D.C. & Adam

Még mindig várom, hogy felébredjek, annak ellenére, hogy pontosan tudom, az első csóknak pontosan ilyennek kell lennie. Mint egy álomnak, amit az lát, aki a frissen húzott ágyneműben fekszik, egy fárasztó nap után, s délig alszik benne. Aztán amúgy is bárgyú vigyorom még szélesebbre húzódik, ahogy meghallom incselkedő nevetését, s már meg is találom a tökéletes választ erre, ami annyira frappáns, hogy arra már nem lehetne mit mondani, ám hallani nem hallhatja Daisy, mert a nyelvem újra az övével gabalyodik össze a következő pillanatban. Az álmom végre valóra vált, és a jelek szerint megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle.
-Rendben... - suttogom az ajkaira aztán. Már nem is tudom, milyen epés választ szántam ide eredetileg, de azt hiszem egy randira D.C. Grint-el amúgy sem lehet mást mondani. Aztán csak mosolygok, és hallgatom az okfejtését, miért kéne neki egy saját lakás...mármint egy másik.
-Nos, ez nézőpont kérdése. Több mint három éve ismerjük egymást, ugyanakkor már vagy 4 perce...szegjük meg a lakótársi szerződésben lefektetett szabályokat, a kettő átlaga pedig minimum másfél év, szóval így nézve épp ideje lenne...
A hangom persze teljesen komolytalan. Nem is úgy gondoltam, hogy bútorozzunk össze most rögtön, és fel is nevetek, hogy ezt ő is tudja.
-Ne aggódj...amíg nem tudsz máshova menni, nyugodtan maradhatsz itt, és most, hogy tudod a kis titkomat, egyszerűbb is lesz. Ha nagyon zavarban vagy, elalszom én egy cipős dobozban is...vagy berendezek oda egy másik lakást magamnak. Komolyan, nem lesz abból semmi baj, ha itt maradsz még egy kicsit, szóval nyugi.
Aztán újabb csók, csak ezúttal a homlokára.
-Út közben hívtam a zsarukat, emlékszel? Majd megoldják maguknak a dolgot...nem tartom sokra a teljesítményük, de szerintem a megrongált, befestékszórózott lakás rejtélyét, amiben két összevert manus fekszik, pajszerekkel, és festékszórókkal, csak ki tudják gubózni maguk is. Viszont, hajlamosak túlságosan is érdeklődni az önbíráskodó pacák miatt, aki ha jobban belegondolok, én vagyok...szóval jobb, ha te nem beszélsz velük. Ne érts félre, megbízom benned, de egy rendőrségi kihallgatás nagyon hosszú, és fárasztó dolog. Fél napig is húzhatják az ember idegeit, és akkor még mindig hátra van a másik fele.
Aztán elgondolkodom. A cuccait azért meg kéne szerezni. Hmm...
-Ha gondolod, este belopózhatok, és elhozhatok neked pár dolgot. Van valami ami nagyon fontos a ruhákon kívül? Kedvenc párna? Más poszter...vagy képek?

Ajjajj, ahogy azok a gyönyörű barna szemek hatalmasra tágulnak, már érzem, hogy bajban vagyok. A rúgását mondjuk meg sem érzem ebben a rohamosztagos cuccban, de az, hogy magamra haragítottam jobban fáj bármilyen rúgásnál. Na jó, talán ha levenném a lágyékvédőt, lenne egyfajta rúgás ami pont úgy fájna, mint ez, de az is elég iszonyú érzés.
Lehajtom a fejem, és szerencsére nem kell a szemébe néznem amíg hazaérünk. Franc...hogy tudtam ezt elszúrni?
Nos, otthon kiderül, hogy annyira azért mégsem.
-Ó, ja, hogy az...szinte már el is felejtettem. És majdnem biztos, hogy mondtam, hogy szóra sem érdemes...
Na igen, nem vagyok hozzászokva, hogy hálálkodjon nekem valaki aki ennyire észveszejtően dögös. Aztán valami furcsa történik...úgy értem, furcsább mint a megszokott, verekedős, hangyává változós hétköznapok. Szemtelen, de Jobbára Ártalmatlan viccemre úgy reagál, hogy attól egy pillanatra teljesen megmerevedek, aztán pedig enyhén oldalra döntve a fejem kezdem fürkészni az arcát, mialatt hallom, ahogy mintha elcsendesedne minden, s érzem, ahogy vibrálni kezd köztünk a levegő. Lényegében, itt a pillanat, amiről évek óta álmodozom, és nem fogom elszalasztani! szép lassan előre hajolok, és először csak nagyon finoman érintem meg ajkaimmal az ajkait, de ha még mindig nem húzódik el, vagy ébredek fel, akkor egyre bátrabban, s egyre hevesebben kezdem el csókolni őt, továbbra is szorosan ölelve.
-Itt el lakhatsz...engem egyáltalán nem zavarsz...bár ez ezek után gondolom egyértelmű - mondom mosolyogva, s továbbra sem eresztem. Mintha továbbra sem hinném ezt el, és attól félnék, ha elengedem, egyedül ébredek, vagy ilyesmi.
-De a cuccaidat vissza kell szereznünk, amíg nem találunk ki valamit. Örökre nem járhatsz az én gönceimben...

-Ha jobban belegondolok, a titkos mutáns üléseken a templomkertben elég sokkal találkoztam már, és igazad van, az X alakú anyajegyről simán fel lehet ismerni minket a köldökünk felett. Ha gondolod, megnézhetjük a tiédet is.
Miután ezt kimondom, szarkasztikus hangsúllyal, csak pislogok. Már megszoktam, hogy ebben az alteregómban nagyobb a szám, de na, sosem gondoltam volna, hogy Daisy-nek ilyet mondanék.
-Khmm...úgy értem, nem, nem ismerek más mutánst, és nem, nem venném észre, ha te is az lennél. Az igazat megvallva, nem is érdekelne, hogy az vagy-e vagy sem.
Aztán csak csendben álldogálok a zsebében, karba font kezekkel toporzékolva, amíg ő azon kacag, hogy milyen haláli vagyok piciként. Hát az eszem megáll. Azt hiszem tényleg jó döntés volt nem megszólalni, amíg alacsonyabb vagyok nála. Így is tiszta vörös a fejem.

Otthon minden esetre kibontok magamnak egy sört, lekapom a sisakom, és épp meghúznám, amikor Daisy elkap, és legnagyobb meglepetése ajkai az arcomon cuppantak. Na, itt megint elpirulok, és nagyokat pislogva nézek rá.
-Megint? - Kérdem csodálkozva, aztán gyorsan hozzáteszem - úgy értem, nagyon szívesen!
A sörre sandítok, és valamiért úgy döntök, nem hiányzik ez a keserű íz a számba, ezért leteszem az üveget a pultra, és most már két kézzel tudom viszonozni az ölelését.
-Fura...még sosem kaptam puszit "hősködésért", mint a filmekben...igaz ott máshova adják.
Ártatlanul mosolygok rá, aztán megköszörülöm a torkom, és elgondolkodom.
-Szóval...mi legyen most? Felteszem, oda nem szívesen mennél vissza még egyszer.

-Hát nem is, magamon kívül nem ismerek egyet sem.
Enyhén meglep, ahogy a nyakamba ugrik, pont, mint ahogy a kezem a derekát öleli át szorosan, a másikkal pedig a vállainál karolom át. Azt hiszem ezt meg tudnám szokni.
-A zsaruk meg fogják oldani, ne aggódj, majd felhívjuk őket egy fülkéből, most viszont spuri!
Nem mondom, az, hogy szerinte én vagyok a legjobb, és bízik bennem az igencsak pirulásra késztet, de szerencsére úgysem látszik a sisak alatt. Kint tényleg felhívom a szarukat egy fülkéből, aztán a névtelen bejelentés után már ott sem vagyunk.
-Na jó...bevallom a visszautat nem volt időm megtervezni, a hangya mobilba pedig sajnos nem férnél be, ha egyben volna sem, szóval...attól tartok, Taxival kell hazamennünk...pontosabban neked. Én csak a csomagod leszek...
Sóhajtok egyet, aztán az egyik ablakpárkány felé ugrok, de csak 15 centis akciófiguraként érek rajta földet. Ez után visszafordulok Daisy felé, de megszólalni nem vagyok hajlandó. Hogy is ne! Helyette csak kézmozdulatokkal gesztikulálok...ez is túl babás az én ízlésemnek, de mit csináljak...
Ha sikerül visszajutnom a lakásomra a cuccai között, akkor ott visszaváltozom, és lekapom a sisakom.
-Na jó, bevallom, régi álmom volt megmenteni egy csinos színésznőt, de ha lehet, ezt többet ne csináld rendben? Betegre aggódtam magam.
Bezárom, sőt, bereteszelem az ajtót magunk mögött, aztán a hűtőhöz lépek.
-Kérsz egy sört? Azt hiszem most ránk fér egy...

Oldalra sandítok a sisakom alatt. Egyrészt, azt a! Nem semmi, hogy milyen vagány csajom van! Aztán kicsit elszomorodom, amikor rádöbbenek, hogy 1: nem a csajom, és 2: a muskétások évszázadokkal ezelőtt éltek, és bár sosem olvastam a könyveket, mostanra már biztosan halottak. Franc... Amikor ilyen komor gondolatok keringenek a fejemben, nem jó dolog a közelemben álló, vascsöves őrültnek lenni, de azt hiszem ezt nem kell magyaráznom a földön fekvőnek, ki megkapta a választ az univerzum egyik rejtélyére: Milyen illata lenne, ha nem huligán, hanem sült bacon lenne?
-Egyenlőre csak el innen! - Jelentem ki, aztán elteszem a fegyvert, és a kezem nyújtom felé. Mondjuk, a kérdés jogos, amit feltett legalább annyira,a mit nem. Miért kéne bíznia bennem? Hisz logikus, hogy ha ezek a fickók veszélyesek, és őrültek, akkor aki farsangi maskarában asztalfoglalást szerzett nekik a kórházi menzára az csak még veszélyesebb, és őrültebb lehet. Sajnos azonban a szuperhős kézikönyv legelső pontja, ami annyira alapvető, hogy gondolom a borítón szerepel a cím alatt:
"NE VEDD LE A MASZKOD, ÉS NE FEDD FEL MAGAD SENKI ELŐTT!!!"
-Én vagyok az - mondom csendesen, és kézzel húzom le a sisakot a fejemről, hogy immár láthassa aggódó szemeimben tükröződni saját, számomra a feldagadt szájával is hibátlan arcát.
-Mondtam, hogy nem engedem senkinek, hogy bántson...
Ekkor viszont nyöszörgést hallok a hátam mögül, mire gyorsan visszakapom a fejemre a sisakot. Az egyik pofa ébredezni kezd, és már próbálna feltápászkodni, de én olyat rúgok a fejébe, hogy megint inkább a vízszintes formációt tartja taktikailag előnyösebbnek.
-Nézd, később elmondok mindent, de ha itt maradunk, annak rossz vége lesz. Kérlek, bízz bennem!
Újra felé nyújtom a kezem, ami már korán sem áll olyan biztosan, mint az előbb. Na igen, a hangya álcája lehullott, és vele az a kevés önbizalmam is. Neki már csak Adam vagyok. De legalább megtartottam a titkot előtte ameddig csak lehetett igaz?

Tovább könyökölök a kitört széklábon, és bukósisakom a két öklömre támasztva figyelem őt a sötétített búrán keresztül, ahogy kecsesen mozog a lakásban. Istenem, de gyönyörű, el sem hiszem, hogy egy sárkányt sem kellett lenyomnom, hogy randizhassak vele. Esküszöm, órákig el tudnám nézni ahogy...várjunk, az ott a kezében nem egy...?
~PORSZÍVÓ!!!~
Pánikolva kezdek el rohanni a földön sikló, pórszívófej elől, mely hatalmas zajt csapva közelít az én irányomba. Kicsit már érzem, ahogy próbál beszívni maga felé, de még időben sikerül bevetődnöm a kanapé mögé, ahol aztán a hátamat a falának feszítve oldalazom el a bömbölő gépszörnyeteg elől. Végül még tovább osonok, és sarokban pihegve húzódom meg. Hogy én mennyire utálom a porszívókat!!!

Kicsit éles váltás ezek lehet számára, hogy az életére törnek, nekem viszont majdnem kapóra jön, hogy van kin levezetni a bennem bujkáló agressziót. Magabiztosan irányítom a  csata menetét, egészen addig, amíg nem pillantok Daisy-re, és felismerést látok a  szemeiben. Hogy a fenébe? A következő megdöbbenés pedig akkor ér, amikor ahelyett, hogy rám hívná a zsarukat, és elszaladna, ahogy illik, mellém áll, hogy ketten szálljunk szembe a támadóval.
-Öhm...ja igen, én a helyedben hallgatnék a hölgyre, mielőtt...rémlik az egysorosom az újságpapírról ugye?
A pasas erre felröhög. Öldalra pillantok D.C.-re, aztán vissza az ellenségre.
-A két muskétás, hát beszarok! Mindketten rohadtul meg fogtok dögleni!
Először Daisy botját üti meg játékosan a saját vascsövével, aztán az enyém végét is, én viszont ebben a  pillanatban megnyomom rajta a gombot, amivel áramot vezetek bele, és egy pillanatra a szemétláda kezébe is,a mitől elejti azt.
-Nézd, ne érts félre, örömmel kipróbálnám, hogy téged vissza tudlak e növeszteni. Már hússzor próbáltam, és egyszer csak sikerülni fog...viszont ha törpillát csinálok belőled, nekem kell kivonszolni a haverod, és bevizelt, szóval inkább nem érnék hozzá, ha nem muszáj, szóval?
Kezdem gyanítani, hogy nem kedvel. Felém üt, én meg össze zsugorodom, hogy a fejem csak a hasáig érjen érjen, ezzel kitérve előle, aztán újabb ütést mérek, a "puha részre". Nancy büszke lenne rám, ez a manus viszont tényleg nem kedvel. Minden esetre visszanövés közben olyan horgot kap, hogy seggre esik, aztán őt is nyakon sokkolom.
-Miss Grint, mi lenne, ha most eltűnnénk innen?

Halkan mordulok fel reggel álmomban, amikor megérzem a mocorgást, és bénán próbálok utána nyúlni, hogy visszahúzzam magam mellé, de sajnos ez jobban megy nyitott szemmel, így könnyedén elszökik előlem. Mire aztán kinyitom a szemeim úgy fél órával később, már nem látom sehol, ami sajnos remekül egybevág a teóriámmal, hogy végül mégis csak álmodtam ezt az egészet, mindaddig, amíg meg nem találom a kézzel írt üzenetét. Vagy tízszer elolvasom, mintha nem lennék biztos benne, hogy jól látom, de előbb utóbb csak hajlandó vagyok elhinni, hogy tényleg komolyan gondolta a dolgot, és mosolyogva érintem meg a kis csillagot az ujjam hegyével.
~Várjunk csak...hova ment?~
Szörnyű gyanú lesz úrrá rajtam. Gondolom nem jött volna hozzám, ha lenne hol laknia, és mivel a családjához nem mehet...BASSZUS! Ugye nem...ugye nem ment haza? Kilőtt golyóként távozik testemből az álmosság, ahogy kiviharzom a hálóból, és szinte felrúgom a kanapét, amikor kirántom alóla a sporttáskám. Szétdobálom a ruháim, aztán magamra húzom a fekete betörő felszerelést, és a fekete bukósisakot, aztán a kezembe kerül a fegyverem is, amit egy gombnyomással tesztelek. A bot végén két szikra villan fel, mintha csak egy csörgőkígyó nyújtóztatná ki a méregfogait ásítás közben, én pedig immár felfegyverkezve lépek az ablakhoz. Felkészültem, már csak be kéne érjem Daisy-t. Sosem örültem neki még ennyire, hogy a házban olyan lassú a lift, hogy még a járókeretes szembe szomszédom is inkább a lépcsőt használná, ha működne a villany, vagy lenne ott legalább egy ablak. Ezzel nyertem vagy negyed órát, ha megspórolom az utat lefelé...

-JUHHHÉÉÉÉÉ!!!!!
Cingár hangom alig tudja túlüvölteni a szelet, ahogy egy papírrepülőbe kapaszkodva siklom lefelé, és közben próbálok nem arra gondolni, hogy vajon más is azért ordít-e ilyen artikulátlanul, hogy leplezze, mennyire be van tojva. A landolás után aztán elhatározom, hogy ilyet sem csinálok egyhamar megint, miközben szerzek magamnak egy fuvart. Szerencsére a New York-iak mindig szívesen vesznek fel stoppost, pláne, ha nem tudnak róla.
~Lehet, hogy túlreagálom a dolgot? Lehet...de minek kockáztatni? Ha nincs semmi gond, és nem hazament, vagy mégsem vár ott rá senki, akkor csak túl óvatos voltam, van ilyen.~

Anno segítettem Daisy-nek becipelni a bútorait a lakásába, szóval nem volt gond megtalálnom, igaz most kicsit máshogy néz ki minden, mint amikor utoljára itt, és csak részben azért, mert egy pár centis fekete manóként rohanok be. Borzalmas ez a pusztítás, és már kezdek is kétségbe esni, hogy elkéstem, de aztán meglátom D.C.-t, és biztos ami biztos elbújok előle egy székláb mögé.
~Oké...nincs itt senki. Na, akkor várok még egy kicsit, aztán...beesek civilben, hogy segítsek neki? Volna miről beszélgetnünk...~
Felkönyökölök a széklábra, és onnan figyelem tovább. Valami eszméletlenül gyönyörű, még ilyen szomorú, és sebesült arccal is. Órákig el tudnám nézni, ahogy...
-Mondtam, hogy visszajött a mutáns luvnya!
-Kapjuk el!
A hang két férfitől jött, akik most léptek be az ajtón. Mindkettőt elég köztörvényes arccal áldott meg a sors, és már meg is indulnak D.C. felé.
-Ezúttal hosszabban szórakozunk el bé...
A nagyobbik fickó elharapja az utolsó szót, meg gondolom a nyelvét is, amikor szinte kinő a földből előtte feketébe csomagolt alakom, és menet közben úgy vágom állon a  botommal, hogy félre szédeleg. A másik már ront is nekem, de eltáncolok a támadása elől, és a botommal a térdhajlatára csapok, majd ahogy letérdel, a tarkójához nyomom a  fegyver végét, és úgy lesokkolom, hogy rövid úton arccal a padlón köt ki.
-A hölgy nem mutáns, de ha már ennyire balhézni akartok egy veszélyes példánnyal, itt vagyok nektek én. Na...mi lesz?
Hangom szinte mennydörög, de a bukósisak eltorzítja annyira, hogy legyek könnyen felismerhető. Az üvege is sötétített, szóval az arcomból sem látszik semmi. A talpon maradt nagy darab manus letörli a vért a szája széléről, majd lekezelően mér végig. Na igen, jóval magasabb nálam, és szélesebb is.
-Hagyd elmenni a lányt, vagy amikor itt végeztem, egy égő újságpapírral fogom szőrteleníteni a golyóid.

-Például ahogy te mondtad, amikor a WC-t ölelgetted - vágom rá diadalittasan. - Nem tudom, lehet az én hibám, hogy az emberek csak ironizálva tartanak főnyereménynek, mert mindenki csak azt az oldalam ismeri, amikor őrjítően kidolgozott forgatókönyveket sózok rájuk.
Megvonom a vállam, és ártatlanul mosolygok rá. Ez van, szerintem nem vagyok főnyeremény, de...az hogy szerinte igen...hát nem mondom, a szívem majd kiugrott a helyéről ahogy ezt hallottam.

Ami az árja fickót illeti, bólintok, arra pedig, hogy kemény a csaj, ismét, csak ezúttal fel is sóhajtok keservesen.
-Minden értelemben. Mesélhetnék róla, de...majd úgy is meg fogod látni.

Említettem, hogy majd kiugrott a szívem? Nos, ez nem egyedüli eset. Onnantól kezdve, hogy engem használ kispárnának, és puszit is kapok tőle ez még vagy hússzor megesik. Emellett folyamatosan bűntudatom van, amiért mocskosul mázlistának érzem magam, pedig tudom, mi történt vele, ami miatt ide jutott szegény, a karjaimba.
-Rendben van, de figyelmeztetlek, be is fogom hajtani rajtad! - Jelentem ki, teljesen komolyan. Értem én, hogy lovagiasság, meg stressz, meg mit tudom én, de egy randi DC Grint-el az bizony egy randi DC Grint-el, szóval nem, nincs az az isten, hogy erre nemet mondjak. Vagyis, hogy elfelejtsem, hogy ő igent mondott...
Behunyom a szemem, és próbálok aludni, bár az izgatottságtól ez nem megy valami könnyen, ráadásul többször is mozgolódásra ébredek. Ilyenkor mindig a fejét, vagy az arcát kezdem el cirógatni, és ez egy idő után már annyira gépiesen megy, hogy végül álmomban is folytatom a dolgot, és mindig addig simogatom, amíg megnyugszik szegény nő. Annak ellenére, hogy elég mozgalmasnak mondható ez az éjszaka a megszokotthoz képest, mégis sikerül a végén olyan mélyen elaludni, hogy reggel aztán egy ágyúlövésre sem ébrednék fel, de még őt is nagyon nehezen engedem ki a karjaim közül.

- Hogy lehet ezt komolytalanul mondani? – akadok meg kissé, ezzel csalva életre a döbbenetemet. Furcsálkodva nézek rá, olyan módon, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Komolyan még nem.. most ez azt jelenti, hogy komolyan nem, vagy komolyan, nem? Nem mindegy a tagolás. De éljenek a kérdések!

- Azaz! – helyeselek a leírásra. Az árjaképű jelző mondjuk nem jutott eszembe a fickóról, de megmosolyogtat a dolog így ebben a formában. A megjegyzés végére felnevetek. - Kemény a csaj? – szívom a vérét, mivel benne van a mondatban némi lenyomott-egy-nő felhang is. Általában a pasik nem szeretik az ilyesmit, de én azért nagy szeretettel témázok el rajta, miközben a chipset majszolom. - Szeretem a kihívásokat! – kacsintok Adamre, ennyiben hagyva ezt az egész önvédelmesdit. Ha nem szeretném, akkor is el kellene mennem. Muszáj megtanuljam megvédeni magamat.

Vállára hajtott fejjel hallgatom, amit mond, s nem bírom megállni, hogy a döbbenetén fel ne kuncogjak. Nem tudom ugyan, hogy miért nem mert megszólalni a közelemben, de Mer is mondta már többször, hogy tőlem félnek a pasik, mert olyan.. olyan dühösen tudok nézni. Nem értettem vele egyet, de azért azt el kellett ismernem, hogy nem állnak sorban az udvarlók az ajtóm előtt, szóval lehet, hogy kissé tényleg elutasító vagyok. A visszakérdezésre adandó válaszomat egy ideig mérlegelem, majd felemelem fejemet, államat támasztom a vállára, így pillantok Adam arcára.

- Persze, hogy el! – jegyzem magától értetődően, tökéletesen egyszerűen. Mivel teljesen irányban van, kap egy puszit az állcsúcsára, mielőtt visszahajtom fejemet alvós helyzetbe. Kényelmesen elvackolom magam testének közelségében. - Ha ezzel arra akarsz célozni, hogy majd reggel randira hívsz, megspórolhatod magadnak az izgalmat. Igent fogok mondani, szóval akár ki is találhatod, hogy mi lesz a program! – nyomok el egy ásítást. A jó éjt puszit megkapva elmosolyodom, lehunyom szemeimet. Tényleg fáradt vagyok, el nem tudom mondani, hogy mennyire leszívott ez a mai nap. De minden jó, ha a vége jó, szokták mondani. - Aludj jól! – kívánom még, mielőtt elnyomna az álom, s a fantázia birodalmába kalandoznék. Nem mondom, hogy nyugodtan alszom, s talán zavarni is fogom álmát azzal, hogy forgolódok, de legalább már nem kerülget a sírógörcs. Így, hogy nem vagyok egyedül, ha fel is riadok éjjel, vissza tudok aludni, s nem köt gúzsba a rettegés.

-Őh...komolyan még sosem... - Mondom, és gyorsan másfelé nézek. Főnyeremény én? NEKI? Ehhez a csajhoz betörtek 5 éve is, és ellopták minden tükrét, vagy mi? Én most komolyan azért panaszkodom, mert Daisy főnyereménynek tart? Na jó, azt hiszem nem kéne így bezsongani minden kedves megjegyzésétől. Úgy értem, kedves lánynak ismerem, szóval na...tessék, már a gondolataim is összeakadnak!
-Martin? Az a nagy darab, árja képű fazon? Na igen, választhattam közte, és Nancy között...gondoltam, egy barna hajú, barna szemű, aranyos arcú lány csak kedves lehet a korábbi tapasztalataim alapján...de őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a fickóval rosszabbul jártam volna.
~Másfelől, a csaj kioktatott képregény történelemből. Az edzés után szégyenemben utána kellett néznem, hogy mi az a Batman történet amiről beszélt. Azt hittem behalok...~
-Nem tudod mire vállalkozol...de szívesen elkísérlek egyszer...

Hogy innen hogy kerülünk az ágyba, az elég kusza. Komolyan, én azon a tényen is alig tudom túltenni magam, hogy összebújunk. Lehet elcsépelt, de nagyjából így képzelem el az első percét annak,a mikor valaki nyer a lottón, és még csak felfogja, hogy mi is történt. Viszont, ha már itt van, úgy ölelem magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni, és ha őszinte akarok lenni, valószínűleg tényleg így van.
-Lássuk csak...eleinte alig tudtam megszólalni a közeledben, aztán nem tudom. Biztos voltam benne, hogy nemet mondanál, ezért sosem kérdeztem.
Aztán csak jólesőn hümmögök. Szerintem is tökéletes. Alapból sem kényelmetlen mondjuk ez a puha ágy, de ilyen jól még sosem feküdtem benne....várjunk, mi van???
-Várjunk, te úgy érted, hogy igent mondtál volna, ha elhívlak? - Kérdem csodálkozva. el tudom képzelni, hogy valakinek azt látva, amilyen helyzetben éppen vagyunk kevés hülyébb kérdés jutna eszébe, de na...nem, nincs semmi na. Ennél még az is kevésbé hülye kérdés, hogy a rózsaszín vízilovak szeretik-e az epres nyalókát. Aztán belém hasít a felismerés. Amennyire maga alatt van, és valamiért én vagyok az egyetlen kapaszkodója, még szép, hogy valami Adonisznak tart éppen.
-Szerintem aludd ki magad. Reggel majd visszatérünk erre rendben?
Még egy jó éjt puszit is kap, ezt ugyanis képtelen vagyok megállni. Közelebb hajolok, és az arcát célzom meg, amennyire el tudom érni.

Hát wow, ha minden kívánságom így teljesülne, akkor én lennék a világ legnagyobb mázlistája. Körbeszaladna a vigyor a fejemen, ha nem lennének útjában a füleim. Igaz, hogy belesajdul a szám egy kicsit, mivel így megint felszakítom azt a repedést, de nem érdekel. A paprikás chipsért ölni tudnék!

- Én nem tudom, hogy miért élsz te egyedül! – nyúlok bele a zacskóba és veszek ki egy maréknyi ropogtatni valót. - Kész főnyeremény vagy, nem mondták még neked? – bókolok két falatnyi burgonyaszirom között. Nem mondhatja senki, hogy engem nehéz levenni a lábamról, lám, Adamnek máris sikerült. Mondjuk ennek nem sok köze van a paprikás nasihoz, de nem mászom bele a fejtegetésbe. Még magam előtt is tabu ez az egész, csak hagyom, hadd folyjanak a dolgok a saját medrükben.

- Lehet, hogy találkoztunk, bár így nem tudom megmondani. Hogy hívják? Hátha. Bár abból az edzőteremből én csak egy modortalan, csatakos izomagyra emlékszem, valami Martin volt a neve. Nem vettem a fáradtságot, hogy megjegyezzem a vezetéknevét, elég nagy tuskó volt. – húzom el a számat. Mondjuk az is igaz, hogy tuskó létére nagyon jó edzést tartott, de bebizonyította számomra, hogy a fizikai adottságok és tudás néha nagyon messze állnak az intellektustól. Nem azzal volt bajom, hogy földhöz kent, mintha nem is nő lennék. Sokkal inkább azzal, hogy parasztságában közben hullott a vetőmag a szájából.

- Megköszönném, komolyan! – zárom le ennyivel ezt az oktatósdit. Nem sokkal később már a szoba magányában zokogok, majd megjelenik Adam is. A mai este folyamán sokadjára a megmentőm, olyan természetességgel dédelget, mintha csak mindig ezt csinálta volna. Nem érzem azt, hogy kényszerből tenné, s bár zavarban vagyok gyengeségem miatt, mégis képes vagyok kiteljesedni az ölelésében és egy pillanatra elhinni azt, hogy mégis szép lesz a világ.

- Nyafogó kislánynak. – közlöm elfúló hangon. A bókjai szívemig hatolnak, mosolyt varázsolnak ajkaimra. Olyan ez, mint esőben a szivárvány. Könnyek között a mosoly.
- Nekem pedig te vagy a kedvenc íróm! – viszonzom a kedvességét, majd amint lefekszik, jóleső érzéssel bújok mellé, s húzom mindkettőnkre a pokrócot, amit kaptam tőle. Nem kell válaszoljak azt hiszem, a mozdulataimból egyértelmű, hogy mit is szeretnék. A biztos erős túlzás lenne, mert biztos csak a halál, de most tény és való, hogy nem akarok egyedül maradni.
A vállára hajtva fejemet beszívom a közelségét, orromba szippantva még így este is érezhető reggeli arcszeszének illatát. Vagy parfüm lenne? Mindegy, a lényeg, hogy nagyon kellemes. Erre szeretnék emlékezni, amikor elalszom, s nem a félelemre, melynek szúrós, kellemetlen szaga van.

- És miért nem tettük soha? – kérdezek vissza csendesen. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de csak kibukik belőlem. Karomat finoman végigfektetem a mellkasán, tenyeremet a kulcscsontja környékére simítom. - Tökéletes! – válaszolom nem igazán megfelelő szavakkal a kérdésre. Kényelmesen fekszem, igen. A helyzet pedig.. tényleg tökéletes. És ez a randis kérdés még az álmosságon  túlragyogva is érdekel.

-Igaz, de neked azért van szükséged rá, hogy a kamerán is olyan jól mutass, mint élőben. - Mondom, teljesen őszintén, aztán megvonom a vállaim - Mondjuk, tény, hogy nagyon tudnak. Fogadok fel sem ismertél, amikor én voltam az a bankrabló, akit tűzoltóautóhoz bilincseltél.
A kérdésre aztán felállok, és kikapok egy piris chipses zacskót az egyik szekrényből. Még szép, hogy van paprikás. Mire kettőt pislanthatna, már ki is bontom, és oda nyújtom neki.
-Örülök, hogy téged is sikerült rávennem a Knight diétára. Sok nasi, kevés mozgás, rengeteg alvás, engem ez tart formában.
Szegény lány, mázli, hogy olyasmire vágyott,a mit elő tudtam rántani. Ahogy nézni tud azokkal a szomorú szemekkel, képes lennék kiugrani az ablakon, hogy úgy érjek gyorsabban a boltig, ahonnan fagyit hozhatok neki, vagy mit tudom én, mire vágyna éppen.
-Fogjuk rá...azt már tudom, hogy vegyek le valakit a lábáról. És találtam egy új cukrászdát, szóval győzelem, mindenképpen. Egyébként, lehet találkoztál már vele, ugyanabban az edzőteremben dolgozik, ahova téged küldtek be, amikor kezdődött a műsor. Csodálkoztam is, hogy nem voltál ott valami sokáig, ha rád nézek, simán el tudnám hinni, hogy fél kézzel elnyomnád Bruce Lee-t, pedig én vágatlanul látlak. No, de ha szeretnéd, bemutatlak neki. Kicsit fura, de azért aranyos, szerintem jól kijönnétek.

Hogy ezek után hogy kerülünk a hálószobába, az egy jó kérdés. Az első még oké, de amikor másodszorra is ott találom magam, az már felfoghatatlan. Az egész helyzet olyan, mint egy álom, szóval lehet ez a titok nyitja. Csak álmodom az egészet, és a valóságban Daisy sosem tenné be ide a lábát. Elképzelhető, hogy Nancy-nek igaza van, és tényleg baj van az önbizalmammal.
-Milyennek? - Kérdem szelíden mosolyogva, és kisöpröm az arcát takaró tincseket. - Daisy, és...ne aggódj miattam, még mindig nem látok semmit ami ne tettszene, ha rád nézek, és továbbra is te vagy a kedvenc színésznőm.
A kérdésre, hogy vele maradnék-e aztán gondolkodás nélkül vágom rá, hogy persze, aztán kicsit pislogok, hogy ezt most tényleg én mondtam? Eléggé úgy hangzott...
-Biztosan ezt szeretnéd? - Kérdem azért, de a következő pillanatban már húzódom is fel az ágyra mellé, aztán hátra dőlök, és úgy rendezem, hogy a vállam használhassa kispárnának.
Tudod...Vic folyton azzal heccelt, hogy nekünk randiznunk kéne...Ez most valamiért csak úgy eszembe jutott...kényelmesen fekszel?

- Egy kis smink és a megvilágítás csodát tud tenni az emberrel. – mosolygok rá.
Nem mondom, hogy nem hoz zavarba, de nem vagyok az a kifejezetten vörösödős lány, s most amúgy is lila ott az arcom, ahol el tudnék pirulni. Én nem hiszem, hogy kifejezetten jó csaj lennék, de az álszerénység sem a kenyerem, így nem magyarázkodom, csak nagyvonalúan tudomásul veszem, amit mondott és nagyon jól érzem magam tőle. Olyan hangosat dobban a szívem, hogy félek tőle: Adam is meghallja.

- Chips? – derül fel az arcom, s fakadok széles mosolyra. - A paprikás a kedvencem, olyanod van? – kérdezem pofátlanul, de még inkább ilyen legyek, mint megint elsírjam magam. Eleget könnyeztem már, lassan én is unom. Elvégre nem lehet egy szavam sem, nem erőszakoltak meg, nem öltek meg, nem csonkítottak meg, csak kicit megvertek, s a lakásomra is ráfér majd egy festés. Nem történt tragédia, igazán. Nem egy fenét! Az életem romokban hever, legalábbis én így érzem, de nem akarom a kelleténél jobban terhelni a hisztimmel itt Adamet, aki amúgy is olyan kedves velem. Megölel, megsimogat, befogadott tök önzetlenül. Nem tudom mivel fogom ezt meghálálni neki.

- azért nem vagyok én sem egy konyhatündér, szerintem egyetlen new yorki sem az, de majd igyekszem. A bolognait már emlegettem, az menni fog. Aztán majd bővítem a repertoáromat. – kicsit elszégyellem magam. Ez most totálisan úgy hangzott, mintha huzamosabb ideig akarnék itt maradni, pedig én isten bizony nem akarok visszaélni a vendégszeretetével még akkor sem, hogyha olyan kedves velem, mintha mindig itt éltünk volna, ketten, együtt. Mikre is gondolok? Atya isten! Meg vagyok húzatva azt hiszem.

- És sikeresen megtanultál mindent, amit az önvédelemről tudni kell? – kérdezek rá feléledő kíváncsisággal, s hogy magyarázzam e kíváncsiság okát, még odabiggyesztek pár szót. - Talán nekem is fel kellene keresnem ezt a nőt.
Nem, mintha azt hinném, hogy megint meg fognak támadni. Nem hiszem, hanem tudom. Valamiért nagyon elszántnak tűntek a fickók, s nem gondolom, hogy ennyivel megúszom. De nem akarok pánikot kelteni és igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz olyannyira, hogy Adam is biztos elhiszi ezt a fránya nagy pozitívságomat. Francos képesség, melyről nem is tudok. Nem mondom, hogy megjavítja a mindennapjaimat így, hogy már nem vagyok színésznő.
A kopogásra csak még mélyebbre fúrom fejemet a párnába. Legszívesebben alvást tettetnék, de tudom, hogy nem voltam éppen halk. A rajtakapottak rettegésével próbálok úrrá lenni áradó könnyeimen, sikertelenül. A plüssnyulas megmozdulás felpillantásra ösztönöz, és egy kis mosoly is születik ajkaimon, de még mindig úgy nézek ki remegő számmal és vörös szemeimmel, mint aki bármelyik percben újra elsírhatja magát. Elképeszt még engem is, hogy miképpen sikerült ilyen mélyre süllyednem. Pedig nem történt akkora dolog, de nekem mégis olyan, mintha az életemet vették volna el.

- Bocsáss meg, nem akartalak.. én nem.. – megint elcsuklik a hangom, ahogyan a karjaiba von. Fuldoklóként kapaszkodom belé, vállgödrébe hajtom fejemet és hagyom, hogy egy kicsit megint elragadjon a vállamat rázó, immár csendesebb zokogás. - ..nem akartam, hogy ilyennek láss. – nyögöm ki végül. Kicsit elhajolva tőle, távolságot nyitva kettőnk között beharapott ajkakkal nézek rá pár pillanatig, mintha nem lennék biztos abban, hogy szabad-e kimondanom, amit gondolok. Ám győz a félelmem az egyedülléttől, s az a tény, hogy mennyire jólesik magam körül érezzem a karjait. Furcsa, hiszen nincs közöttünk semmi. De mégis.. olyan.

- Nagy kérés lenne, hogy aludj itt velem? – suttogom. - Nevetséges és gyerekes, de én most.. most félek egyedül.
Kész, kimondtam. Most rajta lesz a sor, hogy ledöbbenjen és hibbant tyúknak nézzen. Elutasítás szólalhat fel ajkairól.. azokról a.. szóval az ajkairól, melyekkel kapcsolatban jobb, ha csak a beszédre gondolok. Ma nincs bennem semmi józan ítélőképesség és holnap megint nagyon fogok égni, de nem akarom, hogy kimenjen most innen. Nem lennék képes megnyugodni egyedül. Szégyen vagy nem szégyen, de így igaz.

-Hé, semmi baj - vágom rá kedvesen, amikor valamiért nagyon kezdi szégyellni magát az előbbi kirohanása miatt. - Valójában igazad van, tényleg sokat dolgoztam vele...csak arra próbáltam célozni, hogy nélküled az a karakter nem ugyanaz...meg, hogy jól nézel ki.
Rákacsintok, a WC-s dumán pedig már fel is nevetek. Nem tehetek róla, olyan aranyosan tud morogni. Az mondjuk kicsit meglep, hogy ezek szerint annyira nem volt bulizós, nálunk egy ilyen lányt tuti meghívtak volna minden összejövetelre.
-Azért, mert a szekrényben már nincs hely a chipstől - felelem könnyedén, és bár ez azért túlzás, tényleg sok van ott, de azért nem tölti ki a teljes bútort. Akad ott még mikróba való pattogatott kukorica is bőven. Na igen, tényleg nem viszem túlzásba a normális bevásárlást...
-No, akkor majd te megmutatod, mi a normális kaja, ami annyira kéne ide - mondom nevetve, és valamiért vigasztalón megfogom az asztalon pihenő kezét. Kezdek összezavarodni. Úgy értem, van okom rá, hogy megpróbáljam felvidítani, nem is egy, de mintha...áh, ne álmodozz Adam!
-A forgatókönyvhöz kellett - jegyzem meg játékosan morogva, aztán megrázom a fejem. Had nevessen csak, az legalább pozitív. - Mondjuk, lehet egy rabló kíméletesebb lett volna, mint ő. Kicsit túlságosan élvezte, ahogy bemutathatta, hányféleképpen lehet valakit úgy a padlóra küldeni, hogy ne tegyél benne kárt.
Aztán végül csak elindulunk, és mire meglepődnék, hogy megint a kezét fogom, már azon kell csodálkoznom, ő meg simogat, mire persze az én hüvelykujjam is reagál, és mire észbe kapok, már kikerültem az ajtó másik oldalára, és még mindig érzem puha ajkainak érintését az arcomon. Nem mondom, megfordult a fejemben pár dolog, és nagyon szívesen visszamennék hozzá, de nem! Nagyon maga alatt van, és nem használhatom ki, hogy ennyire sebezhető, nem és nem.
~Istenem, de fárasztó jófiúnak lenni...~
Ekkor feltűnik, hogy a lábamnál heverő sporttáskából kilóg a sokkolós botom vége, amit a lábammal visszatűrök oda, aztán berugdosom az egészet a kanapé alá. Aztán már nincs más hátra, mint várni, türelmesen, még akkor is, ha a szívem szakad meg a hangtól, ami a szobámból kiszűrődik. Komolyan, kitüntetést érdemelnék azért, mert képes vagyok kibírni ezt...másfél percig??? Hát az óra szerint nem ülök itt régebb óta. Na jó, felpattanok, kopogok az ajtón, aztán belépek.
-Bocsi, itt felejtettem valamit...
Ezzel leülök az ágy szélére, és benyúlok a párna alá egy apró, zöld színű, kockás fülű plüssnyusziért, ugyanis semmi más nem jut eszembe, mit hagyhattam még itt, rajta kívül, aztán zavartan felnevetek.
-Nem tud aludni nélkülem...hé, veled minden rendben? - Kérdem, rosszul játszva a meglepettet. Megint, mielőtt felfognám, a kezem már az arcát simogatja.
-Minden rendbe fog jönni. Tudom, hogy kemény napjaid voltak, de most már csak jobb lesz, ha másért nem, akkor azért, mert aki bántani próbál, annak velem gyűlik meg a baja.
Aztán gondolok egyet, felhúzom magamhoz, és újra átölelem.

Szuper, beégtem! Érzem, ahogy megnyílik alattam a föld, s székestül zuhanok bele a kénköves pokol legmélyebb bugyraiba. Jó lenne, ha legközelebb előbb tudakozódnék, s csak akkor jártatnám a pofázmányomat kioktató stílusban, hogyha biztos vagyok a szavaim igazságtartalmában. Mert ez így most elég necces, tekintve, hogy nem is Adam találta ki Kittyt. Mindegy, színésznő vagyok, vagy mi az isten, semeddig nem tart könnyed lazaságot húznom magamra, mint ölelő leplet.

- Hát az úgy már mindjárt más, ahogy Meredith szokta mondani, mindjárt más így a leányzó fekvése. Jó neked, ha nem vagy megszorulva meg kétségbeesve meg ilyesmi. - vonogatom a vállamat. - Nem akartalak lecseszni, ne haragudj! A te életed, tulajdonképpen azt teszel vele, amit csak akarsz. – hagyom ennyiben. Felesleges lenne ragozni, hiszen már az előbb is sikerült megégjek ezzel. No, de mindegy, van az úgy, hogy félresiklanak a dolgok.

- Örök hála azért a WC-ért, két napig szívtam a fogamat amiatt, mert ilyesmit kell eljátszanom. Undorító. Brr.. – forgatom meg a szemeimet. - egyébként meg bár nem kérdezted, de válaszolok szívesen. Voltam már részeg, szóval tudom hitelesen adni, de annyira nem aljasodtam még le, amennyire megírtad azt a részt! – öltök nyelvet rá.
Elmélkedhetnék azon, hogy mikor is voltam utoljára részeg. Nem tudom, nem jártam bulizni az utóbbi időben, bár lehet, hogy kellett volna. Akkor talán nem jutok el oda, ahol most vagyok. Bár ez így még belegondolva is gyökérség, lévén nem azért vagyok kihajítva, mert elbuliztam az agyamat, hanem azért, mert baj van velem. Baj? Legszívesebben törnék-zúznék mindent, ami a kezembe kerül. Nincs velem baj! Nincsen! És nem fogok itt sírni Adam előtt. Dacosan visszanyelem a könnyeimet, s a hűtő felé tekintek inkább.

- Minek teszed a csokit a hűtőbe? – akadok meg teljes őszinteséggel. - Még nincs negyven fog, hogy elolvadjon. Amúgy meg.. tipikus legénylakás. A fél rekesz sör az kell, de normális kaja meg luxus, mi? – vigyorgok rá. Egészen meglepően könnyen megy úgy, hogy az előbb még fojtogatott a sírás. Nem is tudom, hogy miért esik ennyire rosszul ez a helyzet. Olyasmi, mintha szerelmes lennék valakibe, aki nem kér belőlem, s aztán meg megtudom, hogy annyira sem méltat, hogy legalább a haverjainak vagy a testvérének elmondja, hogy van ez a dilis csaj, aki belém van zúgva, de nekem nem kell kapcsolat. Egyszer voltam ilyen helyzetben, s talán akkor éreztem ennyire nyomorultul magam. Hallottam, ahogyan cseverésztek a legjobb haverjaival és tök egyértelműen letagadott engem, holott akkor azt hittem, hogy csak egyelőre nem kellek neki, de maga előtt is tagadja az érzéseit és mégis szeret. Szeretett egy nagy francokat! Majd' belehaltam. Mint most ebbe a munkavesztésbe is. Selejtesnek érzem magam megint.

- Önvédelmi oktatód? – akadok meg, s úgy pislogok rá, mint aki szellemet lát. Először csak mérlegelem a helyzetet, majd felvihogok. Valahogy nem tudom elképzelni, ahogy Adam önvédelmet tanul, s közben egy csaj próbálja nem szétverni, vagy inkább totálisan szétcsapkodni. Annyira felvidámodom, hogy még elszégyellni sem kezdem magam, a szám elé sem kapom kezem és nem vetek rá bocsánatkérő pillantást a nevetés elhaltával sem. Felsóhajtok.

- Ha neked öröm, nekem öröm! – vonom meg a vállamat. Engem ugyan zavar, hogy nem kell már befejezze, mert ez azt jelenti, hogy nem írja már a sorozatot. Szerintem nélküle nem lesz olyan jó, de mindegy, ezt már túltárgyaltuk. Az én véleményem, meg is tartom magamnak.

- Semmi baja nincs annak a kanapénak, ne sértegesd! – veszem védelmembe a kis jószágot, de aztán végül mégsem ellenkezem, amikor bevezet a hálószobába. Megfogom a kezét, hüvelykujjammal finoman meg is simogatom azt, csak úgy ösztönösen. Mielőtt kimenne, még elragadt a késztetés, s adok neki egy jó éjt puszit az arcára. Aztán becsukódik mögötte az ajtó, s én egyedül maradok. Kibújok a nadrágból, amit kaptam, mertg a póló is elég hosszú, majd bevackolom magam az ágyba. Egészen apróra gömbölyödöm össze, lehunyom szemeimet, s átengedem magam az álomnak, ami..
..ami nem érkezik. Helyette jönnek a rémképek a betörésről, újra belesajog arcom az ütésbe, s megint szívembe mar a szégyen a falamra festékszórózott mutáns szótól. Azon veszem észre magam, hogy hangosan zokogok. Nem akarok zajt csapni, de nem bírom visszafogni magam, hiába temetem arcomatg a párnába, biztos vagyok benne, hogy ez kihallatszik a szobából. Hülye hüppögés. Hülye D.C.! Sose féltem egyedül, nem rettegtem a sötétben, de most nem hogy aludni nem tudok, de még megnyugodni sem. Bármennyire is igyekszem, csak nem telepszik rém csend. Életemben először undorodom magamtól, s ezt nagyon nehezen kezelem. Esélyes, hogy egész éjjel itt fogom sajnálni magam és szedegetni könnyek között a romjaimat, hogyha Adam nem szakít ki ebből. Márpedig hogy szakíthatna? Nem tarthatom szóval egész éjjel.. így is túl sokat tett már értem, nem is szabadna itt lennem egyáltalán..

-Azt hittem ezt már tisztáztuk - biccentek lazán, amikor kifakad, hogy nem vagyok normális, aztán mosolyogva a vállaira teszem a kezeimet, mintha így próbálnám visszatartani a kitörő rohamot belőle.
-Daisy...Kitty-t nem én találtam ki. Sőt, kikérem magamnak, a dögös nyomozó csajt, aki valamiért még télen is szűk ruhákban nyomoz, azt már készen dobták elém. Én csak megpróbáltam valódi emberi lényt faragni belőle. Ez nagyjából sikerült, de közel sem csak az én érdemem. Kellett valaki, aki bár törékenynek látszik, mégis el tudja érni, hogy elhiggyük, kemény is tud lenni ha kell, és az is fontos volt, hogy a főszereplőnk ne csak szemkápráztatóan gyönyörű legyen, hanem egy szó nélkül is intelligenciát sugározzon magából. Benned ez mind megvan...Frank viszont azt hiszi, bármelyik cicababa helyettesíthet, és ez a hozzáállás az,a mi miatt nem akarok vele dolgozni többet. Egyébként meg, nincs semmi baj...
Megveregetem kicsit a vállát, és hátradőlök a székben.
-Nem vagyok megszorulva, vagy ilyesmi, sőt.
Örülök, hogy ezek után megint érzem a vidámságot áradni felőle, még ha az arca nem is ezt tükrözi egészen.
-No igen...gyanúsan jól adtad a részeget...Bár, az nem az én ötletem volt amúgy, a csatorna kérte, hogy egy részben legyen részeges boksz is. Mondjuk a WC-t én raktam be, igaz...nem akartam, hogy sebezhetetlennek tűnj.
Követem a tekintetét, ahogy az órára néz és...hú, már ennyi lenne az idő? Mikor értem haza? Rémlik, hogy még nem volt kint sötét de...azt a...
-Ne hülyéskedj! Inkább aludd ki magad. Bőven ráérsz később is konyhatündérkedni.
Még meg is rázom a fejem mosolyogva. Hogy is ne, kapásból beállítanám a konyhába robotolni, szép is lenne.
-Őh...egész biztos vagyok benne, hogy a hűtőben csak tej van, pár tábla csoki, meg egy fél rekesz sör. Nem értek hozzá, de szerintem ebből kihívás lenne főznöd, úgyhogy pláne ráér még a dolog.
Látom, hogy valamiért mintha csalódott lenne, de elképzelésem sincs, hogy miért lehet. Na jó, egy van, de az akkora baromság, hogy legszívesebben papírra vetném, és eladnám egy készülő romantikus komédia forgatókönyvének. Bár, amikor meg megkönnyebbülést látok rajta, ahogy kijelentem, hogy a szöszi nem létezik, már pláne kezdek összezavarodni. Most akkor hogy is van ez?
-Egyetem? - Kérdezek vissza csodálkozva - Nem tudom, mit taníthatnak ott...belőlem ez csak jön. Egyébként közben beugrott, hogy a sminkesünk kivel láthatott pár napja. Mondjuk ő barna volt, de mindegy...kedves lány, de csak az önvédelmi oktatóm.
A konyhaasztal szélén lévő füzetkére sandítok, morcosan, mintha éppen valami gaztetten érném azt, aztán megrázom a fejem, és újra felveszem a szemkontaktust vendégemmel.
-Elakadtam egy történetben, és kellett a segítség. Nos, legalább azt sem kell befejeznem most már. Hála az égnek.
Aztán ahogy lekezd ásítozni, kedvem lenne megsimogatni az arcát, bebugyolálni egy takaróba, és az ölemben cipelni a puha ágyig, ám ahogy ez végig gondolom, pislogok egyet, és a magától pár millimétert emelkedő kezem vissza is teszem az asztalra.
-Azon a kanapén? Ne hülyéskedj! Az ágyam kényelmesebb, és ne aggódj, majd ott fekszel, ahol én nem szoktam. Ami engem illet, én úgyis fenn vagyok hajnalig, szóval még ebből sem lehet probléma. És nem, ellenkezésnek helye nincs, na gyere.
Felpattanok, és a kezem nyújtom felé, bár utólag belegondolva, magam sem tudom, hogy miért. Ha elfogadja, így vezetem be a hálóba, ahol azért megkapja a pokrócát, és egy másik párnát is. Aludj jól, nekem még van egy kis dolgom...ó, és reggel ne aggódj...nem olyan könnyű engem felébreszteni. No, csak egy pillanat.
Összeszedem magamnak is az alvós cuccokat azért, melyek közt kicsempészem a sporttáskába rejtett betörőkészletem, a fegyverrel együtt, aztán magára hagyom a hálóban, én pedig letelepszem a kanapéra, és újra előveszem az épület tervrajzát, ahova pár nap múlva fogok betörni. Mondjuk, ezek után Daisy házát veszem előre, amit meg is ejtek ma éjjel, bármit is mondott. Csak előtte még megvárom, amíg elalszik. Párszor felnézek a tervrajzból, és az ajtó felé tekintek vágyakozva, de aztán megrázom a fejem, és visszatérek a rajzhoz.

- Adam! – ejtem a nevét teljesen elhűlve. Úgy nézek rá, mint aki még soha a büdös életben nem látott fehér embert. - Te nem vagy normális! Hogy léphettél ki azért, mert engem kirúgtak? Most miattam nincs munkád! Miért vagyok én ennyire lényeges? Mármint.. – köszörülöm meg a torkomat - ..miért nem mindegy neked, hogy Kitty Springfieldet ki játssza? A te karaktered, a te agyad szüleménye, mit számít, hogy ki a színésznő? Nem hagyhatod ott a sorozatot! El fogják rontani! Nélküled nem lehet ugyanolyan jó. Tönkreteszed ezzel az elmúlt években végzett munkádat. Mondd, hogy csak vicceltél! Mondd, hogy nem léptél ki! – menekülök tagadásba. Az mindig könnyen ment, gyerekkoromtól gyakorolom már. Talán ezért is nincs semmi fogalmam arról, hogy van valamiféle képességem, vagy nincs. Ha tudnám, akkor is letagadnám magam előtt. Igazi színészkedés az életem, még önnönmagamat is becsapom. Nem mondom, hogy ez a legfantasztikusabb jellem, de amit nem tudok, az nem fáj, ugyebár.

- Emlékszem a részre. – engedem el kicsit magam az előbbi pánikrohamom után. Újra előbújik belőlem az a fránya képesség, s most megint minden szomorkás tekintetem ellenére vidámságot érezhet Adam énfelőlem. - Azon izgultam, hogy nehogy hányást kapjanak a szereplők, mert az az egy dolog van, amit nem bírok elviselni. Borzasztó kínban voltam minden olyan jelenetnél, amikor Kitty berúgott és esetleg a WC-csésze előtt imádkozott a nagy Kagylóistenhez. Szerencsére rendes voltál velem és nem sok ilyen részt írtál. És a vonatkozó éttermes szituban is jó volt, hogy csak hasmenést kaptak, aminek csak rohangálás volt a folyománya a forgatás alatt. – mosolyodom el. Vérszegény mosoly, de mosoly, s kivételesen képesség nélkül is őszinte.
Kissé elbizonytalanodom. Most vajon azonnal neki kellene álljak bolognait főzni? Tekintetemmel egy faliórát keresek, s amint rálelek, azonnal meg is szemlélem rajta, hogy mennyi az idő. Te jó ég! Már ilyen régen itt ülnék az ajtaja előtt? Ha most éjfél van, az azt jelenti, hogy négykor szaladtam el otthonról, nagyjából ötre ide is találtam és ő mondjuk hétre meg is érkezett.. mennyit zuhanyoztam? Jesszus! Egy valag vízszámlája lesz. Már most szégyellem magam.

- Ha van itthon minden hozzá, akkor most is megfőzhetem.. – próbálkozom, mert nem akarok konkrétan rákérdezni arra, hogy most akkor miképpen is gondolta a dolgot. Erre majd tud referálni, ha akar.

- Óh! – biggyednek le kissé csalódottan ajkaim. Nem tudom, hogy miért, de mégis kellemetlenül érint a tény, hogy nem akart nekem soha, semmit mondani és csak azért volt fura, mert ő egy író, s az írók szerinte mind azok. Meredithnek most szívesen az orra alá dörgölném, hogy kapja be, mert nem volt igaza ezzel a „Tetszel neki, D.C., közeledj hozzá!” dologgal kapcsolatosan. Ha tetszenék, akkor most itt lenne az esélye rá, hogy közölje velem, de még a plakátos kérdést is úgy hárítja el, mint a legvénebb tengeri rókák, szóval esélyt nem látok arra, hogy hazudna. Mosolyt erőltetek ajkaimra a folytatáshoz.

- Hát persze, az írók, gondolhattam volna! Mondd, a furaságot nektek tanítják az egyetemen, vagy kurzus nélkül is kialakul? – ingerkedem vele játékosan. Annak azért nagyon örülök, hogy úgy tűnik, a szőke hölgy is csak melóhelyi pletyka volt. Nem mondom neki, de feldob ez a tény. Még a poénfaktort is értékelem, elnevetem magamat.

- Azok a szerződések csak arra valók, hogy legyen mit eltüzelni. – jegyzem meg teljes őszinteséggel. Lám, előbújt belőlem a rebellis énem, s már viccelni is képes vagyok, ami azt jelenti, hogy a történtek tükrében a legjobb helyre jöttem. Szerintem senki más nem tudott volna ilyen könnyedén átsodorni a jobb kedv zónájába. Tud valamit ez az író, az életet is olyan ügyesen írja át, mint a történeteket alkotja. Bár.. ha olyan jól írná saját sorsának könyvét, akkor talán nem lenne egyedül. Nincs közöm hozzá, így ezt nem tolom a képébe.

- Áh, én még igazán neeeem.. – vagyok álmos ~ nyelődik el a folytatás egy ásításban, melyet a szám elé kapott kezekkel, szinte riadtan tompítok. Fáradt kis mosolyra fakadok, bólintok a szavaira. - Nos, azt hiszem tényleg nem ártana, ha rám szakadna egy kis pihenés. De ne fáradj a ruhákkal, majd hazakommandózom abban, amiben idejöttem! - nem akarom, hogy még több melója legyen velem, így próbálom lebeszélni arról, hogy tényleg elmenjen a lakásomra. Azért sem szeretném, hogy egyedül menjen oda, mert nem tudhatom, hogy visszatérnek-e a támadóim, s nem szeretném, ha Adamnek baja esne. Menten elásom magam, amiért ez a gondolat bennem felmerült, s nem tudnának annyit fizetni, hogy ki is mondjam! A nappali felé tekintek. - Ha kapok egy pokrócot, elvackolom magam a kanapén. Nem kell aggódni, nem horkolok!

Picit lehet még el is pirulok. Rendes emberek...hát ja...biztos akad olyan is. Na, de mindegy, még mindig mosolygok, amikor aggódva kérdez a melóval kapcsolatban. Nem csodálom, hogy nem tud róla, hisz nem történt valami régen.
-Nem, nem rúgtak ki - mondom, határozottan - Frank egy ponton még könyörgött is, hogy maradjak. Azt hiszem viszonylag finom voltam vele... De a lényeg, hogy kiléptem. Nagyon nem értettem egyet azzal, hogy lecseréltek téged, és egyébként is...ha ők el akarják szúrni a sorozatot, tegyék, de én nem adoma nevem hozzá. Inkább keresek új munkát amíg az ajánlólevelemen jól mutat ez a meló.
Ami a főzést illeti, abba viszont beletrafál, nem is kicsit. Mondjuk fejlődtem valamicskét azóta, hogy még a jégkockához is szakácskönyvet kellett használnom, illetve úgy éreztem, meg érdemelnék egy séf sapkát, amiért sikeresen használtam a mikrót, de azért tény, hogy nem, nem vagyok egy konyhatündér. Vagy bármilyen más tündér, ha már itt tartunk.
-Tavaly voltam egy főzőtanfolyamon, amikor anyagot gyűjtöttem arra a részre, ahol egy gyilkos szakács után nyomoztál...
Ha visszaemlékszik, abban a részben Kitty felgyújtotta a konyhát, tömeges hasmenést okozott amikor túladagolt valamit a levesbe, a konyhakést pedig csak akkor használta rendesen,a mikor eldobta, és az beleállt a falba, a menekülő gyanúsított feje mellett.
-...sok mindent személyes tapasztalatból írtam bele, szóval nem. Nem szoktam főzni...igazándiból kicsit meglep, hogy igen, de ezek után kíváncsi vagyok...és egészen megkívántam azt a bolognait.
Ami Frank-et illeti, sosem hittem volna, hogy mutáns, de most valamiért én is gyanakszom egy kicsit. Mondjuk ezt az érzést elnyomja, hogy mennyire hányingerem van attól a fazontól, és, hogy legszívesebben fejbe verném valami nehézzel. Tényleg túl laza voltam vele.
-Zavar? Ugyan, dehogy? Mi? Miért? - Kérdem, mint aki meghallgatáson van a legrosszabb füllentés világbajnokságának selejtezőjére.
-Yep, fura vagyok - jegyzem meg zavartam mosolyogva, és közben folyamatosan abba a két szép, mogyoróbarna szemébe nézek. Látom rajta, hogy jelen pillanatban is bányarémnek érzi magát, de én képtelen vagyok így látni. Még sérülten is beragyogja a jelenléte a lakásomat, mint egy megtépett szárnyú angyal, én pedig...
-ÉS igen...khmm...butaság. Tudod, hogy van ez, minden író fura, és néha...eltűnünk a saját világainkban. Néha egyszerre többen is.
Valamiért a szemközti fal szirén énekkel kezd csábítani, hogy lépjek oda, és verjem bele a homlokom, de aztán pislogva kapom fel a fejem a kérdésre.
-Nyugi, még alszik. Nem kell aggódnod, a harmadik világháború sem verné fel ilyenkor - felelem kapásból, és ezúttal már lehet magasabb pontszámot kapnék a füllentő zsűritől, bár nem tudom, mennyire bízhatnék meg azokban az alakokban.
-Ne aggódj, az utolsó nő, aki itt járt az anyám volt, és annak is megvan fél éve már. Mondhatni, lefoglalt eddig a munka...de a lényeg, hogy nem fogsz itt zavarni senkit, ezt megígérem! Csak...ne nyiss ajtót senkinek, majdnem biztos, hogy nem fogadhatok lakótársat. Ezer éve írtam alá a bérlői szerződést, és dunsztom sincs, mi áll benne, de rémlik, hogy ezen mosolyogtam...
Megvakargatom a tarkóm megint, és a nappali felé sandítok.
-Szóval...mit szólnál hozzá, ha pihennél egy kicsit? Rád férne egy szusszanás. Én addig benézek a lakásodra is, és szerzek neked valami ruhát, hogy ha már együtt megyünk oda ne kelljen....Adam-nek öltözve kommandóznod. Jól mutat, de azért mégis.