Venus G. Rosenberg

"- What do you want?
- Just coffee. Black - like my soul."

Userinfó: Titkos karakter

Név: Dr. Agatha Graciana Hannigan, de az utcán Venus G. Rosenberg-ként ismerik
Mutáns név: Porcelán
Születési dátum: London, 1953. augusztus 6.
Besorolás: Független
Képességek: Csontnövesztés, Nyomkövetés

Elsődleges képesség: Csontnövesztés
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 3 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A képessége elég sokrétű, ami azt illeti. Képes csontot növeszteni, melynek legtriviálisabb része az, hogy saját csontjait regenerálni tudja. A törés mértékétől és az eltört csontok számáról függ a gyógyulás sebessége. Képes továbbá arra, hogy önmagát védje csontnövesztéssel akár látványos, akár kevésbé látványos módon. Páncélként tudja maga köré növeszteni, mint valami mellényt, alkar- vagy lábszárvédőt, szinte akármit. Persze a testének hajlópontjaira nem szerencsés, hogyha csontot növeszt, mert akkor akadályozza magát ezzel a merevítéssel a mozgásban. Ugyanennek a pajzsképzésnek a másik módja az, hogy a bőre alatt növeszt csontburkot akár a szíve köré például. Ez a belsőszervek egymásra torlódottságának szűkössége miatt sokkal gyengébb, vékonyabb páncél tud lenni, természetesen, de hamarabb is ki tudja alakítani, mint mondjuk a külső páncélzatot.
A képesség támadó szekciója pedig különböző csonttüskék, karmok növesztése. Képes arra is, hogy letörje ezeket a kinövesztett csontokat, s akkor kvázi testétől különálló, csonttőrként funkcionáló fegyvere is lehet. Persze ez a letörés éppen olyan fájdalommal jár, mint egy bármilyen más csonttörés. Ha ő le tudja törni a tüskéket és karmokat, akkor alap, hogy más is le tudja törni róla, de ezek a viszonylag egyszerű kiterjedésű csonttüskék nagyon gyorsan termelődnek elő belőle, ezeket növeszti a legkönnyebben, legnagyobb sebességgel, mert nem kell lekövessék páncélként testének körvonalait.
Képesség távlatai: Képes lehet mások csontjait is regenerálni saját erejéből, nem csak saját testére terjeszteni ki a csontpáncélt, hanem mást is megvédeni így. De ettől nagyon messze áll, s nem is küzd azon, hogy erre fejlődjön. Távol áll tőle az önzetlenség, így csak a saját magát érintő szegmenseit fejleszti a képességének.

Másodlagos képesség: Nyomkövetés
Aktiválódás: 21 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Elsődleges képességéhez szorosan hozzátartozik a másodlagos, de csak jóval később alakult ki nála. Ha valakit egy tüskéjével megkarmol vagy megsebez, akkor addig, amíg az illetőn a seb be nem gyógyul, képes követni őt, megérzi bárhol is van éppen úgy, mintha valami nyomkövetőt épített volna az illetőbe. Nem csak mutánsok tekintetében működik ez a dolog, de emberekkel kapcsolatosan sokkal veszélyesebb, mert ők lassabban gyógyulnak és ha sokfelé forgácsolja szét magát ilyen nyomkövető-effektusban, akkor bele is őrülhet a sok követendő jelbe, mely gúzsba köti idegszálait.
Képesség távlatai: Képes lehet arra, hogy csak egy követendő személyre fókuszáljon és a többit ki tudja zárni az elméjéből.


Jellem: Annak ellenére, hogy a lelkem színe épp olyan sötét, mint hajamé, mégsem vagyok megkeseredett. Tudom, hogy hol a helyem a világban és másokét is világosan ismerem. Választékosan beszélek, a betegeimmel és azok hozzátartozóival udvarias vagyok, épp csak.. nem pirulok bele, hogyha felismernek az utcai éj csatakos mocskából. Mindenkinek van valami, amivel elüti a szabadidejét, az enyémhez senkinek, semmi köze nincs. Nincsenek félelmeim, nem riadok meg a veszteség lehetőségétől, hiszen semmim nincs már, ami a földhöz kötne. Tulajdonképpen szabad vagyok, mint a szárnyatörhetetlen madár. Az angyalok is csak akkor buknak el, hogyha nem tudnak repülni már. Én mindig fogok tudni. Az én szárnyaim nem törhetnek le soha. Vagy ha mégis? Teszek róla, hogy holtamban is feledhetetlen legyek.

Külső: Bőröm fehér, mint az alabástrom, hajam fekete, akár az ében, ajkaim vörösek, mint a vér. Alkatom törékenynek tűnik, mint a leggyengébb porcelán, alacsony vagyok, mondhatni ártalmatlan. Méregzöld íriszeimmel úgy hazudom le a csillagot az égről, ahogyan akarom, az én lelkem tükre halott, őszintétlen és fullasztóan vizslató. Dús ajkaimat gyakran húzom mosolyba, s olyankor smaragd arcköveim is olyan fénnyel ragyognak, mint a leglátványosabb éji-égi uralkodók. A kor ideáljának megfelelően gömbölyödöm mindenhol, ahol arra szükség van, s idomaimat nem szégyellem hangsúlyozni is. Imádom a fekete holmikat, mert azok kellően kiemelik bőröm haloványságát, de nem vetek meg más, telt árnyalatokat sem. Szeretem a fűzőket, csipkét, fodrokat, flittereket, kristállyal kivart holmikat, hangsúlyos ékszereket. Megengedhetem magamnak őket, mert én nem megélhetési vágyoltó vagyok. Egyszerűen csak domina. Hobbiból.

Előtörténet:

Emlékszem, évekkel ezelőtt Justicia (nevezzük így, bár egészen más néven született), a fiatalabbik ikernővérem azt mondta nekem, hogy legyek óvatos a szerelemmel, mert komolyan megüthetem a bokámat. Én az voltam, igyekeztem annak lenni, de minden nő csalatkozik egyszer, hogyha önnönmagáról alkotott képe kerül szembe vele. Nem voltam elég erős. Engedtem, hogy a szívem irányítson, kiléptem a racionalitás börtönéből és beleolvadtam egy férfi életébe épp úgy, mint Calliope, a legidősebb mindhármunk közül.
Nem mondom ki a nevét! Azóta nem is gondoltam rá, hogy látni véltem megalvadni a közös vérünket a műtőasztalomon. Akkor elhatároztam, hogy kitörlöm őt magamból és megfogadtam, hogy soha többé nem engedek semmiféle csábításnak. A lelkem az enyém, az életemet én irányítom, s a testemet annak adom, akinek csak akarom. Hogy kérek-e érte pénzt? Nem kérek. De szokták mondani, hogyha „Adnak: fogadd el.”, hát én elfogadom. Vannak nagyon bőkezű barátaim, s könnyű őket kielégíteni. Pókhálós a nemi életük, idősek is, hamar elérem náluk azt, hogy végük legyen. Hogy élvezem-e? Igen. Uralkodom rajtuk, beteljesítem legmocskosabb vágyaikat és közben minduntalan éreztetem, hogy semmik, mocskos, eltiprandó pondrói az életnek, s én vagyok az úrnőjük, életük napja, az a fény, melyet soha ki nem sajátíthatnak.
S vajon mit tudnak ők rólam? Az ég világon semmit. Nekik én Venus vagyok, Venus G. Rosenberg, a Végzet asszonya, a Fekete démon, a Szende szűz, a Nebántsvirág.. amit csak akarnak. Azért játszom velük, mert úgy érzem, hogy olyankor nálam van a gyeplő, enyém a korbács vége, az ostor irányítása, a kard markolata. Egyiküknek sincs semmi köze ahhoz, hogy mi voltam addig, míg el nem veszítettem a gyerekemet, s ki nem haraptam saját testemből a szívemet, hogy kiszopogassam belőle a szeretett férfi összes emlékét, majd visszazárjam magamba immáron üres, dobogó izomkötegemet.
Közel 33 évvel ezelőtt Agatha lettem apai nagyanyám után, Graciana az anyai nagyanyám után. Most vagyok a krisztusi korban, s igen annak is érzem magam. Istenkáromló megváltónak, hitgyalázó szörnyetegnek, olyannak, aki nem riad vissza semmitől. Letettem a hippokratészi esküt, doktoráltam és feltettem az életemet mások meggyógyítására, s mindezt miért? Mert én is meggyógyultam, csoda történt velem, olyan csoda, mely méhem egyetlen gyümölcsének nem adatott meg. Nem fáj. Már semmi nem fáj. Halott vagyok, lélegző, két lábon járó, porcelánbőrű porhüvely.
Súlyos csontanyagcsere-zavarral, úgynevezett Osteogenesis Imperfecta-val születtem (elnyomtak a testvéreim, anyám orvosi pórnyelve szerint). A köznyelv üvegcsontúságnak hívta a betegségemet, mely erőteljesen megkeserítette anyámék életét. Az enyémet is, gondolom én, de nincsenek emlékeim olyan korai zsenge éveimből. Anyám és apám is hívők voltak, minduntalan imádkoztak értem és akkor egyszer, amikor már három éve szinte minden napomat sínnel töltöttem el valamely testrészemen, hirtelen minden megváltozott. Elkezdtem elesni úgy, hogy nem lett tőle semmi bajom. A csontjaim csodával határos módon megerősödtek, gyorsan forrtak össze, hogyha mégis eltörtek és néhány évvel később egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy a testemen kívülre is tudnak a csontjaim türemkedni, hogyha úgy akarom. Nem szóltam senkinek, de attól a naptól kezdve nem voltam hajlandó templomba járni a szüleimmel. Én már tudtam azt, amit ők halálukig nem, s ez nem más, mint az a tény, hogy ami velem történt, az nem isteni csoda volt, hanem maga az isteni megszállás. Én lettem saját magam istennője, piedesztálra emelkedtem és a dackorszakom elmúltával is borzasztó személyiséggel megáldott, anyám szerint égetnivaló boszorkány maradtam.
Mondhatnám, hogy csodálom azt, hogy valaki egyáltalán képes volt belém szeretni, s én is lángra gyúltam egy másik ember lelke iránt. Mondhatnám, de nem lenne igaz. Nincsenek csodák, én magam vagyok az, hát alap dolog, hogy Ő, akit nem nevezek nevén elvesztette az eszét és az első randevún feleségül kért. Nem bánom, hogy hozzámentem, nem sajnálom, hogy eldobtam a nevemet és felvettem helyette az övét. Azt sem sajnálom, hogy magja szárba szökkent bennem, s lett belőle egy csodálatos, angyalarcú gyermekünk. Huszonegy éves voltam, a lányom másfél, az apja talán huszonöt. Még csak orvostanhallgató voltam, műtős gyakornok, abból sem a legtapasztaltabb. A lányom nem hagyott aludni az éjjel, a férjemnek eszében nem volt felkelni hozzá, ha sírt én pedig fáradtan és nyúzottan keltem, holott fontos műtéten kellett segédkezzem aznap. A kor vívmányait tekintve jól felszerelt kórházban voltam gyakorlaton, minden műszerünk megvolt, amit akkoriban modernnek lehetett mondani, nem akartam lecsúszni a gyakornoki évemből még egyet. Ideges voltam, feszülten ringattam a gyermeket, de ő csak nem akarta abbahagyni a sírást. Végső kétségbeesésemben az ajkaira tapasztottam kezemet, s ő elhallgatott. Kimered szemekkel nézett rám, s éreztem, ahogyan ruhám vérrel itatódik át, ahogyan tartottam a gyermeket. Akkor nőtt belőlem először haragból tüske – nem véletlen, hogy azt tartják, ha megsebzed valaki lelkét, akkor a tüske örökre benne marad – s az volt az első olyan csontkitüremkedésem, mely nyomon tudta követni a sebzett test útját egészen a kórházig, pedig én nem mehettem vele. A férjem nem engedett. Bezárt a lakásunkba és karjaiba kapta a kicsit, hogy elrohanjon vele. Szinte láttam magam előtt az útjukat, villódzott a lelkemben a kis vörös pontocska, mely őt jelentette számomra. Utcák, kórház, műtőasztal.. majd megszűnt minden. Csak a süket csend maradt és én tudtam, hogy a kis angyalom halott. Megöltem őt.
Nem ő volt az utolsó, akinek az életének véget vetettem képességem által, de ettől még nem vagyok gyilkos. Nem ölök kedvtelésből, csak megvédem magamat. Ahogyan megvédtem Tőle is. Mert az én csodám nagy titok, nem volt szabad, hogy szemtanúja legyen. Hogy mit tettem vele? Nos, ezt nem fogom elmesélni. Maradjunk annyiban, hogy özvegy is vagyok, meg nem is. Víg is vagyok, meg nem is. Szép is vagyok meg nem is és gonosz is, meg nem is. Ennyi az egész.
És most készítek egy kávét. Feketén. Kérsz te is, kedves olvasó? Megkínállak, hogy lásd: nem én vagyok a szörnyeteg, akitől rettegned kell, ha az álmod elér. De ha kételkednél ebben szavaim után.. az ellen sincs semmi fegyverem. Az én lelkem az enyém, a tiéd a tiéd. Nem kell. Nem érdekel!