Leo & Neil

Visszaadtam neki a játékon való töprengést, hiszen ugyan csak 9 éves vagyok, kevés olyan játék van, amit a korombeliekhez hasonlóan játszani szeretek és inkább rá hagyom. Rövid idő kellett hozzá, hogy kinyögje mit szeretne. Nem ejtettek a fejemre, van róla sejtésem, hogy mért az a játékot mondta, amit, de aztán lehet hogy csak az utcán töltött pár év tett paranoiássá.
- Az amiben ha felelsz, akkor válaszolnod kell egy kérdésre a mersz esetén meg kell tenni valamit?
Inkább költői a kérdés, de ha válaszol sem baj. Ismerem a játékot és miközben válaszol már én is a feladatokon vagy a kérdéseken gondolkodom. Ha válaszolt, akkor átadom a kezdést, mert nekem egyelőre ötletem sincs.
- Játszhatunk, de kezdjél a te ötleted volt.
Ez mind udvariasság és idő nyerés, amíg kitalálom a dolgokat, hát ha olyat kérdez, amiről nekem is eszembe jut valami.

Visszakaptam a labdát, bár jobban szerettem volna, ha ő gondolkodik, és mondja meg, hogy mit játszunk. Fiatalabbnak látszik, megadtam a lehetőséget, hogy olyan játékot válasszon, ami a korának megfelelő, de nem. Így nekem kell eldöntenem, hogy mivel üssük el az időt, és bár kicsit merésznek hangzik majd az ötlet, azért jónak ígérkezik.
– Ismered a felelsz vagy mersz játékot? –tettem fel érdeklődve a kérdést, miközben a fához sétáltam. Ameddig a választ vártam, felugrottam, hogy elérjem a legalacsonyabban lévő ágat. Hintázni kezdtem rajta, közben agyaltam, hogy mi legyen a kérdés, vagy a feladat. Persze, csak akkor tudunk játszani, ha ismeri a játékot. Máskülönben még el kell magyaráznom azokat a rövid és egyszerű szabályokat is, de az legyen a legkevesebb gond. Normális kölyöknek tűnik, és máris jobban érzem magam New Yorkban. Belegondolva, ha most összebarátkozok vele, akkor már van értelme idejönni. Félreértés ne essék, szeretem a nagyiékat, de azért egy korombeli srác, akivel játszhatok a parkban, sokkal nagyobb okot ad arra, hogy idejöjjek.

Nem nagyon félek senkitől és nincs is mert, főleg nem egy másik sráctól, aki képes alakítani a vizet és látja, hogy mutáns vagyok, ugyan ő nem ismeri a képességemet, mint én az övét, de érdekes, hogy hozzám hasonló képességgel rendelkezővel találkozni. Egyelőre nem fedem fel a képességemet, sem az elsődlegest, sem a másodlagost, bár azt sem tudom, hogy az utóbbit hogyan is tehetném. Jó kérdés, mit lehetne játszani, bár nem azért tettem fel a kérdést, hiszen nem vagyok gyerek, hogy futkározzak vagy bújócskázzak.
- Nem tudom. Mond mit szeretnél.
Adom vissza a labdát, hogy ő gondolkozzon, amíg kiismerem. Ezután bemutatkozik, így hát úgy illik, ha én is bemutatkozom.
- Az én nevem Leo.
Fogadom el a felém nyújtott kezet, semmi támadó szándékkal, ahogy ő sem támadt eddig.
 Nem vagyok ellenséges gyerek, főleg nem egy mutáns társammal szemben, bár az értékítéletem nem minden körben teljesen elfogadott, főleg felső körökben nem igazán. De nem igazán érdekel, sok mindent tettem, amire nem kéne büszkének lennem, de az vagyok. Majd kiderül.

Na igen, ki gondolta volna, hogy pont egy kölyök előtt fogok lebuknia képességemmel. Talán bele kellene fojtanom a vízbe, és akkor senkinek nem fogja elmondani. Ám megint csak elfog az a fura érzés, ami Borisz társaságában volt. Számomra még mindig megmagyarázhatatlan a dolog, de ez a furcsa érzés az, ami súgja, hogy nem nagyon kell tartanom a gyerektől. Elvégre fiatalabb, bár mivel ő is mutáns lehet, nem szabad lebecsülnöm. Felkeltem a földről, ezzel hagyva, hogy a csápok visszaessenek a vízbe, majd halvány mosollyal néztem a srácra.
- Szia. Persze, de mit? -remélem, hogy nem bújocskázni, vagy fogócskázni akar, bár ezeket is régen játszottam. Mégis, úgy sejtem, hogy ebben a gyerekben több van, mint a többi korabeliben.
- Amúgy Neil vagyok, örvendek. -nyújtom felé a kezemet, egyáltalán nem támadó szándékkal, csak ha már bemutatkoztam, akkor illendő kezet fogni a másikkal, nem igaz? Hogy a srác ezt miként reagálja le, azt nem tudom, de kész vagyok támadni, ha arra ad okot. Nem hat meg, hogy fiatalabb nálam, mert az nem jelenti azt, hogy veszélytelenebb is. Vagy már én vagyok annyira paranoiás, hogy mindenkiben a gonoszt, és ártó lelket látom? Lehet nem kellene olyan sokszor nagyapa történeteit hallgatnom.

Central park, egy nagy játszótér, ahol az emberek még rám sem szólhatnak, hiszen a terület arra van, hogy a magamfata átlagosnak kinéző gyerekeknek legyen hol kitombolni magukat. Ugyan nincs a közelben senki, legalábbis nem látok senkit a közelben sem velem egykorút, sem idősebbet. Még mindenki dolgozik vagy suliban van, bár nem hiszem, hogy az utóbbi fennállna, hiszen vége a sulinak és hétvége van, de ne akadjunk fenn ezen. Tesóm is ki akar jönni, de szeretnék találni valaki, aki hozzám hasonló és addig nem akarom, hogy valaki meglássa a képességem. Mit keresek itt? Nem tudom, azt mondta valami kedves csöves, hogy ha New Yorkba járok, akkor a parkot látnom kell. Nem mintha nem tudtam volna, de a kedves hajléktalanokra mindig hallgatni kell, néha jobban tudják mit érdemes látni, mint a helyiek, akik csak bizonyos környéken laknak, de ezek az utcalakók sokfelé megfordulnak. Újra körbenézek és ekkor meglátom az emberemet, vagyis a kölykömet, hiszen ő sem lehet idősebb nálam és még mutáns is. Ez a legjobb, ami történhet velem. Már tudom, hogy a víz az ereje, talán ezt kihasználhatom. Odamegyek hozzá és megszólítom.
- Szia! Nincs kedved játszani?
Kérdezem, mint ahogy bármelyik átlagos 9 éves tenné, miközben a srác a vizet manipulálja.

Szeretem én New York-ot, meg a nagyszülőket is, de kicsit elegem van abból, hogy minden hétvégét ott kell töltenem. Semmi érdekfeszítő nincs náluk, minden olyan fura és öregszagú, hogy csak na. Egy előny van, hogy közel van a Central Park, és le tudok oda menni játszani. Bár, egyedül nem igazán kellene császkálnom, de mivel tudom, hogy mire vagyok képes, valahogy nem aggódom. Egy plusz üveg víz mindig van nálam, ráadásul a tó közelébe fogok menni, bőven körülvesz az anyag, ami a képességemhez kell. A baj ott kezdődik, hogy néha szeret befuccsolni, mert... ennek nem is tudom az igazi okát. Ugyebár segítség nélkül magamra vagyok utalva, egyedül kell felfedeznem a képességem távlatait, ami ugyebár hatalmas kockázattal jár.
Kora délután, úgy három körül leléptem a nagyiéktól, és a parkba mentem. A tó egész közel van hozzájuk, előny is, de azért kíváncsi lennék a park másik felére is. Hatalmasnak mondják, könnyű benne eltévedni, és éppen ezért nem akarok egyedül nekivágni a felfedezésnek. Legalábbis nem ma, az biztos. Az egyik fa alá pakoltam le a holmimat, hogy aztán közelebb menve a vízhez, leüljek a fűre. Körbenéztem, és mivel nem láttam senkit sem, lehunytam a szemeimet, és koncentrálni kezdtem. Hamarosan kicsi csápok jelentek meg előttem, amik egyre csak nőttek és nőttek. Ez már nagyon jól ment eddig is, de azért jó mindig gyakorolni, hogy ne essek ki a formából. Elsőnek egyet, majd 10 percenként újabb és újabb csápot varázsolok magam elé, közben mindig szétnézve, hogy nem e van valaki a közelemben.