Ali & Bella - Tópart

Úgy tűnik, hogy a játék volt a varázsszó, mert Atlasz igen lelkesen kezd el csaholni és ugrálni, amikor ez szóba kerül. Nem várakoztatom sokáig az ebet, gyorsan keresek egy megfelelő méretű botot és magamhoz csalva a kutyát várok, de ő megtréfál. Egyszerűen kikapja a kezemből, elfut, majd felhajítja a levegőbe. Döbbenten pislogok, de velem ugyan nem csesz ki, máris lendül az egyik mancsom, elkapom a botot és vigyorogva pislogok a kutyára. Nem sokat várom ,felszólítom Atlaszt, hogy hozza vissza a botot és el is hajítom jó messzire, hogy futhasson utána. Azonban ahelyett, hogy a kutya utána rohanna, mint ahogy várnám, egyszerűen csak a bot felé fordul.
- Hé, menj. Hozd vissza! - szólalok meg és várakozóan nézek a kutyára. A bot pedig egyszer csak megáll a levegőben. Hogy mit csinál?! Döbbenten pislogok a kutyára, aki egyszerűen magához röpteti a botot, a szájába fogja, majd megfordul és rám néz. Mintha furcsa vigyor és lenéző pillantást küldene felém. Megijedek, az agyam pörög és nem tudom hova tenni ezt az egészet.
- Úristen... - suttogom, majd gyorsan a plédhez lépek, felkapom a táskámat, a plédet és berohanok, útközben hátranézve, remélve, hogy a kutya nem követ. A tálat ott hagyom a fűbe, a maradék gyümölcs pedig kiborulva fetreng a földön. Remélem, hogy a kutya nem rohan utánam, ha pedig igen, akkor igyekszem minél gyorsabban rohanni, hogy aztán amint megérkezek a kúriába, gyorsan becsaphassam az ajtót és lihegve-döbbenten induljak fel a szobámba. Ez meg mi a fene volt?!

A kutyus szomorú pillantását kicsit félreértem, és azt hiszem, hogy azért néz így rám, mert megdorgáltam.
- Jaj, ne haragudj, nem azért mondtam! - simogatom meg ismét a kutyus fejét és tényleg elé tolom a tálat, hogy nyugodtan egye meg, amit meghagyott, én már úgysem nyúlok hozzá. Biztos, hogy ki fogom dobni, úgyhogy ha a kutyus nem eszi meg, akkor kárba vész. Hamarosan eszembe jut az ötlet, hogy mi lenne ha játszanánk és úgy tűnik, hogy ez a varázsszó. A játék szóra a kutyus csahol egyet és játékosan ugrándozni kezd, míg találok egy botot.
- Oké-oké, nyugi! - nevetem el magam. Minden rossz érzésem és gondolatom a hajó úttal kapcsolatban elszállt és tudom, hogy amint eszembe fog jutni a tragédia, szégyellni fogom magam emiatt, de egyelőre most nem érdekel. Leguggolva várom, hogy a kutyus elég lelkes legyen, bár ehhez elég talán 1-2 másodperc. Azonban ahelyett, hogy jó kutyus módjára várná, hogy eldobom a botot, kikapja a kezemből, elszalad vele, majd elhajítja. Eléggé meglepődöm ezen az akción, de hamar elnevetem magam, és nekiiramodok, hogy elkapjam a botot, lehetőleg a kutya előtt, még a levegőben. Egy kicsit ugrok is, majd a karjaim ismét életbe lépnek, az egyik kicsap a hátamból és egy határozott mozdulattal kapom el a kutyus feje fölött sokkal a botot a levegőben, majd visszahúzom magamhoz a karomat és a saját kezembe ejtem.
- Nekem kicsit könnyebb dolgom van - vigyorgok gonoszul az ebre, bár sejtem, hogy ő most nem sokat ért ebből.
- Na gyerünk Atlasz, hozd vissza! - dobom el messze a botot.

Azért a kutyák között sem ad mindenki pacsit, ez jó neveltetésre és odaadó gondoskodásra utal. Az én kutyámnak is évekbe tellett, míg megtanítottam az ül, a marad, és a pacsi parancsot. De persze lehet, hogy én voltam béna és nem tudok tanítani, azért telt ennyi időbe. Mindegy is, azért elámulok, hogy milyen értelmes kutyussal van dolgom. Nevetve rázom meg a tappancsát, hogy aztán kicsit arrébb üljek, mert bizony belekontárkodik a gyümölcssalátámba, aminek annyira nem örülök. Ha hagy is benne gyümölcsöt, nem fogom megenni, azért ennyire vagyok higiénikus. Kicsit panaszos hangomra a kutyus felnéz és lenyalogatja a pofájára ragadt gyümölcsöket és ott is hagyja a maradékot. Kissé fintorogva, undorodva nézek bele a tálba, és tolom közelebb hozzá.
- Most már edd meg, nekem nem kell - nevetem el magamat miközben vidáman vakargatom a kutyus fülét. A heves farokcsóválás bizony azt jelenti, hogy tetszik neki, úgyhogy tovább folytatom, miközben megtudom a kutyus nevét is. Értelmesen pillant fel rám a neve hallatára, mire ismét elmosolyodom. Tényleg okos kutya lehet.
- Van kedved játszani? - állok fel, leporolom kicsit magam, majd körbenézve valami botot keresek, amit csakhamar találok is a parton. Lazán meglóbálom a botot, majd leguggolok és magamhoz hívom a kutyust, kinyújtva elé a botot.
- Na, visszahozod?

A kutyus igen játékos és cseppet sem félős állat. Biztos vagyok benne, hogy egy nagyobb család "tulajdona", kedvence, hiszen ott már megszokhatta az emberek közelségét. Már szinte 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem kóbor kutyusról van szó. Talán csak elszökött otthonról és kicsit távolabb jött el, mint szeretett volna. Minden esetre bizalommal nyújtom felé a kezemet, és úgy tűnik, hogy nem is kellenek neki a kedves szavak biztatásként, hiszen egyből lelkesen odasétál hozzám, megszagolgatja a kezemet, majd egy pacsit ad.
- Óóhó, de ügyes vagy! - nevetek fel és meglepődve fogom meg a kutyus kezét és lágyan megrázom.
- Szia, Isabella vagyok - nevetek és nem is értem, miért mutatkozom be egy kutyának. De végül is teljesen mindegy, nemde? A kutyus érzi a gyümölcsöket, amiket a hátam mögé tettem, hiszen csak néha csócsáltam belőle egy-egy darab szőlőt, almát, vagy dinnyét. Nem sokat gondolkozik, egyszerűen beledugja a fejét a tálba és nyammogni kezd.
- Hé, azaz én uzsonnám... lett volna - kiáltok fel és kicsit csalódottan figyelem, ahogy a kutyus jó ízűen rágcsálja a gyümiket. Hát, végül is aranyos, nem? Habár játékos és barátságos kutyusnak tűnik, nem merem tőle elvenni a tálat, úgyhogy csak a feje után nyúlok és megsimogatom, majd kicsit megvakargatom a fülét. Ekkor látom meg, hogy a nyakörvön egy biléta van és igyekszem kibogarászni a nevet rajta.
- Atlasz. Atlasznak hívnak? - kérdezem a kutyust, nem mintha bármilyen választ várnék...

Kíváncsian, mosolyogva, jó kedvvel figyelem a kutyust, ahogy tényleg nagyon meg van lepődve. Nem akartam őt megijeszteni, csak nem akartam vizes lenni, de azt hiszem ez érthető. Egy picit megáll, körbenéz, majd látom, hogy észrevett. A mosoly egy pillanatra lehervad az arcomról és izgatottan, félve várom, hogy vajon mi fog történni. De szerencsére nem kezd el morogni és nem is ugrik nekem, úgyhogy azt hiszem, nincs mitől tartanom. Látom, ahogyan mozgatja az orrát, erőse szimatol. Talán érzi a gyümölcsöket a táskámban? Nem valószínű, a kutyák nem szeretik az ilyesmit. Lassan lerakom a könyvet a kezemből és kinyújtom az egyik kezemet a kutyus felé. Lassan, komótosan, hogy ne érezze abszolút fenyegetések a mozdulatomat. Csak kíváncsi vagyok, hogy mennyire félős, vagy éppen mennyire barátságos. Nem hiszem, hogy kóbor kutya lenne, ahhoz elég szép és tiszta a szőre, valamint ahogy látom, nyakörv is van rajta. Biztos valamelyik diáké, vagy tanáré, aki itt lakik a birtokon.
- Szia Kutyus! Gyere ide, nem bántalak! - szólalok meg lágy, kérlelő hangon és a jó kedv is hallatszik a hangomból. Kicsit azért félek, nem szeretném, hogyha leharapná a kezemet vagy ilyesmi, és arra sem vagyok kész, hogy elfussak előle...

A tó partján sütkérezek a kellemes napsütésben és nagyon remélem, hogy a távolban megjelenő szürke felhők csak érzéki csalódás és nem fog elborulni az idő 10 perccel azután, hogy kiérkeztem ide. A könyvem elég érdekes, még nem olvastam, Rori ajánlotta, amikor találkoztunk a Társalgóba. Habár nem sok mindent mesélt róla, izgalmasnak tűnik így az első néhány oldal után. A napszemüvegem miatt még a szemem sem ég ki a hófehér lapoktól, úgyhogy minden teljesen kellemes és idilli. Egészen addig, amíg lihegést nem hallok. Szeretem a kutyákat, nekem is van otthon, csak azért kicsit ijesztő, hogyha random megjelenik egy kutya, így felemelve a tekintetemet a lapokból körbenézek és pont látom, ahogy a kutya lelkesen belerohan a vízbe. Talán nem fog bántani, hiszen elég játékosnak tűnik és egyelőre nem is velem foglalkozik. Egyelőre. Ám hamarosan, ahogy lehűti magát, kifelé iramodik a partra és megrázza magát - mint ahogy a kutyák általában szokták. Gyorsan röppennek ki a kezeim a hátamból és két kézzel fogom meg a kutyát, hogy még a fröcskölés előtt kicsit távolabb rakjam magamtól. Köszönöm szépen, nem szeretnék csurom vizes lenni! A kutya ebből csak annyit érezhet, hogy ahogy rázni kezdi magát, felemelkedik a levegőbe, majd arrébb teszik. Vélhetőleg kicsit megijed, de az is lehet, hogy észre sem veszi a nagy rázásban. Közben vigyorogva húzom vissza a karjaimat és figyelem a kutyust. Vajon mit keres itt és kié lehet?

Az idő egyszerűen csodálatos, nem is lehetne jobb. A nap süt, kellemesen meleg van, nem a tikkasztó, nyári kánikula, szállnak a madarak és csicseregnek a fák, szóval minden olyan kis idilli és nyugodt. Egy kellemes citromsárga-fehér pöttyös egybe ruha van rajtam és egy fehér topánka, hosszú göndör fürtjeim most lófarokba lengedeznek a nyakamra. Enyhe smink van az arcomon, egy kis szemceruza, spirál és egy kis szájfény. soha nem szoktam erős sminket használni, nagyon ritka a rúzs is, és a szemhéjpúder is, szeretem az egyszerűséget. A tóparthoz sétálok és a hónom alá kapott plédet szépen kiterítem. Nem tudom, hogy kié a pléd, nagyon remélem, hogy nem fognak rám megharagudni, hogy elhoztam, ugyanis az egyik társalgóban lévő szekrényen találtam. Mindegy, végül is ha valakié, akkor sem örökre akarok lenyúlni, csak most délutánra. Imádom ezt a helyet, a tó is nagyon szép és a környező rét és erdő is, úgyhogy nem gondolkoztam sokat, hogy hova is üljek ki ebben a kellemes nyári melegben. Egy fehér kis táska lóg az oldalamon, amibe egy kis gyümölcsös tál, üdítő és egy könyv található. Nem igazán kellene boldognak lennem és kicsit szégyellem is magam, hiszen én is hallottam, hogy a kiránduló hajó nem érkezett vissza számos diákkal, de nem ismertem senkit. Persze, ez nem kéne, hogy feljogosítson, hogy totál érdektelen legyek az üggyel kapcsolatban, minden esetre igyekszem kizárni ezt a furcsa, baljós eseményt, és inkább a kellemes időre, a simogató, hűvös szélre és hideg üdítőre és a jó könyvemre gondolok. A napszemüvegemet az orromra tolom és kinyitva a könyvet olvasni kezdek a pléden ücsörögve.