Könyvtár

Oda haza soha nem jártam könyvtárba, ami nem is meglepő hiszen olyan felesleges dolgokra mint az olvasás soha nem szakítottam időt. Amikor a megfelelő egyházi vizsgákat kellett letenni hajlandó voltam a bibliát, és a többi szükséges anyagot alaposan áttanulmányozni, de az még is csak a szentírás nem egy csapat egymás mellé rakott betű. Az iskolában se mondták soha, hogy egész könyveket olvassunk el, vagy ha még is akkor is elég volt egy okosabb ember órai jegyzetét átnyálazni a kettesért. Itt azonban sokkal nagyobbak az elvárások, amit már első néhány órán kegyetlenül tudatosult bennem. Az oktatók szavából jellemzően egyetlen árva szót se értek, a tananyag pedig olyan mennyiségű, hogy mióta megérkeztem csak gyűlik, de esélytelennek láttam a vele való próbálkozást. Persze, volt ennél sokkal hasznosabb elfoglaltságom is. Hétköznap naponta kétszer fárasztó edzéseket tartottam, új erősebb és méretemhez igazított ágyat kellett gyártanom magamnak, miután az első össze esett. Ezen felül minden vasárnap templomba jártam, ahogyan azt illik és szombatonként ételt osztottam a rászorulóknak, vagy szociális lakások építésében segédkeztem. Igaz, ez utóbbinak vége szakadt már, de ezzel párhuzamosan kezdődik a vadász idény és csuka szezon, ami nagyon leköti figyelmemet. Hogyan gondolhatják ezek után a tanárok, hogy éppen a tanulással fogok foglalkozni? Amit tudnom kell már tudom, ez itt nem főiskola, ahova okosodni jár az ember. Az intézmény vezetősége azonban egyáltalán nem így gondolja, ezért kénytelen kelletlen valami kimondhatatlan nevű vén szipirtyóhoz irányítottak, aki majd külön órákat fog nekem adni. Mibe fogadunk egy csaj egy koszos európai bevándorló?
Gondolkodok magamban, miközben kinyitom a könyvtár ajtaját, ami nyekeregve tiltakozik a mérgemben kicsit lendületesen sikerült ajtó nyitás ellen. Természetesen, ahogyan ilyenkor lenni szokott, valaki rögtön fel is borul a székével, én pedig már ugrok is oda, hogy felsegítsem. Camille-t nem a karjánál fogom meg, ha nem mind a mellett, hogy a csuklóját fogom, a hatalmas kezemmel a hóna alatt is megtámasztom, így gyakorlatilag egyetlen lendületes mozdulattal felránthatom őt álló helyzetbe. Ezzel a módszerrel elkerülöm ugyan, hogy a lány esetleg fájdalmas sérüléseket szerezzen, de földről így is rögtön a levegőbe emelkedik és várnia kell még szépen leteszem őt a szilárd padlóra. Közben van lehetőségem jobban szemügyre venni őt, és annyira megdöbbenek, hogy kis híján sikerül a padlóra ejtenem őt. A fekete hajú szépség, egyszerre legriasztóbb és legcsodálatosabb teremtés akit eddig a kastélyba érkezésem óta láttam. Hosszú fekete haja úgy lebeg, a félig nyitott ablakon beáramló szélben, a szemei akár egy boszorkányé olyan igézőek, ugyan akkor a vonásai annyira ártatlanok, mint ha nem is ember lenne, ha nem egy bukott angyal akinek maga Lucifer készítette a tökéletes jóság álcáját. A ruhája, ugyan még én ízlésemnek se annyira kirívó, és csak éppen párcentivel ér a térde fölé a kelleténél jobban, még is olyan érzést kelt bennem, hogy nem egy templomba járó tisztességes emberrel beszélek. Ez ezen a szenteletlen a helyen egyáltalán nem meglepő, de itt még valamit sejtek háttérbe, amit egyáltalán nem bírok megmagyarázni. Ráadásul, minden ellenérzésem ellenére, nagyon tetszik az arca és hatalmas sugárzó szemei, csak tovább fokozzák ezt a hatást.
- Öhm,... izé..... Cami... Camille K, Klaq, nem is mert Cla.... Szóval, egy Camille nevű tanárnőt keresek. Charles mondta, hogy valami képesség fejlesztő órára kell járnom hozzá. Azt mondták, a könyvtár nevű helyen lesz. Remélem, nem kevertem el a termet. - Mondom kissé zavartan, miután a boszorkány külsejű lányt stabil talajra tettem. A szavaim után hátra lépek, vagy két lépést és erőnek erejével, próbálom elfordítani rólam a tekintetét, mint ha csak azt hinném, hogy meg akar engem igézni. Jó, egy kiválasztottakkal teli iskolába, ennek van is némi alapja, és amúgy se bírom elhinni, hogy ez a lány ártatlan lenne. Közben, persze újdonsült ismerősömnek is van lehetősége végig nézni engem. A mai napra farmert nadrágot, fekete pólót, és sport cipőt vettem fel. A hajamat gondosan kifésültem, hogy ne tegyek feltétlen rossz benyomást, de a szakállam, már megint nőni kezdett, ami némi vadságot kölcsönöz a külsőmnek.

Csendesen ülök a könyvtáros pulpituson. Hintázok a széken és egy könyvet olvasok. Hogy melyiket? Nem tök mindegy? Úgyis fejjel lefelé van és már olvastam egyszer. Fejből tudom az egészet. Ahogy a könyvek hollétével is tisztában vagyok, ezt pedig a hivatalos könyvtárosunk se képes elmondani magáról. Eme tudás birtokában jogot érzek arra, hogy fejjel lefelé tartsak egy könyvet, csak azért mert úgy tartja kedvem.
Szóval lelkesen tettetek érdeklődés Orson Scott Card: Ender’s Game című művét. Nagyon jó könyv, tele érdekes megfigyelésekkel és elképzelésekkel, de egynél többször nem érdemes átnyálazni. Ahogy a többi könyvet sem. Bár ez is ember kérdése. Emlékszem az egyetemen hidegrázásom volt a felolvasó órákon. Amikor többször egymásután felolvasott a tanár egy részletet. Mondván; „Az egyszeri olvasás felületes, a másodszori kétes, a harmadszori kevés.”
Gyűlöltem azt az oktatót. Már akkor elhatároztam, hogyha valaha tanítói pályára lépek az idős úr szöges ellentéte leszek. Remélem, hogy ennek megfelelően viselkedek… Meg is kéne kérdezni valamelyik diákomat. Vagy akár mindet.
Miközben azon gondolkodok, hogy miféle szövegkörnyezetben kéne megfogalmaznom egy ilyen felmérést, kinyitódik, s becsukódik a könyvtár véleményem szerint súlyos ajtaja. Ijedtemben, majd’ leesek a székről, de még időben előre helyezem az egyensúlyom. A szék lábai fájdalmasan csattannak a padlón.
- Jó napot. Miben segíthetek? – ugrok fel azonnal a könyvet félre téve és a lehető legbarátságosabb mosolyomat veszem elő.