Scott & Jean - Álmomban már láttalak

Flyin’ with the phoenix

♪ End Of The Road ♪

Teljesen jól látja, az a fajta teniszező vagyok, aki még a lehetetlen labdákra is ráfut, csakazért is átszenvedi, átpaszírozza a hálón, s ha nem sikerül, akkor leüvölti a bíró haját, hogy már kint volt. A szópárbajok nyertese vagyok, ha valakinek jobbak az érvei, elintézem azzal, hogy ostoba gyengeelméjű. Jean nem. Állandóan lefőz az ilyen adok-kapokban, nála értelmesebb lányt mégsem nagyon láttam. Fájdalmas, de helytálló felismerés. A galád tettemet bosszú követi, erre már csakazért sem reagálok szavakkal, kisöpröm a szememből a vizet, és mosollyá fogom vissza a nevetésemet, azért ne essünk túlzásba. Méregetem egy darabig, mint aki nem hiszi el hogy valaki mit tud kihozni belőle. Összeütöm a kezemet, mintha eddig valami tapsra vártam volna, és felállok, őt is felhúzva.
- Megint mindent egyszerűsítesz. Több dolgoktól félek, legfőképpen magamtól. Már csak ezért is jó, hogy tisztességes baba vagy, és nem turkálsz a fejemben. – A szememhez köthető képességre kérdez, valóban egész furcsa, hogy nincsen rajtam a szemüveg, sokszor meztelennek érzem magam nélküle, a fény is furcsán éri az íriszemet. Időnként megszokásból is felteszem, úgy egy fokkal teljesebbnek érzem magam vele. – Az eredeti kvarc alakja más volt. Egy vízszintes pályán mozgott a csóva. – Magyarázom pusztán udvariasságból, mert ahogy bólogat, szerintem már nélkülem is kitalálta.
- Ez már... túl bonyolult. Most itt vagy, a többit hagyjuk. Úgysem tudlak idenavigálni, fogalmam sincsen, hol a sziget igazából. – Rántom meg a vállamat, valahol örülnék neki, ha hazajutnánk, ha Slyvie legalább egy fokkal jobban lenne, nem csak fizikálisan, lelkileg, mert valahol mintha még nálam is jobban maga alatt lett volna. Talán az otthoni környezet javít az elgondolásain. Elképzelni sem tudom, hogy Jean hogyan rendelkezhet ilyen erővel, hogy képes legyen álmokban is létezni, rám találni, jobb is, ha nem gondolok bele, mert csak enne a sárga irigység. Csendre intem, nem kell az állandó okoskodás. Felsétálunk az epikus látképhez, amely tényleg álomba illő. Nem tudom, hogy mivel érte el, de nem minden második gondolatom az, hogy beleverjem a kis barna fejét a betonba, sem pedig az, hogy lerángassam a csipkés fehérneműjét. Csak minden harmadik. Átölelem, és már meg sem szólalok, még akkor sem, amikor megfogja a kezem. Nem tudom, hogy mi lesz majd velünk, ám még tart az álom. A naplementével búcsúzunk, majd beúszik a végefőcím.

Scott & Jean

Csak lazán elmosolyodom. Na igen, azt észrevettem, hogy mindig úgy érzi, hogy valamit mondania kell, mintha csak valami kényszer lenne benne, hogy ha bárki mond neki valami jó szót, akkor már egyből legyen rá egy reakciója, hogy miért nem így van, hogy miért téved a másik, hogy ő miért rossz és miért hibás, minden áron ezt akarja bizonyítani... amit tényleg igazán nem értek. Néha az ember igenis elfogadhatja, hogy ha valaki kedves vele, mert néha mindenkinek jár egy-egy jó szó, ennyire egyszerű, én pedig miért ne adhatnám ezt meg neki, főleg álmomban?
- Ééén? De legalább nevetsz! - nem zavar a víz egyáltalán nem, amúgy is itt érezhetően elég meleg van, annak pedig határozottan örülök, hogy neveti magát, talán most először azóta, hogy ismerem... jó, ez megint hülyeség, mert most sem ismerem, csak álmodom, de attól még akkor is tetszik, én is csatlakozom hozzá, és egy mozdulattal visszaküldöm a kölcsönt és egy kisebb adag sós tengervizet csapok az arcába. Az a lényeg, hogy legalább egy kicsit nevetni látom, még akkor is, ha ez nem valóságos, de talán egy kicsit tényleg megnyugtatja a lelkem, amíg alszom, még ha ez nem is igazi, ha nem is valóságos.
- Miért kéne bárkinek félni bárkitől, te sem félsz tőlem, én sem tőled, ez azt hiszem így pont jó... Küklopsz! Egyébként miért Küklopsz? Nem is egy szemed van. - mosolyodom el, bár tudom én a választ, mármint sejtem, hiszen igazából egy szeme sem látszik a szemüvegnek hála, ellenben a sugár, amit kilő az egy pontba összpontosul, tehát végülis van logika abban, hogy mi a neve, csak azt hiszem egy kicsit kötekszem.
- De nem is úgy értem, hanem csak szimplán álmodlak, nem tudnék bejutni a fejedbe, az álmodba... igazából. - megrázom a fejem. Az lehetetlenség, az képtelenség, főleg mert még a professzor se találta meg őket, akkor én hogy tudnám ezt megtenni pusztán akaratlanul, pusztán a tudatalattim segítségével? Ez nagyjából lehetetlenség lenne, hiszen még rendesen irányítani sem tudom a képességeimet, nem vagyok én olyan erős, hogy eljussak olyan távolságba, amiről még csak sejtelmem sincs. A professzor is a Cerebrot használja, ha messzebb akar nyúlni, pedig ő jóval erősebb nálam és már sokat gyakorolta a képességét, szóval nem fog róla meggyőzni, hogy ez nem csupán egy kósza álom a fejemben, akárhogy próbálkozik. Felállok szépen, amikor ő is ezt teszi és elindulok utána a part mentén. Elmosolyodom, amikor kiderül, hogy pontosan mit is akar, én pedig csak játékosan cipzárt húzok a számra és tényleg meg se szólalok, csak akkor nézek hátra a vállam felett meglepetten, amikor hátulról átölel. Végül óvatosan a kezeimet az övéire helyezem, és elpillantok a távolba. - Szép... - csak ennyit bökök ki, hogy most ez a naplementére vonatozik, magára az álomra, esetleg arra, hogy most rendesen viselkedik... hát kit érdekel?

♫ You're not alone ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ You're My Best Friend ♪

- Valamit csak mondanom kellett, na. – Húzom most már el a kezemet, ennek a sok érintkezésnek is megvan azért a határa, igazából még barátok sem vagyunk, akkor meg mit érzelgősködünk. Halvány mosoly ugyan ül felkavaróan csinos ajkaim tövében, ám ezt az önfényezést rendszerint el szoktam rontani azzal, hogy jellemileg egy tál kruplifőzelék és bájosabb. A külsőség nem minden, ha igazán megismer valaki, akkor sikítva szokott menekülni, úgy vélem, Jean is jó úton van, hogy idáig elérjen, Slyvie pedig már célba is ért. Vagy letarolok valakit, mint valami alfahím, hogy utána dobjam el, vagy véletlenül hagyom magam megismerni, hogy a lelkem helyén tátongó korcs sötétség bátortalanítsa el az érdeklődőt. Mára befejeztem a kötekedést, már az is csoda, hogy valamiért idetalált a szigetre, és most tudunk beszélgetni. Ha véletlenül hozzáérek, akkor úgy érzem a bőrét, mintha valóban itt lenne, miközben biztosan nagyokat vigyorgok álmomban, az engem nézők mulatságára.
- Menj a fenébe... – Nevetem el most már magam, és ha már ott ücsörgünk a vízparton, akkor belenyúlok a tengerbe, hogy egy kisebb marékkal szórjak az arcába. A tóparton is segítőkész, bátorító volt, amit rugdosással próbáltam elhárítani, első körben nem rajta, hanem az állványon kitöltve az ingert, hogy nem ütném meg. Nem bántanám. Pedig a képességével strapabíró lánynak tűnik, ha letépném róla a bugyit, a telekinetikus erejével engem robbantana cafatokra. Érzéki veszélynek tűnik, ám amikor rám pillant az ártatlan csokiszemeivel, inkább csak egy barackot nyomnék a fejére, mintsem megbecstelenítsem.
- Valamiért tényleg nem. De ne hidd, hogy félek tőled. Tee... Csodalány! – Csóválom meg a fejem, még mindig picit mosolyogva. Nem szokásom senkit sem a mutánsnevén szólítani, de ő elképesztő dolgokra képes. Végülis Jean marad nekem, még ha nem is bírtam ki, hogy ez most máshogy legyen.
- Tévedés. Az én álmom, én álmodok, te csak behatoltál. Én nem tudnék a tiédbe, ezt azért fontold meg. – Ez még számomra is logikus, csak ő annyira próbál mindent megmagyarázni, hogy néha még a saját filozófiájába is belekeveredik. Aztán gondolok egyet, és ismét felállok, őt is felsegítve; az álom nem ér véget, talán még van egy kis időnk. Nem is tudom, hogy mikor ültem ide ki, de ahogy most körülnézek, látom, hogy a nap lassan aranysárgává válik, és a látóhatár aljához közelít. Nem nyújtom ismét a kezemet, csak megindulok, kérdőn visszanézve rá, hogy jőjjön már. Megindul a part melletti sziklák közt található ösvényen, amely valami magaslatibb ponthoz vezet.
- Akkor csak fogd be. Nézzük meg a naplementét. – Vágom el az okoskodása forrását, és amíg megyünk felfelé, még szemmel tudjuk tartani a lemenő csillagot. Ha fent vagyunk, egy fa árnyéka alatt maga elé tolom, és hátulról ölelem át. Nincsen ebben semmi tolakodó, ha már az én álmom, akkor aktívan kezelem. A lány nem a párom, nem a szerelmem, de valami barátságot akar belőlem kicsikarni. Talán benne lehetnék.

Scott & Jean

Nem akarom én direkt zaklatni, nem is tudom, hogy miért jutott eszembe. Valami oka volt, aggódom érte, természetesen ez lehet a kézenfekvő magyarázat, és mivel őt ismerem a legjobban azok közül, akik eltűntek, logikus, hogy ő az, aki a fejembe szökött, no meg ismerem a bátyját, ez pedig még inkább jó indok arra, hogy duplán aggódjak érte. Tudom, hogy Alexnek is rémes lenne, ha az öccsét valami baj érné, mert mégis csak... az öccse, akármennyire is nem viselkedik éppenséggel úgy. Én is szeretem a húgomat, nem viselném túlságosan jól, ha valami baja esne, akkor sem, ha ő jelenleg ki nem állhat engem, és ezt még csak meg sem próbálja palástolni.
- Nem szálldosok... álmokra Scott, nem is értem, hogy ezt most honnan szedted. - rázom meg tétován a fejem. Nem mentem én senki álmába, mint egy méhecske, csak álmodom és épp vele álmodok, de ahhoz képest komolyan furcsán sokat kötekedik, amit még mindig nem értek, bár az ember saját magával is szokott vitatkozni időnként, a tudatalattival is lehet azt hiszem, van ebben azért talán valamiféle halvány realitás.
- Hát akkor... bocs? - pillantok rá egy félmosollyal kissé azt hiszem bizonytalanul, mert ezek alapján úgy fest, hogy megnehezítem csak a dolgát azzal, ahogyan viselkedem vele, pedig én aztán nem akartam neki feltétlenül ártani ezzel, vagy bántani, hogy... nyitott vagyok vele, csak úgy gondolom, hogy ennyi mindenkinek ki jár, még neki is annak ellenére is, hogy tényleg felettébb morcos és felettébb gyakran, de nem hiszem, hogy kötelező mindenkinek ugyanígy viselkednie vele. Amúgy is megteheti, hogy elküld a fenébe, ha épp ahhoz van ihletése, de nem tette, akkor pedig... nem kell ezt direkt kierőszakolnom belőle igaz?
- Ha le akarod tépni a karom, majd megvédel magam. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. - De nem hiszem, hogy ezt akarnád tenni. - nem azt mondom, hogy tökéletesen ismerem, csak azt, hogy szerintem ő nem feltétlenül annyira rossz ember, amilyennek beállítja magát, csak valahogy tényleg direkt azt akarja, hogy mások utálják, mert... hát a fene tudja, önmarcangolás, vezeklés?
- Ez az én álmom, így hát nem igazán kockáztatok vele. - finom kis vállrántás újfent, mert tényleg úgy érzem, hogy folyton csak köti az ebet a karóhoz, minden áron, be akarja bizonyítani, hogy tényleg ő itt a rossz, ő az, akitől félni kell, ő az áldozati bárány, meg tudom is én. Én ebben nem hiszek, minden bizonnyal van oka rá, hogy így vélekedik, de szerintem megpróbálhatna egy kicsit legalább pozitívabb lenni, legalább az álmomban. Én irányítok... akarhatom, hogy pozitívabb legyen nem?
- Adjak okot rá, hogy utálj? Majd... megpróbálom és nem hárítok Scott, egyszerűen csak szerintem nem elég erősek az "Utáljon engem mindenki!" jellegű érveid. - legalábbis nagyon ezen dolgozik, csak tényleg nem értem miért. Vannak, akik minden áron próbálnak egy közösség részévé válni, mások pedig pont hogy megpróbálnak direkt kiszökni előlük? Azért ez elég fura nekem, nem tehetek róla.

♫ Nobody wants to be lonely ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ Cruel to be kind ♪

Sokkal kétkedőbb vagyok mint ő, ha ez még nem tűnt volna fel. Viszont elfáradtam abban, hogy örökké szkeptikus legyek. Ha a többiek hajótörésnek fogják fel, az én életemen mit sem változtat az, hogy itt ragadtam, ugyanolyan elhagyatatott vagyok, mint a birtokon voltam. A birtokon, ahol valaki mégis rámtalált, Jean személyében, és most ismét itt van, tagadva azt, hogy kísértené az álmaimat.
- Olyan vagy, mint egy méhescske, aki virágok helyett álmokra szálldos rá, de egyiken sem képes megülni igazán? – Kérdezek vissza, talán egy kicsit tényleg vitatkozik. Hihetetlen, hogy ezt az angyali teremtést is képes vagyok provokálni, lehúzni a saját szintemre, a saját megcsömörlött valóságomba. Nem, tényleg abba kéne már hagynom. Az első alkalommal képes voltam megállni, hogy olyan legyek, amilyen valóban vagyok, most nem megy. Letértem még a saját utamról is, következetlen lettem, ebből látszik, hogy már azt sem tudom, hogy kinek is kéne lennem.
- Nézd... én vagyok provokatív. Hajlamos vagyok akárkit bántani, még ha nem is ártott nekem. Esetedben viszont emészt valami... gyomorkavaró érzés. Nem kéne ezt tennem. Túlságosan önfeledt vagy velem. Megmondtam neked már a tónál is, engem utálni szokás, és azzal, hogy te nem teszed, nem tudom kezelni... – Hajtom le a fejem, és félrenézek, a víz most leköt, mint a csokibarna szempár. A lányok gyenge teremtények, akiket igába lehet hajtani, vagy éppen a vérüket venni, na de mi van, ha véletlenül valakit mégis érdekelek, mint ember, vagy mint barát? Ez sok, erre nem vagyok felkészülve. Tennem kéne róla, hogy elüldözzem, mert a végén még azt hiszi, hogy meg tud változtatni. Még csak az kéne.
- Erről van itt szó. Sötét dolgokat tettem. Gyilkoltam, kínoztam, ha úgy tartotta kedvem. Miből gondolod, hogy ha visszatérek, nem azzal ünneplem meg, hogy letépem a karod? – Mondjuk önmagamat hozom nevetséges helyzetbe, mert ha ilyen terveim lennének vele, akkor nem verném nagy dobra. Vagy mégis, félelemkeltési célzattal? Talán.
- Az őrület határán táncolok, és azt kockáztatod, hogy itt ragadsz, ebben az álomban, velem. Amelyből sosem jutsz ki. Még maga a professzor sem érinti az elmémet. Különben meg... tudod mit? Az álomban... akármit megtehetek nem? – Pillantok rá fenyegetően, akár bánthatnám is, akár oda is hajolhatnék, hogy leteperjem, a magamévá tegyem, aztán lehanyatlik a karom, és csak a térdemet kulcsolom át, amire ráhajtom a fejem.
- Miféle hülye pajzs védelmez téged, hogy mindig elhárítasz mindent...? Utálom, hogy nem tudlak utálni. – Rázom meg hitetlenkedve a fejem, inkább nem is nézek rá, csak zordan ráharapok a nyelvemre.

Scott & Jean

Ő lehet, hogy elfogadja, de én még mindig nem jutottam el idáig, hogy ez tényleg nem egy szimpla álom lenne, ahol ő csak egy olyan álomkép, akit az én fejem hoz létre, bár vannak furcsa részletek, amiket nem tudok igazán hová tenni, de attól még... hogy a fenébe lehetne ez más, mint egy álom csupán? Nem kerülhetek csak úgy oda egy olyan szigetre, még gondolatban sem, ahová a professzor képtelen elhatolni a Hank által kifejlesztett géppel. Az... az egyszerűen képtelenség! Nem vagyok hajlandó ilyesmit elhinni.
- Nem... nem kötöttem ki senki elméjében Scott, ez egy álom! - vicces veszekedni a saját tudatalattimmal, mert most nagyjából ez történik, vitatkozom saját magammal, hiszen ő csak egy kivetülése a gondolataimnak, semmi több, miért is lenne több, már hogy a fenében lenne több, ha egyszer ez totálisan képtelenség. Az agyam csak igyekszik elhitetni velem azt, hogy ez valóság és nem csupán egy szimpla álom, semmi másról nem lehet szó és kész, ennyi! A képességem lehet, hogy összetett, lehet hogy bonyolult, de attól még a lehetetlenre én sem vagyok képes és főleg nem vagyok erősebb a professzornál, vagy akár Ericnél. Náluk biztosan nem, hiszen ők tényleg nagyon maga szintű képességgel rendelkeznek, én meg éppen hogy csak tárgyakat tudok reptetni és még a gondolatolvasást se tudom normálisan irányítani.

- Nem Scott, kellett, hogy kiszabadítson a saját fejemből, hogy... azt hiszem mutassa az utat. - furán hangzik ez, és talán nem is értheti más meg az elme mély összetételét, csak a telepaták. Számunkra egy egész más világ az elme, olyasmi ami a legtöbbeknek bonyolult és felfoghatatlannak tűnhet, de nekünk egyértelmű, és szerteágazó, rengeteg lehetőséggel, na épp ezért tartok a képességemtől. Túlságosan sok minden van benne, ami riasztónak hat sok esetben, akkor is, ha nem akarok félni magamtól, nem tudok rajta változtatni. Leülök szépen a földre, amikor megint megállunk és csak a szemét figyelem. Vajon tényleg ilyen színű lehet, vagy legalábbis hasonló? Talán soha nem derül ki, hiszen az a szemüveg nem szokott lekerülni róla.
- Nem sokat, csak hogy sok rossz történt veled, de attól még nem vagy rossz ember, csak... keserű, de nem mondott pontosabbat, azt hiszem ő se tud sokkal többet. És... miért ne barátkozhatnék vele is, meg vele is? - Alex nem a pasim. Sosem merült fel ilyesmi, egy barát, egy nagyon jó barát, de csak ennyi. Sok bennünk a közös, de nem evidens, hogy mindenki, akiben sok a közös egyből egymásba is gabalyodik. Egyébként sem tudom, hogy mennyire menne nekem jól egy kapcsolat, tudjátok ahol néha pár pillanatra képes vagy elfeledkezni magadról... ez számomra eléggé kockázatos is lehet.

♫ When you believe ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ One more try ♪

Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy ez álom, és egy irányított álom. A telepata lány fogjuk rá, hogy képes, hogy az elméjével rám talál, itt van, hús vér alakjában, és még emlékezni is fogunk minderre. Kis esélyt látok erre, de legyen, álljunk így a dologhoz. Sérült elmémet azóta sem sikerült helyrerakni, sokkal inkább el tudom képzelni, hogy még reggelre, az ébredésnél eszembe sem fog jutni, hogy mi is történt itt. Pedig oly valóságos.
- Ha a drága Gabriel elméjében kötsz ki, biztosan elmondta volna már, hogy merre is lehetünk, ő mindent jobban átlát. – Rántom meg a vállamat, és erőnek erejével kényszerítem magam, hogy a cinizmust mellőznöm kéne. Ha valakinek fontos vagyok, akkor egyszer az életben akár el is fogadhatnám. A professzor meg elmehet a francba, egyátalán nem értek egyet az elveivel, az ilyesmi mesék egy Jean-hez hasonló leányzók esetében megállják a helyüket, valahogy hitetlen tipus vagyok. Általánosságban beszél, nem nekem szól, az, amit mond, amolyan hős típus, segítőkész, amit nekem nehéz megértenem, miután ennek jóformán az ellentéte vagyok. Az ellenpólusa.
- Összetett nagyon. Értem én. – Húzom el az ajkam, kicsit irigylem is, hogy ilyen komoly tudás van ebbe az apró, törékeny testbe zárva. Az optisugarak pusztítóak, az tény, de nem vagyok tőlük mindenható. A személyiségemet kéne bevetni, hogy igazán kiemelkedő legyen. Azt pedig lássuk be, igazán szánalmas lenne erényként bevetnem, tekintve, hogy másokat gyengítek, ha csak tudok, nem erősítek. Mindenesetre valahol büszke vagyok magamra, hogy emlékeztem a rövid történetre, amit a barátnőjéről, és a kómáról mesélt. De miért tesz ez jókedvűvé? Miért kéne, hogy bárki is olyan fontos legyen, hogy ilyesmi megmaradjon bennem?
- Visszahozni? Ha nem lettél volna elég erős, önmagadtól, akkor ő nem tehetett volna semmit. – Mormolom, minimális csodálatot adagolva a mondathoz. Talán ő mostanság az egyetlen, akivel nem vagyok messzemenőkig olyan lelketlen, aki miatt egy fokkal talán jobban bántam Slyvie miatt is. Jó hatással van rám, de kérdés, akarom-e ezt a jó hatást. Még mindig szorongatom a kezét, hát most sem engedem el, megállok, és lehúzom őt a földre, hadd ücsörögjünk egy kicsit.
- Nem fogsz tudni csak úgy meggyőzni, mert mindenkiben csak a jót látod, ahogy bennem is. Ha már itt vagy, nem arra pazarlom a drága időt, hogy nyafogok. – Rántom meg a vállamat, ezt értékelje egyféle bóknak. Nekem is állatira fura, hogy valakivel szemüveg nélkül is össze tudok nézni, ilyen közelről a csokibarna szemei egészen csinosak. Fiatal, de bájos.
- A bátyám mit mesélt rólam? Nem igazán értem, hogy miért akarsz barátkozni velem, ha neked ott van ő.

Scott & Jean

Arra nem is gondolok, hogy tényleg itt vagyok... vagy valami olyasmi. Ez csupán egy szimpla álom semmi több, hiszen hogy lehetnék itt, ha egyszer még a professzor sem képes rá, hogy megtalálja a többieket? Én sem tudnám, ez biztos, nem is engedte, hogy segítsek, minden bizonnyal azért, mert tisztában van vele, hogy nem vagy ennyire erős, nem is kell tehát feszegetnem semmi ilyesmit, butaság és kész. Ez nem más, mint a képzeletem játéka, azért mert álmodok, azért mert szeretném tudni, hogy nincs semmi bajuk és talán ezzel megnyugtathatom magam, akkor is, ha ez egy nagy marhaság igazából, mert miért nyugtatna meg egy álom? Maximum esetleg időlegesen van erre esély, de aztán szépen el is múlik az érzés, amint felébredek majd.
- Hogy érted? Ez egy... álom Scott, egy álom, amit álmodok, hogy juthatnátok ettől haza? De fogtok hidd el! Valahogy... sikerül, a professzor biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz ezért. - biztatóan elmosolyodom, hiába nem számít, hiába nem tud ő erről, de talán nekem segít egy kicsit. Szeretném, ha jobban lenne, szeretném, ha... ha nem tudom, hogy de valahogy ott messze tudná, hogy érte is van, aki aggódik, ahogy mindenkiért. Remélem, hogy mind tudják, hogy attól, hogy még nem ért oda a mentőcsapat még nem feledkeztünk meg róluk, várjuk őket, és akik erősebbek azok igenis mindent megtesznek azért, hogy minél előbb újra itt legyenek a birtokban biztonságban.
- Igen, azt hiszem. Egyik képességem sem túl egyszerű és ha ideges vagyok, akkor csak úgy megemelkednek a tárgyak a mai napig is, és néha nehéz kizárni a fejemből minden gondolatot. Ez... elég bonyolult tud lenni. - lassan bólintok csak. Igen, másokra is veszélyes lehet, vagy talán nem, mert itt sokan meg tudják védeni magukat, de attól még én félek ettől nagyon is. - Igen, a legjobb barátnőm volt és amikor meghalt én ott voltam a fejében. - emlékszem rá minden pillanatra, minden utolsó érzésre, ahogy nem sokon múlt, hogy magával rántson a túl oldalra, mert egyszerűen az elmém nem bírta a terhelést, túlságosan sok volt neki és majdnem elpattant valami. Vagyis el is pattant, csak aztán a professzornak sikerült megoldania, visszahozni a több hónapos kóma után.
- De nem tudom, de mindketten telepaták vagyunk, felerősíthetném, vagy nem is tudom, de nem engedi. Talán csak nem lenne értelme, mert nem tudnék segíteni. - teszem még hozzá, és végül a szavaira erősen megrázom a fejem. - Nem Scott, ő jót akar, nem... nem irányít hidd el! - vannak ilyenek is. Alex mesélt nekem azokról a mutánsokról évekkel ezelőtt, akik megpróbáltak háborút szítani, az az Emma, meg a csapata... nagyon nem jó mutánsok és akkor még finoman fogalmazok. A professzor nem akar olyan világot, ami káoszba fullad, ő csap próbálja elérni, hogy minden rendben legyen, hogy minden... jó legyen. Ez elég nehéz, tudom, de a tettei csakis ezt szolgálják, semmi mást. Egy pillanatra elmerülök a szemeiben, azt hiszem azért, mert azokat még nem láttam, furcsa, hogy most ilyennek képzelem el, pedig igazából sejtelmem sincs. Talán a kék stimmel, de ebben sem vagyok teljesen biztos.

♫ Alone ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ Unchained melody ♪

Valahogy az az érzésem, hogy az álmaimban megjelenő lány inkább valami jótékonykodó szellem, kisértet, akit csak én képzelek oda. Telepata, de hogyan kerülhetne oda, ahova még egy mentőalakulat sem volt képes eljutni? Ennyire erős lenne? Vagy ennyire komolyan kétségbe vagyok esve, hogy talán az egyetlent, aki egy kicsit is tart valamire, sikerült idehalucinálnom? Egyik eshetőséget sem zárhatom ki. A professszor külön foglalkozik vele, több képessége is van... Talán igaz lenne? Valahol mégis furcsán érint, hogy engem sikerült megtalálnia, és nem valami vezetőbb tipust. Amikor Xavier felvett az iskolába, azt mondta, látja bennem az ambíciót az ilyesmire. Ugyan, ki hallgatna rám? Én mint az X-Menek vezetője? Nevetséges elgondolás.
- Ha ez számít valamit.. Jean, sajnálom, hogy pont nálam kötöttél ki. Ha sikerült volna Hannonnal összeakadnod, akkor már régen otthon lenne a társaság. Igazán készséges, társasági figura, ha éppen nem fordul fel tőle az ember gyomra. – Mormolom, holott éppen most mondta, hogy nem volt tudatos, valahol értem is aggódik, és belőlem próbál valaki használható információt kicsikarni. Mi van, ha nekem jó így? Elvesztünk a szigeten, miért olyan nagy baj ez? A többiek le vannak ejtve, miért akarnék visszamenni? Vár ott rám valaki? Kétlem. Megadom magam, és feltörő sóhajjal kisért mártírarccal fogom meg a kezét, ami elől nem húzódik el, ahogyan én tettem az imént.
Megindulunk a parton, s bizonyítékot kérek. Követelek. Tudni akarom, hogy hogyan is állunk. Ha úgy van, ahogy mondja, talán ennek az egész kapcsolatnak van értelme. Ha az álomkép megremeg, akkor akár a víznek is nekimehetek, nem lesz bajom. Egyenlőre azonban nagyon is logikusan magyaráz.
- Azért félsz, mert veszélyes lehet? Másokra is...? A lány... akivel összekapcsolódtál? – Kérdezem cseppnyi iróniával a hangomban, most velem is így lehet.... A képességünk ténylegesen a sírba tud vinni. A különlegességünk épp annyira lehúz, eltemet, mint amennyire felemel. Az őszintének tetsző, komoly szavak különösen csengenek, mintha olyan súlyú titokba avatna be, mint egykoron Anouk az örökkön tartó életfonaláról. Valahogy mindenki engem talál az ilyesmivel meg.
- Pedig segíthetnél neki? Fél attól, hogy nem leszel képes uralni az erődet? Valahol azt látom, hogy mindenkit irányítani akar. – Nem engedem el a kezét, úgy vélem az erőszakos kapcsolatszakításunknál ostobán viselkedtem, ő megteszi ha akarja. Nem tulajdonítok semmi egyebet az érintkezésünknek, az érzelmeim kikapcsolásával a vágy is szépen lassan csillapodni látszik. Talán majd egyszer a fájdalom, és a magány is kihuny. Akárcsak én... Miközben beszélgetünk, nincsen rajtam a rubinkvarc szemüveg, úgy pillantok rá, hogy teljes egészében láthatja a szememet, bár viszonylag ritkásan nézek rá, nem érzem szükségét.

Scott & Jean

Jó persze nem várhatom el, hogy egy ilyen helyen olyan jó kedve legyen, már legutóbb se volt kifejezetten jó kedve, bár akkor nagy nehezen sikerült szinten tartani a dolgot, de most úgy fest, hogy még annyira se megy. Sokkal jobban ki van akadva, mikor legutóbb, vagyis... már megint miket mondok, azt álmodom, hogy jobban ki van akadva, és gondolom ez az agyam szerint logikus és reális is, hiszen egy szigeten ragadt a többiekkel nem tudják, hogy mikor találunk rájuk, vagy mikor jutnak ki onnan. Teljesen érthető, hogy nem viseli jól a dolgot, szerintem mindenki más is pont így lenne vele, talán még pár hét után én is ki lennék akadva a helyében, bár azért én többnyire nagyon igyekszem jól viselni a dolgokat, pozitívan meg minden.
- Nem... kísértelek, szimplán csak segíteni szeretnék, hogy jobb legyen neked, meg nekem is, mert aggódok és... nem én döntöm el feltétlenül, hogy kivel álmodok. - halkan sóhajtok egyet, nem tetszik ez a hozzáállás. Az álmomban miért kell még be is szólnia? Nem igazságos, csak aggódom érte, és szeretném, ha nem kéne annyira aggódnom, legalább egy rövid ideig, legalább amíg álmodom, aztán reggel úgyis kezdődik minden előröl. Pedig jó lenne segíteni, szeretnék, valahogy felkutatni őket, valahogy... a végére járni ennek az egésznek, de a professzor nem engedi, hogy én is csatlakozzam hozzájuk, pedig tudom ám, hogy csomó időt töltöttel el a Cerebroban is már azóta, hogy kiderült, baj van.
Végül csak megfogja a kezem, én pedig feltápászkodom, amikor a part felé von. Megyek én, ha már képes volt rá, hogy erőt vegyen magán. Valahogy úgy igen, akkor úgy se számít jó eséllyel, ha felébredünk, vagyis én felébredek, bár úgy fest ő is azt hiszi, hogy álmodik, egy álomkép azt hiszi, hogy álmodik, komolyan vicces. Értetlenül pillantok rá, amikor megint megszólal. Bizonyítsam, hogy én vagyok... az álomban én vagyok, ki a fene más lenne mégis? Azért át kell gondolnom, hogy mégis mit akar ebből kihozni, de végül bár bizonytalanul, de mégis megszólalok.
- Sok külön órám van a professzorral, mert... a képességem eléggé kusza, nehezen irányítom, a miatt haltam meg majdnem és... eléggé félek is tőle, magamtól. - őszinte szavak, és még nem is nagyon mondtam ezt soha senkinek, még Alexnek sem. Persze beszéltünk már sok mindenről, és részben már mondtam ezt neki, de úgy igazán teljesen még sosem. Tényleg félek magamtól, attól, amire képes vagyok, ha dühös leszek, vagy valami nagyon rossz ér. Azt hiszem pont e miatt akar a professzor távol tartani ettől az ügytől, bár ettől még ugyanúgy rossz érzés. Bár végülis mindegy, úgysem tud erről igazából, egy álomban nyugodtan megnyílhatok valakinek, hiszen amikor majd visszatérnek, akkor csak én fogom tudni, hogy megtettem, hiszen ez nem valóság.

♫ You are not alone ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ I dreamed a dream ♪

Méregetem a barna hajú telepatatát, aki mintha a gondolataimban olvasna. Azt hittem, hogy ezt már letisztáztuk, ő maga mondta, hogy illetlenség lenne, most mégis úgy érzem, hogy azt mondja, amit hallani akarok. Manipulatív dögnek érzem, hogy nem vagyok képes gyűlölni. Biztosan az agyamban matat a finom kis képzeletbeli ujjaival, úgy állítja be az érzéseimet, mintha angyali lenne, én meg valami sajnálatra méltó szemét, aki ott ragadt valahol kifacsarva egy árok szélén, miután megtagadta Anouk parancsát. Azt sem tudom, hogy a nő egyátalán él e még, néha feltűnik álmaiban, amelyeknek ezúttal Jean a főszereplője. Ki akarom őt söpörni, hogy visszatérhessek oda, ahonnan indultam, amikor még ragyogott a napsütés, fiatal voltam, és úgy véltem, van értelme az életemnek. A drágakőszemű viking lány aki porrá morzsolta korábbi világnézetemet, újat alkotott helyettük. Mégis magamra hagyott, amikor fordult a széljárás.
- Ha tudod... akkor miért kísértesz? Ha ennyire bámulatosan léped át a valóság határait, meséld már el, hogy miért nem azzal teszed, aki vevő is rá...? – A mosolyán felejtem a tekintetem, elfordulnék, de odacövekeli a szobrászok álmának mondott arcélemet. Már nem fiú vagyok, beléptem a férfikorba, Alex-hez képest koravén vagyok. Arra kér, hogy teszteljem, hogy mit is kereshet itt... Már elhúztam a kezem, hiába éreztem a finom tenyerét ugyanúgy, mint amikor kezet fogtunk, ez nekem már túl sok. Azt hihetném, hogy na akkor itt az alkalom, hogy bármit megtegyek, kérhetném azt is, hogy mutassa meg nekem Anoukot. Legyen a drágakőszemű a szigetemen. Térjünk vissza együtt ahhoz a bizonyos árokhoz, melynek partján ott hagyott, a saját démonaim tűzében égve. Mindörökké...
Sajnál, mert úgy véli, méltó vagyok rá. Miért... miért csinálja ezt velem? Felsóhajtok és most én magam markolok rá a kezére. Ha ez csak illúzió, hát miért ne érezhetném magam jobban, legyen pár pillanatig.
- Ha felébredünk, ez úgysem számít majd... – Csóválom meg a fejem, és a part felé húzom, egalább sétáljunk kicsit. Oldalt pillantok, igazán valóságosnak tűnik minden, érzem a tenger illatát, ám ha a lányra pillantok, szúró fájdalmat érzek a mellkasomban. Mintha jeges kést mártogatnának bennem. Bár tudnám, hogy miért.. Ha nincsen lelkem, miért akarja mégis látni? Arra specializálodott, hogy roncsokat rakjon össze? Abból aztán nem kérek.
- Bizonyítsd be, hogy ez álom, nem pedig a sziget műve. Tegyél olyat, amit az igazi Jean tenne, és nem ismerhetem annyira, hogy én találjam ki. – Parancsolok rá keményen. Felőlem mesélhet a régmúltjáról, röptethet tárgyakat, de valami mindent elsöprő tény kell.

Scott & Jean

Álom, tudom, hogy csak egy álom, mégis minden olyan valóságosnak tűnik, olyan intenzív. Nem jártam még soha ilyen szigeten, talán a tudat alattim valamiféle képből merít, esetleg filmből, amit már láttam, más ötletem nem nagyon van igazság szerint, amúgy miért lenne minden ennyire intenzív. Az egyértelmű, vagy legalábbis nagyon esélyes, hogy szigeten lehetnek, ha elsüllyedt a hajó és életben vannak, viszont attól még nem tudom, hogy milyen az a sziget, hogy hol lehet, hogy milyen jellegű, hogy milyen típusú stb. mégis minden olyan valósághű, mintha tényleg... Nem, nem hiszem, hogy tényleg létezik ilyen sziget a valóságban is, az egyszerűen ki van zárva... nem lehet. Ez tényleg csak egy álom, túlságosan aggódom Scottért, és azért jelenik meg a fejemben még ekkor is, és próbálom persze úgy elképzelni, hogy jól van, de megkérdezi már tényleg balgaság lenne. Nem válaszolhat, vagy legalábbis nem az igazat mondaná, mert nem vele beszélek, csak egy álomképpel, persze, hogy az lenne a válasz, hogy igen, jól van, hiszen azt mondaná, amit hallani akarok, amit én tudat alatt akarom, hogy mondjon. Még sem bírom megállni, hogy legalább ne érintsem meg, az már tényleg túlságosan kínzó lenne, ha még ezt is megtagadnám magamtól, maximum tudom, hogy nem valóságos, talán pont ezért tehetem meg nyugodtan.
- Tudod, én is voltam kómában, tisztában vagyok vele, hogy milyen az. - mosolyodom el. Persze gondolom az álmomban ő is épp azt hiszi, hogy álmodok, már meg sem kellene, hogy lepjen, annyira furcsa és irreális ez az egész helyzet. Miért nem mondjuk valaki mással álmodok, hiszen ismerek többeket is azok közül, akik eltűntek, miért pont vele, amikor még alig ismerem? Jó persze eszembe jutott, aggódom érte, mint a többiek miatt és Alex öccse, ez benne van a pakliban, de hol vannak a többiek, ők miért nem jelennek meg itt? Arra viszont ami ez után történik végleg nem tudok magyarázatot, mert ha te álmodsz, akkor álmodban jó dolgoknak kéne történnie, ő viszont nem épp jól viselkedik.
- Nem hiszem, hogy... tudom befolyásolni ezt, ébredjek fel? Csípj meg! - szólalok meg csendesen. Nem értem én, hogy miért viselkedik így, és amúgy is miért kell kiakadni, amikor csak egy álomról van szó és miért ne sajnálhatnám, ha egyszer el van veszve és... még csak nem is egyedül a szigetre értem most ezt. - Egyébként pedig azt teszek, amit akarok, és ha akarom, akkor... sajnállak! - legutóbb is ilyen volt, csak akkor jobban igyekeztem rendesen viselkedni vele, már csak azért is, mert élőben ez más, de ez csak egy álom, akár... meg is mondhatom neki a véleményemet nyíltan, ugyse fogja tudni. Épp erre jók az álmok nem? Azt is megteheted, amit a valóságban nem lenne merszed.

♫ I will never let you down ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ Lost stars ♪

Fogalmam sincs róla, hogy álmodok. Éjszaka a csillagokat néztem, azon tűnődve, hogy létezik e valaki, aki majd egyszer az összeset meghódítja. Nem az életemben lesz, az egyszer biztos. Már annak is örülnék, ha ezen az egy bolygón értelmes emberekkel tudnám körülvenni magam, még ha először magammal kéne tisztában lennem. Sokat gondolok a múltra, amelyből lassan nem ártana továbblépnem. Sosem gondoltam magam egy romantikus alkatnak, nem akartam, hogy a szerelem, vagy akár egy kósza vágy meghatározza az életem, mégis, Anouk távozása után olyan szinten kikapcsoltam az érzelmeimet, próbáltam a rossz fiú látszatát kelteni, valakinek volt rá ingere, volt, akinek nem. Amióta az iskolában vagyok, elveszett lélek vagyok, mert míg a bátyám lassan tényleg az X-Menek közé tartozik, addig engem elemészt a magány, és talán nem is kéne vele foglalkoznom. Hagynom kéne az olyan ostobákat, mint Jill, vagy éppen Josie. Slyvie túlságosan törékeny ahhoz, hogy bármit is reméljünk egymástól, a legjobb akkor lett volna, ha Angelával erőszakoskodom kissé, másnap reggel biztosan nem lett volna oka panaszra. Folytatnom kellene, ami Anouk után űrként maradt. Nem ő tett engem azzá, ami lettem. Már előttem is bennem volt az, hogy erős legyek, lassan ki kéne mondanom. Ő egyfajta utat mutatott, én követtem, amíg lehetett. Jean jelenik meg, mint holmi sorsmentő angyal. Nem nagyon akarok hinni a szememnek, bár ezen a szigeten azt hiszem már bármi megtörténhet. Ha purgatóriumban vagyunk, talán ő lehet a megváltás. Amivel továbbléphetünk. Mondanám, hogy nem szoktam elhullani, de onnantól, hogy egyenlőek lettünk, lehet, hogy ez már a halál.
- Érezlek.. mégsem hiszem, hogy igazi vagy. Sokáig voltam kómában, hogy tudjam, ez hasonló. Inkább én álmodlak téged, és ha valaha látsz, sosem fogsz emlékezni erre. – Mondanám, hogy bármit megtehetek, akár átkarolva mélyen hátradönteném, hogy a homokos tengerparton csókoljam meg. Mégsem teszem, már álmomban sem vagyok nagylegény, még ha nincsenek következmények sem. Talán egyetlenként hisz bennem, ha őt álmodom, akkor mindenféle sötét folt nélkül is jól érezhetem magam vele. Igazi segítőkész teremtés, nem érdekli, hogy mekkora egy elveszett csillag vagyok...
- Jobb lenne, ha elmennél... Nem akarok arra gondolni, hogy valakinek számítok. Ha rólam álmodsz, akkor te őrültél meg. Keress magadnak más álomképet. Ne merészelj sajnálni engem. – Nem tépem ki a kezem, csak elhúzom, és nem érdekel, hogy megbántom. Az igazi Jean erre nem fog emlékezni, az elmém meg csak csúf táncot jár velem... Biztosan a dzsungelben fekszem, ahova odabotorkáltam. Lehet, hogy megsebesültem, a többiek pedig már a megmentő hajóra szállnak fel, hogy itt hagyjanak. Nem is baj, azokra gondolok, akiknek legalább egy pici mosolyt csaltam valaha az arcára. Az igazi Jean... igen, jó ember. Remélem majd gondját viseli a bátyámnak.

Scott & Jean

Ha sokat gondolsz valakire, miért ne jelenhetne meg az álmaidban? Talán csak gondoltam rá, hogy talán egy szigeten van, talán nincs is más lehetőség, hiszen hol máshol lennének, ha nem egy szigeten? Nem haltak meg, a professzor szerint életben vannak, akkor tehát valahol lenniük kell, mert a hajó elsüllyedt, ez biztos. Vajon egy lakatlan sziget lehet ez a hely? Ezt képzelem el, de remélem, hogy ennél jobb helyen vannak, mert itt tényleg nincs más, csak a homok, a sós levegő és a meleg. Furcsán érzékelek mindent, elég intenzív az álom, vagy hogy is fogalmazzak. Hallom, ahogy a távolban a víz a szikláknak csalódik szinte már elemi erővel, ahogy a néha feltámadó szél borzolja a fák leveleit, ahogy a hullámok lágyan mossák a partot, aztán a távolban kiszúrom Scottot is, ahogy csak ücsörög és ahogy a távolba mered. Halványan elmosolyodom, ahogy aztán felé indulok és még mielőtt válaszolnék neki, egyszerűen csak leülök szépen mellé. Képtelen a kérdése, miért kérdez ilyet egy álomban? Az még furcsább, hogy tudom, hogy álmodok, mégis... Az egész fura, azt hiszem nem is kell ezen túlságosan sokat gondolkodnom.
- Nem haltam meg és nagyon remélem, hogy te sem. Azt mondják, hogy életben vagytok, csak... senki se talál. - megrázom először a fejem, aztán óvatosan a kezére teszem az enyémet, csak egy pillanatra, hogy érezze nem valamiféle szellem vagyok, hanem valós... már ha valósnak lehet mondani egy álmot egyáltalán, hiszen ez tényleg nem több, csupán egy álom, az én álmom. - Nem őrültél meg Scott, csak... álmodlak téged, mert aggódom, aggódunk. Rég elvesztetek már, hetek óta semmi hír és eléggé ki van bukva mindenki a suliban. Én se alszom valami jól már egy ideje. - ott tolakszik a számon a kérdés, hogy jól van-e, de milyen butaság lenne kimondani, hiszen nem válaszolhat igazából úgy sem, ha egyszer álomról beszélünk nem igaz? Csak azt mondaná, amit én akarok, hogy mondjon, de talán jó lenne hallani, hogy jól van, még ha nem is lenne igaz, még ha nem is lenne valóságos.

♫ Dream of you ♫ • Ruha

Flyin’ with the phoenix

♪ Everytime I close my eyes ♪

Lassan kezdem elkönyvelni magamban, hogy itt ragadtunk. Közel sem vagyok olyan bizakodós tipus, sőt, valahol úgy vélem, hogy a sziget afféle purgatórium, ahol egy kicsit vezeklhetek. Itt olyan vagyok, mint bárki más, itt volt az ideje, hogy félrevonuljak gondolkozni. A lehetőség most megadott. Magam vagyok, miután nem nyitok mások felé, nem is hiányzik túlzottan a társaságuk. Josie-n nem tudok, igazából nem is akarok segíteni, még nálam is nagyobb lelkibeteg, akkor már jobb nekem egyedül. Sylvie meg azt hiszem maga sem tudja mit akar, talán majd egyszer beszélünk. A mentőcsapat várat magára, nem is nagyon hiszem, hogy léteznek, és hogy fognak jönni. A semmiből támadt vihar nem a véletlen következménye. Valaki rajtunk ütött, és idő kérdése csak, hogy képességek nélkül mit is tesz majd velünk. Akkor sem fogom adni olcsón a bőröm. Időnként eszembe jut a bátyám, az ő nyakán is valamennyire kolonc voltam, most biztosan aggódik. Túlságosan jólelkű, bármennyit is erőltettem, hogy kiírtsam ezt belőle. Sokszor azt mondta, hogy nem képes elhinni, hogy az utalálatot akarom belőle kiváltani, mintha a haragon túl nem volna bennem semmi érzés. Pedig azt hiszem ez így van. Valahol régen... elbuktam. Réléptem egy olyan útra, amelyet a félelem táplál. A saját halandóságomba vetett hitem, a múlandóságom, amelyet Anouk nem volt képes kiváltani, ő örökké fog élni, míg engem csak hitegett a csalfa igéreteivel. Míg ő szemérmetlenül megtehet mindent, addig én csupán egy vagyok a tömegből. Amikor az ember erre ráébred, nem csoda, hogy az imádnivaló lény, aki felemelte addig, akkor le is ejti a mennyből ismét a földre, sőt még az alá is.
A partot járom végig, a teljes reménytelenség eluralkodott rajtam, bukott angyalként kezelem magam, akinek az a sorsa, hogy csak rója itt a köröket. Mert hát hol máshol törne ki rajtam az önsajnálat, ha nem itt? Végül egyszerűen leülök a partra, hogy a tenger moraját hallgassam, néha felcsapódjon bokáim a víz, és csak bámulom a végtelent. Egy ismerős alakot fedezek fel amint végiggrasszál felém közeledve. Felhúzom a szemöldökömet. Kevesek egyike, akit spontán módon sikerült megkedvelnem. Na ez túlzás, nem rugdostam el magamtól, amikor kedveskedni próbált. És most már őt halucinálom, frappáns.
- Mások meg halottakat látnak itt. Meghaltál volna Jean...? – Emelkedek fel, hogy közelebb lépjek. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem, mégsem tudom végigvinni, inkább a hátam mögé zárom, hogy átkulcsoljam az ujjaimat. Inkább csak méregetem a jelenést, hihetetlennek tűnik az egész, semmi kapcsolatunk nincsen a külvilággal.
- Vagy csak én őrültem meg...

Scott & Jean

Eltűntek, persze hogy én is tudok róla, mint ahogy mindenki más is. Az egész suli tökéletesen felbolydult, csak azok nem aggódnak, akik tökéletesen érzéketlenek. Senki nem tud semmit, senki nem is sejt semmit, hogy mégis hova tűnhet egy egész hajó és egy csomó diák és tanár a fedélzetéről. Egyáltalán hogy a fenébe tűnhetnek el úgy, hogy még a professzor sem találja meg őket? Én... én akartam segíteni. Felvetettem neki, hogy talán együtt sikerülhet, ha megpróbálok valahogy erőt átadni neki. Nem tudom, lehet hogy butaság, lehet hogy a legnagyobb ökörség, amit ember kitalálhat, de miért ne? Ő is telepata, én is az vagyok és amúgy is sokat tanulunk együtt, akkor miért ne próbálhattuk volna meg? De nem engedte, azt mondta veszélyes... miért veszélyesebb, mint bármi más? Aggódom azokért, akik ott ragadtak, azokért is, akiket már jól ismerek és azokért is, akiket még nem. Épp csak sikerült egy kicsit megbontanom Scott páncélját és most ő is eltűnt és Alex is halálosan aggódik érte, ami érthető, én is aggódom és ilyenkor sokkal nehezebb kordában tartani azt, amire képes vagyok, és szinte akaratlanul is néha átcsúsznak dolgok, a többiek félelmei, ezért is kerülöm az utóbbi napokban a társalgót, azokat a helyeket, ahol többen is vannak, mert sokkal nehezebb a sok ideges gondolatot kizárni magamból, sőt néha szinte lehetetlennek tűnik. Tudom, hogy muszáj visszafognom, tudom, hogy kockázatos, mert nem bír mindent el az elmém. Nem felejtettem el azt az időszakot, nem felejtettem el, hogy a szüleim mennyire megkönnyebbültek mikor végre magamhoz tértem, nem felejtem el anya hogy sírt, mikor meghallotta a hangom. Nem akarom, hogy újra ilyesmi következzen be.
Napok óta szinte alig alszom, csak próbálom valahogy túltenni magam ezen az egészen, hogy nem tehetünk semmit, hanem inkább az idősebbek próbálkoznak, pedig jó lenne... szeretnék segíteni, de nem lehet, most még nem, majd talán... majd talán engedik idővel, vagy megoldják ők. Nehezen sikerül talán valamikor hajnaltájban álomra hajtani a fejem. Már előfordult a napokban egyszer fura ködös álom, mintha csak utaznék a víz felett, útban valami felé, amiről nem tudom, hogy micsoda. Mindig mikor az utolsó gondolataimban Scottal aludtam el, akkor történt, és minden alkalommal újra és újra lepattantam... valamiről, de most nem. Most az akadály leomlik, vagy én töröm át? Nem tudom, arról sem tudok, hogy alvás közben a hajam jóval élénkebb vöröses színben pompázik, mint máskor, mintha csak... sugározna. Szerencse, hogy a szobatársaim alszanak végig és semmi más jele nincs annak, ami történik, annak hogy elérem azt a szigetet, mert egy sziget. Szinte érzem a talpam alatt a homokot, a levegő sós illatát, ahogy az orromba férkőzik, aztán a parton meglátom ücsörögve Scottot szemüveg nélkül, csak úgy egyedül. Nem lep meg, nem is nagyon láttam még társaságban, bár egy álom lehetne más is, mint a valóság... nem igaz?
- Scott? - csúszik ki a számon a talán buta kérdés, mert hát ő az megismerem. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire aggódom, hogy még az álmaimban is megjelenik végül, mert ez nem más... csupán egy álom nem igaz?

♫ Dream on ♫ • Ruha

Tárgy: Re: Scott & Jean - Álmomban már láttalak

» Scott & Jean - Viszontlátás
» Jean & Scott - Ciklon nyomában
» Scott & Sylvie
» Lisa & Jean
» Jean & Charles <3