Nora Outterridge

"A nők olyanok, mint... a vihar. Gyönyörűek, ha rájuk néz az ember, és néha még hallgatni is élvezetes őket, de a legtöbb esetben egyszerűen csak terhet jelentenek."

Userinfó: Főkarakter neve: Sylvie Soleil
Név: Nora Outterridge
Mutáns név: Szukkubusz
Születési dátum: Florida, 1967. december 24.
Besorolás: Független
Képességek: Életerő elszívás, Kilenc élet

Elsődleges képesség: Életerő elszívás (Szukkubusz)
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 3 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Mivel már hosszú évek óta aktívan gyakorolja a képességét, elég jó benne. Több részre is bontható a dolog, és van olyan szegmense, ami nem épp veszélytelen. Egyrészt, képes bármiféle intim kontaktusnak köszönhetően elszívni valakinek az életerejét, ez lehet egy egyszerű csók is, nem kell feltétlenül szexuális aktusnak lennie, és ezt akár arra is felhasználni, hogy az esetleges sérülései begyógyuljanak, vagy épp egy halálos sérülés mértéke normalizálódjon, és kezelhető legyen. Fennáll annak a kockázata, hogy egy-egy ilyen alkalommal a halálba "szereti" az áldozatát...
Ezenfelül, ha valakit megérint, konkrét fizikai kontaktus szükséges, tehát a bőrét kell megsimítania, képes rendkívüli szimpátiát, vonzalmat ébreszteni maga iránt, aminek köszönhetően mindig sokkal készségesebbé válnak az emberek.
Képesség távlatai: Valószínűleg a későbbiekben megtanulja minden fronton kontrollálni a dolgot, és nem lesznek véletlen balesetek. Arra is képes lesz majd, hogy vagy az elszívott életerőt juttassa át másnak, illetve vissza, ha túllőne a célon.

Másodlagos képesség: Kilenc élet (Macska)
Aktiválódás: 19 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Ez egy passzív képesség, ami akkor aktiválódik, amikor Nora meghal, és a halál beálltát követő huszonnégy órában bármikor újra életre kelhet. Kizárólag erőszakos halál, baleset következtében lehet szó róla, hogy feltámad, az öregedést, betegséget nem lehet ezzel kiküszöbölni. Azt mondják, a macskáknak kilenc élete van, valószínűleg neki is korlátoltak ilyen téren a lehetőségei, de ezt talán sosem fogja megtudni, nyilván nem keresi az életveszélyes helyzeteket.
(Jelenleg 9/1 a mérleg állása.)
Képesség távlatai: Nincsen további távlata a képességnek.

Jellem: Maga vagyok a könnyedség, a bujaság, egyeseknek talán felháborító is lehet olykor a viselkedésem, de nem vagyok hajlandó másmilyennek lenni. Tetszik, vagy nem tetszik, szükségem van az érintésre, hisz úgy sokkal könnyebb az életem. Nyugodtan mondd csak rám, hogy egy számító kis szuka vagyok, nem tévedsz nagyot. A kedvem szinte mindig derűs, mosolygok a világra, és igyekszem fennmaradni az engem körbevevő hullámok tengerében. Sokat beszélek, imádom jártatni a szám, s ugyancsak gyakran előfordul, hogy a társaság középpontja vagyok. Sőt, valószínűleg még az asztal alá is tudnálak inni, bár tudom, erre inkább ne legyek büszke... Szeretem az ujjam köré csavarni a férfiakat, és az orruknál fogva vezetni őket, megtehetem, igen széles körű a fegyvertáram eme cél elérése érdekében.
A látszat mögött azonban igencsak meggyűrt a sors, de ezen nincs mit csodálkozni. Az apám molesztált gyermekkoromban, talán ennek köszönhető első sorban, hogy ekkora cafka vagyok, bár, én inkább fognám a képességemre. Aztán, ott van az a tudat is, hogy halottnak kéne lennem, mégsem vagyok. Furcsa olykor az élet. Ettől függetlenül, azt senkinek sem fogom hagyni, hogy meglássa a valódi arcomat, az összetört, reményvesztett, csalódott lányt, aki tönkretette az életét, és nem hiszi, hogy valaha helyre lehet hozni a dolgait.

Külső: Nézz csak meg jól, komolyan, nem bánom. Tetszik, amit látsz? Én nagyon is elégedett vagyok magammal, a belsőm szennyét tökéletesen leplezi az angyali külső, a bájos, ártatlan arc, a királylányos, szőke loknik. Tincseim a hátam közepéig gyűrűznek, mindig kibontva hordom őket, szerintem így a tökéletes. A hab a tortán a hatalmas, őzike szempár, mellyel elég könnyedén le tudlak venni a lábamról. Mondhatnánk, hogy csupa báj vagyok, de elég egyetlen rezzenés a részemről, egy buja mosoly, és rájössz, nem minden arany, ami fénylik.
Minden mozdulatom, minden gesztusom felhívás keringőre, azt hiszem, nem is csodálkozhatok azon, hogy olyan tragikus fordulatot vett az életem.
A kisugárzásom bódító, olyan mértékben süt rólam a szexualitás, hogy férfi legyen a talpán, aki figyelmen kívül bírja hagyni, ám ha van ilyen, úgyis tudok tenni róla, hogy meggondolja magát.
Viszonylag magasnak mondhatom magam a 173 centimmel, ennek köszönhetem a nyúlánk, karcsú alkatomat, a hosszú lábaimat, amiket előszeretettel mutogatok szemtelenül rövid szoknyákba bújtatva, pontosabban, nem bújtatva. Imádok csinosan öltözködni, és többnyire így is teszek, bár sokszor hajlamos vagyok nem figyelembe venni, hogy nem mindig kellene túlságosan szexire venni a figurát. Sebaj, engem nem kifejezetten érdekel, mit gondolnak rólam, a férfiaknak többnyire tetszem, és ez elég. A nők meg nem állnak túlságosan messze a valóságtól, ha a "k" betűs szóval illetnek gondolatban, vagy akár hangosan.

Előtörténet: Halkan nyílik az ajtó. Lepedő surran, az ágy matraca belevisít a csöndbe. Arra riadok, hogy apa puszit az az arcomra, hallom a szapora lélegzetvételeit.
Apa simogat…
Minden éjjel, s reggelre már nem is értem, miért olyan nyirkos és nedves a párnám. Elmém magába szippantja az összes kellemetlen emléket, így elveszik a sok nem, a kérlek, a menj innen és hagyjál. Apa szeret, apa vigyáz rám, apa csak jót akar…

"Az arcom egy hazug térkép volt, amit apa kedvéért rajzoltam, hogy elégedett legyen velem, mert neki csak a tökéletes volt elég jó. Egy hazugság, ami anyát is megnyugtatta, mert így könnyebb volt elhinnie, hogy én boldog leszek, ha ő nem is."

Emlékszem, ahogy anya minden reggel csinálja a reggelit, volt az a pillantása… komor, szomorú, bűntudattól terhes. Sokáig nem értettem, ma már igen, de azt kívánom, bár ne tudnám az okát. Akkor nem gyűlölném és hibáztatnám minden rosszért az életemben. Ő az én bűnbakom, és soha semmi nem moshatja le róla a szégyen szennyét a szememben.
Mégis, sokáig felnéztem rá, olyan akartam lenni, mint ő, erős nő, tökéletes feleség, szerető családanya, isteni háziasszony. Azt kell mondjam, ebből egyik sem vagyok, és nem is lehetek sosem, de nem számít. Ma már nem akarok hasonlítani rá, és szerencsére ez tökéletesen sikerül is, csak egy rossz emlék, soha többé az életben nem vágyom újra látni, mert csak arra emlékeztetni, hogy még benne is csalódnom kellett, abban, akiben a legjobban bíztam, akinek meg kellett volna védenie. Hisz milyen anya az, akinek nem a gyermeke a világa közepe, és nem lesz meg mindent a biztonságáért?

"Anyám azt mondja, túl sokat gondolok a múltra. Szerinte inkább előre kellene néznem, és azokra a dolgokra koncentrálni, amik még előttünk állnak. Csakhogy a múlt hosszú, a jövő pedig rövid."

Figyeltem, ahogy a poros motelszoba lámpájára szerelt ventilátor forog, és csak pajkos, játékos mosolyom volt minden gesztusom a köldökömből tequilát vedelő pasas felé. Kicsit csiklandozott, de az már közel sem tetszett annyira, ahogy a borostája karistolta hibátlan bőrömet. Szerettem volna, ha békén hagy, de ő fért hozzá a legtöbb anyaghoz ebben az elcseszett koszfészekben, és pénzem nem volt… fizettem hát így, cserébe mindig elcsórtam egy kis plusz energiát is tőle, amitől én is jobban éreztem magam. Megtehettem volna, hogy mindig csak annyira szédítem be, hogy adjon egy kevés anyagot, de hosszútávon feltűnő lett volna a kiesés, én pedig még csak most érkeztem Oak Treesbe, és nem két perc múlva szeretnék továbbállni. Az ember lánya keresi a biztonságérzetet, amikor végleg megpattan otthonról, legalábbis, én így voltam vele, bár kétlem, hogy van hely a világon, ahol nekem ilyesmire a legcsekélyebb esélyem van.
Mindegy. Szóval, beriszáltam a városban, elcsavartam a legtöbb pasas fejét, no jó, inkább csak behízelegtem magam, hogy egyszerűbb és kényelmesebb legyen az életem, aztán éltem, mint hal a vízben. Igaz, anyám tutira eret vágott volna, ha látja, hogy a reggeli kávém mellé muszáj elszívnom egy szál cigit, aztán a délelőtt már tuti felszaladt egy csík kokain, hogy aztán a gyatra pincérnői melóm után esténként beüljek meginni pár felest, lealázni a népet billiárdban, aztán landolni valakinek az ágyában. Tök mindegy volt, hogy nő vagy férfi, akár többen is lehettek, sőt, annál jobb volt. Szerintem a bűnös életvitelemtől még maga a sátán is elalélt volna…

"Az erkölcsi törvények hely és idő szerint változnak. Egyesek ürügyet látnak ebben, hogy egyiket se tartsák be."

Más volt, mint a többi, nem kellett hozzá semmit tennem, hogy közeledjen, mintha úgy vonzottam volna, mint éjjeli lepkét a fény. Én tudtam, hogy tönkre fogom tenni, ködös emlékeimben mintha felderengenének az óvó szavaim az első beszélgetésünkből. Vigyázzon, mert csak tönkreteszem, mint mindent és mindenkit magam körül.
Nem hallgatott rám, bár nem vigasztal a tudat, hogy én megmondtam. S természetesen az sem, hogy közben engem is épp annyira elemésztett ez az egész, mint őt. Mellette szinte lehetetlenség volt folytatnom az addigi életemet, sunnyogtam, titkolóztam, mint egy bűnöző, bár tulajdonképpen, az is voltam, de csak őt csaltam, az ő szemébe hazudtam, rejtettem el az apró jeleket egy-egy érintéssel, már, ha épp tehettem.
Nem számítottam a bűntudatra, egyszer csak azon kaptam magam, hogy zavar, amit csinálok, hogy látom, ahogy rám néz, tudtam, hogy szeret, szemétnek éreztem magam tőle. Én is imádtam, bár a mai napig nem tudnám megmondani, hogy szerelemmel szerettem-e. Nem tudom, milyen az, egyáltalán, kijárhat-e az ilyesmi egy akkora cédának, amilyen én vagyok? Világ életemben rossz kislány voltam, az, akit a srác nem visz haza bemutatni anyucinak, hanem aki belóg hozzá lámpaoltás után, és elszórakoztatja. Aztán egyszer csak úgy éreztem magam, hogy igenis lehetek az a lány, valakinek az egyetlen. Neki.
Elromlott. Talán magamtól is eljutottam volna oda, hogy ez az egész így nem jó, hogy változtatnom kell, de annyira erőltette, hogy csak a makacs ragaszkodásom maradt, és nem voltam hajlandó még miatta sem kiszakadni a bűn mocsarából.

"Veled akarok lenni, hallgatni téged, beszélni hozzád. Hallani akarom a nevetésed, és ölelni téged, amikor akarsz. Melletted akarok ülni, ugyanazt a levegőt szívni, mint te, ugyanazt az életet élni. Így akarok felébredni rád minden reggel, örökre. Akarlak."

Újszerű volt a felismerés, hogy nem akarom elveszíteni, bár fogalmam sem volt, meddig tudnék elmenni érte, de talán egy próbát tehetek, nem? Megér annyit, ugye? Biztos voltam benne, hogy igen, de túlságosan mélyen benne voltam már mindenben a városban. Azt még ő sem tudta rólam, hogy nem csak használom a drogokat, de üzletelek is velük. Mindez azonban csak addig tartott, míg fülön nem csípett egy zsaru, nem volt esélyem hozzáérni, már feszült is a csuklómra a bilincs, de miután bevitt, egyezséget ajánlott, és bár nem volt ínyemre a dolog, belementem, hogy segítek lebuktatni a város fő drogterjesztőjét. Nem mondom, hogy életem legzseniálisabb ötlete volt, de eszem ágában nem volt börtönben rohadni.
Végül ez okozta a vesztemet… sejtettem, hogy rosszul fog elsülni a dolog, épp ezért látogattam meg Jamest az akció előtt. Nagyon ki voltam készülve, úgy picsogtam, mint valami pelenkás, komolyan, szánalmas látvány lehettem, még azt is mondtam, hogy szeretem… Szerintem életemben akkor ejtettem ki először ezt a szót, és kétlem, hogy valaha elő fog még fordulni. Hittem, hogy akkor látom életemben utoljára, így megbocsájtható szerintem az érzelmi kirohanás. Kétlem, hogy tudta hová tenni az akkori viselkedésemet, de aligha hiszem, hogy valaha megválaszolhatok neki a miértekre.
Ahogy azt sejtettem, csapda volt az egész, idő előtt lebukhattam, pedig nem jellemző rám, hogy ennyire elbénázom a dolgokat. Valahol hiba csúszott a számításaimba, talán egy másik mutáns… fogalmam sincs, mindenesetre amint megérkeztem a megbeszélt helyre, már le is ütöttek, és innentől kezdve én nem emlékszem semmire. Talán jobb is, nem kellett látnom, ahogy röhögve rángatják, kényük-kedvükre használják többen is a testemet.

"Amikor meghalunk, nem az marad utánunk, amit a síremlékművünkre vésnek, hanem az, amit mások életébe szőttünk."

S akkor… mikor már azt hittem, minden véget ért, újra dobbant a meggyötört szív, mogyoróbarna íriszek nézték döbbenten a boncterem neoncsövének pislákoló fényét. Sikoly, érintés, némaság, csók, életerő… halál. De nem az enyém, többé már nem.