Tükörországban

Egyetértően bólintok a kedvesem elkószálós dünnyögésére, egészen addig, amíg hirtelen el nem indul ő is. Na akkor összeráncolom a homlokom, és úgy szólok utána.
-Ne nem, nem nem és nem! - Felelem határozottan, de azért halkan. Ha valami csoda folytán nem tudná minden ránk vadászó izé, hogy itt vagyunk, akkor én sem szeretném vályúhoz csődíteni a maradékot.
-Akkor majd bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem kopogni. - Mondom morcosan, és csak azért is követem őket. A vízben sok hasznomat úgysem vennék. Mondjuk, ha látnám, hogy Liam eszméletét veszti, úgy már komoly dilemma lenne a dologból, így viszont...Ha kiderül, hogy Carrie-Ann és Angela emberevő harci szatírok áldozata lett, akkor nagyobb szükség lesz rám, ha meg semmi, akkor egy perc, és vissza is érünk, nem igaz?
-Majd én cipelem... - suttogom, ahogy elnézem a lányt. A tény, hogy egyedül van, nem sok jót jelent. Hogy azért van így, mert a többeket más rabolta el, vagy azért, mert már elmúlt reggeliztek az jó kérdés, de nem túl biztató az tuti. Viszont, ezeken legalább tudom hova kell szúrni. A konyhakést még mindig a kezemben tartom, biztos ami biztos.
-Igen, az elterelés szerintem is jó ötlet...ki is mászhatna a tengerből..valami...
Gonoszul vigyorogva fordulok Tatjana felé, aki szerintem tudja, mire gondolok. Nem, nem fogok megsértődni, ha én most nem látom azt a lényt.

A kavics amit eldobtam nem oda esett ahová terveztem így a többiek észre sem vehették, hogy eltűntem. Szerettem volna visszamenni a partra és szólni, hogy milyen felfedezést tettem, de ha addigra elmennek? Carrie-Ann érdekében tovább kuksoltam a búvóhelyemen. Semmi szokatlant nem tettek, már ha az eleve nem számít szokatlannak, hogy valószínűleg elrabolták a társainkat. Beszélgetésbe kezdtek, tisztán láttam ebből a távolságból, hogy mozog a szájuk, sajnos a szájról olvasás mesterségét nem sajátítottam el. Átfutottam az agyamon az ötlet, hogy tovább várok itt, mondjuk ha kell addig míg a többiek rám találnak vagy amíg csontváz nem lesz belőlem, de aztán elvetettem és a növények mellett, takarásban közelebb lopóztam az idegenekhez, talán úgy 5 méterre lehettem Carrie-Ann testétől. A feltételezett el rablóinak hangja már eljutott hozzám. Bár okosabb nem lettem tőle, valami angyalos marhaságról beszélgettek, nem értettem az egészből semmit, értetlenül bambultam a társaságot.
Aztán lépéseket hallottam meg mögülem, egy pillanatra ledermedtem, azt hittem valamelyik idegen alak fedezett fel, de aztán meghallottam Tati hangját ahogy a nevemet mondogatja. Dorothy-t meg is pillantottam, túl közel voltam Carrie-Ann-hez és az idegenekhez ahhoz, hogy ha Tati és Dorothy közelebb jön észre vegyenek mind hármunkat.
Felálltam a nagy bokor vagy mi mögül és visszaosontam az előző búvóhelyemre ahol már valamivel biztonságosabb volt.
-Tati, Dorothy, itt vagyok. - Szinte suttogtam, reméltem ezt is meghallják, hangosabban nem mertem beszélni, ki tudja mennyire jó a hallásuk ezeknek a fickóknak.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy legalább egyik társunkra ráakadtunk, de hol vannak a többiek? Miért történik ez velünk?

Hűségesen, talán picit eszelősen lapátolom a homokot elfelé a láncról, mégis meglepődöm kissé, ahogy az nem az erdő felé vezet, hanem a vízbe. Mert egy ideig reménykedtem, hogy ez valami "kábel", ami olyan helyhez vihet minket, ahonnan legalább segítséget kérhetnénk. Na de a vízben mi lehet?
- Még a végén megleljük Atlantiszt - vigyorodom el, abbahagyva a homokozást, csak lecsüccsenek a földre összetapsolva két tenyerem, lerázva róla a rátapadt szemcséket. Meglehet ez a dugó lánca és ha kihúzzuk a víz lecuppan, mint a kádban. Vagy a sziget.
- Ne bolondozz Gabe, Kormos szobatiszta - dünnyögöm hátra a vállam felett, aztán a következő pillanatban leesik mondandójának értelme is. Csoda, hogy nem rándul meg a nyakam, ahogy hátrafordulok, majd mint egy bohóc vagy talán dilis kezdek el négykézláb trappolni felé, felkapva a semmit. Mert a többieknek Kormos most sak semmi, hisz nem tudatosan idéztem, nem szándékoztam senkit elkápráztatni. Talán csak a bennem gyülemlő feszültség hozta elő, és mivel Gabe áll hozzám a legközelebb, mivel rá vagyok a legjobban ráhangolódva hát számára is látható lett. De miért pipilte le?
Alapjában véve viszont mindegy, és bár magam tudom a legjobban, hogy Kormos csak egy látomás, mégis mint egy igazi cicát kezdem el babusgatni, ölbe kapni, ő pedig hálásan dorombol vissza, mintha csak valóban hiányoztunk volna egymásnak. És talán így is van, hisz ő volt az első vízióm, mintha a képességem kivetülése lenne.
Csak egy kérdő pillantást vetek Gabrielre, ám tekintetén látom már, ő továbbra sem képes teleportálni. Pedig akkor végre hazamehetnénk. De nem! Leah nélkül sehova! Viszont hogy lehet, hogy nekem visszatért a képességem, de a többiek ennek nem adják jelét? Vagy tényleg csak kezdünk megkattanni?
És amíg én elmélkedek és dögönyözök, addig Liam és Josie lemerülnek, Angela meg elködlik. Ám kell pár perc, míg ez eljut hozzám, még képes vagyok elszakadni Kormos jelenlététől. És bár Gabe-en kívül a többiek nem látják, a macska végig ott marad a lábamnál, mint csak meg akarnék bizonyosodni rólam, hogy a képességem valós és folyamatos.
- Angie? - kérdem feltápászkodva. Mintha tisztult volna tudatom, mintha a képességem visszatérte új erővel ruházott volna fel.
- Miért kell mindenkinek elkószálnia? - morgom az orrom alatt, majd megindulok a fák felé.
- Gabe, maradj itt, figyeld Liamékat. Dorothy jössz? - fordulok a kettős felé. Tudom, hogy a kedves ellenkezni fog, de ő az erősebb, ha Josie-ékkal van valami ő jobban tud segíteni. Ráadásul ha..
- Lehet Angie épp nem örülne férfi társaságnak - teszem még hozzá, feltételezve, hogy talán csak a szükség szólította el a csajost. Bár akkor is az orára koppintok, hogy mindezt jelzés nélkül tette.
- Ha gond van, ultrahangon sikítunk - nyugtatom még Gabrielt, majd ha végül alakul a felállás megindulok Angie nyomán, halkan szólítgatva. Remélhetőleg érkezik válasz és nem "ellenségtől". Bár képességem visszatértével már jöhetnek ők is.

Együttes erővel tisztogatjuk meg a lánc környékét, követjük, ráncigáljuk, meg amit csak el lehet képzelni, és észre sem veszem, hogy milyen gyorsan vezet ki minket a fák közül, egyenest a partra, amikor pedig fény gyúl a víz alatt…mi az isten? Egész eddig ott volt az az épület alattunk a vízben, és soha nem is láttuk? Eddig sem szerettem ezt a rohadt szigetet, és minden egyes perccel egyre jobban ráz ki a hideg tőle. Bárcsak varázsütésre hazamehetnénk…
Nem látok rá túl sok esélyt ugyan, de közben Gabriel felvetésére, némán, mindennemű kommentálás nélkül próbálkozom azzal, hogy működik-e a képességem. Csak hát kicsit nehéz ez itt, ahol nem igen van semmiféle elektromos forrás. Kicsikét tudok magamtól is áramot gerjeszteni, de az fárasztó dolog, és még ha sikerülne is, túl sokszor nem lenne ajánlatos használnom, vagy ideájulok a többiek lábához, és akkor még annyi hasznomat sem veszik, mint így. Bizalmatlanul szemlélem a víz alatti építményt, és közben még mindig reflexesen dörzsölgetem hol a tenyereimet, hol a hajamat, és addig-addig szenvedek a dologgal, amíg bizonyossággal nem érzem, hogy az alig érezhető súrlódásból apró kis szikrákat fakasztok az ujjaimból saját magamtól - Nem akarok közbeszólni…de mintha nekem is működne a képességeim – jelentem ki erős szkepticizmussal, mert nincs kedvem újra próbálni. Ez így túl fárasztó. Ha lenne itt egy szép magas lámpaoszlop, sokkal jobb lenne.
Magam sem tudom, hogy Josie és Liam mit vár, menjünk mind a víz alá, ami nem túl bizalomgerjesztő, levegő nélkül sokáig lenn időzni, vagy várjuk meg, amíg felfedezik a különös jelenséget? Én a magam részéről az utóbbira szavazok. Addig is, amíg toporgunk még a lánc körül, van aki a ruháitól szabadul meg épp, kellemetlen felfedezésre jutok - Ühm, srácok…? Hová lett Angela? – reflexesen arrafelé fordulok, ahonnan jöttünk, a fák felé. Talán csak lemaradt. De komolyan vagyok már olyan paranoiás, hogy azt higgyem, elrabolták, amíg mögöttünk jött - Valaki víz, valaki visszajön velem? – teszem fel a nagy kérdést, de igazából csak azért, mert nagyon nem akarok a víz alá menni. Lehet csak a képességem miatt van ez az ösztönös ódzkodásom a víz alatti léttől, de hát a hajó elsüllyedése sem segített rajta túl sokat.

Mivel Liam és Josephine a lánc körül foglalatoskodott gondoltam nm leszek láb alatt hisz ketten csak elboldogulnak vele, azonban a nyomok még vezettek tovább és úgy döntöttem követem. Nem szeretek egy darab faként álldogálni és nézni míg a többiek próbálnak tenni valamit. Bár nem mondhatom azt, hogy egy cseppet sem félek hisz a múltkori találkám sem alakult fényesen. De ott vannak a barátaink, társaink, a félelem nem szabhat akadályt előttem.
Még visszafordulok egy pillanatra Gabriel szavaira, Tatjana képessége működik, megpróbálkozom a sajátommal hátha a lánc magától kibújik a homokból, de nem jártam sikerrel, az én képességem még nyaralni szeretne egy kicsit.
Csalódottan vetettem magam újra a nyomokra. Ahogy haladtam előre megpillantottam egy szurdokot a szikla mögött. Földbe gyökerezett a lábam. Néztem a csapatnyi idegent és Ők is engem. Hirtelen nem tudtam mit is tegyek, sikítsak, hogy azonnal jöjjön ide valaki vagy szaladjak vissza. Egyik sem a bátorságomról adna tanúbizonyosságot. Lehunytam a szemem és próbáltam picit gondolkodni. A többiek nem voltak olyan messze viszont ha odakiáltanék valakinek alighanem vagy megtámadnának minket is vagy elszaladnának és akkor fújtak az értékes nyomnak.
Az idegenek mellett csak most fedezem fel Carrie-Ann-t. Egy pokrócon fekszik valószínűleg nincs eszméleténél. A vér a fülemben dobol és végül lelapulok egy nagyobb kő mögé és onnan figyelem őket tovább. Remélem a többiek közül is lesz még valaki aki utánam jön. Egyedül fogalmam sincs mit tegyek.
Újra próbálom használni a képességem hátha ez idő tájt már visszakaptam én is. Azonban ismét csalódnom kell, egy szikrányit sem kaptam vissza belőle. Maradtam ugyanaz a tehetetlen és ijedős lány.
Akárhogy sasolok az idegenek irányába sehol sem látom a többieket. Hol lehetnek? Egyáltalán ezek az emberkék vitték el őket és hagytak helyben minket? Annyi a megválaszolatlan kérdés. Végül úgy döntök mégiscsak szólok a többieknek, Carrie-Ann érdekében muszáj. Felkapok egy kisebb kavicsot a földről és elhajítom jó messzire a part irányába. Most vagy leesik még 10 méterre innen vagy tényleg eltudom dobni a partig, ott viszont remélem senkit nem találok vele fejbe. A kavics úgy ér földet, hogy én magam nem is látom. Csak észre veszi valaki, adja az ég, hogy észrevegye.

Furcsa dolog ez a demokrácia. -szinte egyhangúan egyetértünk abban, hogy húzni kéne innen, és az egyetlen, aki húz, az Josie, és ő is valami láncot a földből kifelé. Josie-nak hívják egyáltalán? Azt hiszem...de sosem lógtunk együtt, és évekig csak mint a másik cuki arcú dögös barna lányként gondoltam rá, szóval nem vagyok benne egészen biztos, hogy eltaláltam.
-Meg fogjuk találni Leah-t, ne aggódj. Amilyen szőke lett, képtelenség lesz nem kiszúrni a dzsungelben. Minden rendben lesz.
Lehet lenne fontosabb dolgom is, mint Tatjana-t nyugtatgatni, és el is kezdem finoman taszigálni ölelés közben elfelé innen, ám egyszerre úgy látom túl jól működik amit csináltam, mert hirtelen gúnyos kacagásba kezd, és ő is a láncra veti magát. Na most...taktika, meg túlélési ösztön ide vagy oda, őt nem fogom itt hagyni! Amíg a lányok helyszínelnek, én a konyhakéssel a kezemben kezdem pásztázni a környéket. A kedvesem erős lány, de van egy olyan érzésem, hogy teljesen azért nincs rendben. Egyrészt ismerem már, másrészt, kizárt, hogy ilyen gyorsan megnyugodott volna, harmadrészt, kormos épp most pisil a meztelen lábamra, és aztán néz rám utálatos képpel. Na igen, szókimondó egy cica ez a....jahogymivanáljunkcsakmeg!!!!
Lehajolok, és felkapom a cicát a földről, aztán figyelem, aki látja, hogy az ő szemükben a semmit babusgatom, mennyire néz hülyének. Amennyiben jobban a szokásosnál, úgy eleresztem az illúzió macskát, és koncentrálni kezdek. Egy...kettő...három...semmi. Hát persze....Na jó, felkapom a semmit, ráncolom a homlokom, mérgelődök magamban, ideje beavatni a többieket, mielőtt feláldoznak Fraidiusznak, az épp elme szigeti istenének.
-Tati....itt a macskád. Ó, és az a mókus is elég gyanús...ne akarjátok tudni, mit látok. Azt hiszem...mintha Tatjana képessége működne! Oké, akinek megy biztonságosan, próbálja ki magát!
Aztán csak feszülten várakozok. Ha tényleg működik akár csak Tati képessége akkor..meg vagyunk mentve igaz? Cerebro láthat...Remélem.

Igazából most per pillanat semmi más nem jut az eszembe, semmi más nem tölti ki a gondolataim, csak hogy Leah eltűnt. Persze tudom, a többiek is, és mindőjüket kedvelem, végül is iskolatársaim, fajtársaim. De Leah.. Leah a testvérem...
Üvölteni tudnék a tehetetlenségtől, őrjöngeni, mint egy gyermek, mely első percben a nevét kiáltozva rohanna bele vaktában az erdőbe, a másik pillanatban pedig törni-zúzni karna.
Így hát nem is csodálkozom azon, hogy most nem vagyok a helyzet magaslatán. Nem hittem volna, hogy valaha ennyire érzelmi befolyásolt lehetek, hogy ennyire képes vagyok elveszteni az uralmat önmagam józansága felett. Hát nesze neked, egy sziget kellett hozzá és egy hajótörés. Na meg úgy tűnik, emberrablás. Haza akarok menni!
Szerencsére legalább más esznél van, így az első körös menekülési kényszer után a nyomokra terelődik a fiygelem, aközött is egy láncdarabra, mi úgy tűnik, eddig a homokban bújt meg. Talán a húzgálás sodorta volna le róla a takaróréteget? Erre nem is akarok gondolni. Mármint arra, hogy szó szerint elhúzták őket, mint a tétlen leölt állatokat. NEM!
- Behalok a röhögéstől, ha ez valami Ariadne fonala lesz és mi napok óta itt csücsülünk rajta - nevetek fel gúnyosan, majd Gabrielt elengedve Dorothy mellé sietek, ám vele ellentétben nem húzni kezdem a láncot, hanem a két kezemmel kezdem el lapátolni le róla a homokot. Talán feleslegesen kínlódunk vele, talán csak valami régi hajóroncsról itt maradt darab, amire jó pár méter homok ülepedett idővel. De ha vezet valahova, akkor látnunk kell az irányát, és nem felszaggatni egy fél szigetnyi földet. Ha meg csapda? Ugyan, mi lehet még? Mi jöhet még?

Úgy látszik most meg már senkinek sincs mehetnékje. Marha jó. Nem mintha azt várnám, hogy öt lépés múlva szembejönnek velünk a többiek, és minden gondunk megoldódik, de a tarkómon áll fel a szőr attól, hogy csak így állunk és nézünk itt, mintha azt várnánk, mikor jönnek el értünk is. Meglehet, kicsit paranoiás lettem, amióta ezen az istenverte szigeten vagyunk, a felfedező körutakról visszatértek beszámolói azonban egyáltalán nem voltak szívderítőek, szóval jelen esetben még teljesen jogosnak is érzem, hogy nem éppen optimistán állok a helyzethez. Jobban érezném magam az erdőn kívül, még a part is bizalomgerjesztőbb, mint a fák leveleinek susogása, az izgő-mozgó rovarok és egyéb állatok mindenhol…a hideg rázna ki, ha nem lenne ilyen átkozottul fojtogató az itteni klíma.
- Akkor mi lenne, ha húznánk is? – és nem csak beszélnénk róla, teszem hozzá magamban, bár igaz, ami igaz, engem baromira nem vonz az a lánc. Meghúzzuk, aztán jól ránk esik valami az égből, vagy elnyel minket a föld, vagy ki tudja? De talán még az is jobb, mint a tétlenség. Ha a többieket keressük, lehet többre mennénk a nyomok követésével. Valaki biztosan jobban olvas bennük, mint én, és esetleg ott is felfedez valamit a fák alatt, ahol már nem olyan egyértelműek a huza-vona jelei, mint a kis táborunk körül, ahol nem valami bizalomgerjesztő, hogy Carrie-Ann ruhája még el is szakadt a jelek szerint...az viszont tuti, hogy én nem fogok felderítő-csapatot vezetni, maximum dohogva kullogok a többiek után, ha arra kerülne sor.
Annak ellenére, hogy igazából azt várnám, valamelyik férfiú magára veszi a feladatot, odacsoszogok a többiek által is fixírozott lánchoz, és hacsak valaki nem olyan gyors, hogy helyettem cselekedjen, különösebb elővigyázatosság nélkül szolidan megrángatom a cuccot. Feltételezem, hogy ezt úgysem az én fizikumom fogja megváltani.

Hirtelen felindulásom, hogy menni kellene körülnézni és megtalálni a többieket hamar alábbhagy mikor senkiben sem látom az ehhez szükséges tettrekészséget és lelkesedést. Utána jobban belegondolva talán nem kellene vakon a dzsungelbe gázolni és keresni a társainkat, nem tudhatjuk hol van, ki vitte el őket, vagy ki ütött ki minket. Leroskadok ismét a földre és várom mikor hozakodik elő valaki valami olyasfélével ami használhatóbb az én ötletemnél és valamivel lelkesebbé teszi a többieket.
A felfájásom nem akaródzott abbamaradni aminek nem igazán örültem. Így az, hogy valami új ötlettel álljak elő már-már lehetetlennek tűnik. Még akkor se fájt ennyire a fejem mikor egy egész éjszakát át ittam és következő nap olyan másnaposan keltem, hogy majd szétrobbant a fejem, nem bírom a fájdalmat.
Figyelem Josephine-t, rajta már inkább látszik, hogy előrébb van mint sokan mások, engem is beleértve. Mikor megmutatja a ruhadarabot már az én érdeklődésemet is felkeltette. Felpattanok a földről aminek köszönhetően a fejfájás kicsit rosszabbodik,d e kit érdekel ez ilyenkor? Találtunk egy nyomot, vagyis Josephine talált.
Gondolkodom egy picit kire is értheti, piros..szőke... - Carrie-Ann. A ruha az Övé lehet, nem ismerem, de mintha rajta láttam volna. - Az igazat megvallva nem a ruhákat figyeltem az ittlétünk alatt. Jobban lefoglalt, hogy pánikba essek. Most viszont új lelkesedés költözött belém, érzem, hogy megfogjuk találni a többieket.
Én is odanézek ahová Josie. A homokban magam is megpillantom a vastag láncot. Nem, én eddig nem láttam itt..bár, nem igazán figyeltem az apró részleteket, de azért csak kiszúrta volna valaki, ha itt lenen már egy ideje, nem?
-Ne húzzuk ki a homokból? - Teszem fel tétován a kérdést. Megfordult már a fejemben, hogy esetleg valami csapda, de nem hiszem, inkább tekintem az ügy megoldásához szükséges kulcsának, mint csapdának, de tévedhetek.

Azok után ami a faluban történt sokkal jobban figyelek minden apróbb neszre vagy léptekre, de szerencsémre a ködfelhő azóta nem jelentkezett. nem mintha annyira hiányoltam volna, egyszerűen magában fura volt az, hogy csak úgy felszívódott, mint egy nyári zápor után a sötét fellegek, hirtelen tűnt el.
Sose fogom elfelejteni, mennyire féltem mikor elragadott, már maga az erdő se keltett bennem rokonszenvet, nem tetszett, de a sok furcsaság után már végképp nem. Talán kicsit felfújtam a dolgot, mert amint lehetőség nyílt rá azonnal elindultam a part felé, vissza se néztem. Ahogy kiértem szinte örömtáncot jártam a homokon. Mondani szokás, hogy néha az apró örömök sokkal többet érnek. Ezzel egyetértek. Persze ezzel nem ért véget a félelmem, a faluból való élelemszerzésnél nem munkálkodtam, minél messzebb akartam tartózkodni a falutól és attól a valamitől is. A parton segítettem ahol tudtam és ezzel ki is merült a ténykedésem. Mindig valaki közelében maradtam, mert féltem ha egyedül maradok ismét elragad.
Több éjszaka és nappal után se történt semmi érdemleges dolog. Nem voltak fura lények a fekhelyeinknél, nem zargattak minket a dzsungel állatai és...növényei, nem tehetek róla, mióta Gabriel mesélt arról a növényről, már ezeket is listára tettem. Egyszerűen most mindentől tartok picit.
Azonban lehet, hogy eddig nem történt semmi, de ahogy most felébredtem, azt se a szokásos módon, felriadtam Gabriel hangjára, nem volt nyugodt és már majdnem sikítottam, hogy esetleg visszatért az a felhő..értem. De korán sem ez a helyzet. Azt viszont nem mondhatnám, hogy jobb. Éktelen fejfájással keltem és a jobb bokám is sajgott picit, nem tudtam mire vélni a dolgot. Mintha az éjszaka folyamán valaki agyoncsapott volna egy baseball ütővel. Ahogy figyeltem a beszélgetést, kiderült, hogy többen is eltűntek, nyomtalanul. A táborunk rémesen nézett ki, minden felforgatva állt, az élelmünk ami így se volt valami sok, eltűnt.
-Egyetértek, menni kellene, a többiek nem hiszem, hogy maguktól mentek volna el, meg kell keresnünk őket, de ha tétlenül üldögélünk kizárt, hogy előkerüljenek. - Próbálok nyugodt hangot megütni, de nagyon is ideges vagyok. A barátainkat valami vagy valaki elrabolta és ki is fosztott bennünket. Nem vagyok benne biztos, de nem is hiszem, hogy a felhő lett volna, ahogy visszaemlékszem, alaktalannak tűnt, ugyan megtudott ragadni, de nem hiszem, hogy csak úgy elhurcolhatott volna mindenkit anélkül, hogy mi észre vettük volna, itt valami más lesz, női megérzés vagy valami ilyesmi.
Ez a sziget nagyon ragaszkodik hozzánk. Inkább elrejt bennünket csak ne hagyjuk itt. Már annyira, de annyira elegem van ebből az egészből.
-Na srácok, indulunk? - Nő bennem az elszántság, a többieknek segítségre lehet szükségük, nincs időm pánikolni.