North Salem-i romos kísértetház

First topic message reminder :

North Salem ősi települése nem mentes régi gazdátlan házaktól, melyek az elmúlt évszázadok során a természet erőinek köszönhetően romokká lettek. Mint félreeső épületek idővel a kíváncsi gyermekek prédájává, bandáik törzshelyévé váltak. Egészen egy megmagyarázhatatlan eseményig, mikor is a rémülten haza futó gyerekek kísértetekről hadováltak. Azóta terjedt el a pletyka, hogy a házak eredeti tulajdonosai holtuk után is visszajárnak és a birtokukra tévedő idegeneket minden erejükkel igyekeznek elűzni. Hogy ebből mi az igazság, azt még senki sem derítette ki...

+18

Különös cuppogó hangoakt kelt minden lépése amit csak megtesz apró lábaival. Az alvadó vér sűrű masszaként ívódott be a szakadt cipő rostjai közé. Ez a monoton zaj azonban egyedül borisz fülét piszkálja, de ő szemlátomást jókedvű a Joker smink nélkül is. A könyékig felhúzott alvadt vér esztyű meglepően jól szigetel. De ahogy sötétedik elérkezik az a bizonyos 10 perc ami valaki, vagy valakinek a halálát jelenti, Borisznak pedig egy friss 36 fokos kesztyűt. Nemm intha nagyon megviselné ez a cidri. Sokkal jobban leköti az a furcsa szag. Nagyon halovány emlékei vannak róla, de a dögszag ugrik be, mérhetetlen mennyiségű tesztoszteron és a szövetkabáton alvadó vér illata. Négykézlábra ereszkedik és a sötétedésben osonni kezd. Néhány méterre bújt meg egy sötétebb zugban és onnét figyelte ak ibontakozó eseményeket. Ahogy ott kuporgott a sárgás fűben, karmait bele-bele mélyesztette a talajba. Lábaival is startpozíciót vett fel. Ahogy a nap egyre jobban tűnt el és a szürkület felhúzta borongós fátylát, Borisz elméje is magára öltött egyet, letakarva eredeti célját egy vörössel. Szembogara kitágult, hátán végig rázott az őrület a vadság, és a ragadozó ösztön. Haja megborzasodott és hátsó karmai megkapaszkodtka a talajban. Még egy nagy levegő és nekiiramodott a tálcán kínált kinyújtott karnak amiben egy fegyver lógott. A betonból apró darabok sakadtak el ahogy a földből is rohama során. Roham közben döntött úg, hogy ráér az ta kezet később is lerágni, így egyből a felsőtestet vette célba, hogy rávetődve, megkapaszkodjon miondne karmával és torkon haraphassa a csúnya gonosz fenyegetőző bácsit.

Tárgy: NTKI - Egy kis éji zene Csüt. 5 Feb. - 17:50

Emma, Hajnal és Sztyepánka

Közeleg a naplemente. Csípős téli szellő fújdogál.

Borisz mindössze a környező vidéket járta, mikor megérzett néhány érdekes és egy már-már ismerős szagot. Mintha érezte volna már ezt a parfümöt valakin, bár pontosan beazonosítani nem sikerül neki. Követve egy elhagyatott házat pillanthat meg, minden bizonnyal arrafelé lesznek a szagok forrásai is.

Emma két testőrével éppen végzett a ház átkutatásával. Tulajdonképpen mindössze körülnéztek. Olyannyira elterjedt a kísértethistória erről a környékről, hogy úgy sejtette a Fehér Királynő, talán egy mutáns lehet a történetek mögött. Akár olyasvalaki, aki kellően különleges ahhoz, hogy birodalmát gyarapítsa képességeivel. Sajnálatos módon nem jártak sikerrel, ráadásul ahogy kilépnek az épületből, testőrei egymás után lépnek akcióba. Egyikük - teste akár egy különleges gumi, bármiféle fizikai behatást képes elnyelni, ugyanakkor kedvére nyújthatja magát - azonnal védence elé lép, mintegy élő pajzsként. Ő Jack, a Gumiember. Másikuk - képes érzékelni a fémeket, azok fajtáját, alakját, esetleges ötvözetek részeit - azonnal fegyvert ránt. Ő Samuel, a Szekus.
- Fegyver van nála - mondja kimért hangon - Fel a kezekkel! Nem hallod, te nyomorult? Fel a kezekkel, és arccal le a földre! - teszi hozzá erélyesebben aztán.

Hajnal az egyetlen e díszes társaságból, aki különösebb célirányosság nélkül érkezett. Mindössze elunta a motorozást, leparkolta a járművet, és némi testmozgást tervezett pihenő gyanánt. Fogalma sem volt róla, hogy ahogy elindul a még akár izgalmasnak is mondható külsejű épület felé, a szembe érkezők egyike pisztolyt fog majd rá.
Tény, akad egy oldalfegyver, melyet a dzsekije alatt hord, ám eszébe nem jutott használni. Eddig legalábbis nem.

/Emma, a két testőrt kedvedre irányíthatod. Úgysem hinném, hogy a Fehér királynő személyesen kívánna beavatkozni. Smile

/

Niky & Aiden

Összeszorítom a fogaimat és elnyomok mindenféle kiabálást, vagy hasonlót, pedig tény és való, hogy istenesen fáj, ahogy a helyre teszi a bokámat, és nem fogja ez sem azonnal helyrerántani, de legalább fogjuk rá, hogy egy fokkal elviselhetőbb lesz és lesz esélye rendbe jönni. Nem rohanok most azonnal dokihoz, hogy részletes kivizsgálást kérjek, amúgy se lenne ez olyan egyszerű, lévén először még ki kéne nyitni az ajtót.
- Nem mondod... - csak halkan morgok inkább az orrom alatt a megjegyzésére, amikor én is felpillantok. Látni az árnyakat, és eleve hallani is a fentről leszűrődő hangokat. Ezek lehetnek a nő elrabolói, akiről szó volt? A lövés tehát esélytelen az ajtóra, talán még nem tűnt fel nekik, hogy itt vagyunk. Egyelőre csendben várok, más lehetőségünk úgy sincs, talán odébb állnak, bár félő, hogy a padlón lévő lyukat észre fogják venni. Azért kiteszem oldalra a kezem, hogy a nőt csendben megpróbáljam hátrafelé terelgetni, lehetőleg a lába alá nézve, hogy ne csináljunk zajt. Nem számít, mert egy pillanat múlva golyók záporoznak alá odafentről. Elnyomok egy halk káromkodást. Nem veszek elő fegyvert, arra most nincs idő, rájuk koncentrálok. Érezni a vér áramlását a testben, ki tudom szúrni hol vannak, így ahogy érzékelek egyet repül is a falnak, majd a következő, majd... hallom a sikítást és lepillantok a nőre, de sok időm nincs felmérni, hogy mi is történik, mert...
Enyhe kifejezés az, hogy pocsékul érzem magam, amikor feleszmélek, hogy már nagyon nem ott vagyunk, ahol eddig. Még jó, hogy nem köszön vissza az ebédem, de talán azért is van ez, mert... nem ettem ebédet. Talán a reggeli meg volt, gyorsan és futólag, mint mindig. Gyorsan mérem fel a terepet, de nem kerül elő pisztoly. - A rohadt életbe... Hol a francban vagyunk? - hallottam már olyanokról, mint én, de még nem sokról és... létezik olyan vajon, aki képes utazni a térben? Vagy leütött és... nem az nem lehet, ahhoz túlságosan gyors volt és hirtelen ez az egész. Aztán jön a nő, az már tuti, hogy itt lakik, ha valami bejárónőféle érkezik a szólongatására.
- Nem tudom, hol vagyunk, de... vissza kell juttatnia oda. - gyors megjegyzés csak, miközben letérdelek mellé, hogy megnézzem mi is a helyzet. A combjából elég kellemetlenül ömlik a vér, nem lehet jó érzés. Engem eddig még nem lőttek meg, úgy legalábbis nem, hogy bent maradt a golyó. Gondolom a nő tudja, hogy mit kell kezdeni a helyzettel, aki kirohant, de addig is. - Maradjon nyugodton! - a kezemet a sérülésére teszem. Nem zavartatom magam, hogy ez most egy nő combja, rohadtul mellékes. E téren a ruha se sokat számít. Egyszerűen csak arra koncentrálok, hogy a vére szépen fogja körbe az idegen tárgyat, a golyót, szinte már keményre szilárdulva azzal együtt koncentrálok rá, hogy kicsússzon a sebből, így pár pillanat múlva már a földön koppan. De nem veszem le a kezem, azt el tudom érni, hogy ne szivárogjon a vér, amíg koncentrálok. - Az a nő remélem kötszerért rohant el. - vagy ha más nem, hát szól, hogy hol találok és előszedem én, de jobb lenne, ha a bekötözésig azzal foglalkoznék, hogy ne vérezzen el a saját szobája padlóján.

Aiden & Niky

Csak elmosolyodom egy kicsit a kijelentésére, miszerint új szakma kellene. Ja, de sajnos a többi dolog, amiben jó vagyok, nem igazán legális. A tánc meg hobbinak jó. És azért a gyakran szót nem használnám, csak az tud bármit tenni, aki okosan igyekszik tenni valamit, ha ébren vagyok, mikor rám támad, nincsen sok esélye. Minden esetre bólintok, mikor közli, visszarakhatom a bokáját. Veszek egy nagy levegőt, mintha nekem fájna, és előbb finoman ráfogok, hogy egy mozdulattal túl legyen rajta. Persze, baromira fáj, de nem nézem ki a férfiból, hogy többet tenne, mint megrándul. Végül leülök a földre, ő pedig feláll, és azt ígéri kijutunk. Bólintok neki, és veszek egy nagy levegőt, és felfelé nézek, egyenesen abba az irányba, ahol most a lyuk van, amin Aiden beesett. Figyelem, figyelem, miközben a férfi beszél, majd mozgást látok fenn. Gyorsan pattanok fel, és csendesíteni kezdem, egy halk psssz-vel. Hangom suttog, miközben a fal felé megyek, igyekszem őt is arra terelni.
- Valaki van fenn. - nagyon felfelé nézek, de most a mozgás megszűnik. Majd hallani valami szöszmötölést, és hirtelen pisztolylövések hangzanak fel, nekem pedig nem kell sok, hogy rájöjjek, egyenesen lefelé lőnek, felénk. Halkan felsikkantok, tudom, hogy csenden kellene maradnom, de megijedek, és még hátrébb táncolok. A dolgok pedig felgyorsulnak. Férfiak ordítoznak fenn, talán oroszul, nem tudom pontosan. Majd újabb lövések érkeznek, mire letérdelek a földre, és mindegyiknél egyértelműen összerezzenek. Figyelem, a férfi mit tesz, és persze azon pörög a fejem, hogy mit tegyek, mert el kell innen tűnnöm, de nem hagyhatom itt a férfit, de magammal sem vihetem. Úgy érzem, csapdában vagyok. És lőnek rám. Kik ezek, és mit akarnak? Mit keresnek pont itt? Kinek hisznek? Rendőrnek? Látták kinn Aiden autóját? Istenem, hogy szabaduljunk innen? Majd hirtelen éles fájdalmat érzek. Felsikoltom, élesen majd nem gondolkodom tovább. A fájdalom hatására cselekszem, megragadom a férfit, majd pukkanás, és már nem vagyunk ott.
Aiden végtelen kellemetlenül érezheti magát. Mintha valaki átrántaná egy jéghideg zuhanyon, majd érzi, ahogy zuhan. De szó szerint. Maga felett egy város fényeit látja, ami nehezen megkülönböztethető az ég csillagaival. A szép pedig süvít el mellette. Az egyetlen, amit érez, hogy a nő, görcsösen szorítja a csuklóját, majd újra a hideg zuhany, és hirtelen metsző fényben áll, egy tágas szobában, ami gyönyörűen díszített, világos, a falon mesés tapéta, egy hatalmas ágy, baldachinnal, egy fésülködőasztal, szekrények, szőnyegek, egy nyitott ajtó mögött csempézett fürdőszoba. A nő pedig a földön ül, pont mellette, és zokog. A föld pedig már most csupa vér.
A combomat fogom, és a sebet szorítom. Meglőttek. Már megint meglőttek. Annyira fáj... A smink az arcomon elkenődik, fogaimat összeszorítom, ahogy igyekszem visszafogni a könnyeim. Egy nevet sikoltok. Garce. Majd pár pillanat csak, mire egy szobalányruhában lévő magas, barna hajú nő ront be, egy pillanatra nagyon megütközik a látványon, majd azonnal ki is rohan, mikor felméri a helyzetet. Csak most figyelek Aidenre, kivéve persze, ha már nekem ugrott, vagy segíteni, vagy válaszokért. Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, és annak is megvan az esélye, hogy a pisztolycsővel nézek farkasszemet. Biztosan lesz kérdése hozzám.

Niky & Aiden

Tényleg nem egyszerű hinni valakinek, aki furcsa körülmények között került ide, hogy tényleg nehéz elhinni, hogy amúgy már eleve itt volt, amilyen kosz van és hogy még csak nincs is kellően pánikban, ha tényleg elrabolták. Minden bizonnyal mindenre van jó magyarázat, de attól még nem tudom ezt olyan nagyon könnyedén kezelni, akármennyire is szeretném. A bizalom amúgy is olyasmi, amit nem osztogatunk könnyen, főleg akkor, ha egyébként is kétes alakok vesznek körül és amúgy is olyan ügyben nyomozol, ami felettébb... problémás, hogy finoman fogalmazzak.
- És ez... ön szerint akkor normális? Gyakorta elrabolgatják... nem kellene más szakmát választania? - oh nem akarok én beleszólni az életébe, nincs is jogom hozzá, de olyan könnyedén beszél erről, mintha tényleg valami kis semmiség lenne. El szokták rabolni, már hozzá van szokva és tőlem is csak azért nem tart, mert láthatóan nem akarom megerőszakolni. Hát marha jó kilátások és remek egy élet, amit él, nem értem, hogy miért nem változtat rajta, ha van esetleg rá lehetősége. Bár eleve úgy gondolom, hogy mindenkinek van lehetősége, csak maximum bonyolultabb és ezért nem foglalkozik vele inkább. Végül csak megrázom a fejem, mert hát nem rám tartozik, és jobb most arra figyelni, hogy a lábam nincs épp a legjobb állapotban, és nem akarok nekiállni nyafogni, mint valami kislány, úgyhogy arra koncentrálok, hogy ne csússzon ki a számon még egy felszisszenés sem.
- Tegye helyre, ki fogom bírni. - biccentek, de azért futólag ráfogok az alattam lévő székre, mert hát na attól még hogy az ember nem vinnyog a fájdalomtól, még ugyanúgy nem immunis rá. Marad maximum az, hogy összeszorítom a fogamat, amíg megcsinálja. Az orvos pedig... az az első, hogy kijussunk innen, no meg átnézzem a helyet, aztán majd lehet gondolkodni esetleg egy orvoson is, hogy jobban megnézessem a lábamat.
A válaszok elől kitér, de fogjuk rá arra, hogy talán csak bizonytalan és nem tudja jobban kezelni a helyzetet. Nem tudhatom... de nem is fogok ezen különösebben most fenn akadni. Ő leül, én pedig lábra állok, amikor mára lábam kb. használható. Persze, hogy fáj, de nem fogok most ezzel foglalkozni, mert ki kell jutni, ki kell nyitni az ajtót.
- Kijutunk innen, végső soron szétlövöm a zárat, de előbb még... muszáj megnéznem a helyet. Elmegy egyedül, ha kinyitom az ajtót, vagy segítségre lesz szüksége? Mert én még tuti, hogy nem távozom. - fel kell mérnem a terepet. Ha a húgom itt volt valamikor is, akkor annak kell, hogy legyen nyoma, ebben az esetben pedig biztos, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot. Válaszokat akarok, és előre lépést, mert túl rég óta rostokol már ez az ügy egy helyben.

Aiden & Niky

Látom a férfin, hogy nem nagyon hisz nekem, de nincsen időm ezen gondolkodni, jelen pillanatban azon jár a fejem, hogy fogok kikeveredni ebből a hülye helyzetből. De mindegy is, magamnak főztem ezt a leveset, hát most meg kell enni. Minden esetre kicsit megnyugszom, hogy leül, és megnézem a lábát. Hát, eltörve nincsen, de csúnyán kiment. Lehet néhány szalag is elszakadt. Biztos, hogy dokihoz kéne mennie vele. A kérdésre felnézek rá, és hangom egy pillanatra halál komoly lesz.
- Uram. Az igazság az, hogy sztriptíztáncos vagyok. Nem ez az első eset, hogy ilyen helyzetbe kerülök, ellenben ez az első, hogy valaki be is esik mellém. Bevallom, jelenléte némiképp megnyugtató, mert legalább van itt valaki, aki nem akar megerőszakolni. - ezzel pedig zavar ül ki az arcomra, és újra a lábát kezdem el vizsgálni. Nem akarom megnézni az arcát, ahogy előbb a döbbenet, majd a megvetés ül ki rá. Bár megszoktam már, és általában nem is érdekel, de Aidennel lehet össze leszek zárva egy kicsit. Minden esetre felállítom a diagnózisom is, és hangom újra olyan lesz, mint amilyen eddig is volt. Talán kerül bele egy kicsi távolságtartás, de csak mert még nem tudom, mit fog reagálni, ugyanis nem várom meg.
- Elég csúnya, de nem tört el, szóval szerencsés volt. Minden esetre még mindig ki van ficamodva. Vissza tudom rakni, már ha megengedi. Persze fájni fog. Meg egy orvossal meg kéne nézetni utána is. De legalább nem lesz rosszabb, ha rááll. - sóhajtok egy kicsit, és felnézek rá, hogy megengedi-e, vagy sem. Minden esetre még hozzáteszem. - Szalagszakadás is lehet...
Ha végül rábólint, visszarakom, ha nem, valami után nézek, amivel rögzítőkötést lehet rá venni, hogy ne forduljon ki teljesen, ha éppen terheli. Persze nem kerülte el a figyelmem, hogy a zár szétlövéséről volt szó, de szándékosan úgy tettem, mintha nem vettem volna észre ezt a kis apróságot. Ha ez az ember ellenem fordulna, el kell tűnnöm innen. Mikor újra a támadómról kérdez, csak bólintok. Vajon mért érdekelt engem a férfi testi épsége abban a szerencsétlen pillanatban? Áh, csak nem hagyhattam ott. Minden esetre mikor kifogytam a lehetőségekből, lehuppanok a földre, felhúzom a térdeim, és átölelem őket.
- Mi legyen most? - és talán most először tűnök védtelen nőnek. Pedig csak nem tudom, mit tegyek. De lényeg ugyan az.

Niky & Aiden

Az a nagy helyzet, hogy egyébként sincs nagy bizalmam az emberek felé. Volt régen, de ma már, másfél évvel az után, ami történt... elég nehéz bízni bárkiben is, amikor valahogy mindig úgy érzed bárki, bármikor kiugorhat a következő sarok mögül, hogy elvarrja a szálakat, hogy megakadályozzon benne, hogy a dolgok végére járj, hogy megtaláld a húgodat, hogy kiderítsd az apád miért ölte meg magát az után, hogy végzett egy tucat emberrel. Válaszokat akarok és nem vagyok hülye, tudom, hogy biztosan vannak olyanok dögivel, akik nem akarják, hogy ezek a válaszok a birtokomba kerüljenek.
- Akkor még szerencséje volt, hogy nem pont a rossz padló alatt feküdt... ült, vagy amit csinált. - még mindig ködös a sztori, hogy meg se ijedt, hogy igazából nem látok az arcán rémületet, pedig ha valakit elrabolnak... Ha megtalálom Hopeot, ha valamikor előkerül nem hiszem, hogy szó nélkül tűri majd, vagy ha bárki megtalálja, de lehet hogy ez a nő egyszerűen így kezeli, és ha ő lenne a húgom, ha én lennék egy idegen, aki beesik hozzá... Elvárnám, hogy rajta is segítsenek, nekem sem kellene talán ennyire ellenségesnek lennem. Aztán meglátom a hátán a koszt, amikor elindul előttem. Lehet, hogy igazat mond, talán most nagyobb mértékben hajlok a felé, mint arra, hogy hazudik nekem. Még mindig nem mondom, hogy bízom benne, de mondjuk, hogy van rá esély, hogy tényleg elrabolták, akkor viszont valaki ide vissza fog jönni, és lehet hogy jó, ha időben eltűnünk. De miért vezettek ide a nyomok, a húgom nyomai. Talán... lehetséges, hogy esetleg ő is volt itt, csak már régebben? Ha nem lenne a lábam ilyen állapotban most azonnal nekiesnék feltúrni a helyet, de komolyan.
Az ajtó hallhatóan zárva, legalábbis látom, hogy nem tudja kinyitni, hogy kattan a kilincs, de jól hallhatóan úgy, hogy a kis nyelv akadályt képez, tehát ez a része mindenképpen igaz a sztorinak. Máshogy meg hogy keveredett volna ide, ha zárva az ajtó? Ha csak nincs nála a kulcs... Meglepetten pillantok fel, amikor felszólít, hogy üljek le. Végül csak sóhajtok, aztán szépen leülök az általa hozott izére... láda lehet, vagy tudom is én, a lámpa fényét pedig a lábamra irányítom.
- Fáj, de nem olyan vészes. Azt az ajtót pedig szét lehet rúgni, de végső soron lőni a zárat. Elég kopott itt minden. Miért... miért nem fél, ha elrabolták? - csúszik ki a számon a kérdés, mert hát ez még mindig elég gyanús körülmény számomra, és érdekel, hogy milyen választ adna rá. - Egy valaki volt csak az el rablója? - ha igaz a sztori és visszajön ide valaki, akkor hasznos lenne tudni, hogy vannak-e többen, mert az tuti, hogy hamar ki fogják szúrni, hogy egy részen hiányzik a padló és hogy lent fény is van. Jó eséllyel előbb, mint hogy mi meghalljuk, hogy bárki közeledik.

Aiden & Niky

Pedig én tényleg nem hazudok! Jó, a sztorim nem ma történt, és nem sok erőfeszítéssel járt a szökés, és igazából ma is csak azért voltam itt, hátha megtalálom a támadómat, hogy egy életre megleckéztessem, de helyette ezt a fazont találtam. Nem is értem milyen indíttatásból jöttem le segíteni neki. Mindegy is, mindegy is, már így kell megjátszani. Valami rendőrnek tűnik, még lehet segít is megtalálni a támadómat.
- Nem, nem, most tértem magamhoz, és felkeltem, mikor maga hatalmas robajjal lezuhant ide. Annyira megijedtem, hogy sikoltani sem tudtam! - a por hiányára nem is reagálok, de amikor a támadómról kérdez, csak megrázom a fejem. - Valami vegyszeres rongyot szorított a számhoz. El akartam futni, de szinte azonnal elájultam...
A csúnya nézésre kicsit elhúzom a szám, de végül elindulok az ajtó felé, amit megvilágított. Nem akarok ellenkezni. Ha szerencsétlennek segítségre van szüksége a lépcsőzésben, jó, ha van itt valaki. Minden esetre amikor megfordulok, a ruhám hátán látni mocskot, amit még odafenn, a falnak dőléssel szedhettem össze. Szürke por tapadt az anyag szálai közé. Ahogy az ajtóhoz közeledem, egyre csak nagyobb bennem az aggódás, majd mikor lenyomom a kilincset, kicsit felhagy. Zárva. Megfordulok, hogy közöljem a dolgot, ha nem lenne egyértelmű, de ahelyett, hogy azt mondanám, amit akartam, egészem mást hoz ki belőlem a látvány.
- Üljön le! Had nézzem meg a lábát. Látom, hogy fáj. - felemelem a kezem, és lassan lépek egyet felé. Ahogy mondta, kerülöm a rossz mozdulatokat. Lassan, kimérten mozgok, hogy ne jusson eszébe semmi butaság. Én és a hülye fejem, aminek eszébe jutott, hogy random ruccanjunk le a pincébe segíteni egy vadidegenen... Gratulálok magamnak, de már itt vagyok. Közbenézek, hogy van-e valami, amire le lehetne ülni, és végül egy műanyag dobozra esik a választásom, ez tűnik a legstabilabbnak. Odamegyek érte, hogy elhozzam a fal mellől, és lerakjam a férfi mellé. Biztosan elbírja, bár kicsit poros. Várakozom, hogy beadja-e a derekát. Szerencsére láttam már törést, és tanultam annyi elsősegélyt, hogy sínbe tudjam rakni a bokáját, ha végül kiderül, tényleg nagy a baj.

Niky & Aiden

Na igen hát ki a fene ne lepődne meg azon, ha hirtelen előtte terem egy csaj, aki egy cseppet sem illik erre a helyre. Már csak attól is sokkal porosabbnak és koszosabbnak kellene lennie, ha csak teszem azt szimplán itt ült a földön öt percet, mert csak... rászáll, vagy a frász tudja. Az egész hely látványosan nagyon piszkos, hát persze, hogy az első gondolatom az, hogy nem reális az, hogy ő most itt van, főleg nem úgy, hogy még csak nem is hallottam meg, hogy közelített és a padló eléggé tele van mindenféle lommal ahhoz, hogy ne lehessen itt hangtalanul átvágni még úgy húsz centis távolságon sem.
- A név még nem sokat mond... - szökik fel továbbra is határozottan kérdőn a szemöldököm. Nem, ez még egyáltalán nem elég, ennél nekem mindenképpen több kell, hogy ne kotorjam elő a pisztolyt. Bár nem tűnik támadónak, de ki tudja, bár akkor úgy se a fegyvert fogom előkeresni, hanem a képességemet használom majd, ha mégis csak kiderül, hogy veszélyes és úgy küldték rám. - Elrabolták? És... eddig állt itt egy helyben? Mert a por, mintha elkerülte volna. - nem azért, de ha valakit elrabolnak és bevágnak a pincébe, akkor mégis csak koszos lesz, főleg ha ilyen állapotok uralkodnak itt, bár ha mégis igaza van, akkor nem jó hír, ha netán valaki vissza fog térni ide. - Látta a támadót? - oké, vegyük úgy, hogy igaza a kis meséje, legalább egy rövid időre, aztán majd még természetesen meglátom, hogy mit is higgyek. Egyelőre körülnézek, és a zseblámpával pásztázom kicsit a terepet, hogy meglessem merre van a felfelé, mert kellene egy lépcső, csapóajtó, szóval akármi, amin feljuthatunk innen, már ha tényleg elrabolták. - De, ha átver... egy rossz mozdulat és.... - határozottan csúnyán nézek, csak a beijesztés kedvéért, aztán intek neki, hogy menjen szépen előre, amikor már kiszúrom a lépcsőt. Nem megyek előre, jobb ha látom, hogy mit csinál és így legalább azok a fájdalmas fintorok is csak nekem maradnak meg, amik az arcomra kiülnek minden lépésnél, arról már nem is beszélve, hogy istenesen bicegek. A lábamnak kellene fog egy orvos, ehhez kétség sem fér, de egyelőre ilyesmire nagyon nincs időm.

Aiden & Niky

Igen, várható volt a meglepődés, nem is nagyon csodálkozom el a dolgon, elvégre tök logikus, hogy ez legyen az első kérdés. Kicsit zavartan túrok bele a hajamba. Ezt persze tökéletesen lehet bárhogy értelmezni, de most épp tényleg abból fakad, hogy nem tudom, mit mondjak erre. Hát azt mondom, ami először eszembe jut. És valahol igaz is.
- Niky vagyok, és... - kicsit megállok, és közbenézek, elvégre nekem is új a hely, csak én valószínűleg sokkal jobban látok a férfinál. Lom, kosz, mocsok. Biztató. Továbbra is zavartan pislogok, majd folytatom. - ...és nem tudom hogy kerültem ide. Arra emlékszem, hogy hazaindultam, és volt ott valaki...
Valójában a történetem nem áll messze a valóságtól, mert egyszer tényleg elraboltak, és azért tudom, hogy ez a hely egyáltalán létezik. Csak épp nem a pincében ébredtem, és nem volt túl nehéz dolgom a szökéssel. Szerencsétlen nem tudhatta. Amúgy gőzöm nem is volt, hogy ki a tettes, nem volt itt, mikor magamhoz tértem. De megnéztem volna a képét, mikor azon gondolkozott, hova tűnhettem el. Minden esetre most én vagyok az áldozat, remélhetőleg nem lesz bajom. És lovagom még meg is ment. Vagy én mentem meg őt, ha sehogy nem megy neki a járás. Majd elválik.

Niky & Aiden

Szó se róla elég erőteljesen meglepődöm, amikor hirtelen meglátom magam előtt az ismeretlen alakot, és tudatosul bennem, hogy az illető történetesen egy nő és a külseje alapján cseppet sem illik a helyre. Nem kellene ilyen kellemesen tisztának lennie, ha teszem azt itt él, no meg furcsa módon semmiféle mozgásra utaló hang nem jutott el hozzám az elmúlt pillanatokban, amíg kerestem a zseblámpát a táskában. Szóval értetlenül húzom fel a szemöldököm és próbálom hova tenni a dolgot, hiszen rajtam látszik most zuhantam le ide, alig állok a lábamon, azaz azon, aminek sikerült kinyiffannia az esésnek hála.
- Ki vagy? És hogy kerültél ide? - eszem ágában sincs foglalkozni a kérdéseivel, csak futólag lefelé pillantok a lábamra, aztán megrázom a fejem. - Nem vészes. - oh, dehogy nem, de nem fogom csak úgy kiszolgáltatni magam, mert nem tudhatom, hogy kicsoda, nem tudhatom, hogy mégis kiféle, miért van itt és leginkább nem ellenség-e, mert arra is bőven van esély. Elegen járnak a nyomomban, hogy ne bízzak meg csak úgy gondolkodás nélkül egy vadidegen nőben, aki a semmiből került ide, miközben az egyértelmű, hogy eddig nem volt itt. Simán lehet veszélyes is, a pisztolyom viszont nincs a kezében, bár egyelőre nála sem látok fegyvert, a képességem viszont aktív, szinte érzem a vér gyors futását az ereiben, tudom, hogy ha kell, akkor meg tudom védeni magam tőle, az még persze kiderül, hogy szükség van-e rá. Egyelőre a kérdéseimre várok választ, ez a fontosabb.

Aiden & Niky

Aiden nagy puffanással ér földet a pincében, és némi káromkodás meg tápászkodás után lábra áll. Sokkal rosszabb is történhetett volna, így csak egy kis bokasérülés. Mi van, ha rosszul esik? Ahogy a sötétben keresgélni kezd, zajt hall maga mellől, méghozzá egy halk, rövid ismeretlen hangot. Leginkább egy mély, rövid "zöm"-re hasonlít, de a sötétben nem látja, hogy mi történt pontosan, majd csak előszedi a lámpát, és mikor felkattintja azt, már előtte áll valaki, bár kellő távolságban.
A kezeimet feltartom, mint mikor valaki megadja magát, és kicsit hunyorgom, ahogy az arcomba világítanak. Szinte azonnal közlöm is, amint a férfi meglát..
- Meg ne támadj! Bocs, ha a szívbajt hoztam rád.. - majd le is engedem a kezem, miután pár másodperc alatt felmérem, le akar-e lőni rögtön. De csak nem. Finoman elmosolyodom, és megkérdezem.
-Jól vagy? Nagyot estél. - nem, egy cseppet sem érdekel, hogy Aiden valószínűleg azon gondolkodik, hogy a fenébe kerültem ide, mit csinálok itt, és egyébként is, miért voltam itt amúgy. Plusz az, hogy a ruhám egy cseppet sem illik a mocskos környezetbe, már nem is megemlítenivaló. Persze ha jobban megszemlél neki is feltűnhet, hogy biztosan nem itt töltöm mindennapjaim, tekintve, hogy a magassarkú cipő, a harisnya, és a szolid, fűzős piros ruha nem éppen kompatibilis a mocskos pincével, ahogy a szépen ápolt haj, és a csinos smink sem. Valahol várom, hogy mi lesz a férfi reakciója. És a lába csúnyán néz ki. Hogy fog felmenni? És ha kiderül, hogy a pince ajtaja valójában zárva van, hogy magyarázom meg, hogy kerültem ide? Bár mondjuk alapból hogy magyarázom meg? Áh, mindegy, ezt majd később... Megoldjuk a problémát, ha majd probléma lesz....

Niky & Aiden

Nem túl bizalomgerjesztő a látvány, ami a helyet illeti, ennek ellenére mégis gondolkodás nélkül szállok le a motorról és támasztom ki a járgányt, miután leállítottam. A bukósisak a kormányon landol, mint mindig, aztán gondolkodás nélkül indulok meg a cél felé, ami jelen esetben egy romos épület. Nem biztos, hogy van itt valami... bármi, de a helyi kocsma egyik nem épp teljesen józan törzsvendége beszélt erről a helyről. Állítólag az egész lakatlan, de fél éve szerinte igenis voltak itt valakik, belakták a helyet egy időre, és nagymenő alakoknak tűntek, mert elég sok drága autó fordult meg erre. Az apám levelei és ez... valami összefüggésnek kell lennie, valamiféle válasz lapulhat itt. Nem tudom még hogy mi, de ez még mindig több, mint amire eddig sikerült jutnom a nyomozások során. A pisztolyt egyelőre még nem veszem elő, egyáltalán nem biztos, hogy szükség lesz rá, főleg akkor, ha nincsenek tanúk, akkor végképp nem foglalkozom azzal, hogy gond lehet a képességem használata, akkor nem fogom visszafogni magam. Határozott léptekkel indulok meg a bejárat felé, hajolok le, hogy a kissé omladozó ajtó alatt könnyedén átjussak és semmi se nyársaljon fel közben.
Üresnek tűnik a hely az első pár perces körülnézés után, teljesen üresnek, de attól még semmit sem vehetek biztosra és főleg nem bízhatom el magam, ez szimpla alapszabály. A gond viszont nem is ezzel van, hanem pont a ténnyel, hogy túlzottan a környezetemre figyelek, túlságosan arra, hogy van-e valaki bent, hogy jön-e hang odafentről, aminek hála sikerül rálépnem egy felettébb gyenge gerendára, ami a súlyomnak meg is adja magát, és mire feleszmélek már egy jó három méteres zuhanás után találom magam egy emelettel lejjebb, vagy inkább a pincében por és kosz között. Óvatosan, felszisszenve próbálok feltápászkodni, első körben nem rálépve a bokámra, amelyik lüktet és fáj, jó eséllyel kiment, ha nem törött, de ez utóbbit itt a sötétben meg se nagyon nézhetném, az pedig most nem jó ötlet, hogy nyomogassam és nézegessem, hogy pontosan mi is a helyzet vele. Összeszorítom a szám, hiszen a sötétben alig látok valamit, fentről gyenge fény szűrődik le és már az első lépéssel sikerül beleütközni valamibe, tehát jó eséllyel a padló tele lehet mindennel, ami még jobban megnehezíti a közlekedést, főleg így sántán. - Remek! - elnyomok egy utána következő heves káromkodást, miközben a táskámba kotrok, hogy megtaláljam benne azt a zseblámpát, amire mérget vennék, hogy elhoztam. Mindig fel vagyok szerelkezve... most is kellett, hogy legyen ennyi eszem!

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Bár eleinte egy a semmibe kiabáló idiótának érezte magát, de mikor valami meghatározhatatlan zajokat vél kihallani a házból, megnyugszik. Nem a semmibe eresztette el hangját. Azonban még így is várnia kell egy keveset, mire emberi életforma tűnik fel. Igaz, egy egész bandányi segítő kéz jelenik meg. Meglepetésében Zane nagyot nyel. Meglehet nem sárga angyalokhoz lesz szerencséje, hanem inkább a sárga ördögökhöz. Hidegvérét hamar visszanyeri. A külcsín lehet nem előkelő, ám nem Sittes lenne az első rosszul öltözött üzletfele.
- Üdvözletem uraim! Öröm ennyi segítőkész fiatalembert látni. Amennyiben segítenek, úgy fejenként egy húszas ütné a markukat. – teszi meg a kezdő licitet. Nyilván a mohóság szelleme ennél többet fog a fiatalemberekből mondatni, de arra is felkészült. Nem véletlenül töltötte fel magát energiával.
Az üzleti megbeszélést egy bekiabáló szakítja félbe. Zane a hang irányába nézz. Valamiféle torzonborzas fiatal lányka nyitja ki száját, de akkorára, mint a bécsi kapu, ezzel megzavarva a tárgyalást. Zane jól megnézi Hangoskát, honnan eredhet bátorsága, hogy beszóljon egy bandavezérnek, holott szólóban van. Illetve mintha lenne még ott valaki mellette. Biztos ő a csendes társ. Persze felfogta, hogy a lány így akarja elterelni róla a figyelmet, hogy elmenekülhessen. Okos és jó szándékú cselekedet, ám Zane koránt sem érzi úgy, hogy veszélyben lenne. Persze a jelenlévők közül egyikük sem sejtheti mutáns mivoltát és erejét. Így egyenlőre szótlanul hallgatja az egyre érdekesebb párbeszédet. A lány mintha csak magára akarná haragítani a bandavezért. Okos dolog ez? Bizonyosan nem. Szemernyi félelem se lenne benne, hogy elkapják és jól elpáholják? Különös. Akárcsak az a lila foltos megjegyzés… Kétli, hogy lányként ütne eme kidolgozott izomzatú gazfickó. Ezt felettébb érdekesnek tartja. Így már csak ezért is marad, pedig most könnyedén elszaladhatna. De minek tenné? Higgyék csak azt, hogy egy ostoba, eltévedt üzletember, pénzzel telt zsebbel. Nem tudhatják, hogy az ő zsebei más meglepetésekkel is telve van.

*Végre biztonság* szakad ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj, amikor megáll velem szemben a romos nyomortanya jogos tulajdonosa, egy villámló tekintetű, húszas évei közepén járó nő. Az öltözéke tökéletesen passzol a környezethez, ez az első hely, ahol úgy érzem, én lógok ki a sorból, ami jelen helyzetben oltári pech… Elrebegek egy visszafogott sajnálkozást a rommá gyalázott ajtó miatt, bár sejtésem szerint a ház állapotán ez már sokat nem ront, de hát fő az udvariasság ugye, mégiscsak ő itt a házigazda.
Amikor az idegen lány tekintete a vérző karomra téved, önkéntelenül is követem a pillantását, ennek hála azonnal szemet szúr, hogy a nem mindennapi génállományom máris működésbe lépett, és lelkiismeretesen igyekszik befoltozni a lyukat rajtam. Gyorsan a hátam mögé rejtem a sérült karom, mintha ezzel elkerülhetném, hogy a vendéglátómmá avanzsált nő is megállapíthassa, hogy viharos sebességgel gyógyulok. Őszintén, én sem hiszek az átütő sikerben, de hátha. A mai napom után már semmi sem lep meg…
- Figyelj, én… Nem tervezek ám sokáig maradni! – lépek egyet hátra, aminek hála beleütközöm a maradék kettő, ajtóként funkcionáló deszkába. Kintről hangok szűrődnek be, alighanem a magára talált csöves brigád készül felforgatni itt az összes környékbeli házat utánam. *Fogalmam sincs, hogy mászom ki ebből, de valahogy muszáj lesz. Hátha össze tudok barátkozni ezzel a lánnyal…* téved a pillantásom ismét az előttem álló, nálam egy kicsivel magasabb, fiatal nőre. Csak ekkor szúrom ki a méretes fém villát, amit a kezére növesztett, és egyenesen nekem szegez.
*Mi a fene? Én leszek a vacsora? Legalább előtte beszélgethetnénk, hátha meg tudom győzni, hogy rendes csaj vagyok… Franc… Mióta ilyen gyakoriak a mutánsok a környéken? Cseppfertőzéssel terjed újabban az X-gén???* válik némileg kétségbeesetté a tekintetem, de lélekben felkészülök arra, hogy ismét használni kényszerülök majd a képességem. Felkapok a földről egy darab deszkát, hogy legalább úgy érezzem, fel vagyok fegyverkezve, aztán teszem, amihez értek: kidumálom magam. Valahogy.
- Oké. Tudom, nem ismersz, és valószínűleg a hátad közepére sem kívánod a társaságo… - indítok egy barátkozósnak szánt mondattal, aminek a végéig már nem jutok el, mert valaki a közepébe hellózik. A karmos nő rám néz, mire vadul rázni kezdem a fejem.
- Esküszöm semmi közöm hozzá!- emelem fel mindkét karom tiltakozásként, és ez láthatón meggyőzi, mert elrakja a nehéztüzérséget. Kissé meglepetten veszem tudomásul, ahogy a fémpengék a kézfejébe siklanak vissza, mintha ez amúgy anatómiailag teljesen rendjén volna, de mivel egyre népszerűbb ez az átkozott ház, nincs időm rákérdezni, hogyan szerezte azokat. A hang tulajdonosa elárulja, hogy a kocsijával árokba borult, és abba a hiú reménybe ringatta magát, hogy itt rejtőzik a drága lélek, aki majd segít neki kihúzni. Rejtőzik drága lélek, rögtön kettő is, de komolyan kétlem, hogy mi leszünk azok, akik egy több száz kilós autót majd csak úgy kiemelnek az árokból, és az útra pöccintik. Viszont azt egy percig sem kétlem, hogy bőven lesz önkéntes jelentkező a hajléktalan bandából, aki pillanatok alatt lapra szereli neki a kocsit, sőt, ha már ott van, rögtön el is adja alóla…
Amikor elhangzik a bónusz mondat, hogy még pénzt is adna a dologért, már szinte biztosra veszem, hogy körülrajongják az eddig rám vadászó csövesek. És lőn igazságom, már hallom is a kérdést odakintről, hogy mennyiért lopják ki a fazon alól a kocsiját.
- Ez a szerencsétlen palimadár tényleg nem látja, hol vagyunk? – pislogok értetlenül a mellettem ácsorgó karmos tüneményre, észre sem vettem, hogy már mindketten derékig az ablakban lógunk. Neki mondjuk nem lenne nehéz dolga azzal az aprító bárddal a kezében, nekem azonban illene továbbra is meghúzni magam. Persze ezúttal sem teszem. Ehelyett inkább alaposan szemügyre veszem a hófehér öltönybe bugyolált fickót, aki vígan játszik odakint az életével. A csöves horda már körülvette a férfit, mint kisgyerekek a fagyis kocsit, szerintem csupán percek kérdése, hogy még a ruháitól is megszabadítsák…
Amikor azt hiszem, a pasinak végleg annyi, az ablakkeretben elkényelmesedő vaskarmos lány könnyed, szinte már laza társalgós hangnemben odaszól a bandavezérnek, és bár én alig hiszek az öt érzékszervem közül legalább kettőnek, olyan otthonos kis csevegés alakul ki kettejük között, mintha országos cimborák lennének.
*Ismeri őket? Mondjuk, lehet, hogy szomszédok…* fut végig a pillantásom újra a lány öltözékén, akit az imént a Sittesnek keresztelt hontalan Vadmacskának szólított. Egészen úgy tűnik, hogy Vadmacska védelmébe veszi az öltönyöst, bár én nem bíznék abban, hogy ez a bagázs ellen tud állni egy ilyen márkás öltönyzakónak, mint amit a gyanútlan idegen visel. Egyelőre sajnos esélyem sincs elslisszolni észrevétlenül, hiszen annyian vannak itt, mint az állatkertben, de bízom benne, hogy hamar feloszlik a tömeg, és békén hagyják azt a szegény bolondot is odakint.
- Mondd csak Vadmacska, ezek a te haverjaid? – suttogom a nőnek, bízom benne, hogy van olyan jóban a bandavezérrel, hogy az ne akarjon mindannyiunkból fasírtot csinálni…

Mivel messzinek ítélem még a „fehér báró” érkezését, tekintetem csapongóan siklik hol jobbra, hol balra a környéken, lassan elég sötét lesz ahhoz, hogy ezen a néptelen nyomortanyán már csak a kékezüst Hold és parányi kísérői adhassanak leheletnyi fényt. Az ölembe veszem a kopott, itt-ott bravúrosan bénán befoltozott sárszínű tarisznyámat, ami eredeti állapotában talán zöld lehetett, és könyékig beletúrok, mert halványan rémlik, hogy rejtettem bele egy almát a minap. Előkerül két szakadt felső, egy mosásra váró nadrág és egy fél pár papucs. Ja igen, reménykedtem benne, hogy egyszer majd találok hozzá egy másik felet. Ha nem is pont ilyet, de legalább egy méretben ehhez passzolót, akkor már boldog leszek. Mondanom sem kell, hogy nem találtam párját azóta sem, így csalódottan hajítom a lábbelit az egyik sarokba, és nagyot harapok az almából.
- Végre kaja… - sóhajtom, mert két napja ez a legjobb élelem, amihez hozzájutottam. Amikor fakózöld pillantásom újra a környékre vetül, észreveszek egy idegen, vérző lányt kiszaladni a kedvenc, szívemnek oly kedves banda nem túl jótékony gyűrűjéből. Bár a lány elég messze volt a hajlékomtól, mégis piszkosul gyorsan ideért és sosem látott lendülettel „törte rám az ajtót”.
- Basszus ez hihetetlen… - nyelem le a második falatot, majd a félig megrágott almát rettentő dühösen a zsákomba vágom.
*Nem eszem napjában 5-ször, sem napjában 3-szor, de még az is ritka, hogy mindennap egyek valamit… de valahogy mindenki ráérez arra a harminc percre, amikor a lassan egyetlen szívemnek még kedves időtöltésemnek hódolok, és akkor szakad rám az ég, meg csőstül a baj…* morgolódom magamban.
Mint egy felpaprikázott bivalycsorda, száguldok le a rozoga lépcsősoron, és fordulok be a bejárathoz vezető előtérre. A táskámat hanyagul a fal tövébe ejtem, és megközelítem az imént csúfosan szándékosan rám törő idegent. Egy korombeli, jól öltözött, tipikus városi lány, porcelánfehér vállait fényes fekete hajtincsek takarják. Motyog valamit arról, hogy sajnálja, hogy rám törte az ajtót, ami valljuk be szinte ott sem volt, így igen nehéz lenne azt nevén nevezni. Bejött a kereten át, na. Hát ha egyszer nyitva volt, lévén nincs mivel bezárni…
Bár gyűlölöm, hogy ő ma már a sokadik, aki háborgat, zord vonásaim megenyhülnek a lány rémült szavaitól, és a vérző karjának látványától, és épp megjegyezném, hogy tudom, hogy a fiúk odakint nem épp a legnagyobb gentlemen-ek, ám mielőtt szóra nyithatnám a szám, észreveszem, hogy az idegen karját csúfító, hosszú seb szélei lassan elkezdenek behegedni.
*Mutáns…* villan át az agyamon a gondolat, és azon nyomban felveszem a támadóállást, karmaim szinte kipattannak a kézfejem bőrén át, pillanatnyi, az agyam által fel sem fogott fájdalmat okozva. Rögvest azt gyanítom, hogy az idegent Stryker küldte utánam, de láthatóan annyira meglepi a kilétem, hogy kétségeim támadnak ez ügyben. Ráadásul nem tűnik túlságosan fenyegetőnek, hiszen még egy „átlagos” banda elől is inkább elmenekült. Nem tudhatom, miféle képesség birtokában van, már amennyiben nem a regeneráció az egyetlen képessége.
- Hahó van itt valaki? – üti meg a fülem egy mélyebb tónusú férfihang odakintről. Mivel nem tűnik ismerősnek számomra ez a bariton, felkelti a kíváncsiságom. A fekete hajú lányra nézek, hátha vele érkezett az újabb idegen. Visszahúzom a karmokat. A gyors és hangos távközlési módszernek hála azt is hamar elárulja a rejtélyes hang, hogy a kocsija árokba borult és most épp segítő kezekre vadászik, akik majd közreműködnek a kitolásban. A legrosszabb, amit mondhat, viszont csak ezután következik. Megfizetném a szolgálatait. Az ablakhoz sietek, hogy kinézzek rajta, és felmérhessem a bátornak, avagy vakmerően ostobának is nevezhető idegent, és az eddig szorgalmasan közeledő fehér báró alakját vélem felfedezni. Róla majdnem meg is feledkeztem. Egy harmincas évei végét taposó ritkás hajkoronájú férfi remél segítséget ezen az isten háta mögötti helyen, és végül is nem is kell csalódnia. Bár az én szolgálataimat Sandner óta nem lehet megvásárolni, és különben is hányok az efféle ajánlatoktól, illetőleg fazonoktól, a korábban távolabb kavirnyáló banda nem osztja ez irányú nézeteimet. Valószínűleg a lányt is kirabolni igyekezték az imént, az pedig már csak mellékes dolog, hogy ritkán téved erre hozzá akár csak hasonlóan szép teremtés. Ezek meg csak pasik.
- Hé, öreg, mennyiért kéne segítség? – lép elő a Sittes névre keresztelt, jól megtermett bandavezér ezúttal csak két „oldalbordájával”, akik már sokat sejtetően ropogtatják kérges kezeiket.
- Mi a fiúkkal tudunk segíteni. – áll meg előtte foghíjas vigyorával, és ha az idegen nem is, én már jól sejtem, mi jön ezután. Hosszú, hosszú tortúra, némi megvezetéssel, de végül úgyis lekerül a márkás óra, a flancos öltönyzakó, a fényesre suvickolt cipő, és biza’ az autóból se sok marad, ha elegendő idő eltelik.
- Nahát Sittes, pedig azt hittem legalább minimálisan sikerült jobb modorra nevelnem téged az elmúlt évek alatt, de Te mindig bebizonyítod, hogy csak üres ábrándokat kergetek. – kiáltok oda, mialatt rosszallóan ingatom a fejem Sittes felé, ekkorra már elfoglaltam az ablakkeretet új, ideiglenes ülőhelyként, hátamat a keretnek vetve.
- Hehheej, itthon vagy Vadmacska? Mi van tán' nem vagyok k*rva udvarias?– tárja szét felém a karjait üdvözlően, pedig nem gondolom, hogy annyira jóban lennénk, mint ahogyan ő hiszi.
- Azt a rohadt... már nem is látszik az a jókora lila folt, amit tegnap hagytam a képeden kislány… Sose tudom, hogy csinálod… - rázza a fejét, félig nevetve a melák, ha van egy kis szerencsénk, ma jó napja van, és nem fog balhét rendezni.
- Tehetek én róla, hogy úgy ütsz, mint egy lány? – húzom cinkos félmosolyra az ajkaimat, és igyekszem megőrizni a látszólag nyugodt testhelyzetemet. Ő csak nevet rajtam, valószínű poénnak vette a sértést, de nem baj, hiszen nekem most épp az a célom, hogy oldjam a feszültséget. Ha csak egy kis időre is, de sikerült elterelnem a gondolatait a legújabb fogásáról.
- Figyelj már Sittes… Van egy kis beszédem az úrral, szóval ma nem akarok több balhét magamnak. Tudod milyen az, ha az embernek iszonyatosan, rémesen pokoli napja van, nem? – kérdezem kedvenc börtönviselt cimborámat, aki megpróbál valamennyi megértést erőltetni az ábrázatára, láthatóan ma nem annyira kötekedő, mint máskor.
- És tudod, milyen, amikor nekem van iszonyatosan rémesen pokoli napom, ugye?… na ez pont egy olyan nap… - küldök felé egy a hangulatomat megfelelően demonstráló parázsló pillantást, melyből biztos vagyok benne, hogy le fogja vágni, hogy egyszerűen nem éri meg, hogy ma belém kössön. Egy csatában nem feltétlenül kell győznünk, csak be kell bizonyítanunk a másik félnek, hogy nem éri meg számára a küzdelem.
Meglátjuk, mi történik…

Lassan közeledik a házhoz. Az este beállta sötétnek köszönhetően nem látja még, hogy az már nem egy ház. Még az sem tűnik fel neki, hogy nincsenek fények, nagyon elmélyedt gondolataiban. Mert miért is bosszankodjék amiatt, hogy árokba csúszott. Helyette inkább kellemes dolgokon jár az esze, mint mondjuk Kátya, kinek oroszosan szép vonásai egy életre beleégtek elméjébe. És hiába minden, feledni nem könnyű. S hogy miért pont őrá gondol most? Mert jó kedvre deríti. Főként ha éppen rosszul állnak a dolgok, mint most is. Olyan ő, mint eső után a napsütés. Mert még nem kötődnek hozzá szívet tépő rossz érzések, csak a jók. Hogy meddig tudja majd ezzel az illúzióval hitegetni magát csak a jövő mondhatja meg.
Egyre közelebb ér a házhoz. Erre egy hűvös szellő hívja fel figyelmét, mitől ösztönösen megrezzen. Fantáziavilága szétszakad, eléje tárul a szomorú valóság.
- Mi a franc? – sokkolja a romos hely látványa.
- Itt valami nem stimmel… - morog félhangosan. Itt pedig házat látott, nem romokat. Eltévedt volna? Vagy talán ama kóbor mutáns képes lenne manipulálni elméjét? Az nagy baj, s még nagyobb hogy nem figyelt. Megáll a romos háztól pár méterre. Lehumja szemét, kezeit széttárva koncentrál. Az elme pszichikai erejét próbálja magába szívni, de nem érez ilyen energiát. Alig fél percig tartott a folyamat. Zane szemei feltárulnak. A romos ház még mindig ott állt
- Semmi. – húzza el száját. Nem gondolta volna, hogy érzékei csapták be a távolból. Legyintve fordul meg, hogy visszainduljon, másképpen megoldani a problémát. Feltámadó szél mintha emberi beszéd foszlányait fújnák feléje. Zane megtorpan, fülel. Visszafordul az épület felé, újra vizsgálgatni kezdi.
- Hahó! Van itt valaki? – kiáltja el magát.
- Lecsúszott a kocsim az útról és segítség kellene visszatolni. – kezdi hülyének érezni magát. Egyáltalán nem biztos, hogy emberi beszédet hallott.
- Megfizetném szolgálatait. – próbál egy kicsit anyagi vonalon hatni.
- Nem vagyok idevalósi. Amint segít, rögvest elhúzok. – próbál arra asszociálni, hogy aki itt él, már ha él itt egyáltalán valaki, nem véletlenül teszi azt. Őt a helyi viszonyok nem érdeklik. Egy kis porfészek mit sem számít nagyra törő terveiben. S a történtek után szíve szerint húzna haza. Már nem érdekli sem a bosszú, sem a mutáns felkutatása. Ennyi bosszúságot nem ér meg.

*North Salem jó buli lesz! Na, ne legyél már ennyire majrés tyúk…* idézem vissza magamban Cole szavait, azokat, amelyekkel ez a nyomorult szemétláda rábeszélt, hogy elmenjek vele randizni abba az isten háta mögötti kisvárosi klubba. *Csak iszunk néhány pohárral, táncolunk, élvezzük a hangulatot, és aztán hazajövünk. Ennyi. * A legkevésbé sem ennyi volt.
*Jó buli?! Isteni! Sőt, egyenesen extázis közeli élmény! A rohadt életbe... Hát kellett ez nekem? Pontosan tudhattam volna, hogy ez lesz a vége! Mindig ez a vége!* mérgelődöm magamban miközben a néptelen utcákon bolyongok, lassan két teljes órája. Hideg van, sötét, és fogalmam sincs, pontosan hol is vagyok éppen. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy alaposan szétrúgjam Cole Carlson seggét, amiért otthagyott abban a lepukkant North Salem-i lebujban, kocsi, pénz, és ismerősök nélkül. Mivel nem akartam vele az első romantikusnak induló, ám dögunalmasra sikerült lejárt csajozós dumákkal tarkított találka után ágyba bújni, úgy gondolta, méltó bosszú lenne, ha faképnél hagyna a semmi közepén. Végül is nem állítom, hogy tévedett, tényleg alaposan sikerült megszívatnia ezzel. Ha legalább arra lenne ötletem, merre is járok éppen, végre elkezdhetnék azon is gondolkozni, hogyan jutok majd vissza az X-birtokra. Persze előbb vagy utóbb feltűnik majd a hiányom, és keresni kezdenek, de ahogy körbepillantok ezen a környéken, egyáltalán nincs rá garancia, hogy akkor még életben leszek. Szorosabbra húzom magamon a bőrkabát szárnyait, így a csípős szélnek csak a fele süvít keresztül rajtam, ahhoz azonban ennyi is bőven elég, hogy csontig átfagyjak. Elsétálok egy lángokban álló szemetes fölé görnyedő hajléktalan mellett, és életemben először fordul elő velem, hogy borzalmasan irigyelni kezdem, amiért már régen hozzászokott ehhez az életmódhoz, ráadásul van egy égő kukája, ami csak úgy ontja a meleget.
- Eltévedtél Cicus?- veti oda nekem egy fogatlan vigyor kíséretében, ami arra ösztönöz, hogy megszaporázzam a lépteimet, mielőtt erőt venne rajta a segítőszándék, és felajánlaná a társaságát éjszakára. Futva vágok át egy kisebb téren, majd befordulok egy néptelennek hitt mellékutcára. A sikátor ködlepte, mocskos, és nyugtalanítóan szűk, magas sarkú csizmám koppanó léptei olyan zajt ütnek, mintha legalábbis fegyveres kommandós akció zajlana a közelben.
*Fegyver. Mit nem adnék most apám egyik pisztolyáért…* fogalmazódik meg bennem a gondolat, szinte észre sem veszem, hogy lassan a házak is elmaradoznak mellőlem, egyre sötétebb, vészjóslóbb környékre tévedek. Egy pillanatra megtorpanok, mély levegőt veszek, megnyugszom, és körbenézek.
Sehol egy ember, ház is csak elvétve akad, ám azok legtöbbjei is omladozik már, szinte ordít róluk, hogy hosszú évek óta lakatlanok.
- Remek. Legalább annyi biztos, hogy ez egy csövestanya. És valószínűleg a külváros, annak is a létező legkülsőbb része. Közbiztonság gyakorlatilag nulla, a bűnözési ráta viszont legalább az egekben van. – suttogom az idegrendszeremet nyugtatva, ugyan szokva vagyok a túlélő túrákhoz, és elég szélsőséges körülmények között is megtanultam életben maradni, a hegyekben azonban csak vadállatok leselkednek a mutánsra, nem a város szélére kényszerült, bármire képes hajléktalanok. Már épp elszánnám magam arra, hogy ha kell, a képességemet fogom bevetni a túlélés érdekében, és az sem érdekel, ha valakiben komolyan kárt teszek vele, amikor hirtelen egy autó motorjának zúgását sodorja felém a hűvös szél. Talán szerencsém lesz, és nem egy őrült sorozatgyilkos vezeti…

A hang irányába indulok, szerencsére nem lehetek messze tőle, olyan erős a motorzaj, hogy alig néhány sarok választhat el a főúttól. A szívverésem csillapodni kezd, a testemben lüktető adrenalin szintje lassan nyugvópontra ér az ereimben, végre kezdem felfogni és elhinni, hogy megmenekültem, amikor…
Egy tagbaszakadt hajléktalanokból álló banda állja el az utam, olyan gyorsan bekerítenek, hogy mire feleszmélek, minden menekülőútnál áll egy vicsorgó csöves.
- A francba! – bukik ki belőlem a kétségbeesés, muszáj elérnem azt a kocsit, nem akarom egy csövesekkel teli sikátorban befejezni a pályafutásom. Körbepördülök a tengelyem körül, hátha felfedezek valamerre egy apró kis rést a pajzson, ahol kislisszolhatok, de persze sehol semmi. A motorzaj egyre halkul, aztán hirtelen, mintha elvágták volna, egy tompa puffanás kíséretében végleg elhal. Rémisztő, üres csend kúszik a helyére. *Franc, franc, franc… Az a kocsi volt az egyetlen esélyem, hogy valahogy kikeveredjek innen.*
Zihálni kezdek, minden egyes légvételem puskalövés robajaként hat a dermesztő csendben. A hajléktalanok gyűrűje egyre szűkül körülöttem, arcukon egyértelműen látszik, hogy nem hagynak választási lehetőséget, nem „működik a pénzt vagy életet” elv. Pénzem egyébként sincsen.
Nincs más választásom, ha élve akarom megúszni ezt a kis kalandot, ki kell törnöm innen. A másodperc töredéke alatt döntök, a tőlem néhány lépésnyire álló fémszemeteshez futok, és annak éles szélén végighúzva a bal karom, hosszú, de nem mély vágást ejtek magamon. A sebből azonnal karmazsinvörös vérpatak indul útnak, és amint megérzem a folyadék forró érintését a bőrömön, koncentrálni kezdek. Magam előtt egy szabályos tócsába gyűjtöm a kiserkenő vért, majd közepes méretű tövisekké formázom, és célba veszem velük a velem szemben elhelyezkedő szakadt ruházatú férfit. Nem kell mindent megsebesítenem ahhoz, hogy sikerüljön szétzavarnom őket és elmenekülhessek, bőven elég riadalmat keltenem köztük. A siker átütő, a tüskék egyenesen a célpontnak választott férfi testébe csapódnak, a látvány pedig halálra rémíti a körülöttem állókat. Pontosan tudom, hogy a halálfélelmet a bosszúszomj követi, így nem időzöm sokat, azonnal futásnak eredek. Kicsivel távolabb egy romos ház körvonalai rajzolódnak ki előttem az egyre sűrűsödő ködben, úgy döntök, ott rejtőzöm el, amíg elvonul a vihar, hátha nem találnak rám a felbőszült banda tagjai. Keresztülrohanok az úton, át a túlsó oldalra és a ház felé veszem az irányt. Szinte berobbanok a csukottnak inkább csak elméletben nevezhető ajtón, hiszen az alig pár deszkából áll, mégis úgy nézek rá most, mintha legalábbis vasból lenne.
- Ez durva volt…- kapkodok levegő után vérző kezemet a mellkasomra szorítva, a tépett seb szélei lassan, de biztosan hegesedni kezdenek. Felpillantok a földről, hogy leküzdve a rám törő légszomjat, rejtekhely után nézzek, ekkor azonban egy nagyjából korombeli, mogorva tekintetű nővel találkozik a pillantásom. Percekig nézünk némán farkasszemet, mire összekaparom a maradék lélekjelenlétem, és megszólalok:
- Helló! Öm…bocs, hogy így rád törtem…- hebegem zavartan, nagyon remélem, hogy ma este legalább ő nem akar ártani nekem.

A frissen szerzett sérülés, melyet Stryker egyik jól ismert kutyája okozott, lassan halványodni látszik a felkaromon, ahogy visszatérek a romos tákolmányhoz, amit otthonomnak nevezek idestova két éve. Kopott, fekete farmerem térdének szakadásaiba szúrósan tép bele a feltámadó hideg szél, mélykék színű, mindenféle mintát nélkülöző, ujjatlan felsőm látszólag kevesebb atrocitásnak van kitéve a mindennapjaim során.
A csípős, fűszeres levegő hűvös éjszaka ígéretét hordozza, a ködpárás távolban már felsejleni látszik a korábban talán egy kis család tulajdonában álló, mára igencsak lakhatatlanná vált ház sziluettje. Nem lassítom a lépteimet akkor sem, amikor észreveszem, hogy valaki épp azzal foglalatoskodik, hogy megpróbálja felfedezni, majd elfoglalni a menedékemül szolgáló egérrágta romhalmazt.
*Az az ÉN Romhalmazom!*morgom magamban. Ez már a harmadik bámészkodó a héten és mostanra erősen fogy a türelmem!
- Hé Te! Lódulj innen… – kiáltok oda az ismeretlen, utolsó városi göncökbe bugyolált fazonnak. Ahogy közelebb érek, látom, hogy korra nem lehet több 16 évesnél, a szája bezzeg nagyobb, mint egy garázsajtó.
- Mit pofázol kisanyám?! Hee? – kezd rögtön emberkedni, és nyeregben is érzi magát, miután ráeszmélt, hogy nem egy tagbaszakadt pasassal van dolga éppen. Ha ennél is nagyobb paraszt lenne, valószínűleg trágya csordogálna az ereiben.
- Azt mondtam, takarodó van haza törpe, de villámtempóban! – mutatok a bizonytalan távolba, mert bárhonnan is jött ez a kis divatdiktátor, nagyon, de nagyon el van tévedve az én kis hajlékomnál.
- … Hee? – teszem hozzá, csak a teljesség kedvéért, hátha az ő nyelvén közölt információk könnyebben eljutnak ahhoz a parányi, agynak csúfolt nyúlványhoz, ami a fejében tempózik.
- Indulás!! – rivallok rá immáron sokkal vitriolosabb hangnemben, mint az előbb. Legkevésbé sincs kedvem a mai napom után még egy csetepatét lezavarni.

Szerencsére további kínos közjáték nélkül slattyog arrébb az 140-es égi meszelő, így végre hódolhatok kicsit a jól megérdemelt pihenésemnek. Abban persze koránt sem vagyok biztos, hogy most találkoztam ezzel a kölyökkel utoljára, de bőszen reménykedem benne, hogy nem csalja vissza ide a haverjait is.
Elfoglalom a központi helyet a vityillóm emeleti szobájának ablakában, mely mentes mindennemű szigeteléstől, legyen az üveg vagy spaletta, a szél úgy jár-kel az ódon, rozoga falak között, mint a patkányok a csatornában.

Merengve figyelem a távoli horizonton gyülekező viharfelhőket, melyek ilyen szél mellett éjfél előtt megérkeznek hozzám. Tekintetem fejmagasságban a falakra karmolt dühös vésetekre tévednek. „Édes otthon.”
Mikor újra az utakat kezdem pásztázni, jádeszín pillantásom egy, az épület felé közeledő, hófehérbe öltözött alakra siklik. Messziről ordít róla, hogy nem ilyen környékről való, és az ilyenek, mint ő, nem szoktak akárhol eltévedni. Márkásnak látszó öltözékéről óhatatlanul a régi munkaadóm jut eszembe, és forrón remélem, hogy ennek a fickónak még véletlenül sincs köze ahhoz a mocskos féreghez.

Fehér színű, 1983-as évjáratú DeLorean közelít North Salem felé az odavezető főúton. Sofőrje egy elegáns öltözetű férfi, kit akár hóembernek is nézhetnének messziről fehér ruházatáról, mit csak bíbor csokornyakkendője tesz színessé. Nem tűnik turistának, inkább üzletember benyomását kelti. Az igazság azonban mint általában, úgy most sem ennyire egyértelmű. Akárcsak úti célja. A sofőr, kit Doktor Zane Timothy Helmsman-nak hívnak, nem az a fajta new york-i aki poros vidéki városokba szeret elkocsikázni. Főleg, hogy esteledik. Csak ha van rá valami nyomós indoka. S bizony most van.
Pár nappal korábban egy politikai és üzleti rendezvényen vett részt pártja színeiben. A sok gazdasági és miegymás beszéd közepette egy érdekes kis történet ütötte meg fülét. Az egyik milliomos, bizonyos Andrew Sandner épp arról mesélt miképpen is lopott el tőle egy luxuskocsit egy piti autótolvaj. Korcs mutáns jelzővel illette, akinek hatalmas karmai, éles fogai vannak, amit még a cápák is megirigyelhetnek. Az egyik embere már lenyomozta, hogy North Salem-ben bujkál, és már fel is készíti különleges zsoldosait az elfogására. Aztán jó pénzért eladja egy cirkusznak, hogy a világ látványossága legyen a szörnyeteg és jól megdobálják rohadt paradicsommal és záptojással. Szebb elégtételre nem is vágyik mint eme korcs megszégyenítésére. Zane csak kelletlenül mosolygott a hangosan kacagó társaságban. Valódi kilétét nem ismerik, ugyanakkor neki sincs még akkora hatalma, hogy egy mutánsgyűlölő milliomossal nyíltan szembe menjen. De rejtett módon azért borsot törhet az orra alá. Elvégre Zane mutánstársai nagy barátja, kikkel közösen meg kívánja mutatni a világnak, hogy kikké is lesz a jövő. De mindez még nagyon messze van. Így történt, hogy Zane elhatározta: megpróbálja megkeresni ezt a mutánst és ha bírja akkor pártfogásába venni. Meglehet pénzügyi hatalma csekélyebb egy milliomosétól, de neki és a Pokoltűz Klubnak van elég mutáns hatalma ahhoz, hogy elrejtsen egy mutánst. Egyébként sem jellemző mr. Sandner-re, hogy kitartóan foglalkozzék valamivel. Hamar ráun régi játékaira és új után áhítozik. Tipikus elkényeztetett gyermek, s valóban, aki milliomosnak születik az másmilyen nem is lehet.
Eme 'nemes' mondhatni lovagias cselekedet vezette ebbe a porfészekbe. Szinte szó szerint. Hirtelen feltámadt szél keltette porvihar elvakítja a sofőr, ki ösztönösen a fékre tapos, minek folytán a DeLorean oldalára pördül és lecsúszik az út menti árokba. Zane keletlenül mászik ki az ajtón, át az ottfelejtet bokron, mi nem csekély foltot hagy hószín öltözékén.
- Francba! Már csak ez hiányzott! - dühöng mérgesen. A kocsit egymaga nem tudná kitolni, ahhoz nem elég erős, ráadásul sötét is van már. Segítséget kell keresnie. A szél sejtelmesen fúj, immáron pormentesen. Nem túlzottan kellemes érzések kerítik hatalmába. Baljával a kocsiházat érintve leszívja az akkumulátor energiáját. Biztos ami biztos. Körbe tekingetve a távolban egy fényvillanásra figyel fel. Talán egy ház lámpása. Nincs mit tenni, megindul arra fele. Hátha talál néhány segítő kezet akik feltolják az útra. Még jó hogy tömöttebb pénztárcáját hozta magával. Nem is sejti még, hogy a híres-neves romos kísértetház felé vette útját...

North Salem ősi települése nem mentes régi gazdátlan házaktól, melyek az elmúlt évszázadok során a természet erőinek köszönhetően romokká lettek. Mint félreeső épületek idővel a kíváncsi gyermekek prédájává, bandáik törzshelyévé váltak. Egészen egy megmagyarázhatatlan eseményig, mikor is a rémülten haza futó gyerekek kísértetekről hadováltak. Azóta terjedt el a pletyka, hogy a házak eredeti tulajdonosai holtuk után is visszajárnak és a birtokukra tévedő idegeneket minden erejükkel igyekeznek elűzni. Hogy ebből mi az igazság, azt még senki sem derítette ki...

Tárgy: Re: North Salem-i romos kísértetház

» North Salem Hospital
» North Salem utcái
» North Salem városhatár
» Will North Salem-i lakása
» Shayeh rezidencia - North Salem