Alec Devil

"In my mind I'm a fighter, my hearth's a lighter..."

Userinfó: Főkarakter

Név: Alec Devil
Mutáns név: Vakfolt
Születési dátum: Brooklyn, 1961. 10. 01.
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek: Láthatatlanság, mutáns gén érzékelése

Elsődleges képesség: Láthatatlanság
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 18 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: évek óta gyakorolja képességét, ezáltal koncentrációja olyan mértékben fejlődött, hogy a láthatatlan állapotot akár órákig (4-5 óra) is képes fenntartani, és csak abban az esetben válik megint láthatóvá, ha összepontosítását megzavarja vagy megszakítja valami vagy valaki. (Ha például leütik, és elájul, ismét láthatóvá lesz.)
Képesség távlatai: Idővel képessé válhat arra, hogy a képessége még eszméletlen állapotban is fennmaradjon egy rövid ideig, tehát ájultan se fogják azonnal megtalálni.
Másodlagos képesség: Érzékelés (Megérzi a mutáns gént, ha egy ilyennel rendelkező a közelébe ér, vagy megérinti, ezáltal meg tudja különböztetni a mutánst a közönséges emberektől.)
Aktiválódás: 20 éves kor

Jellem: Utálok magamról beszélni. tessék ezzel meg is van az első pont, végeztünk is, köszi a figyelmet. Még mindig itt vagy? A jó büdös francba... makacs vagy, remélem tudod. Hát, lássuk csak, nem vagyok egy túl pozitív jellem, és mint olyantól, az optimizmus is messze áll tőlem. Nem vagyok egy pesszimista alkat, sokkal inkább mondanám magamat realistának. Ha egyszer valami fekete, azon nincs mit színezni, nem? Hülyeség lenne. Szóval igen, mondhatjuk, elég szókimondó vagyok, és nem fosom össze magam, ha arra kerül a sor, hogy a véleményemet ki kell nyilvánítanom. Viszont nem is mondanám magam forrófejűnek, makacs vagyok ugyan, az tény, bár én jobban szeretem azt a szót használni, hogy kitartó, megfontolt igyekszem lenni minden helyzetben. De igen, elismerem, akaratos figura vagyok, és bizalmatlan is, még ha a kettőnek semmi köze sincsen egymáshoz. Nehezen bízom meg másokban, így ezek a személyek nincsenek is sokan. Sőt. Tekintve az elfoglaltságaimat, én sem mondanám magam egy tök őszinte alaknak. Mondhatni, a hazugság a véremben van. Szeretek másokat az orruknál fogva vezetni, kihasználni, és így jól is érzem magam. Az embereket mélyen megvetem és elítélem, gyöngék, mihasznák, az evolúció zsákutcái. Nem is pazarlok rájuk több szót. Sőt, ami azt illeti meguntam ezt a magamról dumálást... lapozhatnánk végre?

Külső: Ha már ennyire tudni akarod, 180 centi magas vagyok, fehér bőrű, és ha eddig nem látszódott volna elég világosan, férfi. Dús, barna hajam van, melynek fürtjei rakoncátlanul sorakoznak, hiába is fésülködnék, akkor is kócos hatást keltenének, így általában csak egy hanyag mozdulattal beletúrok és hátrasimítom őket, hogy ne legyen annyira elviselhetetlen a kinézete. Kék íriszeim vannak, de ne nagyon várj bennük csillogást a bizalomtól, vagy épp baráti melegséget. Arcomon gyakran meghagyom a borostát. Miért? Mert nekem ez így jó, és kész.
Öltözetek terén... nem vagyok az a kicsípett fajta. Felejtsd el, hogy te engem öltönyben, vagy vászonnadrágban fogsz látni. A kényelmes viseleteket preferálom, legyen az egy pofás, de normális anyagú ing, egy sötétebb, de nem manókra méretezett farmerrel párosítva, vagy csak egy egyszerűbb póló, világos nadrág kombináció. Előbb fog a nyakamba kötél, semmint nyakkendő kerülni. Hiába nézel így!    

Előtörténet:

Meg akarsz ismerni? Az nem fog menni. Szóval ne is akarj úgy tenni, mint aki ismer. nem tudsz rólam semmit. De talán mesélhetek.
Nem könnyű Brooklyn területén felnőni, főleg, ha fehérnek születsz, és a haverjaid feketék. Akik pedig körül vesznek, előszeretettel közösítenek ki a bőrszíned miatt, hogy aztán megkergessenek a nyílt utcán, vagy megverjenek egy szűk sikátorban, hogy addig járjanak a nyakadra és baszogassanak, ameddig ki nem kászálódsz a két kurva kuka közül, ahová az előző saller miatt kerültél. Az ember ilyenkor azt gondolná, ha hazamegy, ott majd megleli a gyermek a békét. A f*sz se tudja, talán az lenne tényleg a normális. De persze... Te is sejtheted már, hogy az életem messze áll a normálistól. A nappalok is egyre hosszabbakká válnak, legalábbis te annak látod őket, mivel éjszaka nem tudsz aludni, mert azt hallgatod, ahogy anyád, ki életet adott neked, a nappaliban zokog az alkoholista apád miatt, aki megint mólésan érkezett haza, holott a pénz soha nem vetett fel minket. Mikor pedig anyám ki merte nyitni a száját, általában apám el is kente. Csak azért, hogy utána hanyatt döntse a kanapén, te meg végighallgathasd, ahogy a sikoltozó könyörgés ellenére megdugja, majd egy újabb pofont kever le neki, amiért hangos volt. Általában ezek után jött az a rész, amikor trappolást hallottam közeledni, és a részeg óriás berobbant a szobámba, röhögve felrázott, majd kirántott az ágyból és a földre lökött, saját elmondása szerint azért, mert szebb élete is lehetett volna, ha én nem érkezem meg. Utána odamegy a gradróbhoz és bepisál a ruháim közé. Másnap abban kellett elmennem az iskolába. Brooklyn utcáin hamar rájössz, hogy vannak olyan luxuscikkek is, melyeket mindenki más normálisnak talál. Például, ha az alsó osztályhoz tartozol anyagilag, hamar elszoksz az öblítő illatától. De mikor már a vizelet az egyetlen, amit a mosott ruhádon érzel... na az az igazán elb*szott élet. Ez pedig minden nap megismétlődött. Nappal a fekete gyerekek... este az apám. Újra és újra. Ahogy pedig telt az idő, apámnak sem volt már elég ha lerántott az ágyról. Gyakran találkoztam utána az öklével, vagy a lábával azután. A szomszédok? Ha hallottak is valamit, mindenki a maga életével volt elfoglalva. Szartak bele, mi folyhat nálunk. Egyedül anyám volt az, aki nem tett rám magasról. Minden éjjel, miután apám elment, és ájultan kidőlt, általában a TV előtt, anya bejött hozzám. Én akkor próbáltam magam összeszedni. Egyszer olyan rúgást kaptam, lila volt az oldalam tőle hetekig, és nem bírtam ráfeküdni. Sírva néztem a repedező plafont az ágyamban, mikor jött anya. Bármennyire mocskos is volt az a nap, mindig széles, és őszinte mosollyal az arcán nyitott be hozzám. Finoman csukta be maga után az ajtót, majd leült hozzám az ágy szélére, és simogatta az arcomat. Szemeiben gyakran fedeztem fel a könnyeket, de sosem engedte kijönni őket. Akkor sem, mikor feljajdultam, ahogy oldalamhoz ért, és pizsamámat felhúzva elszörnyedve látta a zúzódást. Mellém feküdt, és sosem ment onnan, míg el nem aludtam. Gyakran mesélt egy szebb életről, amit majd ketten el fogunk érni. Egyszer kijutunk majd onnan, a lepukkant, betört ablakú környékről, ahol az embereket tömegesen rabolták ki, fényes nappal is. De ahogy cseperedtem, az álom egyre csak kopni kezdett lelki szemeim előtt, így hát alkalmazkodtam. A gyermekként kötött barátságok egy-két fekete figurával jól jöttek, mikor tinédzserként dílerkedni kezdtem, és kapcsolatokra volt szükségem. Kellett a pénz. Anyám megbetegedett, az apám pedig a nap nagy részében már magánál sem volt a piának köszönhetően. Én vettem a gyógyszereket, és igyekeztem rendben tartani a lakást. Otthagytam az iskolát, és az új tevékenységeimmel foglalkoztam. Drogokat adtam, bár sose használtam. Akkoriban szoktam rá a cigire, mert nyugtatott és nyugtat a mai napig, ha rágyújthatok. Az alkoholt is elkerültem, apám elég elborzasztó példa volt, hogy ne akarjak ahhoz nyúlni, a kábítószerekkel pedig csak kereskedtem, aminek köszönhetően megismerkedtem további arcokkal, és szépen kezdtem elszakadni az utcai dílerkedéstől. Egy nagykutya később már azért fizetett, hogy én és a haverjaim, meg páran az ő emberei közül behajtók legyünk, és szedjük be a védelmi pénzeket. Akkoriban lett nagy divat a köreikben az autók elkötése. A csapat tudott kaszálni egy-egy jobb verda megfújásában, plusz voltak páran, akik nem szoktak le a régi klasszikusokról sem: stricik fenyegetése, utcai rablások, kisboltok kifosztása, kurvák futtatása. A "hálózat" pedig egyre elterjedtebb, és szélesebb lett. A hatóságokat a főnök kézben tartotta. Míg megkapták az adag ropogósukat, nem kérdezősködtek, nem szaglásztak. Legalábbis, nem mindegyik, de a többit meg leállították azok, akik már így is az alvilág zsebében voltak. Aztán jött a trónfosztás... egy nagyobb figura lépett a színre. Egy manhattani maffiózó, ki gyökeres new yorkinak vallotta magát. Csak kevesen voltunk a belső körből, akik tudták, hogy valójában Európában született, az orosz határ közelében, és csupán agglegény éveit töltötte Manhattan-ben, mikor is sikerrel folyt be az ottani gengszterek körébe. Ő vert minket bandákba, ő vitt be minket a nagyobb rablások, csalások és hazugságok világába. Nagykorú voltam, mikor bebizonyosodott, nem csak a rátermettség az egyetlen adottságom. Mikor hazaértem egyik nap, apám már kivételesen magánál volt, de mint mindig, akkor is bűzlött a piától. Megtalálta az eldugott pénzemet, és éktelen haragra gerjedt. Nekem akart esni... balszerencséjére azt nem tudta, hogy már jócskán kinőttem a gyereket, akit kirángathatott az ágyából. De akkor valami el is pattant bennem. Ahogy lendült a keze, az villant az agyamba: most visszakaphatja, amit adott. Ökölbe szorítottam kezeim, mire ő lefagyott. Elsápadt, szemei kikerekedtek, én pedig nem értettem döbbenetét. De nem is érdekelt a dolog. Megütöttem. zavarodottan kapott arcához, ahol az öklöm eltalálta. A fejét kapkodta. Aztán megint ütöttem. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem látszanak a kezeim. Mintha ott sem lettem volna, mert nem is látszódtam. Ahogy megtapasztaltam, élvezni kezdtem, és elkezdtem kihasználni a láthatatlanságom adta előnyöket. Megkerültem a melákot, és a veséjére mértem egy újabb csapást. Hátralendítette karját, remélve, hogy ott vagyok és eltalál, de én addigra már elhajoltam onnan, és egy szép sorozattal vettem célba bordáit. Aztán belerúgtam térdhajlatába, mitől összecsuklott, majd újabb és újabb ütéseket mértem az arcára. Karjait pajzsszerűen kapta feje elé, hogy valamelyest védekezzen, mire gyomron rúgtam. Elterült a padlón, én pedig egy rúgást mértem az oldalára, pont, ahogy ő is tette velem. Leszállt rám a vörös köd. Ő megpróbált felállni, az orra eltört, vér dőlt belőle. Oldalát fogdosta, nyilván a szúró fájdalom miatt. Hagytam felállni, nem jutott vele semmire, hiszen nem látott. Felkapott egy üres sörös üveget, és fegyverként tartotta azt maga elé. Elég volt a fejére két újabb ütés, hogy elejtse, és megint térdre rogyjon. Egy újabb rúgás gyomorra, majd mikor tápászkodott felfelé, széttörtem a padlóra hullt üveget a kopasz fején. Ájultan hullt össze, mint egy rongybaba. Én pedig utána kivonszoltam a rongybabát a lakásból, és leraktam jó messzire tőlünk egy sikátorban két büdös kuka közé. Oda, ahová való. Elképzeléseim sikerrel jártak, másnapra a fekete srácok még a ruháit is lelopták róla. Mikor utánuk kiabált, rasszistának titulálták, és megverték, de úgy istenesen. Mivel tél volt, még kijózanodni se volt teljesen ideje... egy hűvösebb éjszakán feladta állítólag a szíve. De az is lehet, hogy a mája, a fene se tudja már. Pár zsernyák talált rá holtan, újságokat használt takarónak. Ha még lennének emberi érzéseim, sajnálnám a dolgot. Így? Őszintén remélem, a pokolban rohad. Persze, a pénzemet visszavettem tőle. De hiábavaló volt. Anyám sajnos nem gyógyult fel, s így az álom a szebb életünkről tényleg szertefoszlott. Igazságtalannak tartottam, hogy még azt sem élvezhette ki, hogy apám nem kínozza többé. Csak remélni tudom, hogy egy jobb helyen van már. Őszinte hálámat pedig igyekszem kifejezni azzal, hogy sosem veszem le a tőle kapott gyűrűt, melyet állítólag ő is mindig magánál hordott, és ha a történet igaz, még a nagyapámé volt. Még akkor adta ide, mielőtt megbetegedett volna. Engem, mivel már nem volt mi ott tartson a családi fészerben, ténylegesen is az utcára szólított az új életem. Edzettem magam, a testem. A képességeimmel foglalkoztam, gyakoroltam, kihasználtam minden lehetőségét. Élveztem, ahogy a másik erőmet is, mely évekkel később jelentkezett. Érezni tudom az olyanokat, mint én, és ez kapóra is jött, hogy kapcsolatainkat növeljük az illegalitás terén. Hisz, míg az emberek elítéltek minket, mutánsokat, mi elítéltük őket gyengeségük, és állszenteskedésük miatt, és előszeretettel kóstoltattuk meg velük képességeinket. Mostanra már több ismerősömmel is ezt csináljuk. Kiaknázunk minden lehetőséget, élvezve az életet, ameddig tart. Így lehetett egy külön lakásom, egy új életem, barátaim, vagy legalábbis... egy csapat, akire számíthatok. Plusz, így ismertem meg Bailey-t is. Beszerveztük, mert megéreztem, hogy különleges, a nagyfőnök és a többiek pedig bíznak bennem. Eleinte idegesített. Naivnak és túlságosan puhának tartottam ahhoz, hogy a segítségünkre legyen, de valami vonzott benne, így hát megtűrtem a közelemben. Tudtam, hogy mutáns, és miután megtudtam a képességét, tudtam, hasznos is lehet. Azt is tudom, hogy a szervezet szemében ő csak egy újabb lehetőség, akit kihasználhatnak. De nem az enyémben. A helyzet az, hogy a négy év, amit együtt, jóformán összezárva töltöttünk elegendőnek tűnik ahhoz, hogy eddig hideg fejemet megfertőzze. Azt vettem észre magamon, hogy érdekel, hogy van, és igenis törődöm a biztonságával, még akkor is, ha ez a tény engem teljesen összezavar. Nem akartam kötődni hozzá, azért édesgettem magam a közelébe, hogy elnyerjem a bizalmát, és lássam, ő megbízható-e. Most már annak tartom. Maximálisan. De nem áltatom magam. vagyok, amilyen vagyok... nem fogok megváltozni. Élvezem, hogy az emberekkel szórakozhatok, lenézem őket, és igen... jó érzés ellenük fordítani azt, amit tudok. Ahogy apám esetében is jó érzés volt.
Tessék, ismered a történetem. De ettől még ne gondold, hogy annyira ismernéd. Azt hiszed, tudod, mit érzek? Fenéket se tudsz. Ez pedig jól is van így. Jobb, ha az érzelmeim a külvilág számára legalább annyira láthatatlanok, mint amennyire én azzá tudok válni... jobb nekem, jobb Bailey-nek, jobb mindenkinek. Most pedig hagyjál magamra. Rá kell gyújtanom...