D. C. Grint

"A színpadon nem lehet hazudni. Ha nem érzed azt az érzést, amiről énekelsz, akkor annyi. Azt észreveszik."

Userinfó: Dominique R. Beaulieu

Név: D. C. Washington Grint
Mutáns név: Míma (hivatalosan még nincs neki, IC szeretném elnyerni az elnevezést, ha lehet)
Születési dátum: London, Egyesült Királyság 1959. 06. 20.
Besorolás: Független
Képességek: Szemmelverés

Elsődleges képesség: Szemmelverés
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 15 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Tökéletesen át tudom adni az érzéseimet. Hogyha egy szerepet játszom, azt hitelesen teszem, ha azt akarom, hogy szomorúnak lássanak, akkor annak fognak látni nevetve is, ha szeretném, hogy vidámságot érezzenek hangomból, akkor azt fogják érezni akkor is, ha közömbösen ejtem szavaimat. A képesség teljesen passzív, nem érzem mások érzéseit, s nem is tudom, hogy mennyire sikerült elhitessem a magaméit velük. A képességemnek van egy elektronikai eszközök által felerősített, szuggesztív jellege is. Hogyha kamerába nézek, s úgy üzenem tekintetemmel azt, hogy a másik fuldoklását kívánom, annyira gyűlölöm, akkor a képernyőt néző személy valóban fuldokolni kezd. Fogalmam sincs róla, hogy én tudom ezeket a dolgokat, így nem is használom tudatosan a képességemet. Ezek csak ösztönös dolgok, úgy vélem, hogy a színi akadémián tanították meg nekem az ilyen mévrű érzés- és gondolatátadást, testemmel és mimikámmal való kifejezést.
Képesség távlatai: Tudatosan is irányítja majd a képességét és nem csak elektromos készülékek - filmvászon útján - lesz képes testbeszéddel akaratának karmai közé taszítani azt, aki a szemébe néz.

Jellem: Határozott vagyok, de mégsem. Erős vagyok, de gyenge is. Karakán nőnek tartanak, de mégis van, hogy háttérbe húzódom. Színésznő vagyok a magánéletben is, így jól rejtegetem, hogy nincs kialakult jellemem. Sokat beszélek, mondják, hogy lyukat tudnék magyarázni a szavaimmal mások hasába. Szeretek a társaság középpontjában lenni, s annyira belém ivódott ez a kényszer, hogy szinte képtelen vagyok meghúzni magam. Ami a szívemen, az a számon, nem érdekel, hogy kínos helyzetbe hozom magam esetleg bármivel. Ritkán jövök zavarba, kiállok magamért és a véleményemért akkor is, ha megütöm a bokámat vele. Mások harsánynak tartanak, én azt mondanám, hogy egyszerűen csak nem vagyok unalmas. Sose kérek bocsánatot és a "Ne haragudj!" is ritkán hagyja el ajkaimat. Nem ismerem a magázódás fogalmát, mert abban hiszek, hogy nem attól tisztelek valakit, hogy magázom. A tisztelet egész mást jelent. Nekem.

Külső: Szerintem nem vagyok olyan jó nő, mint amilyennek tartanak, de ezt a véleményemet ritkán hangoztatom. A munkám miatt jó nekem, hogyha odavannak a külsőmért, így előszeretettel figyelek oda a részletekre. Mindig a megfelelő kiegészítőket viselem, s ha ízléstelennek tűnik ruháim összeválogatása, akkor az is volt a célom, hogy az legyen. Szeretem az össze nem illő színeket, polgárpukkasztónak tartom, s ettől leszek feltűnő. Minden színésznőnek kell valami, ami kiemeli a többi közül, az enyém ez a dolog. Hajamat változatos frizurákba rendezik a filmvászon miatt, így én nem kínzom tincseimet a magánéletben. Kiengedve viselem őket, egyszerűen, minden beszárítás nélkül. Lazán, egészségesen.

Előtörténet: A rendező tajtékozva csörtetett be az öltözőmbe. Éppen az egyik kolleginámmal cseverésztünk, amikor megjelent miszter vörösképű és se puszi, se szia, se nyalom a szád nem hangzott el ajkairól azon felül, hogy a gyártásvezető látni kíván.
- És siess kisanyám, mert nem nagyon van feldobva az öreg! - tette még hozzá, majd amilyen hirtelen bejött, úgy távozott is, magunkra hagyva minket Meredith-szel.
- Ennek mi a franc baja volt? - bukott ki belőlem, de Meredith, az a drága mimóza lélek csak a fejét rázta és kétségbeesetten tekintgetett az ajtó felé.
- Jól van na! - köröztem egyet szemeimmel. - Értem én a célzást, megyek már!
- Jobb, ha hamar túlesel rajta. - próbálkozott még szegény lány, de én nem nagyon foglalkoztam vele. Nem szerettem, hogyha ilyen nyíltan közöltek velem valamit úgy, hogy hozzám se szóltak. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen én is ezt teszem, csak kicsit magasabb szinten, mint Mer.
Kiviharzottam az öltözőből. Tudtam én, hogy nem helyes megvárakoztatni a gyártásvezetőnket, de olyan kényelmesen ültem, hogy nagyon nehezemre esett a helyváltoztatás. Egyébként is csak kevés szünetünk volt, ma egy fontos jeleneten dolgoztunk Kitty Springfield életében. Bár mondjuk, az sem mindegy, hogy kinek fontos? Nekem például nem volt az, főképpen azért, mert nem szerettem ezt a drámát, ami éppen zajlott az általam játszott főszereplő személyes világában. Elég kellemetlenül éreztem magam attól, hogy milliószor kellett felvegyük azt a részt, amikor teljes átéléssel szó szerint öngyilkosságra buzdítja tekintetével a társát, akit amúgy ki nem állhat. Én nem tudnék úgy gyűlölni, ahogyan Kittynek kellett, éppen ezért nem is hittem, hogy olyan remek felvételeket sikerült csináljunk. Tegnap ment le a sorozat vonatkozó része a helyi csatornán, de nem néztem vissza. Valamiért féltem attól, hogy nem nyújtottam megfelelő teljesítményt.
- Juj, ne haragudj! - pattantam le a szövegírónkról, mert nagy siettemben sikerült nekiütközzem. Megengedtem Adam felé egy helyes kis mosolyt, majd tovább nyargaltam a gyártásvezető irodája felé.
- Kerestél! - vágódtam be egyenesen az íróasztallal szemben álló székbe, s tegeztem le megszokásból a legfelsőbb főnökömet. Nem szoktam magázódni, nem is várták már el tőlem. A fickó arckifejezése kissé letaglózott, nem tudtam mire vélni a tekintetéből áradó szigort.
- Baj van, D. C.! - kezdte, nekem pedig glédába álltak a hátamon a pihék. Tudtam én, hogy szarul sikerült a tegnapi felvétel, vártam hát a letolást. Még a nyakamat is behúztam, riadtan gubbasztott fejem a vállaim között, mint ahogyan madárka sunnyog az ágon.
- Mondd, mit csesztem el! - kértem óvatosan. Bár ne tettem volna!
- Tegnap az adás után tömeges öngyilkosságot követtek el a nézőink. Vagy hatan meghaltak a törzsközönségünkből, ami így nem is lenne olyan sok, hogyha öregasszonyok lennének a fő célközönségünk, vagy depressziós pszichiátriai ápoltak.
Elkerekedtek a szemeim, s csak pislogtam, mint aki hirtelen nem is tudja, hogy hol van.
- Ehhez nekem mi közöm van, Frank? - bukott ki belőlem a kérdés. Nem számítottam arra a válaszra, amit kaptam.
- Voltak szemtanúk. Azt mondták, hogy a te jeleneted után álltak fel a képernyő elől a szerencsétlenek, s azonnal nekiláttak annak, hogy végrehajtsák azt, amit a jelenetben Malcolmnak akart üzenni Kitty. Nevezetesen az „akaszd fel magad”-ot.
- Viccelsz velem, ugye? Utoljára Goethe egyik műve után történt ilyen, de az élet nem valami elszúrt Ifjú Werther szenvedései.. nem akarhatod elhitetni velem! - tátottam el elképedve a számat. Frank nem úgy tűnt, mint aki viccelne, ezért tovább próbálkoztam. - Nehogy azt mondd nekem, hogy komolyan felakasztották magukat és a rokonaik csak végignézték! Te hagynád, hogy anyád csak úgy fellógassa magát a szemed láttára? Vagy a nejed? - kicsit elszégyelltem magam, ezért szépíteni próbáltam a dolgokon. - Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy halált érdemelnek. Épp csak nem tudom elképzelni az általad felvázolt szituációt.
- Nyilvánvalóan azok, akik nem voltak egyedül a sorozat leadásakor, megmenekültek. - forgatta meg a szemeit. Ettől azért kicsit megnyugodtam.
- Jó, hát értem én, hogy ez bizarr, de nem gondolod, hogy közöm lenne hozzá, ugye? - kérdeztem tétován. Nagyon reméltem, hogy nemleges lesz a válasza. Tévedtem.
- A kormány szerint baj van veled, D. C. és nem engedhetem, hogy tovább játssz a sorozatban. Népszerű Kitty Springfield, de határozott utasítást kaptam azzal kapcsolatban, hogy le kell cseréljelek, s másnak kell játszani a szerepet. Kitty, kicsim, hadd adjak egy jó tanácsot! - kezdte, s nekem a hátam is borsódzott a hangjának nyájasságától. Mi a francot tudhat ő, amit én nem? S mi baja a kormánynak velem? Nem értettem, hogyan is gondolhatják, hogy valami istenverte szemmelverő vagyok. Olyanok nincsenek is! - Húzd meg magad egy időre, s ne kerülj a kamerák elé! Lincshangulat van, félek, hogy bajod eshet, ha sokat mutatkozol egyedül. Költözz haza a nővéredhez, vegyülj el a három gyerekének vigyázásával és ne beszélj a halálesetekről senkinek. Ne olvass újságot, s pláne ne maradt New Yorkban egy perccel se tovább!
Nem tudtam, hogy mit titkol. Úgy penderítette ki elképedt önmagamat az irodájából, mintha sosem jártam volna ott. Előre elkészített szerződést íratott alá velem, s én el sem olvastam, csak ráróttam a nevemet. Életemben először lehettem volna szófogadó. De engem nem olyan fából faragtak, s úgy jártam, mint Rokkó a rumos rabló, aki rettentő rémesen ráfaragott. Nem tudtam, hogy hová is mehetnék. A nővéremet felhívtam, de Ibizára utaztak a gyerekekkel, más rokonom meg nem volt. Meredith-hez nem mertem menni, mert berosált volna ijedtében attól, ha meglát olyan állapotban, amilyenbe kerültem két nappal a gyártásvezetőnél tett látogatásom után. Maradt hát az utolsó mentsváram az, aki mindig kedves volt velem, de én sose akartam észrevenni, hogy valamit akarna tőlem. Meredith persze mindig ette az életemet, hogy randiznom kellene Adammel. Nem tettem. De most mégis az ő ajtaja mellett ültem a földön, s vártam, hogy hazaérjen. A kopogásomra nem felelt, pedig nagyon kitartóan dörömböltem. Biztos voltam hát abban, hogy majd csak aztán fog megérkezni. Nem voltak előre elkészített panelmondataim arra, amit tálalni akartam neki. Rázott a remegés, fájt a testem, a lelkem s képtelen voltam megnyugodni.
- 'csába Adam, gyere már gyorsabban haza az Istenért!