Town Square

Dorothy & Logan

- Eh, értem – és egyébként tényleg értem. Voltaképpen tökéletesen megértem a korábbi meglepettségét. Eléggé tisztában vagyok azzal, hogy általában mi a véleménye rólam az embereknek, főleg, hogy részben szánt-szándékkal viselkedem másokkal úgy, ahogy, így elérve és magamnak kivívva azt a bizonyos elképzelt véleményt. Csak ilyenkor néha elgondolkodik rajta az ember, hogy tényleg érdemes-e így folytatni a napjaimat. Egyelőre nem jutottam dűlőre ebben a kérdéskörben. Megszoktam a korábbi életemet, talán túlságosan is, és bár most új lehetőséget kaptam, magammal hurcolászom a régi dolgaimat. A viselkedésemet, a tapasztalataimat, a terheket… egyelőre csak a környezetem változott, én magam nem túlságosan. Talán ideje lenne valahogy másképp csinálni egy-két dolgot, de a változás nehéz dolog. Ennél egy kicsit még jobban kellene akarnom, és még akkor is nehézkes lenne. Az emberek egy idő után már elvárják, hogy szemét legyél velük, és kimondottan fárasztó őket olykor meggyőzni arról, hogy mostantól mondjuk nem leszek az… oké, a piszkálódást tényleg nagyon nehezen vetkőzném le, de néha úgy érzem, igazán lehetne több barátom is. Mondani, meg gondolni könnyű. Tenni érte egészen más tészta.
- Elég jól – vonom meg a vállamat, elvégre tizenhét évig ugyanabban a városban éltem, szégyen lett volna nem ismerni. És nem csak azért, mert alkalmasint követtünk el olyasmit a haverokkal, amik miatt fel kellett húzni a nyúlcipőt és elveszni szem elől a kanyargó utcák és háztömbök között - Egy kisebb városban, Kanadában – nem mintha titok lenne, nyugodtan megmondhatom, az ilyen tényszerű adatok közlésével meg még különösebb bajom sincs. De egyébként tényleg nem szívesen beszélek az ottani életemről, pláne nem a családi hátteremről. Így is képzelem, hogy már beindulhatott valahogy a pletykahálózat arról, hogy egy régebbi diák húga vagyok a semmiből előbukkanva. Vagy talán nem. Magam sem tudom. Nem szoktam puhatolózni ilyen dolgokban… ha tudják, hát tudják, ha nem, akkor meg én árulnám el magam, és még nem készültem fel arra, hogy a nővéremről beszéljek minden random szembejövővel.
- Nem tom, valakit, akinek jó a teherbírása. De ha menni fog… - nekem mindegy, rábízom a döntést, legalább nem kell kétszer fordulnom, meg olyan diákok után kutatni, akik nem csak ébren vannak, de hajlandóak nekem is segíteni… lehet nem egy gyors menet lenne, szóval talán még mindig így érünk vissza a suliba leggyorsabban. Feltápászkodom én is, amikor már alig hallom a kinti zajongást, és mikor kicsoszogunk a kis épületből, igyekszem mankóként funkcionálni Logannek. Hátha akkor gyorsabbra tudjuk venni a figurát.

Dorothy & Logan

Forgatom a szemeimet, de nem nézek Logan irányába, így a sötétben jelentősen kevesebb esélye van annak, hogy ki tudja venni a mimikámat - Nem kell ennyire meglepődnöd – szúrom azért oda kissé szárazon. Mindig ez van. Egyszer viselkedek rendesen az életben (vagy jó…mostanában tényleg igyekszem többször is), aztán az emberek máris meg vannak lepődve, meg oda és vissza rohangálnak. Hála az égnek, hogy Logan most nincs olyan állapotban, mert a végén még körbe is ugrálna, mintha a fogtündér lennék, vagy valami ilyesmi - Te is tartottad magad az adott szavadhoz, szóval én is fogom – vonom meg végül a vállamat, elvégre ilyen szempontból egyszerűen működő ember vagyok. Ha Logan átvert volna, és a szarban hagy, akkor el is felejthette volna rögtön az alkunkat. De nem így történt, úgyhogy nincs különösebb okom visszakozni a dolog rám eső felétől. Arra viszont én nem számítok, hogy rögtön hárítani kezd. Akkor meg mire fel volt ez a nagy kérés? A végén még a kisujjamat sem kell megmozdítanom? Na nem mintha panaszkodnék, csak értitek. Itt ajánlkozom, aztán a végén majd nem is lesz rám szüksége. Eeh…
- Hát jó – végül nem fűzök a dologhoz kommentárt, mert végül is…nekem nem olyan sürgős, hogy hülyét csináljak magamból, vagy harmadik kerékké lépjek elő, és úgy gondolom, ha Logannek szüksége lesz rám, akkor úgysem fogom megúszni az egészet. A lelkiismeretem viszont tiszta, hiszen én rögtön gombot varrtam volna az ügyre, ő akarja halogatni az egészet. Jobban nem igyekszem az orromat beleütni ebbe a dologba. Az ilyen romantikus szálak…hát, mit tagadjam, nem igazán az én asztalom az ilyesmi, és nem hogy szerelmes nem voltam még soha életemben, de még csak azt sem éreztem, hogy valaki segítségét kellene kérnem, hogy egy kiszemelt valakinek bemutassanak, vagy ilyesmi. Ahogy annyi minden más örömforrás sem volt nagyon jelen eddigi életemben, úgy ezt is megtanultam elfogadni…többé-kevésbé.
- Csak egyszer. De egyébként is szeretem felderíteni a lakhelyeimet. Ha már egyszer itt leszek egy ideig – végül is, tizenhét évig ugyanabban a kanadai városban éltem, ismertem, mint a tenyeremet, ez a városka viszont bosszantóan új volt, amikor ide kerültem. Szeretem mindenhol kiismerni magam, és tudni, hova lehet menekülni, ha a szükség úgy hozná, és ez most kapóra is jött - Mit gondolsz, ha rám támaszkodsz vissza tudsz ugrálni velem a suliig? Vagy hívjak majd le valakit? – amíg itt vesztegelünk, nem árt az sem, ha megvan már a kilépő tervünk.

Dorothy & Logan

Halkan elnevetem magam a megjegyzésére. Hát, nem is igen vártam, hogy majd azt mondja, legközelebb is benne van ilyesmiben. Mondjuk nem is épp úgy sült el a dolog, ahogy azt elterveztük. Ha nekem ment volna ki a bokám elképzelhető, hogy én sem lennék ennyire lelkes az üggyel kapcsolatban, de végeredményben azért mégis csak megtréfáltuk, meg picit talán meg is ijesztettük azokat a zsarukat, és ez kérem az én szótáramban teljesítménynek minősíthető. Az pedig egy remek csínytevést takar.
- Várj csak, segítek – persze elfeledkezem róla, hogy kettőnk közül csak én vagyok visszatérő látogatója a fészernek, úgyhogy feltápászkodom, és megkeresem Logan kezét, hogy arra húzzam, amerre biztosan közlekedhet, aztán segítek neki ülésbe is kerülni, ha kell. Senki ne mondja nekem, hogy hálátlan vagyok. Csak egy kicsit. Meg csak olyanokkal, akik tényleg nem érdemlik meg, hogy segítőkész legyek velük szemben. Logan meglepően jól tudja tolerálni a társaságomat, meg a hülye ötleteimet, mostanában legalábbis, és az ilyesmit a magam módján még én is tudom értékelni.
Mintha közben távolról kiabálást hallanék, úgyhogy egyelőre azt hiszem a hátsónkon kell maradnunk, bár nem akkora katasztrófa ez. Logannek úgysem árt, ha megpihenünk kicsit, én meg voltaképpen nem sietek sehova, bár szinte újra megéheztem a nagy izgalmakra annak ellenére, hogy épp a kis akciónk előtt ettünk - Na, mesélj csak arról a csajról, akit be kell neked fogni – dobom be az első témát, ami eszembe jut, mikor már mindkettőnknek sikerült elhelyezkednie a földön, egy pár polc tövében. Végül is, ez fontos kérdés, megígértem, hogy segítek, azok után, ahogy az akciónk alakult elég béna húzás lenne, ha visszatáncolnék az alku rám eső felétől, de egyébként sem tervezek ilyesmit. Nem tudom még miféle nőszemélyről lehet szó, de mellettem egyébként sem nagy kunszt Logant jó színben feltüntetni. Szóval még azt is simán bevállalom, hogy ha valami unszimpatikus lotyó az, akkor majd jól vérig sértem, vagy valamivel inzultálom, Logan meg megjelenhet a szőke herceg fehér lovon érkező megmentő szerepében…

Dorothy & Logan

- Erre – mutatom, meg húzom is magammal a srácot, ha nem sikerül odaáig sem eljutnunk, amíg esetleg a zsernyákok észbe kapnak, hát akkor menten dobok egy hátast és akár véget is vethetnek az életemnek most azonnal, mert nincs kedvem visszavinni a suliba egy figyelmeztetést, vagy tudom is én, mire kellene számítanom, ha most fülön csípnének. De nem fognak! Az optimizmus általában nem közeli jó barátom, de azért két háznyi távolságot szerintem még Logannel is meg tudok tenni, mire esetleg a zsaruk befordulnának a sarkon. Nem haladunk valami gyorsan, de ez is elég lesz, és amikor a megfelelő udvarhoz érünk, a sövény vége felé kalauzolom magunkat. Nem nő egészen a szomszéd kerítéséig, a kis nyílásban simán be lehet oldalazni a kertbe, onnan pedig már pattanok is egy kis, fa fészer ajtajához, ahova lelkesen tuszakolom befele Logant is, odabenn pedig végre hálás örömmel rogyok le egy nagyobbacska szerszámládára; aztán észbe kapok, hogy esetleg segítenem kéne Logannek is, hogy le tudjon ülni anélkül, hogy dolgokat verjen le polcokról, vagy keresztülesne a saját lábán a nagy óvatosságban.
- Huh – fújom aztán ki a levegőt nem is titkolt megkönnyebbüléssel, de ahogy szépen lassan sikerül egyenletesebben venni a levegőt, és a száguldozó szívritmusom is alábbhagy egy kicsit, természetesen újra fülig ér a szám - Ez nem is volt rossz móka – állapítom meg fennhangon is, szinte már várom, hogy Logan most vág hozzám valamit, hogy nem vagyok normális, de szerintem már megszokta, hogy nálam ez minősül jóféle péntek esti programnak, nem pedig olyan alapvető dolgok, mint megpróbálni kikunyerálni valamelyik kisvárosi kocsmában, hogy adjanak nekünk sört.
- Egyelőre nem…de jobb, ha várunk itt egy kicsit – fülelek, mielőtt válaszolnék, előbb-utóbb talán hallani fogjuk, ha a rendőrök kiabálva, de legalábbis szitkozódva végigtrappolnak az utcán, el a kert mögött. Aztán akkor, meg ha Logan is kellőképp rákészült a dologra, talán vissza tudunk menni a saját lábunkon is a suliba. Vagy itt hagyom, visszamegyek egyedül, és hívok neki segítséget az orvosiból. Megoldható voltaképp az is, csak a végén még meggyanúsít itt nekem, hogy faképnél akarom hagyni. De hát eddig sem tettem.

Dorothy & Logan

Türelmetlen legyintéssel reagálok csak Logan minden egyes szavára, mert túlságosan el vagyok foglalva azzal, amit tenni készülök. Más esetben biztosan nekiállnék szájalni, és csak azért is ellentmondani neki, hogy a végén nekem legyen igazam, de most egyrészt nincs erre időnk, másrészt, ha már jobbik eszem ellenére arra jutok, hogy őt előre küldöm, én meg hátramaradok, és megpróbálom véghez vinni a tervemet, akkor úgyis mindegy, hogy mit mondanék. A végén voltaképpen, ha bejön a terv, úgyis mondhatom majd neki, hogy „én megmondtam!”, és akkor egyáltalán nem kell szóba hoznom, hogy milyen erős ellenérzéseket vált ki belőlem annak még a gondolata is, hogy embereken használjam a képességemet. Az igazán nem ügy, ha csak egy kis bosszúságot akarsz törni az orruk alá, és egy egészen kicsit, akár a kezeim összedörzsölésével gerjesztett elektromossággal megcsiklandozom őket, mert tudom, hogy nem veszélyes. Hála égnek az iskolában sosem kell másokon gyakorolnom, így nem kell szembenéznem azzal, hogy mire lennék képes egyfelől, ha akarnék, másfelől, ha kicsúszna a kezemből az irányítás, hiszen valljuk be…nem az a fajta ember vagyok, akibe túl sok önkontroll szorult volna, és teljességgel uralná saját magát, elég csak arra gondolni, hogy a számat is mindig akkor járatom, amikor pedig nagyon nem kéne…
Eléggé random egy terv ez az enyém, ugyanakkor sikerül úgy kivitelezni, ahogy akartam, épp csak az múlik még a rendőrökön, hogy hogyan reagálnak. Tudnám mondjuk értékelni, ha teljesen betojnának, és elkezdenének a másik irányba futni, mert akkor meg sem kellene erőltetnem magam azzal, hogy a kis mutatványom után elszaladok. Persze, ennyire még ők sem gyávák, és ugyan megtorpannak a kis pattogó, szikrázó elektromos mező előtt két lépéssel, el nem szaladnak. Kár.
Hátrálni kezdek, szinte húzva magam után a kisüléseket okozó feszültséget, átterelem az áramot a soron következő lámpába, ami szintén hangos csattanással adja meg magát a túlterhelésnek. És szerencsére nem jönnek közelebb. Tudom, hogy ha megfordulok, sokkal nehezebb lesz fenntartani a riasztó cikázást, de annyi áram azért még most sem áll rendelkezésemre, hogy egészen a térről kivezető kis utcáig parádézzak ezzel a mutatvánnyal, na meg…az már végképp erőteljes túlzás lenne, nem? Így is csodálkoznék, ha nem kötnék össze a személyemmel ezt az elektromos rendellenességet, és utálom a gondolatát annak, hogy most a rendőrök majd jól megjegyzik maguknak az ábrázatomat. Vajon Xavier prof az én fejemet fogja leszedni a helyéről, vagy lejön a városba és belenyúl a pasasok fejébe…? Bárcsak az utóbbi lenne a forgatókönyv!
Én hátrálok tovább, de a rendőrök szerencsére nem közelednek, így nagy levegőt veszek, sarkon pördülök és szaladni kezdek, mint akinek az élete múlik rajta. Végül is, egy kicsit így is van. Minél távolabb kerülök, annál inkább tudom, hogy már semmi különös nem történik a hátam mögött, csak himbálózik a leszakadt kábel, a rendőrök cipői alatt recsegnek a törött üvegdarabok - Gyere, gyere, gyere, tudok egy rejtekhelyet – épp hogy lefékezek a kukákat támasztó Logan mellett, szerencsére két házzal odébb tudom, hogy nem zárják a fészert, és még pont be tudunk lógni oda, mielőtt a rendőrök bekanyarodnának. Legalább is ezt remélem, úgyhogy újfent felajánlom Logannek, hogy támaszkodjon rám, vagy legalább a karomba kapaszkodjon meg, és mutatom, hogy hova készülök menni.

Dorothy & Logan

- Neked elmentek otthonról. Beverted a fejedet is, nem csak a lábaddal van gáz? – kérdezem fintorogva és nem is titkolt ellenérzésekkel. Sosem szórakozok a képességemmel. Embereken nem. Van fogalma róla egyáltalán, hogy mennyire könnyű kinyírni valakinek a szívét egy kis 220-szal? Á-á. Nem véletlen, hogy sosem próbálkoztam ilyesmivel. Alkalmasint általam generált elektromossággal nem ügy piszkálódásból „megcsípni” másokat, ahogy a műszálas pulcsik tennék, de most éppenséggel leszívtam egy rakat lámpát és egy aksit. Ha egy kicsit is elcseszem, akkor két hullát hagyunk hátra, nem pedig két rendőrt, akiket egy kicsikét megrázott az áram. Arról nem is beszélve, hogy nem látom, ez mégis hogy segítene. Ha nem halsz bele, nem olyan nagy katasztrófa, ha beléd vág egy kis áram. Nem ájulsz el tőle, nem dőlsz el, mint egy zsák krumpli, ahhoz az egészségesnél jelentősen több kellene belőle, és nem vagyok kész javítóba menni, mert embert öltem. Akkor már inkább önként és dalolva feladom magam, látjátok? Megvannak a magam határai nekem is, főleg, ha a képességemmel van kapcsolatban a dolog, mert hogy az nem gyerekjáték, én komolyan tudnék bántani másokat, de amíg nem a saját életem függ rajta, addig nem hiszem, hogy azzal együtt tudnék élni. Igen, igen, a tüskés külső érző szívet takar…
- És mégis ki kérte, hogy fuss? Annyit mondtam, hogy gyere – mondom fojtott indulattal, ahogy annyi esze van Logannek, mint egy kiskanálnak, most miért nem hagyja, hogy támogassam és kihasználjuk az előnyünket? Költői kérdés volt csak, esküdni mertem volna rá, hogy neki nincsen semmiféle rejtekhelye, de mondanom sem kell, nekem van. Nem szeretem a nyílt terepet, úgyhogy nem árt felfedezni a környéken a sötét zugokat, a fára mászásra alkalmas fákat, meg a fészereket, amiket nem zárnak soha a gyanútlan North Salem-i lakosok. Simán elbújunk az egyikben, ha nem áll meg nézelődni.
- Még a te kedvedért sem fogok sokkolni senkit, úgyhogy szépen kezdd el vonszolni magadat arra és menj az útból – bökök a térről balra kikanyarodó utcába, lassan a pofánkba futnak a zsaruk, de természetesen van tervem. Ha őket magukat nem is vagyok hajlandó árammal sújtani (mert hiszitek vagy sem, marhára nem Zeusz vagyok rajzfilm változatban, hogy mérsékelten finom villámokat kreáljak és épp csak megsuhintsam vele ellenségeimet figyelmeztető jelleggel), attól még kísérletet tehetek az elijesztésükre. Tutira le fognak kapni a tíz körmömről a suliban, ha megtudják mit csináltam…- Ne bámészkodj, hanem mozogj már! – ejtem még meg a figyelmeztetést félvállról, mielőtt még akár csak eszébe is jutna Logannek, hogy inkább kivárja, mire készülök. Az úgy nem lenne jó. És egyébként is jobb, ha nem marad a közelben, vagy őt is garantáltan megcsipegeti egy kis elektromosság a levegőben. Megemelem a kezeim az elsötétedett lámpák felé, viszketnek az ujjaim a vezetékekben maradt vibráló elektromosságtól. A rendőrök feletti két lámpába kezdem hirtelen lökettel nyomni az összes áramot, amit elszívtam, egészen addig, míg szét nem pattan a lámpákban az üveg, erős kisüléseket, recsegést-ropogást okozva, a két lámpát összekötő kábelt is szétszakítva, üvegszilánkokat robbantva a levegőbe, megtáncoltatva a rendőrök orra előtt, esetleg őket sem kímélve egy-két kisebb kisüléstől…ami még mindig jobb, mintha telibe céloztam volna őket.
Vélhetőleg egy kis időre lefoglalja őket a bizarr, indokolatlannak tűnő jelenség, de legalább annyira, hogy eltűnjünk a kanyarban, mert ha szem elől tévesztenek, akkor már meglapulhatunk a sötétben, amit bárhol előidézhetek.

Dorothy & Logan

- Oké, akkor mondjam azt, hogy nincs kedvem fél évig járőrkocsik elől bújkálni, és arcomba húzott csuklyával közlekedni? – kérdezem vigyorogva, mert hát alap, hogy nem kaphatnak el minket. Mármint akkor, ha mindent bevetünk, de lehet, hogy nem kéne élve megsütnöm a rend őreit, ha hosszútávon életben és a szabadban akarok maradni, nem igaz? Elég ciki lenne, ha kidobnának a suliból. Eddigi életemben sosem kellett ilyesmitől tartanom, elvégre a szülővárosomban egy iskola volt, én meg tankötelezett voltam. Patthelyzet, mindenkinek. Ide viszont egyáltalán nem muszáj járnom, és valahogy úgy érzem, hogy ha nagyon kihúznám a gyufát az alapítóknál, akkor egy szép napon meglehet arra kell ébrednem, hogy a kevés cókmókommal egyetemben az épület falainak nem kívánatos oldalán találom magam. Aztán akkor mihez kezdenék? Szokatlan nekem még ez az érzés, hogy valamihez ragaszkodjak, de akaratlanul is kezdek ragaszkodni az új életemhez. Szokatlan, és ijesztő…valahol azonban egy kicsit jó érzés is.
Vicces, mert Loganból nem néztem volna ki mindig, hogy tud ilyen kis pofátlan lenni. Még az ábrázata is azt kiabálja, hogy jó gyerek vagyoook! Pedig annyira nem is. Mondjuk ha kettőnk közül valaki egészséges határok között mozog, az egyértelműen ő, nekem biztosan több stiklim van a múltamban, de most én is nagyon igyekszem. A végén még valaki jó hatással lesz rám…brr, borzongató gondolat, de lehet, hogy igaz. Amikor kellő távolságban vannak tőlem a zsaruk, na meg látványosan nem rám figyelnek, akkor komolyan a hasamat fogom a röhögéstől, mert ahogy loholnak Logan nyomában…hát az több mint vicces, szegények olyanok, mint valami átverés-show, vagy egy MTV-s fogyitábor műsor szereplői. Komikusak, Tom és Jerry maratonhoz is hasonlíthatnám őket.
Kis kisülés táncol az ujjaim hegyén, de eltűnik, mielőtt galád módon megcsípne. Már rég megtanultam, hogy nem vagyok teljes egészében immúnis, ami az áramot illeti, de most csak kellemesen végigbizserget az elszívott energia. Már épp nyugodtan eloldalaznék a tett helyszínéről – a dolgomat elvégezve, hogy majd valami jól rejtett helyről nézzük vissza a rendőrök szerencsétlenkedését a kocsival, Logan pedig úgyis utolérne, bármeddig megyek is, és aztán…elhasal. Mi van? A szuper gyorsasághoz nem társul némi…értitek…ügyesség? A két bal láb hiánya? Így hogy az istenben húzunk el időben? Dühös ráncokba szalad a homlokom, és minden épeszű ösztönöm azt mondja, hogy nekem most kell elhúznom, nem pedig Logannel a nyakamon, végül mégis türelmetlen tipródással várom be a srácot, pár lépést még előre is szaladok.
- A legjobbkor zuhansz össze, hallod? – mormogom neki - Vinniii?? – kérdezek vissza meglehetős hitetlenkedéssel, de azért alá nyúlok és a nyakamra húzom a karját - Nem futhatunk rögtön vissza a suliba, szóval…kedvenc rejtekhely? – mert hogy inkább gyorsan lelépek a térképről, mint hogy rohanjak a nyomorultak elől vissza egészen a suliig. A végén még utolérnek. Hátrapillantok, de közben már el is indulok. Hát, egyelőre még van előnyünk, de nem valami bíztató, hogy most ők a gyorsabbak, nem pedig mi.

Dorothy & Logan

- Szándék. Persze, persze, szándék az van, hogyne! – lehet, hogy talán már egy kicsit túlzásba viszem ennek lelkes bizonygatását? Meglehet. Kivételesen e mögött semmiféle turpisság nem lapul, egyáltalán nem akarom rászedni, hogy egy dolgot mondok, és valami egészen másra gondolok. Nekem ugyan nem fáj túlságosan megpróbálni beajánlani valami csajnak. Csak reméljük mindkettőnk érdekében, hogy nem olyan csajról van szó, akinek már szóltam le a haját, a cipőjét, vagy a dolgokat, amik kijönnek a száján, mert azért akárhonnan is nézzük, azt hiszem kevesebb embernek loptam be magamat a szívébe, mióta a suliban vagyok, mint amennyinek sikerült valamilyen formában borsot törnöm az orra alá, vagy éppenséggel egyenesen az ellenségemmé tennem. De azt hiszem ezzel tisztában lehet valahol Logan is, és még véletlenül sem valami Barbie-baba színvonalú plázacicának kell kedveskednem miatta, hogy aztán valaki rajtam kísérletezzen a képességével. Az kissé kellemetlen lenne, de egyébként úgy gondolom, hogy rám nézve nem sok veszélye lehet egy csajozós küldetésnek. És majd megpróbálom közben nem beégetni Logant sem…
- Ne feledd, vészhelyzet esetén ki kell játszani a kiskorú kártyát! – ha már hátránya van bőven annak, ha az ember kiskorú, legalább legyenek előnyei is. Ugyan nem tudom, hogy mi a szabály, benn tarthatnak-e éjszakára ilyen voltaképpen nem komoly bűntény elkövetése miatt, de azt hiszem nem akarom kipróbálni. De az azért nem rossz, hogy sittre tényleg nem vághatnak. Javítóba ugyan küldhetnek, de valahol mélyen erőteljesen remélem, hogy az Alapítók nem hagynák csak úgy, hogy bármelyikünket is eltoloncolják valahova máshova, elvégre elég komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy minél több különleges gyereket befogjanak maguknak. Afféle jótét fickóknak tűnnek, amit nekem kezdetben eléggé nehezemre esett elhinni (szerintem a legtöbb embernek mindig van valami mocskos hátsó szándéka…), de egyelőre semmi szokatlannal, vagy gyanússal nem találtam szemben magam a két fickó részéről, úgyhogy a végén még be fogom venni a süketelésüket én is, mint mások. És oké, oké…nem hangoztatom, de voltaképpen igenis hálás vagyok nekik, amiért lehetőségem lett elhúzni otthonról a fenébe.
- Ja igen, és éhes. Nem adnak eleget enni a suliban – magyarázom könnyedén, mintha ez bárkit is feljogosíthatna arra, hogy zsaruk kajáját nyúlja le, de amennyire a fickók arckifejezéséből meg tudom állapítani, szinte nem is hallják, amit mondok, túlságosan leköti őket, hogy ez a srác bizony emberfelettien gyors, talán nem is hagynák neki, hogy induljon az Olimpián. Nem lenne fair a többi versenyzővel szemben. Logan aztán folytatja a műsorozást, én pedig most már hangosan is nevethetek, amint hallótávolságon kívül kerül a kergetőző kis bagázs. Tudtam én, hogy jó feladatot találtam a fiúnak, és szerintem még élvezi ő is, nem csak miattam csinálja. Addig is én észrevétlenül a kocsihoz ballagok, a motorháztetőre téve a kezem pedig elkövetek mindent annak érdekében, hogy a kocsi aksiját szépen alaposan leszívjam. Ami mondjuk nem kívánatosan engem tölt fel, de majd visszavezetem az energiát a legközelebbi lámpába, kísérteties, egyetlen fénykörbe vonva a kocsit. Fognak majd szenvedni, ha újra el akarják indítani, háhá! Pillantásom dolgom végeztével pedig próbálja megtalálni Logant újra, hogy jelezzem: minden szuper.

Dorothy & Logan

Leheletnyit szkeptikusan, de derűsen sandítok oldalra Loganre. Hogy egy csaj? Úlláláááá! - Húha. Biztos, hogy én segítsek neked?  Meggondoltad te ezt? – kérdezem olyan hangnemben, mint aki már most valamiféle katasztrófát lát lelki szemei előtt - De rendben, ha ezt akarod… - húzom el az utolsó szótagot továbbra is hasonló hangnemben, de hát egy alku, az alku, én tartani fogom magam hozzá, de eredményt, ugye, azt nem garantálhatok. Ki tudja, a végén még persze összejön, de jobb nem előre inni a medve bőrére, lehet egy sráccal jobban járna az én kedves Logan barátom, de persze egy női szem sem árt soha. Meglátjuk. Most még nem emiatt fő a fejem, sokkal jobban érdekel a mi kedves kis diákcsínyünk. Mert ugye csak ennyiről van szó - Csuvit viszont kikérem magamnak – rántom fel aztán a szemöldökömet, de valójában már megint a zsarukat szemlélem és persze csak a rosszaságon töröm a fejemet - Ember, elég lesz – intem le aztán a nevetését türelmetlenül, nem mintha az zavarna, hogy így felhívja ránk a figyelmet, csak megvan a limitem, amíg bírom, hogy az én káromra poénkodjanak. Hiába, rossz berögződés, a régi haverjaim…eléggé mások voltak.
- Hááát, ha az őrsön akarunk éjszakázni, miközben a szüleinket hívják… - vágom rá nem túl lelkesen. Szeretek borsot törni mások orra alá, de ha lehet, ezt szeretném elkerülni. Harry bácsit csak úgy ott hagytam a fenébe, még a döntésem eredményébe sem avattam bele, de szerintem vette az üzenetet. Nem mintha keresne, haza akarna vinni, vagy ilyesmi, de semmi kedvem sincs ahhoz, hogy miattam felhívják, aztán leátkozza a fejemet a helyéről. Igen, ilyen harmonikus a kapcsolatom a bácsikámmal, aki hivatalosan még mindig a gyámom, szüleim nem lévén. Úgyhogy kénytelen vagyok határokat húzni magamnak, holott korábban sosem tettem…de ez egy új lehetőség. Lehet, hogy nem tökéletes, lehet, hogy másképp is tudnék élni, de ezt a lehetőséget kaptam, és hülye lennék nem élni vele. Úgyhogy lehetőleg, ne kapjanak el minket, és ne essünk túlzásokba. A csínytevés viszont még belefér.
Logan villámgyors. Ami nem újdonság, de annyira jól mulatok a kezdésén, hogy majdnem el is felejtem tenni, amit tenni akartam. Végül persze a lényegre kalauzolom a figyelmemet én is, nevezetesen a teret megvilágító lámpákra. Nem mintha a lekapcsolásukkal teljes sötétségbe boríthatnám a környéket, de azért feltűnő lesz a változás minden bizonnyal, főleg, hogy egyik lámpát a másik után áramtalanítom, némi kemény összpontosítás árán. Szerencsére szépen fejlődik a suliban a képességem, nem kell például az ilyen közeli áramforrásokat megérintenem már, puszta akaratommal manipulálhatom őket.
Nem közeledek, amíg nem végeztem a fényforrásokkal, talán túl teátrális lenne, ha a léptem nyomán kapcsolódnának le. Ennyire nem vagyok hatásvadász. Legalábbis most nem. Mire mindegyik lekapcsolódik szerencsésen elterelődik a zsaruk figyelme Logan pofátlanságáról, én pedig gyorsan odasietek,  hogy vállon veregessem - Nézzék el szegénynek biztos urak, egy kicsit szemtelen – mondom ártatlan mosollyal. Innen már nincs is olyan messze az a kocsi…

Dorothy & Logan

Hiába, az állóvíz nem az én műfajom. Egyébként sincs túl sok minden, amivel errefelé leköthetné magát az ember. Már amikor éppen nem órákon ül. A felük unalmas itt is, hiába szupersuli, meg minden ilyen egyéb maszlag, de egy részük amúgy még érdekel is, úgyhogy egész gyakorisággal járok órára magamhoz képest. Meg mert párszor már leszúrtak, hogy nem ártana egyébként is…hát akkor jó. Végtére is, az is időtöltés, csak nem a legkellemesebb. A képességfejlesztés viszont izgalmas, amióta ide járok sokkal biztosabban használom és kontrolálom a képességemet, ami azért elég király. De a szabadidejében csináljon már az ember valami izgalmasat is, ha már nem bővelkedik az iskola sunyiban tartott pince-partikban, vagy egyéb ökörségekben, amit az ember elvárna a normál iskolásoktól. De hát itt senki sem normális, ebbe már beletörődtem, meg egyébként…végül is lehet, hogy tényleg ez a nekem való közeg, itt legalább én is csak annyira vagyok furcsa, mint mások, a képességem voltaképpen meg elvárt dolog. Annyira nem rossz, esetleg hajlandó vagyok belátni…
- Ezt bizony – vigyorgok továbbra is Loganre, és összedörzsölöm a tenyereimet, mint valami mesebeli gonosztevő. Nem akarok én semmi eget rengetőt elkövetni, elvégre semmi kedvem a sitten éjszakázni, meg nem feltétlenül az a cél, hogy az alapítóknak kelljen kidumálni minket a kényes szituból, de szerintem vagyunk olyan ügyesek, hogy megússzuk a dolgot, és ne lehessen ránk kenni semmit. Elvégre fel sem kell állnom a padról ahhoz, hogy sötétségbe borítsam a kis teret, Logan pedig egyébként is olyan gyors, hogy felhúzhatja a nyúlcipőt, ha rosszra fordulnak a dolgok. Lehet, hogy engedélyt kéne adnom neki elszerelésre szükség esetén, akár úgy is, hogy engem hátrahagy. Hiába, a háború áldozatokkal jár…! Bah, agyamra ment szerintem már ez a kisvárosi csend. Olyan különös burokban élünk itt, hogy kevés a kitörési lehetőség.
- Hmm…gondolom. Mire gondolsz pontosan, ifjú padawan? – tulajdonképpen nem nagyon hiszem, hogy nehezemre esne szívességet tenni neki, főleg mert úgy fest, rááll a csínytevésre ő is. Kölcsönkenyér visszajár, akarom mondani annak én is segítek, aki nekem segít. Logan egyébként sem túl…elvetemült, hogy úgy mondjam, bár ha az jutna eszébe, hogy fűszoknyában kell hula-hulát táncolnom valahol a suliban elterelés gyanánt, akkor elképzelhető, hogy mégis csak nemet kell majd mondanom a kérésére. De reményeim szerint semmi ilyesmiről nincs szó, úgyhogy szerintem simán üzletet köthetünk - Hááát, nézzük csak…eléggé gyors vagy, szóval mondjuk lenyúlhatnád a burgerét. Vagy a sapkáját, vagy a stukkerét az egyiknek, miközben sötét borul a térre, húúú! És teszem azt kicsit keresztbetehetünk a kocsi motorjának… - ötleteim, na azok mindig vannak. És milyen mulatságos lenne, ha egyszer csak azt venné észre a dagi, hogy valaki kikapja a kezéből a szendvicsét és egyszer csak a tér túloldalán rágcsálná egy srác. Atyaég, az szerintem tényleg vicces lenne. Ahogy az is, ha nehézségeik támadnak az autó aksijával, és hát…elég széleskörben fel lehet használni a képességemet, ez nem hátrány.

Dorothy & Logan

- Odass! – lehet nem a legfinomabb módon vágom karba Logant, de hát a finomkodás sosem volt nagy erényem. Egészen pontosan a tér túloldalára meredek éppen, ahogy leparkol egy közönséges rendőrautó, és az anyósülésről ki is mászik egy egyenruhás fickó. Fú, de mennyire nem rajongok a rend őreiért…odahaza nem egyszer volt velük dolgom éjszakai kis szökések és bajkeverések során, de hát szerencsére ha az ember kiskorú, nem nagyon igyekeznek az ilyesmit bevinni a rendszerbe, és különben is…már nem Kanadában vagyunk, az ittenieknek még nem is volt alkalma közelebbről megismerkednie velem. Hiba. Nagy-nagy hiba…persze nem életcélom, legalábbis nem kimondottan, hogy elintézzem magamnak a folytonos rendőri kíséretet, meg hogy mindig a sarkamban loholjanak, ha csak meglátnak a városban. És hát ez egy kis város, vagyis lehet nem ártana egy kis óvatosság…de unom magam. Én pedig sosem unom magam, ha az unalom fenyegetne éppen, akkor az ellen feltétlenül tenni kell valamit, vagy ne legyen a nevem Willow.
- Szerinted érdekelné őket, ha hirtelen egyik lámpa sem égne már…? – sunyin a mellettem ülőre vigyorgok, elvégre lassan kezd sötétedni, a lámpák már égnek, és lehet Logan szerint ez a megfelelő időpont arra, hogy még takarodó előtt visszamenjünk a suliba, de természetesen nekem erről más véleményem van. Nincs kedvem visszamenni máris és fellőni a pizsit. Az ember csak egyszer fiatal, ahhoz hozzátartozik a szórakozás is, meg az alkalmi szabályszegés. Attól még nem leszek rögtön megrögzött bűnöző, ez épp csak annyit jelent, hogy nem hagyom megaludni a tejet a számban. Vagy hogy is mondják ezt…?
- Szóval, mit mondasz, Perkins? Leszel a szárnysegédem egy kis csínytevésben? – ó, igen, tudhatja már, hogy ez a komisz csillogás a szememben semmi jóra nem vezet, ugyanakkor tudnia kell azt is, hogy túl könnyen nem vagyok lebeszélhető csak úgy, ha valamit forgatok a fejemben. És most ehhez van kedvem. A közeli kukába dobom a papírzacskót, amiből már úgyis felzabáltam minden sült krumplit, most jöhet a desszert.