Duncan O'Conell

"A téboly mindig félelmetes, mert az ember nem tudja követni az őrült agy járását."

Userinfó: Főkarakter neve: Eric Lensherr

Név: Duncan O'Conell
Mutáns név: Éles karom
Születési dátum: Belfast, 1857. október 31. (az ördög éjszakája)
Besorolás: Múltbéli
Képességek:

Elsődleges képesség: Sebezhetetlen
Osztályozás: Alfa (születésétől)
Képesség jelenlegi szintje: Immunis mindennemű betegségre, méregre, ezen felül semmilyen fizikai sebesülést nem lehet neki okozni, legyen az akár képességből eredő. Csontjai, izmai tökéletesen törthetetlenek, még ha fél centiről lövik fejbe, akkor sem sebesül meg. Egyedüli erőszakos halála a fulladás lehet.
Képesség távlatai: Nem tud továbbfejlődni.

Jellem: Ravasz, igazán agyafúrt üzletember vagyok, akinek mindig vág az esze, hiszen a fő csapásvonalam a jog, ügyész a hivatásom. Pontosan tudok a bünözők fejével gondolkozni, ez az oka, hogy akikkel én szálok szembe, hamarosan a rács mögött találhatják magukat, nincsen az az ügyvéd, aki ettől őket megmenti. Ha nem érek célt a tárgyalóteremben, simán belemegyek a fenyegetésbe, vagy akár a zsarolásba is. Nem félek senkitől, és semmitől, hiszen az éjszaka az enyém. Amit nappal oly jól leplezek, a sötét beállítakor bújik elő belőlem. Én vagyok Na’Kook, a valódi indián nevem az, amiben igazán jól érzem magam. A világ söpredékét, főleg a magukat áruló nőket vadászom le, hogy aztán hosszas szenvedés után áldozzam fel őket indián istenem vérrel megszentelt oltárán. Ha ezt tudnák, azt hinnék, elment az ép eszem. Pedig erről szó sincsen. A bűn nem kifizetődő, földreszállt, halhatatlan angyal vagyok, aki erőt merít azokból, akiket megszabadít az evilági lét béklyójától. Szent célom, hogy elhozzam Toruguenket királyságát.

Külső: Ami a kinézetemet illeti, nem hiszem, hogy gondolná rólam bárki is, hogy mire vagyok képes, ugyanis teljesen átlagosa  testfelépítésem. Klsőleg úgy festek, akár egy úriember. Mindig kifogástalan drága öltönyök, jól fésült haj, márkás órák, nyakkendők. Frissen vagyok borotválva, fogpaszta mosollyal kápráztatok el bárkit, főleg nőket persze. Ajkaimon sokszor játékos mosoly játszik, ám nagyon is komoly tudok lenni, ha sarokba akarok valakit szorítani. Az éj ellenben teljesen más. A csábos énem tör elő, hogy aztán vadállatiassá vállva áldozzak fel egy riadt, védtelen nőt, akinek úgy érzem, a vére tovább támogatja halhatatlanságomat. Ilyenkor ha már sikerült a csapda, félmeztelenre vetkőzöm, arcomat vöröses dél-amerikai szimbólumokkal mázolom ki, tincseimet pedig szabadjára engedem, hadd fürödjön a vérben.


Előtörténet:  A gyerekkoromról nem tudnék sokat mondani. Átlagos vallásos félig ír család, a tízparancsolat alapján éltünk, bigott nevelésben, mindennek a szabályok szerint kellett lennie. Igyekeztem gyorsan kihúzni a fejemet a hurokból, a tudományok közöl a jog ragadta meg leginkább a figyelmemet. Sosem akartam volna mondjuk kémikus, vagy tudós lenni, de a jog egy olyan különálló terület, melynek ismerőit az egész világon elfogadják, tisztelik érte, én pedig ki akartam emelkedni. Ekkor még úgy hittem, azzal tehetem meg, amit tudok. A jogi egyetemet summa cum laude végeztem el, ami számomra nem volt meglepő, ha valamit elhatározott, tűzzel-vassal is elérem. Egy jónevű brit jogi irodánál kaptam állást, és a kezdeti kisebb ügyek után hamar meglátták bennem, hogy képes vagyok az utca emberének a fejével gondolkozni, miután munkáscsaládból származom. A város szegényebb negyedeivel még mindig tartottam a kapcsolatot, rengeteg besúgóm volt, kivéve a kurtizánok, őket valamiért sosem szívleltem. Talán azért, mert anyám ápolónő volt, és még az egyetemi éveim alatt apám megölte anyámat, mert úgy vélte, hogy néha többet is tesz, mint ami a munkakörével járna. El akartam vonatkoztatni, de nem ment. Az első gyilkosságom teljesen véletlenszerűen történt. Egy prosti azzal hívott magához, hogy unja már a jótevője zsarnokságát, és fel akarná jelenteni. Cserébe a segítségemért ellenszolgáltatásként amit csak akarok. Elöntött a düh, és egy gyertyatartóval vertem agyon. A köd szépen eloszlott, remegett a kezem, azt sem tudom, hogyan sikáltam el a dolgot, de még hosszú hónapokon át foglalkoztatott, miért is tettem. Végül a cégem dél-amerikai kiküldetésre vett rá, és itt volt az ideje, hogy bejárjam kicsit a világot. Végre el tudtam dobni szüleim vallásosságát, és a jog után új otthonra leltem az indiánok között. Az esőerdőben sokat túráztam, amikor először összeakadtam velük, ki akartak belezni, és egy szavukat sem értettem, de dacosan nekik mentem volna, végül leütöttek. Amikor magamhoz tértem, ki voltam kötözve egy áldozati oltárhoz, mellettem egy élesen sikoltozó szépséget vágtak fel éppen a szegycsontjánál, és az indiánok őszinte döbbenetére csillogó szemekkel figyeltem a szertartást. Amikor véget ért a dolog, kioldoztak, és amíg felültem, ők hoztak egy újabb lányt, a kezembe pedig egy fekete pengéjű kést adtak. Mutatták, hogy vágjam meg az ujjbegyem, és a véremet elkenték az arcomon, amíg teljesen vörös nem lett. Aztán hátraléptek, tapsoltak, és rikoltoztak. Felálltam, és a lány mellé léptem. A törzsre sandítottam, akik egy furcsa nevet skandáltak, akkor már tudtam, tőlük kaptam. Ezúttal azt is, hogy hazaértem, új családom van. A nő rettegve figyelte az áldozati tőr útját, amelyet a levegőbe emeltem, és lesújtottam. Mellkasomat ellepte a kifröccsenő meleg vér, még az ajkamra is cseppent. Tudtam, hogy az én utam. Megforgattam a kést, kihúztam, és ismét lesújtottam. Vért bugyborékolt fel, ekkor már tövig mártottam benne, s figyeltem, hogyan húny ki gyönyörű szemeiben a fény...
És hogy honnan tudom, hogy különleges vagyok? Amíg társaimat elvitte a torokgyík még gyerekként, én meg a legkomolyabb verésből is zúzódások nélkül álltam fel. Immár egyértelmű volt számomra, hogy legyőzhetetlen avatárja vagyok a nagy indián szellemnek, végzetem pedig hogy elhozzam a királyságát, hogy mindörökké uralkodhasson. Az idők végezetéig...