Barlang

First topic message reminder :

Aki itt tér magához, a hűvös kőre, fullasztóan forró és kénes levegőre, valamint a medrében egyre inkább emelkedő, vakítóan izzó lávára lehet figyelmes.
Szobányi barlangterem. Az egyik falnál plafonig érő kőhalom, az egyik fal helyén lyuk, mely egy emelkedő lávatóra nyílik, másik falnál kevéske víz a padlónál. Valószínűleg a néhány tenyérnyi lyukon szivárog be. Ettől természetesen párás, ezáltal még fullasztóbb lesz a levegő.

Minden bizonnyal öt, maximum tíz percen belül bokáig ér majd az olvadt kőzet hőseink számára...

/Első kör vége: július 9. szerda éjfél, addig annyit írtok és olyan sorrendben, ahogy nektek tetszik. Ha mesélői hozzászólás kell, kérlek szóljatok, hogy biztosan észrevegyem!/

A barlang vize sós víz, ezt mindenki jól érzi, akit legalább egyszer arcon csapott.

Haley sikeresen belefeledkezik a víz élményébe. Nem csoda, hiszen különös tekintettel a benti hőségre és a forró magma fenyegetésére teste már ösztönösen vágyott a hűs víz érintésére. Nem is tart sokáig, míg teljes átéléssel suhan előre, mintha csak egy virágos réten sétálna vidáman a hűs tavaszi szellőben.
Rövidesen rá is talál a kürtőben arra a sodrásra, ami vélhetően egyenesen felfelé visz a felszín felé. Különös érzés, ugyanis ez a bizonyos sodrás egyre csak erősödik. Lassanként már úsznia sem kell, folyamatosan gyorsul felfelé. A sötétségből néhány tucat méterrel később halovány, pislákoló fények villannak fel. Egyre jobban kirajzolódik a járat, ami itt már egészen jól láthatóan kiépített, mesterséges falakkal rendelkezik. Odafent pedig néhány keringő fénypont, melyek a körülöttük a falon lévőkkel együtt jól kirajzolják a propellert, mely szívja felfelé a vizet, vele együtt pedig immár Haleyt is...

Nora számára sem okoz gondot sem a vízbe való bejutás, sem az átúszás a túlsó falig. Ott, mivel egy kissé rücskös a fal, és derékig leér a víz alá, még valamelyest kapaszkodni is tud. Hiába azonban a benti forróság, ez a víz jég hideg. Nem, nincs fagypont közelében, de legfeljebb tíz-tizenöt fokos lehet. Csak reménykedhet benne, hogy nem kell hosszú időt egy helyben töltenie benne, mert tagjai egészen biztosan elgémberednének. Az esetleges komolyabb megfázásról nem is beszélve.

Odabent Kira szem- és fültanúja lehet annak a jelenségnek, ahogyan a víz érintkezik a lávával. Ez az a víz, amit az imént Haley fröcskölt szét, és most az izzó tóba csorgott. Egyrészt forró permetként fröcsköl szét, másrészt pedig bűzös kénszagot áraszt minden cseppje. Ami azonban kellemetlenebb, hogy tömény kénsav az, ami a szilárd felületekre csöppen. Sisteregve éri a falat éppúgy, mint a lány ruháját is, azonnal húsig marva azt. Szerencsére néhány pillanat múlva telítődik annyira, hogy az ujjnyi mély lyukban elhaljon tevékenysége. Vélhetően nem akarja majd megvárni, míg a láva belefolyik a barlang vizébe, hogy azzal hasonlóképpen elegyedjen.

/Ezúttal - mivel senki sem jelzett olyasmit, hogy tartósan távol maradna a játéktól - péntek éjfélre írom ki a körváltást, pontosabban július 18. 23:59-re. Természetesen, ha hamarabb reagál mindegyikőtök, akkor igyekszem majd hamarabb is írni./

Majdnem kiesett a koncentrációból, amikor a víz vonzásán kívül a kis relaxációs gyakorlatával sokkal többet ért el, mint remélni mert. Először is afféle különleges térbeli térkép rajzolódik ki elméjében, ahogy végigköveti a víz felszínét különös érzékelésével. Szerencsére nem tűnik túl bonyolultnak az útvonal, amivel meglehetősen messzire juthatnak a magmától. Csak nehogy fordítva tartsa az elmebeli térképet.
Az egyre több átcsordogáló víz tovább motiválja, hogy ne hagyja abba – mintha ugyan szükség lenne a magmán és a háttérben valamit ügyködő lányokon kívül még több motivációra, és akkor saját magát és a babát nem is számolta idáig – a víz vonzását. A fal további repedése láttán már elmosolyodik, igen, sikerülhet. Addig nem hagyja abba, amíg akkorára nem tágul a rés, hogy átférjenek rajta. Azután azonban rögtön leengedi karjait és megszakítja a különös vonzást is. Ki tudja, mi minden vár még rájuk, jó lesz tartalékolnia az erejével.
Azt nem tudja, hogy Kiráék mit ügyködtek mindez idő alatt, de nem most fogja megvitatni velük. Ahogy meglepettségét is elnapolja, hogy mire is volt képes az imént. Nate-tel el kell majd beszélgetnie, az már egyszer biztos, legalábbis szeretne. Azt mindenesetre megjegyzi, hogy mindhárman különleges képességekkel rendelkeznek, ami feltehetően nem véletlen egybeesés.
- Hát ez új volt. – Jegyzi meg azért a réshez lépve, legalább nem nézik ütődöttnek, amiért nem rögtön ezzel kezdte kőpakolás helyett. – Kábé egy ugyanekkora barlangterem következik, mély vízzel. Aztán a szemközti fal alatt folytatódik a víz. Felfelé is, afféle kürtő lehet. Egész magasra ér a víz, a vízfelszín érintkezik a levegővel a tetején.
Tájékoztatja a lányokat, hogy nagyjából mit is érzékelt az előbb.
- Mindkettőtöknek segítek, öhm, tudok a víz alatt lélegezni. Vagy te is?
Kérdi Kirától, aki olyan határozottam küldi őket előre, mint akinek van vízzel kapcsolatos képessége. Az időt nem akarja húzni, úgy gondolja, míg átúsznak majd a szemközti falig, addig is tudnak egyeztetni. Míg Artemisék az erővel kapcsolatban dűlőre jutnak, addig átpréseli magát a résen, nagyon vigyáz magára, különösen a hasára. A víz érintése szinte új energiával tölti el.
- Jöhetsz! – Tapossa a vizet, miközben várja, hogy Artemis is átérjen. Azt meg se kérdezte, hogy tudnak-e úszni, de hát csak-csak, ha nem, akkor majd vízimentőset játszik.
- Talán majd felúszok előre először, hogy megnézzem egy levegővétellel átértek-e majd, vagy egyéb módon kell megoldanunk, hogy felérjetek majd a levegőre.
Ha elleneznék Kiráék, akkor nem erőlteti, akkor majd menet közben fogják megoldani, ha nem elég Artemisnek az egy levegővétel.

Mindkét sorstársam ugyanolyan dilemmával kell, hogy szembenézzen, mint én. Nem emlékeznek semmire sem abból, hogy kerülhettek ide. Tehetetlenül nézem az egyre emelkedő lávaszintet alig két méterre a lábamtól, és próbálok megbarátkozni a lehetetlennel. Az ott, nemsokára ideér. Talán nem is lesz olyan forró… Bizonyára… Legalábbis nem fogom sokáig érezni mennyire forró. Szerencsére Haley és Artemis is jól vannak a körülményekhez képest, és irigylésre méltóan tartják magukat az után is, hogy megtudták, a falbontásnak ugyebár vége.
Artemis közli, amit megtudott a túloldalról, a víz, ami utat talált magának, egy szintben ringatózik a barlangunk padlójával.
Haley hangjából hallom azt az árnyalatnyi kétségbeesést, de úgy vélem ez, inkább csak a szituáció eredménye. Végül rövid gondolkozás után kissé tétován ugyan, de közli, hogy valamit azért még megpróbál, mielőtt mind keserves halált halunk. Arrébb is húzódom, hogy kényelmesen a lyukhoz férjen, legyen elég helye, tere. Ő odatelepszik, kezeit kinyújtja a terjedő víztócsa felé, mintha meg akarná érinteni azt, de nem teszi. A homlokán ráncba szalad a bőr, mintha nehéz súlyt próbálna felemelni éppen. A tekintete hol a lábai előtt csordogáló vízre, hol az előtte húzódó sziklafalra téved. Erősen koncentrál. Igen, ez egészen biztos. Talán neki is van olyan képessége, amit most megpróbálhat latba vetni annak érdekében, hogy kijussunk.
Ekkor a másik lány leguggol elém, és meglepően kedvesen rám mosolyog. Közli, hogy amit most fog csinálni, fura lesz, és bár nem biztos a siker, de jó, ha tudom, hogy ő nem akar rosszat. Gőzöm sincs, mire készülhet, de érdeklődve pillantok rá a szavai nyomán.
Ekkor selymes bőr gyengéd simítását érzem az arcomon, meglep, mikor észreveszem, hogy Artemis tenyere végigsiklik fáradt vonásaimon. A tekintetét fürkészem, ő pedig lassan egyre közelebb hajol hozzám, ajkaink kezdenek vészesen közel kerülni egymáshoz és ez a tény kissé összezavar.
* Fura perverzió, de végül is, ha már meg kell halnunk… Ilyesmit még úgysem próbáltam ki azelőtt.* vonok vállat gondolatban, úgy vagyok vele, ez már belefér. De végül valami teljesen más történik, mint amire az imént számítottam. A lány közeledése félbeszakad, a testemet pedig indokolatlanul nagy mennyiségű erő kezdi átjárni. Fokozatosan szűnni kezd a fáradtságom, az izmaimban tomboló görcs, amit a megerőltetés szült. Olyan az egész, mintha injekción keresztül nyomnák belém az energiát, mely lassan a sajátommá válik. Fellélegzem és felpillantok az előttem guggoló lányra, aki most még kimerültebbnek látszik, mint eddig, ekkor rögtön megértem, mi is történik. Artemis a saját energiáiból áramoltatott át belém. Ez lehet az ő mutáns képessége. Ha ez beválik, folytatni tudom majd a sziklafal bontását, persze ezzel ő jóval előttem tisztába került.
Amikor leveszi a kezét az arcomról, szaporán szedni kezdjük a levegőt, tekintetemmel egyértelműen üzenem felé, hogy nem fog csalódni, ha már ilyen áldozatot hozott, viszont amikor újra kieresztem a karmaimat, hogy munkához lássak, hirtelen egy vékony vízoszlop tör ki a mellettünk a fal egyik repedéséből. Nem túl erős vízpermet képében zúdítja a nyakunkba a vizet. Haleyre pillantok. Körülbelül a homloka magasságából jól látható repedés kezd végigkúszni a sziklafalon, olyan törésvonal, akit én talán sosem tudtam volna rajta ütni. Nyomán több ponton víz tör elő a falból, hol kisebb, hol erősebb nyomással fröcskölve ránk a vizet. Nem tudom, erre hogy lehetett képes, talán a kinti vizet vezette fel a fal repedésein át mindenfelé, annak ellenállása viszont egyértelműen és csúfosan megtörik.
Tehát mindhárman mutánsok vagyunk.
Az eddig szorgosan tágított repedés ennek hála most már elég széles, hogy ha csak kúszva is, de átférjünk rajta mind, engem azonban nagyon aggaszt az odaát lévő víztömeg.
- Segítened kell Artemisnek a kijutásban! Ha csak nem szeretné előbb visszakapni az erőt, amit átadott. – szólok előbb Haleynek, végül pedig másik társunknak, és erősen bízom abban, hogy jó úszók. Azzal a mennyiségű energiával, amit a macskaszeműtől kaptam, talán még nekem is sikerül majd kikeverednem a vízből, de ha mégsem, akkor is bízhatok abban, hogy legalább a hullámat kihúzzák a szárazföldre. Ha lesz szárazföld. Alapjáraton úgysem lenne túl sok esélyem, mivel fémcsontvázzal lehetetlen a felszínen maradni. Úszni lehet, de fennmaradni…
De ha kell, a meder alján fogok végigsétálni, és ahol el kell indulni felfelé, ott majd a fal mentén mászom a felszínig.
- Menjetek előre. Keressetek kiutat a vízből. – indítom őket kifelé.

/Nora, ha akarod, visszavehetsz az energiából, amit átadtál, mert végül nem lett felhasználva, Te viszont kimerültél./

Ha másmilyen körülmények között lennének, jót kuncogna a karmos lány szavain. Sőt talán azt is elmesélné, hogy ihatott bármennyit, mindig emlékezett az éjszakára. Most azonban csak a kérdésre koncentrál. Megpróbálja felidézni, hogyan került ide, látta-e esetleg a másik két lányt, de nem emlékszik semmi ilyesmire. Ez pedig ismét csak az álom-teóriát erősíti, hiszen az álmokban is egyszer csak ott van az adott szituációban, a kezdet, hogy hogyan jutott oda, hiányzik mindig a történetből.
- Nem, semmire, azt hiszem, és olyan sem rémlik, aminek egy vulkánbeli ébredés lehetett volna a folyománya.
A köveket óvatosan veszi el kupacból és igyekszik minél közelebb pakolni a másik szőke lányhoz, hogy falat építhessen. Ugyan véleményét elmondta a fal használhatóságáról, de hát ha ez nyugtatja meg, hát nem fog a kezére csapni, hogy ne tegye.
- Akár még az is lehet.
Válaszolja bizonytalanul. Talán ha nem szorítaná őket ennyire az idő, vagy nem köhögne ennyit, megpróbálhatná, hátha érzékelni tudná a vizet. Túlságosan elgondolkodik, így aztán tényleg csak az utolsó pillanatban érzékeli a kőhalom megindulását. A kövek elől ugyan el tud ugrani, de a barlang falával keményen találkozik bal oldala.
- Ja, a lehetőségekhez képet. – Kiprésel magából egy mosolyt. – Én tényleg jól vagyok, köszi.
Igyekszik megnyugtatni kis csapatuk kőrakástól legtávolabb ténykedő tagját, közben azért leltárt készít a karján lévő érzékeny helyekről, ha megéli, akkor ezek nemsokára gyönyörűséges színben fognak pompázni. Aztán fülel, hogy triójuk harmadik tagja is remélhetőleg megnyugtató szavait meghallja. Ha ez nem érkezne, akkor feledi talán még köhögését is és megy segíteni, ahogy tud.
- Haley.
Bemutatkozik ő is, pillantása a lányokon, míg megtudja a nevüket. Hát talán mégse álom, két fantáziaszülte lány, névvel, mutáns-képességgel, nem feltételez álomképességéről ilyen kreativitást. Tekintete felméri a kőrakást, ami láthatóan nem lett kisebb.
- Erre nem jutunk ki.
Vonja le a teljesen nyilvánvaló következtetést, aztán átsorol közel Kirához, mintha a fizikai közelség a lány segítségére lehetne. De nem. Sőt. Nézi a tenyérnyi lyukat, hát ezen nem férnek át.
- Ugyan, semmi gond.
Hangja nem túl meggyőző, de nem azért mert haragudna Kirára. Kezd elhatalmasodni rajta a pánik.
- Így is többre jutottál, mint mi.
A hűs levegő segít Haleynek nem szétesni, kicsit talán köhögése is csillapodik. Pillantása követi Kira vezetését, nézi a vizet, de közben korábbi vízcseppeket lát párás poháron felfelé araszolni, vagy a padlón összegyűlni takaros gömbbé…
- Izé.. megpróbálok valamit.
A barlangteremben található vízre koncentrál először, úgy biztosan könnyebben tudja irányítani a vizet, hogy közvetlen közelségben van vele és nem választja el tőle fal. Pillantása a falra rebben. Talán a fal túloldalán lévő vízzel tovább lehetne tágítani a rést. Ezzel a kevés vízzel lávapárnákat nem túl sokat tudnak létrehozni. Sekély víz kell hozzá, de nem ennyire sekély.
A hűs levegő eléggé kitisztítja gondolatait, már érzi a víztömeget a fal túloldalán, erre az érzésre koncentrál, ahogy magához vonzza a vizet. Elképzeli, ahogy először egy csepp folyik felé, végig a barlangfalán lévő repedésen, aztán az egy cseppből öt lesz, majd már nem cseppek, hanem vékony csíkban csordogál felé a víz. Az elején csak a teremben lévő vízszint növelésének felgyorsítását jelentő vízre gondol. Már egészen szemben áll a falon ütött réssel, kezeit maga előtt tartja, mintha így könnyebben uralná a vizet. Ösztönös mozdulat, nem gondolkodott rajta. Ezen kívül, és a koncentrációt jelentő homlokráncoláson kívül egyéb jele nincs, hogy épp próbálkozik - egészen addig míg sikerrel nem jár, már ha sikerrel jár, ugye. Fokozatosan vonzz magához még több vizet, csak erre figyel, semmi másra.  

Azt, hogy az Angyalka szerint már meg kellett volna sülnünk idebent, nem csak hogy nyugtalanító hallani, de nem kis mértékben igaz is. Látszólag zárt barlangban vagyunk, bár valahonnan nyilván jut be levegő, a mérgező kéngőz, a párolgó víz és a forróság egyvelege egyre nehezebbé teszi a légzést, így hamar kimeríti az embert.
Jelen esetben már az is terítékre kerül, hogy az, ahol most vagyunk, nem is igazi, csak egy szörnyű álom, vagy még inkább egy agyunk kreálta valóság. Szeretném hinni, hogy ez így igaz lehet, és nem halhatunk meg, de túl kockázatos lenne kipróbálni.
A következő napirendi pont az alattunk lévő kő hőmérsékletének miértjét boncolja, és társaim mindketten egyetértenek abban, hogy ennek a vízhez lehet köze. A Macskaszemű meglátása szerint alattunk is víz terülhet el, ami folyamatosan hűti a talajt, de félő, hogy ez sem marad így sokáig. A víz ugyanis párolog, és melegszik, a láva azonban nem hűl olyan iramban, hogy felvehesse a versenyt ezzel az enyhítő körülménnyel.
A jóistennek hála, egyik lány sem kezdett el sikoltozni a karmaim láttán, pedig náluk sokkal belevalóbbnak tűnő nőket is kitörte már a frász ettől a látványtól korábban. Értem én, hogy sose higgy a látszatnak, és a jelen szituációból is egyértelmű, hogy ők nem feltétlen egy amolyan plázában nevelkedett fajták, hiszen akkor már üvöltve kiabálnának, hogy valaki azonnal teremjen itt egy láda fagyival és vigye őket ki innen. Ők pedig mit tesznek? Súlyos köveket görgetnek arrébb közös erővel, dacolva minden bennük tomboló félelemmel, kétségbeeséssel, a fizikai erő hiányával, a kínzó körülményekkel és a rengeteg kérdéssel; Miért és ki által kerültünk ide? Miért éppen mi? Hogy jutunk ki? Itt és most egy életre megtanultam, hogy semmi sem olyan, amilyennek elsőre látszik…
Újra végiggondolom a helyzetet, amivel szembetaláltuk magunkat, amikor magunkhoz tértünk… Ha csak néhány perccel tovább bóbiskoltunk volna, már biztosan nem élnénk, ki tudja, talán még én sem… Nem szeretném kipróbálni… Akárki hozott ide bennünket, valószínűleg a halálunkat akarta… Miért? Talán tudja ez a valaki, hogy mutáns vagyok? Ezért? De akkor mi a helyzet velük? Kinek ártottak ők?
A lyuk, amiből a víz szivárgott, lassan kitágul a karmaim jóvoltából, ám mivel ez valószínűleg egy nagyon ellenálló vulkanikus kőzet, nagy erőfeszítést kíván az is, hogy egy akkora lyukat kikaparjak, amekkorán át kiláthatunk a szabadba.
- Nálam ez nem újdonság, ezért megkérdezem. Ti emlékeztek valamire abból, hogyan kerültetek ide? – kezdeményezek beszélgetést, hátha ezzel is jutunk majd valamire.
Bármekkora erővel ütöm a falat, és bízom a kézfejemből előmeredő pengékben, a barlang úgy tűnik, kifog rajtam, a fáradtságtól zihálva pedig még több, és több oxigént követelne a tüdőm, ami idebent most hiánycikknek minősül. Azonban mielőtt végleg feladnám, az események váratlan fordulatot vesznek, a kőhalom, melyet a két lány bontogat, megcsúszik, innen jól látható, hogy fentről indulnak útjukra a szikladarabok, melyek elől a Macskaszeműnek, és az Angyalkának el kell ugraniuk. Bár reflexszerűen rájuk kiáltok, hogy figyelmeztessem őket a veszélyre, ezt maguk is gyorsan észrevehették, és csak remélhetem, hogy egyiküknek sem esett komoly baja. Hiába, a belém nevelt testőr reflex egyszerűen kiirthatatlanná vált a hosszú évek alatt. A kövek végre megállnak, a barlangot percnyi csend uralja, és én nem tudom, megsérült-e bármelyik lány? Leginkább a Macskaszeműért aggódom, hiszen elsőként ő foglalhatta el a központi helyet a halom előtt.
- Jól vagytok?! – sietek előbb az egyikükhöz, majd a másikukhoz, hiszen, ha másból nem, a kőpakolásból származó erő- és emberhiányból rájöhettünk, hogy szükségünk lehet egymásra ahhoz, hogy túléljük ezt az őrületet.
- Hé, csajok, igazán elárulhatnátok, milyen néven kiabáljak utánatok, ha legközelebb szükség lenne rá. – próbálom egy kis humorral oldani az egyébként is pattanásig feszült hangulatot, majd miután válaszoltak, én is elárulom nekik a nevemet. Persze csak annyit, hogy „Kira”.

Ezután visszatérek ahhoz a réshez, amit eddig tágítgattam, de másodpercek múlva teljesen kimerülök, és kimelegedve ülök le a lyuktól nem messze a fal tövébe. Dühít, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy nem bírok többet, ha megszakadok sem! Pedig itt lenne a kiút, csak addig kellene erőlködnöm, amíg át nem férünk rajta…
- Sajnálom… – lihegem. - Ennél több most nem megy… De biztos, hogy víz van a másik oldalon… Ha elérné a lávát…– vezetem a lányok tekintetét a padlón egyre jobban szétterülő tócsára. Nem néztem ki a lyukon át, nem tudom, mi van odakint, de víznek lennie kell. Viszont most gyenge, hűvös fuvallat csapja meg az arcom, ami szintén jó jel.

Egyre inkább bizonyossá válhat a köveket pakolók számára, hogy ehhez a feladathoz bizony se elég idejük, se elég emberük nincsen. Ha legalább az egyik feltétel biztosított lenne, úgy még akadna némi esélyük ezen az úton megoldani a helyzetet. Ebben csak megerősíti a két fiatal nőt, mikor megcsúszik a kőhalom, és ugrani kénytelenek. Világossá válik ugyanis, hogy a kőkupac által eltorlaszolt vélt kijárat nem a falon, hanem a plafonon lévő lyuk. Ezt megerősíti az a tény is, hogy a széjjelebb csúszott kőhalom fentről végtelennek tűnő utánpótlást kap, és ismételten a terem tetejéig ér.

Mindeközben Kira apránként kiszélesíti a fal alján található repedést annyira, hogy még egy kevés víz csorogjon be a padlóra. Néhány milliméter vastagságban ki is folyik, és egyre gyorsuló tempóban terjed. Legalább egy tenyérnyi nagyságú már a rés, mire világosan láthatóvá válik a túloldalon lévő víztükör. Szélessége nem ismert, azonban felszíne körülbelül a terem padlójával egyező szinten található.
Az viszont egészen biztos, hogy a fal ilyen sebességű bontása kevésnek bizonyulhat. Hiába az adamantium karmok szikla által kikezdhetetlen keménysége, az emberi izomzat teljesítménye, ezáltal a fal bontásának sebessége is véges.

Párás ám hűs levegő érkezik a fal túloldaláról, ami valamelyest enyhít a bent uralkodó hőségen.


/Az orákulumnál jelezhetitek, ha újból a mesélő következik. Legkésőbb a szerda esti körváltás után pedig mindenképpen írok egyet, ha addig nem fejeznétek be./

Köhög. Kellemetlen, szűnni nem akaró száraz köhögése végül fel is ébreszti Haleyt. Éjjeliszekrénye felé nyúl, hogy igyon pár kortyot a minden este gondosan bekészített pohár vízből. Keze azonban csak hűvös követ talál, ami elég meglepő ahhoz, hogy teljesen felébredjen. Persze az is segítségére van szemei kinyitásában, hogy személyre szabott ébresztőt kap egy ismeretlen női hangtól.
Szerencsére a barlang látványa elég ahhoz, hogy ne kezdjen azon morfondírozni, hogy Nate vajon miért nem szólt a személyzet bővítéséről.
- Ilyen nincs!
Szalad ki a száján, ahogy körülnéz a barlangban, felmérve azt és társait. Felkel a kemény földről, de a fullasztó melegben továbbra is nehezen kap levegőt, ráadásul valami van a levegőben, amitől köhögése nem akar szűnni. Türkiz farmersortot visel, szürke-fekete csíkos trikópólóval, és fáradtpiros tornacipőjével, haja lazán befonva. Átlagos szerelés, nem segít megfejteni, hogy is került a barlangba két ismeretlennel. Ahogy lenéz a lávatóra hirtelen már nem is érdekli hogyan került ide, sokkal jobban izgatja, hogyan tűnhet el innen. De nagyon gyorsan! Az se segít, hogy már érti nehéz légzésének és köhögésének okát. Keze hasára rebben, valósággal megrémül, ki kell jutniuk innen, tényleg nagyon gyorsan.
A szőke hajú lány kérdésére csak meg tudja ismételni első véleményét.
- Ilyen nincs…
Tudja, hogy ezzel idáig nem volt túl konstruktív tagja a csapatnak, de le kell gyűrnie rémületét. Ezért aztán gondolkodás nélkül megy segíteni elhordani a kőhalmot, jobb ötlete nem lévén, ráadásul messzebb lenni a magmától a legjobb ötlet.
- Van más lehetőség?
Kérdi a másik lányhoz fordulva egy pillanatra, de nem hagyja abba a kövek pakolását. A karmok láttán pislog kettőt, már érti a másik tervét, de azért folytatja a pakolást. Ha nem jönne be az a terv, legyen egy B-terv is. Nora kérdésére viszont most már képes elgondolkodni.
- Igazából nem hiszem, hogy sokat segítene rajtunk. Nem tudnánk olyat falat építeni, ami megvédene a magmától.
Felidézi a ismereteit a vulkanikus tevékenységekről. Pillantása arra a helyre rebben, ahol felébredt.  
- Valami nem stimmel. Hideg volt a kő, ahol felébredtünk, ilyen közelségben ez lehetetlen, nem?   - A lávatóra néző lyukhoz lép.   – Sőt, már meg kellett volna sülnünk.
Nem emlékszik a pontos értékre, de biztos, hogy 1000 °F feletti a magma hőmérséklete és hát az nem nekik való. Visszamegy a kőkupacot pakolni – habár megfordul a fejében, hogy gyűrűjét (nem, nem a préselt virágos bizsut, azt nagyon szereti, hanem jellegtelen aranygyűrűjét, amit amúgy se szeret, nem is érti, miért viseli) bele kéne dobnia a magmatóba, ettől a gondolattól kissé megijed, talán kezd hisztérikussá válni? mindenesetre csak nehezen állja meg, hogy ne nevessen fel a késztetéstől, miszerint el kéne kezdenie Gollam után kutatni – , mert attól, hogy lényegében egy lehetetlen szituációban vannak, még nem akarja kipróbálni a magmafürdőt.
- Talán ez egy valamiféle védett barlang..
Ha ő tud a víz alatt lélegezni, a másik lánynak szó szerint karmai vannak, talán a szőke lány védi a helyet, ha nem is tudatosan. Vagy valaki más. Vagy hülyeséget tanítanak a portlandi magániskolában, vagy szimplán túl sokat evett Roberta isteni vacsorájából és most mohósága rémálommal van büntetve.
- Vagy nem is igazi ez az egész… habár a hőség elég meggyőző.
Mormogja szinte csak magának a végét, de egy ekkora helyiségben a többiek is jól hallhatták szavait.

Módfelett nyugtalan álomban van részem, a tüdőmben a megszokott csípősen hideg levegő helyett most forrónak, és nehéznek érzek minden lélegzetvételt. Valahol álom és ébrenlét határán küszködök, amikor egy macskaszemű lány elkezd ébresztgetni. Vállait hosszú, mézszőke tincsek verdesik, ahogy tekintete ide-oda cikázik a környezetén.
*Mit keres ez a lány a házamban?* ráncolom a homlokom, mivel egy percig nem gyanús számomra a kemény, hűvös talaj, amin fekszem. Az ébresztés természetesen nem hatástalan, hamar ülő helyzetbe tornázom magam, és szembetalálkozom egy újabb, kifejezetten angyalarcú teremtéssel. Hasonlóan tanácstalan az arcberendezése, mint amilyen az enyém is lehet. Tulajdonképpen egy kisebb szobányi barlangvájatban ébredek, két számomra tökéletesen ismeretlen, fiatal lánnyal, olyanokkal, akikhez hasonlót nem túl gyakran sodor felém az élet. A nagyobb probléma inkább a hol és hogyan kérdésekkel van. Nehezen tisztul ki a fejem, de amint felismerem a szorult helyzetet, amibe kerültünk, villámgyorsan felpattanok, és körbenézek a szűkös teremben. A barlang szájánál forró lávatenger kavarog, hozzá mért komótos tempóban, azonban mégis eléggé gyorsan, hogy egyértelműen lássam, a szintje fenyegetően emelkedik. Néhány percünk lehet, mielőtt az olvadék eléri a peremet, és gondoskodóan bevonja a lábainkat.
A Macskaszemű a mögöttünk húzódó kőhalom lebontását javasolja, majd szinte nyomban neki is lát a komoly, emberpróbáló feladatnak, ezzel bezsebelve az első elismerő pillantást. A puha bőre, és finom kezei láttám álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen elánnal lát neki ilyen nagy kihívásnak. Persze tény és való, hogy nincs sem túl sok időnk, sem túl sok választásunk. Az ötlet, ami az eszébe jut eléggé jónak hangzik, de három nő számára túlságosan sok időt venne igénybe az, hogy olyan kőgátat halmozzunk a láva útjába, ami hatékonyan visszatarthatja azt. Főleg, hogy a nyílás kétfalnyi távot tesz ki.
- Nem egy rossz ötlet, de tényleg nem tudhatjuk, van-e kivezető út a kőhalom mögött. És nincs annyi időnk, hogy mindet lebontsuk. – felelem a macskaszemű lány felvetésére. Arról gondolom szükségtelen is említést tennem, mennyire veszélyes középről bontani egy ilyen falat. Ha egy nagyobb darab ráomlik valakire, vagy valamelyikünk alászorul, akkor annak még egy „viszlátot” sem lenne időnk elrebegni, mielőtt egy forró, és valóban forró fürdőt venne.
Amikor közelebb lépek, kopott sportcipőm orra egy kisebb tócsában csattan, s a lábbeli szinte rögvest át is ereszti még ezt a kevéske vizet is, annak rendje és módja szerint. Occó kínai. A kőhalom melletti falon lévő lyukból víz szivárog, mely a fal tövébe csordogálva gyorsan párologni kezd. A fal mögött tehát van valamennyi víz, a lyuk viszont túl kicsi ahhoz, hogy bármelyikünk át tudja préselni magát rajta anélkül, hogy beszorulna. Mellesleg ki tudja, vezet-e bárhová? Viszont van mód a rés kitágítására.
Sajnos nincs most arra idő, hogy azon kezdjek tépelődni, hogy korcsnak, vagy szörnyetegnek tartanak majd a karmaim miatt, mert ha nem találunk ki gyorsan valamit, óhatatlanul itt pusztulunk. Ökölbe szorítom a kezem és hagyom, hogy a fémkarmok utat találjanak maguknak a külvilágba, hogy azok segítségével megkíséreljem kitágítani a lyukat, amelyből a víz szivárog. Két dologra számítok, az egyik, hogy a fal résén át utat találunk valahová máshová, és az kivezet minket ebből a szorult helyzetből. Esetleg a vágások nyomán valahonnan a túloldalról nagyobb mennyiségű víz tör majd elő, ami megszilárdíthatja az álló lávatavat.
Minél magasabban próbálom kialakítani a rést, amin -ha nem tör át rajta vízfolyás- kényelmesen átférünk majd, így nyerhetünk is egy kis időt, amíg a beömlő láva eléri ennek a peremét is.

Aki itt tér magához, a hűvös kőre, fullasztóan forró és kénes levegőre, valamint a medrében egyre inkább emelkedő, vakítóan izzó lávára lehet figyelmes.
Szobányi barlangterem. Az egyik falnál plafonig érő kőhalom, az egyik fal helyén lyuk, mely egy emelkedő lávatóra nyílik, másik falnál kevéske víz a padlónál. Valószínűleg a néhány tenyérnyi lyukon szivárog be. Ettől természetesen párás, ezáltal még fullasztóbb lesz a levegő.

Minden bizonnyal öt, maximum tíz percen belül bokáig ér majd az olvadt kőzet hőseink számára...

/Első kör vége: július 9. szerda éjfél, addig annyit írtok és olyan sorrendben, ahogy nektek tetszik. Ha mesélői hozzászólás kell, kérlek szóljatok, hogy biztosan észrevegyem!/