Violet szobája

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 Kezdem azt hinni, hogy Violet mindentől tart, viszont semmitől sem fél. Kezdi már elfogadni, hogy gyilkos vagyok, viszont azt meg egyenesen irányítani akarja, hogy ne éljek vissza az erőmmel. Nem hiszem, hogy jófiú leszek a kezei alatt, de valami furcsa átmenet megindul nálam, hogy vagy elmegyek, vagy maradok, de akkor igyekszem rá odafigyelni, együttműködni velem. Abban nem hiszek, hogy varázsütésszerűen Xavier meggyógyít, vagy a bandája ki tud találni valami megoldást arra, hogy ne érezzem az állandó hatalomvágyat, ne akarjak mindenkit térdre kényszeríteni, ahogyan az anyámmal megtettem, és Strkyer ezredessel is ezt szándékozom majd tenni. Viszont abban igazat adok Violetnek, hogy bőven ráérek még az őrültséggel, mert ha a végén csapdába csal, akkor soha többé nem szabadulok tőle, és nem olyan irgalmas, hogy meg is öljön. Egy tudattalan báb leszek csupán.
- Fizikailag sosem értem hozzád, minden más meg csak játék volt. Szerinted miért nem bántalak úgy komolyan? – Nem igazán értem, hogy miért ilyen magabiztos velem kapcsolatban, és honnan veszi ilyen pontosan, hogy csak a levegőbe beszélek. Viszont igaza van, eddig is fontos volt, hogy ne essen baja, ott voltam neki mindig a háttérben, de magam sem értem, hogy miért, ezt az érzést eddig nem tudtam legbelül minek betudni, definiálni. Nem értem, hogy miért néz rám mindig olyan kérlelő szemekkel, és miért olyan elégedett, ha eléri amit akar. Nem értem az egészet, engem csak az őrület játék érdekel, ő meg mindig leállítja. Furcsa, ő nem élvezi? Azt viszont már én sem, hogy le vagyunk szíjazva, a karját megvágják, engem pedig szó szerint fel akarnak nyitni... Valahogy ki tudom rántani magunkat a nem általam kreált álomból, vagy az is lehet, hogy az illető gyereknek sikerül minket felébreszteni. Enyhén szólva is nem vagyok még magamnál, mert a kakukkosóránknak szépen ki is nyomoma  szemét, aki nem csak, hogy elalél, hanem ki is leheli a lelkét. Ez nem sikerült túl jól, most biztosan én vagyok a gonosz.
- Hm.. affrancba. Ezt én se így akartam. – Mormolódva nyalábolom fel a testet, és anélkül, hogy egyeztetnék a lánnyal elindulok kifelé a folyosón a hullával. Ha bárki is szembejönne, akkor nem fog belőlünk látni semmit, mert úgy intézem az illúzióimat. Kivéve aki blokkolja az ilyesmit, hát azzal azért kellene kezdenem valamit. Most a gyors távozás a lényeg, és a faszi eltűntetése. Azt hiszem ráhordok egy csomó száraz levelet, és felégetem valami félreeső telepen. Violet meg valahogy ellesz, nincsen kedvem, de még energiám sem, hogy bármit is hozzáfűzzek az esethez.

//Szerintem itt zárjunk, aztán ugrás a köv. rész és nagyon jó volt, cukker a kis szöszi *.*//

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 Sötéten hallgatok, hogy ennyire azt akarja kihúzni belőlem, hogy talán fontos számomra. Fontos, mert az, de hogy kimondjam, vagy kifejezzem, na az nem igazán megy. Nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy igaza van, hiszen ha megőrülne, mint az anyám, akkor semmi értelme nem lenne az egésznek, nem tudna velem együtt játszani. Tulajdonképpen akkor mi értelme az egész képességemnek? Nem sok, ha így nézzük, de soha nem tanított meg rá senki, hogy valahogy értelmesen kezeljem ezt.
- És akkor te nem is félsz tőlem igazából? Nem tudod elhinni, hogy bántanálak? Vagy.. bántanék valaki mást? Az apámon nem lehet változtatni, előbb-utóbb az egyikünk meghal, ha ismét találkozunk. – Rántok egyet a vállamon, most valahogy nem tud megérinteni a sajnálkozása, nem érzem úgy, hogy megérdemelném. Én gyilkos vagyok, és ezen nem tud változtatni, csak elfogadni, hogy nekem ez az életem. Talán az beleférhet, hogy valaki más lesz a célpontom, és ő csak végignézi, de ennél kevesebb biztosan nem lesz már. Hiába néz rám a nagy kék szemeivel, amelyben oly ártatlan féltés csillog, amit nem is értek úgy igazán. Mintha minimum barátkozni akarna, netán anyáskodni, holott én ugye közvetve megöltem az anyámat. Akkor Violetnek sincsenek jó kilátásai. Ráadásul az anyám is tudta, hogy mindez illúzió, mégis beleőrült.
- Ne is kérd, mert tudod, hogy mit tennék, hogy ha nem lennék a közeledben. Örülj, hogy valamennyire visszafoghatsz. – Emelem fel a hangomat, ám mindez csupán fenyegetés, ő is tudja, hogy mire vagyok képes. Bármilyen illúziót megjelenítek, de ha véletlenül a fizikai valóságban kell ölnöm hát attól sem riadok vissza. Nem átlagos ember vagyok, hanem valaki, akinek nincsenek élete. Csak egy kísérleti játékszer. Akivel jelenleg is éppen valakinek baja van, merthogy amit nyugtatásul teremtettem Violetnek, összeomlóban van, valaki még erősebb lehet nálam is, de a lány hiába kiabál, ha rám nem tudott hatni, hogyan tehetné meg az ismeretlen támadónkkal szemben? Az orvosi szobában térünk magunkhoz, de ez még mindig egyértelműen az álom, a lányt megvágják, és nem kap választ, nekem pedig a nyakam felé indul a fickó a tűvel, és két csigolyám közti részbe szúr, de úgy mélyen tövig, amitől nem csak hogy felordítok, végre meg tudom szűntetni az álmot, de mint kiderül, nem egyedül tettem, valaki már pofozgatott minkettőnket Violet szobájában, ami úgy tűnik nem volt kulcsra zárva, a lány sikolya vélhetően odavonzott egy éjszakai kajáért kimászkáló diákot, de mivel annyira extázisban vagyok, azon mód nyúlok a szemébe, és mivel szemüveges, ezzel az indítással töröm bele a szilánkokat a szemgolyójába. Mire rájönnék, hogy mit tettem, addig a srác némi torz rángást bemutatva feldobja a talpát. Morogva ülök fel... na jó, ez nem volt szándékos. A lányra sandítok, na most mi a franc legyen? Ő is kijött az álomból, most már legalább láthatja, hogy úgyis mindig vér fog tapadni a kezemhez.

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 - Én sem tudom, hogy mi miatt.. Furcsállom is a dolgot.. Annyi mindent megtehetnék veled, szeretlek üldözni, és.. ha megőrülnél, legalább nem egyedül lennék, nem igaz? – Kérdezek vissza sötét mosollyal, engem aztán nem zavar, hogy sokszor ennyire megijed tőlem, bár ami tényleg furcsa, hogy nem annyira, mint mások, és még engem akar győzködni róla, hogy nem vagyok olyan rossz, mint azt hiszem magamról. Ami egyébként hülyeség, hiszen sosem voltam kevésbé ilyen, amióta csak tudom az eszemet, mindig élvezetemet leltem abban, hogy másokat az őrületbe kergessek, és bizony sokszor az is megtörtént, hogy gyilkolnom kellett. Ez egy ilyen játék.
- Oh, dehogynem. Az anyám egyenesen rettegett attól, amikre képes voltam, az apám pedig el akart pusztítani. – Nyilván amikor még kisgyermek voltam, mindez nem volt szándékos, de nem értették meg, nem kezelték, csak tiltották, büntettek érte, én pedig már csak dacból is megtettem, hogy éreztessem az akaratomat. Amikor anyám öngyilkos lett, apa egyenesen szörnyként kezelt, megkezdődtek a kisérletek, a szankciók, hogy ő legyen a főnök, majd Xavier, és amikor ott sem működött, apám rájött, hogy inkább felhasználja az erőmet, hogy megbüntesse a társadalmat azért, amit végül kitaszított magából. Ezt nem érti meg Violet, hogy számomra már aligha van visszaút. Most véletlenül neki segítek, mert a rémálmai miatt nem tud aludni, én pedig nem hagyom, hogy valaki mást is bántsa őt.
- Csak magadat győzködöd. Eddig hallgattam rád, de ne gondold, hogy ez mindig így lesz. Ha nem akarsz látni, elmegyek, de ha maradok, sokan meg fognak sérülni, és kezdetét veszi a játék. Aki gyenge, az el fog bukni, és te sem leszel elég hozzá, hogy megmentsd őket. Úgyhogy jobb is, ha lemondasz rólam..  – Itt most úgy érzem, hogy kár is tovább győzködnünk egymást, elvághatjuk a beszélgetés ezen fonalát, mert felesleges még veszekednünk is. Nem ismer engem, így meg sem érthet, hiába emlegeti fel Willt, az csak egy teremtmény volt, akivel az volt a célom, hogy elhitessem vele, hogy valaki odafigyel rá. De semmi több... Én magam nem tudnék olyan nyálas, férfiatlan lenni... A lány álmában viszont hiába próbálom meg szépnek megteremteni a tájat, ez már nem rajtam múlik, mert omlik minden össze szépen sorban..
- Ezt most nem én. – Hökkenek meg, hiszen a fegyveres katonák egyértelműen apám emberei, és meg sem tudom most szüntetni az álmot, valaki más irányít. Kézen rántom a lányt, hogy elfussunk a domboldalról, de már lőnek is ránk.
Az oldalamat eltaláló lövedék nem halálos, csak kábítás, de egyből összeomlok, és a lányt is éri egy lövés. Amikor magunkhoz térünk, akkor az én fejemen egy fodrászbúrához hasonlatos sisak, és egy székhez vagyok bilincselve, míg a lány csak simán kéz és lábbilincsel fekszik egy priccsen, de azért fel tudja emelni a fejét. Katonák lépnek be az orvosi szobába. Ez még mindig az álom.

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

   Violet még mindig nem fogja fel, hogy nem, vagy csak nehezen mutatom ki az érzelmeimet. A jókat pedig egyáltalán nem. Az, hogy vele most ideiglenesen figyelmes vagyok, nem jelent semmit. Nem akarom elveszteni a játszótársamat, akit csak én kínozhatok. A végletekig őt sem akarom megtörni, az őrületbe kergetni, csakis az számít, hogy mindig megriadjon tőlem, majd elhiggye, hogy mégis megváltozhatok. Mint amikor a macska elengedi az egeret az újabb vadászat kedvéért. Hiába hiszi azt, hogy Will által valami jót adtam neki, ezt én nem hiszem el, és a hatalmas kék szemekbe könnyedén belenevetek ha akarok, mert semmit nem tud rólam.
- Ezzel csak magadat áltatod. Rémületesebb illúziókat fogok rád küldeni, mert úgy látszik, át akarsz látni rajtam. Ismét el fogom hitetni veled, hogy az a valóság, amit látsz, mert azt akarom, hogy... sikolts, hogy rettegj. Hogy a nyakadon kidagadjon az ér a rémülettől, hogy kiverje a víz a homlodat. Mert arra vagy ítélve, hogy áldozat legyél.. – Rázom a fejemet, ez afféle előrejelzés, csak mert itt vagyunk a napsütötte domboldalon, igenis elküldött már magától, mert legbelül ő sem hiszi, hogy visszatérhetek, és segíthet. Hiába bizonygatja, ezzal csupán önmagát győzködi. Én már pontosan tudom, hogy nem érzek semmit, csakis haragot az egész világgal szemben, és ő a kiszemeltem, mert aki ennyire tiszta mint ő, az érdemli meg csak igazán, hogy jó nagyot bukjon. Eddig még kitartott, de tovább húzom a szenvedéseit...
- Pontosan az. Ezt az adományt kaptam, és én vagyok a játékmester..  – Mosolygok gonoszul, egyedül a szemem villogásából láthatja, hogy azért maradt még bennem józanság, és az őrület helyett inkább a szenvedés táncol az egész aurámban. Jól sejti, pont én voltam az, akit meg akartak törni, de ez már a múlt, immár senki sem érhet hozzám, hogy felnyissa a gerincvelőmet, vagy éppen a homloklebenyemet akarja megműteti. Elszakítottam a láncaimat, és hiába piszkált bele az apám az elmémbe, többé már nem fogja megtenni. Az egyik műtét alkalmával oly mélyre vágtak a gerincvelőben, hogy az idegek lecsapolásának köszönhetően járni sem tudtam hónapokig, és teljesen béna volt a lábam. Igen, Violet jól sejti, ez már csupán játék, ahol átvettem az irányítást, és ha valaki nem tetszik, akkor könnyedén főszereplővé válhat, ahol a tét nem is az élete, hanem az ép elméje.
- Akkor... maradnom kell egy rövid ideig, hogyrájőjjünk.. együtt... – Mormolom, mert tényleg nem túl jó érzés, hogy mégiscsak rám tudja kényszeríteni az akaratát. Jól tette, amikor elküldött, mert ha a közelében vagyok, akkor csak fájdalmat okoznék, erről szól az életem. Valahogy tudom, furcsa, beteges dolog a részemről, hogy így tudom kifejezni a rajongásomat, és megbűntetni őt mások hibájáért, de ennél csak a távollét segíthet.
- Ilyen? Milyen? Semmi olyat, ami ne lenne túlélhető. Ugyanazt, amit veled. Megvizsgálták a képességemet, és kihozták belőle, amit lehet. Na akarj elemezni..  – Fonom karba a kezemet, és nézem a tájat, amit én hoztam létre. Végül mégis oldalra pillantok, és sötéten mérem végig. Érdekes, hogy amennyire napsütötte a táj, én magam vagyok a komorság, amely még a jó időt is elronthatja. Na nem szó szerint, hiszen marad a verőfényes ég.
- Ne feledd Violet, én nem Will vagyok. Csak egy szereplő volt, akit azért kaptál, hogy ne unatkozz. Én nem csak úgy teszek, mintha én öltem volna meg a szüleidet, és mennyire sajnálom. Valóban gyilkos vagyok, ezt jobb, ha észben tartod, mert ha nem, akkor még ma este kivágok valakit az ablakon, megértetted? – Nem rivalok rá, de félelmetes hangsúlyomból sejtheti, hogy ez nagyon nem vicc.. Már éppen folytatnám, amikor az általam kreált világ kezd összeomlani, és a mutáns, aki most már engem is irányít, úgy tűnik, engem is játékosnak tekint az ördögi mókuskerékben.. A fák gyökerestül kezdenek leomlani a ligetnél, a fű elszárad.. Érdeklődve nézelődök, hogy mi a fene lehet...

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 Pontosan tudom, hogy mennyi rosszat okoztam neki, viszont közvetve jót is, Will képében. Will csak egy illúzió volt, aki önálló életre kelt, amíg engem le nem kapcsoltak, így nem volt ráhatásom, hogy mi is történik kettőjük között. Nem voltam féltékeny, hiszen az én teremtényem volt. De semmiképpen sem álomkép. Mert arra nem vagyok képes. Bármit Violet fejébe tudok sugározni, de hogy rémálmokat tudnék rá küldeni, az túlzás. Tudom, hogy nem vagyok jó ember, még ha segíteni is akart nekem, nem látok erre reális esélyt. Magára hagyni viszont nem tudom. Távol maradok annyira tőle, hogy ne zavarjam, mert ezt kérte, bár pokoli nagy csalódásként éltem meg, hogy nem akart részt venni a játékomban, de úgy tűnik, hogy valaki más újat kezdett számára helyettem. Nem mérem végig, hogy alig van rajta bármi a hálóinge alatt, végeredményben úgysem tudnám kimutatni, ha fizikailag vágynék rá, a lelkével tudtam én játszadozni, és úgy tűnik, hogy már valaki más is. Megrántom a vállamat, én aztán nem fogom győzködni, be is bizonyítom. A szörnyű horroron túl azért képes vagyok szépet is mutatni, most ezt húzom elő a repertoárból, noha jobban szerettem volna valami sötét, dohos pincébe kiláncolni, látni a félelmét, de már valaki mástól fél, így nem maradtak opcióim. A napsütés annyira valódinak tűnik, hogy le kell árnyékolnunk a kezünket. Erre képes a varázsom, szinte teljesen életszerű, még meg is lehet benne halni, ha az ember lelke ottragad.
- Ezúttal valaki más. Akit még nem láttunk eddig. Szívás. Szeretem a saját játékomat játszani veled, nem ékeskedek más tollaival.  – Felelem cinikus, éles élllel, ez azért bántó, én eddig is felvállaltam, hogyha a frászt akartam rá hozni. Ahogyan fent állunk a dombtetőn, minden annyira idillikus, nem tudja semmi elrontani, hiszen ha jól sejtem, aki megtámadta, az álmait tudja uralni. És amíg nem alszik vissza, biztonságban van velem, mindegy, hogy a sötét, esős szobában vagyunk, vagy itt az illúzióban.
- Eddig is itt voltam. Maradtam, mert nem tudtalak elhagyni. Nekem sem jó az, hogy nem akarsz velem játszani, de elfogadtam, legalábbis most így gondolom. Segítség viszont nem kell.  – Rántom meg dacosan a vállamat. Elindulok lefelé a dombon a mezőre, de pár lépés után bevárom. Az itteni világ folyamatosan alakul, alig kell rá koncentrálnom, verőfényes napsütés van, csivitelnek a madarak, még a tücskök ciripelését is hallani. – Nem lehet, hogy valaki a birtokról zavar bele az álmaidba? Nem láttál senkit a folyosókon, aki gyanus lehetett? Aki figyelt téged? Csak nevezd meg, és halott ember..  

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 A sikoltásra nem rezzenek meg, az volt a cél, hogy magához térítsem. Tudom, hogy borzalmasan festhetek csurom vizesen az ágya szélén ülve, ahogyan finoman az arcát pakoslgatom, magamhoz képest egészen gyendég vagyok, úgy tűnik a Will-énem nem egy egyszeri változó volt a lelkemből, igenis fontos nekem Violet annyira, hogy ne akarjam mindig bántani, vagy ha meg is teszem, mellette legyek annyira, hogy ha kiborulna, legalább ne egyedül tegye azt. Pár napig távol voltam, hosszabbra nem tudtam elszakadni. Abban egyáltalán nem hiszek, hogy rajta kívül más segíthetne nekem, még tőle sem kell ez. Viszont nem tudom, hogy hová mehetnék. Céltalanul gyötörni másokat, az még nekem sem menne. Mindig egyedül jártam az utamat, nem túlzottan érdekelnek az emberi félelem, amelynek szinte a szagát is érzem, és ennek nincsen köze az izzadtsághoz, inkább képletes. Nem tudom megkülönböztetni az érdeklődést a félelemtől, amely Violet szemében felcsillant. És nem akartam elküldeni, ott akart tartani maga mellett, hogy segítsen. Én voltam az, aki visszavonulót fújtam, mert nem tudtam kimondani máshogyan, hogy maradnék, de csakis azzal a játékszabállyal, amit én diktálok. Violet nem félni akar tőlem, és nem tudnám elviselni, hogy megszánt, vagy nem is tudom. Azonnal elengedem, hátrál tőlem, megint fél, ezúttal alaptalanul, ígynem is izgulok fel annyira. Nincsen hozzá közöm, nem én okoztam, így nem örülhetek neki. Nem moccanok, csak nézem őt, a villámlás ismét megvilágítja egy pillanatra a sötét szobát, miközben megrázom a fejemet.
- Nem. Ez nem én voltam. Szerettelek kínozni, de ha nem veszel részt a játékban, az nekem sem élvezet. Ezt valaki más teheti veled.  – Nem nyújtom felé a kezemet, viszont a következő másodpercben világos, napsütötte dombtetőn állunk, szép az idő. Karbafont kézzel pilllantok oldalra, ahogyan a hajába belekap a szél. Igen, tudok én ilyen álmokat is sugározni az elméjébe, de a rémségek most tényleg nem hozzám köthetőek.
- Lehet, hogy valaki más is van a közeledben. Látod nem csak én látom benned az áldozatot. Lehet, hogy aki tényleg megölte a szüleidet, most rád pályázik. Szegény, szegény szőke kislány, mindenki bántja...   – Kicsit gúnyosan mondom, mégis itt vagyok, és törődök vele, nem tudok elszakadni tőle. És ha ennek az az ára, hogy a segítségére legyek, akkor kénytelen vagyok összekapni magamat.

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 Miután Violetet nem hagytam el, csak a távolról figyelem továbbra is, látom, hogy mennyire levert, rémálmai vannak. Nem hiszem, hogy miattam, a fejébe sugárzott illúziók nyomtalanul eltűntek, ráadásul arról tudta is, hogy hazugság. Valaki bántani akarja, talán egy másik mutáns, aki még nálam is erősebb lehet. Azt kizárom, hogy az illető azért teszi hogy engem előcsaljon. Elképzelhető, hogy a birtok közelében él valami kósza rém, aki szinte semmi emberséget nem mutat. Talán még a külsejében sem. Hogy Violet gonosznak tartana... nem, ez nem így van, bennem is látni akar valami jó. De az, aki az érzékeivel játszik, csupán tápláléknak tekinti a feneketlen bendőjében. Nem akartam sosem beleavatkozni a lány életébe közvetlenül, játékszer volt csak, és nem több. Mégsem hagyhatom, hogy valaki elvegye tőlem. Így ezúttal előlépek a párkányról, és a félig becsukott ablakon benyúlok, akkora rést tágítva magamnak, hogy be is férjek. Becsusszanok, egyenlőre még bőven hangtalanul, hiszen az éjszaka viharos, vad villámok szelik ketté a fekete égboltot, amely most teljesen csillagtalan a komor felhők miatt. A lány alszik, már ha ezt alvásnak lehet tekinteni. Csurom víz vagyok, de ez most nem számít. Valahogy fel kell ébresztenem, kihúzva a szakadékból, amelyben senyved, mert csak akkor tudok boldogító képeket sugározni felé, ha a tudatánál van, én ugyanis nem az álmokkal manipulálok, ahogyan a másik teszi azt. Ámbár... az is furcsa, hogy én akarok segíteni, megint. Willt is megkapta tőlem, pedig elvileg nem vagyok képes arra, hogy kifejezzem, hogy mennyire rajongok érte. Ezért is lett az a kép egy sorozatgyilkos, ahogyan én is az vagyok. De itt és most valamit tényleg tennem kell érte. Leülök mellé az ágyra, és finoman rázva ébresztgetni kezdem, mert nagyon dobálja magát. Teljesen fürdik a verítékben, a rémmester biztosan szétszedi most legbelülről, ennyire még én sem vagyok aljas. Ha magához tér, tudni fogom, hogy mit kezdjek vele. Szociopata vagyok, nincsen lelkiismeretfurdalásom a múlt miatt, viszont kötödök hozzá annyira, hogy senki másnak ne engedjem, hogy bántsák. Ha kell, akkor a világot lerombolom azért, hogy ő biztonságban legyen. Csapzott ábrázatommal olyan vagyok, mint egy kivert kutya, bőrzsekimből is ömlik a víz, de ez érdekel a legkevésbé. Ha itt nincsen védve, akkor el fogom vinni innen magammal.

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 

Nagy szemeket meresztve hallgatom, bennem fel sem merült, hogy akár én megérdemelnék még egy esélyt, vagy azok az emberek, akiket eddig kínoztam. Nem értem a miérteket. Számomra a világ úgy tökéletes, ahogy van, mindenki más rajtam kívül holmi báb, akikkel úgy játszhatok, ahogy csak tetszik. Violet is egy közülük, aki viszont hatással van sötét lelkemre, ő itt a főszereplő, akit kedvemre ijesztgethetek, ám ő leállít, nincsen benne, elrontja az egészet. Próbálom megerőltetni magamat, és rájönni, hogy miért. Ennek az egésznek nincsen értelme. Azt hinném, hogy kell neki az izgalom, a rémálom, lényegében engem az éltet, hogy ilyesmikkel manipulálok. Jó, anya azért belehalt, de nem mindenki olyan gyenge, példának okáért eddig a szőke lány igen jól bírta.
- Itt? Már laktam itt Violet, és nem ment neki. Én uraltam az elméjét Violet, ő pedig erőlködött, és csak még jobban feldühítette az apámat. Nem leszek többé senki rabszolgája. Te hogy tudnál segíteni? – Pillantok rá keményen, nem hiszek ebben az egészben. Viszont tudom, hogy Violet igazi angyal, aki sosem adja fel, hogy másoknak segítsen, talán pont ezért vonzott magához, még ha én nem is lehettem a világának a része túlzottan, csak Will révén. Láttam, hogy képes a ragaszkodásra, kedvelte az általam teremtett álomképet, amelytől gyorsan eltávolodtam, nem is nagyon tudom, hogy mit csináltak együtt, önálló életre kelt a teremtményem. Nekem az elég volt, ha olykor Violetet lestem meg a távolból. Ám amikor elfogadtak, akkor Will is szétoszlott, és egyértelmű, hogy nem az a megoldás, hogy sosem mutatom meg magamat.
- Nem is tudom, hogy mit hittem, tőlem mindenki fél. Mást nem tudok adni. Ha nem kell ez a játék, akkor ártsak másoknak? – Kérdezem sötét pillantással, azért el vagyok bizonytalanodva, azt hittem azért van annyira önzetlen, hogy magára vállalja a partneri szerepet, de ha nem, akkor mit kezdjek most? Találjak magamnak valami másik játszótársat? Ahhoz előbb ki kéne szabadulnom. De a fenébe is, miért akarnék én mást? A közelében azért egy fokkal mindig jobban éreztem magam, mint nélküle. Azért örülök, hogy nekem is sikerül elbizonytanítanom. Ráadásul, ő jól tudja kezelni az illúzióimat, fél tőlük, de tudja róluk, hogy mi, és tudja játékként kezelni. Még ha fél is tőlük valamennyire, partner tudott lenni,  igaz, ezt én kényszerítettem rá. De az egésznek pont ez a kényszer a lényege.
- Nekem nincsen senkim. És nem is kell. Csak te. Engedj, és elmegyek. Nem vagyok idevaló. Találkozunk még. – Ezúttal nem fenyegető a hangom, de nem tudok itt maradni, beállni a sorba. Átgondolom a hallottakat, de ezt nem itt, nem most. Tőle úgysem tudok elszakadni, ő viszont úgysem jönne velem. Valami köztes megoldás talán.

//Köszike, kezdek belejönni^^//

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 
Akkor is csak rá tudtam gondolni, amikor apám emberei elkaptak, és hetekig voltam tőle távol. Valahogy már az életem részévé vált, nem tudok mit kezdeni ezzel a különös érzéssel, hogy meg kell bolygatnom az elméjét. Hogy valahogy bántanom kell. Viszont azt is furcsállom, hogy arra próbál apellálni, hogy ha foglalkozom vele, ha érdekel, akkor nem bántani akarom, hanem igazán kedvelem. Ez őrültség, ez a lány nagyobb bolond, mint én vagyok... Hát hogyan lennék képes bármit jót adni neki, amikor nem értek ehhez. A fájdalom, a nyomor a legalapvetőbb ösztön, ez éltet engem is, ezt sugárzom mások felé is. Violet is ebből kap egy nagy adaggal. Inkább örülnie kell, hogy vele foglalkozom.
- Túl jó vagy.. mindenkihez. Hozzám is. A világ nem ezt érdemli. Láttalak, évekkel ezelőtt, mielőtt Will megjelent volna... Valaki nem tudta uralni az erejét, magába roskadt, és te ott voltál... Felkeltetted az érdeklődésemet. Akarom én is ezt... a törődést, de nem érdemlem, ahogyan más sem... – Rázom a fejemet makacsul, azon azért befagyok, amikor ennyire ráérez, hogy érdekel ő. Hát nem tudom. Nem tudom, hogy ez mit jelent. Azt akarom, hogy senki más ne érdekelje, csak az én világom rabja legyen. Legyen egy Violetem, egy saját bábom, akivel akkor játszom, amikor csak jólesik. Mint egy macska, akit megsimogatok, vagy bántok,  mikor milyen kedvem van...
- Nem látok, csak azt, amit én mutatok. Egy idő után ez már nem számít, ha a rabom leszel, már semmi másre nem fogsz figyelni, csak a közös világunkra. Ott örökké élhetsz, örökké... sikolthatsz a fájdalomtól, félelemtől... Vagy talán nem tűnik jó játéknak? – Kérdezem érdeklődő pillantással, persze mástól is sikolthat, hiszen azért nekem is vannak ösztöneim, de abban is csak bántanám, ahogyan a látomásban pulzált az ágyéka valamitől. A valóságban vajon hogyan működne? Akkor is csak bírkóznánk...? Azt hiszem igen, végülis a fájdalom határoz meg mindent. S az őrület.
- És mit akarsz... Violet? Hogy elmenjek? Hogy többé ne térjek vissza...? Nem gondolod, hogy mennyire egyedül vagy? Azt mondod, hogy csak te segíthetsz nekem... nem... te valójában magadon akarsz segíteni. Hiába próbálsz meg mindenhol ott lenni, nem vagy semmi. Ezért nem segíthetsz... – A pillantásomból mégiscsak valami könyörgésféle lövel felé, miszerint nagyon is elbizonytalanított, amivel nem tudok mit kezdeni. Számomra nincsen remény, ez jó lenne minél gyorsabb belátnia. Felé nyújtom a megkötözött kezemet. – Akkor elmenjek...?

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 

Nem várom el, hogy sajnáljon. Hiszen magamat is szánalmasnak tartom. Már amikor éppen nincsenek hatalmaskodó terveim. Ezúttal nincsenek. Csak őt akarom uralni, azt akarom, hogy csakis rám figyeljen, olyan fantáziavilágot teremtsek neki, amelyből soha nem lesz kiút. Akár évszázadokig, hiszen az illúziókban minden megtörténhet, úgy elnyújthatom a dolgokat, hogy a valós törvények már nem fognak érvényesülni. Látom, hogy nem is fél tőlem, inkább tart, mert ahogyan annak idején Willnél, nálam is megpróbál a józan észre hatni, felkelteni azt a bizonyos lelkiismeretfurdalást, pedig nekem nincsen olyanom. Ha van is, sokkal inkább önmarcangolás. Pszichopata vagyok, tudom magamról, tökéletesen tudatában vagyok, hogy kínzom őt, s fájdalmat akarok okozni neki. Lelkileg mindenképpen, ugyanis fizikálisan nem tudom még, hogyan is kéne. Nem vagyok olyan, aki mondjuk belevág egy kést, elég, ha csak az elméjében történik mindez meg. Túl sok embert öltem már meg pusztán a gondolataim erejével, aligha hiszem, hogy pont Violet tudna lebeszélni a folytatásról. Nem tudok máshogyan élni, s nem is akarok megváltást, mert nem is ismerem ezt az utat, csak úgy tudok boldog lenni, ha közben mást tönkreteszek.
Most mégis felkelti annyira az érdeklődésemet, hogy a véres folyosóra visszairányítsam magunkat a szobába, ahol meg vagyok kötözve, ám ez nem akadályoz abban, hogy az én kezemben legyen az irányítás.
- Nem akarom. Ha az a szándékod, hogy még többen szenvedjenek, jó úton jársz. Engem csak te érdekelsz. – Mondom ki sötét pillantással, amit gondolok. Valahogy mintha a félelme éltetne engem. Vagy teljesen másról van szó, csak nem tudom elkülöníteni? A gyűlölet meg a szeretet kéz a kézben járnak, szinte egy hajszál választja el őket? Nem tudom, soha nem tanította meg ezt senki...
- Ez igaz. Akkor mi a szándékod velem? – Kérdezek vissza. Esetleg az, hogy ne is találkozzunk többet? Mert egyedül így zárhatjuk le további véráldozat nélkül ezt az egészet.. – Megint ezt a segítséget erőlteted... Nekem... nem lehet segíteni. Nem kellenek mások, akik az agyamban akarnak turkálni. Xavier is megpróbálta, most már soha többé nem hagyom neki. Érted már szöszi? Vagy téged bántalak, vagy mindenki mást... Nincs kiút.. – Rángatom a köteleimet, hiába vagyok még fiatal, és izmos, ezt azért nem tudom eltépni, az nem menne. Viszont így patthelyzet alakult ki. – Na akkor kezdhetjük megint? Miért nem akarsz velem játszani? – Kérdezem lemondóan, úgy tűnik mára a maradék lelkesedésemet is elvette.

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

 

Félreértés ne essék, nem azért sírok, mert bármit is bánnék. Szomorú sem vagyok, csupán haragos. Azért, mert nem tudom uralni az érzéseimet. Ettől még tisztában vagyok vele, hogy főleg negatív érzések jönnek ki belőlem, ezt már elfogadtam. Valahogy csapongok állandóan a gőg, és a lemondás között. Őrületbe kergettem az anyámat, megfélemlítettem Xaviert, az apám vadászik rám, nem kellek senkinek. Akkor majd én fogom uralni őket. Be fognak hódolni, akár tömegével nekem. Nincsen megváltás, Violet sem lehet az, hiszen retteg tőlem, nem adhatok neki semmi jót, hiszen nincsen bennem. Joggal akar felügyelni, nem is azt látom rajta, hogy segítene, sokkal inkább arról van szó, hogy nem akar otthagyni, hogy bárkinek is ártsak utána. Jólelkű, de ezúttal okkal cselekszik, a köz érdekében. Amikor végül magamhoz térek, nem túlzottan érdekel a megkötözés, végtére is az egész életemet rabságban töltöttem, a kötelek már nem árthatnak nekem. Az oldalam rendben van, és hiába rab a testem, a saját valóságomban azt teszek, amit csak akarok. Sötét mosollyal illetve megrázom a fejemet, hiszen egyértelműen jobban vagyok a vérátömlesztésnek köszönhetően, noha iszonyatosan mocskos vagyok most.
- Nem számít. Mindez nem érdekes. Az enyém vagy... – Nem nevetek, csak nézem, és már nem is ott vagyok, holott mindkét alakját figyelemmel tudom kisérni, azt is, amely itt maradt velem elrévedve a semmibe, és azt a Violetet is, aki előttem botladozva keresi a kiutat a sötét folyosón. Valami szörnyeteget szül most meg éppen, vagy a saját belső szervei zuhannak ki a hüvelyén át? Maga sem tudhatja, hiszen fájdalmat nem érez, csak az égető, perzselő forróságot. Azt hihetné, hogy ez nem valóság, ám ha odanyúl, érzi a ragacsos vért, és mit sem számít, hogy felfedtem előtte a kilétemet, ami itt történik vele, az lesz a végzete, innen már nem lehet kiútja.
- Mi az, hogy nem kell? Engem nem érdekel senki más. Jártam már itt. Nincsen segítség. Hát majd én segítek neked... – Felelem vészjóslóan, még mindig nem érti meg, hogy számomra nincsen kiút, akkor már én teremtem meg mások számára a poklot. A kérlelése ellenben mégis változatosság ahhoz képest, hogy eddig mások bántak velem. Kér, próbál a józan eszemre apellálni. A fenyegető árnyképek alakja eltűnik, és ismét a kanapén ül, én meg fekszem, merthogy megkötözve még felülni sem tudok. – Folytathatjuk később is Violet. Ha elhagynád a szobát, tudd, hogy ne vezet sehova. Nem bántalak, most még. De ne hidd, hogy bárki más érdekel itt rajtad kívül. Felesleges játszanod az angyalt, átlátok rajtad. Fenyegetést jelentek itt mindenki számára... Meg akarsz ölni...?

Violet & Jason

Lock me in your heart and trow away the keys!

A szőke kis Violet nem érti meg, azért vagyok itt, hogy bántsam. Hogy darabokra szagassam a drága kis lelkét, ha már a testéhez félek hozzáérni. Távolról figyeltem őt, rajongtam érte, s nem tudtam, hogyan közeledjek, hogyan ismerjem meg, így a rémálmát én építettem fel. Akarom őt, s miután nem tudom, hogyan kéne, így azt teszem vele, amihez igazán értek. Megőrjítem. Ahogyan anyámat. No nem akarom, hogy Violet is öngyilkos legyen, ám csak így lehetünk részesei egymás világának. Éveken át be voltam zárva, így nem tanultam meg, hogyan kéne. Láttam ugyan másokat, amikor elszöktam, ahogyan gyengédek egymással, ahogyan körbeudvarolják a másikat, ez nekem nem menne. Tudom, hogy ha közelebb engedne, akkor letépném róla a ruhát, hogy megnézzem, mi van alatta, ámbátor, ha sikerülne, nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, nem láttam még olyat, csak az ösztön hajt, hogy vágyjak rá. Ezért is volt, hogy az általam megálmodott lény, Will sem jutott el odáig, mert nem tudtam volna irányítani, és kiderült volna a turpisság. Annyi jóérzés van csak bennem, hogy ha már haldoklom, felismerjem, hogy jobban járt nélkülem, erre segítőkész, holott nem hogy nem szolgáltam rá, fenyegetem, elüldözöm, azt akarom, hogy húzzon el, hagyjon magamra, hogy ne bánthassam többet, ha már másra nem vagyok képes. Öklömnyi könnycseppek jelennek meg a szemem sarkában, fel is vinnyogok, ám nem a sajnálattól, a dühtől, hogy nem vagyok ezt képes kezelni. Egyszerre szeretem, és gyűlölöm magunkat. A lányt, aki itt áll rajongásom középpontjában, és a szörnyeteget, aki vagyok, aki szeretek lenni, máskor meg megölném magamat a kontrollálatlan érzelmektől. Még arra sincsen erőm, hogy az elhullajtott érzelemfolyót letöröljem, így az utat törve folyik le az államig, hogy végül az avarba csöppenjen.
- Akkor... el foglak pusztítani, ha elvettem tőled mindent... – Még a fejemet sem ingathatom, mert annyira szédülök, csak szavakkal fenyegethetem, mert már a szobájában ott hagy, ahol körül sem nézhetek, csak eldőlök az ágyára, ahova tett. Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, hogy visszaért, nem érzem az infúziót sem, vélhetően órák múlva nyitom ki a szememet. Golyó már nem volt bennem, csak azt érzem, hogy gyenge vagyok ugyan, ám összefüggőnek érzem a testemet, a hús már összehúzódott. Felülni még nem lenne értelme, mert azonnal felszakadna, ám nem is tudok, tekintve, hogy le vagyok kötözve. Meglepetten mérem végig, mosolytalanul villognak a szemeim.
- Ezzel nem tudsz.. megállítani. Ki sem léphetsz a szobából. Az enyém vagy, örökre. Az álmaid... csak rólam fognak szólni. A legrémesebbek lesznek, mint amit el tudnál képzelni. – És valóban, én eltűnök a kanapéról, vagyis maradok, ám az ő világában egy folyosón találja magát, amely sötét, kivágítatlan... Mögötte, pár lépésnyire ott haladok én. A folyosó végén mintha valami fény világítana, kitáruló ajtaja egy fürdőszobába vezeti... Döngő léptekkel haladok mögötte. S érzi, hogy forróság önti el az ágyékát, ahogyan valami véres kicsusszan a lábai közül.