Charles és Andy - Chicago

Andy & Charles

♪ I believe I can fly ♪
Csak finoman elmosolyodom a szavai hallatán. Na igen van épp elég nagy súly, ami a vállamat nyomja, de ezt én választottam, én vállaltam és nem fogok kihátrálni belőle, mert pont az olyanok miatt, mint ő is szükség van rá... rám. Lehet, hogy egyáltalán nem könnyű az életem, sőt nehéz, ha az elvárás sok, ha mindenki mást akar és képtelenség mindennek és mindenkinek megfelelni, de azért amennyire tudok igyekszem. Szeretnék segíteni neki és nem azért teszem, hogy viszonozza, vagy hogy mérhetetlenül hálás legyen, csupán azért, hogy jobb legyen neki, mert senki sem érdemli meg azt, hogy a bajban egyedül maradjon, és mert nem mindenki képes egyedül felállni és újra kezdeni az életét.
- Tudom, de legalább meg kell próbálni, ha attól jobb lesz nem igaz? - mosolyodom el újra. Sok a kutató tekintet, mindig sok, most is, de nem érdekel. Ha egy kicsit kitárnám az elmém minden bizonnyal olyan gondolatokat hallanék meg, melyek kétkedően fogadják, hogy egy magam fajta mit keres egy olyan fiatal mellett, mint Andrew, sőt jó eséllyel legtöbbjük eleve rosszat feltételezne rólam, vagy épp róla. Sajnos az emberi rosszindulattal nem lehet mit kezdeni, épp ezért kell a diákjaikat óvni, épp ezért kell óvatosan bejuttatni a köztudatba a létezésünket, hogy legyen idejük feldolgozni.
- És úgy érzed, hogy ez rossz igaz? Én úgy gondolom, hogy mindennel van előnye, csak megfelelő keretek között kell használni, erősebbé tehetsz így másokat. - érezni lehet és sejtem is, hogy tart a képességétől, mint ahogy sokan az iskolában, de nem feltétlenül rossz ez, nem minden esetben mondanám rossznak, amíg figyel rá és kontrollálja és nem használja direkt rosszra, de ez minden képességre igaz, mindet lehet szándékosan ártásra használni. Ellenben tanulásra is jó, felkészíthet másokat esetleges kemény helyzetekre, ha csak finoman adagol, ha segít nekik legyőzni a félelmeiket kontrollált körülmények között. Ez is valamilyen szinten edzés.
Biccentek neki egyet, majd szépen le is ülök a helyemre, őt pedig útjára engedem. Rendelek két szimpla rántottát, virslivel, kevés fűszerrel, mindenki úgy sózza magának, ahogy szeretné. Ha napok óta nem evett, akkor amúgy sem tenne jót a gyomrának valami zsírban tocsogó hamburger, vagy hasonló. Az ételhez is ugyanúgy szokni kell, mintha épp diétán lett volna eddig. Mellé pedig két narancslé kerül. Türelemmel várok, és csak csendben figyelem az embereket, amíg visszatér, majd újra megjelenik a mosoly az arcomon, amikor leül és már egy fokkal jobb fest, a sérülése mindenképpen, bár a legnyugodtabb akkor leszek, ha már rendesen el lesz látva.
- Egy iskolára, amit én vezetek egy jó barátommal karöltve, olyanok számára, mint mi. Egy menedék is egyben, egy védett hely. - a világtól, az emberektől, mindegy igazából, hogyan fogalmazzuk meg.

Charles & Andy

- Köszönöm. Még egyszer… azt hiszem ezt még sokszor fogja hallani Tőlem.
Jelentette ki a srác és megengedett magának egy szomorkás félmosolyt. Pár pillanat múlva lehajtotta a fejét. Túl korai volt még neki a vidámság akár a leghalványabb árnyalata is. Visszatekintett Charles arcára, látta rajta, hogy Ő maga sincs a legvidámabb hangulatban. Ez a fickó pont úgy fest, mint akinek a világ problémái nyomják a vállát. Ezt egyetlen embernek sem kéne megtapasztalnia… hatalma lehet rajta a nyomás.
- Igaza van. És valahol már meg is szoktam, csak hát tudja, hogy van ez… Teljesen nem lehet kizárni az embereket sohasem.
Főleg ha az emberfia belelát a fejükbe, még ha csak bizonyos mértékben is, egyetlen dologra fókuszálva.
Figyelmesen végig hallgatta a férfi szavait. Kicsit örül annak, hogy van ami akár szemernyit is, de eltereli a figyelmét az önmarcangolásról. Egy kissé meglepődött Charles képességén, nem gondolt arra, hogy van olyan mutáns, aki ekkora hatalommal rendelkezhet, uralni másokat… Még Adam sem rendelkezett ilyen mértékű erővel.
- Bizonyos szempontból igen. Képes vagyok meghatározni az emberek félelmeit. És ha akarom, akkor valóra tudom váltani őket… igazán valósággá…
Sosem volt büszke a tehetségére. Mindig is úgy érezte, hogy túlságosan erőszakos, nem szeretett másokban kutakodni.
Az udvarias gesztusra egy biccentéssel felelt. Amint belépett a cseppet sem hívogató helyiségbe, érezte magán az emberek tekintetét. Megpróbált nem odafigyelni rá, ez félig-meddig sikerült is neki.
- Nem is tudom, egy olyan tökéletes lesz, amit maga eszik. Persze, el tudom intézni egyedül.
Mondta egy hálás mosoly kíséretében és elballagott a mosdó felé. Jó negyed órán keresztül tisztogatta a sebét, amint elkészült vele visszatért újdonsült ismerőséhez. Megkereste szemével az asztalt, ahol helyet foglalhatott és leült vele szembe. Az étel jól láthatóan még nem érkezett meg.
- Még egyszer köszönök mindent, amit értem tesz. Mondja csak, mire gondolt, amikor egy biztonságos helyről beszélt?
Kérdezte érdeklődve.

Andy & Charles

♪ Nothing else matters ♪
Segítenék neki, ha nem tudná magát megtartani két lábon, ehhez kétség sem fér. Nem érdekes, hogy koszos, és a legtöbben minden bizonnyal e miatt is kerülték el. Nem hiszem, hogy mindenkit az alapján kellene megítélni, hogy hogyan is néz ki, mert ez még egyáltalán nem minden. Ez csak a külső, ami mindig valami miatt alakul, rossz dolgok miatt az esetek nagy részében. Az már sajnos az emberek érdektelenségét mutatja, hogy ebbe még csak meg sem próbálnak belegondolni, nem hogy esetleg segítsenek is.
- Nincs is szükség rá, nem várom el. Bőven elég nekem, ha segíthetek. - és nem kell éreznem a fájdalmát. Mondhatnánk, hogy valahol önző tett is, hogy segítek másokon, részben azért is teszem, hogy annál kevesebb legyen az a kínzó érzet, ami eljut hozzám. Tudom, hogy soha nem jön el az az idő, amikor az egész világot sikerül megváltoztatnom, vagy jóvá tennem, de attól még törekedhetek rá. Minden apró lépés ehhez segít hozzá, az is, hogy neki segítek, az is, hogy bárki másnak, főleg mert más nem teszi meg.
- Ne aggódj e miatt és ne foglalkozz másokkal, ahogy ők sem tették veled. Amíg kifizetjük az ételt, addig nem szólhatnak. - plusz én ott leszek mellette, kezeskedem érte, hogy nem tenne semmi rosszat, a rosszalló tekintetekkel pedig egyszerűen csak nem szabad foglalkozni az utcán sem és majd a büfében sem, amikor beérünk. El kell látni a sebét, legalább nagyjából, amíg el nem érünk a birtokra, ahol már meg vannak a megfelelő felszerelések és emberek, akik teljesen rendbe tudják hozni. De így nem maradhat, napok óta fertőződik már az a sérülés, aminek durvább következményei is lehetnek. Elmosolyodom, amikor hátrafordul és jön az a bizonyos kijelentés. Na igen egyszerű ezt meghatározni, főleg akkor, ha ő képességei is az elmével kapcsolatos.
- Igen, hasonlóak vagyunk Andrew, épp ezért találtam rád. Uralom az elmémet, a gondolatokat és másokét is, de... elég sok rétűnek mondanám a tehetségemet, ahogy te fogalmaztál. Ha jól sejtem, akkor te is hasonló módon a gondolatokra hatsz igaz? - nem ismerem a képességét, ezt nem tudom kifürkészni. Akadnak, akik igen és ha jobban elmerülök a gondolatokban, akkor én is képes lennék rá, a tetteiből, az emlékeiből leszűrni, de soha sem megyek a szükségesnél mélyebbre. Egyszerűen csak nem lehet, az elme az a mentsvár, ahová mindenki menekül, egyáltalán nem illendő csak úgy kérdés nélkül behatolni. Lassan elérjük közben a büfét, ahol szépen beengedem magam előtt, és maximum csak egy rosszalló pillantást vetek a felhorkanó tulajdonosra, aztán helyet is foglalunk. - Válaszd ki, hogy mit szeretnél, aztán rendbe kellene tenni a karod a mosdóban, legalább nagyjából. Meg tudod tenni egyedül? - segítek neki, ha arról van szó, de nem leszek tolakodó sem. Eddig bírta, ha esik, ha nagyjából kimossa a sebet, akkor a birtokig már eljutunk, ott pedig rendes ellátásban részesül majd.

Charles & Andy

Andy egyre biztosabbnak érezte magát két lábon. Egy pillanatra még neki kellett vetnie a hátát az épület síkos tégla falában, de szinte rögtön el is lökte magát tőle, csak puhán és biztonságosan. Fogalma sem volt, hogy mire számítson az alaktól, de erre a válaszra nem igazán tudott gondolni. Ha nem ilyen állapotban lett volna, akkor talán még meg is hatódik, hogy léteznek még ennyire jó emberek. Ritka ez manapság.
- Köszönöm… de nem vagyok biztos abban, hogy ezt meg tudom majd hálálni. Főleg, ha tud segíteni a társaimmal történtekben is.
Család… ez egy jobb szó lett volna. Gondolta. Hangjából már teljesen eltűnt a gyanakvás, átvette helyét a bánat és barátságosság valami furcsa egyvelege. Vetett egy hevenyészett félmosolyt a férfira, amit azonnal meg is bánt. Beugrott neki, hogy Matt is mindig ilyet bárgyú képet vágott, ha találkoztak egymással.
- Nagyon örvendek! Igen, ez így igaz. Pár napja már megvan, hogy ettem valamit. Ahogy gondolja, bár nem vagyok biztos benne, hogy így szívesen látnának bármilyen étel közelében.
Erre a gondolatra rögtön, jól hallhatóan meg is kordul a gyomra. Hagyta, hogy a férfi vezesse a büfé felé. Ahogy kiértek a sikátorból megcsapta a friss levegő /még ha városi szmoggal teli is/, jól esett az arcának. Bár így még nagyobb kontrasztba kerülhetett Önmaga testszagával. A vendéglátóhely felé vezető úton elballagtak egy jó pár furcsa tekintetű nő és férfi mellett, de ez Andyt egy cseppet sem érdekelte. Megszokta már, hogy az utca embere nem néz jó szemmel az olyan fiatalokra mint Ő, akik úgy tűnik, mint ha csak lézengenének az utcán. Főleg, ha így festenek. Andy gondolatai között azonban most teljesen más dolog járt. Egy észrevétel, ami előrefurakodott az agyában még néhány lépéssel ezelőtt. Odafordult Charles-hoz és kissé kíváncsian felvonta az egyik szemöldökét.
- Maga is hasonló, mint Én. Amióta találkoztunk nem láttam semmit… magából.
Nem kérdés volt, inkább hangzott kijelentésnek. A fiú már akkor gondolta, hogy lehet valami köze az olyanokhoz, mint Ő, amikor rejtélyesen lerázta magáról a kérdését, még a sikátorban.
- Ez a tehetsége?
Lehet, hogy ezt nem illendő feszegetni, de Andyéknél ez sosem volt tabu téma. Néhányukat leszámítva mindenki dicsekedett az erejével. Persze ebből a fiatal mutáns kimaradt, nem szerette fitogtatni a képességét, főleg, hogy ezzel másokat igazán kellemetlen helyzetbe hozhatott.

Andy & Charles

♪ We are the world ♪
Örülök, hogy legalább annyit sikerül elérni nála, hogy kicsit feljebb tornássza magát, azt hiszem ez is már mindenképpen előrelépésnek számít az eddigiek után. Napok óta ebben az állapotban lehet ez még gondolatolvasás nélkül is el tudom dönteni, hiszen jól látszik a külsején, a ruháján, úgy általában az egész srácon és ez felettébb rémes, engem legalábbis rosszul érint. A tény pedig még inkább, hogy mások képesek voltak csak úgy elmenni mellette, mintha egyáltalán nem is számítana, ha nem egy ember lenne ő is, egy eltévedt lélek, akinek segítségre van szüksége.
- Természetesen. - bólintok egy aprót, továbbra is a barátságos mosoly játszik az arcomon. Hát persze, hogy komolyan gondolom, bár érthető, ha fél ettől, ha nem tud könnyedén pozitívan állni a kérdéshez, ha nem mer csak úgy azonnal megbízni bennem. Ettől még én azon leszek, hogy segítsek neki, és remélem, hogy el meri hinni és engedi is majd. Ha nem is azonnal, de szeretném meggyőzni.
Nem lep meg, hogy összerezzen, olyan most, mint egy kivert kutya, akinek senki fel sincs bizodalma, még a felé sem, aki tényleg segítő kezet akar nyújtani felé. Meg tudom érteni és épp e miatt kell óvatosan közelednem felé. Szerencsére elég jól ismerem már az embereket, mindig csak az a fontos, hogy tudd kivel hogyan kell bánni, bár persze mindig akadnak zsákutcák, de attól én még újra és újra megpróbálom.
- Mert más nem segít és mert tudom, hogy milyen elveszettnek érezni magad, átérzem a fájdalmad. - ha tudná, hogy szó szerint így van, ha tudná, hogy jártam már odabent akkor, amikor rátaláltam... Ez ebben a legnehezebb, e miatt nem tehetem meg, hogy túlságosan gyakran használom a Hank által tervezett gépet, mert fájdalmas, mert túl sok terhet helyez a vállamra, túl sok gondolat és kín száll meg, és néha felettébb nehéz visszatalálni önmagamhoz. De tudom, hogy kell épp az olyanok miatt, mint ő is, akik segítségért kiáltanak és akiket nem karol fel senki. Végre legalább feláll, sikerült elérni egy újabb aprócska sikert, ami örömömre szolgál felettébb.
- Charles Xavier vagyok és ez egy elég bonyolult történet, ami nem pont ide az utcára való, főleg nem, amíg ilyen állapotban vagy. Azt a sebet el kellene látni, fertőtleníteni és gondolom már odébb van, hogy legutóbb ettél. - szeretném, ha érezné, hogy nem akarok ártani neki, főleg nem csőbe húzni, de attól még nem mondanám el itt a nyílt utcán a részleteket, és neki is jobb lenne, ha egy nyugodt helyen leülhetne kicsit. - Mit szólnál, ha először leülnénk a közeli kis büfében enni valamit és a mosdóban rendbe tennénk a vállad? - az azért még sem fenyegető tett, hiszen lesznek ott mások is igaz?

Az idegen szavai tompán jutottak el Andrew agyába. Ködös tekintettel figyelte az alakot. Még mindig össze volt zavarodva. Nem csupán a napok óta tartó sokk volt rá hatással, nem értette, hogy a fickó mit akarhat Tőle. Igen, mondta, hogy tud neki mutatni egy biztonságos helyet, ahol akár barátként is kezelhetik. Segítséget is emlegetett… csak egy kérdés van, miért tenné meg mindezt egy vad idegenért.
Amint a férfi megemlíti, hogy esetleg még néhány társa életben lehet, és ismer olyanokat, akik kideríthetik, hogy mi történt kitisztul egy kicsit az agya. Enyhén félrebillentett fejjel feljebb tornássza magát.
- Komolyan gondolja?
Hangja és tekintete talán egy szemernyivel nyugodtabb. Nem tudja még biztosan, hogy mennyire bízhat ebben az alakban, de minden porcikája szeretné, hogy igaza legyen, ezért inkább a szívére hallgat, mint sem az előérzetére. Arra, hogy úgy sem tudott volna segíteni csupán felhorkan.
Kissé meghökkent, ahogy az idegen oda guggolt hozzá. Egy ennyire jól öltözött ember miért ereszkedik le egy ilyen szintjére, mint Ő? Az érintéstől összerezzent, nem fájdalomtól, hiszen a másik karja sebesült meg. De érezte magában, hogy ez az ember nem akar rosszat Neki.
- De… miért segítene nekem?
Kérdezte halkan, majd erőt vett magán és lassan, de segítség nélkül feltápászkodott. Így állva még rosszabbul nézett ki. Mocskos és bűzlő ruhák, koszos bőr. Beletúr zsíros, kusza hajába és megvakarta a fejbőrét.
- Mit is mondott, mi a neve? Én Andrew vagyok, Andrew McCann. Hogy talált rám?
Az, hogy nem is olyan régen az ismeretlen férfi a nevén szólította nem jutott el a tudatáig, akkor még teljesen magába volt fordulva… most azonban, a remény aprócska sugara arra késztette, hogy tegyen valamit. A mozgástól sebesült karjába belenyilallt a fájdalom, alig láthatóan a sebből zöldes-fehér genny szivárgott.

Andy & Charles

♪ Everybody hurts ♪
Megértem, hogy nem dolgozza fel könnyen a hirtelen jött információkat és főleg nem egyszerű csak úgy megbízni egy idegenben. Nem is várom el, hogy azonnal felpattanjon és velem jöjjön, érezni lehet a kavargó gondolatokból, hogy még ő maga sincs tökéletesen tisztában azzal, hogy mi legyen, hogy mit tudna kezdeni magával, de valahol a lelke mélyén biztosan tudja, hogy ez a mostani állapot nem megoldás, ezt sem tarthatja örökké, muszáj lesz egyszer felállnia a földről és megpróbálni végül tovább lépni.
- Tudom, a veszteség mindig nehéz, de a fájdalom is enyhül idővel és talán nem haltak meg mind. Ismerek olyanokat, akik utána járhatnak annak, hogy mi történt néhány napja. - kuszák a gondolatai és nem is szokásom csak úgy belemászni mások fejébe, de van olyan helyzet, amikor szinte lehetetlen elzárkózni, amikor a képek csak úgy maguktól kúsznak be a fejembe, amikor nem is tehetek róla igazán, és jelen esetben szükség is van erre, hogy segíteni tudjak neki, nyitni felé, hogy figyeljen a szavaimra. Természetesen még csak nem is hazudok, utána járhatunk, hogy pontosan mi történt, vannak kapcsolataim és vannak rendkívül ügyes felderítőim, akiknek nem nehéz betörni a rendőrségi rendszerekbe és felkutatni, hogy pontosan mi is történt azon a vészterhes éjszakán.
- Ha segíthettél volna, nem küldenek el. Csak azt tetted, amit kértek, mindenki megértené. - a bűntudat, igen nagyon jól ismerem én is, bármennyire is a legtöbben azt hiszik rólam, hogy bennem soha semmilyen kétség nincs, ez nem így van. Én is voltam gyerek, nekem is voltak az életemben nehéz időszakok. A könyvtár... a rengeteg könyv, ha a nevelőapám nem megy vissza miattunk, ha nem akar nekem segíteni, akkor nem hal meg, nem ég el azzal a rengeteg könyvvel együtt, amit én balga módon menteni akartam. Nem vagyok egy gyűlölködő típus, de akkor idő kellett, amíg képes voltam lenyugodni, amikor már nem éreztem minden elborító haragot Cain iránt, hiszen akárhogy is nézzük, de a féltékenysége szülte a káoszt. A kezemet természetesen visszahúzom végül és csak szimplán leguggolok elé, hogy mégis csak egy szintben legyünk, majd a kezemet óvatosan a vállára teszem, remélhetőleg arra, amelyik nem fáj.
- Tudom, hogy nem könnyű ezen tovább lépni, de ha engeded, akkor segítek, abban is hogy jobban legyél és abban is, hogy kiderítsük, mi is történt pontosan. - nem tehetek most mást, meg kell próbálnom elérni, hogy rám figyeljen, hogy ne folyamatosan csak az önvád legyen a fejében, hogy képes legyen másra fókuszálni, akkor is, ha ez az utána járás, a nyomozás, mindegy. Talán nem találunk semmit, de addig is elvonatkoztat, addig is időt nyer, hogy képes legyen megnyugodni.

Tárgy: Re: Charles és Andy - Chicago Vas. 17 Aug. - 22:32

Andy, még mindig saját magába roskadva ücsörög, már vagy fél órája elállt az eső, de nem mozdult. Vállát a kukának döntve bámul maga elé. Újra lépések zajára lesz figyelmes. Kissé összébb húzza magát, arcát beletemeti a térdei közé. Inkább senki ne lássa a szenvedését. Higgyék csak azt, hogy egy fiatal alkoholista, aki elitta a családja minden pénzét és kitették az utcára. Ez az alak azonban más. Megáll a srác közelében és hozzászól. Hangjából csupán kedvesség hallatszik, semmi gúny, vagy megvetés.
A fiú félelemmel vegyes gyanakvással emeli fel a fejét. Jól szituált férfi, arcán barátságos kifejezéssel. Cseppet sem tűnik szociális munkásnak. Végig hallgatja a mondandóját, majd csak bámul maga elé. Segítség... egy hely... ahol talán jobb lesz. Ezen elmereng néhány pillanatra, majd ismét az idegenre fókuszál. A felé nyújtott karral jelenleg még nem törődik. Hangja rekedt a sírástól, valamint, hogy a napokban nem igen beszélt senkihez.
-Hogy lehetne minden jobb? Hiszen meghaltak... mindenki akit szerettem, a barátaim... a családom. Zack, Cassie és még Matt is... nincsenek többé.
Most először mondta ki hangosan mind azt ami a fejében járt. Igaz, erre nem voltak tényleges bizonyítékai, de a vérfoltok és az épület állapota eléggé meggyőző volt. Könnycseppek gyűltek a szemében és beszéde hadarássá változott. Még mindig a férfi tekintetét figyelte. Kibukott belőle az amitől rettegett, de tudta, hogy ez az igazság.
-És én ott hagytam Őket. Elfutottam, segíthettem volna nekik. És akkor talán még most is...
Elcsuklott a hangja, ökölbe szorította a kezét és ahogy csak tellett Tőle belevágott az aszfaltba. A fájdalom csak tompa volt ahhoz képest amit a vállában érzett már napok óta, így nem zavartatta magát egy percig sem. Felnézett az idegenre és megrázta a fejét. Nem voltak az agyában tiszta gondolatok, csak a múlt eseményei kergették magukat benne, újra és újra.

Tárgy: Re: Charles és Andy - Chicago Vas. 17 Aug. - 22:03

Andy & Charles

Mindenkinek az életében akadnak nehéz napok, mindenki életében rengeteg a fájdalommal teli időszak, de mi mutánsok ezekben az átlagnál is jobban bővelkedünk. Csak a képességeink miatt, csak mert a társadalom kitaszítottjaiként élünk, a peremen, megbújva, várva az időt, amikor majd a társadalom képes lesz a jót meglátni, képes lesz elfogadni a másságot és már nem félni attól, hogy vannak olyanok, akik többre képesek, mint ők. Tudom, hogy nem kéne, sokak szerint nem kéne hinnem benne, hogy ez lehetséges, mégis úgy gondolom, hogy idővel a világ elindulhat egy pozitív irányba, ahol nem az ellenségeskedésen van a hangsúly, ahol élhetünk együtt, vagy egymás mellett békében. Épp e miatt fordulhat most elő, hogy egyedül jöttem el, mert épp a gondok miatt nincs rá idő. Nem tudjuk, hogy ki áll a dolgok hátterében, nem tudjuk, hogy mi miatt tűntek el a diákjaink, az iskola fontos tagjai, felnőttek és fiatalok is, de sajnos mindettől függetlenül az élet még megy tovább. Az újakat is meg kell keresni, hiszen a fejemben ott zsong az a sok gondolat, az a sok kétségbeesett kiáltás, az a sok magányos suttogás. Eric folytatja a kutatást, amíg ezt az utazást beiktattam, mert kellett, mert az, amit innen éreztem túlságosan sürgető volt ahhoz, hogy csak úgy annyiban hagyjam.
Nem nehéz őt megtalálni, végigvágni a Szeles város utcáin a taxival, figyelve a gondolatok apró rezdüléseire, majd végül elengedni a sofőrt, és nem messze tőle a betonra lépni. Már messziről is szinte fájdalmas érzékelni őt, túlságosan fiatal, hogy ennyi fájdalommal legyen telve a szíve, de ahogy közeledem még rosszabb, főleg látni, ahogy újabb és újabb emberek mennek el mellette, ahogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják, ahogy szenved, pedig ha kicsit is odafigyelne valaki látná, én pedig kínzóan érzékelem is. Szó nélkül lépek közelebb, az arcomon az a jól ismert megértően barátságos mosoly ül, mellyel minden együttérzésemről biztosítani akarom őt, ahogy a kezemet nyújtom felé, hogy ha elfogadja felsegítsem.
- Nem lesz baj Andrew... segíteni szeretnék. - tudom a nevét, de nem szándékozom titkolni ezt most, nincs is szükség rá, hiszen a rengeteg kép, ami csak úgy özönlik a fejéből, szinte már megállíthatatlanul mutatja, hogy ismeri a fajtánkat, tisztában van azzal, hogy nem ő az egyetlen, aki képes dolgokra. - Tudom, hogy most úgy tűnik, hogy minden összeesküdött ellened, de jobb lehet, van hely, ahol jobb lehet, ahol nem bánt senki. - a hangom lágy, finom és megnyugtató, mint mindig. Nem sugárzok a fejébe semmit, nem szokásom így befolyásolni másokat. Neki magának kell megnyugodni, neki kell elérni, hogy képes legyen a helyzetet kezelni, feldolgozni, én mindig maximum csak segíthetek azzal, hogy megpróbálom rávezetni az ösvényre azt, aki maga nem talál rá.

Tárgy: Charles és Andy - Chicago Vas. 17 Aug. - 20:56

Az újabb zokogó roham alább hagyott. Andy letörölte arcáról a könnyeket, ezzel viszont csak rontott a helyzeten, még piszkosabb lett a képe mint volt. Még mindig a sikátor hideg aszfaltján feküdt. Fogalma sem volt róla mennyi lehet az idő. Csak annyit tudott, hogy világos van, bár ide nem sok szűrődött be az utca fényéből. A zajhoz és a szagokhoz már hozzászokott ebben a pár napban. Csak egyszer hagyta el ezt a helyet, amikor szerzett magának egy flakon vizet.
Megkordult a gyomra. Automatikusan szeme elé emelte a kezét, azonban nem a jól megszokott látvány fogadta. A karóra, amit Zacktől és Mattől kapott a tizennyolcadik születésnapjára valahol az épületben lehetett, ahonnan elmenekült. Nyüszítéshez hasonlatos hang szakadt fel a torkából.
Vett egy nagy levegőt és ültébe küzdötte magát. Egy újabb ember sétált el mellette, ez volt a negyedik az elmúlt jó néhány órában. Ez a fickó is teljes közönnyel baktatott el mellette. Minden bizonnyal azt hitte, hogy hajléktalan... de hát tulajdonképpen igaza is volt. A fiúnak nincsen hová mennie, nincsen kihez fordulnia. Ilyen kilátástalan helyzetben még soha nem volt. Megrázkódott és hátát a téglából épült ház falának döntötte. Odanyúlt a már szinte teljesen kiürült flakonhoz és kikortyolta belőle a maradék, áporodott vizet. Közben egy patkány kúszott mellé, szürke rühes bundájából víz csepegett az aszfaltra. Andy képes lett volna felállni és odébb menni, nem volt olyan gyenge, hogy ne tudjon járni. De nem tudott másra gondolni, mint, hogy nem éri meg az erőfeszítést. Kézfejével odasuhintott az állatnak, az egy rosszalló visítást követően eliszkolt.
A fiú kissé buta arckifejezéssel maga elé meredt, annyiszor megpróbálta már megérteni, ami pár nappal ezelőtt zajlott le, de nem sikerült neki. A csoportjuk ebben az évben már huszonöt főt számlált. Azt tudta, hogy nincs minden rendben. Főleg Adam és egy Will nevű fickó között. De hogy egymás ellen fordultak volna... ezt nem tudta elképzelni. Miért bántanák egymást a társai... holmi megjátszott hatalom nem érne meg ennyit. Érezte, hogy az eső első cseppjei koppannak zsíros, göndör fürtjein, majd az arcán, végül az egész testét elkezdték áztatni a hulló cseppek. Kicsit közelebb húzódott a szeméttárolóhoz, az nyújtott neki egy kis fedezéket.

Tárgy: Re: Charles és Andy - Chicago

» Eric & Melodie - Chicago
» Arlington Park, Chicago
» Útszéli kocsma Chicago közelében
» Charles <3 & Jean
» Jean & Charles <3