Sea Star

Tárgy: Re: Sea Star Pént. 25 Júl. - 20:58

Gareth & Annabell

- Még mindig azt hiszi, hogy mindenkinek tele van az élete ilyen napokkal. Bármilyen meglepő is, de nem... nem ébredtem még úgy, hogy minden tele volt lehetőséggel, de... ébredtem már boldogan. Én küzdöttem meg azért, hogy legyek valaki, és volt már rá példa, hogy jó volt, de az élet már csak olyan, hogy azt is elveszi. - milyen lehetőségekről van szó mégis? Igen, tettem azért sokat, hogy legyek valaki. Rengeteg munka és tanulás volt az ára, főleg azzal, ami nekem jutott, hogy a baleset miatt még csak nem is hallom úgy a világot, mint mások, inkább csak látok helyette. És amikor már azt hittem, hogy minden jobb lesz, hogy megtaláltam valami többet, hogy megtaláltam a békét, a boldogságot, akkor hirtelen kettévágták, amikor ő egyszerűen szó és indok nélkül kisétált az életemből és itt hagyott... úgy... Narcissával a szívem alatt. Mégis hol voltak akkor a lehetőségek? Mégis mit tehettem volna? Nem tud egy nő egyedül felnevelni egy csecsemőt, ha közben dolgoznia kell, hogy legyen étel minden nap az asztalon. Nem tarthattam meg, pedig a szívem szakadt, mikor kénytelen voltam megválni tőle. El sem tudom mondani milyen fájdalom ez minden áldott nap. A szavaira csak megrázom a fejem, a jelenben élni... azt teszem, de a jelenem küzdelemből áll. Nem tehetek azt, amit akarok és akkor, amikor akarom, meg kötelességeim vannak, amiket nem dobhatok csak úgy el. Egyszerűen... nem tehetem meg. És ezek után még fenyeget is, épp azt akarja elvenni, ami a legfontosabb nekem. Muszáj gondoskodnom arról, hogy ő jól élje, egyszerűen muszáj!
- Megtenné... pont ettől félek, csak nem értem miért jó ez, miért kell tönkretennie az életem. - miért rúg fel mindent, amit felépítettem. Nem jó, tudom, rozoga lábakon áll, de attól még... attól még van, attól még működik nagyjából. Nem vagyok boldog, de manapság nem olyan sokan azok. Ő olyan világban él, amiben csak kevesen, ő egy másik Londont ismer, nem azt, amelyiket én... bármilyen nehéz is ezt elhinni, mert láthatóan számára rendkívül nehéz. - És rajta nem állhatott bosszút... ezért rajtam teszi. - mondom, mintha csak tény lenne. Hát honnan tudjam, hogy ki az, honnan tudjam, hogy az anyja volt. Nem tudhatom, csak azt, hogy nagyon nem jó, amit tenni akar, amivel fenyeget. És nem tudom, hogy mit akar cserébe, mert... mert nem mondja ki nyíltan. Nem szimpla zsarolás ez, nem én kellek neki, hiszen engem gond nélkül megkaphatott volna, akkor csoda, hogy értetlenkedem, csoda, hogy nem tudom hová tenni ezt az egészet?
- Fenyeget... miért kéne jobb véleménnyel lennem önről? - épp tönkre akarja tenni az életemet, hát nem csoda, ha épp nem vagyok oda érte. Egyszerűen idegesítő, arrogáns és folyton azt hiszi, hogy az a jó, ha beleszól mások életébe, mert gondolom úgy érzi ő több, úgy érzi ő valaki, míg más... csak apró porszem, akit irányítani lehet. Nem is értem, hogy velem miért nem próbálta még meg, nekem miért nem szuggerálja simán a fejembe, hogy hagyjam a munkámat, vagy hogy kedveljem. Megtehetné, azok alapján, amiket láttam gond nélkül megtehetné. A szavai egy pillanat múlva választ is adnak. Igen, ahogy gondoltam, megtehetné, elhitethetné velem, hogy kedvelem, hogy szeressem... hogy akarjam is, és ne csak pénzért tegyem, de nem teszi és ezt nem értem, hogy miért, bár gondolom akkor tudná, hogy az ugyanúgy hazugság. Én is el tudom hitetni vele, hogy vágyom rá e nélkül is, elhitettem már sokakkal, gondolom ezért nem akar ugyanolyan illúziót, csak tudnám, hogy akkor mégis mit akar? Meghódítani, ilyen sokat dolgozik egyetlen trófeáért? Mi értelme, amikor kaphat jóval többet és jóval egyszerűbbeket is.
Figyelem, ahogy öltözik, annak ellenére is, amit mondtam. Pedig... pedig talán titkon reméltem, hogy képes megérteni, hogy annyiban hagyja, hogy elfogadja, nincs más választásom, de nem az a válasz, amit várok, egyáltalán nem.
- Maga egy... egy aljas ember, azt hiszi játszhat mások életével! - tudom, érzem, hogy semmit sem érnek a szavaim, mert ő már eldöntötte, és túlságosan komolyan néz ahhoz, hogy tényleg hatni tudjak rá. Távozik, vagy legalábbis majdnem távozik, még megáll. Nem válaszolok, csak megvárom, amíg csukódik mögötte az ajtó, és teljes erőből hozzávágom a párnát. Nem ér semmit tudom, de le kell vezetnem a feszültséget. Nem értem, miért csinálja, miért nem szórakozik valaki mással. Nincs nekem így is épp elég bajom? Nem kell nekem még egy fickó is, aki élvezi, ahogy emberek sorsával játszik. És a legrosszabb, hogy nincs választásom, kénytelen leszek azt tenni, amit akar, és... sejtésem sincs, hogy szállhatnék ki ebből, hogy egyáltalán lehet-e.

//Kösziii a játékot, most mondjam, hogy jó volt, vagy már úgy is tudod? ^^//

Tárgy: Re: Sea Star Csüt. 24 Júl. - 20:50

Annabell & Gareth

- Maga tényleg képtelen megtalálni a jót igaz? A lehetőségek csakis azt rejtik magukban, amit mi kezdeni tudunk velük. Ha maga ezt tapasztalta, akkor ez azért van, mert kénytelen élni a lehetőségeivel. – olyanon nem lehet segíteni, aki nem él a lehetőséggel, én most mégis erre készülök, és fogalmam sincsen, hogy miért. – Ébredt már úgy, hogy úgy érezte minden tele van lehetőségekkel? Nem kell válaszolnia, mert biztos, hogy nem, hiszen, akkor lett volna egy olyan nap az életében, amikor boldog volt. – egy kis megjegyzés, egy kis odaszúrás és egy kis információ kérés. Talán elárul magáról annyit, hogy kiderüljön valaha azért ő is volt boldog, és nem volt mindig ilyen rideg jégkirálynő, aki azt hiszi, hogy az élet csakis vele bánt el csúnyán. Mindenkivel elbánt az élet, csak mások képesek megtalálni az utat, de ő nem is akar tudomást venni erről az útról, pedig itt van előtte, a szemeit kiszúrja, de ő képtelen elfogadni valaki más segítségét. – A jelenben kéne élnie. A múlton már úgysem változtathat, a jövő pedig soha nem lesz olyan, amilyennek képzelni. A fájdalmai, a félelmei, a sóvárgásai és a vágyai mind a múltban és jövőben élnek.– teljesen felesleges ilyen keserűen megélnie a jelent, amit egyszerűen képtelenség megértetni ezzel a nővel. A fejébe ültethetnék egy gondolatot, miszerint boldog ember, de az nem az igazi, és amúgy se akarok ennek a nőben semmilyen gondolatot sem elültetni a fejében. Ez a nő… érdekes, túlontúl érdekes ahhoz, hogy elrontsam egy oda nem illő gondolattal. Neki kéne erre rájönnie, nem pedig nekem helyette. Nem fogok helyette lépni, dönteni és élni, senki nem tenné meg, legyen az bármilyen jó barát is, bár nem hinném, hogy neki vannak barátai.
- Miért nem? Azt hiszi nem tenném meg? Három napja van. – megtenném, és ezt szerintem ő is pontosan tudja. Legalább a pénzt elveszi és lerakja maga mellé. Micsoda fejlődésem megyünk itt keresztül! Már képes elvenni a pénzemet anélkül, hogy kritizálná azt, amiből van. Bár a jelen helyzetben szerintem nem igazán lenne a pénz szerzési módszereimet kritizálni, de kitudja mi jár egy női elmében… én aztán nem, csak befolyásolni tudom azt, és ez tökéletesen is elég, nem akarok gondolatokban olvasni az olyan… fárasztó, hallani mindenki gondolatát ,na az tényleg megőrjítene. – Mi van, ha azt mondom, hogy emlékeztet valakire? – mert emlékezett bizony. Hannah-nak hívták, de én csak anyának szólítottam. Miután apámat a képességemmel összezavartam és megbontottam az elméjét anya egyedül nevelt fel, és mivel akkor még nem tudtam használni a képességem, hát mit csinált? Amit Imogen, beállt örömlánynak, és pénzért árulta a testét, hiába mondtam, hogy tudok másoktól elvenni, ő azt lopásnak minősítette és azt mondta, hogy legalább megdolgozik azért, amit kap, még ha ez is az ára. Utáltam a munkáját, utáltam, hogy előttem fogdosta mindenféle férfi, és mikor megtanultam használni a képességem… anyám most valahol nagyon messze van egy egzotikus országban, abban a hittben, hogy gazdag és nincs semmi olyan dolog, ami miatt aggódnia kéne. Se bajok, se gyerek, se semmi. Két évig tartott mire megkreáltam a személyiségét és az életét, de sikerült, és most már egy jobb, egy normális életet él. Ő is azt mondta, hogy ez csak egy munka, de soha nem tudott belőle kiszállni. Nem azért mert ne akart volna, csak nem engedték, az ilyen helyekről nem lehet csak úgy kilépni.
- Maga tényleg elég rossz véleménnyel van rólam, pedig most rengeteg pénzt adtam magának nem rég. – mondom egy kicsit talán gúnyos mosollyal, hiszen pénzért csinál mindent, akkor pénzért lehet kicsit kedvesebb is, nem igaz? Nem igazán érti azt Imogen, hogy van, aki az élvezet miatt csinálja, és van aki a pénz miatt, ebből a kettőből pedig az utóbbi az, ami nagyon nagy gond. Nem is tudom miért érdekel engem ez az egész. Talán tényleg anya miatt, mert őt nem tudtam megmenteni ettől az egésztől, és most megpróbálom ezt újra Imogenen. Talán, de közel sem biztos, hogy ez lenne az oka annak, hogy ezt cselekszem. Nehéz segíteni úgy, ha folyamatosan csak leszól és kritizál engem. Ki lett fizetve erre az éjszakára, legalább legyen kedvesebb. A végén még meggondolom magam, ha felidegesít, és kihasználom a helyzetemet. Talán még ide is szoknék, az ő ágyába, kitudja? Mindegy, csak végre hagyjon alább a folyamatos kritikákból, mert nem vagyok rájuk kíváncsi, nem igazán érdekel az, hogy mit gondol rólam.
- Ugye tisztában van azzal, hogy egyetlen gondolatomba kerül, hogy ön szerelmes legyen belém? Hogy úgy vágyjon rám, mint még soha semmire, és senkire élete során. – egy gondolat, ennyire egyszerű lenne az, hogy a magamévá tegyem őt. Legalábbis testileg magamévá. Én mégse teszem meg. Miért? Mert bolond vagyok, csak a hülye nem használná ki a lehetőséget, hogy együtt töltse az estéjét Imogennel, én meg ezek szerint bolond vagyok, bár azért azt megjegyzem, hogy szívesen megtenném.
Aztán csak megkapom a választ a kérdésemre. Egy gyerek. Hát persze,a legősibb indíték, hogy ilyet tegyen magával. Hogy elássa a számára legkedvesebb embert a világon. Egyértelmű, gondolnom kellett volna előbb erre az eshetőségre. Már éppen válaszra nyitom a szám, de meggondolom magam, és végül teljesen mást mondok, mint, amit akarok. – Ahogy akarja, elmegyek. – mondom miközben felállok és felveszem a cipőm, illetve a zakómat. – Három napot kap, különben mindenki tudni fogja, hogy ki is Annabell. A pénzt tartsa meg és vegyen belőle valami vadító ruhát, a többit a kislányára költse. – mondom,ahogy az ajtóhoz sétálok, de még mielőtt kilépnék rajta visszanézek. – Csakhogy tudja. Ez egy lehetőség, amit kínálok. Vagy él vele vagy nem. Ha nem él vele, akkor három nap múlva tönkreteszem az életét. Viszont, ha él vele, akkor megváltom magát, és olyan anyja lehet a kislánynak, amilyet az érdemel. Ha él a lehetőséggel, akkor két nap múlva délben legyen a kávézóban, ahol megismerkedtünk. Egy kis nosztalgia minden kapcsolatnak jót tesz! - mondom mosolyogva, ahogy intek egyet és kilépek az ajtón. Most majd kiderül, hogy milyen nő is Imogen Brightmore.

[/b]

Tárgy: Re: Sea Star Csüt. 24 Júl. - 11:59

Gareth & Annabell

- Lehetőségek? Ugyan... minden lehetőség mögött van valami más, valami több, valami, amit nem látunk előre és attól csak minden még rosszabb lesz. - megoldások, lehetőségek. Lehet, hogy igaza van, már rég elfelejtettem milyen élni, de az ember elfelejti, ha darabokra törik a szívét, az ember elfelejti, ha tökéletesen magára van utalva és minden nap úgy telik el, hogy küzdenie kell, hogy úgy érzi meg kell tenni mindent, de mintha még sem lenne elég. Nem használom ki a lehetőségeket, mert félek tőlük, mert félek, hogy jön valami hiú ábránd, amit követek és a végén mi lesz belőle? Semmi! Semmi sem lesz soha, csak ábránd marad, egy újabb összetört álom, egy újabb elszállt remény. Nem akarok ábrándokat kergetni, nem akarok olyan vágyakat hajszolni, amiket nem érhetek el. Olyan, mintha azt mondaná, hogy mindenkinek adott a lehetőség a szép és boldog életre, csak sokan nem élnek vele, tehát mindenki hibázik és mindenki rossz, és csak ő a tökéletes, mert képes kihasználni azokat a nyamvadt lehetőségeket. Hát nem mindenki ilyen, nem mindenkinek így működik az élete! A szavaira csak felvetem az állam. Talán nem tudom kezelni a kudarcaimat, de ennél többet nem tehetek. Ez jutott és már mondjuk úgy, hogy beletörődtem. Nem vagyok boldog, talán nem is leszek az soha, de ha egyszer nekem ennyi jár, mit tehetnék? Majd talán ő... majd talán az én kis gyöngyszemem boldog lehet, helyettem is. Ezért küzdök, ezt akarom elérni, legalább ez sikerüljön, ha már más nem. Miatta nem adom fel, miatta küzdök és teszek meg sok olyat, amit nem akarok, amit nem tennék meg különben. Nem akarom, hogy ő valaha is megtapasztalja azt, amit én.
- Nem teheti! - most először pillantok rá tényleg riadtan. Képes lenne rá? Képes lenne kiteregetni a szennyest, képes lenne elmondani ezt mindenkinek? Tönkre tenné vele az életem, tönkre tenne mindent. Nem engednének soha többé a közelébe sem... soha! Döbbenten nézek rá, amikor a kezembe nyomja a pénzt, nem keveset. Eddig ment, tökéletesen ment az, hogy mutassam, amit kell, de ezt az egészet most nem értem, nem csoda, ha össze vagyok zavarodva, nem is kicsit, de nem tolom vissza neki, csak leteszem magam mellé. - Miért csinálja ezt? Miért... miért nem hagy csak békén? Ez... ez csak időleges, nem tart örökké, és én... nem elég a munkám, nem elég az, ami van. Egyszerűen... - megrázom a fejem és hatalmasat sóhajtok. Miért nem érti meg, miért kell ezen ennyire lovagolnia? Miért nem képes csak továbbmenni, mint ahogy gondolom mindig teszi. Felületes embernek tűnik, csak talán túlságosan kíváncsi, de én nem egy rejtély vagyok, amit megfejthet, aztán tovább állhat. Válaszokat kap és utána mi lesz? Szépen tovább áll nem igaz? A szavaira csak szúrósan tekintek rá, nagyon is. Igen, egy ajándék voltam semmi több és épp ezért nem kellene beleszólnia az életembe. Arra nincs joga, és nem tud megváltoztatni körülöttem hirtelen mindent, nem is lehet... ez, amit adott semmi. Elfogy hamar és akkor mi van? Ugyanaz, mint eddig és itt legalább meg van már a helyem. Meg van már az ügyfélköröm, nem kell folyton azon aggódnom, honnan lesz pénzem arra, hogy vigyázzanak Narcissára, nem kell aggódnom, miből lesz ruhája, miből fog enni. Így... így élhet rendesen, nem számít, hogy én nem tehetem ezt meg. Nem lehetek vele, nem óvhatom, nem ülhetek az ágya mellett, amikor beteg, nem ölelhetem meg, ha bántották, de legalább próbálhatok rendes életet teremteni neki. Milyen anya lennék, ha ezt sem tenném meg bármi is az ára?
- Hát akkor jobb emberek... ön szerint, pedig ugyanazt teszik, csak nem szó szerint kérnek érte pénzt és gondolom nincs szüksége rá... nem kell, hogy bárkit is érdekeljen. - az ő dolga, ha felületes emberekkel akarja körbevenni magát, nem az enyém. Engem aztán nem érdekel, hogy mit és miért tesz. Nincs közöm hozzá, hogy talpnyalókkal veszi körbe magát. Nem az én életem. Szerintem az övében is vannak hibák. Mi lesz vele tíz, húsz év múlva, ha már nem érdekel annyi embert? Ki lesz majd akkor, aki bevisz neki egy pohár teát délután, ha fáradt lesz és fáj majd a lába? Senki... nem hiszem, hogy a mostani kis rajongók közül bárki is mellette maradna, keresnek majd maguknak valaki mást, akin ugyanúgy élősködhetnek.
- Túlságosan elbizakodott, hogy azt hiszi, azok a nők mind vágynak magára és nem csak a pénze, vagy a hírneve érdekli őket. - rántom meg a vállam. Nem érdekel, nem érdekel, hogy mit mond. Képtelen vagyok igazán élvezni az életet, de meg van rá az okom, hiszen nem olyan az életem, amit élvezni lehet. Nincs benne szép, nincs benne jó, és... ez van, ezt fogadtam el, ezt választottam. És ő persze kíváncsi, nem lep meg, hogy e miatt van itt. Egy pillanatra a pénzre pillantok, ami mellettem hever az ágyon, majd újra vissza rá. - Van egy lányom. Kicsi még és képtelen lennék neki egyedül rendes életet biztosítani. Muszáj... Kell nekem ez a munka ahhoz, hogy mindent megkaphasson, ami jár neki. Azt akarom, hogy jobb élete legyen, mint nekem. És most hagyjon végre békén! Ezt akarta, a válaszokat, ha akarja vigye a pénzét, de nem fogom ezt feladni, mert kell ez a munka, a zenélés nem elég, az nem ad annyit. - legyen ez elég, ne akarjon direkt sarokba szorítani, ne akarjon direkt sakkban tartani, mert az... egyszerűen nem fair. Nem elég az, amit adott, maximum rövid időre, de kell más is, amiből eltarthatom őt, kell más, amivel segíthetem. Kell nekem ez a munka... és ez is csak egy munka, semmi több.

Tárgy: Re: Sea Star Szer. 23 Júl. - 17:59

Annabell & Gareth

- A legtöbb rémálom sokáig tart. Nincs olyan élet, amit ne lehetne megoldani. Csak ki kell használni a lehetőségeket, amihez maga nem nagyon ért. – ha értene, akkor elfogadta volna aznap a segítségemet. Nem tette, tehát azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy képtelen élni a lehetőségekkel, vagy legalábbis nagyon nehezen megy neki. Az pedig, hogy az ő élete olyan nagyon bonyolult és megoldhatatlan lenne…. egyenesen nevetséges. Nincs olyan élet, ami ne lehetne megoldható. Mindig van megoldás, csak fel kell fedezni, ehhez pedig nyitott szemmel kell járni, készen arra, hogy a lehetőség bármilyen formában elérhet minket, akár az ölünkbe is hullhat, mint mikor én ajánlottam neki a segítségemet. Úgy beszél, mintha az élet arról szólna, hogy folyamatosan csak szenvedjünk és tűrjünk. Mert, ha így van, akkor ő nincs tisztában azzal, hogy mit is jelent az a szó, hogy élni. Minden rosszban van valami jó, a saját bőrömön is tapasztaltam már, szóval nem hinném, hogy az ő életébe ne lenne legalább egy olyan dolog, amire ne tudná rá aggatni a jó jelzőt. Nem tudom, hogy gyenge vagy mi az az ok, ami miatt ilyen keserűen lát mindent, de kettőnk közül ő az, aki nincs tisztában az élet jelentésével. Ő csak szenved, mint valami partra vetett hal, de nem él, csak létezik és kész.
-Elviselni talán tudja, de kezelni aligha. Nem lenne itt akkor. – nem tehetek róla, de imádok belekötni ebbe a nőbe, bár most tényleg komolyan gondolom a szavaimat. Nálam a kezelni egyet jelent a megoldással, márpedig ő láthatólag képtelen megoldani a kudarcai következményeit. Inkább valami ósdi szerepet játszik reggel és éjszaka. Napközben hegedül egy színházban, míg éjszaka árúba bocsátja a testét. Azt hiszem sok mindent ellehet mondani róla, de azt semmiképpen sem, hogy tudná mindezt kezelni. De végül is az ő élete, miért érdekel ez engem, nem igaz? Azért nem szólom le, mert nem enged senkit közel magához, elvégre én se teszem, csak kettőnk között az a különbség, hogy neki szüksége van valakire, aki kihúzza ebből az egészből, míg én tökéletesen megvagyok egyedül is.
- Tudja mit? Kifogom teríteni a szennyesét, ha nem mond itt fel mondjuk három nap múlva! – mondom nemes egyszerűséggel, ahogy megrántom a vállamat. – Miért akar ennyire pénzt keresni? Tartozása van? Esetleg túl sok éhes szájat kell el tartania ? Tessék, itt van pénz, vegye el! – nyomom a kezébe az összes pénzem, ami most nálam van. Nem kevés, már legalább három előadás óta csak gyűlt a zakóm zsebében, de most neki adom, mert nekem nem kell, ő pedig láthatólag rá van szorulva a pénzre. Egy újabb lehetőség. Na és vajon ezzel él végre?
- Persze. Egy ajándékot nem illik visszautasítani nemde bár? Maga pedig egyenesen az igazgató úr kis kedvence, igazán megvan magával elégedve. – igen, ez is közrejátszott abban, hogy nem utasítottam vissza azt a nagylelkű ajándékot. Ezernyi oka van, amin most semmi kedvem elgondolkodni, úgyhogy ugorjunk arra a részre, hogy miért vagyok itt. Fogalmam sincsen, tényleg. Ha jobban belegondolok, akkor elég ellenséges velem szemben, szóval könnyedén itt hagyhatnám. Keserű és rideg, nem kéne, hogy érdekeljen mi van vele. És igazából annyira talán nem is érdekel. Mi van, ha csak szeretnék megszabadulni a pénzemtől és szórakozni egy kicsit? Néha én is lehetek önzetlen nem? Vagy nekem tilos lenne ilyet cselekednem? Talán lehetséges, hogy érdekelnek azok a miértek, hogy miért van itt, de ha így is van, azt soha nem ismerném be az biztos. Az a baj, hogy még én sem tudom biztosan azt, hogy miért is vagyok itt, de nem is akarom tudni őszintén szólva. Így sokkal érdekesebbnek tartom a dolgot, mert ha tudnám mit akarok, akkor elkezdenék itt tervezgetni, és akkor már tönkre is teszem az egészet.
- Csak tudja van különbség köztük és ön között. Őket nem kell lefizetnem azért, hogy élvezhessem a társaságukat. Magát viszont igen, maga pénzért osztogatja az élvezeteket, míg ők nem. Bizonyos értelemben sokkal jobb emberek, mint maga. Maga szerint nekem szükségem van arra, hogy valóban érdekeljem őket? – a kérdés végére már konkrétan jó kedvűen felnevetek. Nem, nekem nincs szükségem arra, hogy igazából érdekeljek valakit, tökéletesen megvagyok egyedül, miért kéne bármit is változtatnom? Jól tudom, hogy az emberek szinte naponta váltogatják kedvenceiket, így én is hol lecserélődöm, hol meg visszatérek, de kit érdekel ez addig, amíg élhetek az életem úgy, ahogy szeretném minden gond nélkül? – Őszintén szólva nem tudom. Nincs magában semmi különleges, pont olyan, mint a többi nő akikkel az utcán futok össze. Annyi különbséggel, hogy maga képtelen élvezni bármit is. Talán ebben rejlik a varázsa. Nem különleges, csak van egyfajta varázsa, ami egyszerre hívogató és taszító. – mondom kicsit elgondolkodva, de természetesen végig mosolyogva. Talán pont amiatt maradtam itt, mert neki van valami olyanja, ami sok más nőnek nincs. Az élet megacélozta ezt a nőt, míg ezt mások nem igen mondhatják el magukról. Talán pont emiatt vagyok még itt. Nem tudom, őszintén szólva tényleg nem tudom, miért nem mentem még el innen.
- De, megkapok mindent, amit akarok, azonban tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mi vitte rá erre az életre. – kíváncsiság, igen, ez lesz a kulcs, emiatt nem megyek el, emiatt tűnik úgy, mintha a székhez szögeztek volna. – Látja? Nem vágyik senkire, mégis az a munkája, hogy mindenkire vágyjon. Ha most úgy döntenék, hogy mégiscsak élek a lehetőséggel, és bemászom magam mellé abba az ágyba, akkor nem azt kapnám, amit igazán akarok. Másokkal talán képes elhitetni azt, hogy élvezi, amit csinál, de velem nem. – még mindig mosolygok, ahogy hátradőlök a székben. Engem nem tudna becsapni, mert pontosan tudom, hogy milyen az, ha valaki vágyik rám. Azonban az egy kicsit sérti az önérzetem, hogy így kimondta, hogy nem vágyik rám. Még egy kicsit sem. Ez azért idegesítő.

Tárgy: Re: Sea Star Kedd 22 Júl. - 14:42

Gareth & Annabell

Elképedve nézek rá. Mégis hogy mer kétségbe vonni? Mégis hogy mer olyannak beállítani, aki önként vállal rosszat? Úgy nézek ki, mint aki szándékosan sanyargatja magát, aki azért van ebben a szobában, mert lenne választása, csak épp nem képes rá, hogy elérjen valami többet, vagy jobbat? Azt hiszem látszik az arcomon nagyon jól, hogy dühös vagyok, amiért képes ilyet feltételezni rólam. Összeszorítom a szám, hogy megnyugodjak, mert félek tőle, ha nem teszem... volt már rá példa, volt már, hogy szó szerint kirobbantottam a helyéről a fürdőszoba tükrömet, mikor ki voltam borulva, mikor sikítottam a mardosó fájdalomtól. Nehezen, de sikerül elérnem, hogy végre ne emelkedjen olyan gyorsan a mellkasom, és hogy normális hangon legyek képes megszólalni.
- Ha ez csak egy rémálom, akkor már igazán felébredhettem volna belőle, de ez... nem történt meg. Olyan nehéz elképzelnie, hogy akad olyan, akinek egyszerűen nincs választása? Aki nem tehet semmit az ellen, ami jutott neki? Bocsásson meg, de én nem tudok rávenni másokat arra, amit én akarok... az én életem bonyolultabb ennél. - igen, lehet, hogy eleve rosszat feltételezek róla, de ez miért nem érthető? A szavai, a tettei, minden egyes mondatáról süt az a felsőbbrendű arrogancia, hát miért kéne azt gondolnom, hogy tudja milyen az, amikor nehéz az élet? Nem úgy fest, mint akinek halvány fogalma is van arról, milyen amikor nincs más lehetőséged, mint csendben maradni, meghunyászkodni, választani a rosszat, mert jó út egyszerűen nem létezik. Egyszerűen... mintha sejtelme sem lenne az életről, vagy legalábbis kifelé egyértelműen ezt mutatja.
- Milyen kedves... és megértő, de ne aggódjon, képes vagyok kezelni a kudarcaimat. - lehet, hogy nem jó, de attól még megy. Az életem nem alakult úgy, ahogy szerettem volna, de legalább megpróbálom tartani a látszatot. A valós életem fenntartásával, legalább próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Persze nincs így, egyáltalán, egy kicsit sem, de attól még a világ felé próbálom mutatni, csak épp e mellett nm engedek magamhoz közel senkit, mert az nem jó. Nem kell, hogy bárki is tudja, hogy milyen az életem másik, az árnyas oldala, nem kell, hogy bárki is sajnáljon. Nincs rá szükség, attól úgy sem lesz jobb semmi. A kérdésére kénytelen vagyok felnevetni. Abszurd, hogy attól féljek elárulja valakinek, hogy mire vagyok képes.
- Sokkal rosszabb hatással lenne rám az, ha bárkinek elárulná azt, hogy itt találkozott velem, az, hogy... változtatom a hajam, vagy a szemem színét csak egy lénytelen apróság, amit még el sem hinnének. - igen, persze az is benne van a pakliban, hogy kiteregeti, hogy ki is vagyok éjjel és ki nappal, de valahogy... nem tudom miért, de ettől nem félek. Arrogáns igen, de nincs oka rá, hogy ezt tegye. Pénze és hírneve pedig épp elég van, nem kell, hogy e miatt tudom is én valamit akarjon tőlem, zsarolni teszem azt. Nem lenne semmi értelme, amúgy is itt van a lehetőség, hogy megkapjon, csak fel kell állni abból a székből és ennyi. Nem lenn értelme, ha máshogy próbálna célt elérni.
- Szóval nem mások miatt van itt, pedig úgy tűnt, hogy nem igazán van kedvére a hely, mégsem utasította vissza. Azért ennek csak meg volt az oka. - próbálok azon a tényen nem fenn akadni, hogy egyáltalán akkor miért van itt. Mi olyan érdekes bennem, hogy nem hagy nyugtot, hogy azt a vacsorát is olyan nagyon szerette volna? Ha tippelnem kellene, akkor csupán annyiról van szó, hogy kíváncsi, hogy túlságosan érdeklik a talányok, a miértekre megbúvó válaszok. Szeretné tudni, hogy ki vagyok és miért vagyok az aki, de én szeretném, hogy tudja? Van egyáltalán értelme annak, hogy bárki is tudja? Attól nem lesz jobb semmi, ha elmesélem az életem szomorú históriáját. Egyébként is el tudom képzelni, hogy csak megtalálná benne azt, ami miatt én látom rosszul, amiben másképp is cselekedhetnék, miszerint nem kéne így élnem. Na persze... mert mi döntjük el, hogy milyen életet élünk. Egy szép világban persze, egy álomvilágban, de az nem valóságos, számomra legalábbis biztos, hogy nem. Azért azt így is sejtem, hogy a válaszommal meglepem, még ha nem is mutatja ki. Biztos, hogy nem erre számított, hanem hárításra, netán már egyből támadásra, de nem ezt kapta, ezúttal nem, épp azért, hogy legalább kicsit meglepődjön.
- Aki tegnap este volt önnel minden bizonnyal a hírneve és a pénze miatt bújt az ágyába... ami igazából nevetsége, mert én is a pénz miatt tenném. Az nem volt akkor ugyanúgy hazugság? Azt hiszi... tényleg érdekli az embereket, akik ön körül tobzódnak? De mondja meg ön, miért vagyok különleges... miért van még itt? - nem hiszem, hogy így van és naivitás ezt hinni. Az emberek olyanok, mint a méhek, a körül a virág körül dongnak, amelyik még tele van virágporral, azt pedig elkerülik, amelyik már üres. Kell nekik a lehetőség, kell nekik a hírneve, esetleg a jóképűsége még ehhez hozzájön, de senkit sem érdekel, hogy ki ő valójában, vagy hogy ő mit akar, ebben biztos vagyok. Ha nem lesz híres, ha már nem lesz érdekes, akkor könnyű szerrel keresnek a hódolói maguknak új bálványt, aki akkor épp érdekesebb lesz számukra. A válasza meglep, de igyekszem ezúttal nem mutatni, tényleg igyekszem.
- Miért? Egyszerűen csak kíváncsi? Nem kap meg úgyis, akit csak akar? Vagy pont a kihívás az, ami érdekli, mert már unalmas a megszokás? - nem értem, tényleg nem, hogy miért van még itt, hogy miért piszkálja ennyire a fantáziáját, hogy ki vagyok, hogy miért vagyok ilyen. - El kell, hogy keserítsem... én nem vágyom önre... senkire sem. Nem leszek egy újabb kis trófea, vagy játékszer a többi sorában senki számára sem. - tudom, hogy ezt ebben a helyzetben furcsa kimondani, de én nem leszek. Annabell igen, de ő sem igazából, ahogy ő is mondta az csak egy hazugság. De én... én igazi vagyok, és egyszer tettem csak meg azt a ballépést, hogy odaadtam magam teljes egészében valakinek. Nem teszek ilyet többé, nem kérek belőle.

Tárgy: Re: Sea Star Hétf. 21 Júl. - 19:39

Annabell & Gareth

-A valódi életről? Mi van akkor, ha az én életem a valódi, és az öné a hazugság? Mi van akkor, ha maga képtelen élni, mert mindenben csak a fájdalmat látja? Mi van, ha kettőnk közül valójában maga az, aki egy álomvilágban él, egy rémálomban? – nem ismerem őt, ez igaz, és nem hiszem, hogy önként vállalta volna mindazt, amit itt tennie kell. Vannak ötleteim, tippjeim, hogy miért csinálja, amit, de valójában ez nem az én gondom, és már egyszer felajánlottam a segítségemet, ő elutasította, hát akkor meg miért gondolná meg magát? Azt azonban nem igazán veszem jó néven, hogy fogalmam sincsen az életről. Honnan tudhatná? Ő talán ismer engem? Fogalma sincsen arról, hogy mik történtek velem, fogalma sincs arról, hogy ez a hírnév és rivaldafény mibe került nekem. Fogalma sincsen arról, hogy mit tettem, hogy miért kötöttem itt ki. Megint ott tartunk, hogy csak az álarcot látja, és nem tud mögé látni. A tökéletes álca, a tökéletes védelem, ami mögé csakis akkor lehet belátni, ha én azt megengedem, arra pedig nem fog soha sor kerülni. – Dehogynem, eltudom képzelni, hogy milyen érzés ez, de tudja mi a tanácsom? Dobja ki a tükreit, ha nem bír belenézni, akkor minek gyötri vele magát? – kicsit már azért keményebb hangnemet ütök meg. Nem igazán érdekelnek a nő szavai, de kicsit kezd már elegem lenni abból, hogy folyamatosan azt szajkózza, hogy mennyire érzéketlen vagyok. Van benne igazság, nem nagyon szeretek más dolgaival foglalkozni, de azért ne essen túlzásokba, nekem is vannak emberi pillanataim, még ha nagyon minimális szinten is tartom őket. Egyszerűen idegesítő a folyamatos kritikáit hallgatni, miközben azért nyavalyog, hogy véleményt mondok felette. Ha ő megteheti, akkor én miért ne tehetném meg? Valamiért ez a nő képtelen felfogni azt, hogy a világ nem fekete és fehér, bármennyire is szajkózzák ezt. Ott van a szín mindenütt, elrejtve, várva arra, hogy észrevegyük őket, de Imogen egyszerűen csak elsétál mellettük, hagyja őket elveszni, nem ragadja meg a lehetőségeket.
- Akkor ön különleges nemde bár? Miért mondja ezt el nekem? Nem fél attól, hogy esetleg… elárulom a kis titkát? – természetesen nem árulnám el senkinek sem a titkát, mert az én titkom is ez, de neki nem kell feltétlen tudnia azt, hogy olyan vagyok, mint ő. Számomra már világossá vált, hogy olyan, mint én. Különleges, képes dolgokra, megmagyarázhatatlan dolgokra, ami azt jelenti, hogy még többen lehetnek még hozzám hasonlóak. Ez pedig kicsit sérti az önbecsülésemet, de csak egy kicsit, még így is tudom, hogy rendkívüli vagyok. Lehet, hogy csak egy a sok közül, de akkor is, és más nem számít.
- Nem. Elmehetek innen, amikor csak akarok. Ha nem magát találom itt, akkor már itt sem lennék. Az emberek elvárják tőlem azt, hogy ilyen helyen, önhöz hasonló nőkkel töltsem a szabadidőmet, és még kedvemre is lenne a dolog, ha élvezetből tenné, amit tesz, nem pedig azért, mert megveszem önt néhány órára. – igaza van abban, hogy azért vagyok most itt, mert gondolok a hírnevemre. Azonban ne higgye azt, hogy ez tart most itt. Nem. Ha mást találok ebben a szobában, akkor egy pohár whisky után már mentem is volna el. Csak miatta vagyok itt, mert érdekel, hogy ez ilyen nő mit keres egy ilyen helyen. A hírnevet nem lehet megvédeni, nem lehet szándékosan növelni. A tetteim alapján ítélnek meg az emberek, és a legkevésbé sem érdekel mások véleménye. Akkor megyek el innen, amikor csak akarok, senki nem tart itt. Vagyok olyan meggondolatlan és büszke, hogy elmenjek innen csak úgy, mert ő azt hiszi, hogy nem tenném meg. Nem szokásom gondolkodni a tetteimen, nem szoktam tervezni. Csak cselekszem, ösztönből, és éppen ezért kedvelnek az emberek. Mert nem bonyolítok túl semmit, mindent úgy látok, amilyen, és nem keresem folyamatosan mindenben a rosszat. Igen, szakmai elvárás a kicsapongó élet, ami meg is van, de nem a hírnév miatt teszem, hanem mert élvezem ezt az életet. A hírnév egy mellékes dolog, egy nagyon jó mellékes dolog. Szabad vagyok, mert élvezem azt, amit csinálok, élvezem az életemet. Más hozzám hasonlóaknak családja van, akiket elrejt a nyilvánosság elől, hogy a hírnevét tudja növelni, az emberek mindig megérzik, ha átakarják őket verni. Én nem verem őket át, én így élek, így szeretek élni. Nem szerencsés vagyok, hanem okos, mert kihasználtam a lehetőségeimet, amiket mások kihagytak, mert féltek az újdonságtól, az ismeretlentől.
Imogen válasza meglep engem, de a döbbent arckifejezés helyett inkább csak mosolyra húzódik a szám, főként mikor felém fordul, és többet enged sejtetni a ruha alatt. Egy pár pillanatig, csak legeltettem rajta a szemem, majd a kérdése hallatán emelem csak fel ismét a fejemet, de nem válaszolok rá egyből. – Egy hétköznapi nővel? Ezek szerint mégiscsak különlegesnek tartja magát? Mondja, mennyivel több annál a nőnél, akivel tegnap este voltam? – persze, sejtem én a választ, de az ő szájából akarom hallani. – Nincsenek tabuk… jól hangzik, de amit ön kínál az nem más, mint egy hazugság, amiből nem kérek. Mondja, volt már olyan, hogy élvezte is azt, ami ezen falak közt történt? – a válaszra kíváncsi vagyok, és gondolom válaszol is rá, ha már az előző kérdésemre is ilyen szívélyesen adott választ. – Tudni akarja mik a legbelső vágyaim? Hogy mire vágyok ebben a pillanatban a legjobban? – kérdezem tőle, ahogy előre dőlök a székben. – Magára vágyom, de nem így, nem pénzért. Az igazi nőt akarom, aki mellé pár nappal ezelőtt leültem egy kávé erejéig, nem pedig valami gyönyörű köntösbe rejtett hazugságot.

Tárgy: Re: Sea Star Vas. 20 Júl. - 18:37

Gareth & Annabell

Van, hogy nem tehetsz mást, mint hogy mindenben a tényeket és a száraz valóságot látod, van, hogy... nincs más választásod. Arrogánsnak látszik és önteltnek, ez így van, de miért kéne mást gondolnom róla, ha egyszer így is viselkedik? Ezt mutatja, mégis mintha azt várná, hogy a világ másképp vélekedjen róla, de hát akkor mire fel? Ha tudnám, hogy miket gondol, megkockáztatom, hogy nevetnék. Még hogy csak választáson múlik, hogy milyen életet élünk, még hogy irigy vagyok... talán részben, de választásom az nem volt. Dönthettem volna úgy, hogy elhagyom a lányom, de mégis milyen ember lennék akkor, hogyan néznék a tükörbe bármikor is? Már csak attól is rémesen mardosó bűntudat emészt napokig, amikor elfáradok, amikor egy pillanatra eszembe jut, milyen nagyot hibáztam, de erre gondolok akkor az egyetlen szépet is hibáztatnám az életemben. Ott van nekem ő, a kicsi Narcissa, nincs nála fontosabb, még ha hiba is volt az, ahogy ő született. Balga voltam, hogy elkapott a szerelem, de fiatal is, ma már felnőtt vagyok és nem hagyok magamnak ilyen ballépést. Csoda, ha nem érdekelnek a bókok? Üresek és semmit mondóak. A férfiak csak azért érdeklődnek a nők iránt... ami kell nekik és ha megkapták, már nem kell más. Miért lenne bárki is ettől különböző? Egyikük sem az, nap mint nap szembesülök vele.
- Nem ismer... mégis úgy beszél, mintha én önként választanám a kötöttséget, mintha önként döntöttem volna úgy, hogy ilyen életet élek. Fogalma sincs a valódi életről, épp azért, mert gondtalanul azt tesz, amit akar. El sem tudja képzelni milyen, ha valaki erre nem képes, ha... ha néha már képtelen tükörbe nézni. - keserű szavak, persze hogy azok. Irigység... értelmetlen érzés, olyan, amin semmi sem javíthat, mert nem lesz tőle jobb semmi. Nem lenn értelme irigynek lennem, mert így is úgy is ugyanez marad nekem, akkor hát nem érdekel, hogy milyen az ő élete. Az enyém más, ő pedig láthatóan bele sem tud gondolni abba, milyen az, amikor sok mindent azért teszel, mert kell... mert nincs választásod. Nekem pedig nincs, csak rossz döntések közül választhatok, csak olyanokból, amikből nem jöhetek ki jól. Nem kell, hogy ezt megértse, nem kell, hogy elfogadja, vagy felfogja, mert nem igaz a véleménye. Ahogy egyet is ért velem, ha elment jön majd más, akit még ennyire sem fog érdekelni semmi, ami velem kapcsolatos és... kész. Mit kell ezen túlbonyolítani, vagy túlgondolni? Semmit, szerintem az ég világon semmit, mert az nem változtat az életemen. Semmi sem változtat rajta.

- Nem, nem vagyok bűvész, szimplán csak meg tudom változtatni a dolgok színét. - mondom ki egészen egyszerűen. Megmutattam most, és a múltkor is, mert meg akartam, mert egyértelmű, hogy amit ő tesz az sem hétköznapi. Amit én tudok az sem az, de nem kell még több külön bemutatót tartanom neki, egyszerűen csak kényelmesebb a szőke, mert az a megszokott, mert az az enyém és látszatot fenntartani mindig nehéz, mindegy, hogy az csak a hajam, vagy a jellemem változtatása is. Mindegyik kihívás, mindkettő... szenvedés, de ez van, ez jutott, ahogy ő gondolja, ezt választottam. Lassan pedig már nem zavar a vizslató tekintete is, miért kéne, hogy érdekeljen? Nem vagyok különleges és láttak már legen kevesebb ruhától fedve is, így hát csak mustráljon, ha már amúgy is arról volt szó, hogy mást nem kapar.
- Akkor miért van itt? Mert odalent ezt várják el? Csak megfelel annak, amit tennie kell? Akkor ugyanúgy nem szabad nem igaz? Azt teszi, amit elvárnak, hogy a hírneve megmaradjon... - a megjegyzéséra a ruhámról csak megrázom a fejem, talán egy alig hallható lemondó sóhaj is kicsúszik a számon. Az biztos, hogy nem így festenék azon a vacsorán, de ez már nem számít nm igaz, hiszen az immár tárgytalan minden bizonnyal. Bár továbbra sem értem mit is szeretne, ha nem arról beszélni, hogy mire vagyok képes, vagy hogy ő hogy csinálja, amit az emberekkel tesz. Egyszerűen csak... bájcsevegni? Nem érdekesebb azt olyan nőkkel, akik rajongó érdeklődéssel pillanatnak rá? Minden bizonnyal elég sok ilyen van, főleg ha úgy fest nem szereti az olyan nők társaságát, mint én, mint... Annabell. A kérdésére kissé megrökönyödötten nézek rá. Komolyan ez érdekli? Erről fogunk most beszélgetni? Összeszorítom a szám, talán még a szemem is összehúzom kicsit, de végül kissé kihúzom magam. Szándékosan úgy fordulva, hogy a fényeknek hála egy pillanatra az eddiginél is többet sejtessen a vékony anyag.
- Természetesen, aki többet fizet, többet kap, mindenki, amit akar. Sokféle kívánság van, bár jó magam a selyemkendőt jobban kedvelem, mint a bilincset, és előbbi nem is hagy nyomot az ember csuklóján. Minden férfi más, minden bizonnyal önt is más vágyak vezérlik, mint azt, aki befizette ide. Akad, aki a szolid lányokat szereti, mások piszkos fantáziájában vad domina szerepel, de az sem ritka, aki perverz módon a félelemre képes csak felizgulni. Önnek mik a legbelső vágyai? Minden bizonnyal akad olyan, amit még egy hétköznapi nővel nem mert megtenni. Félt a... reakciótól. Ezért jönnek ide, mert ebben a szobában nincsenek tabuk. - választ akart, akkor hát választ kapott, amivel minden bizonnyal meg fogom lepni. Nem csak a milyenségével, hanem talán azzal is, hogy egyáltalán válaszoltam, de ő akarta, akkor pedig... kapja meg, kíváncsi vagyok, hogy ha már ilyen szabad embernek vallja magát, akkor ő is válaszol-e.

Tárgy: Re: Sea Star Vas. 20 Júl. - 13:18

Annabell & Gareth

Na, azért ennyire nem kell engem önteltnek és nagyképűnek leírni, mert… mert ennyire azért nem vagyok az, mondjanak akármit is mások. Igaz, hogy már kiskorom óta élek ebben a világban, talán úgy nyolc éves korom óta hallhatom mindennap az emberek elismerését és tapsviharát. Úgyhogy talán van abban igazság, hogy ezt sulykolták belém, de azért ne beszéljünk úgy rólam, mint valami megfejtendő szakdolgozatról, mert bár azt hinnéd, hogy könnyen kiismersz, valójában nem. Vagyis remélem, hogy nem, mert még soha nem próbálkoztam meg azzal, hogy olyan nagyon komolyan beszéljek bárkivel is… nekem egyszerűen ez áll jól, a komolytalanság a profilom legfőbb jellemzője, és ha akarnám se tudnám levetkőzni, mert élvezem azt, hogy nem kell komolyan venni mindent. Mégis ki élvezi azt, hogy mindenben csak a tényeket és a száraz valóságot látja? Én látom a lehetőségeket, és a dolgok mögé láthatok azáltal, hogy nem foglalkozom velük. Azonban nem ez az oka annak, hogy így viselkedek, sokkal inkább az, hogy lusta vagyok az életet komolyan venni. Egyszer úgyis mindannyian belehalunk, hát akkor meg mégis minek kéne komolyan venni mindent? Az élet az élvezetekről szól, nem pedig a szenvedésről, legalábbis számomra biztos, hogy nem. Gyakran megesik, hogy beskatulyáznak, csak mert megtehetem azt, amit mások nem. És ez nem zavar, irigyek, én pedig szeretem, ha valaki irigy rám.
- A maga számára talán az, de számomra ez az élet a valóság. Mondja, hogy nem irigy, amiért megtehetek bármit? Amiért nem kell komolyan vennem semmit, élhetek olyan felelőtlenül, ahogy csak akarok… szabadság, tudja? Az élet megbéklyóz, én mégis kiszabadultam, és szabadon élek, kötöttségek nélkül, míg maga, vagy mások? – azt hiszem ezt költői kérdésnek szántam nem várok rá választ persze, hiszen itt van a szemem előtt. Persze, abban igaza van, hogy azt hiszem körülöttem forog a világ, de miért ne higgyem ezt, ha valójában így van? Az emberek szeretnek és ismernek, a gazdagok meghívnak mindenféle partiba és nevetne nézik, ahogy kizsákmányolom őket minden következmény nélkül. Azt hiszem teljes joggal mondhatom, hogy a világ nem a Nap körül, hanem körülöttem forog. Arról meg nem tehetek, hogy Imogen így él. Ő választotta ezt, és csak irigy azért, amiért én úgy élhetek, ahogy ő sem tudott. Nem haragszom rá, megértem őt, és nem nagyon érdekel az, hogy folyamatosan leszól és kritizál, mert jól tudom, hogy a szavai mögött valahol a lelke legmélyén epekedve vágyik arra, hogy megtehesse azt, amit én, hogy ugyanolyan ”álomvilágban” élhessen, amilyenben én tengetem a napjaimat.
- Én magam is így gondolom. – mondom egy apró vállrándítás kíséretében, ahogy a poharakért megyek. Igaza van, mindegy az, hogy én teszem-e meg, vagy más, mert abban biztos lehet, hogy az utánam lévő férfi gondolkodás nélkül veti majd rá magát, és tesz meg mindent azért, hogy ki élhesse Imogenen a vágyait és perverzióit. Azonban én nem akarok ilyen ember lenni, ennyire nem vagyok romlott, úgyhogy bármilyen szívesen is venném le azt a hálóinget róla, inkább csak idehozom a poharakat és mosolyogva nézem, ahogy egy huzamra el is tüntetni a whiskyt a pohárból. Én magam nem így teszek, jobban szeretek lassan inni sokat, mintsem gyorsan, úgy nem érzem át igazán az alkohol okozta mámort.
- Mondja csak, biztos benne, hogy nem bűvész?– próbálom ezzel a kérdéssel palástolni zavaromat, mikor egyik pillanatról a másikra megváltozik a haja színe. Már korábban is láttam ilyet, mikor a szeme színe változott meg néhány pillanatra, de ez most… ez most sok így egyelőre. Nem tudom, hogy ez milyen trükk akar lenni, de mindenféleképpen feltudna vele lépni valahol, mert még én sem tudom a megoldását, pedig a trükkök és mutatványok nagy részét már ismerem, de ez… ez valósághű volt, nagyon valósághű.
- Nem, a legkevésbé sem akarok arról beszélni, hogy mit tudok, vagy, hogy… ön mit tud. – mert ez is egy lehetőség, hiszen, ha én ilyen vagyok akkor talán más is, és akkor… akkor mégse lennék olyan különleges? Badarság, egyedi vagyok! – Az igazat megvallva nem is bánom, hogy így futottunk össze egy vacsora helyett, nem hiszem, hogy ilyen szemrevalóan öltözött volna ki, csak a kedvemért. – egy féloldalas mosolyt eresztek meg felé, mielőtt újabbat kortyolnék a whiskymbe. - – Mondja csak, hogy megy ez? Vannak különleges vendégek, akik többet fizetnek, mert több mindent tesznek magával? Bilincselték már az ágyhoz? – természetesen nem hiszem, hogy választ is kapok, pedig tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy miként is élnek ők.

Tárgy: Re: Sea Star Pént. 18 Júl. - 10:32

Gareth & Annabell

Oh, igaza van, mégis hogyan várhatom el tőle, hogy ne tűnjön ilyen elviselhetetlenül önteltnek. Mintha csak róla szólna mintha csak ő lenne mindennek a középpontja, mintha tényleg körülötte forogna a világ. Ezt sulykolják belé, végülis érthető, ha így áll az élethez. Nem az én dolgom, hogy összetörjem a világképét, bár szó se róla nagyon igyekszem, hogy elérjem ezt, bár nem hiszem, hogy sikerülhet. A mosoly az arcán töretlen marad, engem pedig igenis zavar, hogy ilyen tekintettel mér végig. Más esetén nem, el tudok vonatkoztatni, úgy tenni, mint ha nem én lennék, hanem valaki más, aki minden apró bókot fontosnak tart, aki elalél pár jó szótól és aki mindent megtesz azért, hogy az, akit a ágyába fogadott csodálatos élményekkel térjen haza... talán épp a felesége mellé, aki azt hitte, hogy éjszakába nyúlóan dolgozott. Az emberek szörnyűek, a világ pedig bűzlik a csalástól és az ármánytól, mégis ilyen életben hogyan maradhatna bárki is tiszta és ártatlan? Egyszerűen képtelenség, és ha ahhoz, hogy az én kis szentem minél tovább tiszta maradhasson, hogy én csak egyre jobban bemocskolom magam, akkor szemrebbenés nélkül megteszem, csak most... most nehezebb ez, mert ő tudja, hogy ki vagyok, előtte nem tudom eljátszani, hogy ez a két ember nem ugyanaz.
- Dehogy hiszi! Úgy gondolja, hogy ön körül forog a világ, hogy mindent meg tud oldani. Álomvilágban él Gareth... álomvilágban. - mondhatnám, hogy szerencsés, hogy így van, hogy el tudja hitetni magával, hogy minden szép és jó, de egyszer talán majd ő is rájön, hogy nem minden egyszerű, hogy nem mindent oldhat meg trükkökkel, varázslattal... teljesen mindegy. Nekem viszont még ennyi sem adatott meg, elég korán rájöttem arra, hogy a világ egyáltalán nem szép és kellemes hely, nem azért van, hogy te jól érezd magad benne. Azért van, hogy mások, a gazdagok, a törtetők jól éljenek és hogy mindenki máson, aki ennél kevesebb azon szemrebbenés nélkül átgázoljanak. És tudod mit? Igazuk van! Ha megtehetik, ha nem éreznek semmit, amikor másnak a tükörbe néznek, miért ne tegyék meg? Azok a hibásak, akik ezt hagyják, akik nem fognak össze, hanem csak másokra mutogatnak és engedik, hogy a földbe tiporják őket.
Nem lep meg, hogy elkezd megszabadulni a zakótól, a cipőtől, hogy az ingén is lazít, az viszont igen, amikor mindezzel megáll és megszólal. Nem tudom palástolni, hogy meglepettség ül ki az arcomra, hiába akarom, nem megy. Nem is tudom, hogy hirtelen mit mondhatnék, de végül a dac kerekedik felül, nem tehetek róla. - Ha ön nem, majd valaki más... teljesen mindegy. - finoman megrántom a vállam, aminek hála a finom anya lecsúszik. Visszaigazítom, nem is tudom miért, hiszen így is eléggé áttetsző az anyag. Egyszerűen csak nem értem, nem értem a fickót, az egész helyzetet. Ki van fizetve minden, akkor meg már nem édes mindegy? Még ebben is magasan hordja az orrát? Végül a kérdésére bólintok, jól fog esni egy ital, nagyon is, főleg hogy ha jól sejtem, ahhoz hogy meg tartsa azt a bizonyos látszatot még itt kell maradnia egy ideig, no meg az időt megkapta, amit velem tölthet, az már a saját döntése, hogy mindezt hogyan teszi. Mindenesetre addig is kényelmesebben helyezkedem el, felülök, csak a lábaim maradnak oldalt egymáson, mint eddig, hiszen akárhogy is nézzük de a lenge anyag alatt semmi nincs rajtam, ilyenkor azért figyelni kell rá, hogy az ember hogy ül. Elveszem tőle a megtöltött poharamat és rövid fintorral hajtom fel egy huzatra az egészet.
- Csak önmagáról tud beszélni igaz? - megrázom a fejem, de most nem csak e miatt, nem csak a lemondó sóhaj miatt, mert a következő pillanatban már nem a vörös, hanem a jól megszokott szőke tincsek hullnak a vállaimra. Fárasztó fenntartani a látszatot, fárasztó figyelni rá, hogy ne múljon el a hatás, de itt most erre nincs szükség, akkor minek erőltessem magam. - Mit szeretne Gareth? Ejtsük meg most azt a beszélgetést a vacsora helyett? Hogy hogyan hat az emberekre, hogy hogyan képes olyasmire, amire más nem? - nem akarok én arról beszélni, hogy miért vagyok itt, hogy mit keresek én ezen a helyen. Nem, az nem olyan téma, amiről csak úgy kedélyesen el fogok csevegni vele magamtól.

Tárgy: Re: Sea Star Csüt. 17 Júl. - 15:36

Annabell & Gareth

Azt én is bátran állíthatom, hogy még soha nem fordult elő velem, hogy a nő akivel kávézok, pár nap múlva már egy ilyen helyen lát engem újra. Nem, ilyen még velem sem eset meg, úgyhogy azt hiszem ez engem, éppúgy kellemetlenül érint, mint őt. Na jó, talán azért mégsem, de mindenesetre nagyon meglepődök, hogy itt látom. Éreztem én a beszélgetésünk végén, hogy valami rosszra kényszerül és készül, de azt nem hittem volna, hogy… hogy ez megtörténhet. Az a nő, akivel én pár nappal ezelőtt beszélgettem nem ilyen volt. Gátlásos és rideg volt, mégis volt benne valami vonzó, ami miatt kénytelen voltam tovább élvezni a társaságát, még ha a szavaiból sütött is a lenézés és az életem, illetve munkám iránti őszinte véleménye, ami mosolyt csalt az arcomra. Amúgy is ritkák azon pillanatok száma, mikor a szám nem felfelé görbül, de azok általában mesterkélt mosolyok, azonban ott akkor őszinték voltak, és végül itt sikerül összehoznom egy mosolyt, hogy leplezni tudjam a zavaromat és döbbenetemet, amiért pont őt látom itt. Mikor meglátom az arcán a dühöt az még inkább csak mosolyra sarkal. Valamiért imádok ennek a nőnek az agyára menni, és az ágyába és szívesen mennék, mikor végre visszakerül a párna a helyére, én pedig végighordozhatom rajta a tekintetemet.
- Ne kérjen lehetetlent! – mondom mosolyogva, ahogy közelebb lépdelek hozzá. Azt hiszem mindketten jól tudjuk, hogy nem tudok nem beképzelt lenni, bár szerintem nem is állna jól nekem a szerény, visszahúzódó férfi szerepe. Ilyen vagyok, már hosszú évek óta élek így, és az igazat megvallva szeretek elszállva lenni magamtól, és ami azt illeti minden okom meg is van rá azt hiszem. Különleges vagyok, sikeres, híres, nem vagyok pénz szűkében, és az eddig tapasztaltak alapján a hölgyek igencsak szeretnek engem, szóval mindent összevetve… mi okom lenne arra, hogy visszafogottabb legyek? - Ha maga mondja, akkor elhiszem. – mondom mosolyogva, ahogy rántok egy aprót a vállamon. Ennek ahhoz semmi köze… ezek szerint már régebb óta él így, és az a sejtés egy teljesen más dolog lett volna? Akárhogy is, de ez a nő kész rejtély, és az a palackba zárt kulcs félek nem a tengeren hánykódik valahol, hanem inkább az univerzum legelrejtettebb zugában árválkodik valahol, ahol senki nem tudja rátenni a kezét. Jól tudom, hogy nem minden rajtam múlik, de szeretem azt hinni, hogy körülöttem forog a világ, és a szavai ellenére még mindig úgy gondolom, hogy igazam volt akkor. Segítséget kínáltam, amit ő elutasított, pedig mindössze egy vacsorát kértem.
Természetesen azért rájátszok egy kicsit a dologra, hadd higgye azt, hogy szeretném kihasználni az alkalmat, ha már itt vagyok. És szeretném is, de még mennyire! Azonban bármilyen nagyképű és sekélyes ember is vagyok, nem élek vissza egy ilyen helyzettel, bármennyire is kívánom az ágyon fekvő hölgyet. Ezért se állok meg a zakónál. Leveszem a cipőmet és a szék mellé rakom, miközben szemeimmel továbbra is Imogent illetem. Kigombolom a mandzsettát, majd feltűröm az ingujjait
-Szívesen megtenném. El sem tudja képzelni, hogy milyen erősen vágyom az érintésére, hogy milyen szívesen tölteném magával az estém. – kezdek bele, ahogy elkezdem felülről kigombolni az ingem, de hamar megállok és mosolyogva nézek le rá. – Azonban nem teszem meg, nem teszem ezt önnel. Nekem az igazi nő kell, nem pedig valami kényszer szülte látszat. – hátat fordítok neki, míg a szekrényhez lépkedek,és elő nem varázsolok belőle két poharat. – Kér whiskyt? – ha igen, akkor töltök neki is, ha nem, akkor pedig az üveget viszem oda magamnak. Amint visszaérek leülök a székre, és kényelmesen dőlök hátra rajta, látszólag nagyon elgondolkodó tekintettel. – Ön nagyon rossz véleménnyel van rólam… amit őszintén megvallva nem érzek jogosnak. Pedig igazán reménykedtem benne, hogy valahol a szíve mélyén kedvel engem! – hát persze, hogy megint rólam van szó, de ez csak a bemelegítés, átfogok térni rá is, mert ez a helyzet… több, mint kérdéses.

Tárgy: Re: Sea Star Csüt. 17 Júl. - 10:50

Gareth & Annabell

Nem történt még ilyen soha... soha eddigi éveim során, pedig már jó ideje lavírozom két élet között, de eddig még nem volt példa rá, hogy olyannal futottam volna össze, aki ismer. Talán volt már olyan, hogy azt fogadtam az ágyamba, aki ott ült a színházban egy előadáson, de ők a színészeket nézik, nem pedig a zenekart, és az emberek általában nem jó megfigyelők. Nem hiába tud egy színész annyi szerepet eljátszani hitelesen, elég egy paróka, más smink, más ruha és a legtöbben máris belefeledkeznek a részletekbe, és nem is veszik észre, hogy ugyanazt látják, mint egy hete, vagy pár napja csak épp kicsit máshogy. Ezért nem ismert még fel soha senki, de más az, ha olyan lép be az ajtón, aki a szemembe nézett, akivel beszélem, aki biztos, hogy felismeri az arcom. És így van, az arcán megjelenő mosoly mindent elárul, az én reakcióm pedig természetesen a riadt tekintet, ami lassan átmegy dacba és talán egy cseppnyi haragba. Nem kell, hogy meglepjen, hogy így viselkedik, már miért kéne? Egyáltalán nem furcsa, legutóbb is pont ilyen volt, és ha megfordul egy ilyen helyen, akár csak egy ajándék miatt, akkor mégis mit várjon tőle az ember? Nagy levegőt veszek, majd végül egyszerűen visszateszem a párnát a helyére. Ez egyszer az életben egyszerűen zavar, ahogy néz, ahogy végigmér, ahogy szinte még azt a maradék kis minimális anyagot is eltünteti a testemről a szemeivel.
- Ne legyen olyan beképzelt, hogy azt higgye... minden önön múlik. Ennek ahhoz semmi köze! - nem ez egész más, ez csak egy munka, nem több. Az amit legutóbb látott, sejtett az más volt, az rosszabb ennél. Az itteni életet el tudom különíteni a valóstól, épp azért voltam legutóbb annyira rémesen, mert vegyítenem kellett volna. Ez az, ami nem ment könnyen, de nem volt más választásom. Ebben, ami itt van, nem tud segíteni, az lehetetlen. Felszökik kissé a szemöldököm, amikor a zakója lekerül és a szék támlájára helyezi. Kifizették, épp ez az... kifizették már és nem is kis összeggel és én nem mondhatom azt, hogy nem, nem mondhatom, mert annak következményei lennének, ha tenni akarna ellenem. És közben tudja ki vagyok, közben ez az egész... nagyon rossz fényt vethet rám. Elveszíthetem a normális életet, ha kiderül, elveszíthetek vele mindent. Soha az életben nem engednek többet a lányom közelébe, ha mindez napvilágra kerül és nem is mennék. Nem akarom, hogy bántsák őt, nem akarom, hogy csúfolják, hogy egy ilyen nő adott neki hegedű leckéket.
- Ne köszörülje rajtam a nyelvét! Azért van itt, amit kifizettek magának, akkor azzal foglalkozzunk és aztán soha többé nem kell egy levegőt szívnunk nem igaz? Nem... nem kell ezzel az egésszel foglalkoznia, nem számít. - nem fogok könyörögni neki, nem akarok könyörögni, hogy tartsa a száját. Talán elég csak, ha megadom, amit akar, amiért pénzt kaptam és kész. Miért lenne érdekében bármi más? Miért kellene több neki? Híres, pénze van, nincs oka rá, nem áll érdekében, hogy zsaroljon. Nincs semmim, amit adhatnék neki, nincs semmim, ami több lenne, mint amivel már úgy is rendelkezik, azt pedig kétlem, hogy ne kapna bármikor nőt magának, ha arra támad épp kedve.

Tárgy: Re: Sea Star Szer. 16 Júl. - 17:10

Annabell & Gareth

Egy bájos hölgy hangjára eszmélek fel a gondolkodásból, és érdeklődve pillantok rá. A szavaira nem igazán figyelek oda, de a mozdulataiból kitudom találni, hogy nem rá vártam, mert csak megáll előttem és biccent. – Már ideje volt. – jegyzem meg halkan magamban, majd kis híja annak, hogy helyben el nem hányom magamat. Már ettől az ajándéktól - vagy milyen névvel illette az igazgató – is rosszul vagyok, erre mikor meglátom azt az önelégült vigyort az arcán… komolyan nem értem, hogyan lehet eljátszani pénzért azt, hogy ez a fickó bárkinek is az álmai netovábbja. De most komolyan, elég ránézni, hogy elfogja a nőt az undor. De ha már itt tartunk, akkor az sem igazán fér a fejembe, hogy mégis miként képes valaki lealacsonyodni oda, hogy azzal keresse meg a pénzét, hogy árúba bocsátja a testét. Persze, vannak akiknek nincs már esélyük, mert képzetlenek, és egyetlen erényük a szépségük, amit az ilyen helyeken elég szépen megfizetnek. De attól még rémundorító ez a hely, ahol a nők pénzért adják oda magukat a másiknak, és hitetik el az illetővel, hogy ez az éjszaka számukra is különleges volt. Egy frászt! Van persze, aki élvezi ezt, mert kell hogy legyen, de attól még én úgy gondolom, hogy egy igazán kellemes estét nem a pénzt tesz kellemessé, hanem az érzelmek. Az igazi érzelmek és vágyak, nem pedig a hamisak, amiket az igazgató úrhoz hasonló emberek vásárolnak meg maguknak. Azért valahol őket is meglehet érteni, hiszen senki nem kívánja őket, és egyetlen esélyük, ha a pénzükből vásárolják meg maguknak a kiszemelt nőt.
Kis híján beleütközöm a hölgybe, aki idáig vezetett, mikor hirtelen megáll egy ajtó előtt, én meg megint sikeresen elmerengtem a gondolataimban. Aztán csak némán figyelem, ahogy egy biccentés után eltűnik a folyosó végén, én pedig egyedül maradok az ajtó előtt, ahol már vár az igazgató kedvence, a tökéletes nő. Bár ő inkább szerintem a tökéletes szeretőnek írta le a nőt. Egy kicsit még állok az ajtó előtt, de mikor már nevetségesnek érzem ezt az egy helyben toporgást a kezem az ajtó felé lendül, hogy kopogjak, de végül elvettem az ötletet, mert… egy ilyen helyen minek kopogni? Mindegy ki jön be az ajtón csak fizessen nem? Legalábbis így tudom elképzelni a dolgokat, aztán lehet, hogy tévedek. Viszont most már tényleg elég volt ebből a merengésből, mert így soha nem jutunk egyről a kettőre, úgyhogy kinyitom az ajtót és azonnal lépek is be rajta. Kell néhány pillanat mire a szemem hozzá a szokik a szobában uralkodó fényviszonyhoz, és gyorsan körbefuttatom a tekintetem a szobán, majd a szememmel az ágyon fekvő hölgyre nézek, és…. azt hiszem egy pillanatnyi döbbenet után mosolyra húzódik a szám, ahogy maga elé kap egy párnát. – Kérem, már kifizették, legalább a látványt ne rejtse el előlem! – mondom színpadiasan, ahogy a párnára mutatok mosolyogva. Félreértés ne essék, még mindig megvagyok döbbenve, de valahogy muszáj ezt leküzdenem. Soha nem gondoltam volna, hogy az a kissé elutasító gyönyörű hölgy pénzért osztogatja az élvezetet. – Velem jobban járt volna… emlékszik? – kérdezem, ahogy lassan közelebb lépkedek az ágy felé, és szakavatott szemmel mérem végig. Igazán gyönyörű, és kár lenne tagadni azt, hogy szívesen tölteném vele az estém, azt hiszem ez a tekintetemen is látszik, legszívesebben levetkőztetném a pillantásommal, de végül felfelé siklik a tekintetem a szemeihez. – Roppantul kívánatos hölgy Imogen… vagy inkább hívjam Annabell-nek? – kérdezem mosolyogva, ahogy a zakómat leveszem és a széktámlájára helyezem.

Tárgy: Re: Sea Star Szer. 16 Júl. - 14:16

Gareth & Annabell

Nem szeretem ezt, amikor nem tudom, hogy ki lesz a vendég, amikor csak úgy látatlanban kell várnom valakire, de előre megkaptam a pénzt és a tetejében egyáltalán nem rossz summát, így hát sok választási lehetőségem nincs. Csak reménykedhetek, hogy nem valami rémes alak lesz. Volt már nem egy rossz tapasztalatom, ajándékba nagyon gyakran vesznek nőt a hájas, rémes alakoknak, akiket egyébként nem viselne el senki sem, akik érthető módon képtelenek maguknak nőt találni, mert már önmagukban is rettenetesen gusztustalanok. Akiknek folyton csak perverz gondolatok járnak a fejükben, amik tökéletesen elrugaszkodnak a valóságtól. Az ilyen esték után érzem magam másnap a legrosszabbul. Vannak rendes alakok, előfordul az is, akik tényleg csak egy olyan estére vágynak, amikor kiléphetnek a jól megszokott életükből, akik finom ölelésre vágynak, akikkel csak el kell hitetni egy kicsit, hogy ők is számítanak valakinek. Akiknek ha egy kicsivel több önbizalmuk lenne, akkor könnyedén akadna olyan nő, aki a karjaikba omlana, de nincs, vagy csak nem érnek rá ezzel foglalkozni, mert a munkájuk túlságosan leterhelő, vagy sok időt vesz el. Úgy hogy most nincs más, mint hogy reménykedhetek, hogy ezúttal nem valami rémes alak fog belépni azon az ajtón.
Eközben Garethez egy lenge öltözetű hölgy lépdel oda. Igazi kuriózum a maga hamvas kreol bőrével, éjfekete hajával és ehhez passzoló fekete alig ruhával. Az arcán bájos mosoly játszik, de látszik, hogy nem ő az, akire az úr várt, ugyanis csupán megáll előtte szépen és egy apró főhajtással köszönti.
- Köszöntöm uram a Sea Starban. Annabell már várja, jöjjön utánam. - azzal hátat is fordít, amint Gareth felállt és a lépcső felé indul, hogy felkísérje őt az emeletre. Az igazgató talán csak egy pillanatra fordítja el a fejét mai szórakozásának tárgyától, hogy széles vigyorral biccentsen, mintha csak sok sikert kívánna. Tényleg rendkívül idegesítő alak, szó se róla, aztán persze már vissza is fordul a nőhöz, aki természetesen úgy tesz, mintha minden vágya egy ilyen alak lenne, és minden bizonnyal fejben már rég elképzelte milyen is lenne, ha hirtelen szívrohamban hunyna el, mielőtt bármi komolyabbra is sor kerül, bár erre sajnos vajmi kevés esély van. A feketeség pedig csak csendben int a fejével, aztán egy biccentés után szépen távozik is, amikor már elérték az ajtót, ami mögött az az ajándék vár az úrra.
A szépen berendezett szobában várom a fickót. A szőnyeg igazi persze, puha és mégis erős, finoman fénylő aranyszálakkal átszőtt. A függöny és a berendezés nagy része is pirosas színekben tündököl és a fény is viszonylag visszafogott. Nem túl erős, de nem is túl gyenge, hogy ne lehessen eleget látni. Én az ágyon helyezkedtem el, az arcomon kihívó mosoly, a lábam keresztben, rajtam pedig csak egy vékony, enyhén áttetsző selyem hálóing, ami a fényben halványan sejteti, hogy mi is rejlik alatta. Vörös hajam szépen göndörödő tincsekkel hullik alá, majd nyílik az ajtó és csak akkor tűnik el a mosolyom, amikor meglátom, hogy pontosan ki is lép be rajta. A döbbent arckifejezés azonnal elnyomja a mosolyt és nem marad más csak a sűrű pislogás és az az ösztönös és persze értelmetlen mozdulat, ahogy magam elé kapom az első kezem ügyébe kerülő párnát. - Ön...? - nem lehet... ilyesmire még soha nem került sor. Soha nem futottam még bele olyanba, akit ismerek, ez... ez egyszerűen sokkol és képtelen vagyok kezelni, képtelen vagyok bármit is kinyögni.

Tárgy: Re: Sea Star Kedd 15 Júl. - 16:37

Annabell & Gareth

Nem akarok itt lenni. Megtehetném, hogy elmegyek, semmibe nem kerülne az nekem, azonban a hírnevemnek… annak igen. Az emberek szemei előtt én egy felelőtlen és könnyed életet élő egyén vagyok, akit szeretnének ilyen helyeken tudni, ha már ők nem lehetnek itt. Ha ők nem, hát akkor legalább az egyik nagy kedvencünk éljen úgy, ahogy azt kell, vagy kellene, nézőpont kérdése csupán ez is. Sajnos elkerülhetetlen, hogy belefussak olyan emberekbe, akik adakozó kedvükben vannak, és mivel jól tudják, hogy a hírnév adva van, a pénz pedig nem érdekel, így hát vesznek nekem egy hölgyet, akivel kedvem szerint tölthettem az estét. Félreértés ne essék, én nem vagyok ilyen ember, nem szokásom nők szolgálatait pénzért cserébe elfogadni, és nem is szoktam, mindig kivágom magamat valamilyen ürüggyel az ilyen helyzetekből, de ezúttal ez nem volt lehetséges. És hogy miért nem? Mert annak a nyavalyás színháznak az igazgatója képtelen volt megülni a hátsóján és mosolyogva tapsolni. Nem, neki mindenképpen le kellett mennie a színpadra és az egész közönség előtt megmutatni, azt, hogy milyen nagylelkű is a valóságban. Több száz ember előtt ajánlotta fel nekem ezt a helyet, és egy a szavaival élve: tökéletes nő szolgáltatásait. A közönség persze mosolygott, én pedig láttam rajtuk, hogyha ezt most visszautasítom, akkor bizony már nem lesz ilyen hiteles a nevem, úgyhogy elfogadtam, és most itt vagyok, várva arra a tökéletes nőre. A mi szakmánkban két dolog kell a feljebb jutáshoz. Az egyik a tehetség, ami neked adva van, a másik pedig a hírnév. Nem csak a trükkök és mutatványok miatt kell beszélni az embereknek rólunk. Nem, az életünk miatt, a botrányaink miatt, mert kíváncsiak arra, hogy mit csinálunk mi, különleges emberek szabadidőnkben. Ez a fajta hírnév pedig számomra még nem adatott meg, és hogy őszinte legyek, talán nem is kérek belőle, mert ezt már erős túlzásnak tartom. Semmi kedvem hallgatni, hogy arról beszélgetnek az emberek, milyen whiskyt vettem a boltban, és milyen színe volt a nőnek, akit ma felvittem a lakásomban. A lényeg tehát az, hogy nem tudtam visszautasítani az ajánlatot, mert több száz ember gondolatait nem tudom megváltoztatni. Talán félszázét igen, de több száz… az nem megy, még nem.
Érdeklődve pillantok körül a helységben és megpillantom nem is olyan messze a színház igazgatót, amint egy vörös hajú nőt kóstolgat a szó szerint. Nem kedvelem a fickót, bár ő ebben a hittben él, és nem is baj, így legalább könnyebben kitudom használni, ha arra kerülne a sor. Jelen pillanatban azonban hagyom, hadd higgye azt, hogy nála nagylelkűbb embert nem hordott még hátán a föld. Idegesen dőlök hátra a székben. Igazán jöhetne ez a bizonyos tökéletes nő, mert így is már érdeklődve figyel néhány kíváncsiskodó szempár.

Tárgy: Sea Star Kedd 15 Júl. - 14:51

London egyik felkapottabb piros lámpás háza. Persze ettől még nem pont a város központban helyezkedik el, de ide többnyire azért tehetősebb urak járnak és a felhozatal sem kifejezetten szakadt nőkből áll. A hely kellően elegáns, de persze fülledt erotikától túlfűtött, hiszen mégis csak az a cél, hogy nőket adjanak-vegyenek itt. A földszinti étterem afféle kis nyugodt előkészítés a kellemes zenével, hogy a felső két emeleten aztán mindenki... jól szórakozhasson a szépen berendezett szobákban.

Tárgy: Re: Sea Star

» North Star