Larchmont, Carlmichael rezidencia

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

Voltak napok, amikor kételkedtem abban, hogy szeret-e még. Tudtam, hogy megnősült újra, s bár nagyon fájt, nem haragudtam rá érte, így volt természetes. Elfogadtam, hogy egy másik nőt szeret, s azt is megértettem, hogy ettől még engem nem fog eltörölni az életéből. A szeretetnek nagyon sokféle formája van. Elhagytam őt, elengedtem, s vágytam rá, hogy boldog legyen. Mással. Nem ez volt a lényeg sohasem. Hanem az, hogy boldogan élje az életét.
A falnak simított háttal állva, zokogását hallgatva elvesztem az időérzékemet. Minden tragédia, mely minket sújtott ebben az életben hirtelen szakad a nyakamba és bár a gyógyszerek már hatnak, mégis beleszédülök. Szorosan simulok a falnak, várom, hogy múljanak a percek, számolom őket, majd abbahagyom. Nem lényeges, miénk a világ minden ideje, ha fáj, ha nem, akkor is.
Visszahúzom kezemet, amint észlelem, hogy mennyire nem kér belőlem. Sejthettem volna, ilyen volt mindig, ám ettől még nem tudtam nem megcselekedni azt, amit. Mellette maradok, az ágynak vetem hátamat és úgy ülök le, felhúzott térdeimre támaszkodom. Nem akarok körbenézni, tudom, hogy nem lenne szabad, de mégis megteszem. A könnyfátylon át is csodálatosnak látom ezt a szobát, a lányom lénye lengi be, s megannyi kis jelet látok benne arra vonatkozólag, hogy valóban létezik az ikrek között a kapocs. A kis dísztárgyak, a képek elrendezése, a színvilág.. mind-mind mintha Caseyt is előhívná. Amilyen borzasztóan fájdalmas, olyan hihetetlenül jó érzés is ez.
Megfordul a fejemben, hogy kimenjek és magára hagyjam Raoult, de nem vagyok képes megmozdulni. Az, hogy nem engedte megvigasztalni magát, az az ő döntése volt és elfogadom, tisztelem érte. Megértem. Viszont azt sem vele, sem magammal nem tehetem meg, hogy egyedül hagyom. Menekülés lenne, valótlanságot közvetítene, azt, hogy megbántódtam azon, amint elfordult tőlem. Nincsen így, nem is lehetne, én léptem rosszat, meggondolatlant, hát intelligensen vagyok képes visszavonulót fújni. Maradok, de meghagyom neki a személyes terét. Saját lelkembe merülve hagyom, hogy vállamra telepedjen a csend. Homlokomat térdemre fektetett alkarjaimra támasztom, összegömbölyödöm ültemben. Eleget láttam a szobából, nem tudok elviselni többet.
Nem tudom, hogy mennyi idő telik el. A hangok megváltoznak, előbb tökéletes csend lesz, majd Raoul hangja hasítja azt ketté. Felemelem a fejemet, bólintok. Addig a pontig sikerül érintése után tartanom magam, amíg kilép az ajtón. Míg mellette ültem, csak csendben merítkeztem meg a szomorúság és a gyász folyamában, ha hullottak is könnyeim, nem folyamatosan. Most viszont, hogy egyedül maradok Clara szobájában, hirtelen fullasztóvá válik minden, megrettent a valóság, s tenyérbe fojtott, némának kívánt, mégis nyüszítésként feltörő zokogás szakad fel belőlem. Legszívesebben felpattannék, s kirohannék a szobából, s ha másmilyenné formál az élet, akkor meg is tenném ezt. Lélekben valóban így is cselekszem, de a testem lassan mozdul, megfontoltan nyeli le a gombócot. Letörlöm könnyeimet, elég volt, sok lesz már! Tekintetemmel a villanykapcsolót keresem, hogy mielőtt kilépek, sötétbe boríthassam a helységet. Energiatakarékos szokás, sehol nem hagyok égve villanyt, ahonnan kilépek. Az irodában sem, amiért mindig morogtak rám, hiszen ha csak kiugrottak kávéért egy-egy éjszakai műszak alkalmával, s engem hagytak egyedül, esélyesen sötétségre érkeztek vissza, hogyha valamiért nekem is ki kellett mennem. Nem tudtak leszoktatni erről, lassan elfogadtak ilyennek. Csak a gépeket nem kapcsolom ki odabent, de a világítás az más lapra tartozik.
A vendégszobában talál meg, az ágyon ülök törökülésben, blézerem az egyik szék támlájára terítve. Így egyszerű blúzban már nem is vagyok annyira formális. Kezdett szűkös lenni a világ, ilyenkor nem bírom elviselni a kosztümfelsőt magamon. Onnan lehet tudni, hogy nagyon fáradt vagyok, hogy hazaérve a munkából első dolgom levetni a blézert. Nem tudom honnan jött ez a szokás, de megmaradt.
Hajnal van, már majdnem reggel, így nincs szükségem villanyfényre ahhoz, hogy ne boruljon rám teljesen a sötét. Most nyugodtnak érzem magam, lecsillapodottnak. Ölelésébe is ezzel az ólmos, ám kellemesen zsibbasztó érzéssel hajolok bele. Volt egy pillanat, amíg azt gondoltam, hogy elnézést fogok kérni tőle azért, mert nem hagytam őt, de végül elvetettem a gondolatot. Helyesen cselekedtem, jellemem szerint. Ahogyan ő is. Nincs hát miért a bocsánatát kérjem.
Úgy fordulok, hogy tudjak adni az arcára egy csókot. Ez a válasz a köszönetére. Legközelebb is megtenném, hogy mellette állok, ha erős, ha nem. Nincs miről beszélni ezt illetőn.
- Megköszönném! -sóhajtok fel. Nem kértem volna rá, de rossz lett volna egyedül. - Gyere, rád fér a pihenés! – rám is, de az most nem érdekel. Könnyebb másokkal törődnöm, ha valami bánt. Addig sem a magam dolgával foglalkozom. Pár rövid óra, s ránk virrad a reggel. Egyelőre nem tudom, hogy miképp lesz tovább, de kezdem elfogadni, hogy minden milyen borzasztóan végleges.

Megsimítom a kézfejét. Nem is tudja, ő mennyire az én kapaszkodóm a jelenlétével. Ahogy átkarolja a nyakam, a vállamra hajtja a fejét, mintha nem is múlt el volna majdnem húsz év. Mélyet lélegzek, amikor kimondja a szót.
-Teljes szívemből szeretlek. – simítom hozzá az arcom az övéhez.
Volt egy másik házasságom. Az is szerelemmel köttettet, és a haláláig az is volt és most is szeretem. Ez a kapcsolat jellegében más. Nem több, nem kevesebb, más. Mindig is úgy éreztem, hogy ő és én egyek vagyuk, még akkor is ha akár hetekig egymáshoz sem szólunk. Mert a jelenléte az, amiért vele akarok lenni. Ahhoz szavak pedig nem szükségesek.
Visszalépek én is, az ölelése beborít és erőt ad. Ami vészesen fogy.
A fájdalomtól reszkető kis teste, a kétségbeesett kapaszkodása. A sírása. Életem végéig el fog kísérni. Tisztában vagyok azzal, hogy máshol, ahol háború van, és mindennapos ez, vagy sokkal rosszabb az élet, mégis. Ez az én családom, az életem és azok, akiket szeretek. Sem Clara, sem Casey sem Hans nem érdemli meg ezt.
Az illata, a hangja, a nevetése, a mozgása visszhangzik bennem. Kettejük, ahogy egymással vannak. Többé már nem lesznek. Fáj, nagyon fáj, a lelkemből és szívemből szivárog ki mindez, és ki kell adnom, különben belepusztulok én is. Jó sírni, jó kiadni. És gyűlölöm, hogy … nem látom a jövőt, és a jelen nem érdekel, csak annyira, amennyire beborít mindez. Nem látok ennél tovább. A fájdalmamnak szabad utat nyitottam, és ha egyszer kinyitom, nincs visszaút.
Az érintésre a másik irányba fordulok, nem tudok beszélni, csupán a testemmel jelzem, hogy nem akarom. Nem akarom, hogy így lásson, összezuhanva. Még jobban beletemetem magam a takaróba, nem fordulok felé. Ha át is akarna karolni, a testemmel a másik irányba fordulok. A zokogásom némára vált és csak a takarót szorító kezem az, ami jelzi, mennyire nem vagyok magamnál.
Eltelik egy kis idő, mire abbamarad ez az áradat és a légzésem visszaáll, mélyül és lenyugszom. Lenyugszom? Üresnek érzem magam. Oldalt fordítom a fejem, a másik irányba, ahogy Heaven van, ha még bent van velem. Nem hagyom, hogy így lássa az arcomat. Letörlöm a könnyeim végül, amelyek már félig felszáradtak. Feltámaszkodom, majd felállok. Nem nézek rá, nem tudok ránézni. Nem vagyok, sosem voltam ilyen és most sem fogom hagyni, hogy így lásson.
-Öt perc és a szobában leszek. – megsimítom a vállát, miközben kimegyek.
Le kell zuhanyoznom. Hideg vízzel teszem, az arcomat is alaposan megmosom és rekord idő alatt megborotválkozom. Megnyugtat. Nincsenek gondolataim, még azt a mondatot is úgy érzem, nem én mondtam ki, csak az ajkaim mozogtak. Claire szobájába lépése óta, mintha nem is lennék a testemben, nem lennék önmagam. Minden mozdulat sok, teher a test.
-Köszönöm. – a fürdőszobából kilépve Heavent keresem, ha még fenn van és átölelem, keresem rajta, hogyan van. Jólesett, hogy velem volt, még ha nem is volt lelkierőm megmutatni neki azt az arcom. Sosem szerettem gyengének mutatkozni, még előtte sem.
-Nem baj, ha veled maradok reggelig?
Ami már nincs olyan messze, de ez nem érdekel.

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

It can't be true
That I'm losing you
The sun cannot fall from the sky

Én már nem tudom, hogy mit érzek. Annyira eltölt a fájdalom, hogy odabent minden lényeget kitölt, eltakarva igazi lényemet és a valóságot is. - Ahogy az enyémben is. – sóhajtok fel. Hallatszik egy „de” a mondat végén, ám nem folytatom. Kimondtam az eőbb, számomra a múltban való emlegetés az elfogadás felé vezető út egyik kiindulóköve, de nem várom el, hogy Raoul is úgy gondolkodjon, ahogy én. Sosem akartam megváltoztatni senkinek a véleményét. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a maga módján kezelje a problémákat. Caseynek is legfeljebb csak tanácsokat adtam, de nem szabtam meg, hogy mit gondoljon. Amikor tiltottam neki valamit, akkor sem kértem ki magamnak, hogyha azt mondta, nem ért velem egyet. Nem kellett, hogy megtegye, elég volt, hogyha tudomásul vette, hogy így döntöttem és kész. Sosem voltak parázs vitáink, éppen emiatt. Mert tudta, hogy velem nem igazán lehet veszekedni. Megmondtam, amit megmondtam és az úgy volt, ha ellenkezett, ha nem. Egy idő után rájöttem, hogy inkább vezeti célra az, ha megpróbáljuk megbeszélni, mert én az az anya voltam, akivel igenis lehetett beszélni. Ha kőbe volt vésve egyes dolgokról a véleményem, akkor is jobb volt, ha megérthette, mi az oka a tiltakozásomnak. Büszke voltam rá – és vagyok, leszek – hogy sikerült önálló, érett gondolkodású fiatal hölggyé nevelnem. Ó, bárcsak több idő jutott volna neki!
- Akinek nem elég erős az idegrendszere, az ne menjen óvónőnek! – mosolyodom el. Meglepve tapasztalom, hogy még képes vagyok rá. Halovány kis semmiség, de ez jelenti azt, hogy még élünk, még van tovább. Bár azt nem hiszem, hogy valaha meggyógyulunk.
- Jobb lett volna, ha akkor hagyjuk? – suttogok el egy kérdést. Igazából nem várok rá választ, fejrázásommal megadom magamnak. Nem, nem lett volna jobb. Így kellett lennie, valami oka ennek is volt, mint ahogyan mindennek a világban. Épp csak az a különbség, hogy az esetek többségében mindennek az oka érdekel és kutatom, ennek kapcsán pedig csak téblábolok céltalan és szaggatom saját lelkemet. Nem akarom tudni. Nem akarom tudomásul venni. Nem segítene.
Nem akarok elmerülni a fizikai fájdalomban, bár sokkal könnyebb lenne, mint elviselni azt, amit a lelkemben érzek. Csak végignyúlnék a kanapén, hagynám, hogy a fejemből lassan átsugározzon minden tagomba a fájdalom és annak minden hatása. Nem kéne gondolkodnom. Megtehetném, de nem, nem akarom. Éppen emiatt a kényszeresen akarom tartani magam miatt hagyom csak rövid ideig behunyva a szememet. Félek tőle, hogyha elgyengülök, akkor a világom maradéka is darabjaira hull.
Lehunyt szemhéjaimon keresztül is észlelem a fényviszonyok megváltozását. Elképesztően jólesik, hogy ennyire törődik velem, s még ennyi év után sem lep meg, hogy mennyire tudja, mikor mit kell tennie. Ismer, ahogy én ismerem őt. Ha valaha lett volna bármi kétségem – sosem volt – afelől, hogy jó apja volt-e Clarának, az is lassan szertefoszlana.
Finoman szorítok rá a kezére, ahogyan megérzem az érintését. Nem akarom tagadni, hogy szükségem van rá. Bármennyire is titkolnám, akkor is tudvalevő lenne, hogy ő a kapaszkodóm. Ahogy remélem, hogy neki megfelelek én. Elhagytam, de sosem igazán, s bár voltak időszakok, amikor tartottam attól, hogy ő mégis félreértette szándékaimat, utóbb mindig bizonyítást nyert, hogy alaptalanok voltak a félelmeim.
- A kérdéseid tartanak a felszínen. - ~és félek, hogy nélküled elmerülök.~
Vallok színt és gondolok hozzá olyasmit, amit nem fogok kimondani. A félelmek arra valók, hogy legyőzzük őket, így már nagyon korán megtanultam őket magamban tartani.
- Én.. – kezdem el, de aztán abba is hagyom. Szorult belém önérzet, de ez nem az a helyzet, amikor csillogtatni akarom, vagy tudom. Rászorulok a segítségre és valahogy nem is zavar annyira. Ismer engem, s remélni merem, hogy tudja: mennék én magam is, akárhogyan. Nem szoktam elhagyni magam, ám ettől függetlenül jó néha azt érezni, hogy nem kell megtartanom a látszatot.
A vállára hajtom a fejemet, átkarolom a nyakát. - Szeretlek! – szalad ki a számon a vallomás, válaszul a gesztusára. Nem újszerű, nem meglepő. Évekkel ezelőtt született tény ez, nem az újrakezdésé, inkább a soha-abba-nem-hagyásé. Egy kicsit sem bánom, hogy kimondtam, mert tudom, hogy nem jelent többet annál ez a kinyilatkoztatás, mint ami. Ez az én köszönetem, a bocsánatkérésem és a jövőt illető ígéretem. Borzalmas látni, hogy szenved, s tudni, hogy értem is aggódik. Hát amíg tehetem, azon leszek, hogy neki könnyebb legyen. Az ő igényei szerint, nem ráerőszakolva a magamét. Van erőm hozzá, ha nem is tudom meddig, akkor is.
Mielőtt ellépne az ágy mellől, még felállok és megölelem. Próbálok erőt adni neki, bár mindig ő volt az erősebb kettőnk közül. De amit most készül tenni, az neki is túl nehéz lesz. Tudom. Nem kell kérdezzem, akkor is tudom.
Hagyom, hogy menjen, én pedig visszaülök. Nem akarok lefeküdni, nem akarom, hogy erőt vegyen rajtam a fáradtság, mert tudom, hogyha elaludnék, borzalmas lenne az ébredés. Borzalmasabb a mostnál, mert ma még a lelkem mélyén van reményem arra, hogy ez csak egy álom, melyből felébredek. De ha felébredek, s rájövök a csupasz, gonosz valóságra.. nem tudom, hogy mi lesz akkor velem.
Az ágytámlának támasztok egy párnát, ülő helyzetben támaszkodom meg, fejemet a falnak döntve hunyom le a szemeimet. A sötét szoba süket csendjébe villámként hasít a gyermek zokogása. Nagyokat sóhajtva olvasztom magamba a hangot, melyet nem szabadna hallanom, melynek nem szabadott volna megszületnie. Az elvesztett nővér fájdalmas szimfóniája üli meg fülemet, a nyitott ajtón beszüremlő keservesség facsar ki mindent bensőmből. Egyszerre meggyűlölök mindent és mindenkit, akinek köze van ahhoz, amit át kell éljünk most. A gyermekek fájdalmára mindig érzékenyebb voltam, azok az esetek sokkal jobban megviseltek, melyben gyermek volt az áldozat, vagy egy gyermekkel kellett közöljem, hogy egy hozzátartozója halott. Ettől függetlenül nem, nem tudom elképzelni azt, hogy mit érezhet most Raoul.
Szégyellem magam mindenért, amit elkövettem a múltban. Bármennyire is szeretem Raoult és szeretem a lányaimat is, egyszerre azt kívánom bár ne mosolyogtam volna rá tanoncként a férfire, akinek személye az első szava után megfogott. Mindenkinek jobb lehetett volna, hogyha súlyos átkú családom nem kerül kapcsolatba Raoullal. Mindenkinek.. Nem. Rá kell jöjjek, hogy ez hatalmas butaság. Semmin nem változtat, hogyha olyasmiken gondolkodom, amik lehetetlenségek. Hagyom, hogy Casey arca kússzon lelki szemeim elé, rá fókuszálva Clarát kívánom látni benne, nyugalmat keresek, bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy mindenük megvolt, amijük csak lehetett. A lassan születő félálom ködén át szemlélem mosolyukat, majd olyan hirtelen eresztem el a róluk felrémlő képet, amilyen hirtelen kimegy az álom a szememből. Ösztönös reakció.
Hangtalan illesztem talpaimat a padlóhoz, s emelkedem fel az ágyról. A villanyfényt követem, nem csapva zajt még akkor sem, amikor a küszöböm állva visszavonulót nem fúj agyam. Kifordulok a szobából, a félfa mellett döntöm a hátamat a falnak, s a tőlem telhető legmélyebb csendben maradok. Nem merek sírni, szinte a légvételtől is félek, nehogy megzavarjam vele a pillanatot. Tenyereim magam mögött simulnak a falra, mintha csak Raoul hátát érinteném, jelezve neki, hogy itt vagyok. Tudom, hogy ki kell adja magából a fájdalmát, s nem lehetek az, aki megakasztja ebben. Hallgatom hát zokogásának takaróba fúlt hangjait, lehunyt szemmel nyelem vissza könnyeimet, hogy aztán ki tudja mennyi idő múltán, amikor a szívem azt dobogja, lépnem kell valamit, csendben forduljak be a szobába, s induljak el felé. Mellétérdelek, átölelem, s hogyha hagyja, akkor magam felé fordítom, hogy ezúttal vállam legyen támasza, belém zokogja eleddig takaróba sírt könnyeit. Tudom, hogy úgy bánok most vele, akár egy gyermekkel, de nem vagyok képes az ellen cselekedni, amit a szívem helyesnek érez. Hagytam neki időt, de az ember nem lehet a végtelenségig egyedül a fájdalmával. Nem hagyhatom, hogy elsüllyedjen benne. Ha kell, akkor akármeddig így maradok, de egyszerűen úgy vélem: éreznie kell, hogy van mibe kapaszkodjon. Csak én vagyok, de legalább annyira volt Clara én, amennyire Casey ő, s fordítva. Magunkból vesztettünk el két-két darabot, de csak magunkból, magunkkal tudjuk emlékük szentélyét felépíteni. A gyásza az övé, de az enyém is. Így hát addig ölelem, ameddig erre szüksége van. Most nem engedem, hogy ellökjön, ha akar, ha nem. Egy nő tudja, hogy mikor legyen erőszakkal támasz. Mert van az a pont, amikor le kell omoljanak a falak.. úgy érzem, hogy ennek most jött el az ideje. Nyugtatom, mint egy gyermeket csitítanék, s közben hagyom, hogy fájdalmával egybemosódjanak saját könnyeim. Felépülünk. Egyszer mind felépülünk. Tudom.

-Igen. - ~és még folytatódhatna…~
A tagadás időszakába léptem. Nem tudom és nem akarom elfogadni, hogy csak így, egy csettintés, és nincsenek. Utálom a sorsot, hogy csak kinyúl a kezével és kedve szerint forgathat meg életeket és vehet el. Utálom magamat, hogy nem tettem ellene semmit.
-A szívemben mindig ott lesznek. – használom a jövő időt. Mert mindig ott lesznek és tudom, hogy Heavenében és Hanséban is. Négy évesek ma már sokat tudnak felfogni a világból, többet, mint mi, négyéves korunkban.
-Az óvónők idegeire meg a logikai érvelésével. – mosolyodom el szomorúan, belefeledkezve az arc simításába. Nekem is szükségem van erre.
A dühére a haját simítom meg.
-Talán, mert ezzel az fejeződött be, ami tizennyolc éve kellett volna, hogy megtörténjen. És már megtörtént, késő bármit is visszafelé levezetni. – nem fogom azt mondani, hogy a sors megtette, amit akart, mert világéletemben a magatehetetlenség ellen hadakoztam a logikámmal.
-Ameddig úgy érzed, szükséges.
Aggódom. Eddig mindig a jelenben éltem, a múlt szálait szövögettem össze, hogy a mostanra mit miként kapunk. Most a jövő az, ami felé kéne fordulnom. Nem tudok. Nem akarok abba belegondolni, hogy őt is elveszítem. Mert már rájöttem a logikámmal, hogy ha a tünetei megvannak, akkor…
Ahogy lehunyja a szemeit, csak egy éjjeli lámpát kapcsolok fel a nappaliban, leoltva a nagyot. Ha kimerültem, nekem is szaggatta a fejem a fény, talán így jobb lesz neki.
-Nem tagadom. – mosolygok erőtlenül, hiába szerettem volna bátorítón. – Ismersz.
Nem tudom, melyik lenne a jobb, ha egyedül hagynám pihenni, vagy mellette lennék. Végül leülök mellé és megfogom a kezét. Nem vagyok érzelgős típus, de azt valahogy megtanultam, hogy figyeljek arra, szükség van-e rám és ha igen, miként. A szemeibe tekintek.
-Nem kívánlak terhelni még a kérdéseimmel is. Köszönöm. – simítok a kézfején végig. – Megmutatom.
Hagyom, hogy a saját üteme szerint térjen vissza. De azt most nem fogom hagyni, hogy szédelegve sétáljon.
-Felébresztem. Ha megbocsátasz, ha nem… - háta és a combja alá nyúlok a kezemmel, ahogy ül és felemelem.
– Nem szeretném, ha bajod esne. – egyikünk sem szeret gyengének mutatkozni. Ám ez most nem az az idő. Még az én el nem sírt könnyeim ellenére sem. Tudom, hogy el fog jönni nálam is ez az idő.
Az emeleten az én szobám mellett van a vendégszoba, hogy a gyerekekek szabadon tombolhassák ki rosszcsontosságukat, de elég egy nyitva hagyott szobaajtó és tudom, hogy ha baj van. Az ágyra ültettem Heavent.
A szoba mindig fogadásra kész, a gyerekekhez néha több sereg érkezett, mint hogy egy szobában elférjenek.
-Pihenj egy keveset. – veszek egy mély levegőt. – Hanssal beszélek addig.
Nem lesz leányálom. Megsimítom még Heaven kezét, sokkal inkább nekem van szükségem rá.
Nem ácsorgok tanácstalanul sem Hans szobája előtt, sem az ágya előtt, mielőtt felébreszteném. Meg kell történnie.
Soha nem fogom azokat a szemeket elfelejteni. Nem a logikája, hanem a szíve vezette arra, hogy tudja, amit mondok, az megtörtént. Láttam rajta. Úgy fúrta a fejét a vállamhoz és szorított magához, krokodilkönnyekkel, hogy éreztem: fél, engem is el fog veszíteni. Nem is sejti, én meg mennyire tartok attól, hogy őt fogom elveszíteni. Ronccsá lett az életünk, romokon taposunk még évekig. Csak remélni tudom, hogy kis lelke és hatalmas ereje, amivel született, segít neki felnőni, teljes értékűvé érni. És hogy mi mellette lehetünk. Igen, mi. Úgy vágyom arra, hogy Heaven is maradjon velünk. Ne egy hónapig, ne egy évig. Örökre.
Hagytam, hogy vad zokogása csillapodjon, majd hüppögéssé vált sírása végül szuszogássá alakuljon. A kis méhecskét is magához szorította, amit Clara adott neki ajándékba, amikor megszületett. Rongyosra szerett kis Zümi, antennáival, vékony lábaival, karjaival, fél szemével.
Nem megyek el mellőle, egészen addig, amíg mély, egyenletes szuszogást nem hallok. Halkan megyek ki a szobából. Clara szobája előtt azonban elhalnak lépteim. Kezem önkéntelenül a kilincshez nyúl, a szívem hevesen dobog. Nem hallok zajt, ami annyira megszokott tőle. Annyira várom, hogy kinyitom és ő tekint vissza rám. Hogy kinyitom az ajtót és az egész csak egy rémálom, ahogy meglátom a mosolyát.
Sötétség. Csend. Hideg. Mélyet lélegzek és felkapcsolom a villanyt. Rend, amit mindig megtett, ha elutazott az iskolába. Fényképek, poszterek, rólunk, barátokról, kirándulásokról. A mostanában kedvenc illat, amit használt, még mindig érződik, őt jelezve, bár sehol sincs már. Claire ágyához lépek, majd végigsimítok a takarón, ami előttem van. Letérdelek, önkéntelenül. Végül egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem és a fejem a takaróba fúrva zokogni kezdek. Kétségbeesetten gyűröm össze a jobb kezem alatt a takarót közben és a fájdalmamba temetkezek. Gyászolok.

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

Nehéz, nagyon nehéz, de tudom, hogy neki is az. Most is és az volt akkor is, amikor kimondtam: elmegyünk. Elvettem tőle a gyermekét, s ezt sosem bocsátottam meg magamnak. Nem tudtam úgy ránézni Caseyre, hogy ne jusson eszembe az apja, az ikre, az élet, amit elhagytam. Úgy éreztem, hogy megérdemlelm a fájdalmat, de aztán elmúlt ez az emésztő bűntudat és csak a csendes üresség maradt. Megtanultam úgy élni, hogy van is családom meg nincs is. Sosem beszéltem lányomnak Raoulról, de mégis tartottam vele a kapcsolatot, gyűjtögettem a képeslapokat, amiket Casey születésnapjára írt, s vártam a megfelelő pillanatot, amikor odaadhatom neki. Úgy emlékszem, hogy a tizenhatodik születésnapot beszéltük meg, Clara is akkor kapta volna meg egyben az összes levelet, amit írtam neki az évek során, de amiket gyávaságból nem adtam fel, mert nem akartam megkockáztatni, hogy nem Raoul, hanem a lányom veszi ki a postaládából a küldeményeket. Aztán eljött és elmúlt a tizenhatodik születésnap, s a képeslapok és levelek maradtak titokban. Már nem tudom, hogy miért. De már nem is lényeges. Sosem fogják megtudni.. és ez megint az én hibám, amitől legszívesebben ordítanék, de nem megy. Még csak megszólalnom sem megy.
- És minden percét örömmé varázsolták. – kapaszkodom én is abba a kötélbe, amit Raoul a maga racionalitásával dobott nekem. Nem tudom azt mondani, hogy nem fair, hogy csak tizennyolc év és az semmi, mert nem semmi és azt pedig mindketten tudjuk, hogy ez a helyzet semmiképp sem lehet a fairság talaján. Felesleges lenne tombolnom rajta.
Fogom hát Raoul kezét, az érintésbe olvasztva minden fájdalmamat és az ígéretet, hogy itt leszek vele, ameddig csak lehetek.
- Voltak, Raoul. Voltak.
Nem akarom én a kést forgatni a lelkében, de a jelenidő nem segít. Már nincsenek, már csak voltak. És nekem is fáj a múltidő, de azt gondolom, hogy így kell elfogadjuk a tényeket.
Haragosan, hirtelen törlöm meg arcomat, nem akarok több könnycseppet rajta. Nem segít. Csak mélyebben, jobban fáj, mint valaha. Már tudom, hogy miért nem vagyok az a nő, aki sírással adja ki a fájdalmat magából. Mert van az a fájdalom, ami nem kiadható. Ez olyan.
- Kicsi még, de ezek szerint az apjára hasonlít. – simítom tenyeremet Raoul arcára. Ha menni akar, nem marasztalom. Ezt nekik kettejüknek kell elintézni. Ha most, akkor most. Ha pedig majd reggel, akkor akkor. Bárhogy lesz, én támasza igyekszem lenni ebben. Annyi éven át fosztottam meg attól, ami járt volna neki. Amir ígértem az oltár előtt. Többé akkor sem akarom ezt tenni vele, hogyha már nem vagyunk házasok. Mert a válás az csak egy papír. De ez a házasság a lelkekben köttetett.
És ekkor valami szöget üt a fejembe.
- Anya nem telefonált!
Most önt el a harag, s a teakészítés a legjobb módja annak, hogy ne kezdjek el kiabálni, ne hibáztassam az anyámat. Ez az ő világa, a Halálangyal nem szállott le, de mégis meghaltak a lányaink. Hol az igazság? Miért nem telefonált? Meg fogom kérdezni tőle, de nem most. Előbb el kell fogadjam az elfogadhatatlant.
Nem akartam megijeszteni, már nem tartom jó ötletnek azt, hogy nem én mentem ki a táskáért. Viszont az átkarolás megzúzza bennem a gátat, s hirtelen megérzem, hogy remegnek a lábaim. A fejfájás, a kialvatlanság, a kihagyott gyógyszer és ez az egész őrület kellemetlen eleggyé keveredik bennem. Csendesen bólintok, nincs erőm tiltakozni. Szégyellem magam miatta.
- De csak pár percre.. – teszek egy próbát, hogy javítsak a helyzeten. Régen se bírtam, hogyha gyengének látszottam, nem véletlenül nem eresztettem be őt a szülőszobára sem, s amíg vajúdtam a lányokkal, addig sem ragaszkodtam hozzá, hogy velem legyen. Egyszerűen az erőmet csak úgy tudom megőrizni méltóságteljesen, ha egyedül vagyok, amikor valami fáj. Ám most ez a fejfájás így sikerült.
Ledőlök a kanapéra, behunyom a szemeimet. Nem akarok elaludni, csak zavar a fény, ha becsukom a szemem, akkor valamiért gyorsabban túl leszek ezen az egészen. A gyógyszereket lenyeltem még odakint a konyhában, majdcsak elkezdenek hatni.
- Fegyelmivel kellett fenyegessenek, hogy kizavarjanak? – mosolyodom el erőtlenül, még mindig csukott szemmel. Éber vagyok így is, de be kell lássam, Raoulnak megint igaza volt. Legalább a szédülésem elmúlt így, hogy vízszintesbe helyeztem egy kis időre magam.
- Annyit kérdezel, amennyit csak akarsz. – fordítom oldalra a fejem, s nyitom ki végre a szememet. - Már jobb, köszönöm! Ha beveszem rendesen a gyógyszereket, akkor egyelőre tünetmentes vagyok. – vallok színt. Én vagyok a hibás, magamnak kerestem ezt a rohamot.
Nem akarok meghalni. Soha nem öntött még el ennyire a félelem attól, hogy lejár az időm. Egyszerűen nem tehetem meg Raoullal, hogy még engem is el kelljen temetnie.. bűntudatom támad az állapotom miatt, de nem osztom meg vele. Inkább a megkezdett beszédfonalba kapaszkodom.
- Megmutatod, hogy merre van? – utalok a vendégszobára, amit emlegetett. Nem merem megkérni, hogy maradjon is ott velem. De a sorok között kimondatlanul ott lebeg. Viszont nem terhelhetem azzal, hogy a nyakába borítom azt, hogy ő az egyetlen kapaszkodóm. Az elrontott életemmel nekem kell megküzdenem.
Felülök lassan, nem téve hirtelen mozdulatokat, s a csésze után nyúlok. Pár fújás, s a teába kortyolok.
- De ráér azután, hogy Hansszal beszéltél. Felébreszted végül? – kérdezek végül, két korty forró ital között. Nem szeretnék az apja-fia kapcsolat útjában lenni. Ez az ő csataterük, s borzasztóan sajnálom, hogy Raoulnak ilyesmit kell a fiával közölnie. Szívesen venném le a terhet válláról, de ezt most nem tudom megtenni. Ő az apja. Én csak.. én neki senki vagyok.

Megsimítom a haját. Csak érteni tudom, hogy mennyire nehéz neki. Nehezebb, mint nekem, ebben viszont egészen biztos vagyok.
-Azt tetted, ami akkor a leghelyesebb döntés volt. Tizennyolc évet kaptak ajándékba. Tőled.
Racionális érvekkel tudok csak megnyugtatni. Ebben sosem voltam túl jó. De itt vagyok mellette és nem fogom itt hagyni. Többé már nem.
Viszonzom kezének a fogását. Nekem is szükségem van rá. Legszívesebben sosem engedném el.
-Azok is. – nem tudok múlt időben beszélni, nem megy. Elnémulok, behunyom a szemem, amikor kiderül, milyen közel is ért véget az életük. Mint ahogy születtek.
-Nagyon szerették egymást…meg kell mondanom neki. Nem … nem várhatok vele reggelig. – keserűen elmosolyodok. – Azonnal a fejemhez vágná, hogy miért nem ébresztettem fel. – hajtom le a fejem. Örökölte a logikai hidegvérűségemet. És ez jár azzal is, hogy amihez joga van, logikusan le is vezeti. Hibát ritkán találtam benne.
-Jó. – de még mindig nézek utána, hogy aztán eltegyem az asztalról a holmikat. Nem megy.
Mindenki, akit szeretek, eltűnik mellőlem. Nem rég megtudtam, hogy Heavennek nem sok ideje van és most a lányok. A logikám most már nem tudja felülírni azt, hogy akár másképp is alakulhat. Nem tudom, mi lesz, ha Heavent is elveszítem. Nem akarom elveszíteni.
Felkapom a fejem a halk hangra, de már pattanok is fel és villámgyorsan a konyhába jutok. Érzem a bajt a szavaiból és az adrenalin teljes erővel lök előre.
-Hogyne. – irányt váltok és a táskát máris viszem neki, de mellé állok. Legszívesebben … nem is tudom, mit tennék most. Az aggodalmam a tetőfokára hág.
-Hagyd a teát, gyere, feküdj le a kanapéra. – karolom át a vállát. – Kérlek. – sosem voltam erőszakos, javaslatokat tettem.
-Én is köszönöm. – mellettem tudhatom, vigyázhatok rá. Bár… Clarara sem tudtam vigyázni…
-Nem. Két hét kényszerszabit kaptam. – jelvény elvétellel fenyegetőzött Tobias, a be merek menni.
A tea elkészül, akár így, akár úgy. Remegés nélkül emelem a csészét a számhoz és iszom meg a felét.
-Hogy érzed magad? – aztán gyorsan korrigálom magam. – Tudom, nem kérdezgetlek folyton. De kérlek, szólj, ha rosszabb lenne. Pihennünk sem ártana. – mosolyodom el. Olyan triviálisnak érzem most, olyan dolgokkal foglalkozni, mint az alvás.
Elpakolom a csészéket, elmosva, elpakolva. Le kell foglalnom magam.
-Van vendégszobánk. A gyerekek miatt… - elhallgatok. Pizsamapartik, éjszakai beszélget, párnacsaták, kerti játékok, próbák… - ott elalhatsz..
Nem merem felajánlani, hogy velem aludjon. Pedig érzem, hogy nekem is szükségem lenne rá.

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

Már csak álmomban látlak,
mintha szólnál hozzám..
(…)
..és én nem vigyáztam rád.

Az előszobában állva, lelkemen a halál súlyával úgy érzem, hogy bár az idő változik, de én megrekedtem benne. Bámulom a cipős szekrény hűlt helyét, a másik szekrényt, ami helyettesíti, s érzem, hogy nehezemre esik kiszakadni a múltból. Tudom az okokat is, s nem kellene magyaráznom Raoulnak sem. Akkor még voltak lányaink. Most csak lánya van. Nekem pedig senkim.. hiszen Clara talán soha nem fogad el annak, aki vagyok: az édesanyjának.
Megadom magam a történtek súlyának, az ölelés átszakítja a gátjaimat. Megsemmisülök, hogy újraépüljek, mint hamvaiból feltámadó főnix. Csak Raoul képes arra, hogy ezt kihozza belőlem. A mai napig hiszem, hogyha őt nem találom meg annak idején, akkor sokkal gyengébbé formál engem az élet, s szegényebb lennék jellemileg. A legjobb döntésem volt az, hogy hozzámentem, s a maga szívkitépésében a legjobb az is, hogy elhagytam. A lányokért. Bár így utólag már ez is olyan feketének tűnik. Így is elbuktam, Casey.. Casey halott!
- Azért hagytalak el és vettem el Clarától a testvérét, tőled a lányodat, hogy megmentsem őket. De így.. – függőben hagyom. Nem mondom, hogy értelmetlen volt, mert nem volt az. Casey 18 csodálatos évet élhetett, értékes emberi kapcsolatai alakultak ki és minden napomat megszépítette. A legrosszabbakat is. Clara pedig még mindig él. Ez az egyetlen, ami még a lábaimon tart, s nem hagyott teljesen elmerülni az ingoványban.
A nappaliban aztán minden összedől, a reményeim szertefoszlanak, s egy fokkal közelebb kerülök ahhoz, hogy tomboljak, törjek-zúzzak és üvöltsem az égre, hogy igen is tévedés volt az elmúlt 18 év. Nem teszem. Arcrezdülésben sem adom jelét, csak csendben megyek tropára legbelül. Csak a könnyek vannak, a néma folyam és a kézfogás, melybe a fénykép eleresztése után kapaszkodom.
- Mindig csodának tartottam őket. – indulnak kifelé belőlem a szavak, remegőn, elfogódottan. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit kell átéljek, de ikerségük fantasztikus megfoghatatlanságára újra és újra rácsodálkozom. Clara halálának helyszínének megismerésekor is.
- Harminc háztömbbel odébb. – válaszolok. Ez a munkámmal jár, hogy a város nem utcánként, hanem számok, háztömbök halmazaként is él bennem, minden város, ahol valaha dolgoztam. A kisebbek és a nagyobbak is. S ha már csoda, a harminc is annak számítana, ha jobban belegondolnék. Mindössze ennyi perccel születtek egymás után. Végtelennek tűnt az a harminc perc, erre szentül emlékszem. De nincsen negatív élményem a születésük napjáról.. semmi, semmi több.
Az erőnk egyszerre az áldásunk és az átkunk is, egyikünk sem tombol, bár nekem legalább megvannak a könnyek, melyek ugyan semmit nem lazítanak a szorító érzésen, de legalább megkímélnek attól, hogy szívtelen perszónának gondoljam magam. Hiszem, hogy eljön majd az az idő, amikor Raoulból is kitörnek az érzelmek, s akkor is itt szeretnék lenni neki. Annyi évig voltam távol tőle, fizikálisan. De a lelkem soha, egy pillanatra sem hagyta el. Most is – s mindörökké – mellette áll.
- Szegény gyermek! – sóhajtom. Senkinek nem kívánom azt az ébredést, mely a nővére halálhírét hozza. Bár a gyermekek erősek. De nem, nem hiszem, hogy ennyire.
- Hamar kész.. – reagálok a kézfogásra, az érzésre, amit belelátok, majd csendesen felkelek a kanapéról, s a konyha felé veszem az irányt. Szinte vakon nyúlok a szekrények felé, de még időben visszakozom, a cipős szekrény utáni tapasztalásból tanulva. Megkeresem a két csészét, vizet teszek fel forrni, s előkeresem a teafiltereket is. Cukor, citrom.. megszokott, rutinból előjövő cselekvések.
Ráncba szalad homlokom az első nyilallásra. Úgy érzem, mintha a csillagos ég leszállt volna a konyhába. Tudom az okát, Casey balesetéről való értesülésem óta nem vettem be a gyógyszeremet. Két tabletta maradt ki, szidhatom hát magam. Tudom, hogy nemsokára megérkezik a szédülés is, hogyha nem cselekszem gyorsan. A teavíz forr, van időm, akár el is indulhatok.. ha ugyan bírnék lépni.
Nekiveselkedem, de abba is hagyom a dolgot. Nem szeretnék semmit leverni vagy meglökni, így csak hagyom, hogy csillapodjon a fájdalom. Hullámokban jön, s csak az első feléledés a kellemetlen, utána egész tompává válik. Ez az én nagy bajom, rettenetesen rosszul bírtam a fejfájást mindig. Gyerekként migrénem volt, ez a mumusom, hogyha tünetekről van szó. A másnak enyhe fájdalomtól is ki tud szaladni a lábam alól a talaj. Ki a gyomorrontástól retteg, s attól agonizál.. ez az én keresztem. Talán emiatt büntet a sors az agydaganattal is. Nevetnék rajta, ha lenne mára humorérzékem. De nincs.
- Raoul! – súgom a nappali felé. Nem vagyok benne biztos, hogy meghallja, de hangosabb nem akarok lenni, nehogy felébresszem Hanst. Ha jelét látom annak, hogy meghallott, akkor folytatom. - Be tudnád hozni a táskámat a fogas mellől? Kérlek! – eresztek meg egy halvány mosolyt. Mindig ezt csinálom, ezzel próbálok úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Persze jelen esetben ez groteszk, hiszen eddig se mosolyogtam, átlátszó tehát.
A pult felé fordulok, a csészéket rakosgatom, s próbálok elvonatkoztatni. Utálatos dolog, hogy ebben viszont mennyire gyenge vagyok.
Ha megkapom a táskát, akkor kikeresem belőle a gyógyszeres tégelyt, s egy pohár vízzel beveszem a két kimaradt tablettát. Egyszerre. Nem bölcs dolog, de nem érdekel. Csak nem lesz tőle bajom! Hüvelyk és középső ujjam közé csippentem orrnyergemet, ez hatni szokott. A pult felől akkor fordulok Raoul irányába, hogyha a táskát letettem, s a temetés szóba kerül. Iszonyatos még hallani is, de a racionalitás talaján kell álljunk, ebben is.
- Mindenképp. Legalább az öröklétben lehessenek egymás mellett. - tétovázom egy kicsit. Nem szeretnék Raoul terhére lenni, tisztáztuk már. De most mégis erősebb az a hit, hogy talán szüksége van rám, ahogy nekem is őrá. És Hans mellett is segíthetek, bólintok tehát.
- Szeretnék. Köszönöm. – duruzsolom a köszönetet immár az időközben felforrt teavíz csészébe töltésének mozdulatsorába. Valamivel le kell kössem magam.
- Dolgozol holnap.. ma?

Hagyom levenni a cipőjét, ezt a szokást mindketten hoztuk magunkkal. Mert ezzel tiszteljük meg a házat, a lakást. A kint és a bent elválasztása. És mert így a legjobb tisztán tartani a házat.
A cipős szekrény helye megvan, de már más szekrény van ott. Az idő változik.
Csendben állok, és őrzöm karjaimban, aki fontos nekem. Mindig is az volt. De sosem akartam, hogy az miatt jöjjünk össze ismét, ami történt és ami megtörtént.
-Hogy? – tekintek rá döbbenten, kisimítom a haját arcából.
– Nem hibáztál. Sosem. Most sem. – ölelem át ismét. Nem vagyok érzelgős ember, de aki a szívemben van, ott lehull ez a gát és kimutatom azt a szeretetet, amennyit csak tudok.
Nem adok jelzést az arcommal, tekintetemmel, úgy helyezem az asztalra a tasakot.
-Most már örökre együtt is maradnak.
Túl vagyok a vádaskodáson, a dühön. A megadás szakaszába érkeztem. Érzem, ahogy Heaven keze megfogja az enyémet. Körbeölelem tenyeremmel. Akarom az érintést. A sírás nem megy, ég a szemem, de eddig egy könny sem tudott rajta kitörni.
-Palmer és a Chastworth találkozásánál. – kérdőn tekintek rá. – Casey…?
Hidegnek és merevnek érzem magam. Testben és lélekben is. Hozzá igazodom az ölelésben, hogy elbújhasson benne és én úgy érezzem, mással már többé nem történhet ilyen. Megsimítom a hátát.
-Hősies tett. Rájuk vall. – sóhajtok egyet, miközben az ujjaim összefűzöm az övével. Miért nem tudok sírni? Káromkodni? Dühöngeni, mint egy megvadult állat?
-Még nem. – nem rázom meg a fejem, a puszi miatt. – Még alszik.
~Maradj még… kérlek… ~ egy pillanatnál tovább fogom a kezét. Mintha attól tartanék, ha most elhúzódik, többé nem látom viszont.
-Igen, köszönöm. – hagyom, hogy egyedül legyen, a racionalitást keresem én is.
Ceyloni és Earl Grey. Mindig ezen viaskodtunk Claraval. Hans pedig mindig képet vágott rá, mert nővére citromosan szerette, ezért ő a kakaó mellett voksolt.
Kibontom a zacskót és kipakolnék belőle, de mégsem teszem. Az ő kezei értek hozzá utoljára.
-A temetést… - elbicsaklik a hangom, amely végre megjött. Heavennek hála. – szervezhetnénk együtt. Van kedved ideköltözni? – a racionalitás talaján akarok maradni. Tervezni, előre gondolkodni. Nem szétesni, apró darabokra a fájdalom milliós tonna súlya alatt. És már nincs az az ok, amiért külön kéne lennünk. Mélyről szakad fel belőlem egy sóhaj.

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

Sehol se jó. Ez az a dolog, amit sehol nem tudok neki megfelelő keretek között elmondani, s nem lehet pozitív jelzővel illetni. Hiába éltem már meg annyi esetet, amennyit, mondtam el annyiszor az unalomig ismételt szavakat, amennyiszer.. egyszerűen képtelen vagyok a saját életemre, életünkre rávetíteni.
Élet. Miért van az, hogy nekünk jut, s neki nem, Hogy történhetett ez? Csak kérdések vannak a fejemben, semmi más.
Belépek a házba, s első dolgom levetni a cipőmet. Szeretem a rendet és a tisztaságot, nem rombolok be senkinek az otthonába az utcáról hozott kosszal. Harisnyás lábban érintem hát a padlót, s közben hagyom, hogy elsodorjon a múlt. Tekintetemmel ösztönösen a kis cipősszekrényt keresem, melyben a vendégpapucsokat tároltuk egy élettel ezelőtt. Egy élettel. Milyen stílusos és hogy illik ide! Úgy érzem, hogy menten belehalok még a gondolkodásba is. Tartásom egyenes, tekintetem felhős, de tiszta, viszont a szívem gyásztól vérzik megszüntethetetlenül.
Összeomolni sokféleképpen lehet, s bár sehogy sem szeretnék, most mégis sikerül. Érzem, ahogy karjai fonódnak körém, fordulnék, de nem erőszakoskodom. Elrejtem csak arcomat tenyereimben, belehajolva Raoul ölelésébe, s hagyom, hogy a zokogás némán átrobogjon rajtam. Csak egy pillanatig tart, míg hangot is adok, míg felnyüszítek, mint egy sebzett vad, majd elhal ez is, s csak süket némaságban hullnak tovább könnyeim. Nem szeretem, hogy ilyen erős vagyok, tombolni vágyom, de jellemem gátja megálljt parancsol nekem. Csak a könnyek vannak, a hideg semmi a szívemben és a tény: Casey halott.
- Sajnálom. – súgom megsemmisülten, az utolsó könnycsepp nedves emlékével arcomon emelkedve fel, hogy Raoulra tekinthessek. Őszinte bűntudattal teli a pillantásom, mellyel tekintetét keresem, belekapaszkodásra vágyva. - Nem vigyáztam eléggé rá.
Vallomásom után a nappaliban maradok, magamban, a gondolatokkal. A kanapéra ülök le, mintha úgy könnyebb lenne. Mintha ülve nem akarnék menten összecsuklani. Akármi is látszódjon rajtam kívülről, darabjaimat szedegetni is képtelen vagyok, s nagyon jól tudom, hogy Raoul befelé fordulása mit jelent. Ismerem. Szeretem. Vagyunk, akik vagyunk.
A fájdalmasan ismerős tasakra nézve elakad a lélegzetem. Kikerekedett szemekkel tekintek fel, megerősítést várok, egy tétova nemet az ébresztőóra csörgését, bármit, csak a valóságtól vigyen messzire! Hallom a szavakat, eljut hozzám minden értelmük, de nem tudok mit hozzáfűzni. Remegő kézzel nyúlok a holmihoz, zacskón keresztül tapogatom meg az asztalra tett holmit, hogy aztán a fényképnél állapodjak meg, azt emeljem magamhoz közelebb.
Legyen bármilyen groteszk is, elmosolyodom. A képet nézve – a róla visszaköszönő, vidám lány láttán – hirtelen el is felejtem, hogy akit látok az Clara s nem Casey. Szóra nyitom ajkaimat, s bár szinte nem is hallom szavaim, mégis sikerül őket kimondanom.
- Múlt héten vette ezt a pulóvert. Azt mondta, hogy feldobják a virágok. Nekem nem tetszett, de nem akartam elvenni a kedvét tőle..
Ennyi, nem több, a mosoly elhal, a képet leteszem. Fáj látnom, rettenetesen. Ám mégis épp annyira tölt el örömmel ikerségük és a hozadéka, mint amennyire arcul is csapott.
- Együtt születtek, együtt mentek el. – förtelmesen hangzik még csak kimondani is. Beleremeg minden tagom. Raoul keze után nyúlok, egyrészt, mert kell a kapaszkodó, másrészt mert úgy gondolom, hogy amennyire nekem szükségem van rá, úgy neki is énrám. Nem nagyon látok a könnyfátylamon át, de felszegett fejjel vagyok képes szembenézni a tényekkel. Valamiért könnyebb így, hogy azt hihetem: ők már találkoztak valahol. Hogy nekik nem fáj. Már nem fáj semmi sem.
- Hol? – kérdezem. Hívtak ma egy esethez, miközben Caseyt műtötték. Nem mentem el, nem bírtam elhagyni a várót. Balesetet emlegettek, kamionokozta balesetet. Valamiért feléled bennem a gyanú, hogy talán.. Érdekes fricska lenne az élettől azt hiszem.
- Autóbusz. - szegem le fejemet, s hagyom, hogy a könnyek utat találjanak maguknak arcomon. - A barátnőjét rántotta vissza, de ő már nem tudott fellépni a járdára. Legalábbis a szemtanúk szerint..
Megsimítom Raoul kezét, közelebb húzódom hozzá, úgy fordulok, hogy féloldalasan át tudjam ölelni. Még a legbiztosabb kéznek is kell a támasz, s tudom, hogy ugyanannyira szenved, mint én. Ha erős, ha nem.
- Hans tudja már? – jut eszembe a kérdés, melyet fülébe súgok így. Apró puszit illesztek Raoul arcára, mielőtt felegyenesedve távolabb húzódom tőle. A racionalitás talaját keresem, s közben tudatosan nem nézek az asztalon terpeszkedő személyes holmikat tároló zacskóra.
- Főzzek egy teát? – kúszik elő egy kérdés belőlem, s a múltunkból. Ez volt régen mindenre a válaszom. A takarítás és a tea. Mintha bármit megoldana..Most jólesne. Nem meginni, de a készítéssel lefoglalnom magam. Casey a cseresznyés zöldteáért volt oda. S ahogy ez eszembejut, megint sírni szeretnék. De vajon meddig vannak még könnyeim? Fel nem foghatom hogyan éljünk így tovább. Csak a most van, de semerre nem találom a kivezető utat..

Továbbra sem tudok megszólalni. Csak döbbenten tekintek rá, de máris állok félre és engedem be. Valami nem stimmel. Nem így kezdené. Beljebb haladunk, ha velem tart, a nappali felé, az ajtót laza mozdulattal csuktam be, nehogy Hans felébredjen rá. A balesetre és Casey nevére azonban megállok. Nem tudok tovább lépni. Nem megy. Szinte beszippantom a tekintetemmel Heavent. ~Még élt?!~ a hang szinte felkiált bennem, sokkal inkább hördülés.
Közelebb lépek és a karjaimba zárom. Nem csak őt akarom vigasztalni. Összeomlik bennem minden. Nem tudok felzokogni, nem megy.
Nem hagyom, hogy elforduljon. Annyiszor fordítottunk már egymásnak hátat. Megsimítom a haját, hogy aztán a nappaliba menjünk. Még mindig nem tudok megszólalni. Kivagyok, mindketten kivagyunk.
A konyha felé veszem az irányt. Oda tettem le Clara holmiját és a zacskót is, amibe a viselt és nála lévő tárgyak vannak beletéve, a listával együtt. Tudom, hogy érteni fogja. És viszek még valami mást is. Egy fotót, amit a táskájában találtam, tegnapi dátummal. Némán teszem az asztalra. Nem érdekel a holnap, nem érdekel a külvilág. Az nincs, mint ahogy gondolataim sem. Mintha tonnás súlyok lennének rajtam, szinte csak vonszolom magam. Minden perc, egy örökkévalóság, a fejem zsibong az egésztől és üres.
-Ennek így kellett lennie. – szinte teljesen színtelen a hangom és halk. Nem megy a beszéd, mintha valami teljesen le akarná a világot nyomni rajta. – Nem tudom felfogni… - a briliáns elmém nem tud magyarázatot adni a szívem, a lelkem fájdalmára. - … elfogadni. Miért kellett ezt így…?
Nagyot nyelek. Nekem is el kell mondanom, hogyan történt.
-Autóbaleset. Egy részeg kamionos sodorta a betonfalnak a kocsit… nagyon ragaszkodott hozzá, hogy ne menjek el érte… - nem bírom tovább, elnémul a hangom ismét.

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

Annyiszor, de annyiszor álltam már így ajtók előtt, s kellett valakinek a halálát hozzátartozóknak bejelentenem, hogy meg sem tudnám tíz kezemen számolni. Mégis, ahogy most kinyílik az ajtó, legszívesebben eltűnnék, ködként oszlanék szét, mintha itt sem lettem volna.
Övemhez nyúlok, megérintem a jelvényemet. Most nem nyomlaboros minőségben vagyok itt, de mégis, valamilyen szinten biztonságot nyújt az, hogy csináltam már ilyet. A jelvény azt jelenti most, hogy képes vagyok rá. Ostobaság, tudom, de ebben a helyzetben nagyon nem találok semmi racionálisat. Hol van abban bármi természetes, hogy egy anya túléli a gyermekét? Unalomig ismételt szavakba kapaszkodom, megremegő ajkamba harapok, s ujjaim ösztönösen indulnak meg Raoul zakójának egy gyűrődése felé, hogy kényszeresen megpróbáljam elsimítani azt. Ez a régi. Mindig rendrakásba, takarításba menekültem, ha valami rágott legbelül.
Mr. Carlmichael.. - kezdem hivatali verzióban gondolatban, mert ez a távolság segít abban, hogy kimondjam közvetlenebb szavaimat.
- Raoul.. – húzom vissza kezemet, s fonom össze karjaimat mellkasom előtt. A gyűrődés maradt a zakón, ahogy bennem is megmaradt a fájdalom, mely csomót köt nyelvemre. Meg kell köszörüljem a torkomat. Az évek és a rutin nagyon sokat segítenek abban, hogy ne omoljak össze. De nagyon kevés választ el attól, hogy elhagyjam magam. Nem gondoltam volna, hogy valami ennyire tud fájni.
- Bocsáss meg, hogy ilyen későn – vagy inkább korán? Elveszítettem az időérzékemet. Is. - zavarlak, de a történtek közlésével nem várhattam reggelig.
Rendben, eddig meg is volnánk. A száraz köröket lefutottam, s már útjukra indultak bennem a gondolatok, de most tudatosan fogom vissza szavaimat. Hisztérikus zokogás lenne belőlük, hogyha nem tartanék kimondásuk előtt egy kis szünetet. Megpiszkálom fülemben a fülbevalót, jobb lábamról áthelyezem testsúlyomat a balra.
- Caseyt baleset érte. – préselem ki magamból a rövid mondatot. - Még élt, amikor a kórházba szállították, de – szám elé kell kapjam kezemet, a folytatás elfojtani kívánt, a kéztartással tompítani vágyott könnyvisszatartotta zokogásomba fúl. Iszonyatos helyzet ez. Mindig azt mondtam az áldozatok hozzátartozóinak, hogy megértem a fájdalmukat, hogy átérzem a veszteségüket és beleérzőn voltam képes részvétet nyilvánítani. De tulajdonképpen csak most ébredtem rá arra, hogy mennyire nem értettem eddig semmit, hisz nem értheti senki ezt a fájdalmat csak akkor, ha át is éli. Minden dobbanásnál ki akar szakadni a szívem, s bár a könnyeket sikerül szemhéjaim összeszorításával és pár mély lélegzettel visszavonulásra kényszerítenem, remeg a kezem, amikor leeresztem törzsem mellé karjaim. Ujjaimat tördelve fejezem be a mondatot. Mondjuk egyértelmű, de úgy érzem, hogy mégis ki kell mondanom. Talán így elengedhetem. Bár őszintén, nem hiszem, hogy az valaha sikerülni fog. - a sérülései annyira súlyosak voltak, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Casey.. a lányod.. a lányunk.. meghalt a minap. Halott. A kicsikénk Raoul.. ó az isten szerelmére.. ez nekem nem megy így!- eddig tart az erőm és nem tovább. Addig még eljutok, hogy elforduljak, ne lássa összetörni lelkem tükrét, de a könnyeket visszanyelni már nem tudom. Megereszkednek vállaim, remegnek miközben tenyereimbe temetem arcomat. Nem lett könnyebb azzal sem, hogy kimondtam. Egyre csak zakatol bennem a nevetése, melyet már sosem fogok hallani, s igazán nem segít az sem magam összeszedésében, hogy tudom: a rossz hír hozójaként Raoulnak is fájdalmat okoztam. És Clara? Vajon hogy éli majd meg ikrének elvesztését? Akármilyen ikrek is voltak ők, ikrek. Bele sem merek gondolni..

Nézem, ahogy Hans békés szuszogásával mélyen alszik. Ingerem van rá, hogy megsimítsam szőke üstökét, de nem akarom, hogy felébredjen. Legyen szép az éjszakája. Legalább neki. A szuszogása megnyugtat. Él. Mit fogok neki mondani, ha felkel és nem látja a nővérét az ágyban? Itthon lett volna éjszakára. Lett volna. Mondtam neki, hogy érte megyek.
Még bent voltam, amikor a kintiek felhívtak. Amikor megláttam a karkötőjét, már tudtam, hogy miért. Nem is kellett jobban megnéznem az összezúzódott testet. Semmi pénzért le nem vette volna öccse ajándékát a csuklójáról.
Némán álltam az egyik oszlopnál, amíg el nem vitték, majd követtem őket a hullaházba. Ugyanolyan csöndben maradtam, míg kiadták a holmiját és aláírtam a papírokat. Küldtem az iskolának is egy értesítést közben, úgy téve a dolgaimat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem az. Sokáig ültem a kocsiban az egyik parkolóban. Nem hívtam fel Heavent. Nem tudtam volna mit mondani neki. Mióta megláttam úgy, egy hang sem jön ki a torkomon.
Némán nyitottam be Hans szobájába és majdnem felzokogtam, amikor meghallottam a légzését. Nem tudom, mennyi ideje bámultam alvás közben.
Nehezen szakadok el tőle. Halkan lépek ki a folyosóra és tartok a konyha felé, amikor meghallom a neszezést, egyből a kezembe csusszan a pisztoly markolata. A kopogásra már az ajtóhoz lépek, de nem előtte állok meg. Várok még egy keveset, majd kinyitom az ajtót és amit látok a résnél, arra nem számítottam.
Szélesre tárom az ajtót, a fegyver addigra már a helyén van ismét, nyugalomban. A kialvatlan arc rólam is visszaköszön rá és a gyűrött öltöny is, nem vettem még le. Némán meredek rá, hang továbbra sem jön ki a torkomon. Csak nem szólt valamelyik idióta neki odabenn?

Raoul Carlmichael&Heaven Dempsey

Azt ígértem, hogy telefonálni fogok, hogy jelentkezem majd, de egyszerűen nem voltam képes felemelni a telefont. Ültem a kórház folyosóján, tudtam, hogy mennem kellene, de nem tudtam megmoccanni.
- Értesíthetünk valakit, aki eljönne önért?
A nővér hangja rázott fel. Üres tekintettel meredtem rá, megráztam a fejemet.
- Én.. – ennyit sikerült kinyögnöm, majd muszáj volt megköszörüljem a torkomat. Belenyúltam a táskámba és elővettem a pénztárcámat belőle. Nem emeltem ki abból a névjegyet, melyet Raoultól kaptam, de jólesett, hogy ekképpen dédelgethetem.
- ..köszönöm a kedvességét, de nem szükséges. Megleszek! – préseltem ki magamból egy hálás mosolyt. Meghallgattam megint a részvétnyilvánítását, majd hagytam, hogy elmenjen. Nem akartam társaságot. A lányomat akartam. Caseyt akartam!
- Kaphatok pár percet? – léptem a kórterembe, ahol az orvos a gépeknél matatott. Egyszer már kiküldött, s akkor engedelmeskedtem, azóta lekapcsolták a lányomat a lélegeztetőgépről. Tudtam, hogy halott. Ám mégsem tudtam elmenni csak úgy. Szükségem volt arra a pár percre.
- Kérem! – tettem hozzá. Fel sem tűnt, hogy a táskám a folyosón maradt, s csak a tárcámat hoztam be.

Most itt vagyok. Raoul háza előtt ülök a kocsiban és próbálom összeszedni magam. Hogy mondjam el neki? Mégis miképp fogalmazzam meg ezt? Majdnem felhívtam, de az éjjel, miután hazaestem a kórházból csak egyedül akartam lenni. Elfeledni az elfeledhetetlent, a lányom összezúzott, megtört testét, a kötéseit, a zúzódásait és a soha-többé-nem.moccanó mellkasát, néma szívét. Nem ment, tudtam, hogy nem fog menni. Hajnal van, alig múlt négy, de nekem el kellett jönnöm, mert bár a telefonban nem tudtam volna mit mondani, azt hittem, hogy személyesen majd jobban megy. De most elbizonytalanodtam. Hiába szállok ki az autóból, s lépdelek el az ajtóig, nem születnek bennem meg a szavak.
Nem csengetek, tudom, tapintatlan lenne. Csak bekopogok, hátha hallja valaki. Ostobaság az egész, irracionális, s ezt is tudom. Mégis itt kell legyek, meg kell álljak a küszöbön kialvatlanul, sírástól homályos, piros szemekkel, tökéletesen rendezett, nadrágkosztümös külsővel, kóctalanra fésült hajjal, a megtört lelkemmel, s várnom kell, hogy összetörhessek még egy szívet, lealább.

Charlene és Raoul

Komoly figyelemmel hallgatom. Az érvei tökéletesek, az pedig kifejezetten büszkeséggel tölt el, hogy szeret velünk lenni. Melyik apa mondhatja ezt el kamasz, lassan már felnőtt korba lépő lányáról? Sok múlott kettőnk jellemén is, úgy gondolom.
-Vedd az érvek listájára, elvégre fontos tényezők. – bólintok, büszke arccal.
Nem erőltetnék rá semmit, egyedül azt, és talán annyira nem is sajnálom, hogy mindig járjon körbe minden lehetőséget, mielőtt döntene. A megérzések nagyon jó tanácsadók, de azok sem tévedhetetlenek.
Rezignált sóhajtással veszem tudomásul, hogy nem tehetem vele, hogy ezt a tulajdonságomat rákényszerítem. Igaza van, ő más döntési logikával rendelkezik.
-Mivel ezt tartod a helyes lépésnek, nem fogom megakadályozni. – puszilom meg a haját.
Szeretnék még vele beszélgetni, de látom, hogy az étel készítése és a jelen helyzet átgondolása, magában, jobban foglalkoztatja, így némán csatlakozom kuktának, segíteni.
És mintha Hans gondolatolvasó lenne, fél perc múlva be is bukkan a tejfehér üstöke a konyha ajtaján, ellenőrizve, hol tart az étel.

//Felnőtt az én pici lányom… szipp… Köszönöm a játékot! Smile

//

Raul & Charlene

Azért én remélem, hogy egyszer majd eljön, mégis csak ez is hozzám tartozik és azzal, ha nem is akarná látni valahogy olyan lenne, mintha kicsit óczkodna a dologtól, tehát tőlem is, hiszen ez a részem, nem tudok vele mit tenni. Hiába, hogy tudom, hogy sosem volt ezzel gondja, bár persze azért mindenkinek időbe telik megbarátkozni a ténnyel, hogy a lánya képes osztódni, ez még nekem is nagy kihívás volt, de azért szeretném, ha ezt idővel tényleg úgy tudnánk kezelni, mint valami teljesen hétköznapi dolgot. Majd ha már Hans is elég idős lesz hozzá, hogy neki is megmutassam, remélem, hogy ő sem fog kiakadni rajta, vagy e miatt máshogy nézni rám.
- Oh! Hát nem is tudom, de akkor még többet kéne utaznom és még kevesebbet lehetnék veletek, az nem lenne rossz? És tudod... az a baj, hogy még félek tőle, ha nagyon felspannolom magam, akkor nem tudom ezt az egészet rendesen kordában tartani. Talán jobb lenne előbb utána járni a halasztásnak. - bizonytalan vagyok, mert még nem tudom, hogy tényleg rendesen irányítani tudom-e a képességemet. Lehet, hogy idővel majd menni fog, de tényleg nem vagyok benne biztos, hogy ez most jó ötlet. Egy év múlva már többet tudok gyakorolni és addig a kosarazást sem hagyom abba, hogy ne jöjjek ki véletlenül sem a gyakorlásból. Arról már nem is beszélve, hogy ha két helyen vagy egyszerre, akkor egyik helyen sem lehetsz igazán, én pedig szeretem a dolgokat szívvel-lélekkel csinálni, ismerkedni úgy, hogy ott vagyok ténylegesen, így pedig ez esélytelen lenne.
- Mit szólsz, ha ebéd után felhívom őket? Megkérdezem, hogy lehet-e halasztani, ha lehet, akkor meg van oldva, ha nem akkor... még kitalálom a beiratkozásig, hogy mi legyen. - talán egy kicsit úgy is vagyok ezzel, hogy ha igazán szükségük van rám, a tehetségesnek tartanak és azért kaptam ezt az ösztöndíjat, akkor engedni fogják azt az egy évet nem? Remélem... jó lenne.
Viszont aztán már tényleg nekiesek az ebéd készítésének, mert a sajtosmakaróni azért gyors, de tudom, hogy Hans egy pillanat alatt képes megéhezni és akkor már nem fogja jó néven venni, ha nem kapja meg az adagját.

//Szerintem ez már záróféle, szóval köszönöm szépen a játékot apuuu! ^^//

Charlene és Raoul

-Rendben. – szárnyas emberrel találkozni. Hát… bírom a gyűrődést, de nem tudom, hogy egyáltalán be akarok-e valaha menni az iskolába. Egyáltalán nem érzem magam odavalónak, az Charlene világa, és örülök neki, hogy jól érzi magát ott.
-Ühüm… - figyelem, ahogy vezeti a gondolatait és idézi fel az érzelmeket és bátorítom, hogy folytassa.
Végül nehezen, de felsóhajtok, majd egy, a megszokott arcommal rátekintek, mintegy előre vetítve, hogy valamit kifelejtett a listából.
-Az élvezeteket néha halmozni kell. Mi van, ha egyszerre megy a kettő? Erre akartam utalni azzal, hogy nézd meg, mennyire van messze egymástól a két hely, milyen időbeosztásaik vannak és milyen követelménnyel rendelkeznek.
Nem azt erőltetem, hogy az legyen, amit én mondok, hanem járja körbe ezt a lehetőséget is, mielőtt elvetné akár az egyiket, akár a másikat. Ha nem megy egyszerre kettő, akkor már könnyebb lesz kicsivel a döntés, hiszen egy lehetőség már lekerült a listáról.

Raul & Charlene

Csak elmosolyodom, hát pedig akkor is felettébb elfogult, mégis csak a lánya vagyok és azt a kis cuki angyalt nem is ismeri, de attól még ugyanúgy jól esik. Számomra is ő a legtökéletesebb apuka a világon, szóval nincs jogom felróni neki, ha ő így gondolkodik, hiszen én is pont ugyanígy teszek és persze az öcsém a legklasszabb kiskölyök a világon, akkor is, ha néha mint minden vele egy korú gyerek ki tudja verni a balhét úgy istenesen, de attól még én ugyanúgy imádom.
- Szerintem láthatod, majd bemutatlak neki. - mosolyodom el. Azért örülök neki, hogy apa elfogadta mára már ezt az egészet, mert igenis meg volt az esélye, hogy nehezen kezeli majd, de attól még ugyanúgy a kislánya maradtam, hogy meg tudok sokszorozódni és nem állított ez közénk semmilyen akadályt, ami azt hiszem pont azt mutatja, hogy mennyire állunk közel egymáshoz. Ezért is pakolok gondolkodás nélkül az asztalra mindent, ami kellhet és hallgatok rá mindig. Sokáig, amíg nem jött Hans, csak mi voltunk ketten és ez azért olyan kötődést tud kialakítani, amit sokan az osztálytársaim közül nem igazán ismernek. Nekem sosem jelentett gondot megbeszélni apával, ha valami a lelkemet nyomja, és viszonylag a hisztijeim is ritkásak. Jó néha vannak, de eddig mind jól zárult.
- Jól döntöttem akkor, hiszen újra kosarazhatok és végül is ez a... dolog is a részem, nem jó elfolytatni, így pedig nem is kell. - gondolkodom kicsit azért és ahogy beszél róla próbálom elidézni az érzést, hogy milyen volt, amikor már biztos voltam benne, hogy ez volt a jó döntés. Persze még most is hiányzik a családom, a barátaim, de attól még tudom, hogy így volt a jobb.
- Nem is tudom apu, tetszik az új suli, közben pedig mindig is vágytam erre az ösztöndíjra. Talán... tényleg utána kéne járnom, hogy van-e lehetőségem halasztásra, és akkor van időm készülni, maradni, irányítani, ami vagyok és utána még kaphatok helyet a csapatban. - egy év mondjuk, annyinak elégek kell lennie és majd nagyon sokat készülök és gyakorolok, hogy tényleg minden tökéletesen működjön. Szeretném azt az ösztöndíjat, évek óta vágyom már rá, és addig még átgondolni is van időm, mert hát nem tudhatod, hogy csak kapaszkodsz egy régi álomba, vagy az még mindig a te álmod, ezt kellene azt hiszem eldönteni, néha változnak az ember igényei.

Charlene és Raoul

-Kérlek, én elfogult sosem vagyok. Csupán az igazat mondtam. – mosolygok.
Apa vagyok, de Charlene már van annyira felnőtt, hogy úgy is kezeljem. Nem szokatlan nekem, mégis a féltés sokkal inkább bennem van, mint kellene lenni.
-Ha van nyílt nap, akkor mindenképpen szeretném látni. Még ha nem is mutatványnak való. – komolyan mondom. Mint apa, nem lenne rosszabb érzés számomra, mint ha a gyerekem vásári mutatvány lenne, mert… hát … ezt pár éve még nem gondoltam volna, hogy ennyire természetesen gondolkodom erről majd később.
Azt nagyon tisztelem és egyben szeretem Charleneben, hogy különbözött mindig is attól a megszokott kamasz képtől, hogy ha segítségre lenne szüksége, akkor nem kér, mert éppen a makacsa korszakban van. Számomra ez a teljes bizalom jele.
Hagyok helyet a munkaasztalon, még legalább három ennyi helyen elfér, amit Charlene lehoz.
-Nagyon jogos a kérdés. Általában mindig akkor tudod, ha jól döntöttél… emlékszel arra az érzésre, amikor átgondolva meghoztad azt a döntést, hogy a másik suliba jársz? És most milyen az ezzel kapcsolatos érzésed? – csak az után folytatom, ha megkaptam tőle a választ, közben leülök az egyik bárszékre, amit a reggeliző pulttól húzok oda.
-Az az érzés a helyes döntésé volt. Nem a jóé, olyan csak a későbbiek viszonylatában van. Helyes döntés, hiszen az adott a helyzetben a legmegfelelőbbet választottad. És ha jól döntöttél, akkor ugyanaz az érzés fog el a múltbeli döntéseddel kapcsolatban, mint akkor.
Nem szokásom papolni, rávezetni annál inkább. Nem vagyok mindent tudó.
-És a segítség. Nem csak fekete és fehér létezik. – ezt ugyan a múltkori választásnál is elmondtam, de azt hiszem, itt most aztán még jobban érződik, hogy mennyire is igaz.
-Melyiket szeretnéd, melyikben látod magad jobban a helyzetben? Egyikben? Másikban? – kis szünetet tartok. – Mindkettőben?

Raul & Charlene

Na ugye, a szárnyak nagyon hasznosak, ha csak úgy simán utána lehet repülni valami rossz arcnak és elkapni, mert gyorsabb vagy nála és nincsenek az utadban akadályok. - Te elfogult vagy, de ha látnád, tényleg cuki! - széles mosollyá szelídül az eddigi nevetés. Örülök, hogy itt vagyok, hogy hazajöttem kicsit, mert mégis csak kell ez. Erővel tölt el, plusz energiával, szóval igenis nagyon jól érzem magam most így, hogy itt lehetek, megint gond nélkül menni fog majd a következő pár hét, még akkor is, ha most elég nehéz kérdés megválaszolása előtt állok.
- Szeretném, ha segítenél. - lépdelek közelebb egy halvány mosollyal. Bizonytalan vagyok most, ez egyértelműen látszik, de apu mindent olyan jól át tud gondolni és mindig tud segíteni, ha elbizonytalanodom és nem tudom, hogyan kéne egy kérdéshez hozzáállnom. Tudom, hogy most is segíteni fog, ezért nem is kérdés, hogy segíthet-e, reméltem, hogy fog. El is tűnök egy pillanat múlva, hogy mindent előkerítsek, ami kellhet most. Térkép, meg persze a szobámból a többi, meg a levél, amit eleve lent hagytam az asztalon. Az ebéd most ráér, majd azzal is foglalkozom, de ez most sokkal fontosabb.
- Igen, és mérlegeljek a lehetőségek és a kilátások alapján, hogy meg tudjam hozni a jó döntést. De... lehet egyáltalán mindig jó döntés hozni? - az ember sokszor téved, főleg ha bejátszik még az a kis plusz tényező is, ami ugye az érzelmi skála. De meglátjuk, tudom hogyan szoktuk ezt csinálni, így dőlt el az is, hogy nem folytatom tovább az edzést a suli csapatában, amikor előjött a képességem, akármennyire is rémes volt e mellett dönteni.

Charlene és Raoul

A nevetésre elmosolyodom, majd ábrándos képet vágok.
-Nem is lenne rossz. Hamar el lehetne kapni az előlünk menekülőket. Szóval azt mondod cuki. Senki sem cukibb nálad. – igen, elvakult apuka vagyok a gyerekeim irányába. Nem lesz soha senki szebb és okosabb lány az én Charlenemen kívül.
A darabolások megvannak, megtörlöm a kezem. Hagyok még egy kis időt, hogy ülepedjen tovább benne a kérdés és bizonytalanság. A választ nem én fogom megadni, de irányvonalakat adhatok. Döntenie neki kell majd.
-Segíthetek? – ez részemről mindig azt jelenti, hogy a lehetőségeket adom meg, hogy végiggondolja. – Ehhez kellene egy térkép, a két suli ismertetője. És a levél, amit kaptál a sulitól.
Az étel készítésébe jobban nem tudok besegíteni, onnantól kezdve a csoda már csakis Charlenen múlik. Ami nekem megy olyan jól, mint neki.
Megvárom, míg visszajön a kért anyagokkal.
-Mit szoktam mondani mindig, mielőtt döntést hozol? Alaposan nézd végig, mi is a helyzet. Jelen esetben van… egy ismertető a suliról, az ösztöndíjas suliról és van egy leveled.
Ezúttal nem a zsaru, hanem a képességem beszél belőlem. Erről azonban nem tudok, abban a hiszemben vagyok, hogy az évtizedek rutinja beszél belőlem.

Raul & Charlene

Én is szeretnék még velük több időt eltölteni, ez nem kérdés. Ha tehetném akkor szívesen kettészakadnék... és bár képes vagyok rá, de nem annyi időre, mint ahogy szeretném. Nem menne akár napokra, nem hagyhatnám itt magam helyett a hasonmásokat, egy idő után egyszerűen eltűnne és visszaszállna belém, no meg nem is tudom igazán, hogy milyen az a távolság, ami után már nem szűnik meg alapból is. De sokszor jövök, amennyire csak tudok.
- Igen, nagy hófehér szárnyai, mint egy igazi kis angyalnak, de épp annyira cuki is, szóval valahogy stimmel ez. Apuuu... hát repülni tud vele, mit tudna vele kezdeni? - nevetem el magam, mert hát ez valahogy most olyan kis buta kérdésnek tűnt. Tudom én, hogy érti, neki ez azért még mindig új és nehezebb elfogadni. Ez már csak így szokott lenni, aki fiatalabb mégis csak könnyebben alkalmazkodik a változásokhoz. Nem azt mondom ezzel, hogy ő öreg, csak... azért mégis egy kicsit rugalmatlanabb, nem tehet róla és én nem is haragszom rá miatta.
A levél viszont, tényleg nagyon feldob, legalábbis első pillanatban, amikor még nem gondolom át jobban. Nevetek, amikor apu megpörget a levegőben. Egyáltalán nem zavar. Lehet, hogy tizennyolc vagyok, de sosem vettem ezt olyan komolyan, nem akarok én igazán felnőni, legalábbis lehetőség szerint nem túl gyorsan. Az ő kis lánya maradok mindig, akármi is lesz.
- Szeptemberben kezdődik a suli, de talán lehet halasztani egy évet. Itt az új suli és... nem uralom ezt még olyan jól, hogy okos ötlet legyen. Nem tudom apu. - halkan sóhajtok egyet. Olyan nagyon vágytam erre, tudom, de most mégis túl sok a kérdés. Hirtelen megint váltani egyszerűen nem lenne jó, nem akarok, mert még csak most kedveltem meg az új lehetőségeket. Jó lenne előbb tényleg csiszolni azt, amit tudok és persze addig sem állnék le az edzésekkel. Talán lehet halasztani egy évet, hallottam már ilyet, azt hiszem Toby mesélt róla, hogy volt egy ismerőse, aki ösztöndíjat kapott, de el kellett utaznia fél évre külföldre és felvették egy évre rá. Talán... van rá esély. - Te mit tennél a helyemben? - tudom én, hogy nekem kell eldöntenem, az én életem, de attól még kérhetek tanácsot nem igaz?

Charlene és Raoul

Mennyire lehetek önző, hogy még tovább szeretném nyújtani az időt, hogy együtt legyünk? Idővel könnyebb lesz talán. Egész jól megáll a saját lábán, ahogy elnézem és ez örömmel tölt el. Nem csak a nevelés, hanem a született jellem is megmutatkozik benne.
-Rendben. – mosolygok vissza rá.
A beszámolón felvonom félig az egyik szemöldököm.
-Úgy érted rendesen szárnya? És … mit tud vele kezdeni? – a falon átjárást el tudnám fogadni az akciók során. Persze, sosem tenném nyíltan. A fal az fal és logikusan, fizikailag lehetetlen egy darabban átmenni rajta. Hacsak nem egy ajtó vagy ablak van rajta.
Átölelem és egy kicsit magamhoz vonom egy rövid időre.
Csendben darabolgatok, reszelek, míg a levelet olvassa, de nem mondom, hogy nem pillantgatok felé szinte minden másodpercben. A sikításra mosollyal hunyorítok, de már teszem is a pultra le az eszközöket, hogy felkapjam és megforgassam a levegőben, tizennyolc év ide vagy oda. Büszke vagyok rá.
-Gratulálok!
A bizonytalan tekintetet, még szép, hogy kiszúrom. Leteszem a földre, Hans pedig a játékba mélyed újfent.
-Mire gondolsz? – dőlök neki a pultnak és karba fonom a kezem. Ez most a komoly érdeklődés jele nálam. Mintha sejteném, jön a szokásos kérdésem:
-Meddig van a válaszadási határidő?
A döntést ugyan rábízom, mégis jobb, ha átgondol minden döntés előtt.

Raul & Charlene

Tudom én, hogy hiányzom itthon, de nem lehetek folyton itt, ezzel azt hiszem mindegyikünk tisztában van. Idővel úgyis eljött volna az a pillanat, amikor másik suliba megyek és nem a városban leszek, csak most így egy picivel ez előre tolódott, de ha meg lett volna előbb az ösztöndíjam, akkor már előbb is megtörtént volna ez, így még talán jobb is mindenkinek.
- Jó, az úgy szuper lesz! - mosolyodom el. Örülök, hogy apu ráér annyira, hogy e tudjon vinni, és persze megértem, hogy Hans lelkes, ezért kap is egy jó nagy ölelést, ha még nem kapott volna eleget. Igazán mázli, hogy pont most hoztam ezt a kis kocsit, így nem törik el a mécses, hanem az öcskös hamarosan már el is zúz nyomulni a neki szerzett kocsival. Imádom, kár lenne tagadni, és nekem is nagyon hiányzik, ő is, apu is, de most ez is fontos, mint ahogy a levél is, bár nem mondom, hogy olyan bátor vagyok, hogy azonnal ki is merjem nyitni.
- Nekem is, de annyi minden van a suliban. Képzeld! Van, akinek szárnya van, meg aki át tud menni a falakon és... az egész tök durva! - mármint jó értelemben persze, látszik ez rajtam. Élvezem az ott töltött időt, magam lehetek, aki vagyok. Persze furcsa ez az egész, új még, de ki lehet békülni vele, ha az ember akar és végülis annyira nem is ellentétes velem ez az egész, sőt sokkal gyorsabban lehet tanulni, ha ketten teszem, bármennyire is furcsán hangzik ez így kimondva.
- Nekem is hiányoztok. - mosolyodom el és gyorsan közelebb lépek még egy futó ölelésre, csak aztán pillantok a kezemben szorongatott levélre. Nem mertem még kibontani, félek tőle, hogy mi lesz a válasz, eddig minden évben nem volt, mert nem jártam elég edzésre, de a képességem miatt nem lehetett. Végül nekiesek és csak kibontom. Enyhén elkerekedett szemekkel olvasom a sorokat, aztán szó szerint sikítva ugrok a levegőbe, amire persze még Hans is felkapja a fejét, de a kocsi jobban leköti, mint hogy be is jöjjön. - Megkaptam, megkaptam... megkaptaaam! - jó ez már visításnak is beillik. Aztán persze meg is torpanok. Ez jó, tényleg remek, de az új suli és... bizonytalanul pillantok apura, azt hiszem ismer már annyira, hogy ő is tudja, sejtelmem sincs hirtelen, hogy most ez tényleg jó-e. Annyira vágytam rá és most... nem tudom.

Charlene és Raoul

Kiveszem a kérdő, megjegyző tekintetet, de nem igazán tudom, mire is gondol pontosan. A törődő pillantásra azonban egy meleg mosoly a válaszom. Sejtem, hogy aggódik értem, de elég nagy már, hogy a szárnyait próbálgassa egyedül és néha hosszabb időre elengedjem a kezét. Mégis hiányzik, rettentően.
-Jó. – egy kicsit szontyoli a válasz Hanstól, de megszokta, hogy néha még apja is kimarad, amikor olyan munkája van.
-Akkor együtt elmegyünk Hanssal az oviba és elviszlek.
Még végig sem tudom mondani, Hans körbelelkendezik, felemelt kézzel.
-Énisénisénis!
-Hétfőn lesz a nagy kvízjáték és megígérted, hogy ott leszel. – remélem, nem most fog eltörni a mécses, vagy hétfőn reggel.
Hans durcás csücsörítése a válasz, de aztán máris a kíváncsi várakozásé.
-Ha kibontod, megtudod. – hagyom az izgalom örömét neki és egyben magamnak is. Sosem bontottam fel egy levelét sem, pedig iszonyúan féltékeny, paranoiás és óvó vagyok, viszont a lányom bizalmát nem szeretném elveszíteni. Márpedig az egyenlő lenne azzal.
-Majd akkor jössz a madárházba! Vannak új madarak! – kotyog tovább, de már csillog a tekintete.
Meglepve pillant fel, a tenyerében tartott kisautó felett. Kétszer sem kell mondania Charlenenek, máris leguggol, ott, ahol van és kipróbálja. Elkerekedett szemmel, aztán meg nagyot kiáltozva örömében, próbálgatja. Egészen ki, a medencéig, odáig le van kövezve.
-Azt hiszem, még éjjel is csak ennyit fogunk hallani: menj, állj, balra, jobbra. – felnevetek. – Köszönöm.
Érdeklődő pillantásokat vetek felé, miközben azért teszek-veszek. Ritka adottság, hogy tudok többfelé figyelni. Halott zsaru lennék, ha nem ez lenne.
-Nekem még mindig szokatlan. – amikor megjelent az a két fazon és elmondta, mi is a helyzet, igazából valahol vártam ezt. Láttam Charlenen, hogy valami nincs rendben, és amikor megtudtam, igaz, hogy belefehéredtem és magamban tagadni akartam az egészet, de azzal a lányom tagadtam volna meg. Aztán pedig jött ez a szerencsés fordulat. Azóta Hansot is szemmel tartom, kicsi még, remélem, hogy ezek csak nagyobb korban alakulnak ki. Vagy jobb, ha nem. – De örülök, hogy egyre jobban megy.
-Hans hiányol. És én is. – tekintek ki az ablakon.
– Ezzel pedig ne törődj. Neked most az a feladatod, hogy ott legyél és képezd magad. Mi volt a levélben? – nem felejtettem ám el.

Raul & Charlene

Ismerem én aput, tudom, hogy aggódós típus, hiszen csak mi vagyunk neki, de... jó nekem így, tényleg. Hiányoznak ők is, meg a srácok a suliból, de nem jó, amikor folyton figyelnem kell, nehogy véletlenül baj történjen. Egyszerűen fárasztó.
- Ki fogom próbálni, ez nem is kérdés! - mosolyodom el, ami persze közben apura siklik, egy afféle "Fáradtnak tűnsz." tekintettel egybefűzve. Nem tudom, hogy bírja egyedül, hiszen amennyit tudtam eddig segítettem neki. Igazán kellene már mellé valaki hosszabb távra és nem bejárónő. Nem vagyok az a féltékeny típusú gyerek, örülnék, ha boldog lenne valakivel. - Sajnálom kölyök, de tudod a suli vár, de nincs messze, úgyhogy gyakran jövök jó? - tudom én, hogy nem örül neki, hogy sokat vagyok most távol, de sajnos ez van. Elég nagy köztünk a korkülönbség, ha nagyobb lenne jobban viselné, de akkor nem biztos, hogy ennyire jó lenne a kapcsolatunk.
- Nem akarlak ezzel lefoglalni, bár... ha nem mész hétfőn túl korán, akkor elvihetsz kora reggel, amikor már Hans oviban van, és akkor tudok maradni még egy estét pluszban. - maximum megejtek egy telefont, de persze ez attól is függ, hogy meg tudja-e beszélni az irodában, hogy nem megy be korán, hanem előbb elfuvaroz. Azért nincs annyira közel. Bár talán elég, ha csak kivisz a vonatig, és úgyis jó, csak nem lenne baj, ha csak valamikor késő délelőtt érnék vissza hétfőn.
- Naaa, tudom, hogy tudod! Kik írtak? Sport... ugye az ösztöndíj miatt? Jesszus... lehet, hogy a miatt írtak? - nagyon szeretnék kosarazni, akár hivatásosan is. Nem vagyok túl magas, de annál lelkesebb és nagyon jó dobó. Valami fantasztikus lenne, ha e miatt írtak volna. Megpályáztam már tavaly is egy ösztöndíjat, de akkor még nem volt esélyem, de talán most, vagy jövőre, nem tudom, de jó lenne.
- Az remek lehetett, bár én annyira nem vagyok oda a kígyókért, de a pingvineket kár, hogy kihagytam. - persze nem bánom, voltam már én is állatkertben, nem is egyszer apuval, meg így együtt is, de az öcskös lelkesedése bárkire átragadna. A konyhában szépen lepakolom a cuccomat, aztán már túrok is a táska aljára, ahonnan végül csak előkerül egy elég vagány kis kocsi, afféle medzsbox, csak szépen megmunkált és festett darab. Vérvörös, tüzes mintákkal az oldalán. - Különleges darab ám, úgyhogy nagyon vigyázz rá. Ha azt szeretnéd, hogy guruljon, akkor csak annyit mondj, hogy "Menj!", ha pedig megálljon, akkor "Állj!" és persze van a jobbra, balra, ez a négy vezényszó. - egyszerű, de direkt neki készült. A suliban elég sok különleges diák van, és ezt a nem kicsit modern darabot direkt nekem dobta össze egy leányzó, az én kérésemre, hogy hozhassak valami különlegeset az öcsémnek, aki persze tudtam, hogy oda lesz. A kitöltött italból nagyot kortyolok, aztán csak utána indulok el felfelé. Legalább Hans most nem követ, amíg el van az új szerzeményével.
- Jól, tényleg. Nagyon sok érdekes ember van és egész jól megy már, hogy kontrolláljam ezt a... dolgot. Úgy tűnik, hogy ha a... másik én megtanul valamit, akkor azt én is megkapom, szóval állati okos lehetek. - nevetem el magam a végén. Sose voltam rossz tanuló, vagy ilyesmi, de azért mégis csak új dolgokat tudtam meg mostanában a képességemről és ez még mindig nagy dolognak számít a szememben. Mégis csak... elég extra dolog, hogy lesz belőled még egy csak úgy. - És veletek? Bírod azért így egyedül?

Tárgy: Re: Larchmont, Carlmichael rezidencia

» Raoul Carlmichael
» Charlene Carlmichael