Yetta & Warren - Szemtől szemben

First topic message reminder :

Yetta & Warren

Azt mondják, hogy ismerik az engem hajtó haragot. A dühöt, ami elnyomja a szeretteim emlékét ,a gyászomat és megmérgezi a vérem és az elmém. Azt mondják, hogy eljön majd a nap, mikor azt kívánom, hogy bárcsak ne éltek volna a szeretteim, mert úgy nem érezhetném a fájdalmat, amit örökségül hagytak rám. Én azonban tudom, hogy vannak olyan emberek, akik ellen minden erőnkkel harcolnunk kell, könyörtelenül. A haragom az, ami megnöveli az erőmet, amitől veszélyesebb leszek, mint sok más embertársam. Azt mondják, hogy uralni kell a haragot, mert elpusztít minket. Az egyetlen, ami megakadályozza, hogy tönkretegyen a harag, az a bosszú. Nincs szükségem pénzre vagy elismerésre, az egyetlen örömöm az életben már csak az lehet, ha láthatom vérbe fagyva azok testét, kik felelősek a történtekért. Nem kapaszkodok már az életbe. A halál elkerül, ahogy a golyók sem fognak most már rajtam. Mindent alárendelek a bosszúnak. Mindent és mindenkit, saját magammal együtt. Ha kell, akkor az egész világot felforgatom, hogy elérjem a célomat. Közel vagyok, nagyon közel, és ezt el kell nekik mondanom. Éppen ezért vagyok itt a temetőben, a sírjuk előtt állva. Mindig is ide akartak jönni New Yorkba, úgy döntöttem hadd nyugodjanak itt nyugalomban. A városban, ahova mindig is jönni akartak. Ez a város…. jelentett volna számomra valamit. Most már azonban semmit nem jelentenek a felhőkarcolók és az őket díszítő fények. Ha kell, akkor háborút indítok, hogy elérjem a célomat. Ebben a világban mostantól számomra senki sem feláldozhatatlan.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy nem vigyáztam elégé rátok. Ott kellett volna lennem… ott lett volna a helyem. De most bosszút állok. Eljött az idő, hogy pontot tegyek a történet végére. Megölöm. Megölöm azt, aki idejuttatott titeket. – halkan mondtam ezt magam elé, ahogyan hátrébblépek a sírtól is megigazítom magamon a kabátomat. Nincsen igazán meleg, de túl hideg sem, én azonban fekete, hosszú kabátot vettem magamra. Mégiscsak egy temetőben vagyok, és mégiscsak várok valakire. A Kopóra. Kate Patel és Amanda Patel sírjánál. Ott ér véget, ahol elkezdődött. Előttük, láthatják, hogyan fogom megölni azt a nőt. Kifejezéstelen arccal állok a sírok előtt, várva arra, hogy felbukkanjon a bérgyilkos, akit azért hívtam ide, hogy megbízzam egy feladattal. Valójában azonban erről szó nincs. Megakarom ölni. Bárki feláldozható. Én is. Éppen ezért is szereltem magamra tíz kiló robbanó anyagot, ami kabát alatt van tökéletese elrejtve. A zsebemben vannak a kezeim, az egyikkel a detonátort szorongatom és várom a Kopót. Ezt a bombát az egyik legjobbtól szereztem be, akit még régebben kapcsoltam le, és nem rég kijuttattam őt az FBI-tól, hogy segítsen. Másfél kilométeres a bomba hatótávolsága. Ha megnyomom, akkor a Kopó és én is meghalunk, és talán még sokan mások, de ők csak mellékes áldozatok. A bosszú az egyetlen, ami számít, a Kopó halála a cél. Márpedig ő megfog halni, ha megnyomom ezt a gombot. Már csak ide kell érnie, hogy kezdődjön a tűzijáték.

Warren & Yetta

Nem bírja, és ezen én csak szimplán elmosolyodom. Egyáltalán nem fogom magam rosszul érezni azért, mert nem viseli jól a vállveregetést, sőt talán épp azért csinálom. Tisztában vagyok vele, hogy el akar tenni láb alól, tisztában vagyok vele, hogy legszívesebben itt és most golyót eresztene a fejembe, de nem teheti meg, mert jelenleg szüksége van rám és épp e miatt van egy olyan kis aprócska lépéselőnyöm, ami miatt nyugodtan szívhatom a vérét és ez komolyan egészen szórakoztatónak bizonyul. Nem véletlenül nem hagyom abba a dolgot, sőt amikor látom,hogy valami nem tetszik neki, akkor még direkt rá is játszom pluszban, csak azért is, ahogy most is még a megjegyzése után is direkt jön egy utolsó paskolás a hátára, amit még elérek, mielőtt átadnám neki az emberünket. Egyébként is kissé fáradtnak érzem magam, mit nem kellene, ami nem feltétlenül reális, de próbálom egyszerűen kizárni a dolgot és arra figyelni, ahogy elkezdi a műveletet, de sokáig nem tart a dolog, mert megérzem azt a "kis problémát". A sérülés még nem lenne gond, rendbe jön szépen, ha nem is azonnal, de majd szép lassan, de valami más a gond, ami hamar le is esik, hogy minden bizonnyal történetesen méreg. Ezzel is meg tud küzdeni a szervezetem jó eséllyel, viszont már sokkal időigényesebb, és első körben épp e miatt végzem a padlón ájultan.
Nem is tudom, hogy mennyi idő telik el, mire sikerül zúgó fejjel magamhoz térni. Egy árva rosszalló hang sem csúszik ki a számon, miközben felkönyökölök. Emlékszem rá, hogy elestem, nagyjából rémlik, hogy hatott rám valami, minden bizonnyal méreg. A tekintetem a bekötözött sérülésre siklik, és a tényt is konstatálom, hogy nincs rajtam felső. Apróság, nem nagyon érdekel a dolog. Nem túl hirtelen, de végül feltápászkodom, és zsarukámra siklik a tekintetem. Most kéne kinyögni azt a bizonyos köszönömöt gondolom, de elég nehezen jön a számára ilyesmi, meg egyébként is tisztában vagyok vele, hogy nem csupa jó szándékból kapart össze, hanem azért, mert erre volt jelenleg szükség, mert rám van szüksége, hogy elkapja azt, aki eltetette a családját láb alól. Gondolom legszívesebben engem is holtan látna, sőt talán ha már lenne egy neve, akkor nem szórakozott volna azzal, hogy összeszedjen. - Nem is olyan vészesen rossz ez a kötés. - igen, ennyit sikerül nagyon erősen burkolt köszönömként elővarázsolni. Ennyi telik tőlem, nem fogok áradozni, amúgy is tudom, hogy a sérülésem hamar rendbe jön, csak kell pár óra, de nem fogok különösebben elvérezni. A méreg az, ami nagyobb gondot jelent.
Az asztal szélén ülve a tekintetem tovább siklik az ájult pasasra, aztán vissza Warrenre kérdőn. - És azóta pihensz? Kedves, hogy így aggódsz értem, de ennyi idő alatt már rég megtudhattad volna, hogy kit is keresünk. - a tekintetem kérdő, a szavaim persze, hogy piszkálódóak. Nem is én lennék, ha nem így lenne. Nem fogom elfogadni a gyengeségemet és végképp nem fogok hálálkodni, hogy megmentett lehet, hogy magamtól is ugyanúgy rendbe jöttem volna, vagy nem, de... kit érdekel? Attól még folytathatta volna a kihallgatást, ha már tudta, hogy túl sokat nem tehet. Helyette inkább ücsörgött itt aggodalmasan, jó hogy nem ivott meg egy kávét és kapta elő a napi híreket, hogy olvasgasson kicsit, amíg erőt gyűjt a folytatáshoz.

Yetta & Warren

- Erről leszokhatna. – jegyzem meg kissé – nagyon- ellenségesen, ahogyan a kezére pillantok, ahogyan megpaskolja újfent a vállamat. Utálom a közvetlenséget, még ilyen formában is, hát még attól, aki miatt idáig jutottam… legszívesebben puszta kézzel tépném ki a szívét a helyéről, de szükségem van rá, mert ő az egyetlen kapocs köztem és a megbízó között. Úgyhogy muszáj elviselnem azt, amit csinál, mert gondolom nem igazán fogja abbahagyni. Viszont legalább sikerült kiszednie egy nevet a fickóból, ami azért több, mint a semmi. Preston… nem ismerős a név, bár majd később jobban utána kell néznem a rendőrségi szerverekben, ha nem rúgnak ki addig. Nem igazán végzem a rám kiosztott feladatot, de bekaphatják, nem érdekelnek a piti kis lopások és a többi baromság. Elakarom kapni azt, aki parancsot adott a családom meggyilkolására. Előhúzok a farzsebemből egy tollat, és a fickó mögé sétálok. A kihallgatásoknál sokszor alkalmaztam ezt a technikát, amit nem néztek valami jó szemmel. A fickó légcsövébe egy tollat szúrtam, így zárva el a levegő útját, ami fuldoklást eredményez, majd egy perc múlva halált, ha addig nem beszél a delikvens. A fejesek ezt nem vélték eredményesnek, hiába jött be mindig. Kaptam is tőlük a fejemre, de elküldtem a fenébe mindegyiket. Nem fogok napokat veszteni a kihallgatásokkal, ha így is célt tudok érni. Már készülnék beleszúrni a fickóba a tollat, mikor meglátom, hogy a nő, az ellenségem, akivel kénytelen voltam szövetséget kötni, elájul és elterül a padlón. Dühösek káromkodok egyet és fejbe vágom a fickót, hogy kidőljön ismét egy jó néhány órára, míg én a nővel foglalkozom. Szerencséje van, mert viszonylag gyakran járok ide, és van orvosi készlet is a helyen, hiszen a szerencsétlen alakokat, akiket iderángatok valahogy el kell látni. Ennek köszönhetően felkapom a nőt a földről és az asztalra fektetem, amint a bombát a földre raktam. Leveszem róla a véres ruhát, hogy könnyebben tudjak hozzáférni a sebhez, a véres ruhadarabot pedig a szék támlájára terítem, majd pár pillanattal később már kezemben az orvosi csomaggal állok az asztal mellett. Minden bizonnyal valamiféle méreg lehetett azon a golyón, ami nem sok jót enged következtetni, hiszen ez azt jelenti, hogy tudták mifélével van dolguk, tudták hogyan kell úgy ártani neki, hogy nem közvetlenül teszik azt. Ügyes. Valaki nagyon elakarja őt is tenni láb alól, ez pedig csak még jobban megerősít abban a hitben, hogy az ellenségünk közös, és muszáj lesz összefognunk, hogy megkeressük azt az embert, aki holtan akar látni minket. Megkeressük és megöljük, ez a dolgok menete. Adok a nőnek néhány injekciót, hátha javul valamit a helyzet, majd gyorsan fertőtlenítem a sebet, hogy ne juthasson a méregből még több a véráramába. A sebet lekötözöm, valamiért úgy sejtem, hogy nem igazán érné meg összevarrni. Ő nem egy ember, tehát nem is úgy gyógyul, mint én, ezért inkább csak a kötést helyezem fel, miután méregtelenítem a szervezetét. Leülök a székre és előrehajolva figyelem a nőt. Ennél többet nem tudok tenni érte. Kórházba nem vihettem, elégé meglepődnének azt hiszem, ha besétálnék egy zöld nővel, akit valamiféle méreggel döntöttek le a lábáról. Hagyhatnám meghalni is, de jelen pillanatban ő a legnagyobb esélyem arra, hogy eljussak a megbízójáig, aki a jelek szerint mindkettőnket holtan akar látni. Engem, mert közel kerültem, Yettát, mert ráakaszkodtam. Vagy csak nem akar elvarratlan szálakat, nem tudhatom, senki nem tudhatja. Talán a nő, aki az asztalon fekszik… de ahhoz fel kéne, hogy keljen. Ő az egyetlen esélyem, bármennyire is holtan akarom látni, most még inkább azt akarom, hogy éljen.

Warren & Yetta

Őszintén szólva ez kicsit sem lep meg, ezért is nem mondok rá végül semmit. A kollégái... igazából még csak nem is mondhatnám ezt jó szónak erre, inkább csak fickók, akikkel néha találkozik, ha beteszi a lábát az irodába, de gondolom azért ott jóval kevesebb időt tölt el, mint mondjuk az átlag. Valahogy azt is nehéz elképzelnem, hogy valaha is emberibb volt a jelleme, hogy volt időszak, amikor esetleg nem volt ennyire... ilyen, tudjátok, kiábrándult, életunt, meg hasonlók. Nem azt mondom, hogy én vagyok a vidámság mintapéldánya, de legalább nem élek önpusztító életmódot, ami róla egyáltalán nem mondható el. Végül is nekem aztán édes mindegy, addig a pillanatig persze, amíg nem engem akar felrobbantani valami rohadt bombával, és erről remélem, hogy mára sikerült lebeszélni, mert igazán nem értékelnék még egy hasonló próbálkozást, még csak a közelembe se jöjjön lehetőség szerint bombákkal, meg hasonlókkal és nagyon értékelném, ha végre leszerelné magáról és nem lenne rá esély, hogy vallatás közben még jól cafatokra is robbanunk, mert akkor aztán tuti, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
- Rendkívül előzékeny vagy! - kissé sikerült túljátszanom a megdöbbent lelkesedést, de nem tehetek róla, azért ez nem túl nagy udvariasság, főleg ha azt nézem, hogy tényleg jobb is, ha közben inkább azt a szart szereli le magáról, mert baromira nem értékelem, hogy még mindig nem sikerült eltávolítania. Nem szeretem a bombákat, olyan nagyon piszkos munka velük dolgozni szerintem, olyan nagyon durva dolog. Sokkal jobban szeretem a finomabb megoldásokat, mint például a kések. Na persze azt hiszem ezt a véleményt kedves barátunk nem osztaná igazán, a hangok legalábbis, amiket kiad nem pont erre utalnak, de nem kifejezetten fog megesni rajta a szívem, nem érdekel annyira, hogy üvöltözik, sőt kicsit sem. Csak az érdekelne már, hogy végre mondjuk valami használhatót, mert a végén megunom és... az senkinek sem jó, ha átvágom a torkát mérgemben. Arról már nem is beszélve, hogy éppenséggel nem vagyok a toppon. Nem foglalkoztam a karomat ért golyóval sem, igaz, hogy nem is volt olyan vészesen durva az a sérülés, de mégis csak veszítettem vért, és hiába gyógyulok gyorsabban, mint az átlag, azért még nekem sem heged be pár perc alatt. A kabátom ujja már egészen szépen átázott, de amíg meg nem szólal kedvenc zsarukám, addig ezzel se nagyon foglalkozom. A lehetőségre csak megrázom a fejem, nem szeretem az ilyesmit, az áramot, olyan rizikós, sokan túlságosan hamar elájulnak tőle és akkor az ember cseszheti az egészet. Egy pillanatra bambulok csak el, a pasas már több sebből vérzik, én pedig talán egy pillanatra meg is tántorodom, amikor túlságosan hirtelen fordulok hátra. - Az üvöltözéséből sikerült kiszűrnöm egy nevet, Preston... de átveheti, csak... ügyesen! - nem tudom kihagyni, hogy ne veregessem meg újfent a vállát, miközben elhátrálok és csak akkor támaszkodom meg az asztalnál, amikor már háttal áll nekem. Nem vagyok gyenge, én aztán tuti, hogy nem leszek gyenge és ez a sérülés egyáltalán nem olyan durva, ha csak... nem készültek fel, ha nem volt azon a golyón valami más is, mint a szimpla adag puskapor, ami rákerülhetett, ha csak nem volt valami rajta, ami szép lassan bejutva a véráramra igyekszik felvenni a harcot a szervezetem gyógyító erejével. - Valami... valami nincs... - a rendben már valahol eltűnik az éterben, nem sikerül kimondanom, mert elsötétül a világ, és hiába kapaszkodom meg, vagy inkább próbálok az asztal szélében, már nem sikerül elérni.

Yetta & Warren

-Nem érdekelnek a kollégáim. – zárom le magam részéről a dolgot. Nem igazán érdekel az, hogy mégis mit gondolnak rólam a munkatársaim. Már Texasban megtanultam, hogy a kollégákra nem lehet soha számítani, a szarban mindig magadra hagynak. Magamra hagytak akkor, és most is, úgyhogy beigazolódott a gyanúm. Az pedig, hogy ez a nő mit gondol… leszarom. Jól érzi, hogy nem igazán vannak barátaim, inkább csak ismerősök, akik lógnak nekem egy-két dologgal és tartozást törlesztenek, de jól érzi azt, hogy nem tudják a legtöbben elviselni a stílusomat. Nem is kedvelnek, vagy ha igen, akkor remekül tudják leplezni azt, de azért az sem hinném, hogy ő tele lenne barátokkal és olyan emberekkel, akiknek jelent is valamit. Akik nekem fontosak voltak azok ő ölte meg. Elvette tőlem azokat,akik a világot jelentették, úgyhogy talán elnézhető az, ha nem vagyok vele, és senki mással valami túl kedves. Legszívesebb golyót repítenék mindenkibe, aki hozzám szól. Nem vagyok valami nagy emberbarát, mindig is sajátos stílusom volt, amit mások simán elintéztek annyival, hogy bunkó vagyok, de régebben azért jobb volt a helyzet, mert tudtam mosolyogni néha, és jól kijöttem azokkal, akik rászolgáltak a bizalmamra, de mióta ez a nő végzett a családommal… azóta minden a feje tetejére borult és megváltoztam én is a fejetlenségben.
- Gondoltam udvarias leszek. – ráhagyom akkor ezek szerint azt, hogy válaszokat nyerjen ki a fickóból, így hátrébb is lépek. Pár pillanatig csak nézem, ahogy a késsel végigsimít a fickó arcán, aztán a pár méterrel arrébb lévő asztalhoz sétálok és lecsatolom magamról a mellényt, majd óvatosan lefektettem az asztalra és elkezdem hatástalanítani. Nem olyan könnyű, elvégre katonai darab, de megtudok vele birkózni, és tökéletes zenei aláfestést is kapok ehhez, ahogy a fickó nyögései és kiáltásai fokozódnak a fájdalomtól. Módszeresen dolgozom, óvatosan, nehogy véletlenül aktiváljam a bombát. A rendőrségnél soha nem kaptam ilyen kiképzést, de a Rangereknél… nos ők azt mondták, hogy nem rendőrök, inkább olyanok Texasnak, mint az FBI. Én pedig az ott töltött évek alatt kitanultam mindent, amit csak lehet. Ökölharc, fegyverharc, bombahatástalanítás és bombaösszerakás, rajtaütés és túszmentés és a többi olyan dolog, ami szükséges volt. Sok akción voltam és remekül végeztem a munkámat, kár hogy úgy kellett véget érnie ahogy, de nem volt más választásom, így volt a legjobb a családomnak. Amanda már korábban is erősködött, hogy menjünk el, de én maradni akartam, aminek végül Kate itta meg a levét, mert egy beteg állat elrabolta, és nem értettem, hogy miért csodálkoztak azon, amiért egyedül kerestem fel a fickót és öltem meg. Mindenki ezt tette volna a helyembe. Az a rohadék felakarta gyújtani a lányomat, hát felgyújtottam én is őt. Aztán meg a főnököm… a mai napig nem bánom, hogy a kórházba juttattam, megérdemelte a fickó. Úgy beszélt velem, mint valami kutyával. A saját házamban, a családom előtt és a halálra rémült lányom szeme láttára. Azt hiszem érthető az, hogy félholtra vertem a fickót. Velem senki nem beszélhet így, főleg azok után, hogy megcsináltam azt, amire a rendőrség képtelen volt. Megtaláltam a lányomat és ami még fontosabb: életben volt, mikor megtaláltam. A rendőrségnél a legtöbben szart sem érnek, ezt már megtapasztaltam. – Ezt is használhatja.[/color] – bökök a kezemmel a mellettem lévő kis kézi generátorra. Általában a végződésre rákapcsolt két fém rudat beledöföm a fickó combjába és máris kap egy kellemetlen kis áramütést. De felőlem aztán a vizes törülközős megoldáshoz is folyamodhatunk, vagy maradhat a jó öreg, de mindig eredményes körmöket letépegetős módszernél.
Csak akkor állok fel az asztaltól és sétálok közelebb mikor végeztem a bombával, és odalépek Yetta mellé. – Beszélt már? – nem figyeltem eddig annyira oda, most kapcsolódok be a dolgokba, de ha nem beszélt, akkor talán tudok egy egész jó módszert arra, hogy elárulja, amit tud, ha kedves az élete. Ha beszélt, akkor pedig mindegy, hallgatom azt, amit Yetta megtudott.

Warren & Yetta

Na igen, nagyjából én is ezt feltételeztem róla, hogy elég sok van már a rovásán és minden bizonnyal lesz is még, bár ahogy most látszik leginkább szeretné kinyíratni magát, szóval arra is van esély, hogy ez előbb sikerül, mint hogy valami nagyobb bajba keveredne és a felettesei sokallnának be. Igazából az egész nekem aztán teljesen mindegy, nem az én dolgom, hogy mihez kezd az életével egy lecsúszott zsaru. Gondolom szegény... meghalt a családja és most marhára ki van bukva. Sőt nem meg halt, én öltem meg őket. milyen rohadt dolog lehet most neki az, hogy mégis ennek ellenére velem kénytelen összefogni. Szomorú... de nem tudom sajnálni, vagy együtt érezni vele. Az én életem sem volt fenékig tejfel és mégsem nyavalygok, vagy szerelek magamba bombát, hogy azzal fenyegetőzzem, felrobbantok mindenkit, ha nem kapok megoldást, vagy válaszokat. Az egész úgy szánalmas, ahogy van, ez a mindent vagy semmit dolog, ha nem kap válaszokat, akkor tényleg megnyomta volna a gombot és lett volna egyáltalán értelme? Akkor meghal és kész... ennyi, de nem jut előrébb igazából semmilyen tekintetben. Sose gondoltam, hogy az efféle öngyilkos akció bármilyen értelmes megoldást szülhet, de persze mindenkinek a saját dolga, hogy teszi el önmagát láb alól, csak ne engem tegyen el, ez egy elég fontos tényező számomra.
Biztos helyre? Remek, szóval akkor megyünk kocsikázni úgy, hogy a pasasra egy bomba van erősítve? Marha biztonságos és nagyon oda vagyok az ötlettől, de komolyan. Marha... Csak csendben forgatom a szemem és inkább bepattanok hátra a fickó mellé, hogy figyeljek rá, ha netán fel találna ébredni, így a biztos. - És még a kollégáiról is remek véleménnyel van! - felszökik kissé a szemöldököm, ahogy megrázom a fejem. Létezik ember a talpán, aki vajon el tudja viselni a fickót? Vagy akár olyan, aki még kedveli is? Valahogy tökéletesen kizártnak gondolom. De legalább nem utazunk sokat, bár egy-egy kanyarnál azért meg kell kicsit kapaszkodnom, hogy ne kenődjek fel a kosi oldalára, de sikerül megoldani a dolgot, egyben megérkezni. Amikor nyitja az ajtót, már pattanok is ki. A cipekedést rá bízom, amíg is ő ismeri jól a terepet, szóval nem az én dolgom helyet találni, ahol lerendezhetjük a pasast. A kérdésére egészen szélesen mosolyodom el, amit persze a lassan magához térő fickó nem nagyon értékel.
- Ki akart nyírni a mocsok... ez még kérdés? - na persze arra már kicsit fészkelődni kezd a helyén, ahogy közelebb lépek felé, bár még először nem annyira, csak amikor előkerül az egyik kedvenc kis darabom. Vékony pengéjű kés, olyan kis könnyed darab, szinte már hajaz egy szikére, és épp ezért nagyon tud fájni, ha az ember bőrén apró bemeccéseket végzünk vele. - Szóval... egyetlen kérdés van, a ki küldött és mi ráérünk akár egész éjjel is. - döntöm kissé oldalra a fejem, ahogy lehajolok és finoman végigsimítok az arcán a penge hegyével. Már ez is nyomot hagy, nem olyan nagyot, de kellően kellemetlent. Azért persze erre még tartja magát, de aztán újabb és újabb kedveskedő közeledésre már csak előkerül egy nyögés, és talán egy tíz perc elteltével már az első kiáltás is, amikor már elég sok sebből vérzik, csak a száját szorítja olyan dacosan még mindig. - Ha esetleg unatkozol, szólj nyugodtan. - pillantok hátra Warrenre. Lehet, hogy ő velemiféle durvább megoldásban gondolkodik, tudom is én, az a verekedős típus, nálam már jó eséllyel a durvább dolgok következnek, tudjátok a köröm eltávolításai és társai, az azért elég kellemetlen tud lenni, mondhatnám úgy is hogy rohadtul fáj.

Yetta & Warren

Kétféle zsaru van. Az egyik fajta az irodában ül és fánkot zabál folyamatosan, miközben a tévében drukkol kedvenc csapatának, és nem érdekli az ügy megoldása, csak a minél előbbi lezárása, hiszen a pénzét így is úgy is megkapja. Ezek puhányok, még a gyakorlatoknál és edzéseknél is képtelenek elérni az átlagon aluli szintet. Én nem ilyen vagyok. De nem is olyan, mint a másik fajta. Azok ugyanis megoldják az ügyeiket, jó zsaruk, akik betartják a szabályokat és törvényeket, de nem lépik túl soha a hatáskörüket. És ott vagyok én, illetve még néhányan biztos vannak úgy, ahogy én. Folyamatosan átlépem a hatáskörömet, az ügyeimet lezárom, elkapom a rosszakat, gyakran kerülök tűzpárbajba, és pontosan tudom, hogy a törvények nem mellettünk, inkább ellenünk vannak, éppen ezért teljesen más módszerekkel dolgozom, ami természetesen biztosított számomra jó néhány olyan ismerőst, akiket a legnagyobb jó szívvel sem bélyegeznék tisztes polgárnak. A bűnözőket vagy elkapom, vagy a kezemben tartom. Vannak olyan ismerőseim akik azért vannak még szabad lábon, mert tudnak segíteni, ha úgy hozza a sors. Kellenek kapcsolatok, és mivel utálom a szabályokat betartó minta zsarukat, így inkább az alvilág felé fordulok ilyen tekintetben. Nem véletlen nincsen társam, és kötve hiszem, hogy lesz is valaha, hiszen minden bizonnyal kifognak rúgni, ha ennek vége. Ha kirúgnak, akkor pedig az FBI-hoz sincsen esélyem bekerülni, még egy ajánlás sem segíthetne. Igazából nem érdekel, hogy kirúgnak, csak az a lényeg, hogy célt érjek, aztán ha még mindig élek, akkor kitalálom, hogy hogyan tovább. Eredményes nyomozó vagyok, a módszereim ugyan megkérdezhetőek, de nem eredménytelenek, és ez számít, igaz? Hiszen sokat javítok a statisztikán, az pedig minden kapitánynak fontos, ahogy az enyémnek is, részben emiatt fedezi a hátam. De hamarosan már túl sok lesz ez neki, és akkor majd a fejesek elé dob. Ismerem már a dörgést, voltak fegyelmi tárgyalásaim már, nem különösebben érdekel a dolog.
-Leszedem, ha végre biztos helyen vagyunk. – nem élvezné? Eggyel több ok, hogy a bomba rajtam maradjon. Nem fog felrobbanni, amíg a detonátort meg nem nyomom, profi cucc, egy profi bomba gyáros kezéből. Nehéz összerakni, és leszedni se valami könnyű, de Texasban kaptam kiképzést a robbanószereket illetően mikor még Ranger voltam, tehát menni fog, de nem dobom ki, könnyen lehet, hogy még kelleni fog. Ahogy még több fegyver kell majd. Talán ideje lenne meglátogatni néhány ismerősömet. Az őrsön nem adnak csak úgy ki fegyvert, egy csomó papírt kell aláírni meg szétküldözgetni, de tudok néhány olyan helyet, ahol könnyedén tudok fegyverhez jutni, és egy rohadt papírt nem kell aláírni. Készpénzzel fizetettek és kész, ő se látott engem, én se őt.
- Ahhoz nem kellettek kapcsolatok. Az itteniek segghülyék. – válaszolok a célzására, majd beülök a kormány mögé és a gyártelep felé veszem az irányt. Vannak kapcsolataim itt is, szerencsére New York-ot imádják a kétes alakok, viszont a zsarukat beetetni… csak egy volt haverom azonosítója kellett és egy kis túlzás, aztán már ugrottak is. Persze az ilyen bejelentéseket nem lehet csak úgy könnyen kezelni, de attól még nevetséges, hogy ennyire hiszékenyek a New York-i zsaruk. A gyártelep pedig tökéletes lesz arra, hogy megoldjuk a fickó nyelvét. Elhagyatott, a madár se jár arra, maximum néhány betépet fiatal kölyök, de róluk tudomást sem kell venni.
A vállpaskolásra csak szúrósan nézek rá, és bárcsak lehetne szemmel ölni… másnak már rég eltörtem volna a kezét egy ilyenért, de jelen pillanatban ez lehetetlen. Semmi kedvem megint harcolni a nővel, jelen pillanatban egy oldalon állunk, akármennyire is holtan akarom látni. Végül szótlanul szállok ki a furgonból, a fickót a vállamra kapom, majd felviszem az épület ötödik emeletére. Nem gyakran fordulok meg ebben a városban, de ha igen, akkor ide hozom azokat, akikkel nem lehet szót érteni. A szék már elő van készítve, a fickót le is ültettem rá, majd a közelben lévő kötél segítségével le is kötözöm, hogy ne ficánkoljon. Hosszú nap elébe néz.
-Csinálja, vagy csináljam? – ha akarja, akkor átengedem neki azt a részt, mikor a fickóból válaszokat húzunk ki.

Warren & Yetta

Azt hiszem ez bárki számára egyértelmű lenne, hogy minden bizonnyal a miatt lehet még meg az állása, mert valaki védi a hátát, egyébként ezzel a stílussal, hozzáállással, meg bombarobbantgatási kedvvel tuti biztos, hogy rég kivágták volna már. Kétlem, hogy a város nagyra értékelné, ha tudnák, hogy egy zsaru épp most akarja megrongálni a városi temetőt, még hozzá nem is kicsit. Ha az a cucc aktiválódna nála, biztos vagyok benne, hogy elég rendesen leamortizálná a környéket és akkor még finoman fogalmaztunk, azt hiszem kb. semmi se maradna itt, ahová kijöhetnek a szegény gyászoló rokonok, hogy tiszteletüket tegyék szeretteik sírjánál. Mondjuk mindig is marhaságnak tartottam ezt. Ha valaki olyan marha fontos volt neked, akkor nem tök mindegy, hogy csak szimplán gondolsz rá, vagy kimész és a föld alá temetett csontjainak meséled el a pocsék mindennapjaidat nélküle? Ha nem lennének sírok, akkor ezek az emberek nem emlékeznének a halottaikra? Hülyeség... felesleges helyfoglalás. Nekem aztán nem lesz szükségem ilyesmire, amúgy se hiszem, hogy bárki szórakozna azzal, hogy elföldeljen, ha eljön az ideje, amúgy se hiszem, hogy olyan halálom lesz... tudjátok vagy szitává lőnek, vagy eleve levágnak valami tó aljára, hogy a halak zabáljanak fel, nincsenek buta illúzióim.
De hamar megtörik a mi kis idilli beszélgetésünk ezen a meghitt helyen... és jönnek is a kellemetlen alakok, akik láthatóan nem egy délutáni tea miatt érkeztek. Egészen jól sikerült összedolgozni annak ellenére, hogy legszívesebben egymásba is eresztenénk egy-két golyót, bár ha jól sejtem nagyban közre játszik a dologban az, hogy szóltam neki, hogy segítek, ha hajlandó nem megnyomni azt a gombot és nem a levegőbe repíteni mindkettőnket. Mindenesetre sikerül végül a kellemetlen alakok nagy részét elintézni és végül csak az az egy marad, amelyiknek szépen megdolgozza az arcát zsarukám. Elég jól csinálja, még így bombával együtt is. Azt persze sejtem, hogy nem értékeli, hogy én mondtam meg, hogy mit tegyen, de jelen helyzetben ez aztán rohadtul nem érdekel. Az a lényeg, hogy helyre tegyük a dolgokat, hogy megússzuk és persze kiderüljön, hogy mi a jó franc is van, ami miatt engem is el akarnak tenni láb alól. Jól végzem a munkám, nincs igazából ebben semmi logika.
- Azt nem akarod záros határidőn belül eltüntetni magadról? Rohadtul nem élvezném, ha véletlenül robbannánk fel út közben. - a bombára célzok persze, mert még mindig az díszeleg rajta és sokkal kellemesebben érezném magam, ha nem kéne együtt utaznom egy furgonban egy robbanószerkezettel, meg egy ájult pasassal, aki ki akart nyírni, meg egy zsaruval, aki... ki akart nyírni. Azt hiszem egyáltalán be se kéne szállnom abba a kocsiba, de ha nem intézem el ezt az ügyet minél előbb, akkor rosszul jöhetek ki belőle, szóval muszáj lesz. - Szerintem te ismered jobban a várost, gondolom vannak kapcsolataid... - célzok arra, hogy tisztában vagyok vele, hogy rám küldte a helyi erőket, elég könnyű volt kiszúrni a béna kis zsernyákokat az utcán. Szóval hagyom, hogy vezessen, én beszállok rosszabb esetben hátra, a pasashoz, hogy ha netán út közben magához találna térni, akkor ne tehessen valami butaságot, esetleg ne próbáljon megszökni, vagy kicsinálni magát. Csendben várok tehát és pörgetem a fejemben a lehetőségeket, amíg el nem érjük a célt, tehát amíg nem fékez a kocsi valahol... kiszállva már látszik, hogy valami elhagyott gyártelep lehet. - Ha már amúgy is olyan nagy gyakorlatod van benne... - paskolgatom meg a pasast, arra célozva, hogy akár hozhatja is nyugodtan. Már csak egy olyan hely kell, ahol van egy szék, netán arra, hogy a fickót szépen lekötözzük. A fegyvereimet persze még a temetőben azért összeszedtem, nem hagyok ott semmilyen értékes dobófelszerelést annyi fix most is jól fognak ezek még jönni, hogy a pasas nyelve megeredjen.

Yetta & Warren

Jól sejti, hogy már igen sok minden van a rovásomon, és a vezetőség szívesen adná ki az utamat, mert a jelen… állapotomban inkább vagyok nekik nyűg, mint segítség, de azt hiszem nem lepek meg vele senkit sem, ha azt mondom, hogy ez a dolog a legkevésbé érdekel. Azok a barmok csak meresztik a seggüket a székükben még soha nem is voltak terepen,nem fogtak fegyvert, de azt hiszik, hogy ők mindenről dönthetnek. Csak a kapitány miatt vagyok még itt, ugyanis ő kedvel engem, vagy kedvelt, nem tudom, de még annyira megbízik bennem, hogy ellenálljon a fentről jövő nyomásnak. A kollégák sem kedvelnek, sőt, egyenesen utálnak, de erre aztán meg végképp teszek. Eleinte azért utáltak mert jobb voltam, mert sokkal hatékonyabban dolgoztam, sokkal több embert hoztam be, és igaz, a módszereim kétségbe vonhatóak, de eredményesek. Ha valakit el kellett engedni, azt megtaláltam és én ítélkeztem végül felette. Önvédelemből persze, hiszen ők lőttek először, de az ilyen alakokat nem lehet csak úgy elítélni, mert az ügyvédeik vagy kihúzzák őket a szarból, vagy a börtönből irányítanak tovább. A kisebbik rossz érdekében cselekedtem, ahogy a kapitány szokta mondani a vezetőségnek. Azonban manapság… manapság már nem vállalok el ügyeket, továbbadom őket, így egyre több megoldásra váró ügy van, ahogy a nyom kihűlt már, tehát javarészt már megoldhatatlan mindegyik. Nem érdekel, nem az én bajom. Nem fogok mások halála ügyében nyomozni, mikor a saját családoméban is kell. Tudom, hogy a kapitány rendes volt, mert a szabályok szerint nem kéne az ügy közelébe engednie, de ha nem érti meg, hogy nem fogok leállni, amíg nem kapom el a tetteseket, akkor sosem értett igazán. Elégtételt akarok venni, bosszút állni. Nem érdekel, hogy mennyire vagyok közben rossz ember, hogy mások mit gondolnak rólam, mert nem az ő dolguk. Senkik, feláldozhatóak, mindenki feláldozható. Soha nem kedveltek az emberek, nem igazán voltam valami nagy emberbarát, csak a családommal tudtam igazán jóember lenni, de őket elvették tőlem.
Kár lenne tagadni, hogy elég jól érti a dolgát a nő. Könnyű szerrel szedi le a támadóinkat, bár gondolom ebben javarészt az is közrejátszik, hogy valami teljesen más bolygóról jött, de most ez nem is különösebben érdekel. Felőlem aztán onnan jöhet, ahonnan csak akar, nem fog számítani, ugyanúgy fogok érezni vele kapcsolatban. Az pedig nem a zavarodottság következménye, hogy ismét magázom őt. Csak azért tegeztem az előbb, hogy a szavaim kapjanak egy kis plusz hatást, ne számítson mostantól arra, hogy én tegezni fogom, mert erre az esély nagyjából annyi, minthogy ő ember legyen. Szóval semmi esélye sincsen a dolognak, még csak véletlenül sem. Amúgy sem vagyok valami közvetlen ember, mindenkit magázok, szóval nem különösebben zavar a dolog, már hozzászoktam ahhoz is, hogy a stílusom miatt támadnak az emberek, de nem érdekel. Azt csinálnak, amit akarnak, engem hagyjanak békén, hogy nyugodtan végezhessen a munkám. Nekik is érdekük az, hogy ne álljanak a bosszúm útjába, hiszen nem akarnak meghalni, igaz? Nem ölök, ha nem muszáj, főleg nem ártatlan embereket, de ha kell, ha feltétlen muszáj, akkor megteszem. Ezt a bombát sem elsődleges célom felrobbantani, csak a hatás kedvéért vettem fel. Nem mondom, hogy nem robbantottam volna fel, de nem ez volt a célom, és ez a lényeg. Öltem már én is, rendőrlétemre nagyon is sokat, de ártatlanokat nem kívánok ölni.
Nincs igazán ínyemre, hogy utasítgat, de mivel láthatóan a helyzet ura, így természetes, hogy én vagyok az, aki begyűjti a menekülő fickót. Jó kondiban vagyok szerencsére, így hiába a bomba a nyomába tudok eredni és egy ugrással a földre is viszem a fickót. Persze nem akarja feladni, próbál felém kerekedni, de esélye sincsen, minden egyes ütését hárítom és duplán viszonozom, odafigyelve arra, hogy ne öljem meg, mert ő az, aki elmagyarázza azt, hogy mégis mi a franc volt ez az egész. Az ütésváltások hamar alábbhagynak, azaz csak az én ütéseim, mert az övéit a legjobb jóindulattal sem lehet annak nevezni, majd végül úgy döntök, hogy jobb lesz ezt rövidre fogni és állkapcson vágom, mire a kezei a földre hanyatlanak. Nem halt meg, csak elájult, bár jó ideig nem fog tudni normálisan rágni. Dühösen állok fel és nézek el a nő irányába, elégedetten nyugtázva, hogy elintézte az emberét, így hát felkapom a vállamra a fickót, és úgy indulok meg a temető bejárata felé. Nem szedem össze a fegyvereket, nem igazán érdekel, hogy kinél kötnek ki. – Tud valami alkalmas helyet, hogy megoldjam… megoldjuk a nyelvét. – a többet szám használata persze nem könnyű dolog a számomra, de jelen pillanatban úgy tűnik, hogy egy oldalon állunk, ugyanaz az ellenségünk. Jelen pillanatban. A fickót a furgonba dobom be, amivel jöttek. A furgont semmiképpen nem hagyom itt, nem érdekel, hogy nincs benne semmi, még hasznunkra lehet. Ha van valami ötlete, hogy hova vigyük az ipsét, akkor hagyom vezetni, ha nem, akkor én ülök a kormány mögé, hogy elvezessem magunkat a gyártelepekig, az is megteszi most.

Warren & Yetta

Szép, könnyed megfogalmazás újra és újra... igazán senki nem mondaná meg a fickóról, hogy rendőr. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy nem szúrja még sokaknak a szemét az, hogy ő még kötelékben van, hiszen ezzel a stílussal minden bizonnyal épp elég megrovás van már a kartonján, vagy miket vezetnek róluk az őrsön. Annyira nincs sok bennfentes infóm rendőrökről, annyira nem érdekel a dolog, bár kétlem, hogy bármelyik kollégája értékelné, hogy most akar lerombolni egy temetőt szimpla személyes bosszú okán. Gondolom az a bomba sem kifejezetten legálisan van ott nála, minden bizonnyal akadnak elég kétes ismerősei, akik segítettek egy kis ösztönzés hatására, bár nem hiszem, hogy szimpla baráti szívességről volt szó. Ezzel a stílussal szerintem ember nincs a talpán, aki bármilyen baráti gesztust is megejtene felé.
Aztán fordul a kocka, legalábbis számomra, bár azt hiszem számára is, hiszen nem esélyes, hogy gondolta volna, hogy azzal a bombával magára erősítve bárkire is rálőne. Az viszont már számomra lenne kellemetlen, ha mindezek után megnyomná azt a gombot, vagy valami olyan helyen találnák el, amitől az a szar levegőbe repíteni az egész környéket. Mondtam már, hogy rühellem ezt a várost igaz? Amint végre távozom az életben nem teszem be a lábamat többé New Yorkba, még a közelébe sem jövök, mert értelmes események itt még életemben nem történtek velem. Ez a mostani sem sorolható ide, hiába pezseg a vérem az adrenalinnak hála, amit azért kár lenne tagadni, hogy ne szeretnék. Ezért is nyalom meg a szám szélét mielőtt az első kés röppenne, hogy leszedjem vele az első fickót. Csak aztán tájékoztatom zsarukámat, hogy jó lenne életben maradni mindkettőnknek, akkor van rá esély, hogy esetleg segítek neki, főleg mindezek után.
- Ne nézz már kezdőnek! - magáz, tegez, ő se tudja mit akar, de én aztán már nem váltok vissza, az egyszer halál biztos. Nincs rá okom, nem fogok, csak várom, amíg a sírkövemet ripityára szedik. Mármint nem az enyémet, hanem valami halott akárkiét. Elég szép pusztítást fogunk itt végezni, ha jól sejtem, de nem az én dolgom... kicsit sem, legalább hagyok egy szép emléket ennek a pocsék városnak, lesz majd mit kijavítaniuk. Amikor meghallom a hangját a hátam mögül már épp mozdulok, és ebben a pillanatban súrolja is a vállamat az egyik golyó. Még csak fel sem szisszenek, megszoktam már ezt, ha bele állt volna se érintene mélyebben a dolog. A fájdalom tűrési küszöböt is lehet edzeni, az enyémet pedig elég magasra tornázták fel, plusz amúgy is gyorsabban gyógyulok, mint az átlag, legalábbis nyugalmi helyzetben. A vér ugyan kiserken, de nem foglalkozom vele, tovább ugrok, hogy mindkét irányból fedezékbe kerüljek és még a mozdulat közben hajítom el a hátamtól az hátamtól a két dobócsillagot ellenkező irányba. Lassított felvételben ez egy igazán menő filmes jelenet lenne, de most csak annyi látszik belőle, hogy én kigurulva az ugrást a földre érkezem, a támadók közül pedig kettő a földre esik a homlokukból pedig szépen kiáll két igen éles fém darab. Az utolsó pasas futásnak ered, míg a másik oldalon a furgon felől még lead egy sorozatot a másik.
- Ezt elintézem, kapd el a másikat! - remélem, hogy bombával is gyorsan tud futni. Pár pillanatig nagy levegőt veszek és még a géppisztoly sorozatlövése közepette rúgom el magam a talajtól, hogy villámgyorsan félkörívben induljak meg a fickó... vagy inkább a temető bejárata felé. Ő persze próbál követni, de minden egyes golyó szépen mögöttem csapódik. Ha egy van, könnyebb, annyira vagyok gyors, hogy ne tehessen ellenem semmi maradandót. Így még menet közben előkerül az egyik pisztolyom is, hogy aztán golyót repítsek szép ívben a fejébe. Én nem hibázok, ha már ő láthatóan igen. Csak amikor már összeesett, akkor nézek hátra, hogy zsarukámnak vajon sikerült-e sikert elérnie. Remélem elkapta a menkülőt és nem nyírta ki véletlenül, mert... akkor maximum a furgont kutathatjuk át, de kétlem, hogy azzal túlságosan sokat érnénk, nem esélyes, hogy van benne bármilyen név, vagy cím, az se lenne meglepő, ha netán lopott, netán csak szimplán nincs róla adat.

Yetta & Warren

- Magasból leszarom. Akkor azt mondd el, amit tudsz! – még ha keveset is, de valamit biztosan tud ő is. Igen, sejtem, hogy nem ismeri a megbízóit személyesen, és azt is tudom, hogy az ő szakmájukban az ember holtan, sem mint élve szeretik látni, így igen, tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbben csak egy képet, pénzt, illetve néhány adatot küldenek a célpontról, de azt is pontosan tudom, hogy néha személyes találkozókra is vetemednek, ahogyan azt most ő is tette, és nem igen járt jól. Bár ez majd kiderül, hiszen, ha ő meghal, akkor én is, viszont előbb végezni akarok a megbízójával, hiszen ez a nő csak az eszköz volt, de én az irányító kezet akarom levágni. Ez persze nem jelenti azt, hogy megbocsátanék a nőnek, korántsem. Ugyanúgy gyűlölöm, de most muszáj kiszednem belőle valami információt, akármit, amin tovább tudok indulni. Nagyon okosan varrta el az utóbbi évben a szálakat a megbízója, kicsit csodálkoztam is, hogy életben hagyta a bérgyilkost, akit felbérelt. Mindenki hibázik egyszer, és ezt a hibát most ki kell használnom, mert közel sem biztos, hogy kapok még egy ekkora ajándékot a sorstól. Ha ehhez meg az kell, hogy az ő megölését késleltessem, akkor így fogok tenni.
Az viszont kicsit kiveri a biztosítékot, mikor meglátom a felénk közelítő alakokat, ahogyan éppen a kézi géppisztolyokat veszik a kezükbe. – Úgy látszik közös ellenségünk is van. – jegyzem meg, mikor észreveszem, hogy azok a fegyverek mindkettőnkre irányulnak. Hogy lehetnek ennyire hülyék? Egy kicseszett bomba van nálam, erre elkezdenek rám lőni? Nem lehetnek valami igazán profik, ha képesek ekkora baromságot csinálni. Mindenesetre nem sok időm van nézelődni, az első lövés előtt pár másodperccel bevetődöm az egyik sír mögé, pár méterrel a Kopó mögött, és egy dühös káromkodást is megengedek magamnak, miközben a pisztolyomat veszem elő, de egyelőre nem nézek ki a fedezékem mögül, mert a bérgyilkos szavai hallatán megdermedek pár pillanatra. Segít? Normális esetben elküldeném a francba és itt helyben felrobbantanám azt a rohadt bombát, de… de valamiért képtelen vagyok megnyomni a detonátort. Ezek szerint tud segíteni abban, hogy eljussak a megbízójáig, én pedig ezt az alkalmat egyszerűen nem szalaszthatom el. Így hát mikor a következő sorozat abbamarad kihajolok a sírkő mögül és leadok még néhány lövést, mire az egyik fickó holtan esik össze. – Az egyiket hagyja életben! – szerintem ezzel ő is tisztábban van, de biztosra megyek és jobbnak látom szólni neki, hogy az egyik támadónk élve kell nekünk. Ezt a rohadt támadást valaki elrendelte mind kettőnk ellen, így az ellenségünk jelen pillanatban közös, én pedig tudni akarom, hogy mégis ki a franc döntött úgy, hogy rajtunk üt a temetőben. Vannak ellenségeim, a legtöbbjük börtönben ül, vagy már halott, akik meg életben vannak… nem hinném, hogy vannak ilyen hülyék. Tudhatnák, hogy nem fogom csakúgy szó nélkül hagyni azt, ha rám támadnak. Én pedig nem olyan vagyok, mint a kollégáim. Az ilyeneket nem tartóztatom le, nem is lenne értelme. Az ügyvédeik úgyis kihoznák őket onnan, így hát megvárom, míg az első lövés eldördül rám, aztán végzek velük és védhetem magam azzal, hogy önvédelem volt.
Átgurulok egy másik sír mögé, mikor az egyik golyó pár centivel a fejem mellett csapódik be a sírkőbe. Megérkezett a másik négyes, akik hátulról közelítenek meg minket. – Hátulról! – ha még nem vette volna észre, akkor most szólok neki, hogy talán jobb lenne egy olyan fedezéket találnia, ahol az újonnan jöttek nem látnak rá. Nem hagyom azért csak úgy szó nélkül a dolgot, szaporán adom le a lövéseket, és az első néhány célt is talál, de akkor már sokkal nehezebb dolgom van, mikor ők is fedezékbe húzódnak. Sikerül még egy fickót leszedni, aki rosszkor emelkedik fel a fedezék mögül, a maradék kettőt viszont esélyem sincs lelőni, mikor egy újabb sorozatot engednek bele a sírkőbe, ami a védelmemül szolgál.

Warren & Yetta

Frankó komolyan, hogy sikerül egy nem százas öngyilkos merénylővel szembe kerülni. Na ezért nem szeretem a személyes megkereséseket, azt hiszem fel kéne hagynom velük és tényleg csak olyan melót vállalni, amikor a vevő hajlandó rendesen elküldeni az anyagot, ahogy mindenki más. Nem való nekem ez a társalgással egybekötött alkudozás, meg az efféle fenyegetések sem, mert a végén még túlságosan hirtelen találok lenni és véletlenül tényleg belé eresztek pár röpke golyót, csak azért, hogy jobban érezzem magam, aztán tőlem robbanthatja azt a nyüves bombát, ha még mindig ahhoz van kedve. Nem akarok meghalni, de őszintén szólva olyan sokat nem is jelent az életem, hogy mindent megtegyek érte. Kicsit megropogtatom a nyakam, ahogy figyelem a pasast és próbálok mérlegelni, hogy mégis mi lenne a jó megoldás. Igazából a megbízóim nagy részét tényleg nem ismerem. akadnak olyanok, akiket igen, de azért nem túl sokat, mert mint már említettem nem szoktam velük személyesen találkozni, így aztán nehéz tudni, hogy kicsodák pontosan. Jelen esetben is maximum tippem lehet, esetleg ha nagyon akarnék akkor el tudnék jutni a kiindulópontig egy kis kutakodással, de őszintén szólva kedvem az nem sok van hozzá. Nyomozza ki a pasas, ha már ennyire oda van a dolog miatt, végül is ő a zsaru nem én. Én csak a dolgomat teszem és nem kérdezek.
- Nem nem kifogás, tényleg nehéz elhinni, hogy nem szoktam találkozgatni azokkal, akik feladatokat adnak? Nekem csak az adatok kellenek és a pénz. - megrántom a vállam. Nem hazudok, tényleg nem, akármennyire is nehezen hiszi el és akármennyire is paprikás már most is a hangulat, mert azt hiszi át akarom ejteni. Mi a jó franc okom lenne rá mégis? Senki sem ez a pasas, szóval nem igazán érdekel, hogy kije halt meg és hogy miért kezdett kamikaze akcióba. Oké vágom, szar az életet, hiányolja a családját és rohadtul ki van bukva. Sajnálom... szegény ő, de attól még nem kell mást is magával rántania halálba. Ugorjon le a hídról, mint minden normális ember, akinek ilyen fene nagy bánata van.
A tekintetét még nem követem, csak amikor megszólal, már megint visszaváltva magázódásba. Úgy látom, tényleg nem tudja kezelni a helyzetet, pedig ő kezdett ezzel a bombás manőverrel. Most már hátrafordulok, hogy a vállam felett megnézzem kik is jöttek. Egyiküket sem ismerem és ziher, hogy nem én hívtam ide őket. Elhúzom a számat. - Szerintem neked több ellenséged van... zsarukám. - egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok az, aki miatt itt vannak, legalábbis úgy az első egy-két lépésnél még hihetném azt, de aztán elég nyilvánvalóan előkerülnek a felsők alól a kis kézi géppisztolyok. Nem olyasmik, amikkel jól meg lehetne barátkozni, és nem csak a pasas felé irányulnak. Úgy látom, hogy nem valami átgondolt alakok, ha egyszer a bombát se nagyon veszik figyelembe. Elnyomok egy halk káromkodást, amikor eldördül az első sorozat, aztán egy pillanat múlva már be is vetem magam a legközelebbi sírkő mögé. Jó vastag, de ez sem bír ki mindent. - Fel ne robbantsd azt a szart... éld túl, akkor talán... talán segítek. - szólok hátra a pasasnak, akinek remélem volt esze eltűnni a színről, mert nem hiszem, hogy könnyedén elugrálna a golyók elől. Azt pedig rohadtul nem akarnám, hogy tényleg robbantsa azt a bombát, egy kicsit kecsegtethetek neki, aztán mozdulok is és az első kisebb tőröm már röppen is szép ívben, hogy végül az egyik pasas fejében állapodjon meg. Egy meg van, maradt három...

Yetta & Warren

Nem őrültem meg. Csak drasztikusabb eszközökhöz nyúltam, ennyi az egész. Nem így terveztem meghalni, és nem is így fogok, ha elmond mindent, amit tud. A bomba azért kell, hogy lássa: itt helyben felrobbantom magunkat, ha nem mond el mindent, ami tud. Azonban nem ez a szándékom. Nála vesznek el a fonalak, ő az egyetlen, aki kapcsolódik a megbízójához. Sikerült megtalálnom a bérgyilkost, de a megbízóját nem, és semmilyen út nem is vezet hozzá, közvetlen a Kopón át. Nagyon jól varrta el a szálakat a megbízója, azonban a Kopót meghagyta, így ha nehezen is, de ő eltud engem vezetni ahhoz, aki megrendelte a gyilkosságot. A kérdés az, hogy miként tudom őt rávenni arra, hogy mondjon el mindent, amit csak tud erről a valakiről? Mivel jobb megoldást nem találtam, hát magamra szereltettem egy bombát. Ha beszél, akkor nem aktiválom, ha ő sem tud engem elvezetni a megrendelőjéhez…akkor senki, akkor felrobbantom a bombát és mindketten meghalunk. A bosszúm végülis sikerülni fog, csak nem lesz teljes. Kettőnk közül neki van vesztenivalója, én kész vagyok meghalni, ha ez az út vége. Ha zsákutcába jutottam, akkor nem fogok visszafordulni. Nem, akkor itt ezt lezárom végleg. Jó lenne, ha beszélne, mert nem csak őt akarom megölni, jelen pillanatban pedig egyeznek az érdekeink, vagyis… inkább csak átfedés van köztük.
-Igen, az a cél. – a sértő szavakat pedig figyelmen kívül hagyom. Nem fogok neki magyarázkodni, tökéletesen látja a helyzetet. Elérkeztem arra a pontra, hogy már csak egy úton keresztül tudom megközelíteni azt, aki felbérelte őt. Csakis a Kopón keresztül érthettem el ezt az embert, és ha ő sem tud elvezetni hozzá, akkor itt a vége az utamnak. És ha itt a vége, akkor véget is vetek neki, akárcsak az övének. Nem őrültség, hanem biztosíték ez a bomba. Bármire képes vagyok, ha kell akkor felrobbantom magunkat, hogy lezárjam ezt az egészet.
- Bocs, de komolyan azt hiszed, hogy érdekelnek a kifogásaid? – kérdezek vissza, direkt tegezve most le. – Rohadtul nem, az érdekel, amit tudsz! – legalább próbálja megmenteni valahogy azt a szánalmas életét. Mondjon neveket, legalább erőltesse meg magát, mert nem hiszem, hogy ennyire közömbös számára az élete. Nyilván semmit nem ér, és nem hiányozna senkinek sem, de a hozzáhasonlóakban általában munkál valami életösztön, nem? Bár mondjuk nem nagyon hiszem, hogy vannak még akik zöld bőrrel mászkálnak az utcán… ha voltak is, valószínűleg tömeges öngyilkosságot követtek el. Nem mintha olyan nagyon zavarna a bőrszíne, engem aztán a legkevésbé sem érdekel, hogy miként néz ki. Az emberek többsége nem lenne valami toleráns. Én azért gyűlölöm, mert megölte a lányomat és a feleségemet. A bőrszíne a legkevésbé sem zavar.
Egy pillanatra veszem csak le róla a szememet, hogy átpillanthassak a válla felett, hogy megbizonyosodjak, miszerint egyedül vagyunk, de szemöldök ráncolva nézem, ahogy két fekete furgon megáll a temető bejárata elől és négy-négy férfi mászik ki belőlük. Átlagosnak hathatnak, de az ösztöneim azt súgják, hogy messze nincs így. És ez be is bizonyosodik, mikor mind a nyolc felénk közelít, bár leszakadozva, kettes csapatokra bomolva. – Maga ennyire hülye? Képes volt idehívni ezeket a barmokat? – rohadtul jó indok kell, ha azt akarja, hogy ne nyomjam meg a detonátor gombját, mert ezek után már kénytelen leszek így tenni, ha volt olyan hülye, hogy ezeket idehívja.

Warren & Yetta

Pedig tényleg azt hittem, hogy sikerült lezárnunk ezt a témát, hogy tovább léphettünk rajta, de nagyon úgy néz ki, hogy nem, mert a pasas már megint itt van és ha jól sejtem elég sokat ment utána a témának, ha ide tudott hívni. Remek... mondtam már hogy mennyire rühellem ezt a várost? Igazából minden várost, ahol mondjuk tíz főnél több a lakosság és itt aztán azt bőven meghaladjuk, nagyon durván, nem csoda, ha nem igazán vágyom ide. A pisztoly hamar a kezembe kerül, talán jobb lenne eleve hátba lőni, de nem vagyok ennyire vadállatias, adok egy lehetőséget neki, hogy magától hagyjon fel ezzel a marhasággal és lépjen le végre. Naná, hogy nem tetszik... már miért is tenné? Megfordul és talán egy pillanatra még én is meglepődöm, amikor meglátom, hogy mi van rajta. Tesz róla, hogy még véletlenül se kerülje el a figyelmemet a tény, hogy bombát szerelt magára. Miféle állat lehet, aki ilyesmivel emberkedik egy temető kellős közepén? Nagyon be lehet kattanva valami nála, vagy inkább el van pattanva valami? Frankó... komolyan ez a nap már nem is alakulhatna jobban. Rohadtul nem akarok cafatokra robbanni. Nem arról van szó, hogy szép és élményekkel teli az életem, de... na, attól még nem akarok megpatkolni túl korán. A pisztolyt viszont nem engedem le továbbra sem, mert valahogy így egy fokkal biztosabban érzem magam, bár tényleg nem tudnám az előtt lepuffantani, hogy megnyomná azt a gombot. Remek... komolyan nagyon remek!
- Oké, szóval most az a cél, hogy felrobbantsd magadat és engem is, ha nem beszélek? Valami nincs rendben odabent igaz? - szabad kezemmel még meg is pöcögtetem a halántékomat. Tényleg nem hiszem, hogy a pasas százas lenne, mert manapság ki a fene szokott ilyesmivel fenyegetőzni? Robbantással... komolyan elvetemült egy ötlet, nem is kicsit. Forgatom a szemem a nagy fenyegetőzésre, komolyan beillenénk valami B kategóriás filmbe is. - Bocs, de komolyan azt hiszed, hogy listám van róla, hogy kik adnak feladatokat? A legtöbb csak egy levél, csak egy csomag pár képpel, nem mindenhez vannak neveim. - rántom meg a vállam. Jó, azért akadnak, néhány, de most tényleg adjam fel a megbízóimat egy zsarunak csak úgy? Nem vagyok azért hülye, ha tőlük jön a pénz, de amúgy a legtöbb bérgyilkos tényleg nem tudja feltétlenül, hogy kitől kapja a feladatokat, bár mindennek utána lehet járni, ha az ember akar. Jelen esetben egyébként tényleg nincs kapásból egy nevem, de valahonnan megtudták, hogy ki vagyok, azt pedig ha az ember nagyon akarja akkor vissza lehet keresni, csak... elég jó ráhatás kell, és hatni nagyon tudok az emberekre. Ha jól sejtem ebben még a bombás pasas se kifejezetten béna, bár ez a megoldás tényleg felettébb nevetséges, de... vannak értelmesebb módszerek is, kissé talán véresek, de értelmesebbek.

Yetta & Warren

A múltunk nem más,mint egy sötét lyuk, egy végtelenül mély verem. Ha megpróbálunk elfutni előle, akkor csak még nagyobb erővel veti magát utánunk, és előbb-utóbb mindenképpen elfog minket kapni, mert vele ellentétben az ember fárad. Az egyetlen esélyünk, hogy túléljük az az, hogy megfordulunk és szembenézünk vele. Ilyenkor olyan érzésed van, mintha egy csőre töltött fegyvert szorítanának a halántékodhoz, készen arra, hogy végezzen veled. A közhiedelemmel ellentétben a múltunk képes minket megölni. Folyamatosan ott van mögöttünk, fáradhatatlanul üldöz, miközben mindent felégetünk, hogy lassítsuk őt. Azonban ettől nem fog elpusztulni, csak még nagyobbra kúszik az árnyéka, és a végén bekebelezz minket. Ezzel próbált meg észhez téríteni a kapitány, mikor azt ecsetelte, hogy miért kell abbahagyjam a kutatást a családom gyilkosa után. Azonban tudom, hogy minden ember, akit letaszítottak és kirekesztettek, feláll és visszanyom. Ezt teszem én is. Nem csak ezt a nőt fogom megölni, hanem a megbízóját is. Tönkreteszem az életét, ahogy azt ő is tette az enyémmel. A bosszú egy alapvető jog, amit valamiért mindenki próbál megtagadni tőlem, pedig a helyemben ők is éppen ugyanúgy cselekednének, ahogy én. A rendőrség nem elég belevaló, hogy embereken gázoljon át a cél érdekében, de én igen. Én akárkit feláldozok, hogy a bosszúmat beteljesítsem, és nem nézek vissza, nem gondolkodok el a tettem helyességén, mert pontosan tudom, hogy mit cselekszem. Értük teszem, amit teszek. Amanda-ért és Kate-ért éltem és élek most is. Megbosszulom őket, és nem érdekel hány ember hal meg közben. Nem szeretek ártatlanokat ölni, és ha nem muszáj, akkor nem is teszem meg, de ha ez kell ahhoz, hogy végezzek azzal a nővel, akkor habozás nélkül meg is teszem. Névlegesen, hivatalosan vagyok még rendőr, amint ennek vége, akárhogyan is végződjön, minden bizonnyal kifognak rúgni, és talán még börtönbe is kerülök. Persze csak, ha túlélem, amire nem igazán nagy az esély, de nem is baj. Talán meghalok, és a megbízóval nem végezhetek, de… de majd várom őt akkor a másvilágon.
Elégedettel nyugtázom a mögülem felcsendülő hangot, azonban azt már kicsit sem díjazom, hogy fegyvert fog rám. Persze, számítottam arra, hogy ez lesz, éppen ezért is van rajtam a robbanószerrel felszerelt mellény. Gyűlölettel nézem őt csak hosszú másodpercekig, míg végül szóra nem nyitom a számat. – Ezt én is kérdezhetném. – csak az egyik kezemet húzom elő a zsebemből, lassan, hogy a kabátomat egy pillanatra úgy húzzam el, hogy láthassa mi lapul alatta, míg másik kezemet továbbra is a zsebemben tartom, a detonátor gombján. – Másfél kilométeres hatótávja van. – ha elfut, akkor megnyomom és velem együtt meghal ő is. Talán nem olyan hülye, hogy bármi ilyennel próbálkozzon, talán most belátja, hogy nálam van az előny. – Ha kedves az élete, akkor ne adjon okot arra, hogy aktiváljam. – olyan gyorsan ne tud lelőni, hogy ne nyomjam meg a gombot, úgyhogy jobb lesz, ha belátja: ezúttal én diktálom a szabályokat. – Ki volt a megbízója? Ki akarta holtan látni a családomat? – ez az a helyzet, mikor jobban jár ő is, és én is, ha válaszol a kérdéseimre a legjobb tudása szerint. Ellenkező esetben darabokra szaggat minket a robbanás, és azt én fogom kevésbé bánni.

Warren & Yetta

Mostanában mindenkinek ez a mániája? Személyes találkozó... de komolyan miért nem lehet a szokásos módon mindent egyszerűen intézni? Nekem jobb lenne és nem hiszem el, hogy másnak nem így egyszerűbb. Úgy néz ki, hogy ez New York átka, pedig egyébként sem vagyok kifejezetten oda a városért és még kénytelen is vagyok még több időt itt tölteni, igazán remek! Nagyon remélem, hogy ezek után egy ideig nyugtom lehet és megmaradnak a jól megszokott üzenetben kommunikálásnál, sokkal jobban élvezem ezt a megoldást, mint a feltűnősködést. Nagyon ajánlom, hogy ne megint egy tesztelő kedvű fickó legyen, mert ez a megoldás sem olyasmi, amitől nagyon el lennék ragadtatva. Van már egy hírnevem, akkor meg mégis mi a fenéért kellene tesztelgetni, hogy mit tudok? Elég sikeresen elvégzett feladaton vagyok már túl, azt hiszem elég jó ajánló levél az, hogy miket vittem már eddig véghez, nem igazán értem, hogy miért kellenek tesztek és bemutatók is mindezek után. Mindegy, az utolsót még vállalom, aztán tényleg eltűnök végre a nagyvárosból, mert értékelnék már egy kicsit nyugodtabb környezetet.
Temető... komolyan ki a franc szervez találkozót egy temetőbe? Nem félek én a holtaktól, vagy ilyesmi, hogy esetleg valaki kimászna a föld alól, hogy ártani akarjon nekem, mert sokakat küldtem át már a túlvilágra, ilyen félelemem tényleg nincs, egyszerűen csak nem hiszem, hogy ember van a talpán aki oda lenne temetőkért. Bár tény, hogy elég nyugodt és kihalt hely, tehát nem valószínű, hogy túl sokan meglepnének minket beszélgetés közben. Itt vagyok, a szokásos sötét szerelésben, a fegyvereimmel persze. Nem messze a bejárattól parkolok le, aztán indulok meg a sírok között arra, amerre a cél elvileg található. Nem kell túl sokat mennem, hogy a távolban kiszúrjam a pasast, és bár még méterekről nem ismerem fel, de aztán amikor közelebb érek, akkor már egyértelművé válik, hogy kiről is van szó. Bakker... komolyan nem volt elég a legutóbbi? Nem mondom, hogy neki láttam el eddig a legdurvábban a baját, de azért adtam neki derekasan és ez sem volt elég? Megnehezítette a dolgomat a városban, nem is kicsit, erre most jön nekem megint valami... És amúgy is honnan a francból kapta meg az adataimat. Azt hiszem ez így nem lesz kóser, mert ha folyamatosan a nyakamban lóg, az már zavaró kezd lenni. Egy pillanat alatt a kezembe kerül az egyik pisztoly és naná, hogy rá is szegezem kibiztosítva. Nem szoktam azokkal végezni, akikért nem kapok pénzt, csak nagyon ritkán, bár ha nagyon küzd még érte, akkor lehet, hogy a végén mégis oda jutok.
- Tényleg ennyire meg akarsz halni? - kissé oldalra döntöm a fejem, és ha már legutóbb erre jutottam, akkor maradok a tegezésnél. Amúgy is nagyon úgy fest, hogy egy leendő hullával beszélgetek, akkor nem kell túlzásba vinni a tiszteletet azt hiszem. Igazán nem értem, hogy mégis mi a fene a baja. Oké... úgy fest kinyírtam valakijét, vagy akár többet is, de ez van, megtette volna más, ha nem én teszem igaz?

Yetta & Warren

Azt mondják, hogy ismerik az engem hajtó haragot. A dühöt, ami elnyomja a szeretteim emlékét ,a gyászomat és megmérgezi a vérem és az elmém. Azt mondják, hogy eljön majd a nap, mikor azt kívánom, hogy bárcsak ne éltek volna a szeretteim, mert úgy nem érezhetném a fájdalmat, amit örökségül hagytak rám. Én azonban tudom, hogy vannak olyan emberek, akik ellen minden erőnkkel harcolnunk kell, könyörtelenül. A haragom az, ami megnöveli az erőmet, amitől veszélyesebb leszek, mint sok más embertársam. Azt mondják, hogy uralni kell a haragot, mert elpusztít minket. Az egyetlen, ami megakadályozza, hogy tönkretegyen a harag, az a bosszú. Nincs szükségem pénzre vagy elismerésre, az egyetlen örömöm az életben már csak az lehet, ha láthatom vérbe fagyva azok testét, kik felelősek a történtekért. Nem kapaszkodok már az életbe. A halál elkerül, ahogy a golyók sem fognak most már rajtam. Mindent alárendelek a bosszúnak. Mindent és mindenkit, saját magammal együtt. Ha kell, akkor az egész világot felforgatom, hogy elérjem a célomat. Közel vagyok, nagyon közel, és ezt el kell nekik mondanom. Éppen ezért vagyok itt a temetőben, a sírjuk előtt állva. Mindig is ide akartak jönni New Yorkba, úgy döntöttem hadd nyugodjanak itt nyugalomban. A városban, ahova mindig is jönni akartak. Ez a város…. jelentett volna számomra valamit. Most már azonban semmit nem jelentenek a felhőkarcolók és az őket díszítő fények. Ha kell, akkor háborút indítok, hogy elérjem a célomat. Ebben a világban mostantól számomra senki sem feláldozhatatlan.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy nem vigyáztam elégé rátok. Ott kellett volna lennem… ott lett volna a helyem. De most bosszút állok. Eljött az idő, hogy pontot tegyek a történet végére. Megölöm. Megölöm azt, aki idejuttatott titeket. – halkan mondtam ezt magam elé, ahogyan hátrébblépek a sírtól is megigazítom magamon a kabátomat. Nincsen igazán meleg, de túl hideg sem, én azonban fekete, hosszú kabátot vettem magamra. Mégiscsak egy temetőben vagyok, és mégiscsak várok valakire. A Kopóra. Kate Patel és Amanda Patel sírjánál. Ott ér véget, ahol elkezdődött. Előttük, láthatják, hogyan fogom megölni azt a nőt. Kifejezéstelen arccal állok a sírok előtt, várva arra, hogy felbukkanjon a bérgyilkos, akit azért hívtam ide, hogy megbízzam egy feladattal. Valójában azonban erről szó nincs. Megakarom ölni. Bárki feláldozható. Én is. Éppen ezért is szereltem magamra tíz kiló robbanó anyagot, ami kabát alatt van tökéletese elrejtve. A zsebemben vannak a kezeim, az egyikkel a detonátort szorongatom és várom a Kopót. Ezt a bombát az egyik legjobbtól szereztem be, akit még régebben kapcsoltam le, és nem rég kijuttattam őt az FBI-tól, hogy segítsen. Másfél kilométeres a bomba hatótávolsága. Ha megnyomom, akkor a Kopó és én is meghalunk, és talán még sokan mások, de ők csak mellékes áldozatok. A bosszú az egyetlen, ami számít, a Kopó halála a cél. Márpedig ő megfog halni, ha megnyomom ezt a gombot. Már csak ide kell érnie, hogy kezdődjön a tűzijáték.

Tárgy: Re: Yetta & Warren - Szemtől szemben

» Warren & Yetta - Egy lépéssel közelebb
» Warren & Yetta - New York felé félúton
» Yetta Marcerez
» Zane & Yetta - Új megbizatás
» Sheena & Warren - Válaszok nyomában