Charlene Carlmichael

"Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell."

Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Charlene Carlmichael
Mutáns név: Spóra
Születési dátum: 1968. március 6. Larchmont, Westcherter, USA
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Sokszorozódás
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 16 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes önmaga duplikálására. Ezek az ön-másolatok minden tekintetben megegyeznek az eredetivel, még az öltözetét is beleértve, és mindegyikük képes egy-egy újabb másolat produkálására. Az önsokszorozódás teljesen spontán módon következik be, és az esetek legnagyobb többségében akaratán kívül is megtörténik. Jelenleg még csak egy plusz másolatot tud létrehozni és a másolat nagy érzelembehatás esetén még egyet. A másolatok teljes fizikai, mentális és érzelmi kapcsolatban állnak vele, és mindent éreznek, amit a másik is. E miatt az érzelmi és fizikai kontaktus miatt minden másolatának a halálát átérzi, ezért ha egyszerre, vagy gyors egymásutánban több duplikációja is meghal, az súlyos, és talán végzetes traumát okozhat nála.
Képesség távlatai: A jövőben nő a létrehozható másolatok száma, idősebb korára ez akár több tucat is lehet. Képes a másolatait "visszaolvasztani" magába, ekkor a másolat megszerzett tudása és esetleges új tanult ismeretei és képességei is a sajátjai lesznek. Mivel képes feldolgozni a másolatoktól beérkező információkat és tudást, intelligenciája rendkívül magassá válik idővel.

Jellem: Laza, nyíltszívű és kissé hiperaktív vagyok. Mármint nem konkrétan, csak elég nehezen ülök meg a hátsómon és hajlamos vagyok kissé túlpörögni. Kifejezetten nem viselem jól, ha unatkoznom kell, ha nem mozoghatok ezért is van, hogy már elég sokféle sportot kipróbáltam, de még nem sikerült megtalálni azt, amiben megállapodnék, bár a kosárlabda elég közel áll hozzá, de azért még javában kísérletezem. Kifejezetten imádok társasági életet élni, egyszerűen egyedül nehezen viselem magam, ha nem beszélhetek senkivel. Elég erőteljesen csapongó vagyok, ami a társalgást illeti, szóval ne lepődj meg, ha nem mindig sikerül követnek a témaváltásaimat, ha teszem azt csak a semmiből elkezdek beszélni a múlt heti időjárásról. Imádok mozogni, bár ezt már említettem és imádom a... fagyit! Bár azt hiszem ezt azért elég kevesen vannak, akik nem szeretik. Kitartó vagyok és minél többet teszek azért, hogy elérjem a céljaimat. Nagyon szeretnék híres lenni, valami... nagyon véghez vinni majd az életben. Azt hiszem e miatt is van, hogy valahogy mindig is bennem volt a kényszer, hogy minél több mindent csináljak egyszerre és mintha csak a képességem is ezért alakult ki, e miatt kellett az utóbbi időben kicsit visszafogni magam. Hát nem mondom, hogy egyszerű volt, de itt most megint elengedhetem magam és újra felszínre törhet a kis energiabomba!

Külső: Szalma szőke hosszú hajam van, dús, kicsit göndörödő, amit elég gyakran hordok felkötve, vagy lófarokban, mert úgy mégis csak könnyebb a mozgás vele. A szemem halvány kék, olyan folyton mozgó, mindenre figyelő típus, ezt majd te is észreveszed, ha beszélünk és nem tudom sokáig tartani a szemkontaktust. Az arcom kissé kerek, gyakran játszik rajta kedves mosoly, vagy inkább valamiféle őrült lelkesedés, bár azért ennyire nem vagyok végletes azt hiszem. Szeretem a sportos ruhákat, szoknyát talán apa összesen életemben kétszer erőltetett rám és akkor se volt a dolog túlságosan sikeres, mert egyértelműen utáltam a dolgot. Az alkatom karcsú, de nem annyira nádszál alkat, hiszen sokat szoktam mozogni és nem is vagyok egy cicababa típus, aki folyton figyel az alakjára. Nem vagyok túl magas, nagyjából átlagos, 169 centi, és azt hiszem már nem sok esély van rá, hogy nőjek, de nem is kell minden kosarasnak égimeszelőnek lennie igaz?

Előtörténet:
- Nézd apa sikerült! - az öt éves én hangos kacagással konstatálta, hogy életében először sikerült úgy célozni, hogy beletaláljon a magas kosárpalánkba. Persze kis labdával és persze apa nyakában ülve, de ezek olyan apróságok a sikerélmény mellett, hogy teljesen elhanyagolhatóak. A büszke taps, a lelkes nevetés pedig csak még inkább megerősített abban, hogy jó úton járok, hogy az elismerés csodálatok dolog, hogy egyszerűen imádok játszani és mindent, ami ezzel kapcsolatos.
Azóta persze évek teltek el, de a lelkesedésem kicsit sem csökkent. Imádok mindent, ami mozgással jár együtt és rendkívül nehéz lenne letörni a jó kedvemet, vagy akár esőben megmagyarázni, hogy ideje lenne hazamenni, mert megfázok. Ha szeretsz valamit csinálni, akkor az időjárás sem akadályozhat benne nem igaz? Szóval megyek én előre továbbra is, és meg nem állok, amíg csak valaki erővel nem akar véget vetni a szórakozásomnak, de remélem erre nem kerül sor. Nem is tudom, hogy egyébként mit mesélhetnék magamról. Apukámmal élek együtt egy westchesteri kisvárosban, New York közelében, de mégis elzárva a nagyvárostól, amit imádok. Jó, azért nem falu, de nem is az a New York jellegű hely, és én pont ezért szeretem. Sokakat ismerek, mi az utcán köszönünk egymásnak és rengeteg a barátom. Imádtam a sulimat, eddig mindegyiket és talán csak kis koromban hiányzott, hogy nincs anyukám, de apa mindent meg tesz azért, hogy ne érezzem e miatt rosszul magam. Persze örülnék neki, ha boldog lenne, ha lenne mellette valaki, de valahogy soha nem volt hosszútávú kapcsolata, én pedig nem kérdezgettem miért. A mamám kiskoromban elment, apa legalábbis ezt mondta, és én miért kételkednék benne? Persze voltak nehezebb időszakok, mert én is vagyok néha elviselhetetlen tini, no meg vicces volt, amikor apa először próbált felvilágosítást adni nekem mindenféle női dolgokról, de szerencsére vannak barátnőim és egy irtó jó fej osztályfőnöknőm, Mrs. Potts, aki kifejtette jobban nekem a bonyolultabb részeket. Aztán végül csak meg jött négy éve a nagy szerelem, Aisha személyében, de... nem tartott sokáig. A pótmamám belehalt a szülésbe, úgyhogy apa a nyakába kapott mellém még egy öcsikét is. Komolyan nem tudom, hogy bírja!
Szóval kellemes életem van, több iskolai csapatban is benne vagyok... voltam, csak két éve kavarodtak meg kissé a dolgok. Az a helyzet, hogy akkor derült ki ez a kis problémám. Még jó, hogy nem konkrétan nagy tömeg előtt történt, csak amikor Tobyval gyakoroltam. Egyszerűen megjelent belőlem még egy, amikor egy-egyeztünk és úgy lecseleztem... lecseleztük őt a pályáról, hogy ihaj. Hát nem mondom, hogy nem fogott padlót, de Toby jó fej, könnyen kezelte a dolgot, sőt tiszta lelkes volt, lelkesebb, mint én. A nagyobb gond viszont az, hogy ezek után vissza kellett fognom magam. Apának persze, hogy elmondtam és az első döbbenet után jól kezelte, viszont megbeszéltük, hogy nem mehetek el minden edzésre, minden eseményre, mert úgy fest, hogy ez az egész osztódás spontán is megtörténhet, ha túlságosan felpörgök, ami nálam sajnos... nem ritka. Szóval egy ideje kevésbé járhatok el, és csak apával tudok edzeni, meg persze Tobyval. Nem egyszerű, de nem török le, mert majd idővel tudom ezt kontrollálni és akkor nem lesz gond.
Aztán pár hete jött az a két pasas, és mint kiderült nem vagyok egyedül az én kis furcsaságommal. Hát nagyon nem volt egyszerű elszakadni mindenkitől, viszont ha ott megint önmagam lehetek, akkor megéri, amúgy se sikerült eldöntenem hol tanuljak tovább, és mivel az utóbbi két évben a legtöbb nagy bajnokságról lecsúsztam az ösztöndíj is ugrott valami nevesebb suliba. Tehát itt vagyok, megtanulom kontrollálni ezt az egészet és, ha ez meg van, akkor mehet tovább a sport és szerezek valami menő ösztöndíjat, aztán persze baromi híres leszek!