Myressa Gaelotti

"Ha egy ismeretlen ember szemébe nézek, sokszor az az érzésem támad, hogy olvas a gondolataimban, ezért szándékosan furcsa dolgokat gondolok."

Userinfó: Főkarakter
Név: Myressa Gaelotti /MG/
Mutáns név: Karmazsin
Születési dátum: 1962. július 25. Firenze, Olaszország
Besorolás: Diák
Képességek: Vérmanipuláció

Elsődleges képesség: Vérmanipuláció
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 18 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A képességem mindössze 6 éve aktiválódott, így nem állítom, hogy a használatát illetően a profizmus jellemezne. Az, amire ennek a mutációnak hála képes vagyok, sokszor még nekem is furcsa, és érthetetlen.
Az adottság, amivel rendelkezem, az élőlények vérére hat, és kétféleképpen is működhet. Egyrészt van egy olyan formája, mely leginkább a regenerációra emlékeztet, másrészt van egy erősen destruktív oldala, aminek segítségével komoly kárt tudok okozni akár egy ember, akár egy mutáns szervezetében.  
Az erőm öngyógyító része abban keresendő, hogy képes vagyok megalvasztani a vért az élőlények testét belül, és azon kívül is, így tehát csillapíthatom a sérülések vérzésének mértékét, vagy akár el is állíthatom a vérzést. A seb ezután beheged, a gyógyulási folyamat pedig felgyorsul a szervezetben. Ezt a folyamatot képes vagyok mások esetében is befolyásolni, ám ez jóval több időt, és energiát vesz igénybe, és kisebb hatásfokkal működik, mint a saját testem esetében. Ki tudom vonni a véremből a testembe kerülő mérgeket, és a vérrel kapcsolatos betegségek sincsenek rám hatással. Lehetne akár konkrét gyógyításnak is nevezni a birtokomban lévő erőt, ám mivel nem tudok komoly sérüléseket, csonttöréseket, vagy más, nem vérhez köthető megbetegedéseket regenerálni, úgy gondolom, mégsem sorolható ebbe a kategóriába a mutációm.
A képességem másik, pusztító erővel bíró oldala viszont sokkal jobban megrémít. Észrevettem, hogy a véremnek akad egy olyan tulajdonsága, ami igen veszélyessé tesz a többi mutáns szemében. A nálam alacsonyabb szintű mutációval rendelkezők számára a vérem halálos méreg, a velem azonos szintűekre pedig a savhoz hasonló maró hatást fejt ki. Emellett képes vagyok irányítani és formázni a saját vérem, tehát megszilárdítva például egy vértócsát tüskéket formázhatok belőle, melyek alkalmasak lesznek akár támadásra is. Ezzel ugyan csak kisebb mértékű sérüléseket lehet okozni, de ha felgyorsítom a sebek vérzésének mértékét, akkor bizony komoly problémát generálhatok vele az ellenségeimnek. Mások vérét is fel tudom használni ilyen módon, de csak abban az esetben, ha valamilyen sérülésből fakadóan már véreznek.

Képesség távlatai: Mivel még elég bizonytalan vagyok az erőm használatát illetően, a későbbiek során remélem, hogy megtanulom uralni, és biztos kézzel irányítani azt, valamint azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy idővel komolyabb, nagyobb sebek regenerálására is képessé válhatok. A saját vérem használatából fakadó hátrányt is remélhetőleg hamarosan ki tudom küszöbölni, ha a testem alkalmazkodva a mutációmhoz, gyorsabban pótolja majd a jelentősebb vérveszteséget is.

Jellem: Egyszer egy barátom azt mondta rólam, olyan vagyok, mint a kaktusz a sivatag közepén. Magányos, tüskés, de könnyen lehet, hogy egyszer én mentem meg az életét, ha szorult helyzetbe kerül. Ahogy akkor sem, most sem tudom, vajon ezt bóknak szánta e, mindenesetre van benne némi igazság, ezt nem tagadom...
Nem vagyok a szó szoros értelmében vett nőies jelenség, - bár a külsőm alapvetően ezt a benyomást keltheti-, inkább fiús lánynak tartom magam. Ez abból is kitűnik, hogy többnyire fiú barátaim vannak, nem igazán találom a közös nevezőt a korombeli lányokkal.
A humorom elég szarkasztikus, így viszonylag kevesen tudják értékelni. Azon kevesek viszont nagyon is ragaszkodnak hozzám. Hogy miért? Nem tudom. Valószínűleg értik a vicceimet, és van bennük egy erős hajlam a mazoizmusra. Nyílt és őszinte embernek tartom magam, és ez azzal jár, hogy sajnos hajlamos vagyok rá, hogy túlságosan kritikusan szemléljem a dolgokat, embereket. Ha viszont valakit a barátomnak tekintek, amellett a végsőkig kitartok, nincs olyan helyzet, amiben nem állnék mellette.

Külső: Hosszú, fekete hajam szinte mindig kibontva hordom, annak ellenére is, hogy semmit se gyűlölök jobban, mint kifésülni belőle a csomókat. Aranybarna íriszem kíváncsi, élénk tekintettel párosul, ami gyakran kelt kellemes, barátságos benyomást a velem beszélgetőkben.
Alkatom megtévesztő lehet, hiszen magasságom és vékonyságom miatt első ránézésre törékenynek tűnhetek, az igazság azonban ennek pont a fordítottja. Valójában egy nagyon is talpraesett lány vagyok, és bár nincs emberfeletti erőm, a hegymászással edzett állóképességem azért némileg ellensúlyozza ezt a hiányosságot.
Ha öltözködésről van szó, a kényelemre és a praktikusságra esküszöm. Megfelel bármi, aminek van stílusa, sportos és egyszerű, de kifejezetten kedvelem például a bőrből készült ruhadarabokat, és a farmert. A stílusom talán leginkább a militaryhoz áll közel, rajongok mindenért, ami terepszínű, vagy sátorponyvából készült.
Lábbelik terén a hosszú, fűzős bakancsok a kedvenceim, mert bármilyen terepre kiválóan megfelelnek, legyen az egy város főtere, vagy a legelvadultabb őserdő a vidéken. A magas sarkú cipőkkel egyenesen ki lehetne üldözni a világból, nem hiszem, hogy bárki ezen a bolygón tudna nekem annyit fizetni, hogy a nyakamat szegjem egyben. Nem szeretem a túlzottan feltűnő, a szivárvány összes színében pompázó ruhadarabokat, szerintem ezek olyanok, mintha neonszínű felirat villogna az ember homlokán, ami azt hirdeti, imádom, ha figyelnek rám. Én azonban egy cseppet sem kedvelem a fölösleges feltűnést.  


Előtörténet: 1962-ben születtem a művészetek bölcsőjeként ismert Firenzében, Olaszországban, mégis azt mondhatom, ha valami, hát a műértő gondolkodásmód áll tőlem a lehető legtávolabb. Anyám egy kisebb művészeti galériában volt tárlatvezető, apám pedig egy rendőrségi lőtéren dolgozott mesterlövész oktatóként. Ami engem illet, már kislányként is inkább a fegyverek érdekeltek, semmint a festészet, ezért a legtöbb időmet apámmal töltöttem a lőtéren. Annyiféle fegyver használatára megtanított, hogy felsorolni sem tudnám mindet, bár valójában egyikünk sem gondolta, hogy egyszer majd hasznomra fog válni ez a tudás.
Anyám a kezdetektől fogva rossz szemmel nézte a célzó fegyverek iránti rajongásom, szerinte egy kislány kezébe a baba való, és nem a mesterlövész puska. Lehet, hogy van némi igazság a megállapításban, de én sosem voltam átlagos gyerek, és a babákkal sem tudtam igazán mit kezdeni. Mindig is a fiús játékok érdekeltek, vonzott minden, ami csak egy kis veszélyt is rejtegetett magában. Ezért már öt évesen pontosan tudtam, hogy olyasmivel akarok foglalkozni, ami állandóan a csillagok magasságában tartja a vérnyomásom, szóba sem jöhetett nálam olyan hivatás, mint a festészet. A szüleim nem osztották az elképzeléseimet, viszont órákon keresztül képesek voltak azon vitatkozni, mi is legyen az imádott kislányukból, ha felnő. Képtelenek voltak dűlőre jutni a kérdésben, anyám szerint festőművésznek kellene tanulnom, apám szerint rendőrnek, engem meg sosem kérdeztek. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy valamiben végre egyetértsenek, ez azonban nem sok reménnyel kecsegtetett. Tizennégy éves koromra a szüleim házassága annyira megromlott a sorozatos vitáknak köszönhetően, hogy anyám úgy döntött, elválik apámtól. Ezt még valahogyan meg tudtam volna emészteni, ám ezzel egy időben azt is elhatározta, hogy felpakol engem és minden holminkat, aztán elköltözünk Olaszországból az ígéret földjére. Hallani sem akartam a dologról. Mégis mit csinálnék én az Egyesült Államokban? Hiszen még angolul sem beszéltem egyetlen szót sem. Mivel akkoriban nem bővelkedtem választási lehetőségekben, hamar egy repülőn találtam magam, ami meg sem állt egészen a hangyabolyként nyüzsgő New York városáig. Itt kezdtünk új életet, anyám és én. Az első három év maga volt a pokol. Az osztálytársaim az új iskolámban rendkívül viccesnek találták az olasz akcentusom, és abban is nagy volt az egyetértés köztük, hogy minden hülye vicchez tökéletes alany vagyok. Ha jobban belegondolok, eseménydús gimnazista éveket tudhatok magam mögött. Anyámmal is egyre jobban megromlott a viszonyom, egyszerűen nem tudtam neki megbocsátani, hogy egyik pillanatról a másikra eldobott mindent, hátrahagyva apát, Olaszországot, és mindazt, ami nekem a biztonságot és az otthont jelentette.
A gimnázium negyedik évében új lány érkezett az iskolába, és már első pillantásra is látszott, hogy Lacey valahogy más, mint a többiek. Különleges. Attól a naptól fogva, hogy belépett a tanterem ajtaján, elválaszthatatlan barátnők lettünk, állandóan együtt lógtunk, és nem voltak titkaink egymás előtt. Így történhetett, hogy Lacey egy nap azzal a furcsa mesével állt elő, hogy neki különleges képességei vannak, tárgyakat tud mozgatni a gondolataival, és ha úgy akarja, fel tudja venni bárminek az alakját, amihez hozzáér. Gondolhatjátok hogyan néztem rá ekkor...  Azt hittem teljesen megbolondult. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna. Lacey tényleg más volt, mint a többiek, és ezt ott helyben be is bizonyította. Az addig a kezemben szorongatott párnát a plafon magasságáig repítette, aztán miután majd’ kiestem a szemeimen, hagyta leesni. Ha ez egyáltalán lehetséges, onnantól még szorosabbá vált a barátságunk. Közös szenvedélyünkké vált a hegymászás, amikor csak lehetett, kisebb túrákra mentünk, hogy kiszakadjunk egy kicsit a szürke hétköznapokból. Az iskolai záróvizsgák közeledtével Lacey elkotyogta, hogy a születésnapomra egy különleges hegyi túrával fog meglepni, én pedig izgatottabb már nem is lehettem volna. Eljött a várva várt nap, ám végül semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztük. Mintha a balszerencse üldözött volna minket, a gép késett, az idő borzalmas volt, és a felszereléssel is akadtak gondok, de nem akartunk meghátrálni. Nekivágtunk a 3000 méteres magasságnak, és a táv feléig úgy tűnt, minden simán megy majd. Szabad stílusban másztunk, csak a legveszélyesebb részeken használtunk biztosítókötelet, ami eddig sosem okozott problémát. Ezúttal azonban másképp alakultak a dolgok...
Alig egy pillanat műve volt az egész. Ha csak néhány centivel odébb kapaszkodom meg, valószínűleg megúszom az egészet, és minden gond nélkül feljutunk a csúcsra. Persze nem így történt, és most már kár azon rágódni, mi lett volna HA... Rossz helyen kapaszkodtam meg a sziklafalon, megcsúszott a kezem, és biztosító kötél híján több mint 12 métert zuhantam, míg végül fennakadtam egy kiálló sziklaperemen. Iszonyúan fájt mindenem, mégsem ez aggasztott akkor a legjobban. Zuhanás közben a bal alkarom végighasította egy éles kődarab, mély erősen vérző sebet hagyva maga után. Csak néztem a karom, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy el fogok vérezni. Nem akartam meghalni. Legalábbis nem most, és nem így. Ahogy egyre erősödött bennem ez az érzés, és kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik, valami furcsa, érthetetlen dolog történt. A sebből szivárgó vérpatak először lelassulni látszott, majd mintha ez még nem lenne elég képtelenség, hirtelen meg is alvadt. A vérzés megszűnt. Egyik pillanatról a másikra. Mire Lacey lemászott hozzám, hogy segíthessen, már a seb is teljesen behegedt, csak a vérmaszatos ruhám emlékeztetett arra, hogy az imént majdnem átköltöztem a túlvilágra. Bambán meredtem a seb helyére a karomon, és megpróbáltam elmagyarázni a barátnőmnek mindazt, ami alig néhány perce történt. Lacey ujjongva a nyakamba borult, és csak annyit mondott: „MG! Te is közülünk való vagy!” Hirtelenjében nem értettem mire céloz ezzel, ám ekkor eszembe jutott az, ami néhány hónappal korábban a szobámban történt a kedvenc macialakú párnámmal. Én is olyan lennék, mint Lacey? Mutáns, vagy hogy is nevezik őket? Képtelenségnek tűnt, és ugyanakkor mégsem. Hónapokba, és rengeteg koffeinbe, csokiba, nyugtatóteába került, mire elfogadtam a helyzetet, és sikerült megbarátkoznom azzal, amivé váltam. Vagyis ami mindig is voltam anélkül, hogy tudtam volna róla. Miután Lacey és én hazatértünk a túráról, valahogy minden másnak tűnt, semmi sem volt többé ugyanolyan. Drága barátnőm mindent megtett, hogy jobban érezzem magam, én azonban valahogy egyre bizonytalanabbá váltam. Rájöttem, hogy a képességemnek nem csak pozitív oldala van, miután egy véletlen mozdulattal kis híján komolyan kárt tettem Lacey-ben. Ám szerencsére neki sikerült a saját adottságával eltéríteni az általam tökéletesen véletlenül útjára indított megszilárdított vérből álló tüskéket. Úgy éreztem képtelen vagyok az irányításom alá vonni ezt az erőt, hiába áldoztam rá négy évet az életemből, hogy megtanuljam. Időközben felvételiztem egy művészeti akadémiára, csak hogy anyám kedvére tegyek, ahová –a legnagyobb meglepetésemre- fel is vettek. Nevetségesnek éreztem a dolgot, hiszen úgy gondoltam, egy négy éves kisgyerek is különb módon rajzol lovat, mint én embert, de igyekeztem a lehető legnormálisabb életet élni. Talán valahol én is tudtam, hogy nem működhet ez így hosszútávon. Miután egy alkalommal egy hevesebb vita során véletlenül megvágtam a kezem vacsorakészítés közben, majd idegességemben a falhoz szegeztem életem első pasiját a vértüskékkel, úgy döntöttem, ideje belátnom, hogy nem vagyok normális ember. Lacey-t ekkor már hónapok óta nem láttam, egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Azt hittem már sosem látom viszont, amikor a huszonkettedik születésnapomon egyszer csak beállított, és közölte, hogy tud egy helyet, ahol a hozzánk hasonlóknak segítenek megtanulni együtt élni a képességeikkel.  Soha életemben nem örültem még neki ennyire, mint akkor, és amikor arra kért, hogy tartsak vele a Xavier Intézetbe, azonnal igent mondtam.

Azóta két év telt el, és még ha nem is lesz az életem soha olyan, mint azelőtt, nem mondhatnám, hogy akárcsak egy percig is megbántam volna a döntésem. Végre olyanok között lehetek, akik hozzám hasonló gondokkal küzdenek, ugyanazok a félelmek gyötrik őket, és velem együtt tudnak örülni a kisebb és a nagyobb sikereknek. Az erőm is sokat fejlődött, és bár korántsem tudom tökéletesen a kezemben tartani az irányítást, mégis elmondhatom magamról, hogy nem vagyok többé súlyosan ön- és közveszélyes.