Exia & Daniel I.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Pént. 4 Júl. - 0:01

Daniel

& Exia

Nagyon szórakoztatónak, és kifejezetten bájosnak tartom, ahogy Mimikri birkózik a lakota szavak kiejtésével, nem tagadom, hogy örömmel tölt el, hogy ezúttal neki sincs olyan könnyű dolga. Ezt egy széles mosollyal rögtön Exia tudtára is adom, és nem kell csalódnom, ezúttal tökéletesen érti, mit akarok kifejezni.
Amikor arra kér, írjam le, akkor kezdek csak igazán nevetni.
- Van könnyebb lakota beszélés, mint írás. – válaszolom a kérésre - Persze van nekem tudás, írás le, ha neked vanás akarás! – fűzöm hozzá gyorsan, mert nem szeretném, hogy azt higgye, nem tudok írni, vagy ilyesmi.
Mire áttérünk a jó napot kifejezés gyakorlására, Mimikri egész jól belejön a lakota kiejtés sajátosságaiba, és én megint kezdem magam hátrányban érezni.
- Te vanás nagyon jó beszélés lakota!- mosolyodom el szélesen, és közben próbálom megjegyezni, ahogyan a lány a mondataimat javítja; nagyon segítőkész e tekintetben. Néhányszor még elgyakoroljuk közösen a jó estét indián megfelelőjét, mire tökéletesen megy, de Mimikri ezzel már lényegesen könnyebben boldogul. Amikor a végére érünk a rögtönzött nyelvleckének, megpróbálom szavakba önteni, hogy úgy érzem, van bennünk közös pont, ami természetesen tökéletes nyelvtani katasztrófába fullad, a lánynak azonban mégis sikerül valahogy dekódolni.
- Vanás bennünk közös. – ismétlem utána erősen koncentrálva a szavakra, és azok sorrendjére, ám van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezúttal is messze jártam a tökéletestől. Sebaj, gyakorlás a lelke mindennek.
Exia mozdulata, amivel mutatóujját a mellkasomnak szegezve közli, hogy ő sem járatosabb a lakotában, mint én az angolban, némiképp váratlanul ér, a számomra kissé szokatlan érintés zavart mosolyt csal az arcomra.
- Te vanás tanulás gyors. – motyogom alig hallhatóan, aztán gyorsan témát váltva a Nagy Szellemre terelem a szót. Felhívom a lány figyelmét arra, hogy kellő alázattal bárki kapcsolatba léphet a szellemvilággal, és azon keresztül Wakȟáŋ Tȟáŋka-val, Exia szerint azonban vele a Nagy Szellem nem hajlandó szóba állni.
- Ez vanás így nem. Wakȟáŋ Tȟáŋka van beszélés mindenki, csak kellés tudás figyelés. Ő vanás vezetés, ha neked vanás akarás. – halmozom a nyelvtani képtelenségeket mosolyogva, majd amikor ismét körbepillantok a csarnokban, eszembe jut, hogy ha hosszabb időt szándékozom itt eltölteni, nem ártana egy hely, ahol aludhatok. Amikor rákérdezek a dologra, Exia kicsit zavartnak tűnik, úgy kapkodja a levegőt, mint aki elfelejtett valamit, és ezt nagyon szégyelli.
- Profe… Igazgató úr – használok egy könnyebben kiejthető szót a professzor helyett, mert ez számomra egyenlő lenne a szóban végrehajtott öngyilkossággal- vanás kedves. Vanás figyelés minden. – bólogatok helyeslőn, bár még mindig megdöbbent, hogy Xavier ilyen biztos volt az érkezésemet illetően. Mindenesetre valóban nagyon figyelmes tőle.
- Van akarás nekem menés veled parkba, vanás szeretés sétálás. – fogadom el szinte azonnal az ajánlatot, hiszen egyrészt nagyon szívesen töltöm az időmet Exiával, másrészt a természetben sokkal otthonosabban érzem magam, mint egy rideg kőépületben.
- Nem vanás sok … dolgom…- mutatom fel az oldalamon függő hasított bőr tarisznyát – van menés inkább sétálás előbb, aztán nézés meg szoba. Szeretés természet. – kérlelem Mimikrit, hogy módosítsuk a sorrendet, sokkal szívesebben tölteném vele az időm a fák enyhet adó árnyéka alatt, mint egy szobában, ahol mindig minden ugyanolyan. Ha Exia beleegyezik, akkor a Nyugalom parkja felé vesszük az irányt, hogy ott folytassuk a beszélgetést.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Csüt. 3 Júl. - 21:36

Exia &

Daniel

Az arckifejezésem, vagy az ügyetlen kiejtésem eredményeként Daniel elneveti magát, ami ahhoz képest, hogy csak nem rég érkezett, és nem volt túlságosan oldott a hangulata, meglehetősen jó jelnek mondható. Tetszik a nevetése. Kevésbé jó jel azonban, hogy ezt a nehezen kiejthető nyelvrendszert nem nekem találták ki, és csak elkeseredett próbálkozás az, amit „jó reggelt-nek” szánok. A rézbőrű azonban értékeli a fáradozásaimat, és kedvesen bátorít, hogy ismételjem utána, amiket mond.
- H… tayétu wáste… – préselem ki magamból a szót, és miután kimondtam, egyértelműen érzem is, hogy teljesen máshogy hangzik, mint az övé az előbb.
- Oké, jobb lesz, ha leírod. – nevetek önfeledten leginkább önmagamon, s ezután a „jó napot” kimondására kerül a sor. Úgy érzem, ez már sokkal jobban sikerül, mint a jó estét, és Danielnek sem kell olyan sokszor újraismételnie a helyes kiejtést.
- Igen, nehéz nekem beszélni a lakotát. – fogalmazom újra a férfi mondatát, hogy addig is minél több helyes szórenddel találkozzon. Nem rossz, ahogyan beszél, leginkább csak a szórenddel és a ragokkal van problémája. Alig, hogy ezt konkrétan végiggondolom, ő belezavarodik egy mondatába. „Van nekünk… közös mi.” És magára majd rám mutogat. Szerencse, hogy szeretem a mutogatós játékokat, mert így kihívást látok a kézjelek megfejtésében.
- Van bennünk valami közös. És tényleg. – mutatok a kreol bőrű férfira.
- Örülhetsz, nekem is meggyűlik a bajom a te néped nyelvével. – bökök a mutatóujjammal a férfi mellkasának a közepére, és ebből az apró kontaktból fakadóan vetek tüzetesebben pillantást a fent említett mell- és egyéb izmokra is. Őszintén csodálkozom, hogy erre csak most kerítettem sort, mikor az indián már lassan 20 perce belépett az épület ajtaján, de végül is, ami késik, nem múlik. Lopva és csak nagyon lopva igyekszem felmérni a férfi testfelépítésére vonatkozó adottságait, miközben ő arról beszél, hogyan kell figyelni a Nagy Szellem hangjára.
- Azt hiszem, velem nem beszélget… Vagy csak én nem hallom. – rázom a fejem, de valójában nem igazán figyelek arra, amit mondok, csak Daniel kezének útvonalát követi, a szemem a homlokától a szíve magasságáig. A könyvekben valahogy nem olvastam ilyen részletesen ezekről a dolgokról.
Daniel viszont kedvesen felajánlja, hogy segít nekem megérteni a szellemek világát, ha én is szeretném, mert ha jól értem, nagyon nyitottnak gondol, így erre lehetőségem adódhat.
- Úgy mondjuk… Te nagyon nyitott vagy. Érdeklődsz, hogy milyenek vagyunk mi. – korrigálom a mondatokat türelmesen, ha már felajánlottam, hogy segítek neki ebben. Időközben annyira elkalandoztunk, hogy arról is megfeledkeztem, hogy esetleg a férfi szeretne lepakolni és lepihenni a szobájában a hosszú út után, ezért némiképp zavartan térek rá erre a témára.
- Hogyne, máris megmutatom neked a szobádat. A professzor már mindent elrendezett előre, szóval felmegyünk és lepakolhatsz, vagy amit akarsz. Aztán, ha van kedved, elmehetnénk sétálni a kertbe, vagy az épülettől nem messze fekvő parkba. Szívesen mesélek neked pár mókás történetet arról, milyen színes és eseménydús itt az élet, ennyi különleges képességekkel rendelkező diák között. – invitálom kültéri sétára az indiánt, hiszen úgy gondolom, a szabad levegő sokkal testhezállóbb helyszín számára, mint itt a négy fal között.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Kedd 1 Júl. - 21:08

Daniel

& Exia

Exia és én a mutánsok szabadságát illetően maradéktalanul egyetértünk, ám hogy valóban tudnék-e az itt élőkre az új családomként tekinteni? Ez valójában számomra elég nehéz kérdés. Xavier nagyszerű menedéket kínál számunkra ezzel az iskolával, olyasmit, amire mindannyiunknak szüksége van, főként azok után, amin a legtöbb különleges mutációval rendelkező átmegy az emberek rosszindulatának hála. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen közösség képes-e pótolni a család jelentette köteléket és biztonságot számomra.
*Talán lehet, hogy itt az ideje elengednem Pine Ridge világát… Ha mindig arra a helyre tekintek igazi otthonomként, sohasem leszek képes elfogadni, hogy nem élhetek ott. Xavier új esélyt kínál arra, hogy tartozzam valahová, de vajon tényleg az a leghelyesebb, ha anélkül élek ezzel a lehetőséggel, hogy végiggondolnám a lehetséges kockázatát mindennek? Legutóbb, amikor otthonomnak neveztem egy helyet, megtámadta azt egy idegen mutáns, és majdnem megölte Russelt, az egyetlen személyt, aki elfogadott olyannak, amilyen valójában vagyok.*
- Nekem nem van tudás, vanás igazi szabadság mutánsok, de van neked igazság szavadban, Xavier van jó, segítés mutánsoknak fogadás el nekik maguk. – értek egyet Mimikri Xavier-t érintő megállapításával, ám sietve hozzáteszem:
- Vagyok nem biztos, hogy mutánsnak lehet igazi család. Ha vanás képesség rossz … - gondolok vissza a kínra, amit a szavaim okoztak annak idején Tontónak – veszélyes, mint vanás nekem, nem lehetés élés másokkal. – rázom a fejem tagadólag, hogy Exia értse, nem gondolom úgy, hogy biztonságban együtt élhetnék másokkal, hiszen veszélyt jelentenék rájuk. Persze az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha megtanulnám rendesen beszélni az angol nyelvet, többé nem kellene használnom a lakotát, és ily módon nem kellene attól sem rettegnem, hogy ártok másoknak, ha nem jut eszembe egy szó, és az anyanyelvemen kell kimondanom.
Ennek első lépéseként Mimikri megörvendeztet egy közös nyelvlecke ígéretével, ám amikor a népem nyelvén is köszönetet mondok a felajánlásért, olyan szemeket mereszt rám, mintha valami csúnya dolgot mondtam volna. Elnevetem magam, hiszen nem csoda, hogy szegény képtelen értelmezni a lakota szót, mivel annak kiejtése nagyon eltér az angoltól.
- Igen, egész jelentés köszönés. Nem, nem van jól…- javítom magam gyorsan, amikor leesik, hogy a köszönés nekik teljesen mást jelent. Nagyon bonyolult számomra, hogy még az sem mindegy, hogyan fejezek be egy szót, milyen ragot illesztek a végére. – Egész szó van jelentés köszön..öm!- találom meg végre a megfelelő végződést, és széles mosolyt villantok Mimikrire. Valahol vigasztal a tudat, hogy a lakotával neki sincs könnyű dolga, pont, mint nekem az angollal.
- Az előtt van mondás nekem Wakȟáŋ Tȟáŋka. Jelentés Nagy Szellem. Van ijedés meg, szólítás ezért Nagy Szellem, adás nekem erő neki szent neve. – fedem fel az Exia számára meglehetősen furcsa kifejezés jelentését, és közben gondolatban röviden elmormolok egy fohászt, hogy a Nagy Szellem megbocsássa, hogy fölöslegesen zargattam.
Az előttem álló lány olyan izgatottnak tűnik, mintha legalábbis élete nagy napja lenne a mai, kifejezetten bájosnak tartom azt a lelkesedést, ami csak úgy sugárzik belőle.
- Vagy Te kíváncsi nagyon. Vanás nagyon aranyos. – jegyzem meg mosolyogva, majd igyekszem lassan, és érthetően válaszolni mindarra lakotául, amire kíváncsi.
- Reggel mondás: Híŋhaŋni wašté! – felelem a kérdésre, és elismétlem kétszer, hogy Exia megjegyezhesse.
- Mondás Te!- bátorítom arra, hogy elismételje, amit hallott, és kijavítom az esetleges botlásokat.
- Este van mondás: Ȟtayétu wašté! – lépek tovább a második kérdésre, és látom Mimikri arcán, hogy kezdem nagyon feladni neki a leckét.
- Van beszélés lakota nehéz neked, igaz? –nevetek barátságosan - Van nekünk… Várás, nem jó… Van … közös mi…- mutatok magamra, aztán rá kissé zavartan, egyszerűen nem tudom, hogy mondják, hogy mindkettőnknek egyformán nehéz a másik nyelvét megérteni.
- Nem tudás, hogy mondás…- nevetem el magam végül, és inkább feladom.
- Kérdés még, mondás mit délután. Lakota mondás ezt: Aŋpétu wašté! Jelentés, van neked jó nap! – válaszolom meg végül az utolsó kérdést is, és ahogy Exia vonásait nézem, ezzel mára épp eléggé le is terheltem.
- Van gyakorlás sok, leszés könnyűség. – teszem hozzá biztatásképpen, nekem is mindig ezt mondták, amikor úgy éreztem, lehetetlen feladat számomra, hogy megtanuljak angol nyelven kommunikálni.
A rögtönzött nyelvlecke után teljesítem Mimikri kérését, és rövid koncentrációt követően elárulom neki, mi az ő toteme. A Nagy Szellem a rókát vezérelte a lány mellé, hogy végigkísérje őt a számára kijelölt úton, és azután, hogy láttam, Exia mire képes a mutációjának hála, tökéletes választásnak tartom ezt a totemet. Amikor elveszítem a kapcsolatot a szellemvilággal, kinyitom a szemem, hogy újra a társamra figyelhessek, pillantásom azonban Mimikri döbbent, kissé talán zavart tekintetével találkozik. A lány arcát halovány pír borítja, vonásai meglepettséget tükröznek, én pedig hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az hozta ennyire zavarba, amit mondtam, vagy az, hogy megfogtam a kezét. Esetlegesen mindkettő. Ám annak kifejezetten örülök, hogy Exiának láthatóan nagyon tetszik a dolog, igaznak érzi mindazt, amit a róka totem jelent. Érdeklődik a kultúránk iránt,s kezdek rádöbbeni, hogy ez a kitüntetett érdeklődés nem pusztán azért tölt el örömmel, mert a népem szokásaival ismertethetek meg valakit, hanem bizony azért is, mert felettébb bájosnak, és igazán különleges jelenségnek tartom Exiát.
- Ha van tudás neked, figyelés belülre…- kezdem magyarázni, hogyan tudja megtalálni magában a Nagy Szellemhez vezető utat – Van hallás Wakȟáŋ Tȟáŋka hangja. Itt. – teszem a kezem a homlokomra – És itt. – aztán a szívemre vezetem, hogy ezzel demonstráljam, a szellemek bennünk élnek, és folyamatosan kommunikálnak velünk.
- Ha van szeretés, én segítés neked, megértés szellemek. Te vagy nagyon…- keresem lázasan a megfelelő szót - kinyílt. Van neked érdeklődés, vagyunk mi indiánok milyenek. Ez van jó. – mosolygok rá barátságosan.
- Én is vagyok kíváncsi, Te vagy milyen. – mondom ki hangosan is, amire gondolok e percben, hiszen tényleg szívesen megismerném jobban is Exiát.
- Vanás itt szoba, ahol lesz nekem lakás? Te lakás itt rég, vanás jó itt élés? – faggatom kíváncsian, milyen az élet az intézetben, hátha így még hallgathatom egy kicsit a kellemes, dallamos hangját.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Kedd 1 Júl. - 11:03

Exia &

Daniel

Rendkívül jól mulatok azon, ahogy az indián keresni kezd a helységben, miután felvettem a falak mintázatát. Mivel nem szeretném sokáig ilyen tanácstalan helyzetben hagyni, hamar megtöröm a szobára ereszkedő csendet, egyúttal el is mozdulok a helyemről. A férfit még így is váratlanul érte a hangom, mert furcsa szavak buknak ki belőle meglepettségében. Halkan nevetek azon, ahogy helyből hátraszökken, olyan reakciósan, mint egy párduc, amikor hívatlan vendége érkezik, Daniel pedig kisvártatva elmondja, amit gondol erről a képességről. Tulajdonképpen nem is olyan meglepő, hogy egy indián származású személy hasznosnak ítéli ezt az adottságot, hiszen még én is elgondolkodtam már rajta, mennyire megkönnyíthetné ez például a vadászatot.
- Azt mondod, félni fogsz tőlem, ha már tökéletesen használom majd a képességem? – kuncogok zavartan, bár igazából sosem szerettem volna, ha bárki is fél tőlem azért, ami vagyok. Sólyom ezután egy nagyon érdekes kérdéskör boncolásába kezd a mutánsok szabadságáról itt és a világban. Igaza van abban, hogy nem nevezhetném szabadságnak azt, ahogyan itt élünk, mert tényleg elzárkózunk a társadalom nagy része elől, bujkálunk és rejtegetjük a képességeinket. Pedig sokunk képessége válhatna a társadalom hasznára, az emberek azonban először mindig a rosszat, az ártó szándékot látják azokban a dolgokban, amit nem ismernek. Sosem fognak annyira megbízni bennünk, hogy a családjuk, barátaik közelébe, az otthonukba, vagy a közvetlen környezetükbe engedjenek minket.
- Jól mondod Sólyom. Ez nem szabadság, csak részben vehető annak. Ha meg kellene neveznem egy helyet a világon, ahol nem kell folyton rettegnem, és rejtőzködnöm, akkor ez a birtok lenne az. Xavier talán nem is sejti, mekkora kincs az, amit létrehozott nekünk, mutánsoknak. Új otthont és új családot adott minden közülünk valónak. – mosolygok Danielre, persze lehet, hogy neki ezek a szavak teljesen mást jelentenek, és nem is tud erre a helyre otthonként és az itteniekre családként tekinteni… talán csak én vagyok ennyire idealista. Ettől még nem gondolom bajnak, ha mondjuk nem értünk egyet mindenben, nem is csodálom, hiszen teljesen eltérő kultúrában nőttünk fel.
A rézbőrű ezúttal lakotául is köszönetet mond azért, hogy segítek neki abban, hogy folyékonyabban beszélje a nyelvünket, nekem meg tagadhatatlanul keresztbeállnak a szemeim.
- Piláya… ez a köszönöm? Az egész? – rázom a fejem, mert képtelen vagyok visszaidézni ezt a hosszú és bonyolult szót.
- És mit mondtál azelőtt lakotául? Amikor hirtelen szólaltam meg és nem számítottál rá. – kérdezősködöm izgatottan, és remélem, tudja, mire gondolok, mert biztosan nem tudnám visszaidézni a hallottakat. A végén még megtanulhatok pár szót lakotául!
- Majd megtanítasz arra, hogy hogy köszöntök reggel, délután, vagy este? – fűzök hozzá egy újabb kérdést a korábbiakhoz.
Végre elérkezik az idő, hogy én is megtudjam, miben áll Daniel képessége, azonban sajnálatomra nem tud sólyommá változni, csak használni a madár képességeit. Például a szárnyát, hogy repülhessen és a szemét, hogy élesebben lásson. Bízom benne, hogy lesz alkalmam a saját szememmel is látni, hogy használja a férfi ezt a képességet.
Ezután világossá válik számomra, hogy a totem leginkább egy olyan vezetőt takar, aki segít megtalálnunk a helyes utat, és figyelmeztet bennünket, ha letértünk erről az útról, gondolom, hogy ne kövessünk el olyan hibát, ami nagy bajt hozhat ránk, vagy hogy ne csináljunk olyat, ami ellenkezik az elveinkkel. De nem lehet vele beszélgetni. Pedig én bíztam benne, hogy igen, és hogy nekem is van ilyen, vagyis majd beszélgethetek vele. Ha mindenkinek lenne toteme, és mindenki figyelne az útmutatásra, lefogadom, hogy egy sokkal jobb világban élnénk.
Az indián a kezemet kéri ahhoz, hogy megmondhassa, mi az én totemem, és kissé félve nyújtom oda neki a bal kezem. Attól tartok, hogy esetleg meg kell vágnia egy tőrrel, vagy fájni fog a módszer, de szerencsére semmi ilyesféle atrocitás nem ér. Daniel behunyja a szemét, és percekig nem szól semmit, csak mélyen figyel. Nem tudom, mi történik éppen, de inkább nem kérdezek addig, amíg újra ki nem nyitja a szemét. Addig azonban legalább van időm alaposabban tanulmányozni a rézbőrű vonásait, hogy minden apró részletét megjegyezhessem magamnak. Ami a leginkább szembetűnő számomra, az a széles arccsont és a határozott vonalú arcél, mely férfiasan szögletessé teszi Daniel arcának formáját. A keskeny szemek fölött húzódó szemöldökök sötétek, és erős vonalúak, remekül kifejezésre juttatják az indián érzéseit, jelen esetben a mély koncentrációját. Szemhéjain keresztül látom, ahogy az írisze folyamatos mozgásban van, mintha keresne valamit maga előtt. A férfiaktól szokatlan, indiánoktól viszont megszokott hosszú, szénfekete haján grafitszürke fénnyel verődik vissza a kintről beszüremlő szelíd fény, s néhány, a vállaira visszahajló tincs most megadóan ereszkedik Daniel mellkasára. Egy percre komoly késztetést érzek, hogy végigsimítsak a szögegyenes tincseken, mégis visszafogom a kezem mozdulatát, és ellenállok a furcsa kísértésnek. Mialatt abban bízom, hogy nem fogja levágni a haját addig, amíg elegendő bátorságot nem gyűjtök hozzá, hogy egyszer a szálak közé fúrjam az ujjaimat, Daniel arca megrándul. Nem úgy, mintha valami baj lenne, csak éppen úgy, mintha felfigyelt volna valamire. Megkapó, különleges ívű ajkai elnyílnak egymástól, majd egy gyenge sóhaj hagyja el őket, mely bár alig érezhetően, de végigtáncol a nyakszirtemen.
- Te totemed van róka. Vagy szerencsés, mert rókának vanás képesség rejtőzés jó. Maradás észrevétlen, ha nem akarás, hogy mások látás őt. Róka figyelés meg mások,…- felkapom a fejem ezekre a szavakra, komolyan úgy érzem, mintha a csukott szemein át is látta volna, hogy végig őt fürkésztem. Persze ez képtelenség…
*De mi van, ha ez a másik különleges képessége?? Nem kell, hogy nyitva legyen a szeme ahhoz, hogy mindent ugyanúgy lásson…* érzem, hogy ezekre a gondolatokra arcomat halvány pír önti el, és erősen próbálok bízni abban, hogy ennek semmi köze az egészhez. A totem jelentése, és az én iménti megfigyeléseim csak véletlenül estek egybe egymással, és Daniel semmi sem érzékelt belőle.
- Igen, a róka szerintem is illik rám.– vallom be töredelmesen, hiszen rejtőzködöm is, és megfigyelek másokat, kíváncsiskodom és valóban fontos számomra a család. Szinte hihetetlen, hogy a róka totemnek tényleg ez a jelentése.
- Azt ugyan nem tudom, hogy kell figyelni a Nagy Szellemre, de szívesen megtanulom, hátha akkor látom majd a totemállatom. Mindig is érdekelt az indián kultúra, de nem foglalkoztam vele részletesebben, csak olvastam néhány indián regényt fiatalabb koromban. – pillantok Danielre kicsit sután, miután már kinyitotta a szemét.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Hétf. 30 Jún. - 19:58

Daniel

& Exia

Exia képességével kapcsolatban úgy tűnik, tévedtem, nem emberekre, vagy tárgyakra vonatkozik az adottsága, hanem a környezetre. Megpróbálom végiggondolni, pontosan hogyan is kellene ezt elképzelnem, ezúttal azonban nem kell a fantáziámra hagyatkoznom, mert Mimikri úgy dönt, nem csak mesél arról, amire képes, hanem rögtön be is mutatja. Néhány lépéssel a színes mintáktól hemzsegő fal előtt terem, huncut mosolyából arra következetek, hogy most olyasmit fogok látni, amit még soha. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy a lány hófehér bőrén kirajzolódnak a tapéta színes mintái, majd ahogy egyre erősödnek, Exia alakja szépen lassan beleveszik a falon látott mintázatba. Tanácstalanul forgok körbe-körbe a hodály méretű csarnokba, de akárhogy erőltetem a szemem, egyszerűen sehol sem találom a kísérőm. *Az előbb még itt állt. Pontosan az orrom előtt. Nagyon hülyén nézhetek ki, ahogy itt bámészkodom körbe-körbe, mint aki azt se tudja, hol van...* gondolkodom el férfias zavaromban a tapéta mintáit tanulmányozva, és lendületből ugrok tíz centit, amikor az váratlanul megszólal.
- Wakȟáŋ Tȟáŋka! – bukik ki belőlem önkéntelenül, ahogy kávébarna tekintetem a hang irányába kapom, hiába számítottam rá, hogy Mimikri itt rejtőzik valahol, mégis váratlanul ért a felbukkanása.
Amit mond, kétségkívül igaz, amikor megmozdul, a tökéletes álca megtörik, és így már én is könnyedén ki tudom venni, pontosan hol áll. Mosolyogva, és tökéletesen lenyűgözve pillantok a szerencsésen megkerült diáklányra, sosem láttam még ehhez hasonló mutáns képességet, de nagyon tetszik nekem, ezt meg kell hagyni.
- Van neked képesség nagyon hasznos. Rejteni el neked alakod, ha van baj. – jelentem ki töretlen, egyre szélesedő vigyorral, Mimikri újra viaszsápadttá szelídülő arcát figyelve, a tekintetem őszinte csodálatról árulkodik.
A hangjából érzem, hogy úgy gondolja, lehetne még csiszolni a képessége hatásfokán, de szerintem még nagyon fiatal, bőven lesz ideje megtanulni, hogyan használja.
- Lesz félés tőled, ha van neked tudás használás képesség... – újabb rövid hatásszünet, lázas szókeresgélés - ... tökéletes. – fejezem be a kissé foghíjasra sikerült mondatot, amivel mindössze azt akartam elérni, hogy ne törje le az, hogy most még nem tudja teljesen kihasználni az erejét.
Exia szerint itt mindenki adottsága nyílt titok, tehát jobb lesz, ha sürgősen hozzászokom ahhoz, hogy sokan az erre irányuló kérdéssel nyitnak majd. Valójában, ha jobban belegondolok, nincs ebben semmi furcsa, hiszen itt mindenki „más”, végre valahol nem lógok ki a sorból. Legalábbis egy bizonyos szempontból.
- Van neked mondás, itt élők vannak szabadok. De miért mondás, ha itt élőknek van bujkálás emberek elől? Ez van nem szabadság...- ingatom a fejem tagadólag, hiszen az lenne az igazi szabadság, ha minden mutáns nyíltan vállalhatná önmagát anélkül, hogy egy távoli birtokon fekvő speciális iskolában kellene bujkálnia az emberek előítéletei elől. Abban viszont egyetértek Exiával, hogy kell egy olyan hely, ahol egy mutáns is biztonságban érezheti magát, legalább egy ideig, és Charles Xavier iskolája ezt a reményt nyújtja a hozzám hasonlóknak.
Amikor Mimikri arról faggat, ki tanított angolul, komoly kihívás elé állít, de végül sikerrel veszem az akadályt, és kibököm a többszörösen összetettre, és rettenetesen kuszára sikerült mondatot, amivel kimerítő részletességgel válaszolhatok a kérdésre. Némileg aggaszt a tény, hogy könnyen előfordulhat, hogy bár én baromi büszke vagyok a teljesítményemre, Exia az egészből egy szót sem értett, ám amint ez az érzés az arcomra is kirajzolódik, a lány biztosít róla, hogy remekül tudja dekódolni a szavaimat. Később még azt is felajánlja, hogy ezentúl ő tanít majd angolul, hogy könnyebben boldogulhassak az intézetben, én pedig örömmel elfogadom a nem mindennapi ajánlatot.
- Vagy te nagyon kedves. Van szívemben hála, ha van segítés nekem beszélés jobban.
- Philámayay.- teszem hozzá még népem nyelvén, nagyon rég volt utoljára, hogy ezt a nyelvet használtam, ilyen távol az otthonomtól. Ez a szó azonban szerencsére ártalmatlan.
- Philámayay van lakota. Jelentés köszönöm. – mosolyodom el hálásan, igazán jól esik Exia segítőkész hozzáállása, hiszen a legkevésbé sem ehhez vagyok szokva.
Amikor szóba kerül a mutáns név kérdése, úgy érzem elérkezett az ideje, hogy én is válasszak magamnak egyet, és alig néhány másodperces gondolkodás után a Sólyom mellett döntök. Amikor hangosan is kimondom a nevet, amire a választásom esett, Mimikri azonnal arról kezd faggatni, hogy van e ennek valami köze a képességemhez.
- Nem, ez van nem így. Én nem tudás változás sólyommá, csak sólyom totem engedés meg nekem használás képességei... Ez van nagyon bonyo... nehéz. – használok inkább másik szót, hogy érthetőbb legyen a megfogalmazás.
- Sólyom adás nekem szárnya, hogy nekem leszés tudás repülés. Adás nekem szeme, látás jobban. Van neked értés, gondolok mire? – teszek egy kísérletet arra, hogy elmagyarázzam a képességem működését, de mivel még én magam sem értem egészen, amit mondok, inkább úgy döntök, valamikor a későbbiek során megmutatom, hogyan is kell ezt elképzelni.
Mint kiderül, Mimikrit érdekli a népem kultúrája, nem cseng számára teljesen ismeretlenül a totem szó, és máris ég a vágytól, hogy megtudhassa, mi a sajátja.
- Totem van nekünk, mint vezető. Van mutatás helyes út. Totem nem beszélés, csak van mutatás, ha van választás rossz út. Van segítés neked, találni meg jó irány. Ha van követés totem, leszel jó, igaz ember. – magyarázom mosolyogva, örömmel tölt el az érdeklődése, hiszen nagyon ritkán találkozom olyannal, aki nem lenézi a fajtámat, hanem kíváncsisággal viseltet iránta.
- Adás kezed. – nyúlok Exia keze után, hogy megérezhessem a totemét, ha a Nagy Szellem elérkezettnek látja rá az időt, hogy megmutassa nekem, és rajtam keresztül Mimikrinek. Ha a lány engedi, hogy megfogjam a kezét, lehunyom a szemem, és koncentrálni kezdek, hogy felvehessem a kapcsolatot a szellemvilággal, és Exia lelkére hangolódhassak. Beletelik néhány percbe, de lassan elmélyül a koncentrációm, megjelenik körülöttem a ködös erdő, melynek homályba vesző ösvénye a szellemekhez vezet. A tejfehér ködből egy vörös róka alakja bontakozik ki, sárgás fényű szeme élénken, kíváncsian figyel.
- Te totemed van róka. Vagy szerencsés, mert rókának vanás képesség rejtőzés jó. Maradás észrevétlen, ha nem akarás, hogy mások látás őt. Róka figyelés meg mások, van szeretés tudni, ember mit csinálás miért. Gondolkodás van neki jó, okos. Szeretés nagyon családja, védés őket, ha van baj. Róka jó totem, illés Rád. – engedem el Mimikri kezét, amikor megtörik a koncentrációm, és valóság újra megelevenedik körülöttem.
- Ha van neked figyelés Nagy Szellem, van segítés neked, meglátni totemállat. – pillantok a hatalmas mézbarna szemekbe, bevallom, ilyen érdeklődéssel még senki sem nézett rám.
- Van neked érdekes indiánok? – kérdezem arra célozva, hogy érdekli e a lakota kultúra, hiszen mesélnivalóm akad bőven.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Hétf. 30 Jún. - 13:08

Exia &

Daniel

A férfit mélyen elgondolkodtatja a mutáns nevem, talán ő is azzal próbálkozik, hogy ebből találja ki, mi a képességem. Gyakran játszom ilyet azokkal, akiket újonnan ismerek meg itt a birtokon. „Mondd a neved, és megmondom, mit tudsz.” Még így is ritka, hogy kitaláljuk, mire képes a másik.
- Igen, általában mind így választunk. Legalábbis akikkel eddig találkoztam, azokról ez a tapasztalatom. – bólogatok mosolyogva, miután elhangzott a kérdés.
- Azt hiszem, az előbb úgy akartad feltenni a kérdést, hogy le tudom-e utánozni mások külsejét? Nem, én a környezetemet tudom leutánozni. Egészen pontosan a színeket és a mintákat. – felelem készségesen, majd cinkos mosoly kíséretében a falhoz osonok, és megállok előtte, hogy megmutassam, pontosan hogyan is kell elképzelnie az adottságom. Koncentrálni kezdek, szerencsére a csarnok tapétájának mintázatát és színvilágát már nagyon sokszor láttam, így bármikor fel is tudnám idézni azt magam előtt. A koncentráció így nem is vesz igénybe túl sok időt, viszonylag hamar felsejlenek a bőrömön az ismerős minták. Először csak halvány árnyalatok rajzolódnak ki rajtam, majd a színek és kontúrok egyre erősödve tökéletesen beleolvasztják alakomat a háttérbe. Egy ideig még így maradok, és elégedett mosollyal figyelem a lakota reakcióját. Nem titkolt tény, hogy élvezem megfigyelni, milyen hatást vagyok képes kiváltani a képességemmel.
- Sajnos ha elmozdulok erről a helyről, a folytonosság megtörik, és könnyen észrevehetnek. – magyarázom leheletnyi elkeseredéssel a hangomban, legbelül mégis remélve, hogy egy nap ezt a hiányosságot is kiküszöbölhetem, ha sokat gyakorlok.
- Nem volt bántó a kérdésed. Javaslom, készülj fel arra, hogy sokan fognak faggatni a képességedről, képességeidről, mivel itt mindenki hasonló helyzetben van, és ez a közösség az egyetlen, amelyik előítélet nélkül elfogadja ezt a fajta másságot. Az itt élők élvezik, hogy itt „szabadok” lehetnek, és csak ezt az érzést akarják neked is megmutatni. – világítok rá az itteni nagymértékű kíváncsiság okára, hogy a későbbiekben nehogy bántásnak vegye, ha valaki egyből rákérdez erre. Miután ez a mondat elhangzott, felhagyok a rejtőzködéssel, a barnás és vöröses árnyalatok újra visszaadják helyüket viaszfehér bőrömnek és fahéj színekben játszó öltözékemnek. Daniel következő szavaiban olyan empátiáról tesz tanúbizonyságot annak ellenére, hogy még alig ismerjük egymást, hogy egyszerre köddé válik bennem minden eddig bennem élő sztereotípia az indiánok kegyetlenségéről és kíméletlenségéről. Sokan barbár és primitív embereknek tartják őket, de a primitív vademberek nem képesek ilyen szintű empátiára egy idegennel szemben. Röviden biccentek szavai nyomán, jelezve ezzel hálámat a megértéséért. Ahogy hallgatom a kissé nehézkesen megfogalmazott mondatait, az az érzésem támad, hogy neki régen volt lehetősége utoljára viszont látni a szeretteit. Azt is elmondja, hogy azért kellett elhagynia a népét, mert veszélyt jelentett rájuk, ami újra felveti bennem a kérdést, vajon milyen képességet rettegett ennyire a Pine Ridge-i lakota törzs? Szélesen elmosolyodom Daniel büszke arckifejezésén, melyet azután van szerencsén látni a vonásain, miután befejezte ezt az igazán összetett és bonyolult mondatot. Komolyan jó érzés látni, hogy vannak emberek, akiknek olyan számunkra egyszerű és mindennapi dolgok hoznak örömet és elégedettséget, mint egy többszörösen összetett mondat megfogalmazása. A magabiztosság azonban hamar leolvad az indián markáns vonásairól, és szinte szégyenkezve állapítja meg, hogy biztosan rosszul mondta a mondatokat, és nehéz nekem őt megérteni.
- Annyira azért nem nehéz. – mosolygok bíztatóan.
- De tudod mit? Akkor ezen túl én leszek a tanítód Russel helyett. Segítek neked, hogy jobban megértethesd magad másokkal. – teszek egy lépést előre annak reményében, hogy Daniel most nem húzódik el, mint korábban.
A mutáns név kérdése láthatóan nagyon foglalkoztatja őt is, mivel ezután rögtön a saját mutáns nevén kezd el gondolkozni, majd a Sólyom név mellett dönt, utalva ezzel a benne rejlő mutációra, és az állat szerepére az ő életében.
- A Sólyom jó név. Talán sólyommá tudsz változni? Ezért választod ezt? – faggatózom most már bátrabban, hiszen a férfi is tudja, hogy nem gúnyolni, vagy bántani akarom a kíváncsiskodásommal.
- Szóval a sólyom a Te totemed. Annyi mindent olvastam már az indián totemekről, de most, hogy személyesen találkoztam egy indiánnal, nem is vagyok biztos benne, hogy jól tudom-e, hogy ez mit takar? – pillantok fel a már-már feketébe vesző barna szemekbe, és remélem, legalább egy kis magyarázatot nyert a bizonytalanságom.
- És meg tudnád mondani, hogy nekem mi a totemem? – érdeklődöm szinte gyermeki türelmetlenséggel a hangomban. Kislány koromban nagyon sokszor játszottam indiánosat a szobámban, emlékszem egy műanyag vállfából csináltam magamnak íjat és vékony botokból nyílvesszőket. Anyám nem szerette, hogy ilyet játszom.
- Nekem a professzor adta a Mimikri nevet, miután tudta, mi a képességem. – felelek az általa feltett kérdésre.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Csüt. 26 Jún. - 20:21

Daniel

& Exia

Exia mutáns nevének jelentéséből arra következtetek, hogy olyanfajta képességgel bír, aminek segítségével leutánozhat valamit. Ha tippelnem kellene, talán azt mondanám, képes más emberek alakját felvenni, vagy esetleg más mutánsok különleges képességét lemásolni. Ha valóban erről van szó, akkor bizony ennek a szemtelenül fiatal lánynak nagyon komoly erő van a birtokában, amit nem lehet könnyű irányítani.
- Nevednek vanás hangzása érdekes. Jelenti képességed? Neked van tudás, utánozni mások… - néhány másodpercre elhallgatok, amíg keresem a megfelelő szót, sajnos gyakran előfordul velem, hogy hirtelen nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, amit mondani akarok.
- … teste…? – mutatok magamra példaként, hátha így érthetőbb számára, mire akarok kilyukadni. Forrón remélem, hogy ezúttal is sikerül dekódolnia a szavaimat, máskülönben fogalmam sincs, hogyan fogom elmutogatni, mire gondolok. Csak miután kiböktem a kérdést, döbbenek rá, hogy kissé talán tapintatlan dolog valakit rögtön a mutációjáról faggatni, úgy hogy alig két perce ismerjük egymást, ezért mielőtt még bármit mondana, gyorsan hozzáfűzöm:
- Nem kellés válaszolás, ha kérdés van sértő. – rázom a fejem sietve, szénfekete tincseim a mozdulatra az arcomba hullnak.

Exia válaszát követően (már amennyiben persze válaszol) kitérek egy másik témára, ami nagyon is érdekel vele kapcsolatban, és abból, amit elmond, arra is fény derül, hogy hozzám hasonlóan neki is hátra kellett hagynia a családját, amikor kiderült: ő is egyike azoknak, akikben benne van az X-faktor. Ahogy a szavait hallgatom, nem tudom nem észrevenni a hangjában bujkáló szomorúságot, érzem, hogy bántja, ahogyan az emberek ránk, mutánsokra néznek. Sajnos nagyon is igaznak érzem, mindazt, amit hallok, és még arra sem tudnék rácáfolni, hogy a népem helyzete mérföldekkel jobb volna, mint a mutánsoké. A fehérek mindenről ítéletet mondanak anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vetnének a dolgok, az emberek igazi arcára.
- Sajnálom, hogy kellés neked otthagyás család. Van szívemben érzés veled, tudás milyen hagyni el otthont, meg aki van szívedhez közel. – ejtem rabul Exia különleges mézbarna íriszének pillantását, hangomból érezhető, hogy tökéletesen megértem a helyzetét.
- Vagy szerencsés, hogy látás őket néha. – mosolyodom el, olykor bizony bennem is feltámad a honvágy, nem csak a család, hanem egész Pine Ridge iránt.
Mimikri végül az utolsó kérdésemre is kimerítő feleletet ad, hiába alig láthatott húsz telet, olyan fiatal még, úgy tűnik, pontosan tudja, milyen is az emberi természet. *Sajnálatos…*
Ezután arról kérdez, honnan jöttem, és ki próbált az angol nyelvre tanítani, amiről óhatatlanul is eszembe jut az öreg Russel.
- Én jövés nagy indián rezervátum. Neve van Pine Ridge. Van élés máshol, mert én jelentés veszély népemnek. Van lakás öreg katona, neve van Russel Montgomery. Tanítás nekem fehér ember beszéde. – kaparom össze nagy nehezen, de szélesen mosolyogva a választ, be kell vallanom, büszke vagyok magamra, mert szerintem még soha nem raktam ennyi angol szót egymás után életemben. Amikor azonban belegondolok, szegény lánynak milyen nehéz lehet értelmezni mindazt, amit az imént összehordtam, lehervad az arcomról a mosoly, és kissé zavarttá válik a tekintetem.
- Van mondás rosszul, igaz? Értés nehéz, amit én mondás. – állapítom meg keserűen, gyakran találom magam mostanában ebben a helyzetben. Persze Russel említette, hogy lehet, hogy lesznek ezen a téren gondjaim, de akkor valahogy nem tűnt a dolog ilyen nehéznek.
Mimikri mutáns nevemet firtató kérdése alaposan feladja nekem a leckét, hiszen egészen eddig a pillanatig sosem gondolkoztam ilyesmin.
- Ha mutáns név van olyan, ami mutatja neked képesség, akkor nekem van gondolás, nekem nevem levés Sólyom. Mint enyém totem. – vágom rá határozottan, hiszen Russel is mindig így szólított, miután látta a másodlagos képességem aktiválódását, és nincs is nagyobb tisztesség annál egy indián számára, mintha a totemállata nevét viselheti. Azt hiszem nagyon is büszke vagyok erre a névre.
- Neked neved vanás kitől? Vagy találás ki te Mikri…Mimikri? – zavarodom bele másodszor is az idegen hangzású névbe, aminek hála kedvem lenne elsüllyedni a föld alá, olyan kínosnak érzem.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Csüt. 26 Jún. - 13:03

Exia &

Daniel

Talán tényleg nem volt jó ötlet ennyi ismeretlen információval lerohannom szegényt, már annyinak is örülni fogok, ha a polgári nevemet megtanulja. Alapjáraton is szokásuk az embereknek, hogy visszakérdeznek, mert nem sűrűn hallanak ilyen hangzású nevet mástól.
- A Mimikri azt jelenti; utánzó. Ez a mutáns nevem. Ezen a helyen mindenkinek, akinek különleges képessége van, van egy mutáns neve is, de nem mindig ezt használjuk. – magyarázom segítőkészen. A férfi igen különösen viselkedik, úgy tűnik, ez a környezet rendkívül feszélyezi, nem tudja itt elengedni magát. Bizonyára jelenleg nem is lenne itt, ha nem lenne feltétlenül muszáj, így azt gyanítom, olyan képességet birtokolhat, ami meggyőzte arról, hogy nem maradhat ott, ahol eddig élt. Igen, szerintem kényszerből van itt, de legalább önmaga kényszeréből és nem máséból, hiszen úgy tudom, az indiánok nem tűrik, ha korlátozzák őket. Veszélyes képesség lehet az övé.
Daniel megválaszolja a kérdésem, és a gyanúm beigazolódik, ő tényleg indián, egész pontosan lakota. Lakotákról nem igazán hallottam még ezelőtt, indiánokról általában az apacs és a mohikán jut eszembe.
- Tehát ezért nem beszéled túl jól a nyelvünket. – konstatálom, szinte csak magamnak, bár az is tény, hogy ahhoz képest ez egészen jónak mondható.
A rézbőrű a következő kérdésével egy időben hátrébb lép, egyértelműen azt jelezve felém, hogy több teret szeretne magának. Nem lesz egyszerű dolgom vele, annyi szent.
- A családom nem itt él, hiszen ők nem mutánsok. Ők Los Angelesben élnek. Néha meglátogathatom őket, de csak egy rövid időre. Az embereknek nem szabad tudomást szerezniük a létezésünkről. Lehet, hogy a jövőben nekem is félnem kell majd tőlük, ahogyan a Te népednek is. Egyikünk mutációját sem lennének képesek elfogadni, mindegyikben meglátnák a fenyegetést. – felelem kimerítően, és megpróbálom éreztetni vele, hogy itt nem fog számítani, honnan való, mert mind ugyanabban a helyzetben vagyunk, és épp a másságunk miatt sokkal elfogadóbbak vagyunk a másikkal szemben. De ezt vélhetőleg meg fogja tapasztalni, ha egy kis időt eltölt köztünk.
- Azért félek az emberektől, mert jól ismerem őket, tudom, milyen kegyetlenek tudnak lenni a másikkal, főként, ha valami okból félnek tőlük. Márpedig az emberek félnek attól, amit nem ismernek. De eddig még nem volt problémám a köztük való élettel. – mosolygom kissé keserűen, mert eszembe jut, hogy könnyen lehet, hogy neki akadt már nem egy nézeteltérése a „fehérekkel”.
- Te honnan jöttél? És ki tanított meg a nyelvünkre? – teszek fel én is egy-két kérdést a sok közül, úgy érzem kifogyhatatlanok a tartalékaim. Mindig is kedveltem az indián regényeket, és azok főszereplőit, de még soha életemben nem találkoztam igazi indiánnal.
Megvárom, míg erre a két kérdésre válaszol, és csak az után kérdezek majd újra, addig pedig türelmesen és nagy odafigyeléssel hallgatom a válaszát.
- Választottál már magadnak mutáns nevet, Daniel? – puhatolózom, hátha a nevéből megsejthetem milyen képességgel rendelkezik.

A hozzászólást Exia Revior összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 26 Jún. - 21:01-kor.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Kedd 24 Jún. - 13:57

Daniel

& Exia

Bájos mosolyú kísérőm szerencsére sikeresen dekódolta azt a nyelvtanilag összefüggéstelen romhalmazt, amit én angol nyelven való kommunikációnak csúfolok, és engedelmesen elismétli a nevét. Magamban én is elmondom legalább kétszer, ám Exia vezetéknevéig már nem jutok el, mert ő időközben hozzáteszi, hogy az intézetben általában Mimikrinek szólítják. *Hmm... Újabb ismeretlen szó. Kezdem magam kínosan érezni. Mintha Russeltől nem is ezt a nyelvet tanultam volna...*
- Mikrimi... nem jó. – javítom magam gyorsan a fejemet rázva – Mimikri van micsoda? – faggatom a lányt kíváncsian végigmérve, miközben megpróbálom kitalálni, mit jelenthet ez a szó. Valójában szeretek új dolgokat tanulni, és a fehérek világa tele van olyasmivel, amivel azelőtt még sohasem találkoztam. Azt viszont határozottan nem tűröm, ha a származásom miatt ostobának, vagy primitívnek tartanak, így remélem Exia nem tartozik azok közé, akik a külső alapján ítélnek. Türelmesen megvárom a lány válaszát, addig nem szólok semmit, hiszen nálunk csak akkor szokás beszélni, ha kérdeznek. Ahhoz viszont már elég régóta élek távol Pine Ridge-től, hogy erről az alapelvről hajlamos legyek megfeledkezni, úgyhogy amint befejezi a mondatot, máris összebarkácsolok egy újabb, értelmesnek nem feltétlenül nevezhető kérdést. Nem is csalódom az indiánok és a fehér közti kommunikációs szakadékot illetően, Exia nem egyszerűen félreérti a kérdésem, hanem egészen pontosan fogalma sincs, mit is akarok tudni...
Megpróbál azért válaszolni a feltett kérdésre, én pedig lázasan igyekszem értelmezni a szavait, amikor fél úton megtorpan, elhallgat, és mint aki csak most értette meg, mit is akartam kérdezni, új válaszba kezd.
Ahogy arra számítottam is, a lány már régebb óta lakik ezen a helyen, tehát valószínűleg jól ismeri az intézet minden apró zugát. Mint kiderül az az érzés sem ismeretlen számára, amit én nap, mint nap átélek, pusztán annak köszönhetően, hogy más a bőrszínem, mint a legtöbb itt élő emberé. Mivel átérzem a szavait, egyetértőn bólogatni kezdek, de egyre kevésbé tudok mit kezdeni azzal, ahogy Exia hatalmas szemei rám merednek. Mintha egyfolytában tanulmányozna... Kezd az a benyomásom támadni, hogy foltos a ruhám, vagy aktiválódott a másodlagos képességem, és szép, tollas sólyomszárnyak lengedeznek a hátam mögött, az ujjaim végére pedig karmok nőttek körmök helyett. Bal kezemmel gyorsan, lehetőleg észrevétlenül megtapogatom a hátam, hogy kiderítsem, mi az igazság, de miután csak a szarvasbőr ing anyagát tapintják ki az ujjaim, továbbra is értetlenül állok a különös érdeklődés előtt. Végül nem bírom tovább, és rákérdezek, mit talál ilyen furcsának rajtam.
Úgy tűnik, Mimikri sem más, mint a legtöbb ember, akivel eddig találkoztam, az ok, amiért ilyen meglepetten mered rám, mindössze annyi, hogy indián származású vagyok.
- Igen. Vérem van lakota. – közlöm szárazon, kifejezetten taszít, amikor úgy néznek rám, mint egy cirkuszi látványosságra. Én sem vagyok semmiben sem más, mint ő, hús és vér, ahogy bármelyik élőlény a földanya hátán.
- Te családod van merre? Itt van nekik is lakásuk? – kérdezem hátrébb lépve egy kicsit, hogy megnöveljem a köztünk lévő, érzésem szerint túlságosan kicsire redukálódott távolságot.
- Mondtad, van benned félés emberektől. Emberek van bántás téged, mert vagy más, mint ők? – utalok vissza egy korábbi mondatára, hátha esetleg azt is elárulja, miben rejlik a mutációja, mi okozza, hogy az emberek tartana tőle.

A hozzászólást Daniel Reyes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 26 Jún. - 20:27-kor.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Kedd 24 Jún. - 0:31

Exia &

Daniel

Mosolyogva kulcsolom össze két kezem ujjait a hátam mögött, és úgy várom, hogy az idegen elárulja a nevét, amin szólíthatom, azonban mikor megszólal és különös rendszertelenséggel fűzi a szavakat egymás után, mély koncentráció váltja fel a könnyed mosoly helyét, miközben próbálom megérteni az elhangzottakat.
Szerencsére a nevét jól értettem, valamint azt is sikerült kibogoznom a sajátos nyelvhasználatából, hogy ő viszont nem értette az enyémet. Most, hogy tüzetesebben szemügyre vettem a férfit, feltámad bennem a gyanú a származását illetően.
- Exia Revior. – ismétlem el a nevem.
- De az iskola falai között gyakran szólítanak Mimikri-nek. – teszem hozzá sietve, hátha ezzel a névvel könnyebben boldogul, bár ezt kötve hiszem.
Közelebb sétálok a férfihez, hogy jobban szemügyre vehessem a vonásait. Széles arccsontja és keskeny vágású szemei azonnal maguknak követelik a pillantásom. Sosem láttam még hozzá hasonló embert eddig, így feltámad bennem a kíváncsiság, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni rögtön az elején a rengeteg kérdésemmel. Ő az arcára erőltet egy mosolyt, látszólag nem érzi magát túl komfortosan ebben a közegben, amit a nyelvhasználatból fakadóan meg tudok érteni.
- Az én lakásom nem itt van, én csak…- kezdek bele a válaszba, amikor leesik, hogy mire is vonatkozott a kérdés.
- Ja, hogy régen lakok-e itt? Igen, régóta itt élek, itt nagyobb biztonságban érzem magam. Egyrészt a képességeim miatt, másrészt pedig azért, mert az emberek sokszor bántják azokat, akik mások, mint az átlag. – adok kimerítő választ, mialatt a kávészín szemeket tanulmányozom. Annyira különös, és szokatlan jelenség számomra ez az idegen, hogy hosszasan tépelődöm rajta, feltegyem-e neki a vele kapcsolatos kérdéseimet, vagy várjak még velük? Amikor ő is gyanút fog, amiért furcsán nézek rá, rákérdez a viselkedésem okára és ezen a ponton már nem érdemes tagadni, hogy kérdéseim vannak.
- Nem… Semmi, csak még nem találkoztam… Te indián vagy, ugye? – szűkítem résnyire a szemeimet, de ezt a reakciót inkább az érdeklődés vezérli, mintsem az emberektől megszokott gúny.

A hozzászólást Exia Revior összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 26 Jún. - 21:09-kor.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Hétf. 23 Jún. - 23:55

Daniel

& Exia

Némi céltalan álldogálás után elindulok a falak mentén, hogy közelebbről is megnézhessem az állandóan engem fixírozó festményeket. Életunt arcok tucatja néz vissza rám üveges tekintettel, az egyetlen, ami eszembe jut róluk, hogy remélem, én bármennyire kiábrándulok az enyémből, akkor se leszek ilyen... Épp azon filozofálok kik lehettek pontosan ezek a minden bizonnyal baromi híres, általam viszont tökéletesen ismeretlen emberek, amikor a hátam mögött éktelen robaj támad, mintha egy riadt bölénycsorda indult volna meg a prérin. Hátrakapom a fejem, hogy lássam ki gurult végig a lépcsősoron, hátha esetleg tehetek érte valamit, amikor váratlanul egy fiatal, barátságos mosolyú lánnyal találom szemben magam.
Meglepetten nézünk farkasszemet egymással néhány másodpercig, aztán a lány bizonytalan hangon üdvözöl, elárulja a nevét is, de annyira furcsa, hogy nem is sikerül elsőre megjegyeznem. Úgy tűnik mégsem az a fiú lesz a mentorom, hiszen ez a barna hajú lány azt mondja, ő fog körbevezetni itt. Érdekes, nálunk, ha férfi vendég érkezik a rezervátumba, azt mindig egy rangos férfi kalauzolja a törzsből. *Nagyon mások itt a szokások.*
- Szia. Van nekem örülés, megismerés téged. Én nevem Daniel Reyes. Remélem, nem van neked harag a szívedben, de nem értettem neked neved. Mondanád el még egyszer? – kérem, hogy mutatkozzon be újra, hátha ezúttal meg tudom jegyezni ezt a különleges, szokatlan hangzású nevet. Próbálok barátságosan mosolyogni, elvégre nem akarok mogorvának tűnni, de nem vagyok a társalgáshoz szokva, és némileg azért feszélyez a tény, hogy elég rosszul beszélem a lány nyelvét.
- Neked van itt lakásod régen?- futtatom végig kávébarna pillantásom a fiatal nő alakján, vonásai kellemes, barátságos benyomást keltenek bennem. Ami azonnal magának követeli a figyelmem újdonsült mentoromban, az a hatalmas, érdeklődő szempár, ami most kissé zavarba ejtően az arcomra mered.
- Van furcsa rajtam valami? – biccentem oldalra a fejem, szeretném tudni, mit talál rajtam olyan érdekesnek.

A hozzászólást Daniel Reyes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 26 Jún. - 20:30-kor.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I. Hétf. 23 Jún. - 22:50

Exia &

Daniel

*Ki látott már zöld farkast…?* ráncolom a homlokom, miközben a rajztáblán heverő lapot méregetem. Valójában nem is zöldre akartam színezni, de miután két szín kombinációjából gusztustalan zöldes-mocsárbarna kerekedett a papíromon, jobbnak láttam ekképpen kijavítani. Elégedetlen fintor szökik az arcomra, mert azt hiszem valóban vétek lenne bármikor, bármilyen körülmények között a világra szabadítani egy ilyen teremtményt. Egyelőre ez felér egy optikai környezetszennyezéssel.
Félreteszem a műremeknek legkevésbé sem nevezhető alkotást, és a fürdőszobába sétálok.
Gyors kéz és arcmosást követően érkezik meg hozzám a mentális kérés, a professzor nyugodt hangja formál szavakat, majd összefüggő mondatokat az elmémben. *Pedig hogy utálom, mikor ezt csinálja!* Amint kilépek a fürdőszobából Xavier még mellékesen megjegyzi a fejemben, hogy neki tetszik a zöld farkas, és igenis foglalkozzak vele tovább a későbbiekben. Sosem engedi, hogy bármelyikünk bármit is feladjon. Nos igen, mondhatnám, hogy az őrültek formálják a világot, ez a zöld farkas estében tökéletesen igaznak is látszik.

Sietős léptekkel vágok keresztül az emeleti folyosón, mely egészen a lépcsőkig vezet, kezemmel kapkodva igyekszem elsimítani a fahéjszínű felsőm gyűrődéseit. A professzor az imént fontos feladatot bízott rám, fontos, de jelentősen megszokott feladatot. Mivel rengeteg az elintéznivalója a birtokon és azon kívül egyaránt, engem ért az a megtiszteltetés, hogy körbevezessem az újonnan érkező mutánst az épületben. Az épületben, ahol ki tudja hány év után is képes vagyok eltévedni. Izgalmas délután elé nézünk.
Tenyerem végigsimít a faragványoktól díszes, lakkozott mahagóni korláton, mialatt a második lépcsősort is magam mögé utasítom, és befordulok az otthonosan berendezett csarnokba. A padlón elterülő bordó-fekete perzsaszőnyeg tompítja a cipőm keltette zajokat, amikor megérkezem, de ettől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy az idegen hallotta, hogy megérkeztem. Nehéz volna nem meghallani, ahogy egy antilopcsorda lebaktat a tömör fából ácsolt lépcsősoron… a settenkedés nem az én asztalom.
Az új mutánst épp a falon lógó festmények tanulmányozása közben zavarom meg, és szinte azonnal reagál az érkezésemre, olyan reakciósnak tűnik, mint egy erdei állat.
A férfi, akihez Xavier professzor küldött, korát tekintve a huszas évei végén járhat, hosszú szénfekete tincsek keretezik a jellegzetes arcvonásokat.
- Szia! – köszöntöm kissé tétován, őszintén megvallva nálam fiatalabb újoncra számítottam.
- A nevem Exia Revior, és a professzor küldött, hogy körbevezesselek. – mérem végig az idegen férfi ruházatát, mely sokkal inkább sejtet valamiféle nomád múltat, mint egyszerű városit.

A hozzászólást Exia Revior összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 26 Jún. - 21:11-kor.

Tárgy: Exia & Daniel I. Hétf. 23 Jún. - 22:19

Daniel

& Exia

Egy órával ezelőtt indultam útnak a városszéli motelból, hogy eleget téve az elhatározásomnak felkeressem Charles Xavier professzor iskoláját, most mégis úgy tűnik, mintha már egy örökkévalóság óta sétálnék a poros főút mentén, mire feltűnik a régi családi birtok határát jelző kovácsoltvas főkapu. Körbepillantok őrszemek után kutatva, de sehol, semmi nem mozdul. Majdnem egy egész másodpercig. Aztán halk surrogás és egy elhaló fémes sikoly kíséretében szélesre tárul a míves vaskapu, arra ösztönözve, hogy kerüljek beljebb. Szinte már várom, hogy egy „Isten hozott”-ot is elrebegjen, mialatt átsétálok rajta, ennyire azonban - úgy tűnik – mégsem tombol a házigazdában a vendégszeretet, semmi ehhez hasonló nem történik. Gondosan rendben tartott kerten vezet keresztül a kikövezett út, amit követve az embermagasságot jóval meghaladó kétszárnyú bejárati ajtóhoz érek. Bal kezem ujjai a kopogtatóra kulcsolódnak, mielőtt azonban megemelném a nehéz fém karikát, hogy jelezzem az érkezésem, félbeszakad a mozdulat.
*Biztosan ezt akarom? Valójában fogalmam sincs, mi vár rám ezen a helyen... Az sem biztos, hogy ez a bizonyos hírneves professzor tud segíteni nekem abban, hogy megtanuljam irányítani a képességem.* állapodik meg a kezem félúton a levegőben, ujjaim szabadon eresztik a kopogásra szolgáló nehezéket. Kávébarna pillantásom végigfuttatom a lakkozott tölgyfa ajtó szerteágazó erezetén. Érzem, hogy elbizonytalanodom, mint minden alkalommal, amikor számomra idegen helyre, ismeretlen emberek közé kényszerülök.
*Nem azért jöttem el idáig, hogy most gyáván megfutamodjak.* söpröm félre az elmémben dúló kételyeket, és újra megragadva a nehéz fémkarikát, bekopogok. Alig néhány perces várakozást követően egy fiatal, valószínűleg a húszas évei elején járó férfi nyit ajtót nekem, és barátságos hangon megérdeklődi, kihez van szerencséje. Mivel még nem beszélek túl jól angolul, beletelik jó pár percbe, mire sikerül elmagyaráznom neki, hogy azért vagyok itt, mert beszélnem kell Charles Xavier professzorral, olyasmiről, ami csak és kizárólag rá tartozik. A férfi sejtelmesen mosolyog rám, elképzelni sem tudom, mit mondhattam, amit ilyen szórakoztatónak talál, de végül hajlandó felkísérni a professzorhoz. Az épületbe lépve az első, ami feltűnik, az a hatalmas belmagasságú, hosszan elnyúló fogadócsarnok, és a számomra harsogóan díszes falak. Bárhova nézek, a falakról vászonra festett idegen arcok zord tekintete követ, szobrok figyelik minden mozdulatom. Feszülten kapkodom a tekintetem ide-oda, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban megtámadhat valaki, vagy valami, és talán valahol tényleg van bennem némi félelem emiatt. A kísérőmül szegődött férfi felvezet egy lépcsősoron át egy tágas irodába, ahol állítása szerint a professzor már vár rám. Nevetségesnek tartom az elképzelést, hiszen ezen a fiún kívül még senki sem tudja, hogy itt vagyok, nemhogy maga X-professzor, de nem foglalkozom tovább a dologgal, nyilván a kísérőm pontosan tudja, mit beszél. Belépek a vöröses árnyalatú mahagóni ajtón és egy otthonosan berendezett tárgyalószobára emlékeztető helységben találom magam. A szoba közepén egy hatalmas íróasztal mögött egy szintén nagyon fiatal, talán a húszas évei közepét taposó barna hajú férfi ül, és hellyel kínál, amint belépek. *Ő lenne Charles Xavier?* mérem végig diszkréten a professzort, meglep, hogy ennyire fiatalon ilyen komoly eredményeket ért el. Bemutatkozom, és miután túlesünk a formaságokon, - amiből szerintem a fehér embereknél olykor már dühítően sok akad-, Xavier-professzor röviden összefoglalja, mi mindent kell tudnom az intézetről, és magáról a mutáns létről, aminek akaratomon kívül én is a részesévé váltam.
Mivel épp elég alkalmatlan időpontban érkeztem, Xavier úr számos teendőjére való tekintettel arra kér, hogy a részletekre térjünk vissza később, addig azonban kijelöl számomra valakit, aki majd körbevezet az intézetben, és segít eligazodni. Néhány szót vált a fiúval, aki idekísért, majd közli, hogy a mentorom a fogadócsarnokban fog várni rám, már tájékoztatta az érkezésemről. *Világos. Tehát ez a fiú lesz a mentorom.* pillantok végig a Xavier-professzor mellett álló férfin, és úgy ahogy Russeltől tanultam, kezet nyújtok neki, és elismétlem a nevem. Ő megrázza a kezem, elhadarja a saját nevét, de olyan gyorsan, hogy egy szót sem értek belőle, majd arra kér, hogy kövessem vissza a fogadócsarnokba. Nem értem miért megyünk vissza oda, hiszen már megtalált, nincs szükség arra, hogy ott találkozzunk, de nem vitatkozom, bizonyára ez itt így szokás. *Elég furcsák néha a fehérek.* állapítom meg a férfi hátát nézve, miközben lesétálunk a földszintre a lépcsősoron, majd megállunk egy fényesre csiszolt márványoszlop mellett.
- Várj itt egy kicsit. Exia mindjárt itt lesz. – fordul hozzám a részemről továbbra is névtelen mentorom, majd minden további megjegyzés nélkül sarkon fordul, és visszaindul az emeletre.
- De... Várni! Van neked megállás! Most meg mész hova?- szólok utána értetlenül, egyszerűen fogalmam sincs, most mégis miért hagyott magamra, ha egyszer neki kellene körbevezetni ebben a hatalmas épületben. *És mégis ki az az Exia?*
A férfi azonban vagy nem hallotta a szavaimat, vagy nem foglalkozott velük, mert egyszer csak eltűnik az emeletre vezető lépcsősor tetején, mintha ott sem lett volna...
- Hát ez van nagyon jól... – morgom alig hallhatóan, és kissé tanácstalanul pillantok körbe magam körül, hogy felmérjem a terepet, és kitaláljam, merre induljak először.

A hozzászólást Daniel Reyes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 26 Jún. - 20:32-kor.

Tárgy: Re: Exia & Daniel I.

» Exia & Jack
» Exia Revior
» Daniel Reyes