Rouge Bar, Buffalo City, NY

Csendesen, mosolyogva hallgatom végig a katona kifakadását. Mert bármily hűvösen adja is elő, bármilyen tényszerűen, mégis csak az marad. Kifakadás, mert becsapottnak érzi magát, egy játékszernek az én világomban. És talán valamilyen szinten valóban az volt, élveztem, ahogy megpróbálja a hőst játszani, még ha nem is eme szavakkal illetné magát.
- Az emberek, teljesen mindegy, hogy egyszerű vagy mutáns, mindig sértetten reagálnak arra, ha a képességemet használva jutok információk birtokába, azt pedig igen kevesen viselik jól, ha előzetes figyelmeztetés nélkül szólalok mega fejükben. Nem óhajtottam az életét kockáztatni egy efféle lefagyással, ha már Ön szerint ennyire veszélyesek az ellenfeleink. Mindamellett a gondolatok nem adnak mindig teljes betekintést, a valódi jellem menet közben mutatkozik meg, az elme és a viselkedés együtteseként. Talán csak a valódi jellemére voltam kíváncsi, és ezért hagytam, hogy végigjátssza ezeket a köröket. Hogy szavaival éljek, valóban néző voltam - vonom meg a vállam, mintegy beismerve, kicsit tényleg játszottam vele. De talán megbocsájtható tény.
A további eszmecserét a kinti zajok szakítják félbe. És noha immár ismeretes a férfi előtt a lehetőség, a tudat, hogy könnyű szerrel szembeszállhatnánk, még sem ezt az utat választja. Amit igazából értékelek is, hisz én nem kaptam katonai kiképzést, még ha az évek alatt megtanultam néhány dolgot.
És ha már kifejezetten erre kérnek, hát valóban rákoncentrálok a fejére, gondolataira, az általa felidézett térképre és tájakra, magamévá téve a tudást. A terv ésszerű és mondhatni egyszerű is. Egyszerű átejtés, bár kissé megrendíti az ellen eddigi magas képzettségéről alkotott képet. Bedőlnének egy ilyen egyszerű dolognak?
- A bizalom nem ilyen könnyen adható - jegyzem meg számára jól hallhatón, ám ahogy megindul még is hezitálás nélkül követem. Mivel láttam, hogy mi van előttünk, tudom mire készül, így én is ezzel atudattal futok neki, már-már kecsesen lendülve át a másik épületre. Vagy legalább is macskaügyesen, és ahogy a jobb iskolákban tanítják, nem elhasalok a túloldalt, még csak nyakam sem töröm, hanem bukfenccé alakítom érkezésem, immár gyémántként, nem óhajtván végigszaggatni a ruhám és bőröm. Aztán mintha mi sem történt volna ugrok fel, a lábaim kivételével visszakapva emberi alakom és egy elégedett vigyor után újfent követem túravezetőm.

Jürgen konstatálta, hogy a nővel továbbra sincsenek egy lapon.
- Hagyjuk már a finomkodást, Miss Frost. Legalább kétszer döntés elé állítottam, hogy igényli-e a segítségem, vagy nem. Beleegyezőleg vielkedett, bármikor mondhatta volna, hogy hagyjam békén, elintézi egyedül. Egész végig bizalmatlanul viselkedett velem, pedig nem kellett volna mást tegyen, csak bele kellett volna nézzen a fejembe, és akkor pontosan tudhatta volna, hogy mik a szándékaim, hogy őszintén segíteni akarok, hogy ki az ellenfél, és tudhatta volna, hogy mennyire van szüksége a segítségemre. Hagyta, hogy üresben járjam a köröket. Nem tudok mást elképzelni, minthogy egyszerűen borzalmasan szórakoztatta magát az egész, és ezért csak beült a hátsó ülésre, és hagyta, hogy vezessek, miközben maga kritizál, amikor bármikor lelövethette volna az ellenséget egymással.
Az északi nem indulatosan, hanem határozottan és nyugodtan beszélt a nőhöz, mint egyik profi a másikhoz. Szemöldökét összeráncolva körbepillantott és még egyszer szemrevételezte a terepet.
- "Ha akarná, megtehetné", hogy a fejembe nyúl... És akkor eddig miért nem tette meg, az Istenért? Elvileg Ön egy magas rangú vezető az amerikai mutánsok között. Miután egyértelművé tettem a szándékaimat, leellenőrizhette volna, és ha igényli a segítségem, telepátiával adhatott volna utasításokat, ahelyett, hogy...  - a férfi sóhajtott, és folytatta volna, ám a nyitott ajtón keresztül hangok hallatszottak a csarnokból.
- Erre. Kivételesen bízzon bennem és nézzen bele a fejembe.
Jürgen csak remélni tudta, hogy a nő képessége úgy működik, ahogy ő azt gondolta. Ezért először emlékezetből maga elé képzelte a hely térképét, amit még a kocsijában részletesen átnézett. Majd maga elé képzelte a kerület nagyjábóli képét, a háztömböket, a bárt, az utcákat, a magas irodaházat, amiben az operatív bázis lehetett.  Erre, hogy észrevegyenek, és lássanak a város felé menekülni. Jürgen a toronyra fókuszált. Ha a rohamosztagosok utánunk erednek, a tetőket elhagyva, a háztömbök takarásában ívben kikerüljük az üldözőket és visszatérünk a toronyhoz. Meglepetésszerűen foglaljuk el, és meglesz a maga vizsgálati példánya, mégpedig jó eséllyel egy tiszt. És ha egy kis segítségünk van, nem csak kiütjük a vezetőséget, de át is vehetjük az irányítást az osztagok felett... Minden kezelőberendezés, rádió helyben van, és minden cella izolált, ami csak az operatív vezetésen keresztül érintkezik az egész hálózattal. Az egész ott van az emlékeim között, mindennel, amit tudok róluk. Használja a tudást, ha már van.

A férfi megiramodott. Ő már tudta, mit fog csinálni, amit végig akart vinni akár a nő nélkül is. Hosszú lépésekben rohant végig a tetőn, majd az épület szélére érve elrugaszkodott és átugrotta a szűk utcát. Még a válla fölött visszapillantott, a nő követi-e.

Bele sem kell néznem a fejébe, a női sokadik érzés szinte súgja, vagy inkább üvölti a pasi felől áradó sértettséget. Hát ez van.. mutánsvilágban gyakran esnek a férfiak megtépázott méltóséguk áldozatául. Hisz ők sietnek, kedvünkre akarnak tenni, megóvni minket, hisz ők A Férfi. Meg sem kérdik, hogy kell-e, hogy van-e rá szükségünk, azt még véletlen se feltételezik, hogy képesek vagyunk az önvédelemre. A nagymama, a zebra és az önjelölt segítő esete.
Ám nem kezdek el mentegetőzni, még vigaszszó se csúszik ki a számon, bocsánatkérés pedig végképp nem. Ha igazi harcos meg kellett tanulnia elviselni a kudarcokat is.
A tetőre érve elsőként azt figyelem, nem bújt-e meg valahol még egy kósza lesilövész, hisz a beporosodott ruhámnak már csak egy véres golyónyom kellene a totál szemétté nyilvánításhoz. És csak aztán fordulok társamhoz, amint a környező, ránk ártalmas tetőket tisztának látom, érzem.
- A maga képességével kapcsolatban és legfőképp az életével kapcsolatban nem nyilatkozhatom. Mivel nem az én embereim közé tartozik, így igazából jogom sincs dönteni felette, noha immár tudatában van annak, hogy ha akarnám, megtehetném - jegyzem meg, talán nyugtatólag. Nem akarok belemászni a afejébe, "felülírván" gondolatait. Mert nem érzem szükségesnek.
- Ugyanakkor nekem kell egy élő példány, lehetőleg olyan, aki többet tud annál, mintsem, hol kell meghúzni a ravaszt és krie - teszem még hozzá egyértelműsítve. Valami fejesebb személy kell, akitől tényleg érdemleges információt tudok kiszedni.

Jürgen felviharzott a lépcsőn és kilökte a tetőre vezető ajtót.
- Maga indult meg kommandós módjára, rögtön azt feltételezve, nem tudom magam megvédeni és ezáltal a segítségére szorulok. Engem csupán a kíváncsiság vitt.
Hát persze, és higgyem el, hogy ez a nő nem tudott az egészről, már ott. Sőt, valószínűleg azt is tudta, hogy én tudom, hogy meg akarják támadni, és azt is, hogy épp azért érkeztem, hogy segítsek neki. De mindegy. Arra persze nem méltatott, hogy ne ugrabugráljak feleslegesen, hagyta, hogy megpróbáljam menteni őt, tudván tudva, hogy neki ez nem is tétre megy, csak nekem. A férfi nem a nőnek válaszolt, csak magának összegezte a dolgokat. Bosszús volt. Nem gondolta volna, amikor elindult erre a kalandra, hogy csak a bolondját fogja járatni magával. Nyilván az én hibám, hogy két erős ellenfél közelgő összecsapásába beletenyereltem. Viszont volt egy olyan érzése, hogy hiányzott Emma Frost viselkedéséből valami. A szolidaritás. De persze, minek várja az ember, gondolhattam volna. Szokásos hozzáállás, szokásos bizalmatlanság, távolságtartás. Úgy látszik, még a mutánsok kirekesztett társadalmának is megvannak a kasztjai. És a kliséi, meg az előítéletei.
Mindez a közben zajlott le benne, hogy elment a nő mellett és fel a lépcsőn, egy szót sem mondott ki belőle hangosan. Visszatért a mechanikus, praktikus, következetes, érzelemmentes precizitáshoz. Nem válaszolt a nő szavaira, mert nem lett volna értelme.
- Miért hiszi mindenki azt, hogy a telepaták kényszeresen belemásznak minden fejbe?
Hát ez a nő hatalmas. És miért hiszi mindenki, hogy csak mert valaki jól harcol, edzett katona, ezért nem más, mint egy agyatlan gorilla? Igazából mindegy is. Azt hittem, hogy egy másik mutáns... Főleg, miután a képességem kérdésére ilyen megértően válaszolt... De mindegy is. Jürgen pontosan tudta, hogy a képességének növekedése valahogy a személyiségének szokatlan megnyílásához vezetett... Ám mégis, valahogy más volt tudni ezt kívülről, és belülről megélni a bosszúságot, frusztrációt, ingerültséget. Mind over body. A férfi szokott önfegyelmével kezelte a helyzetet, és nem válaszolt a nőnek.
Miután kiért a tetőre, körülnézett, és Emma Frost is utolérte.
- És most merre? Át akar menni abba a házba elkapni a fejet vagy inkább menedéket keresve töri a fejét egy újabb haditerven?
Jürgen megfordult és ránézett.
- Maga mit gondol? A képességeink alapján mi lenne optimális? - kérdezte nyugodtan és érzelemmentesen.

A férfi hamar összerakja a mozaik darabkáit, mi gyors észjárásra vall. És ez nem hátrány. Ahogy megszokott reakció se marad el. Csak állok, kissé tán unottan a műsortól, hallgatva levezetését, csupán egy apró biccentéssel jelezve, értelmetlen lenne fogadni, hacsak nem szeret a vesztes szerepében tetszelegni.
- Maga indult meg kommandós módjára, rögtön azt feltételezve, nem tudom magam megvédeni és ezáltal a segítségére szorulok. Engem csupán a kíváncsiság vitt - vonom meg a vállam, talán beismerve, játszom vele, ahogy immár játszom üldözőinkkel is. Talán ha nem figyelmezet elsőre meg tudtak volna lepni a bárnál. Ám hacsak nem rendelkeznek egy az enyémhez hajazó sisakkal, márpedig ezt erőst kétlem, akkor nem igen tudtak volna tenni semmit a megtorlás ellen.
- Miért hiszi mindenki azt, hogy a telepaták kényszeresen belemásznak minden fejbe? - sóhajtok fel immár valódi rosszkedvvel. Felülírni.. Ha nem akarok egyszerűen nem megyek vele, már nme mentem volna vele a sikátorba sem. Akko rmiért kell csapni a hisztit, int egy nő?
Egy gyors mozdulat, ahogy lekapom lábaimról a cipőt, és mezíttalpam gyémántfénybe folyik át. Ha jól sejtem,a tető vagy sima beton vagy aprókővel felszórt murvaszerű réteg fedi. Márpedig se a körömcipőnek se a mezítlábnak nem kdvez egyik sem. És ezután immár futólépésben követem a katonát, hisz a játék csak úgy élvezetes, ha nem maradok le nagyon.
- És most merre? Át akar menni abba a házba elkapni a fejet vagy inkább menedéket keresve töri a fejét egy újabb haditerven? - firtatom kíváncsian. Ha már benne vagyunk, nekem mindegy. Sőt, igazából az én célom, hogy elkapjak legalább egy élő példányt, hogy megetethessem szunnyadó szörnyem, aztán Will lábai elé vessem a porhüvely-jelöltet.

18+
A nő megjegyzésére Jürgen csak sóhajtott egyet. Azonban ezt követően érdekesebb dolog történt. Az egyik mesterlövész a társait vette célba, utána pedig nyakon szúrta saját magát és torkából ívben vért fröcskölve, elterült a tetőn.
Jürgen végignézte a jelenetet, majd a nőre nézett. Újra kipillantott a tetőre. Most ugye csak viccel velem?
A férfi leengedte a fegyverét és kiegyenesedett.
- Szóval... Értem. Most már nem meglepő, hogy Ön királynő a mutánsok világában. - Jürgen újra kipillantott a tetőre. Odalent, a sikátorban, kavarodás támadt a kommandósok között, fegyvereiket felfelé szegezve keresték a lövések forrását.
- Fogadjunk, hogy odalent, a sikátorban is megállíthatta volna az egész támadást. Nem, várjunk. Amikor odamentem Önhöz a bárban és felhívtam a figyelmét az ügynökökre. Akkor és ott elintézhette volna a dolgot, nem? Hát persze. Telepata és alakváltó. Valószínűleg csak egymásra uszította volna a kommandósokat, és ha mégis valaki maga ellen fordul, csak lepattintja a golyókat.
Jürgen nekidőlt a falnak. Lefelé fordította a fejét és derűtlenül nevetett. Kihúzta a .45-ös tárát és ellenőrizte a golyókat. Majd visszarakta a tárat és felhúzta a sínt. Elfordította a fejét és kinézett az utcára. A kommandósok végre betörték a vaskaput. A férfi ellökte magát a faltól és ellépett a nő mellett. A folyosó végén újra lépcsők következtek, amik a tetőre vezettek, várhatóan.
- Erre - mondta Jürgen. - Ha nem megfelelő, kérem, csak írja felül a gondolataimat - tette hozzá fagyosan és választ nem várva, hosszú, ruganyos lépésekkel indult meg a lépcső felé, majd felviharzott rajta, és két forduló után kinyitotta a tetőre nyíló ajtót és kilépett a szürke őszi fényben úszó világba.

+18

Miért is vágnék bármit a fejéhez. Az, hogy elfogadjuk a segítséget, ha szükség van rá, nem gond. Főképp, ha a cél a saját élet mentése. Bár még mindig nem kétellkedem abban, hogy gond nélkül jutnék vissza akocsimhoz. De ha ő bújócskát akar játszani, egyenlőre részt veszek benne. Mert hajt az a fránya kíváncsiság.
Az ajtó túloldalára érve körültekintek, és ahogy újfent kérést intéz hozzám csak bólintok, és visszaöltöm a teljes alakot, hisz így a legerőteljesebb. A mutatott pontokon meghajlítom az ajtót, majd még egy-két helyen rásegítek, immár mondhatni bombabiztossá téve azt. No persze egy bomba könnyű szerrel kinyilatná, akárha virágszirom lenne, de kísérőm elmondása szerint effélével azért itt és most nem rendelkeznek a támadók.
Aztán csak kaptatok felfelé, igaz, mondhatni egyre nyűgösebben. Nem maratonra készültem, még ha jól is bírom a testmozgást, futni nem magassarkúban szoktam. Ahogy szeretett ruháim se csípik az évek óta beporosodott emeleteket, így a makulátlan öltözetemen immár megjelenik egy-két apróbb koszfolt, ami szintén nem javít hangulatomon. Így már-már morcosan tekintek ki a tört üveg adta nyíláson, gúnyos mosollyal figyelve a lentieket, majd szemügyre véve azt a néhány tetővadászt is.
- Valahogy? Tán repülni tud, vagy úgy gondolja, még is csak vissza kéne mennünk a földszintre? - fordulok felé kissé morgósan, majd választ sem várva fordulok újfent a nyílás felé, immár egyetlen tetőlesre koncentrálva tekintetem. Egy pár pillanat csupán, mire társam észreveheti, hogy megmoccan a lesipuskás. Ám nem minket szemel ki, nem is felénk tekint. Fegyverét tapogatja végig, mintha keresne rajta valamit, vagy is inkább ellenőrizne. Aztán arcához emeli, fél szemmel a keresőbe pislant és... Néma lövés, némán vágódik el az egyik gyanútlan tetőn örködő. Majd azt követi még egy és még egy, míg az a néhány fentről vigyázó végleg el nem tűnik, csupán az orvvadász marad. Ám az is csak egy pillanat, és már húzza is elő a kést a tokjából, hogy saját torkába merítve hallgattassa el bűneit.
- Remélem a tető megfelel magának - jegyzem meg szájhúzva, látszólag cseppet sem foglalkozva az előbbi néma önmészárlástól.

A nő nem vágott semmit a fejéhez, hanem udvariasan és nyugodtan letörte a zárat. Ehhez újra felvette a pár perccel korábban látott üveg-jégkristály alakot, Jürgen pedig szinte érezte a bőren a hűvös szellőt. Olyan érzése volt, mintha jégpáncél rianna, mintha masszív, fagyos, elképzelhetetlen erejű jégdarabok mozognának egymáson, amikor a másik mutáns megmozfult mellette. A férfi biztos volt benne, hogy ez csak egyfajta beleértett párosítás volt a részéről, hisz nem volt lehetséges, hogy a nő tényleg puszta jéggé változzon. Vagy talán mégis? Ahogy már tapasztalhattad, öregem, ennek a világnak eddig csak a felszínét láttad, fogalmad sincs, mit rejteget még, ahova csöppentél... Bocsánat, nem... Ahova tartozol. Mindenesetre abban is biztos volt, hogy Emma Frost hatalmas erejű, tapasztalt mutáns, és furcsa érzéssel döbbent rá, hgy a nő valószínűleg jóval nagyobb hatalommal rendelkezik nála.  Miután Emma Frost visszaváltozott, a férfi a szeme sarkából figyelte a tökéletes transzformáció – szó szerint – hűlt helyét. Kezdem megkérdőjelezni, hogy most valójában ki segít kinek. Nem vágtak semmit a fejéhez, Jürgen tehát bólintott és kitárta az ajtószárnyat, majd előrenyomult. A nő után becsukta a vasajtót.
- Miss Frost, nagy kérés lenne, hogy használja újra az erejét? Ha egy kicsit elgörbíti ezt az ajtót itt és itt... Akkor öt-tíz percet is nyerhetünk, mire átvágják. Ezek támadó egységek, nem behatolók, nagyobb fizikai. és tűzerővel, de kevesebb technikai eszközzel.
Akárhogy is alakult, Jürgen elindult a nővel felfelé a lépcsőn. Három-négy fordulót is megtehettek, ami azt jelentette, hogy leglább két emelet magasra jutottak, majd egy fokkal fényesebb folyosóra kerültek. A hatalmas ablakok itt nem voltak bedeszkázva, csak a több évtizedes kosz, por, korom fedte őket. Nem lehetett rajtuk kilátni, ám az egyik nagy ablaktábla repedései között egy kis csíkban kitört az üveg és rá lehtett látni a sikátorra, az épület frontjára, és a környező épületek tetejére. A raktár ajtajánál kisebb tumultus volt, ahogy egy támadó alakulat megpóbálta kifeszíteni a nagy vaskaput. A házak tetején pedig egy-két fegyveres lézengett, megpróbálva elvágni a tetőkön futó menekülési útvonalakat.
- Egy lépéssel sem járunk előttük. Ez azt jelenti, Miss Frost, hogy felülről irányítják őket, ezek csak a feláldozható gyalogosok. Kell legyen egy operatív döntéshozó, méghozzá valahol a közelben, aki rá tud látni a terepre. Például... Egy magas épületből.
Jürgen közelebb lépett az ablakhoz és megpróbált jobban körülnézni. A közvetlen környezet, a bárt és a raktárt körülvevő szomszédság hasonlóan régi, sötét falú, évszázados bérházakból állt. Légvonalban három-négyszáz méterre azonban a férfi meglátott egy magas, tízemeletes iroadházat, amit valamikor a századforduln építhettek.
- Ott. Csak ott lehet. Logikus, hogy ott kell legyen egy operatív parancsnoki bázis. Ha át tudnánk valahogy vágni a kommandósokon és eljutnánk oda, lefejezhetnénk az egész cellát. Sőt...

A sok már beszerzett információ mellé elraktározom a katonától hallottakat, most épp a képességét illetően, miközben kapott lámpámmal magam is körbevilágítom a helyet. Ésszerűen a sötét zugokat kutatom, akár rejtekhely, akár menekülőút, akár ellenfél ürügyén.
- A képességek, még ha vannak is hasonló vonások, általában egyediek, tehát nem alkothatok véleményt a magáéról sem. Sem azzal kapcsolatban, hogy mire képes, sem azzal, hogy mire lesz még. Bár minden csak fejlesztés kérdése, hisz hiába erős egy adottság, ha nem foglalkoznak vele - vonom meg a vállam. Most kivételesen nem őt akarom leszólni, pusztán ténymegállapítok. Hány mutáns él a földön, akik elhiszik, képességük annyi, amennyit felfedezésük pillanatában tapasztaltak és nem is akarják tovább fejleszteni, parlagon hagyva megannyi lehetőséget.
Közben persze követem a férfit addig a bizonyos zárt ajtóig. Egy lépést hátrálok is, ahogy a fegyveraggyal próbálja lecsapni a lakatot, de úgy tűnik, vagy csak a filmekben működik a trükk, vagy egy a darab még nem elég rozsdás.
- Megpróbálhatom? - kérdem udvariasan, és amint odaenged újra végigfolyatom testemen az ismerős hűvösséget. Aztán bekaaszton gyémánt hüvelykujjam a két kapcsolódási pont közé a pánt alatt, markomba fogva a lakatot és elkezdem lefelé húzni. Emberként esélyem se lenne megmozdítani, ám ebben az alakban erőm sokszorosára nővekszik, így hamarosan roppan a zár és a lakat a kezembe marad, míg az árválkodó pánt hintázik a helyén.
- Mint mondtam, rá kell jönnünk, mikre vagyunk képesek - öltöm vissza emberi formám, kiejtve kezemből a használhatatlanná vált fémdarabot.

- Nos, ez változó. A teflonköpenyes golyók még az én képességemet is próbára teszik. Korábban négy-öt lövés erejéig tartott a védelem, utána már fokozatosan egyre nagyobb sebzést kaptam, de képes vagyok regenerálódni is. Mármint, ez a kiindulási állapot.
Jürgen jobbra-balra fordítva a lámpát hatolt előre. Lábaik nyomán felkavarodott a por, a téglaépület hatalmas, bedeszkázott acél-üveg ablakainak résein beszűrődő fény pedig pászmákat vetett a kavargó porfelhőkbe. Ránézésre legalább ötven éve nem használták ezt a raktárat, ami nem meglepő, hisz a nehézipar szép lassan leépült Amerikában is. A szén és acél korszaka múlóban volt. Új irányba fordultak a szelek. Az elektronika irányába. Fedélzeti számítógéppel rendelkező, interkontinentális rakéták? Rádiótelefonok? És ez az... Internet? Televízió és telefax mindenhol? Jürgen már várta a videótelefonok, az elektromos autók korát. Úgy tippelte, hogy ha így halad a technika, talán húsz-huszonöt év múlva már automata robotdrónokat vetnek be a háborúkban.

Mindenesetre, az itt és a most nem adott túl sok lehetőséget a merengésre, a férfi tehát a menekülésre koncentrált. A nő úgy beszélt, mint akit igazából nem nagyon izgat a fenyegetés, ami, az előbb prezentált képesség ismeretében már nem is volt olyan meglepő. A mutánsok királynője tehát mégis csak tud valamit. Ez esetben lehetne egy kicsit segítőkészebb. Ez az idétlenkedés most már kezd nagyon fárasztani. Ennek nincs jobb dolga a harc közepén, minthogy engem cs...gessen. Jürgent elkezdte fárasztani, hogy mindenki bizalmatlanul, egy furcsa ifegennek tekinti, még saját mutáns társai is. Mintha ők nem ezt élnék át a társadalom többi részétől. Érezte, hogy képességének hullámai halkan morajlanak a mellkasában, amiről újra eszébe jutott az, hogy ereje mostanában növekedőben van. Sőt, azt is valószínűnek tartotta, hogy ez a változás tette érzelmesebbé, forrófejűbbé őt, talán valahogy a hormonrendszeren keresztül.
- Mint mondtam... Korábban korlátozottabb volt a képességem, ám mostanában... Egyre növekszik. Hogy mik a határai, azt nem tudom. Nézze, ha az információim helyesek, Ön sokat mozog az amerikai mutánsok társadalmában, tehát valószínűleg sokkal alaposabb ismeretei vannak a különleges képességekről, mint nekem. Én egész életemben egyedül voltam, az ismereteim csak azok, amiket az évek alatt az információ-morzsákból összeraktam, szóval... Röviden fogalmam sincs, mire vagyok, vagy leszek képes.
Jürgen a nőre nézett egy pillanatra, majd folytatta a kutatást. A hatalmas csarnok végén, ahol voltak, folyosók indultak több irányba, és két sarok után Jürgen talált egy lépcsőt, amin azonban egy lelakatolt vasrácsos ajtó állta útjukat. A férfi megfordította a kezében a fegyvert és keményen, a pisztoly agyával csapott le a lakatra. Az ugrott egyet, de nem engedett. Az északi még erősebben sujtott le, de a lakat továbbra sem hajlott az akaratára. A férfi körbepillantott valami eszköz után, és várta, hogy Emma Frost valami újabb válogatott inzultussal fogja bombázni. Most mindjárt valami olyasmi jön, hogy még egy rohadt zárat se tudok kinyitni. Az északi nyugalma és türelme fogyóban volt.

Igazából a jelen pillanatban teljesen mindegy, hogy ki volt a hunyó és ki a követő. Ha kedves társam akarta volna, már rég megpróbált volna koncot csinálni belőlem. Ha pedig a bizalmamra hajt és át akarna verni.. nos, egy telepatát nem olyan könnyű.
Rendreutasításnak tűnő szavai minden érzelem nélkül haladnak át rajtam, akárcsak a felvetés, hogy nélkülem menekül tovább. Menekülünk? Nekem ez továbbra is csak játék, bújócska mondhatni, minek a végén el fogok kapni legalább egy hunyót, hogy aztán Will kezére adhassam. Csak hogy példát statuáljunk és védencem is gyakorolhasson.
A találatok, és a rá adott reakció láttán kissé megemelem szemöldököm, jelen pillanatban szó nélkül véve tudomásul, hogy ő is más. Vajon az üldözők között is akadnak mutánsok, vagy mind balga ember?
De most a haladás ideje van nem az agyalásé és a társalgásé, így hát páncélomtól védve intézkedek az ajtó ügyében, nem foglalkozva az elismerő pillantással, de még azzal sem, hogy pillanatnyi fedezéknek tekintenek. Végül is, még csak csiklandozási érzet sem kerülget, a golyók pedig mint a jégdarabok kopognak le rólam, míg át nem érünk a túloldalra, talán némi előnyt nyerve játékunkban.
- Hány sérülést képes feldolgozni? - kérdem, egy röpke pillanatig visszatérve korábbi felfedezésemhez, miközben átveszem a felkínált lámpát. Bár csillogok, de a sötétben én sem vagyok képes se világítani se látni, orra bukni pedig nagyon nem szeretnék. Ugyanakkor visszaöltöm emberi formám, hisz így tudom csak érezni, hallani mások gondolatait, akár partneremről, akár másokról legyen szó, és így követem őt.

(18+ Erőszak)
A nő vigyorogva kekeckedett Jürgennel, aki továbbra is elengedte ezt a füle mellett. Tárat cserélt a .45-ösben és gyors, pontos lövésekkel tartotta távol a kommandósokat. A harc egyelőre patthelyzetbe állt, a férfi azonban nem kételkedett benne, hogy a helyzetük tarthatatlan, a támadók rövidesen segítséget kapnak és felülkerekednek, áttörve az ő csekély tűzerejükön, ha nem lépnek valamit. Ez a nő meg csak itt idétlenkedik, ahelyett, hogy valami hasznosat is tenne. A mutánsok királynője nem volt még csatában? Nincs valami saját ötlete is?

Emma Frost gúnyos, hideg mosollyal fogadta Jürgen mondandóját, a férfinak pedig az az érzése támadt, hogy a nő szimplán személyes sértésnek veszi, hogy a férfi közli vele a tudnivalókat. Jürgen vállat vont. Nem nagyon érdekelte a nő reakciója, jelenleg bajtársak voltak és igyekezett minden ismeretét átadni mutáns társának. Érezelemmentes, hideg gondolkodását azonban elkezdte kikezdeni a nő, amikor kifejezetten nekirontott kérdésével, hogy mi a kapcsolata a támadókkal.
- Nem én vezettem ide őket, hanem pont fordítva, én követtem a tevékenységüket, és egy lépéssel előbb jutttam el Önhöz, mint ők. Nézze, minden kártyát kiteszek az asztalra. Valamikor nekik dolgoztam, amikor még nem ismertem az összes módszerüket. Egy ideig át tudtak verni, utána pedig kiléptem. Azóta engem is vadásznak, mint a többi mutánst. Azonban én ismerem a képességeiket, a taktikájukat, a protokolljaikat, a hozzávetőleges erőforrásaikat, szervezeti felépítésüket és tudásukat. És hiszi vagy nem, van egyfajta lojalitásom a többi mutáns felé. Biztos vagyok, hogy nem bízik bennem, de ez jelenleg nem érdekel.
Jürgen újra kihajolt és most eltalálták. A gépkarabélyok hosszú golyói elemi erővel csapódtak az arcába, vállába, és a becsapódások helyén sárga, kavargó fény gyúlt ki, mint egyfajta eddig láthatatlan, plazmából álló pajzs a bőrén. A fény hullámokban terjedt, mint a fodrok a tó felszínén, ha kavicsot dob az ember a vízbe. A férfit hátralökte a találatok ereje, ám megvetette a lábát és biztos kézzel tüzelt. Egy újabb katona esett össze, még vergődve a sikátor aszfaltján, vért fröcskölve maga körül. Jürgen visszaugrott a fedezékbe.
- Nézze, az ajánlatom továbbra is áll. Ha nem érdekli a segítségem, a következő adandó alkalommal magára hagyom, és tegyen, ami jól esik. Két opciónk van, vagy együtt dolgozunk, vagy hagyjuk egymást egyedül boldogulni. Maga választ.

A nő még kérdezett valamit, amit a férfi a fegyverropogás közben nem hallott, de a hangsúlyból ítélve mindegy is volt. Majd kilépett a fedezékből - És csillogó, gyémántfényű testén haloványan verődött vissza a szürke égbolt derengése. Emma Frost úgy állt a fegyverek tüzébe, mint a minden emberi haragtól meg nem hatott, zabolázatlan jégvihar, mint a természet fagyos, ellentmondást nem tűrő ereje. Jürgen egy pillanatra minden tapasztalata ellenére meglepődött. Majd elismerően bólintott, újra tárat cserélt, és a nő takarásába lépett. Zárótüzet adott le a sikátorra, hogy fedezze a visszavonulásukat, majd belépett az ajtón és elővett bőrkabátja belső zsebéből két nagy erejű zseblámpát. Az egyiket a nőnek adta, a másikat pedig meggyújtotta és marokra fogta balkezében. Átvetette bal karján a jobbot, hogy egyszerre támassza a pisztolyt és tartsa előre a lámpát, majd előrenyomult, utata keresve a raktárban a felső emeletek felé.

- Hogy gondolom? Mármint hogy merek ilyet gondolni, vagy inkább a mivel a kérdés? Mert ha a mivel, ezzel a két szép lábammal - vigyorgok a férfira incselkedőn, ám a következő pillanatban felugató fegyverek ösztönösen arra késztetnek, hogy magam is a fel takarásába húzódjak. Mert bár a páncélom ezredmásodperc alatt rám "folyik"? hátul még nekem sincs szemem.
A kioktatást vagy inkább "tényközlést" türelmesen végighallgatom, mégis.. az ajkaim megbúvó gúnyos mosoly, lebiggyedő grimasz mind utalóak lehetnek. Hiába durrogtatják a falak túloldalán a különböző fegyvereket ijedelemnek egy csipetnyi látszata sincs rajtam. Nem félek a haláltól, ezt már nagyon rég eldöntöttem. Mert az is csak egy újabb lépés, és bár igen fontosnak tartom magam, alappillérnak, legalább önmagamnak be kell vallanom a közhelyt.. senki sem pótolhatatlan. Ugyanakkor képességeim már nme egyszer bebizonyították, nem olyan könnyű engem elpusztítani, mint azt sokan hiszik vagy szeretnék.
- Akkor már csak azt lenne jó tudnom, maga által jutottak el hozzám, vagy ön is részese a szervezetnek - kérdem továbbra is higgadtan, ám ahogy újabb golyók kopogtatják meg mellettünk a téglát kénytelen vagyok félbeszakítani fejtegetésem és inkább a már említett kapukra irányítani tekintetem, míg önjelölt megmentőm, vagy talán becserkészőm visszatüzel, lecsupaszítva egy tárat.
- Vajon mennyi tartaléktárat rejteget a zsebeiben? - kérdem, ám a következő pillanatban már végigfut rajtam az ismerős hideg, beborítva testem, áttetsző csillogásommal tüntetve ki a sikátort. És lépek is a vashoz, melyet tán erős zár tart, vagyis tartott, hisz "gyengéd" nyomásomnak engedve horpad be, akad szét, hogy egy szű embernyi helyet biztosítson kettőnknek.
- Jön, vagy bevárja a többit azzal a csupasz 45-össel? - fordulok hátra vállam felett és már lépek is át a résen.

(18+ Erőszak)
A nő úgy dobálta a kérdéseket és a megjegyzéseket, mintha egy unalmas koktélparty-n volna, erre pedig már Jürgen is meglepődött.
- Hölgyem, nem vagyok tökéletesen tisztában a képességével, lehet, hogy nem is rám tartozik. De azért megkérdezném, hogy gondolja, hogy visszamegyünk a kocsijáért?
Ekkor lövések dörrentek és Jürgen befordult a raktár sarkán a téglafal takarásába. A golyók becsapódása vörös téglaport, maltert és törmeléket szórt mindenfelé.
- Miss Frost, értékelem a hidegvérét, ebben a vonásban valószínűleg hasonlítunk. De azért elmondanám a tényállást, csak hogy tökéletesen ismerje a helyzetünket. Ezek az úriemberek most több oldalról, begyakorolt protokoll szerint kerítenek be minket. A fegyvereik colt m16-os gépkarabélyok, páncéltörő teflonköpenyes, polónium töltetű golyókkal. Egyetlen ilyen töltény képes lenne bárkivel végezni, még egy elefántot is indulásból leterítene. Úgy tippelem, hogy két teljes osztag vadászik ránk, az körülbelül harmincöt-negyven kommandós, de felteszem, van még erősítés a közelben. Már nem egyszer találkoztam velük. - Jürgen megengedett magának egy sötét mosolyt.
- Ratatatatata...
- Durr, durr, durr, durr.
A férfi elővette belső zsebéből fegyverét és a közelgő lövésekre válaszolva a fedezékből kihajolva tüzet nyitott. A colt-ok ütemes ropogására erőteljesen felelt a .45-ös öblös dörgése. Hosszú, ezüst csövének tükrén sárgán ragyogott a torkolattűz fénye.
Jürgen visszavonult a fedezékbe.
- Nézze, Miss Frost, ebből a raktárból talán feljuthatunk az épület tetejére, és akkor kis szerencsével a környező épületek tetején elmenekülhetünk. Vagy más ötlete van?
A kommandósok megtorpantak a viszonttűzre, és a sarkokon befordulva fedezéket kerestek, hogy cipzár alakzatban egymást fedezve nyomulhassanak előre. A megfelelő pillanatban Jürgen újra fedezékéből kihajolva tüzet.
- Durr, durr, durr, durr.
Az utolsó golyót is kieresztette a tárból. Vér fröccsent, ahogy az egyik támadó megtántorodott, majd nekihanyatlott a téglafalnak. A golyó a kevlár felett és a sisak alatt, a torkát szakította át, a kommandós pedig hangtalanul összecsuklott, hosszú, vörös csíkot húzva magával a falon.

- Talán fél? - kérdem vigyorogva a megjegyzésre. Talán meglepheti, bár a bárban tanusított viselkedés után nem hinném, de enm kap el a sikítófrász, nem kezdek el szanaszét rohanni, még az ő futó lépteit is csak simán meggyorsított sajátjaimmal reagálom le. És ezt is csak azért, mert kíváncsi vagyok, vajon mit is akar, szerinte miképp oldható meg egy ilyen helyzet. Hogy katona, abban már egy pillanatig sem kételkedem. De miféle, honnan jött és legfőképp mit akar?
- Remek - nyugtázom az újabb információt. Igazán "hazavinnék" ezekből egyet, és miután megtudtam amit akartam odaajándékoznám Will-nek. Jutalomként. Gyakorlásként. Vagy gőzkieresztésnek.
- Mit szólna az enyémhez? Egy gyors Corvette - jegyzem meg unottan, jelezve, nekem nem okozna gondot visszasétálni a parkolóba, még ha ott akad is ellenség. ugyan, hányan lehetnek? Egy tucat? Kettő? Épp elég egynek a fejébe belemásznom, hogy a többit tévútra vigye. De egy tucat se adja fel a leckét.
A választott irányt látva viszont egyértelmű, hogy nem osztja ötletem. Egy vállvonás kíséretében követem a katonát, még mindig inkább a kíváncsiságom okán, mintsem valódi védelem reményében. Ám úgy tűnik, az ösztönök megcsalták, mondhatni zsákutcát választott. Csak egy gyors pillantás a fejbe, majd követem tekintetét a kapuk felé.
- Be akar menni? - kérdem, de hangom nem riadalmat vagy sürgetést tükröz, sokkal inkább lehetőséget. Mintha csak rajtam múlna a dolog.

- Tipikus katona. Egyet talán életben hagyhatott volna, hogy én is hasznát vegyem.
Jürgen megörült a nő gyors stratégiai gondolkodásának, a cinikus élt pedig egyszerűen elengedte a füle mellett, mert ilyen kis jelentéktelenségekkel nem foglalkozott.
- Logikus gondolat, de nincs időnk rá. Körülbelül fél percen belül ellepik az üldözők a bárt, és utolérnek. Erre.
Jürgen balra fordult a következő sikátoron, majd futólépésben vezette kettejüket ki a tó partján vezető útra, ahol jelenleg egy autó sem parkolt.
- A következő katonát, akivel dolgunk lesz, magunkkal vihetjük, ha már van kocsink.
A tó felől hideg levegőt fújt a szél. Egy teherautó haladt lassan végig az úton. A férfi körülnézett, és ahogy egy másik autó hangját hallotta, intett a nőnek, hogy húzódjanak be egy sarkon. Egy fekete furgon szágoldott végig az úton, a külváros felé robogva. Egyre fogy az idő.
- Minél hamarabb autót kéne kerítenünk.
Jürgen nyugodt volt és következetes. Intett a nőnek, hogy induljanak végig egy régi raktárépület és egy bérház közötti hosszú utcán, amikor hangok közeledtek az utca másik vége felől. Bakancsok nyikorgása, fegyverek kattogva kibiztosítása, sziszegve kiadott parancsok. Ilyen gyorsak nem lehetnek. A férfi gyorsan körbepillantott, de a másik irány a gyorsforgalmi út volt, amit szintén a támadók ellenőriztek, majd a raktár meszeletlen téglafalán elterülő, hatalmas acélkapura fordult a figyelme. Van más választásunk?

Nekem pedig fogalmam sincs, mik a szándékai velem. Avagy inkább mi hajtja arra, hogy pillanatnyi védőangyalommá szegüljön. De igazából mindegy is, majd talán ha réjövök, mi történik körülöttem, akkor majd elgondolkodom az ő részén is.
- Segítséget nyújtani - sziszegem egy alig észrevehető szájrándulással, mi vigyorom rejti el. Hát, ha ő úgy érzi, segítségemre lehet, ha szerinte nélküle nem boldogulnék a továbbiakban hát hajrá.
Ahogy megindul, követem, akárha egy ismerős lenne, kivel a távozás mezejére lépek. Vagy épp egy új ismeret, és tán csak a pillanatnyi közelebbi megismerés okán indulunk meg a hátsóbb régiók felé. Első pillanatban meg is lepődöm az irány kapcsán, ám egy belső vállrándítással el is intézem. Ha szerinte vannak még, akkor azok nagy valószínűséggel odakint várnak. Hm.. ha a kocsimnak baja lesz kitekerem a nyakuk!
Az előttem nyíló ajtón kilépve undorodva húzom fel az orrom. Nem épp Chanel-aroma, mi felém kúszik, és be kell valljam, néhány önkéntes dac-reakción kívül életemben nem sokat kellett efféle sikátorokban mászkálnom. De minden nyavalygás nélkül lépek ki, őrangyalom intésére még odébb is lépek, majd kíváncsian fordulok még is felé, csak hogy lássam, mire készül. És mert hülye az, ki egy idegennek hátat fordít.
A fegyver előkerültekor se rezzenek össze, még a diszkrét puffanások hallatán se, bár érzem, ahogy felbizsereg bőröm az emlékek hatására. Bár akkor hangosabb volt, tompító nélkül, és talán nme is ilyen fajta. Ám az emlékek leheletnyi idő alatt rohannak meg. Az őrjöngő maffiózó, a vérző testek. A hátrahagyott áruló...
A visszatérő léptek rántanak újfent a valóságba, kékjeim talán kisséhidegen vetülnek a férfira.
- Tipikus katona. Egyet talán életben hagyhatott volna, hogy én is hasznát vegyem - jegyzem meg, de nem térek vissza a holtakhoz. Kihunyt elmékben nem tudok kotorászni, így hát egyenlőre követem a másikat, a még élőt. Bár tudom, nagy lesz a kerülő, míg visszatérünk a Corvette-mhez.

- Nem szeretem az efféle vicceket.
- Azt gondolja, viccelek, Miss Frost? Tőlem le is lövetheti, vagy el is fogathatja magát, nem azért vagyok itt, hogy jópofáskodjak magával. Van egy közös ellenségünk és van egy közös vonásunk is. De erről majd később.
A nő maga elé nézett, Jürgen pedig biztos volt benne, hogy nem maradt tétlenül. Elvégre mégis az Egyesült Államok egyik leghatalmasabb mutánsáról volt szó, ha hinni lehetett az információknak, egy királynőről. A férfi biztos volt benne, a nő képes rá, hogy valahogy ellenőrizze az elmondottak hitelességét.
Jürgen figyelmeztető szavaira felpillantott és csak ennyit mondott fagyosan:
- Gondolja megvárom? Hogy bohóckodni kezdjünk egy zsúfolt bárban?
- Fogalmam sincs, mik a szándékai a helyzettel, Miss Frost.
A fehér királynő órájára pillantott, a legtökéletesebb érdektelen kimértséggel. Az északi elismerően bólintott magában Emma Frost hideg, sziklaszilárd, megingathatatlan stílusát nyugtázva. Erről van szó. Semmi kertelés vagy idétlenkedés. Egyről beszélünk.
Miután a nő elkezdett készülődni, Jürgen felhajtotta italát. A három drón láthatólag idegesen mocorogni kezdett, végtelenül szerencsétlenül próbálva palástolni feszültségüket. A férfi ennyit mondott halkan.
- Ha most kisétál, az oldalán tartok. Kész vagyok segítséget nyújtani Önnek, ha igényli, mert az ellenségünk közös és egy fajtából valók vagyunk. Ha viszont egyedül oldaná meg a helyzetet, csak rázza meg a fejét óvatosan. Akkor tíz másodperc múlva a hátsó ajtón távozok és hagyom, hogy úgy oldja meg az ügyet, ahogy akarja.

Jürgen meg sem próbált elragadó, vagy meggyőző, vagy különösebben udvarias lenni. A másik kimért, következetes távolságtartása tökéletesen kényelmes volt, így ő is beszélhetett nyíltan, köntörfalazás nélkül. Ha Emma nem adta jelét, hogy terhes a társasága, akkor pár pillanattal később vállvonást, és távolról lelkes, meleg, baráti gesztusnak tűnő mosolyt és bólintást színlelt, majd ennyit sziszegett alig hallhatóan:
- Most.
Felállt, nyugalmas léptekben haladva a hátsó ajtó felé. A három megfigyelő egyszerre pattant fel. Mint a távirányítású robotok, indultak el a páros után. Jürgen egy oldalfolyosóra kanyarodott, majd kinyitotta az épülettömb mögötti sikátorba vezető hátsó ajtót. Biztos volt benne, hogy az első ajtót maximálisan biztosították utánuk, és a kijutás képtelenség lett volna. A csatornák, a kukálban kupacokban álló szemét szaga megcsapta őket a csupasz téglafalak között futó sikátorban. Jürgen intett Emmának, hogy álljon hátrébb, az ajtó másik oldalára, és előhúzta fegyverét a belső zsebéből. Majd amikor a vasajtó kinyílt, gondolkodás nélkül tüzelt a hangtompítós .38-assal.

Három halk, tompa durranás hallatszott és két test puffanása. Cipősarkak reccsentek. ahogy a harmadik üldöző megfordult, de Jürgen egy fordulattal újra aj ajtón belül termett. Egyetlen mozdulattal lépett bele a nagydarab, motors férfi térdébe, aki erre összecsuklott. Azonnal jajdult is volna, de Jürgen keze már a száján volt, másik keze pedig a tarkóján, majd egy mozdulattal eltekerte a férfi nyakát. A motoros nyakcsigolyái halk ropogással törtek el, a nagy test pedig tehetetlen, tompa dübörgéssel terült végig a folyosón. A három halott körül szolidan terjedő vértócsa keletkezett a két másodperc leforgása alatt történt események után. Az északi ügyelve, hogy semmihez se érjen, átlépte a testeket, majd Emmának intve kifordult az ajtón és megindult a tó felé, azon gondolkodva, hogy minél hamarabb másik kocsit kéne szerezni.

Az illumináltnak tűnő pasas egyik pillanatról a másikra meglepő gyorsan józanodik ki. Jó tudom, van akin hamar átmegy az alkohol hatása, de azért ennyire? Bár ez annyira nem érdekel, szavai szöget ütnek a fejembe. Most először fordulok igazán felé, szemügyre véve őt, egyenlőre csak kívülről.
- Nem szeretem az efféle vicceket - jegyzem meg halkan, meg se mozdítva a fejem, ahogy az általa említett személyekre próbálja felhívni a figyelmem. Nem is kell, az arcok nem kellenek, ám immár hagyom, hogy elmém elszabaduljon, végigválogatva a gondolatok között aokat, mik nekem kellenek. Nem érdekel a szerelmes andalgás, a diákok ostoba gondolataik, mik többnyire mind ugyanarról szólnak. A kirívó kell, az, mi nem a helyhez és helyzethez illő. És hamar rá is akadok, három hang, három személ yés mégis roppnat hasonló gondolatok. Érzem,ahogy elfut az ösztönszerű düh és gyűlölet, melynek külse jele maximum az arcomra költöző halvány pír. ÉS csak ezután következik a mellettem sizogató férfi feje, a bizonyosság, hogy ő nem a terv része, csak egy jótét hülye, aki hős megmentőnek képzeli magát. És tényleg...
- Gondolja megvárom? Hogy bohóckodni kezdjünk egy zsúfolt bárban? - kérdem, majd órámra ézek, mint aki elvesztette türelmét a várakozásban és állok is fel. Nem sietősek a mozdulataim, nem látszik menekülőnek. Egyszerűen csak mint aki elunta a várakozást indulok meg kifelé.

A férfi körbepillantott. A meredten bámuló három megfigyelő észbe kapott és gyorsan elfoglaltságot tettetett. Jürgen úgy tippelte, körülbelül két percük lehetett, mielőtt léptek volna valamit.
- Arra biztosan felfigyelne, akit vár. - A férfi, mivel nem nézték, nem tettette az ittasságot, halálosan komolyan fordult a nő felé, hogy a szemébe nézzen. - Csakhogy az, akit vár, nem fog megérkezni. Sem most, sem egy óra múlva, soha, mert valószínűleg már az Erie tó alján van valahol. Azok viszont, - pillantott el diszkréten a két nő, majd a motoros felé - akik magáért jöttek, nem megbeszélésre érkeztek, arra mérget vehet.

A punkok hangos üdvrivalgással végre beindították a zenegépet és dübörgő rockzene töltötte be a bárt. Odakintről a szél hangja így is behallatszott. Buffalo felett az érkező hidegfront alulról tolta ki a meleg levegőt, egyre erősebben kapaszkodva a házak tetejébe, az utcák aszfaltjába. A bár ajtaja úja kinyílt és egy újabb csapat tizenéves özönlött be rajta. A pultost láthatóan nem zavarta a vendégei zsenge kora, a személyzet másik fele, egy fiatal, festett szőke hajú lány pedig a pult végében telefonált, tökéletesen belemerülve az édes duruzsolásba, válla és arca között tartva a kagylót, a zsinórt pedig úgy csavargatva az ujja körül, ahogy azt az előző este a zenecsatornán Blondie-től látta. Nyolcvanas évek life motif, ha az ember később visszagondol.

A férfi intett a pultosnak és lerakott még egy ötdollárost.
- Még egy whiskey-t, öregem, három jéggel.
Majd a nő felé fordulva kevésbé kedélyesen csak ennyit mondott:
- Megnézte magának őket, Miss Frost? Ha jól számolom, még körülbelül nyolcvan másodpercünk maradt, mielőtt kéretlen kísérőink cselekednek.

Egy pillanatig se foglalkozom a felém forduló pillanásokkal. Nem vagyok már csitri, aki illegeti magát az idegeneknek, arra kíváncsian, vajon női bája hat már, felkelti-e mások érdeklődését vagy épp irigységét. Ugyanakkor tudom, menynire kirívok ebből a környezetből, így egy csipetnyi meglepetés sincs abban, hogy némelyek odapillantanak rám. Egyszerűen nem foglalkozom velük, mintha ott sem lennének. Ez a technika oly sokszor bejött már.
Az érkező italért cserébe némi pénzt teszek a pultra, majd ékszertelen ujjaim közé fogom a poharat, párszor megforgatva, mintha csak tisztaságát ellenőrizném, és csak azután emelem számhoz. Ám alighogy egyet kortyolok, illumináltnak tűnő férfi érkezik mellém, szerencsére nem rám. Azt nem hiszem, hogy tolerálni tudtam volna.
Most viszont még türelmes vagyok, noha igen.. szépen szólva is kattantnak tűnik az ipse szavai halltán, hisz tökéletes nyári idő van, nem véletlen húztam szoknyát, blúzt. Ugyanakkor értékelem szójátékát, még ha nem is volt szándékos.
- Szerencsére a fagy nem mindenkire figyel fel - kontrázok mosolyogva, újabb korttyal gurítva az időt tovább. Vajon meddig kell még várjak? Inkább térnék már vissza otthonom falai közé, vagy épp a klubba, intézve az ügyeim, mintsem egy ilyen piti hülye miatt ücsörögjek ezen a helyen.

A fehér ruhás nő távolságtartó, hűvös magabiztossággal vonult végig a báron. Szőke hajkoronáját meglebbentette a nyitott ajtón a kinti hideg estébe kiáradó, meleg fuvallat. A férfi diszkréten megfigyelte a nő minden mozdulatát és nem mulasztotta el észrevenni, az egyik biliárdozó motoros milyen mereven bámul a szőke hölgyre. Minden motoros rátapasztotta a szemét, de a tipikus sóvárgó pillantásokkal, kivéve ezt az egyet, amelyik csak állt az asztal sarkánál az ütőt szorongatva és meredt, feszült tekintettel követve a fehér jelenséget.
A hölgy elegánsan helyet foglalt és gin-t rendelt.
Az északi nyakát ropogtató mozdulattal körbepillantott. A punkok továbbra is rugdosták a zenegépet, a boxokban továbbra is hangosan óbégattak, röhögtek a vendégek és a menedzserforma illető is, a fiatal szöszivel egyre mélyebben merültek egymás szájába. Azonban az egyik box közelében egy kisebb, négyszögű kávéasztalnál két nő, akik eddig csak halkan beszélgettek, szintén hasonlóan alig feltűnő, merev tekintettel méregették a nőt, tekintetüket épp csak elkapva, ahogy Jürgen odapillantott. A férfi ásítást színlelve figyelte meg őket és a vele szemben ülő nőnek megpillantotta farmerkabárja belső zsebében egy kis kaliberű oldalfegyver markolatát.

Az északi befejezte a sörét és letette a pultra. Finom szalonspiccet színlelve intett a pultosnak a megfelelő üvegre és letett egy gyűrött tizest az üres söröspohár mellé. Felvette a scotch-ot és belekortyolt. A whisky határozott karaktere szétomlott a nyelvén, a szájában. Jürgen ránézett az előkelő, fehér ruhás szőke nőre, mintha csak most venné észre és odasétált mellé. Nem ült fel a szomszédos bárszékre, inkább a nő és a mellette lévő szék között háttal nekitámaszkodott a pultnak. Felkönyökölt, jobb lábát térdben felhúzta. Tíz centi választhatta el őket egymástól.
- Most curious weather tonight, Miss, isn't it? - mondta halkan Jürgen, nem is pillantva a nőre, de úgy, hogy csak ő hallhassa, amit mond. - Doesn't seem like a summer night. Feels like there is a certain... Frost in the air.

//Bocsi, tudom, hogy nem szokás, de angolul jött csak ki ez a szójáték-célzás. //

Tagadhatatlan, hogy ez a környék nem az én környezetem. Legalább is mostani énem és helyzetem figyelembe véve. Mert volt, mikor magam is elég sokat megfordultam ehhez hasonló szórakozóhelyeken. De mintha ezer év telt volna el azóta, noha még egy évtized sem.
Fehér Crovette-em diszkréten fordul a parkolóba, keresve egy üres helyet, és csak mosolyogni tudok azon, mennyire kirí a különféle motorok és hétköznapi autók közül. Ahogy kirívok majd magam is, de ez sosem zavart. A helyet nem én választottam, eszembe se jutott volna, de olykor engedni kell a paranoiás egyedeknek, hogy biztonságba hihessék magukt. Pedig mennyire gyatra illúzió csupán.
Kecsesen szállok ki az alacsony ülésből, ceruzaszoknyám épphogy a térdem felé csúszik, de amint kiegyenesedem már igazítom is vissza. Hófehér blúzom felső két gombját szabadon hagytam, elég meleg ma az idő, pont ezért hajamat is lófarokba kötöttem egy fehér selyemsállal, melynek hosszú szárnyai hátamra simulnak. Diszkréten kopognak magassarkaim a kövezeten, míg a bárhoz sétálok. Csak egy hűvös pillantás az ajtónállónak és lépek is be a füstös helyiségbe. Apró sóhaj jelzi csupán enm tetszésem, majd körbepillantva keresem azt az átkozott személyt, kevés sikerrel. Nem elég hogy egy ilyen csotrogány helyre hív, még késik is.
- Egy pohár gin-t - lépek a pulthoz, könnyedén tornázva fel magam a magas bárszékre, és míg az ital érkezik, addig táskámból némi pénzt lökök a pultra. Remélem, hogy enm kell sokáig várnom. Illetve a frászt. Ha a pohár végéig ne mér ide, akkor így járt...

Emma és Jürgen
Whiskey jéggel és éjszakai üldözéssel

Jürgen Stark leállította a motort és a szélvédőn keresztül megfigyelte a szórakozóhelyet. A bár ajtaján bőrkabátos tinilányok léptek épp be, neonfényei félig kiégve hirdették: R O U  E  B  R. A téglafalon rácsos szellőzők voltak, amiken lassan forgó ventillátorok tolták kifelé a kis felhőkben szálló párát. Zene hangjai szűrődtek ki és erősödtek meg egy pillanatra az ajtó nyílásával, miközben egy kidobó unottan gyújtott cigarettára a bejárat előtt. A kocsiban a férfi bőrkabátjának felső zsebére tette a kezét, és a fegyver megnyugtatóan simult a tenyerébe. A bőr halkan ropogott a mozgástól, és az autó szélvédőjén, tetején csendesen kopolt a szemerkélő eső. Az utcákon felélénkülve zúgott a szél, a hidegfront levegője keveredett a nyári forrósággal.

Jürgen elővett egy mappát és ellenőrzött néhány adatot. A hely stimmelt. Nem tudta, pontosan mi fog történni, de tudta, hogy ott lesz egy nő, az Egyesült Államok különleges képességű mutánsainak egyik legnagyobb hatalmú vezetője. Úgy hívták, Emma Frost. Jürgen ennél többet nem tudott, mert az üldözők is csak ennyit tudtak, akikből az információt kisajtolta. Egy szerencsétlen mutánsból vallatták ki, hogy az egyébként szinte megtalálhatatlan nő mikor és hol lesz, Jürgen pedig néhány feláldozható katonájukból szedte ki a kommunikációs csatornák kódjait, majd pedig elkapott rádióadásokból sikerült ennyit összeraknia. Nem volt különösen kegyetlen. Módszerei nyugodt magabiztossággal és mindenfajta különleges fájdalom nélkül célt értek mindig is. Nem kínzással érte el, amit akart, inkább arra bírta a katonákat, hogy gondolják újra az opcióikat. Ebben pedig elég meggyőző tudott lenni.

Az északi még egy pillanatot várt, majd kiszállt a kocsiból és a bár felé indult, bőrkabátjába dugott kézzel. A kidobó csak bólintott felé, ő pedig kitárta a bár bejáratát és besétált. Megcsapta a párás levegő és a hangszórókból áradó rockzene. Néhány motoros felé pillantva felmérte a füstbe burkolózott billiárdasztal mellől. A cigarettafüstöt vágni lehetett volna, a plafonról befüggesztett lámpák pedig fény-pászmákat vágtak ebbe a kesernyés homályba. Elég sok vendég volt a helyen. Néhány punk rugdosott egy pénzüket elnyelő zenegépet és nagy embercsapatok szórakoztak nevetve, beszélgetésbe merülve a bőrhuzatos kanapéjú boxokba zsúfolódva. Magányos férfiak és nők dokkoltak és ismerkedtek a bárpultnál, egy lecsúszott menedzsernek tűnő középkorú férfi pedig épp szalonspiccesen a pultnak dőlve karolt át egy nyakkendőjébe kapaszkodó, huszonéves, szőkésvörös lányt, aki épp szenvedélyesen szívta ki a férfi nyakát.

Jürgen a pulthoz sétált és intett a pultosnak, majd rendelt egy pint barna sört és féloldalasan könyökölve maga is a pultnak dőlt, hogy diszkréten, de tüzetesen átvizsgálja a terepet. Nem egészen tudta, mire számítson, azt azonban magában elismerte, a nő olyan körültekintően megfoghatatlan volt, mint egy igazi kém. Minden adatait, amit a férfi talál, kérdéses volt, töredékes, és az Emma Frost-ot is üldöző Sun Network emberei is szinte csak véletlenül tudták megszerezni az aznapi pontos hol és mikor információit, azt is csak egy óvatlan harmadik féltől. Az északi tehát feszült figyelemmel kutatta a bárt, mind a nő, mind az üldözők nyomait keresve.

A Rouge Bar New York állam második legnépesebb városában, Buffalo-ban található. A bár egy két emeletes szórakozóhely, ami a 60-as években egy nagyon felkapott és nívós hely volt. (És lesz is majd, a 2010-es évektől.) Azonban 1986-ban retró 1930-as design és mérsékelten lelkes felszolgálás várja a nagyérdeműt, és a az egész hely atmoszférája a későbbi dieselpunk korai jegyeit keveri el a lecsúszottabb punkrock-törzshely stíluselemeivel.

Megfordul itt mindenféle vendég. Taréjos punkok és bőrkabátos, motoros rockerek ugyanúgy előfordulnak, mint főiskolás hallgatók és kikapcsolódni vágyó bérvől és fizetésből élők. A hely patinájából és igényességéből megmaradt valamennyi, és minden második hétvégén helyi bandákkal koncertet ad, makacsul szembehelyezkedve az évtized disco korstílusával - és a Grand Funk Railroad nyomdokain kísérletezve olyan dallamokkal, amik majd a későbbi power metal alapjait rakják le. A bár fölött egy felirat látható: Bring back the 1930's gentlemen and the 1970's Rock'n'Roll. A felirat drámaiságát egy magasan a falra akasztott, 1919-es dobtáras Thompson is emeli.