Exia Revior

" Extraordinary things are always hiding in places people never think to look."

Userinfó: Főkarakter
Név: Exia Revior
Mutáns név: Mimikri
Születési dátum: USA, Los Angeles, 1963. november 16.
Besorolás: Diák
Képességek: Kaméleon, Animálás

Elsődleges képesség: Kaméleon
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 8 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: Rövid koncentrációt követően képes tökéletesen felvenni a környezete színeit, úgy, hogy a lehető legteljesebb mértékben eltűnjön benne. Ez lehetséges három dimenzióban is, ha egy szoba közepén áll, és a berendezési tárgyakat használja fel az álcájához, ám ebben az esetben nagyobb az esély a lelepleződésre, hiszen a színmásolás nem minden szögből tökéletes. A képességnek köszönhetően teljesen olyanná vált, mint egy kaméleon, aki bármilyen terephez, mintákhoz, és árnyékokhoz is könnyedén idomulni tud. Az öltözékét is képes a háttérhez alakítani. Két szépséghibája van a képességnek; Az egyik, hogy ha megijed, automatikusan használja az adottságát, a másik pedig, hogy ha megérintik, vagy beléütköznek a rejtőzködés alatt, könnyen megtörik a koncentrációját, és felfedi eredeti színeit. Ha pedig elmozdul a kiválasztott helyről, a mintázat is megtörik.

Képesség távlatai: A későbbiek során képes lesz a folyamatos színmásolásra, így akár mozogni is tud majd egy környezetben anélkül, hogy felfedné az álcáját, a minták ugyanis követik a mozdulatait, és aszerint változnak. Valamint később, ha megtanulja uralni a képességét, kiveszik belőle a reflex, amit az ijedtség vált ki.

Másodlagos képesség: Animálás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 18 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: A lány által papírra rajzolt képek megelevenednek, és anyagi testet öltenek. Ennek feltétele, hogy a kiválasztott rajzlapot a felhasználása előtt ketté kell tépnie, ekkor kel életre az, ami a papíron szerepel. Mivel a lerajzolt ábrák „anyagi testet” kapnak Exia képességének értelmében, így egy tárgy lerajzolása esetén az felhasználható bármilyen célra ugyan úgy, mintha hétköznapi tárgy lenne. A megrajzolt dolgok viszont csupán 12 óráig maradnak meg, azután semmivé foszlanak, de idő előtt megsemmisíthetőek.
A képesség lehetőséget biztosít Exiának arra, hogy élőlényeket keltsen életre vele, így például egy macskát, kutyát, vagy bármilyen más lényt is létrehozhat, ezek viszont fele annyi ideig maradnak meg, mint a tárgyak, és rendkívül érzékenyek a tűzre ennek köszönhetően minden esetben rettegnek a tűztől. Nehéz feladat és sok energia a teremtett lényeket engedelmességre bírni, és mivel ez nem is mindig sikerül, gyakran igen mókás helyzetek elé állítja az adottság gazdáját.
Fontos, hogy a megrajzolt kép mindig csak akkora méretre nagyítható a valóságban, amekkorában Exia ténylegesen látott már hasonló tárgyat vagy lényt. Például egy farkas nem lesz soha medve méretű, és egy tőr sem lesz akkora, mint egy fél folyosó. Nem mellesleg a rajzok nagyítása valamennyi plusz energiát is követel, ami csökkenti a megmaradás időtartamát. Ezért van, hogy egy tenyérnyi méretű farkas megrajzolása és arányos méretre nagyítása után az állat csak fele annyi ideig maradhat része a világnak, mint egy tárgy.
Hangadásra semelyik rajzolt kreatúra nem képes, így például egy zenedoboz nem fog zenét lejátszani, a macska pedig nem fog nyávogni.

Képesség távlatai: Később a rajzolt képek nagyítása kevesebb erőfeszítést kíván majd, eredeti méret esetén tovább, akár egy napig is megmarad az adott tárgy, a lények pedig engedelmesebbek lehetnek. Lehetőség nyílik arra is, hogy Exia ne csak papírra, hanem már padlóra és falakra is rajzolhasson (nyilvánvalóan ebben az esetben már nem szükséges a kettétépés.), de ennek is megvannak a hátrányai, például, ha rajzol egy ajtót a falra, előfordulhat, hogy amikor kinyitja azt, mögötte nem egy helységet, hanem a csupasz falat találja majd.

Jellem: Alapvetően csendes és visszahúzódó személyiségnek tartom magam, ám azok, akik ismernek, barátságosnak, nyitott és őszinte jellemnek tituláltak és így gondolnak rám mind a mai napig. Alapvető hibám, hogy az érzelmeim vezérelnek, így előfordul, hogy olyan hirtelen haragra gerjedek, mely elsőre valószínűleg ijesztő képet festhet rólam. Szerény, figyelmes embernek tartom magam, aki rendkívül elfogadó másokkal szemben, és aki megtanulta az évek során, hogy az emberek, de különösen a mutánsok nem mindig olyanok, amilyennek elsőre mutatják magukat. Különleges élvezettel fürkészem ki az engem körülvevő titkokat és rejtélyeket, de szorult belém annyi tapintat, hogy ne vájkáljak mások magánéletében. Bár szeretem kifürkészni mások titkait, egy valamiben mégis biztos lehetsz; ha bármikor is megtisztelsz azzal, hogy elárulod a legféltettebb titkodat, dédelgetett vágyaidat, álmaidat, azok nálam maximális biztonságban lesznek.. A társaimat, és barátaimat sosem árulom el, mindig számíthatnak rám, a rosszakaróimnak viszont csak sok szerencsét kívánhatok, mert nem könnyű dolog az ellenségemnek lenni.


Külső: Átlagos termetű, sportos testalkatú lány vagyok, hátközépig érő gesztenyebarna hajszínnel, világos bőrrel és mogyoróbarna szemekkel, ez utóbbi az, ami leginkább különlegessé teszi a külsőmet. Nem is igazán a színe miatt, mint inkább a mérete okán. Sokan mondták már nekem, hogy jó velem beszélgetni, mert mindig olyan odaadó érdeklődéssel nézek rájuk, pedig szimplán ekkorák a szemeim. Szeretem a föld színű ruhákat, a kényelmes viseleteket. Nem érzem jól magam a túl kivágott, vagy túl rövid ruhákban és a magas sarkú cipőkben sem. Anyám hiába mondta nekem mindig, hogy nincs mit szégyellnem, sosem vonzott a hivalkodás. Nem vagyok topmodell alkat, és nincsenek telt idomaim, de ez engem egy percig sem zavar, mert a magam nemében is kellően vonzónak és különlegesnek érzem magam. Nincs rá szükségem, hogy én legyek a legszebb, vagy a legokosabb.  


Előtörténet: Teljesen átlagos családba születtem, egy csendes Los Angeles-i kertvárosba. Mindenem megvolt, amire valaha szükségem lehetett, és 7 éves koromig szerető szülők egyetlen gyermekeként nevelkedtem, de anya és apa kapcsolata akkor táj eléggé viharossá vált, mígnem mindketten úgy látták jónak, ha egy jó időre különköltöznek. Én anyámmal maradtam, a gyönyörű kertvárosi házunkban, és valójában nem sok mindent fogtam fel a szüleim veszekedéseiből. Hálás lehetek azért, hogy mindig figyeltek rá, hogy ne előttem rendezzék a nézeteltéréseiket. Már gyerekként is elég különc voltam, épp csak elkezdtem az első osztályt, de már akkor is szerettem egyedül tölteni az időmet. Ez számomra nem volt kellemetlen, vagy zavaró, az osztálytársak mégis keresték a társaságomat. Másodikos koromra már rengeteg barátot szereztem, ám még így is sok időt töltöttem csendes magányban. Az udvaron rendszerint csak leültem a kedvenc mesekönyvemmel egy fa tövébe, és csendesen olvasgattam, míg a többiek ugrálóköteleztek, vagy fogócskáztak és egyre többször fordult elő velem, hogy a mese izgalmaiba feledkezve azon kaptam magam, hogy a tanítónő kizárt az udvarra, pedig a többieket mindig behívta. Nagyon rosszul esett a negatív megkülönböztetés, és szentül hittem, hogy mindannyiszor szándékosan történik. Egyre gyakrabban mentem haza szomorúan az iskolából, és anyám minden alkalommal észrevette a rosszkedvemet. Mikor elmeséltem neki mi történt, először nem hitt a fülének, és azt mondta, biztosan csak nem hallom, amikor szólnak, hogy ideje bemenni. De amikor ez már sokadszorra történt, ő megelégelte a helyzetet, és bement, hogy beszéljen a tanítónővel, aki azt állította, hogy én mindig elszököm az udvari szünetben, és elcsavargok valahová. Tagadtam a vádakat, és állítottam, hogy én csak a fa alatt olvasok. Anyám nekem hitt, még akkor is, ha nem talált magyarázatot a történtekre.
Az, hogy a második osztály befejezése előtt új iskolába kerültem, nem hatott pozitívan a szocializációmra, egyre visszahúzódóbbá váltam, naphosszat csak rajzolgattam, és magamban dudorásztam közben. Nem akartam új iskolába kerülni, csak azt akartam, hogy ne felejtsék el, hogy létezem. Persze akkor még nem tudtam, hogy nem véletlenül nem találtak meg az udvari szünetben.
Közeledett a nyár, amikor egy unalmas szombat délutánon az emeletre vezető lépcsősor korlátja mögött leskelődve figyeltem anya ténykedését a konyhában. Tudtam, hogy holnap lesz a születésnapja, és meg akartam lepni valami különleges ajándékkal. Minden születésnapján rajzoltam neki, ezért végül úgy döntöttem, idén rajzolok róla egy portrét.
A gyerekméretű rajztáblámmal és a ceruzámmal leszaladtam a lépcsősor aljába, és a földre telepedtem. Nem volt könnyű dolgom a rajzolással, mert anya mindig elmocorgott, tüsténkedett, és egy pillanatra sem maradt egyhelyben. Imádkoztam, hogy nehogy észrevegye, miben mesterkedem. Ő pár perccel később átvágott a nappalin, és a lépcsőkorlát mellett megtorpant, alig fél méterre tőlem.
- Kicsim, pakold el a rajztábládat a lépcső aljából, mosd meg a kezed és gyere le ebédelni! – kiabált fel az emeletre.
- De anya, itt vagyok. – pattantan fel ülő helyzetből olyan tekintettel, mint egy kidobott kiskutya. El sem akartam hinni, hogy ezúttal ő sétált el mellettem úgy, hogy észre sem vett. Anya a hangom irányába fordult, derűs arca egy szívdobbanásnyi idő alatt csapott át ijedtséggé. Közelebb lépett, és elkerekedő szemekkel nézett az arcomra. Az arca viaszfehérre sápadt, s meg kellett kapaszkodnia a korlátban, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
- Mit műveltél? – hüledezett szkeptikusan, majd hozzám sietett, és két tenyerével megdörzsölte az arcom, de a színek és a minták nem kenődtek el a bőrömön.
Nem sokkal a felismerést követően én is tudatára ébredtem a különleges képességemnek, és rendkívüli módon élveztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Anyám nem tartott torzszülöttnek, sőt, afféle büszkeséggel az arcán nézett rám minden alkalommal, mikor időt töltöttünk egymással, azonban megígértette velem, hogy soha, de soha nem használom az adottságom nyilvános helyen, csakis itthon. Akkor még nem tudtam, hogy nem minden ember viszonyul úgy a másságomhoz, mint anya. Én viszont nem mindig tudtam megállni, hogy ne használjam ki a bújócskában a képességből adódó előnyömet.
Egy évvel anyámék szakítása után apa visszatért, hogy megbeszélje a dolgokat anyával, és legnagyobb örömömre kibékültek egymással, apa pedig visszaköltözött. Azonban már az első héten összevesztek. Rajtam. Anya valószínűleg elmondta neki, hogy mi vagyok, illetve, hogy mire vagyok képes, és ez apának egyáltalán nem tetszett. Tajtékzott a dühtől, és azt kiabálta, hogy nem hajlandó együtt élni egy korccsal. Szanatóriumba, bentlakásos iskolába, kísérleti laboratóriumba ígért dühében, anyám viszont erről hallani sem akart. Apám azonban nem volt hajlandó távozni a házból, ezért anya néhány hónappal később úgy döntött, elszökik velem oda, ahol apám nem talál majd ránk.
Ahogy teltek az évek, és egyre nagyobb lettem, egyre kevésbé gondoltam jó mókának a képességem használatát, sőt, ahogy kamaszodtam, egyre inkább titkolni kezdtem ezt a világ elől, annak reményében, hogy a velem egykorúak befogadnak maguk közé, és úgy élhetek, mint mindenki más. 14 éves koromtól egyre inkább foglalkoztatott a rajzolás, a tanáraim pedig igazán tehetségesnek gondoltak ezen a téren. Anyám ismerőse 17 éves koromban beajánlott egy barátjának, aki egy könyvkiadónál dolgozott, és éppen illusztrátort keresett a régi helyére. Megnézte pár munkámat, és úgy tűnt, nagyon elégedett velük, ezért adott egy lehetőséget a bizonyításra, amit én örömmel el is fogadtam. Az első hónapokban sikert sikerre halmoztam, és én magam is elhittem, hogy tehetséges illusztrátor válhat belőlem, és később könyvborítókat is tervezhetek és alkothatok majd. A 18. születésnapomra anyám megszerezte nekem annak a fantasy könyvnek az első példányát, amely borítóján először jelenhetett meg az én munkám. A boldogságom határtalan volt, és éreztem, hogy az egyetem után ez lesz az, amivel foglalkozni fogok, a hivatásom. Azonban nem hiába mondják, hogy minden csoda három napig tart, egy év leforgása alatt az új terveimet már sokkal szigorúbb szemmel nézték a döntéshozók a kiadónál, és sorra rendre dobták vissza a vázlataimat egy fantasy témájú könyv borítótervére. Csak belső illusztrációként voltak hajlandóak elfogadni az alkotásom, de nekem ez nem volt elég. Nem voltam hajlandó feladni az álmom, és 4 napon keresztül, éjt nappallá téve dolgoztam egy A/2-es méretű könyvborító vázlatán, ami méltóvá válik majd a vezetőség figyelmére. A legapróbb részletekig kidolgoztam az Éjsárkány című regény legújabb borítóját, nem spóroltam színekkel, idővel és energiával sem, szívem-lelkem beleadtam a műremekbe.
A lázas munkával töltött napok után jólesett kimozdulni az emberek közé, élveztem a friss levegő simogatását a bőrömön és a parkok felől áradó kellemes virágillatot. Hiányzott ez a szabadság, de tudtam, hogy megérte remeteként tölteni az elmúlt napokat. Alig néhány sarokra a házunktól azonban belefutottam két jól öltözött fiatalemberbe, akik látszólag ismertek valahonnan, nekem azonban egyikük sem volt ismerős. Ragaszkodtak hozzá, hogy elraboljanak pár percet az életemből, ezért beültünk beszélgetni egy közeli kávézóba. A legeldugottabb asztalt választották, nemsokára azt is megértettem miért. Tudtak a képességemről, tudták, hogy különleges vagyok, és felajánlották a segítségüket. Egy olyan közösségbe invitáltak, ahol mindenki hozzám hasonló és ahol segítenek a fiataloknak elfogadni ezt a mutációt. Először eszem ágában sem volt elfogadni az ajánlatot, hiszen tökéletesen együtt tudtam élni ezzel a különös, kaméleonszerű képességgel, de Mr. Lensherr azt kérte, gondoljam át ezt a kérdést jobban, és ne döntsek elhamarkodottan. A mielőbbi szabadulás reményében rábólintottam, képtelen voltam a munkán kívül bármi mással foglalkozni. Kaptam tőlük egy névjegykártyát az elérhetőségükkel, és ezzel utamra engedtek.
Büszke voltam, amikor besétáltam a kiadó ajtaján, hónom alatt a feltekercselt munkámmal, arcomon pedig a legmagabiztosabb mosolyommal. Amikor azonban kiterítettem a rajzot a főnököm asztalán, és hiába vártam arra a szikrára a szemében, miután végignézett a művemen, teljesen magamba roskadtam. A főnök hanyagul legyintgetett a kezével a rajz fölött, mintha az legalábbis csupán egy tál paprikát ábrázolt volna, belekötött pár vonalba, néhány helyen a színhasználatba, majd közölte, hogy egyébként nem rossz, de mivel mindezt ilyen sokáig tartott megcsinálnom, ő már kiadta a munkát valaki másnak, aki tegnapelőtt végzett is a megtervezéssel. Grátiszként azt is közölte, hogy mivel a fent nevezett fiatalember rátermettebbnek bizonyult erre a munkakörre, rám és a rajzaimra többé nincs szüksége a cégnek. Feldúlt fúriaként viharzottam végig a folyosókon a kijáratig, kezemben az össze korábbi tervemet tartalmazó dossziéval, amit mint megtudtam, már tegnap az asztalomra készítettek, hogy elvihessem. Nem vágytam semmi másra, mint arra, hogy hazaérjek, és kiereszthessem a gőzt. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Két nap csúszás okán elvesztettem azt a munkát, ami a szenvedélyemmé vált, ami inspirált, megújított, teljessé tette az életem, és ami miatt örömmel kezdtem bele minden egyes napomba. Az egyetlen öröm a mai napban az volt, hogy anyám éppen nem volt itthon, mivel éjszakás volt a munkahelyén, így reggelig nem is kellett találkoznom vele. Ezt az időt pont elégnek tartottam arra, hogy kiengedjem a felgyülemlett feszültséget. Hallgattam egy kis zenét, és megittam pár pohár bort, de semmi sem tűnt elégnek ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat a kudarcomról.
A borítótervezés volt a mindenem, és mindezt elvesztettem egy jöttment, valószínűleg protekciós buzgómócsing miatt, aki két napot vert rá életem alkotására. Erre a rajzra, ami momentán a csúcspontja a képességeimnek, a rajzra, ami úgy tűnik nem volt elég jó ahhoz, hogy esélyt kapjon. Dühtől szikrázó szemekkel vágtam le a poharamat az asztalra, tekintetemet percek óta fogva tartotta a polcon felejtett „Éjsárkány”. Sosem tapasztalt dühvel ragadtam meg a hófehér papírdarabot, mely megadóan lengedezett a lendületem keltette légáramlatban. Átfutott az agyamon minden csalódás és minden veszteség, látni sem akartam többé ezt a sárkány rajzot, ezért haragos mozdulattal szakítottam ketté a lapot. Ekkor azonban nem várt dolog történt. Egy fehér fénnyel izzó hasadék nyílt alig egy méterrel előttem, melyből pusztító dühvel és féktelen erővel robbant ki ugyanaz a lény, amelyet papírra vetettem. Méretét tekintve pontosan akkora volt, amekkorának a rajzolásakor elképzeltem. A rémülettől remegő térdem harmonikaszerűen csuklott össze alattam, hangos sikoly tört fel belőlem a vérfagyasztó látványtól. A sárkány acsarkodva, erőteljes, fékezhetetlen mozdulatokkal csapott felém, karmai felhasították a lakkozott parkettát a lábaim előtt. Hatalmasra nyitotta a száját, súlyos tépőfogai megvillantak a lámpafényben, hang azonban nem jött ki a rémisztő lény torkán. Őrjöngve csapkodott, és ingerülten közeledett felém, az egyetlen szerencsém az volt, hogy a rémületnek hála kaméleon módjára olvadtam bele a környezetembe, így a sárkány sem volt teljesen biztos abban, merrefelé kell támadnia. Ripityára törte a dohányzóasztalt, és szilánkokra pattintotta anyám kedvenc vázáját, ám mielőtt nekem ronthatott volna, alakja egyszerűen szertefoszlott. Csak az esemény nyomán maradó káosz tette bizonyossá számomra, hogy mindaz, amit láttam, valóban megtörtént, és nem csak az alkohol játszott a képzeletemmel. Minden izmom remegett a sokktól, és ahogy enyhült a halálfélelmem és csökkent az adrenalin, heves zokogásban törtem ki. Rájöttem, hogy az, ami vagyok, nem olyan dolog, amivel következmények nélkül együtt élhetek, vagy amit bármikor elfelejthetek, amikor nekem úgy tetszik. Felismertem a benne rejlő veszélyt és megrémültem attól, hogy nem vagyok képes mindezt irányítani, és ez most akár az életembe is kerülhetett volna. Eszembe jutott a két idegen, akikkel találkoztam délelőtt, és akik figyelmeztettek a mutáns lét veszélyeire. Eszembe jutott, hogy az, ahogyan erről a mutációról beszéltek, valójában olyan megnyugvással töltött el akkor, olyan biztonságérzetet és bizalmat ébresztett bennem akaratlanul, hogy elhiszem, ők az egyetlenek, akik segíthetnek nekem, hogy együtt tudjak élni önmagammal. Egy percet sem vesztegettem, előkerestem a névjegykártyát, hagytam egy levelet anyámnak, és az első éjszakai járattal az intézethez utaztam.
A kora reggeli órákban érkeztem. Örömmel, és tárt karokkal fogadtak, meghallgattak, tanácsot adtak, óvtak és szerettek. Féltem, mikor bekopogtam a robosztus kastély kétszárnyú ajtaján, de az elmúlt évek alatt megannyiszor beláttam, ez volt a legjobb döntés egész eddigi életemben, mert végre nem marcangolnak kételyek, nem gyötör a magány, és nem félek attól, mi történik velem holnap. Tudom, hogy mindig, minden körülmények között számíthatok azok segítségére és támogatására, akik közé tartozom, és remélem, később én is taníthatok valamit az újonnan érkezőknek.