Temze parti sétány

Tárgy: Re: Temze parti sétány Szomb. 9 Aug. - 12:27

Duncan O'Conell

&

Venus Rosethorn

♀ Stairway To The Skies ♀

Rebbenő pillák, alattomos mosoly, szoborszép maszk mögé tolt igazság. A kérdése megnevettet, finom kis kacagás hatol a hajnal fátylán keresztül Duncanig.
- A sötétség csak egy állapot, nincs benne semmi félelmetes. Minden nappal után eljő, hogy aztán belehaljon abba, amikor érkezik a fény. Mitől kéne félnem hát? – cirógatom meg leheletemmel a távolságot, melyet összezúztunk már azzal, hogy megnyitottuk szavainkat egymásnak. Ismerem őt, ő is ismer már engem, nem vagyunk idegenek, ekképpen messze sem lehetünk egymástól. Nem érdekel, nem zavar, az élet így működik.
A kérdése sorai között játszi könnyedséggel olvasok, felfogom a burkolt tartalmat, fellebbentem róla a fátylat, de vissza is dobom rá a súlyos leplet, mintha nem érdekelne igazán, mit is rejtenek a szavak. Tudok én kezelni sok dolgot, ám a sötétség ettől nekem lelkileg és természeti jelenségileg is csak egy állapot. Nem riaszt annál jobban, amennyire vonz. Engem is megcsókolt már, násztáncunktól lettem olyan, amilyen.
Nem vagyok közönséges, mert nem vagyok kurtizán. Nem pénzért szőtt éji románcok tesznek azzá, ami vagyok, hanem a múltam sötét titka, a csókjaim a tükrökön, a gyermekem vérének lemoshatatlan vörössége belső világomon. Nem tudhatja, senki sem tudhatja, s jó ez így. Én sem érzem, hogy minek néz engem, bár a fölöttem elszaladó évek azért tanítottak nekem egyet s mást arról, hogy mit jelent egy-egy tekintet jele. Sokkalta könnyebb üzenni vele, mint szavakkal mocskolni a simogató, selymes csendet. Van véleményem, ahogy a férfinak is bizonyosan akad, de megtartom magamnak, éppen oly tapintatosan, ahogyan ő zárja le némaságpecséttel ajkait.
- Hazafelé, egyedül! – simítom meg a karját, melybe belekaroltam, hogy aztán egy pillanat múlva már ne is érjünk egymáshoz. Nem vagyok ostoba, ne higgye senki azt.
- Az ég áldja! – intek felé, a dohányterméket eldobom hamiskás, csintalan mosollyal, majd el is tiprom azt, hogy fel ne gyúljon minden a parton. Bár szép a tűz, de túl fényes nekem. A narancsszín vörös nem az én színem.

//Köszönöm a játékot! Smile

//

Tárgy: Re: Temze parti sétány Kedd 29 Júl. - 23:01

Venus & Duncan

♫ Forever yours ♫
Sötét indián vagyok, nemesúri gyúnyában. Aki csak lát, azt hiheti rólam, hogy a nemesség mintaképe vagyok, olyan álarc ez, mint kisgyereknek a maszkabál színes lapjai, amelyet magára húzhat. Nem kell fegyver, maga vagyok a pokol igérete, mikor az ártatlan, fekete hattyú szembefordul velem, még a szárnyait is szinte magával hozza a felkelő nap fénye. Félelmetes pók, amely ha úgy tartja kedvét, kiveti hálóját az ártatlanokra, nincsen szüksége védelemre, szívszaggatóan metsző nevetésén hidegen elmosolyodom. Sorstárs? Az éjszaka szülötte, akár én? Ostoba leány, aki még önnön végzetével sincsen tisztában. A ragadozópillantás sokat sejtet, olyan ez, mintha két nagyvad találkozna, hogy türeletét védje. Nekem nem konkurenciám, ám ha úgy vélem, veszélyes lehet a posztomra, bizony el fogom távolítani.
- Talán kegyed oly bátor, hogy nem fél a sötéttől? – Kérdem, s mondatomból érződik, hogy nem pusztán az éjre értem, minden, amelyben a lelket marcangoló démonok tűnhetnek fel, vagy csak egyszerű rosszakarók, kik testét becstelenítenék meg. Mindezt kezelni tudja? Figyelemreméltó teremtés.
- Megtisztel, kisasszony. – Semmi közönségest nem vélek kiérezni a hangjából, sőt, amilyen magabiztos, még bennem is kétkedést ébreszt. A tudásom nem lebecsülendő, ám oly erőteljesen jár itt, mintha valóban nem lenne félnivalója? Rám nem lehetett hatással, ám istenem bizonyára örömmel venné, ha egy hozzám hasonló vérével itatnám fel az oltárát. Amikoron az ő dicsőség eljön, igazán fényes győzelem lesz, ha ilyen tudású szolgák nyalhatják a talpját. Magamban azon morfondírozom, hogy vajon itt üssem le, és felnyaláboljam, vagy csaljam el a saját lakrészemre. Szládokra mindig szükség lehet... A dohányt elutasítja, ahogyan először tűnik, ám a belépkarolást követően mégis él vele. Adok neki tűzet, elmerülök az illattal, amely a füsttel keveredik. A bőréből, vagy tán parfümjének illatából érződik így. Fogva tart a sötétsége, számít az a pár óra, ameddig az enyém lehet? Csontok és hús, vér, és rettegés... A testén túl mindez megadatik majd nekem.
- Merre tart hölgyem? – Simítok végig a karján, pillantásom szép halált igér. Ha nem az alkony teremtményeitől, bátran megmutatom hát magam.

Tárgy: Re: Temze parti sétány Szomb. 19 Júl. - 13:31

Duncan O'Conell

&

Venus Rosethorn

♀ Mad world ♀

Őrült világ. A hajnal bontogatja szárnyait én pedig fáradtság helyett egyre ólmosabb unalmat érzek zsigereimbe furakodni. Gúzsba kötődnek tagjaim, ahogyan arra gondolok, hogy otthon vár az üres ágyam, lelketlen vackom, csóktalan tükröm és konvencióknak megfelelő, tisztességes életem. Nem érzem magam kellemetlenül, nem fáj a jelen, egyszerűen csak untat és kész. Ettől válnak súlyosabbá szívem dobbanásai, s ettől fordulnak fintorba, csúfondáros kifejezésbe néha-néha lépteim ritmusára ajkaim.
Nicsak! Mily' hang szüremlik át a Temze hullámainak parton megtörő moraján? Lassú, megfontolt vadászként fordulok a felismerhetetlenül férfihoz tartozó orgánum irányába, ragadozótekintetemet erős állkapocscsattintásnak is beillő hevességgel omlasztva a férfire. Bekebelezem, lelkembe iszom, megrágom, hogy aztán vérvörös ajkaimon születő gunyoros mosollyal köpjem ki nyálban fetrengő, megcsócsált udvariasságát kettőnk közé. Felnevetek.
- Ugyan mi veszély fenyegetne, édes uram?
Kérdezek, s hangom olyan selymes, mint a szalag, mely nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy fojtson, de hurkot csomózva belőle ez is halálos lehet. A meghajlását szoknyaszegélyt felcsippentett, egyenes hátú pukedlivel jutalmazom, mint egy igazi, fekete úrinő. Nemes porcelán.
- Lehet!
Engedelmeskedem a kérésnek, s lépek hozzá közelebb, hogy sóhajommal a közelségét cirógassam, lassan emelkedő és még lassabban süllyedő, formás kebleim halmával pedig vágyát korbácsoljam. Minden férfi egyforma, s ha nem is akarok játszani velük, akkor is megteszem.
Karomat finoman siklatom a férfiéba, nem törődve egyelőre a felém nyújtott dobozzal, sem semmi mással. Csak az számít, hogy bele akarok karolni, ahogyan hercegnő a megmentőjébe, s játékos engedelmességgel kívánom hagyni, hadd higgye: ő lehet a lovagom, a védőangyalom ezen a veszélyes hajnalon.
Csak akkor és csakis akkor nyúlok szabad kezemmel a cigaretta után, hogyha elég kitartó ahhoz, hogy ne csapja be első elutasításnak tűnő mozdulatomra, érdektelenségemre a cigarettatárcát. Türelmét tesztelem, a jelekből való olvasási képességét, azt, hogy mennyire lelhetném örömömet benne, ha nem hajnal lenne, hanem még csak éledő éjszaka. S mindeközben,míg vagy nyúlok egy szál cigarettáért vagy nem, velejébe látó pillantásommal szemérmetlenül lehántom a küllem burkát társam lelkéről, s keresem benne a dobogó szívet, az izmot, melyet mindenkiből oly szívesen kitépnék, akit egy kicsit is érzőnek, boldognak vél felfedezni vizsla tekintetem.

Tárgy: Re: Temze parti sétány Vas. 13 Júl. - 20:33

Venus & Duncan

♫ You Wait For Rain ♫
Ez aztán kemény nap volt. Szinte mindig nyerek, mert rengeteg munkát fektetek az ügyeimbe, de hogy a fenébe mentsek meg egy olyat, akiről lerí, hogy bűnös? Hiába tagadta, még előttem is, nyilvánvaló. A kövérkés matematikatanár nem csak a feljelentő diáklányt molesztálta, hanem előtte már többeket, akik nem mertek szólni. Izzadó feje, hájas testalkata még nem lenne egyértelmű, de ahogyan az ajkait nedvesítette, amikor megpillantotta a vallomását tevő lányt, szinte magáért beszélt. Elnapolást kértem a bírótól, és a mosdóban alaposan nekimentem a védencemnek, ahova még kiengedték, merthogy előzetesben várja a tárgyalás végét. Annyira lejáratta magát, hogy már csak a vallomások sorozatos visszavonását tudom kicsiholni, ehhez pedig vérnek kell folynia. Félelmetesen sok vérnek ahhoz, hogy komolyabban vegyék, minthogy az öregúr tövig nyomja virsliujjait a fruskákba. Az ugyan, kit érdekelne? Előbb utóbb úgyis megkapják a magukét, de hogy az én tekintélyemet ássák alá holmi vádaskodással, nevetséges elképzelés. Kár is az aktákat precedens után lapozgatnom, más út után kell néznem. A kis butákat kár fenyegetnem, csak a rendőrségre rohangálnának. Alaposan meg fogom tervezni az egyik harcias anyuka szerencsétlen eltűnését, melynek folytán a lány rá fogja beszélni társait is, hogy a család az első, nem pedig holmi megujjazás. A nő ettől még nem fog előkerülni, de intő példa lesz azok számára, akik máshogyan akarnak rendet teremteni a városomban. Vére pedig édes nedűként fogja meglocsolni az indián isten áldozati oltárát. Ezekkel a szívderítő gondolatokkal indulok el heti nagy kártyapartimra, hazatérnem már nincsen idő, egyenesen odaérni meg túl korán van. Bernardot utasítom hogy valahol félúton tegyen ki, sétálok egyet. Néma szolgám nem érti, de nem kérdezősködik, nem is lenne mivel, évekkel ezelőtt gondosan kivágtam a nyelvét, biztos ami biztos alapon, hűsége mindazonáltal megkérdőjelezhetetlen. Mi bajom történhetne? Leütnek? Megkéselnek? Netán fejbelőnek a tárcámért? Elképzelhetetlen mind. Olyan is volt már, aki közvetlenül a halántékomba nyomta a hideg acélt, majd a csontról lepattanó lövedék az illető combjába pattant, én pedig egy laza csuklómozdulattal törtem ki az illető nyakát. Pénz ugyan van nálam bőven, ám sosem annyi, amennyit félnék elveszteni. Lehúzom a cipőmet, hogy mezitláb hágjak át a parkon, azt mondják jót tesz, ha a testrészeink olykor természetes közegbe kerülnek. Ebből nem tudom mennyit fogok megérezni, hisz semmi bajom nem eshet. Mégis, érzékenyen érint, amint a fűszálak a meztelen bőrhöz érnek, még akár lehet is valami ebben a kéretlen tanácsban. A klubba érve hamar rájövök, hogy ez nem az én napom, túlságosan elvonja figyelmemet a matektanár ostoba, öncélú viselkedése, hogy még a tárgyalóteremben sem volt képes ura lenni csökevényes hímtagja vágyainak. Az embernek tudnia kell, mennyit kockáztathat. Folyamatosan dobálom be a lapjaimat, és csak az ízes viccekben veszek részt. A helységet betölti lassan a gomolygó szivarfüst illata, amely úgy bele fog ivódni csíkos mintás öltönyömbe, de még frissen mosott hajamba is, hogy holnap órákig tehetem magam szalonképessé, hogy folytassam ennek az idiótának a védelmét. Mégsem sajnálom az időt, hogy eljöttem, legalább itt rangomnak megfelelően kezelnek. A szivarokat szívom egyik után a másikat, a whiskey is fogy rendesen, kár, hogy még csak nem is érzem hatását a dolognak, nem bódulok el, ízre érzem csak a kellemesen maró utóhatást, ám úgy megy le mint a tea a kisgyereknek. A pénzem fogyóban van, így hajnaltájt megköszönöm a szíves társaságot, és eltolom magamtól az asztalt. Nem is nézek az ezüst zsebórára, a gyomrom korgása éppen eléggé jelzi, hogy az ital bizony nem töltötte meg rendesen. Nem halnék éhen, de az érzet még kellemetlen. Alig álltam ma meg, szokásom tökéletesen felborítani a mások által megszokottnak vett életciklust. Alig alszom, nem érzem szükségét, így teljesebb a napom. A folyó felé veszem az irányt, Bernardoval nem beszéltük meg, hogy elém jön, nekem pedig nem derogál a gyaloglás. Az utcán nőttem fel, a macskakövek, pislákoló lámpák ismerősként üdvözölnek, tudom, otthon vagyok. A sétányon haladva egy pillanatra megállok, a sötéten kavargó vizet figyelve előcsattintom cigarettatartómat, és tűzet gyújtok. A világ egy a sötétben sétáló nő arcára omlik, akit eddig észre sem vettem. Ha már megkezdtem, befejezem a mozdulatot.
- Veszélyes ilyenkor kint hölgyem. Lehetek kéretlen kisérője egy darabon? – Hajolok meg udvariasan, és felé nyújtom a megnyitott dobozt, vegyen bátran. Nem fogja áldozataim sorát gyarapítani, minden figyelmem a diáklány szülőanyjára fogom mostantól fordítani. Előrenyújtott csuklómon észreveheti a gyolcsot, amellyel az álsebet fedtük be.

Tárgy: Re: Temze parti sétány Csüt. 10 Júl. - 0:17

Duncan O'Conell

&

Venus Rosethorn

♀ Another mother's breakin' Heart is taking over
When the violence causes silence, We must be mistaken. ♀

A távolodó éj öblös, fullasztó fátyla újra úgy simul lelkemre, ahogyan kedves anya öleli keblére szeretett gyermekét. Belefurakszom ebbe az ölelésbe, tisztelgek előtte azzal, hogy rokonokká varázsolom magunkat színeinkben. Fekete fűzővel szorítom darázsderekúvá alakom, s emelem meg kebleim amúgy sem csekély dússágú halmait olyan magasságokba, melyekben csak a szentlélek tartja bimbóimat és azok rózsaszín holdudvarát a ruha takarásában. Szeretek így, ma ilyenem van, megfojtott már a munkában viselt, tramplivá radírozó, fehér köpeny.
Sosem szerettem igazán a munkámat. A betegek fárasztanak, a hozzátartozók idegesítenek és nehezemre esik úgy tenni, mintha sajnálnám, ha valamelyik páciens elvérzik az asztalomon. Valamikor talán bántam, együtt tudtam érezni a világ minden istenverte teremtményével, de már nem érzek ilyesmit. Semmit nem érzek, csak a vágyat, a bizsergető kényszert, mely uralkodásra ösztökél, s arra, hogy kieresszem magamból a nőstényt, az ördögöt, a mennyből aláhullt Lucifer nővérét, az igazit, azt akit a Biblia is tagad, de aki igazán létezett, létezik és létezni fog. Mert ő én vagyok. A kárhozottak királynője, az éj angyala, a tökéletes ebben a tökéletlen világban.
Mindig tudtam, hogy hol a helyem, sosem vágytam a fellegek közé, az Olümpuszra, a Hatalmasok Csarnokába, nevezzük, ahogy akarjuk. Én csak itt akartam lenni, királynővé válni ezen a poshadt szemétdombon, s amikor elért a kiugrási lehetőség, meglovagoltam azt. Szó szerint.
Vérszín rúzsom maradványait egy fehér zsebkendővel takarítom le magamról, a tükörbe belenézve átlátok a mögöttem hortyogó, szottyadt, meztelen testre. Undorító, ősz szőrszálakkal tarkított meztelen tompor mered az égnek a motelszoba ágyán, s nekem önkéntelenül is nevethetnékem támad. Mered, nos igen. Ez legalább tud még meredni, s nem kókadt el úgy, mint a testkép másik oldalán hordott, virgoncnak nem mondható, de még épp használható kriptaszökevény kígyó. Kedvelem az öreget, nem azt mondom, de sokáig nem élvezhetjük már egymás társaságát. Félek, hogy a következő vágyfelhőlökő kéjáradattól megáll a szíve én pedig nem szeretnék magyarázkodni senkinek. Furán venné ki magát, hogyha elmennék a temetésére – hiszen a főnököm, a főorvos szegény, így kollegiális kötelességem lenne leróni kegyeletemet a feketébe öltözött pojácák között – és vinnyogva próbálnám magamba fojtani a röhögést, amint rápillantanék a koporsóban fekvő, kimaszkírozott, kielégült sóhajú képére. Tudnám az okát a mosolyának, mely holtában is az enyémmé tenné őt, s ez rettenetesen szórakoztatna.
Újabb, tökéletes réteg vörös rúzst viszek fel immáron lecsupaszított ajkaimra, majd a tükör szegélyét megcsókolom, ahogy mindig is. Ez az én jelem, az ajkaim nyoma minden motelszoba tükrén, ahol csak kiéltem a hajlamaimat. S van még egy nagy titok ebben a rituáléban, egy olyan, melyet nem elemzek senkinek, mely a legbelsőbb lényemé, s soha nem is lesz másé. Nem mocskos, nem fekete titok, nem szennyezi vér vagy szenvedély. Egyszerű és meglepően tiszta, fehér, mint a hó, őszinte vezeklés a gyermekemért. Minden csókom az övé, érte születik, s a szobák tükrén hagyva örök életre emeli a kicsit, kit megöltem, de ki mégis bennem él. Nélküle nem lennék az, aki ma vagyok, hát köszönettel tartozom neki azért, mert olyan keservesen sírt, hogy csomóba kötötte az idegszálaimat és kiszabadította belőlem az állatot. Az ő vérét szimbolizálja a rúzsom, de még érte sem dobban meg üres szívem. Már nem. Többé sosem.
Felveszem a pénzt az éjjeliszekrényről, s a táskámba süllyesztem. Vörös pelerint terítek magamra, nyakam alatt összekötöm a fekete selyemszalagot, mely összetartja a vörös anyagot. Nem, mintha takarna ez rajtam bármit, a fejjel lefelé álló V-betűben így is kivillannak bájaim, s nem is akarom elérni azt, hogy ez ne így legyen. Még van egy órám a hajnalból, azt szeretném úgy eltölteni, ahogy nekem kellemes, s utána zuhanok majd álomtalan álomba középszerű, konszolidált lakásomban, abban az ágyban, ahová férfi nem teheti még csak kislábujját sem. Soha, soha, soha. Milliószor is soha.
Ahogy elhagyom a motelt, szemtelenül intek az éji recepciósnak, s még puszit is küldök neki, hadd legyen öröme abban, hogy itt jártam, megint. Ő már írja is a szobaszámot, mert tudja: kétszer ugyanabba a szobába nem megyek. Nagy ez a London, sok lebuj van sok szobával, sok megcsókolnivaló tükörrel, melyekre gyermekemet lehelhetem. Utam a Temze partjára visz, a sétányon koppannak fűzős bokacsizmába bújtatott lépteim a vörös szegélyes, fekete hosszú szoknya alatt. Nincs célom, nem tartok semerre, csak hagyom, hogy fogyjanak mögöttem a méterek. Játszi mosoly tombol aurámon, fekete hajam szertelen keretet ad porcelán arcomnak a rajta megbicsakló hajnai fényben. Én vagyok a fény. Én vagyok az éj, a nap, a hajnal, a szürkület. Ki más? Ha már boldog nem vagyok soha, hát legalább öntelt legyek. Ez az érzés még, mely nem szakdt ki lelkemből, elhagyva gyökereit, temetetlen múltamat.

Tárgy: Temze parti sétány Kedd 8 Júl. - 12:07

A Temze partján természetesen találhatóak békés nyugodt kis területek, ahová nem hallatszik el a hajók zaja, a város nyüzsgése, csak fák ölelik körbe és kényelmes padokon ücsörögve, vagy épp a macskaköves úton sétálva eresztheted ki a gőz akár egymagadban, akár valakivel karöltve.

Tárgy: Re: Temze parti sétány

» Parti sétány