a férfi házában lakjon. Továbbra sem volt hajlandó megszólalni, így Russelnek fogalma sem volt arról érti e egyáltalán, amiket mesélni neki. Egyszer azonban Daniel egy lakota dalocska szövegét kezdte rajzolni a homokba, így próbálva enyhíteni a honvágyát, az öreg katona pedig rajtakapta. Russel korábban szolgált Pine Ridge közelében egy katonai támaszponton, és gyakran találkozott a rezervátumból érkező vándor énekmondókkal, árusokkal, akiktől elsajátította a lakota nyelv alapjait. E tudás birtokában elkezdte tanítani Danielnek az angol nyelvet, abban reménykedve, hogy a fiú egyszer feladja a némaságát, és megszólal. Russel kitartása végül meghozta gyümölcsét, Daniel –bár rettegett attól, mi történik, ha újra beszélni kezd- angolul kommunikálni kezdett a férfival. Képességéről azonban makacsul továbbra is hallgatott. Egészen addig a napig, amíg újabb furcsa dolog nem történt vele egy hosszabb sétája alkalmával.
A hegyekben kalandozva felfigyelt egy magas kiszögellésen növő ritka gyógynövényre, amely a népe szerint varázserővel bírt, segített kapcsolatot teremteni a szellemekkel. Elhatározta, hogy megszerzi magának, hogy a segítségével útmutatást kérjen a Nagy Szellemtől, ám ahogy felfelé mászott a meredek sziklán, megcsúszott, és zuhanni kezdett az alatta tátongó szurdokvölgy mélye felé. Abban a néhány szívdobbanásnyi időben azt hitte, az élete itt véget ér, minden bizonnyal bele fog halni a földet érésbe. Legnagyobb megdöbbenésére azonban nem ez történt. Ahogy behunyta a szemét, egy vadászsólyom fenséges alakja bontakozott ki előtte, és Daniel azonnal tudta, hogy a totemét látja. A madár egyenesen felé repült, és mintha eggyé vált volna a fiúval, beleolvadt Daniel testébe. A következő pillanatban Danielnek szárnyak nőttek ki a hátából, és azokat mozgatva emelkedni kezdett, fel, egészen a szikla tetejéig. Eleinte úgy hitte, a totemállat és a Nagy Szellem mentette meg az életét, de miután ez a furcsa esemény egyre gyakrabban ismétlődött meg vele, ráébredt, hogy egy újabb mutáns képessége van kibontakozóban. Napokig hallgatott a történtekről Russel előtt, a katona hiába faggatta, nem szólt egyetlen szót sem. Végül aztán mégis kibukott belőle az igazság, hosszú órákon át mesélt Russelnek arról, ami a rezervátumban Tontóval történt, majd arról, ami néhány napja, a hegyekben lejátszódott. A katona mindaddig sosem hallott a mutánsok létezéséről, és bár megdöbbentette mindaz, amit az akkor már kamasz indián mesélt, mégsem tekintett rá szörnyetegként. Arra biztatta Danielt, hogy gyakorolja a benne rejlő képességeket, hogy teljesen irányítása alá tudja vonni azokat, és akkor talán ő is megszabadul az állandó bűntudattól. Az ifjú indián meg is fogadta az öreg tanácsát, minden nap szorgalmasan gyakorolt, és szépen lassan megtanulta uralni az erejét. Russel, akit szinte apjaként szeretett, gyakran kérte, hogy mutassa meg neki is, milyen, amikor a képességét használja, Daniel azonban sokáig nem merte megkockáztatni, hogy baja essen az öregnek. Egyszer aztán mégiscsak beadta a derekát, és amikor a katona meglátta a hátán a madárszárnyakat, elnevezte Sólyomnak a fiatal férfit.
Aznap éjjel Daniel vadászni indult, Russel azonban fáradtságára hivatkozva a házban maradt. Sólyom órákig rótta az erdei ösvényeket préda után kutatva, valahogy azonban mintha minden állat elrejtőzött volna az erdő mélyén. Ráadásul valami különös, rossz előérzet gyötörte, ami végül arra késztette, hogy visszatérjen a hegyek közt megbúvó faházhoz. Ott azonban nem az fogadta, amire számított…
A ház előtt elterülő tisztás közepén egy izzó szemű férfi állt, egyetlen mozdulatára lángba borult az ingatag faház, és az öreg katona alig tudott kimenekülni az égő épület ajtaján. Daniel azonnal barátja segítségére sietett, gondolkodás nélkül felvette a harcot a másik mutánssal, ám mindez nem várt következményekkel járt. Russelt ugyan sikerült kimenekítenie az ismeretlen ellenfél karmai közül, ám eközben elveszítette uralmát a saját képességei felett, és a lakota nyelven kimondott szavak ezúttal nem csak láthatatlan kín érzetét keltették a mutánsban, hanem fájdalmas, nyílt sebeket szaggattak a testén. Minden szó, amit Sólyom kiejtett a száján, borzalmas fizikai valósággá változott, ez pedig halálra rémítette az indiánt. Az ellenséges mutáns megfutamodott, ő azonban rettegni kezdett a saját erejétől, rádöbbent, hogy segítségre van szüksége, ha nem akarja, hogy még egyszer elszabaduljon a képessége. Kutatni kezdett a hegyek közt fekvő város könyvtárában olyan könyvek után, amikben a hozzá hasonlókról írnak, eleinte azonban semmit sem talált. Annyira beleásta magát a különböző betegségekkel, születési elváltozásokkal foglalkozó tanulmányokba, hogy kezdte azt hinni, valamiféle furcsa kórságban szenved. Néhány nappal később a kezébe akadt egy fiatal tudós, Charles Xavier munkája, melyben különleges képességeket előidéző genetikai mutációról beszélt, s a sorok között Daniel végre magára ismert. Talán ez a professzor lehet a kulcs ahhoz, hogy Sólyom ne úgy élje le az életét, hogy minden percben attól retteg, hogy kárt tehet valakiben. Eldöntötte, hogy felkeresi a férfit az általa vezetett intézetben, és a segítségét kéri abban, hogy uralni tudja az erejét. Elbúcsúzott Russeltől, megköszönve mindazt, amit az öreg katona tett érte, és elindult, hogy megkeresse a Xavier Intézetet, amiről a professzor tanulmányában olvasott.