Xin Mo Mo

"塞翁失马，焉知非福。
Every cloud has a silver lining."

Userinfó: Főkarakter

Név: Xin Mo Mo (心默默), az egyszerűség kedvéért felvett neve pedig Maureen.
Mutáns név: DJ (Lemezlovas)
Születési dátum: Shanghai 1966. 08. 17.
Besorolás: Diák
Képességek: Érzelmi fekete lyuk

Elsődleges képesség: Érzelmi fekete lyuk
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 10 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Mo nem képes éreztetni semmit másokkal. Hiába érez valamit, nem tudja átadni ezt az érzést. Mosolya mindig üresnek tűnik, könnyei hamisnak, érzelmes szavai semmilyennek. Aki tudja a képessége által az érzelmeket érezni az emberi szint felett, az sem képes átvenni semmit Moból. Üresnek tűnik. Tökéletesen elnyelődnek lényének legmélyére a saját, kifürkészhetetlen érzelmei. S ha már elnyelődésnél járunk a képességének van még egy része, s ez nem más, mint mások érzelmeinek elnyelése. Ez nem azt jelenti, hogyha elszívja a másik haragját, akkor az a személy már nem lesz dühös. Ez csak annyit jelent, hogy a düh mértékét tökéletesen klónozva szippantja magába az érzést, s képes rá, hogy korlátlan mennyiséget tároljon ezekből az elszívott érzésekből anélkül, hogy át is élné őket. Alkalmas pillanatban ki tudja köpni magából ezeket, hatni tud velük másokra. Igen ám, de ezek az elszívott érzelmek olyanok, mint a hanglemezek egy gyűjteményből. Ha az első, egyetlen példányban levő, dedikált lemezt már elhasználta, s rádobta valakire, akkor azt soha többet nem tudja elhasználni, hiszen már nincsen meg benne.
(Egy példával érzékeltetve: Mora olyan dühös volt a bátyja, amiért hozzápiszkált a dolgaihoz, hogy szinte fuldoklott ettől a dühtől. Mo elszívta a dühöt. Ettől a bátyja még mérges maradt, de Moba bekerült a fullasztó düh, mint érzelmi hanganyag. Később, amikor Mot ki akarták rabolni az utcán, s ő megijedt, előrántotta magából a bátyjából szedett dühdallamot és rádobta a tolvajra. Az meg úgy érezte, hogy hirtelen meg tudna fulladni a dühtől, melynek forrását nem ismerte magában, de mégis emésztő erővel érezte az érzést.)
Képesség távlatai: A képesség tulajdonképpen kifejlődött, távlatai csak annyiban vannak, amennyiben új érzelmeket tud beszippantani. Minél veszélyesebbet, a képesség is annál emésztőbben használható.

Jellem: Rémesen rossz a memóriám, körülbelül olyan, mint egy aranyhalé. Ez csak azért nagyon vicces, mert a kínai nem az a nyelv, ahol az írásjegyeket ildomos lenne elfelejteni, s azokról nem is feledkezem meg soha. Gyakorlom is őket rendesen, sokat írok az anyanyelvemen – igen, nekem a kínai az, beszéljek bármilyen tökéletesen is angolul, mindig Kína marad a hazám – és a bátyámmal sem vagyok hajlandó más nyelven értekezni, csak kínaiul. Ez is a makacsságomat bizonyítja, hiszen hiába kérne Wei arra, hogy ne cselekedjek így, engem nem tudna meggyőzni. Ha valamit kitalálok, akkor azt az öreg isten nem veri ki a fejemből, s bár alapvetően ártalmatlan, békés lény vagyok, mégsem mutatom ezt a külvilág felé. Bár, ha jobban belegondolok, akkor sem történne semmi változás a megítélésemből, ha megpróbálnám megmutatni igazi valómat. Érzelemmentesnek tűnök, s bárhogy akarjak tenni ez ellen, mindig az a hideg, jégszívű lány maradok a világnak, aki nem szerettem volna lenni soha sem.
Mivel nem tudom magamból kicsalni érzelmeim átadását, ezért a zenék világába menekülök. Mindenféle zenét imádok, a kor vívmányaihoz képest legmodernebb eszközökkel keverem őket, írok zeneszöveget, hangszerelek. Már kicsi koromban is vonzódtam a muzsikához, ezért megtanultam hegedülni és zongorázni is amellett, hogy énekelek. Érzékem van a harmóniákhoz, s ha valami érzést nagyon ki szeretnék fejezni, azt zenében teszem. Csodák csodájára a dolog működik.

Külső: Nincsenek mandulavágású szemeim, nincs fekete hajam, cseppet sem nézek hát ki ázsiainak. Mégis annak vallom magam, lélekben az vagyok, s ettől senki nem tántoríthat el. Alacsonyra nőttem, s a koromból adódóan már nem is valószínű, hogy leszek magasabb. Hajam fakóbarna, a lehető legváltozatosabb módokon viselem. Ruházatomat tekintve a laza, hippisen szakadt, bakancsos-tornaciős vonalat képviselem, magas sarkakon akkor jelenek meg csak, hogyha fellépek a csoporttal. Hogy milyen csoporttal? A capella. Bár az utóbbi időben inkább őket is az uniformisunk lecserélésére biztattam, s sikerem is volt. Kukába hát a rémes cipővel!
Vannak tetoválásaim és piercingeket is lövettem magamba. Van egy az orromban, a fülemben és a köldökömben is. A nyelvembe csak azért nem rakattam még, mert nem volt meg hozzá a megfelelő érzelmi töltet, alkalom. Nálam ugyanis ezek a testékszerek és tetoválások soha nem öncélúak, mind jelent valamit, múltamat hivatottak testemre küzdeni.

Előtörténet: Nos ez egy igen érdekes dolog. Shanghaiban születtem, édesanyám kínai, édesapám kínai, testvérbátyám szintén kínai és én mégsem vagyok az. Az édes szó ne tévesszen meg, az nem a vér szerinti rokonságra vonatkozik. Számomra az édes azt jelenti, amennyire szerettem őket. Tudták. Érezték. Ők még igen. Őket még nem érte az a csapás, hogy elveszítsék a belőlem áradó minden érzelmet. Nem fertőzte őket a képességem, nem szomorította meg a szívüket leányuk lelkének érzékelhetetlenné-válása. Nem úgy bátyámat. Wei, Wei, drága Wei! Amennyire szeretem őt, annyira tudom gyűlölni is. Főképpen akkor gorombulok be rá, amikor dohányozni látom. Nem szeretem a tüzet, mondhatjuk úgy is, hogy rettegek tőle. A füstszagtól megint kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, újra megélem életem legborzalmasabb órájának emlékét, s bár erről nem tud senki, mégis romba dőlnek bennem a vidámság falai olyankor, amikor bármilyen füst szaga kúszik orromba. Legyen az dohányé, tábortűzé, bármié.
Sosem ismertem az igazi szüleimet, de még így ennyi év távlatából sem mondom azt, hogy hiányzik a tudás az életemből miattuk. Csodálatos családot kaptam helyettük, szerető szülőket, remek testvért, tíz fantasztikus évet, olyanokat, melyek minden percére szívesen emlékezem. Az utolsó hatvanat kivéve.
Nem tudom, hogy mi célból fogadtak örökbe, sosem kérdeztem és ők nem mondták. Amióta a szüleink meghaltak, gyakran zaklattam a bátyámat azzal, hogy márpedig árulja el nekem a befogadásom okait, de ő olyan, mint valami igazi kőfejű sárkány. Amit nem akar elmondani, azt sehogyan sem tudom kihízelegni belőle. Hisztériázhatok, könyöröghetek, duzzoghatok, mindegy. Süket fülekre találok. Nehezen sikerült elfogadjam azt, hogy ő ilyen, de megtörtént, s mára már tudatosan játszom az idegein. Akkor is csinálom neki a drámát, hogyha tudom: semmi értelme. Pusztán hobbiból bosszantom, mert hiába nem látszik rajta, azért én hiszem, hogy belülről képes ő is forrongani. Kell neki az érzelmi tunningolás, azért játszom vele, hogy eddzem a lelkét, mert én nem tudom elfogadni azt, hogy kiveszett belőle az életigenlés. Nem akarom, hogy örökre géppé váljon, őrizni akarom lelke lángját, az egyetlen tüzet, melyet szeretek. És nem utolsó szempont az sem, hogy lázadóságomat így rajta is kiélhetem.
Tíz éves múltam pár hónappal, a bátyám huszonegyedik születésnapja volt. Úgy terveztük, hogy összeül majd a család és együtt ünnepelünk, de apa nem tudta otthagyni a munkahelyét, így anya kieszelte, hogy elmegy és segít apának, akkor ketten hamarabb végeznek majd, s előbb jöhetnek haza. Meghagyta Weinek és nekem, hogy vásároljunk be, s megígérte, hogy hamar hazaérnek. Nem hiszem, hogy meg akarta engedni magának azt, hogy kihagyja a fia születésnapjának megünneplését.
Megrakott szatyrokkal bandukoltunk hazafelé, amikor hirtelen szikra támadt bennem. Megkértem Weit, hogy menjünk el mi is apa munkahelyére, s lepjük meg őket. Nem mondom, hogy a bátyám el volt ragadtatva ettől az ötlettől, de nem mondott nekem nemet. Nem hiszem, hogy nem tudott volna, ha akart volna. Egyszerűen azt gondolom, hogy nem akart. Utólag úgy hiszem, mégis jobb lett volna, ha megteszi. Nem tette meg, így hát mindketten végignéztük, ahogyan lángok ették az épületet, melyben apa dolgozott. Hallottuk a tűzoltóautók hangját, ő hallotta az én kiáltozásaimat, melyek egybemosódtak az utca népének jajveszékelésével. Nem voltam képes elengedni a kezét, kapaszkodtam belé, mint valami eszeveszett, s így ő sem tudott lerázni magáról, hogy segítsen a mentésben, oltásban, akármiben. Nem mertem még rákérdezni, hogy akart-e egyáltalán. Arról az óráról nem beszélünk azóta sem, s bár vissza-visszatérnek hozzám a képek, már nem olyan vörös a tűz, nem olyan csípős a füst. Megszelídült. Régen volt már, nem is kicsit. De vajon lehet-e elég régen egy szülőpár halála? Elmúlhat-e valaha a fájdalom?
Nem tudom. Azt tudom csak, hogy azon a napon került lakat a lelkemre, borult láthatatlanná tevő köpönyeg az érzéseimre, s lettem az, aki most vagyok. Wei végig mellettem állt, magához vett, vigyázott rám és vigyáz ma is. Néha a nyakába öntöm minden mérgemet és olyankor kemény szavakkal illetem. Közlöm vele, hogy kár volt gyámsága alá vegyen, felszólítom, hogy hagyjon békén és fenyegetem azzal, hogyha nagykorú leszek, akkor elhagyom. Nem valószínű, hogy meg fogom tenni. Szeretem őt, s bár nem érzi, remélem, hogy tudja ezt. Ő az egyetlen személy a földön, akiért szó szerint képes lennék a tűzbe sétálni, s elégni a lelki üdvéért. Akkor talán eggyé válhatnék anyáékkal is. Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok miatt nem szeretem a tüzet, a kandallóban farönköket nyaldosó lángokat. Félek tőle, hogyha túlzottan a figyelésükbe menekülök, akkor olthatatlan vágyat fogok érezni azután, hogy szénné égjek, s így váljak szüleimmel együvé. Fájna Weinek, s én nem akarom a bátyámat komolyan megbántani. Csak hát, egy kissé tüskés vagyok.
Azóta járok az iskolába, hogy megalapult. Wei tanít, így vele jöttem ide, bár elsőre semmi kedvem nem volt hozzá. Attól, mert érzelmileg olyan satnya semmi vagyok, ha kifejezésről van szó, még nem hiszem magam különlegesnek, s nem gondolom, hogy tanulnom kellene kezelni a kezelhetetlent. De mivel őt hívták - mostanában kezdtem el feszegetni a történetet, tudni akarom végre így az itt töltött évek duzzogásának csendesülésével, hogy mi vette rá arra, hogy idekeveredjen, s elhozzon engem is - én is jöttem vele, így most itt vagyunk. Már megszoktam. Énekelni itt is lehet, találtam magamnak a capella csoportot, s jól elvagyok vele. Talán lettek álmaim is ezzel kapcsolatosan, s meg merem kockáztatni, hogy lassan eljutok oda, hogy kijelentsem: szeretek itt lenni. Komor lesz, hideg és semmilyen ez a kijelentés, de én érezni fogom a belső tartalmát, az őszinteségemet. Ezzel kell megelégedjek több nem adatott.