A sziget felfedezése

No igen, a kötélhúzásnak megvan ez a negatív végkimenetele, amit most van szerencsétlenségem megtapasztalni. Bár Angie legalább kiszabadult, én jól odaverem magam, főképp, mert hirtelen az egész és mert a fájó karommal se tudom tompítani az esést. Legszívesebben elsírnám magam, de ezt azért társaságban nem engedhetem meg magamnak, így csak fájdalmasan nyögök fel. És mintha mindez nme lenne elég, még a csillár is összevagdal. De nézzük a dolog pozitív oldalát. Ez legalább nem rám esett...
Közben a többieket is elintézi a köd, mégis úgy tűnik, mi vagyunk az erősebbek, mert az visszavonulót fúj, némi időt hagyva nekünk.
- Szerinted? - morgok Gabe-re, és fájdalmas fintorok mellett állok fel, épp kezem azonnal lüktető hátsómra téve. Ha van olyan, hogy seggtörés, én tuti elszenvedtem.
- Haza akarok menni - dünnyögöm egyre hisztisebben, immár a lábam tapogatva, míg a többiek zsákmányolnak. Az alkohol említésére felcsillan a szemem, és bár sejtem, Gabriel főképp sebfertőtlenítésre gondolt, nekem egészen más jut eszembe.
- Ügyes - vigyorgok Angie-re, és ha már a fenekem bánja az ő megmentését, azonnal el is zsákmányolom tőle az italt, sőt, le is meózom, jó-e.
- Na, húzzunk innen - sóhajtok fel, ahogy a többiek összepakolnak, és Gabe mellé bicegve támaszkodom vállára. Kész, sajog mindenem.

//köszönöm a játékot.. és köszöni a hátsóm is //

Természetesen haláéra vagyok rémülve a fogva tartóm miatt, nem látom mi tart fogva csupán a ködfelhő gomolygása az ami a szemem elé tárul, de a szorító és húzó erő nem szűnik. Ahogy barátaim harcba szállnak értem és végül sikerül megfognom Tati kezét egyszer csak enyhül a szorítás és a húzás aminek következtében tati seggre csüccsen ami igencsak nem lehet kellemes. Gabriel is megkapja a magáét a szörnytől amiért késsel támadott rá. Viszont ezúttal már kiszabadulok a fogságból. A felhő talán a veszteség miatt vagy mert csak ránk unt hirtelen tovább is megy. Egy percig még ott ülök a földön és a lábamon levő fekete foltot nézem amit alighanem a felhő hagyott hátra nekem ajándék képpen.
-Én azt hiszem jól vagyok. - Jelzem, hogy még megvagyok és nem sikerült megszöktetnie a ködfelhőnek. Egyetértek azzal, hogy a többieknek tudniuk kell a vízről és erről a faluról, mert még lehetnek itt hasznos dolgok amik megkönnyíthetik az itt létünket. Meg persze mindenképp szólni kell nekik, hogyha idejönnek legyenek óvatosak, mert van itt egy felhőszerű lény aki előszeretettel rabolgatja az embereket és kerreg, mint a vekker.
-Nálam van egy kis üveg rum, nem rég találtam. - Mondom diadalittasan. Ez is jobb, mint a semmi, azért nem hiszem, hogy reménykedhetünk egy üveg vodkában vagy hasonlóban, az már tényleg nagyon fura lenne.

Beletelik pár másodpercbe, amíg sikerül feltápászkodnom, bár még mindig szüksége van a hátamnak a fal támogatására. A késem még mindig a kezemben szorongatom, annak ellenére, hogy a rém még csak észrevenni sem volt hajlandó, hogy épp az életére törtem, vagy mi.
-Ja, jobb is ha menekülsz!!! - Kiáltok utána felvágósan, bár elég erőtlenül. Valójában szinte biztos, hogy a szobán kívül senki sem hallotta. Nagyon remélem, hogy a szobán kívül senki sem hallotta. Nem vagyunk olyan állapotban, hogy szembe szálljunk ezzel az izével, ha visszajön.
-Mindenki jól van? - Teszem fel a költői kérdést, hisz nekem is van szemem. Kezem nyújtom Tati felé, hogy felsegítsem a földről, aztán Angela és végül Leah is részesül ebben, ha igénylik.
-Na jó...a többieknek tudnia kell a vízről, és a rémről is. Pakoljuk fel,a mire feltétlenül szükség van, aztán húzzunk el innen. Mára elég volt ebből a faluból.
Hangom határozott, amennyire csak lehet ezen a hangerőn. Ha más sem szeretné itt tölteni az éjszakát, felpakolok annyi konyhakést, amennyit csak találok, és elbírok, aztán spuri haza. Természetesen segítek vinni a konzerveket is.
~Nique-nek hosszú éjszakája lesz...ha találok csokit, biztos vagyok benne, hogy kap egyet ő is.~
Szóval igen, a fegyverek mellett megpróbálok édességet is szerezni. A túléléshez fontos a jókedv is.
-Valaki keressen alkoholt is.
~Kár, hogy Jill nincs itt, enki nem kéne külön szólni ezért.~

Rémes ez a hely, talán pont azért érzem ezt, mert túlságosan nyugodt és abszurd a sok ház és a benne lévő berendezés, tapéta meg hasonlók. Olyan mintha élnének itt, de még sincs egy lélek se sehol. Egy kísértet falu a dzsungel közepén, ha ezt nem én élném meg még izgalmasan is hangzana, na de így?
Ahogy átfésüljük a házat szerencsére ráakadunk némi élelemre aminek nagyon örülök. Miközben segítek összegyűjteni ami még ehető, fél füllel hallgatom amiről beszélgetnek. Az érmék nekem is nagyon furák. Mondjuk itt minden nagyon fura, de az különösen, hogy találunk pár monogrammal ellátott érmét.
Az, hogy hallom volt már hasonló eset valamilyen próba, hát ha nem is nagy, de egy kicsi reménnyel tölt el. Örülnék, ha ez egy próba volna, bár ha próba akkor egy kicsit durvára sikeredett. A sok sérült miatt mondom, meg az extrém hajótörés végett.
Az érmék közül elveszem a sajátom. Egy darabig forgatom a kezemben majd a zsebembe süllyesztem. Ez a legkisebb dolog ami most érdekel.
A nagy pakolászás közepette jelenik meg régi cimborám a ködfelhő amiről még mindig sejtésem sincs mi lehet. Időm sincs örülni annak, hogy legalább Gabriel nem tart őrültnek, mert gyorsan mennünk kell, ha megakarjuk úszni, hogy az a valami közelebbről is megismerkedjen velünk.
Ám már hogyan is gondolhattam azt, hogy ilyen könnyen megúszhatjuk. A felhő nem kis lökettel tör be a házba és egy pillanat alatt csinál felfordulást. Mielőtt még érezném ahogy elránt magával, látom, hogy Tati karja megsérül egy lábostól vagy mitől.
A derekamtól lefelé úgy érzem, mintha két satu közé szorultam volna és elég erősen húz kifelé a házból. Megpróbálok kapaszkodott keresni, de nem találok semmit amibe belecsimpaszkodhatnék. Hiába nézem mi tart fogva és okoz fájdalmat, a ködön kívül nem észlelek semmi mást. Aztán megjelenik Leah és felveszi a harcot a felhővel, hozzá csatlakozik Tatjana és Gabriel is. Előbbi a kezét nyújtja felém én pedig megfogom és megpróbálom tartani is. Miért engem szemelt ki? Egyáltalán miért szemelt ki mindannyiunkat? Ha nem lenne most ennyire komoly a helyzet nem kizárt, hogy megengednék magamnak egy könnycseppet, mert egyszerűen félek, nagyon félek.

-Nem, az inkább olyasmi, amit előre láthattunk volna... - jegyzem meg egy fanyar vigyorral az arcomon, és közben hüvelykujjammal végigsimítok a lány kézfején. Észlelem persze, hogy gázos a helyzet, de nem mutatom ki, mennyire aggódom én is.
-Nem mondom, hogy minden véletlen, csak, hogy kell lennie egy egyszerűbb magyarázatnak is, és amikor megtaláljuk, hogy mi az, ami a hátterében áll ennek az egésznek, akkorát sózok majd a fejére, azt kívánja majd, bár inkább a képességemmel bántottam volna.
Egy pillanatra látom, ahogy Leah bevillant nekem, de el is kapom a tekintetem róla gyorsan. Tényleg elég szokatlan ilyennek látni, közben viszont a szemében mintha látnám a lányt, akit eddig ismertem meg néha. Ami az érméket illeti, nem tartom valószínűnek, hogy sok közük lehetne a rejtélyhez, de aranyra nem mondok nemet, szóval elfogadom Tatitól, és zsebre vágom. Jól fog ez még jönni, ha máskor nem, hát akkor, amikor elevezünk innen, és haza kell telefonálni. Bárhol is kötünk ki, az arany mindenhol működik, amennyire tudom.
-Na ja, a végén kiderül, hogy az egész csak gyakorlat volt, és jót nevetünk majd az egészen! Király lenne...
De aztán megjelenik a füstszörnyeteg vagy mi, és kapásból rosszul kezdi az ismerkedést. Nem mondom, eddig sem volt a szívem csücske a Hitchcock-i kattogásával, meg eltűnéseivel, de most, hogy Tati-ra, és Angela-ra támad, kezd elegem lenni a rémből. A lányok teszik a dolguk, én pedig a konyhapulthoz lépek. Ha van lábos, csak akad egy jó nagy húsvágó kés is. Ha megtalálom, azzal próbálok a füstbe szúrni, Angela-hoz közel, ahol remélem szilárdabb, de azért ügyelve, hogy a lányt ne sebesítsem meg. Ha nincs kés,a z sem baj, akkor az asztal lábát töröm le, és azzal próbálom leszúrni.

- Képtelenség, mi? Ahogy képtelenség, hogy egy mutánsokkal teli hajó egy fura, meteorológailag nem észlelt és nem meghatározható vihar során kettétörik, és hogy egy csapat mutáns pont egy olyan szigeten köt ki, ahol mindenki képessége blokkolódik. Igazad van édes, ez teljesen totálisan képtelenség - morgok egyet Gabe felé. Nem bántani akarom, még csak nem is veszekedni. Egyszerűen azt hiszem kezd körülölelni a hisztéria, ahogy felködlenek bennem a New York-i események.
- Egy egész halom akta volt ott, és mind egy-egy mutánsról volt vezetve. Benne az élettörténetünk, a családunk, a képességünk. Persze mindez csak véletlen - vetem még oda félvállról. Igaz, se Gabe se Angela nem volt ott, és ha jól emlékszem, a profék a begyűjtött aktákat eltették és nem is verték nagydobra a dolgot, nehogy pánik vagy túlkombinálás legyen.
De szerencsére legalább Leah a pártomon áll, legalább is az első kételkedés után, ám az érmés ötlete még ebben a fura helyzetben is megmosolyogtat.
- Nagyon remélem, hogy ez megint a professzorék valami idétlen próbája, és a végén Las Vegasban kötünk ki - sóhajtok fel, miközben Leah-nak passzolom a nálam levő C-betűt, míg a H-ra Gabe ujjait szorítom rá.
És közben már igyekszünk is kifelé, ám úgy tűnik, az a ködös izé nem óhajt olyan könnyen megválni tőlünk. Talán rég látott embereket, talán unatkozik, ám sajna a pakli kártáym a hajón maradt. Fenébe...
Helyette kapok egy lábast, bár nem vagyok egy nagy szakács, igaz, nem is főzésre invitálnak. Fájdalmas nyögés szakad fel belőlem, ahogy a súlyos edény a vállamra zúdul, érzem, ahogy lezsibbad a bal karom, és használhatatlanná válik így az egész oldalam. Nem elég, hogy a bordáim fájtak, mostmár a karom is inkább élettelenül lóg mellettem, mintsem hasznosként. Ösztönösen kapom jobbom a fájó pontra, és legszívesebben lekucorodnék az egyik sarokba, hogy dédelgessem, jajjonghassak egy sort. De nem tudok, ezen a helyen nem, és egyenlőre esély sincs rá, hisz a füstfelhő Angie-re tekeredik, miközben Leah veszettül kalapálni kezdi az engem orvul letámadó lábassal.
- Még mit nem - morranok fel, eleresztve a vállam nyújtom jobbom Angelának, és amint sikerült megmarkolni a kezét dőlök, lépek hátra, próbálván kihúzni abból a különös "hálózsákból". Nem, katonát nem hagyunk hátra ahogy apám mondaná...

A vadkan láttán rögtön elfog az aggodalom, hogy nincs köztünk senki, aki képes lenne tűzet rakni, és rendesen főzni ilyen körülmények között, ugyanis rég óta szeretnék megkóstolni egy ilyen állatkát, arról nem is beszélve, hogy a húsával el lennénk egy darabig...illetve, nem igazán tudnánk eltenni a hűtőbe, nem igaz? Na, akkor még jobb, lehetne zabálni. Már csak rá kéne valahogy venni, hogy hagyja magát megenni.
-Ugyan, annál vagányabb vagy - súgom vissza neki, és most már felé is fordulok, hogy gyorsan megpuszilhassam az arcát. Szerencsére aztán eszébe jut az őzike, és ez kicsit felvidítja, bár nem egészen tudom, mit akar kezdőbetűkkel, amíg le nem tekintek az érmékre.
-Vagy csak a tíz, száz, ezer, és a többi rövidítése helyi nyelven. Kicsim, képtelenség, hogy számítottak ránk, és ha beletrafáltak, az sem nagy cucc, viszonylag gyakori vezetékneveink vannak.
Közben megfogom, amit Leah a kezembe ad. Hát jó, cipekedek én, annyi baj legyen. Amíg a lányok keresgélnek, és beszélnek valami gyárról, én körbenézek. Nem látok semmi szokatlant ezekben a házakban, hacsak azt nem, hogy gyanúsan nem agyagból, és pálmafa levélből készültek csak, a konzervek meg...lehet van itt valami bánya, vagy ilyesmi, ez pedig a munkásszálló? Csábító a gondolat, hogy ennyivel megúsztuk az egészet. Amúgy, egész takaros ez a házikó. Nem mondom, ennyire azért még én sem szeretnék elvonulni a világ elől, de egészen el tudnám képzelni magunkat, ahogy itt élünk, és még pár üres szoba is akad, ah később...
-Hmmm? Mi? Nem, dehogy őrültél meg Angela! Ne aggódjatok csak...
Ekkor viszont én is meglátom a...valamit, és nyelek egyet. Ha jobban belegondolok, ez egészen megfelelő alkalom lenne pánikolni, de most már csak azért sem. Viszont meggondoltam magam, mégsem költöznék ide, a szomszédok az őrületbe kergetnének.
-Igen - suttogom. - Tűnés, de óvatosan. Hátha nem látott meg minket.
Előre engedem a lányokat, én pedig amennyire tudom, összehúzom magam, miközben hátrálok, és úgy figyelem, remélhetőleg biztos takarásból, hogy mi lehet ez az izé. Abban szinte biztos vagyok, hogy nem ez kattog, akkor észrevettük volna az erdőben is, mármint mások is Angie-n kívül. Bármi is kattog, ez őrzi, és talán, ha megtalálnánk azt a valamit...
-Oké, óvatosan és csendben, ki a faluból. Menjünk amilyen messzire csak lehet. Aztán keressük meg a többieket.

Egyszerűen libabőrös leszek ettől a helytől. Mikor kikötöttünk a csónakokkal még örültem, hogy szilárd talaj van a lábam alatt, de most inkább vágyom vissza a csónakba és a hömpölygő vízre. Nem tetszenek a zajok, a környezet és őszintén semmi sem tetszik ami ezen a szigeten található. Ezek az érzéseim egyre erősebbek lesznek ahogy egymás után kétszer is belebotlok abba a sötét felhőbe. Senki se látta csak én, ráadásul kétszer, most már biztosra mondhatom, hogy megőrültem. A vízhez érve iszok pár kortyot és nézegetem közben a zsákmányolt érméket. Nem csak furán néznek ki, de az is szokatlan, hogy egy ilyen helyen bukkanunk rájuk.
Lassan kezdem úgy érezni, hogy vissza akarok futni a partra ahol némileg biztonságban éreztem magam. Már majdnem fel is vetem az ötletet, hogy indulhatnánk is, mikor Gabriel elindul egy falu felé, ismét egy szokatlan dolog, az előbb, meg mernék rá esküdni, hogy nem láttam a falucskát. Mivel mindenki elindult az épületek irányába, semmi kedvem nem volt tovább ott ácsorogni, azzal a tudattal, hogy az a felhőszerűség, még ha képzeltem is, ott leselkedik valahol a víztükör alatt vagy a fák mögött. Gyorsan a csapat után iszkoltam és picit hátra ugrottam mikor a vaddisznó kiszaladt az egyik háztól a dzsungelbe. A házak ahhoz képest, hogy lakatlannak tűntek, egész jó állapotban voltak, belülről se volt vészes a látvány.
Körülnéztem pár szekrényben és közben szép nagy pókokkal is farkasszemet néztem. Találtam két pici konzervet aminek megörültem. Talán ez majd hozzájárul ahhoz, hogy ne haljunk éhen, víz is van, konkrétan egész jól állunk. Kicsit elgondolkodtam azon a felhőn ami rám hozta a frászt, majd odaléptem Gabriel-hez. Idősebb nálam, többet látott már fura dolgokból, Kíváncsi vagyok Ő is őrültnek tart-e, mert láttam amit láttam.
-Gabriel, figyelj csak...szerinted is megőrültem? Mert képtelenségnek tartom, hogy az a valami amit láttam létezzen, mikor senki sem észlelte rajtam kívül. - Ebben a pillanatban az a kerregő hang felerősödik és az előző sötét felhőnél kétszer, de lehet háromszor nagyobbnak tűnő felleg suhan el az épület előtt. Összerezzenek. Ez sokkal ijesztőbb volt, min előző két alkalommal. Ez már most nem csak üdvözletét tette, de valamit tervez is, hogy ez honnan jutott az eszembe? Nem tudom, ez az érzésem. Lehetséges, hogy nem vagyok őrült, ezek után kezdem azt hinni, inkább a hely őrült és nem én.
-Szerintem menjünk innen míg van rá lehetőségünk. - Íme a parázás királynője. Szinte reszketek úgy félek, nem szokásom ennyire félni, de ezúttal ezt is ki kellett próbálnom.

- Nem tök egyformák, más-más betűk vannak rajta - szúrom csak oda Leah-nak, mielőtt csatlakoznék Gabrielhez. Olyan különös, kellemetlen bizsergést érzek a gyomromban, amolyan női sugallatot. Valami nem jó, valami nagyon nem stimm itt.
- Dehogynem fogok - súgom vissza kedvesemnek, miközebn ujjaim között forgatom azt a három érmét, ami nálam maradt. Nme tudom, hogy csak az idegességem rejtem-e így, vagy egyszerűen csak le akarom foglalni a kezem valamivel.
- Bambikák, mi? Hol van most az őzike? - sóhajtok fel vigyorogva, ám valami kattan a fejemben. Egy kósza gondolat, és bár követem a többieket az első házba, figyelmem immár a három érmére fókuszálódik.
- H, mint Hannon.. C, mint Carmichael, R, mint Roberts - motyogom, míg barátnőm élelmet kutat. Nem, ez nem lehet véletlen. Vagy csak kezdek bekattanni, mint Angie hiszi, és olyanokat látok, amik nincsenek is.
- Pont, mint New York-ban, mi? - pislantok fel, ahogy Leah felém kínálja a kekszet, de csak egy fejrázással adom tovább.
- Kik jöttek a kirándulásra? Kik jöttek ki veletek a partra? - kérdem Gabrielék felé fordulva, miközben veszettül rugdosom lefele a port egy korábbi emlékről, mi egyre tisztább lesz, ahogy a többiek megemlítenek egy-két nevet.
- Leah emlékszel? Azok a paksaméták abban a gyárban. A nevek - fordulok izgatottan barátnőm felé. Nem, immár nem lehet véletlen. Szisztematikusan fel voltunk ott sorolva, múlt és képesség egyaránt. És itt nem működnek a képességek.
De mielőtt tovább fejtegethetném a nemlétező elméletem kint felerősödik a zaj, és olyan látványban lesz részünk, ami igazolja, hogy Angie nem kattant meg. És talán én sem. Legalább is így van rá esély.
- Azt hiszem, kezdek nyűgös lenni - húzom el a szám, próbálván úrrá lenni a kezdődő hisztérián. Ki kell jutnunk, meg kell keresnünk a többieket. Mihamarabb. Ez a sziget, ez a falu.. ez nem normális...

Tényleg roppant feszült vagyok. Nem tetszik ez a hely, nem élvezem, hogy megszabadultam a képességemtől, lehet így szerettem volna mindig is, de most viszont csak fél embernek érzem magam miatta. Egy dzsungel kellős közepén védtelenül...ezzel nem alábecsülni szeretném Gabriel és Leroy erejét, mert biztos képesek vigyázni ránk, de egyikünk se a régi már, engem ez picit összezavar.
Az meg tényleg teljesen megkavar mikor csupán én egyedül látom meg az árnyat. Hát létezik olyan, hogy én legyek a nyertes, aki egyedül bolondul meg? Ezek szerint nagyon is előfordulhat. Mikor megérzem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét hátra fordulok. Gabriel megnyugtatóan mosolyog rám amitől picit jobban érzem magam. Szavai öntenek belém némi reményt, hogy megoldódik minden és kijutunk innen élve és egészségesen.
-Reméljük. - Magamra erőltetek egy halovány mosolyt.
A csapat nem válik szét így hát Leah-t és Tatjana-t követve jutunk el a patakig. Ott persze ismét rám tör az az árnyék vagy felhő, mindegy hogyan is nevezzük. Elveszik alakja a vízben és csak nagyra nyílt szemekkel nézem a helyet ahol elvileg be kellett volna csapódnia. Félve ugyan és persze nagyobb bolondot csinálva újra megkérdem látta-e valaki rajtam kívül, de persze ismét a nemleges válaszok hada kap el. Lenyugtatom magam majd megpróbálok arra figyelni ami épp előttem folyik. Az érmék szépek és elgondolkoztatnak. Elméletben ez egy lakatlan sziget...vagyis lehet csak az én elméletemben az. Az érmék maguktól nem tudtak volna idekerülni. Ahogy vizsgálgatom őket tisztes távolságból, egyszerűen semmihez sem merek hozzáérni ami itt van, feltűnik, hogy Gabriel előrébb ment mint mi vagyunk. Aztán nem sokkal később felfedezem, hogy hova is tart. A karom libabőrös lesz a falucska láttán, mint egy rossz kísértet sztoriban.

-Ó? Pedig épp szólni akartam, hogy csali nélkül sokáig fog tartani... - Felelem Tati-nak, és bár érdekel, mik ezek az érmék, a Falu most fontosabb. Már persze, ha jól láttuk egyáltalán. Viszont, Leah túlélte a vizet, szóval akkor könnyen lehet, hogy a házakban is él valaki, akkor pedig...
-Tud ő vigyázni magára - felelem halkan Leroy-nak, aztán a lány felé pillantok, és elvigyorodom amikor kér egy magánhangzót. - Egyébként meg, ha becsajozol, attól nem úszod meg a melót szóval lássuk.
Nem egészen őszinte a mosolyom, amiért én nyertem. Kicsit izgatott is vagyok, mert fogalmam sincs, mi történhet, de csak nem fogok gyáván hátramaradni, amikor ennyien néznek, nem igaz? Ráadásul, nagyon kíváncsi vagyok már, mi lehet ez az egész.
-Ez más, így nem kockáztatom egy hercegnő testi épségét sem - vágok vissza, aztán...hát a legjobban Leah foglalja össze, ez tényleg eléggé...Falu. Üres, dermesztően csendes, láthatatlan, és egy lakatlan szigeten van....de amúgy, eléggé falu. És édesvíz közelébe épült, mint egy normális falu, szóval reménykedhetünk benne, hogy ha él itt valami, az legalább valamilyen szinten élőlény. Aztán magam mellé sandítok, ahogy megérzem Tati ujjait.
-Dehogy sikítasz - Felelem biztató hangon, és a földre támasztom a bot végét, hogy a közepénél foghassam meg, aztán elindulok előre a házak felé. Ha van itt valaki, kizárt, hogy nem tud rólunk már úgyis, ha meg nincs, ennél jobb helyet úgysem építhetnénk éjszakára.
-Én is... - vallom be, és bár próbálok úgy csinálni, mint aki kicsit sincs beijedve, azért én is elég biztosan tartom a lány kezét.

- Nem horgászok, édes - nevetek a mellém guggoló Gabrielre, de persze nem haragszom óvatoskodó szavai okán. Tudom én, hogy leővigyázatosnak kell lennünk, meg nem mehetünk fejjel a falnak, bár nincs itt egyetlen fal sem. És nem is igazán engem kéne fékezni, Leah az , aki most vakmerőbb. Talán Shannon személyisége okán, talán a benne dúló zavar készteti meggondolatlanságokra. De szerencsére semmi negatív következméynei nincsenek látszólag és egyenlőre.
- Mondom én, itt fogjuk szitálni a homokot hamarosan - mosoylodom el, majd kicsit leöblítem a karjaim, nyakam a hűs vízzel, aztán mint egy tál mélyítem a két kezem, hogy barátnőm kihalászhassa az összes érmét. Huszonöt, ha jól számolom.
Egyet-egyet azért én is jobban szemügyre veszek, főképp a rajta lévő betűket, de egyenlőre nem találok benne logikát, pedig biztso van neki.
- Vennék egy magánhangzók - sóhajtok fel vigyorogva, majd mikor már üresnek tűnik a meder, legalább is érmementesnek, Leah nyomában visszatérek a többiekhez, hagyva, hogy mindenki válasszon belőle.
- Meglehet azt hitték, szerencsét hoz a patak vagy kívánságkútnak gondolták - vetem fel, persze csak a poén kedvéért. Nem valószínű, hogy tényleg így volt.
- Na, most ki merészkedik? - szólok Gabe után, ahogy egy bottal vág neki a látszólag semminek, és bár kekeckedni akarok, azért én tudom, hogy mindezt a féltés mondatja velem. Mert ahogy ő félt engem, úgy én féltem őt is. De a féltés nemhogy múlna, csak jobban erősödik, ahogy egy romfalu tűnik fel a semmiből, mintha csak most rántottunk volna le egy láthatatlan leplet róla. Megszeppenve sietek Gabrielhez, szabad kezem az övére fonva, mintha csak vissza akarnám tartani.
- Ha zombit látok, sikítok - súgom csak neki, csak az ő füleinke. Nagyon jól tudja, miről beszélek. Az a város is elhagyatott volt a semmi közepén és különös erőt sugárzott. Ez a hely is különös, lebénítja a képességeink és vészjóslóan csendes.
- Haza akarok menni...

Angela a következő pillanatban érezheti, ahogy kezem a vállára teszem, és amikor megfordul, rámosolygok, és csak ezt súgom:
-Nyugi, minden rendben lesz.
Szegényen a vak is a látja, mennyire feszült. Aztán ahogy haladunk tovább, Tati és Leah kicsit félre vonulnak, én pedig megrázom a fejem Leroy szavaira.
-Mind együtt maradunk. Úgy értem, hagyjunk nekik pár percet - biccentek Leah és Tati felé - de aztán mindenki együtt marad. Ti ketten se maradjatok le nagyon, és ha egy gyanús hangot meghallok, már rohanok is utánatok.
Szerencsére nincsenek távol sokáig. Durván fél órának tűnik, szóval...a valóságban lehetett vagy...5 perc amíg külön voltak, vagy annyi sem. Ez van, megemelkedett vérnyomással az időérzékem sem az igazi.
-Nem láttam - felelem Angela-nak, de ennek ellenére azért gyanakodva kezdem méregetni a patakot - De talán jobb lenne ha...
Aztán látom, hogy a szigat a másik gondolatolvasós képességét nem nyomja el Tatjana-nak, ugyanis mielőtt kimondhatnám, már kezében is egy bot, amivel megpiszkálja a folyót. Mosolyogva guggolok le mellé, és úgy figyelem közelről, hogyan reagál erre a víz.
-Lazán fogd, biztos ami biztos...és senki se lépjen a vízbe. A múltkor sem lett jó vége...
Aztán csak várok, és figyelek.
~Vajon ki lesz elég bátor, hogy megpróbálja, vajon mérgezett-e a víz. Mondjuk, ha nem találunk mást, holnap egymást taposva fogják lerohanni ezt az önként jelentkezők.~
Megpuszilom Tati arcát, aztán visszahátrálok Leroy mellé.
-Te is láttad? - Kérdem suttogva, a furcsa falura, vagy mire utalva - Maradj itt, én megnézem közelebbről.
Ha esetleg ellenkezne, felajánlom, hogy kő papír ollóban döntsük el, ki megy ahhoz az izéhez, hogy megnézze, mi van a láthatatlan függöny másik oldalán. Én papírt mutatok, mindig, és ha nyerek, óvatosan settenkedek oda, és egy másik bottal megpróbálom félresöpörni a semmit, mintha tényleg függöny lenne. Ha nem történik semmi, nagyon hülyén fogom érezni magam...istenem, add, hogy ne történjen semmi!

Hogy van-e rangsorolás bennem? Nem hiszem... Illetve nem tudom... Vannak helyzetek, mikor úgy érzem, Leah előrébb való, mint Gabriel. És van, mikor ez pont fordítva érvényesül. Azt hiszem, azon is múlik, melyiküknek van épp nagyobb szüksége rám, vagy nekem rájuk. és most egyértelmű, így hát Leah kezét szorongatva sétálok az erdőben egyre beljebb, követve a vízcsobogás vonzó hangját, melybe azért be-betör az a különös kerregés. Olyan idegen, annyira nem idevaló, és mégis próbálom kötni a lehetőséget, hogy valami különös őshonos faj adja. vagy talán valami emberi kéz által alkotott izé? Akkor viszont kell lenni a közelben működtető személynek is, vagy valami állomásnak, ahonnan tudnánk segélyhívást leadni. Mindegy, csak kijussunk innen.
- Reméljük iható - sóhajtok fel bizakodón, ahogy végre elérjük a patakocskát, bár a medrénél megtorpanok, kíváncsian meresztgetve a szemem az alján felfénylő kavicsokra.
- Lehet aranyásók leszünk a végén - nevetek Leahra, és valami botot keresek, inkább azzal turkálom a vizet elsőként, mintsem saját kezemmel. Csak ha nincs egyértelmű veszélyjel nyúlok magam is a vízbe, bevizezve kissé arcom, alkarom. Közben beérnek társaink is minket, legalább is erre utalnak a hangok, mire megfordulok. Egy örömteli, bíztató mosolyt vetek Gabrielre, kezemmel a vízre mutatva, mintha csak mi fakasztottuk volna Leah-val. Ám az örömöm kissé beárnyékolódik Angela szavaira. Nem tudom, mit mondjak, higgyek-e? Én nem láttam semmit, és a többiek se adtak erre utaló dolgokat. De Angie miért mondana hülyeségeket, mikor amúgy sem egy poénos délutáni sétán vagyunk?
- Azt mondod a vízbe? - kérdem, és újfent a botot veszem kézbe, belepiszkálva a tisztán derengő patakba, megmozgatva néhány követ az alján.

Ahogy beljebb hatolunk a sűrűben egyre jobban kezdek félni. Nagyon nem tetszik nekem ez a hely. Semmi szokatlan nem történt, tehát nem repkedtek körülöttünk vízilovak meg rózsaszín elefántok csak egyszerűen úgy érzem valami figyel engem. Ha nem is konkrétan engem, de figyel. Miután úgy tűnik nem csak majdnem megfulladtam, de még napszúrást is kaptam már meg se lepődök rajta, hogy egyedül én láttam azt a sötét felhőt. Így utólag belegondolva tényleg nem tűnik normálisnak, hogy a fák között egy fekete felhő cikázzon. Lehet a parton kellett volna maradnom egy fa árnyékában és megpróbálni kipihenni az eseményeket. De most már egyedül nem merek visszafordulni, konkrétan azt se tudom merről jöttünk.
A víz csobogására nagy lelkesedéssel válaszolok. Reméltem is, hogy nem hiába jöttünk el idáig. Tatjana és Leah előre megy és őszintén semmi kedvem másik irányba menni így hát picit lemaradva követem a két szobatársam.
Meglátok egy érdekesnek tűnő növényt így picit lejjebb maradok a csoporttól, de azért nem annyira, hogy szem elől tévesszem őket, eltévedni egy ilyen helyen maga a pokol. A virág megvizsgálása után a többiekhez szaladok és megpillantom a kis forrást. Vigyorral az arcomon megyek közelebb, de meg is torpanok mikor az a fura felhő ismét feltűnik és beleveti magát a vízbe. Se csobbanás, se hang, semmi. Kétszer végig gondolom mit is láttam,d e már nem tudom megemlítsem-e a többieknek. Ha már így is hülyének néznek akkor ezzel nem sokat rontok a helyzetemen.
-Hé, azt hiszem megint láttam azt a sötét felhőt és lebukott a víz alá, bár kétlem azért mégis megkérdem, látta még valaki? - Azt hiszem biztos, hogy senki más nem látta, a fejem és a szemem szórakozik csupán velem. Hisz ha valami belemegy a vízbe az hangot is ad maga után meg mozgást, de itt nem volt semmi. Érdekes.