Xin Wei Bruce

"Lehetsz a világban bárhol, ha a szíved a helyén van, mindenhol szilárd talajra lépsz."

Userinfó: Titkos karakter
Név: Xin Wei Bruce
Mutáns név: Bástya
Születési dátum: Shanghai, 1955. október 04.
Besorolás: Tanár
Képességek: Gyógyítás, Pajzs


Elsődleges képesség: Gyógyítás
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: születése óta
Képesség jelenlegi szintje:
Súlyos, de nem életveszélyes sebet képes gyógyítani teljes mértékben, de három órán belül csak egy személyt képes így meggyógyítani. A test a sérülés előtti állapotába áll vissza, tehát például vakot nem tud gyógyítani, viszont egy levágott végtagot képes visszagyógyítani. Képes saját magát is gyógyítani.

Képesség távlatai: 12 -24 éves kora között visszaesett a képessége, mára már maximális szinten van, tovább nem fog fejlődni.


Másodlagos képesség: Pajzs
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 21 éves kor
Képesség jelenlegi szintje:
A pajzs többfunkciós, védhet fizikai behatásoktól, maximálisan 10 méteres körben, de védhet, semlegesíthet negatív érzelmeket, ez azonban nála nem működik még teljesen, tehát nem tudja megakadályozni, hogy valaki még jobban lesüllyedjen a depresszióba, mániába vagy a helységben lévő feszültséget eloszlassa, legfeljebb szinten tartani az aktuális állapotot, és nem engedni még tovább gerjedni. Ennek következményeként a fizikai behatásokat is legfeljebb, ha tíz percig képes tartani, ellenállni.

Képesség távlatai: ha képes lesz elsajátítani, miként tud negatív érzelmeket semlegesíteni, a fizikai védelem 15 méterre, időbeli tartama akár egy órára is képes kitolódni.

Jellem:
Vannak, akik szerint nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, mások szerint vidám. Valójában azonban kiégtem már rég. Elvesztettem a reményeimet, és csak azért nem sodródom az árral, mert van az életemben valaki, akire vigyázni szeretnék és óvni. Megkeseredett lettem az évek alatt és bár kemény nem vagyok, legfőképpen azzal tudok másokat kiborítani, hogy nem tud felhúzni, nem tud rajtam kapaszkodót találni dühének, keserűségének. Beletörődtem abba, hogy az életem túlzottan nem fog változni, de megtanultam értékelni azt, amit elértem, amerre eljutottam. Nincsenek álmaim. Se nagyok, se kicsik. Létezek, teszem, amit szükséges, de az élet élvezetét ne várd tőlem. Viszont cigizek, mint a gyárkémény, ha éppen olyanom van.

Külső:
Az átlagosnál vagyok csak valamivel magasabb. Egy keveset sportolok, de nem viszem azt sem túlzásba. Fekete haj, sötétbarna  íriszek, mandulavágású szem, egyszóval minden, ami jellemző a nyugatiak szerint egy ázsiaira. Néha kis szakállt szoktam növeszteni, ha nem érdekel annyira a külsőm.


Előtörténet:
Nem tudok semmi különlegeset mondani. Egy átlagos családba születtem, a szüleim figyeltek arra, hogy jó alapot adjanak az életemnek, és elindítsanak egy jó pálya felé. Én pedig megtettem, mert szerettem őket és tudtam, hogy jót akarnak. És gondoskodni akartam róluk.
Van egy húgom, akihez a végtelenségig ragaszkodom. Nem volt az első pillantásra nagy elfogadás, de amikor legelőször sikongatva rám nevetett, azonnal a szívembe zártam. Azt viszont a mai napig nem vagyok hajlandó elmondani neki, miként lett örökbefogadva. A szüleim hagyatékában rám maradt, hogy miként tegyek ezzel kapcsolatban és ahhoz tartom magam.
Az iskolaévek jók voltak, élveztem, a minden kipróbálás messze állt tőlem, mégsem mondtam nemet egy-egy balhénak, ami annyira nem is volt nagy horderejű. Kíváncsi voltam a határaimra, hogy mire vagyok képes. Más kamaszokkal ellentétben szerettem otthon lenni a szüleimmel, mindenféle szirupos háttérérzet nélkül. Biztonságban éreztem magam.
Aztán jött a nagy változás. Már egyetemre jártam, majdnem a kezembe tudtam a diplomámat, amikor választanom kellett. Tovább tanulni vagy dolgozni. Mindkettőt választottam és jól tettem. Magamhoz vettem a húgomat és hivatalosan is a gyámja lettem.
De tudtam, hogy az sem jó, ha nagyon magára hagyom őt. Főként azért, amivé lett a szüleink halála óta. Édes testvéremnek tartom és az én szüleim az ő szülei is. Nem érdekelt, hogy milyen velem, részben én is tehetek a szüleim haláláról. Elvégre ha nem a születésnapomat ünnepeltük volna, minden másképp alakul. A mai napig magamat okolom azért, ami történt. Még élhettek volna, együtt tölthettünk volna rengeteg családi ünnepet, hugi érettségijét, a diplomaosztómat.
Egy idő után úgy döntöttem, hogy a levegőváltozás mindkettőnknek jót fog tenni, ezért az államokba mentünk. Ez sem véletlen, azok, akik felkerestek, lehetőséget adtak, hogy Mo Mo is jöhessen velem és tudnának segíteni, mindkettőnknek.
Meglepődtem ugyan, amikor tanárként, sosem voltam tanár alkat, és sokkal inkább én tanultam, tanulok tőlük, amiben segítséget lelek Mo Mohoz. Ha apró lépésekkel is, de közeledni akarok hozzá, hogy megnyíljon végre.