Augustus & Océane

Egyre jobban kezdek hozzászokni a mostani állapothoz, azt ugyan nem mondhatnám, hogy a zavarom csak úgy elillant, szó sincs róla, csupán egyre jobban tetszik amerre a beszélgetéseink haladnak.
Nem tudom előre megjósolni mi alakul majd ki ebből,de abban biztos vagyok, hogy élvezem a társaságát és kezdem úgy érezni, hogy felkeltettem az érdeklődését, legalább is a pillantásaiból erre tudok következtetni, ha csak nincs egy folt a ruhámon, hogy azon legeltesse a szemét.
Fülig elvörösödtem a válaszán, gondolom nem ezen járt az agya, de szavai jól estek, nagyon is jól. Elmosolyodtam,egy ilyen helyzetben mit is mondhatnék, hogy köszönöm? Az túl sablonos volna, így hát inkább csak mosolyogtam ami őszinte mosoly volt.
Kíváncsian hallgattam a képességének hátulütőét és leplezni se tudtam volna, hogy kicsit megijedtem. Azért teleportálni álmunkban és olyan helyen ébredni ahol eszméletünknél se járnánk szívesen, hátborzongató.
A feszültséget amit a régi emlékek okoztak talán az apró kis varázslatom majd feloldja, remélem így lesz.
Odakint lassan minden sötétségbe borul. A varázslat nem működik sötétségben. Odaléptem az asztalomon hevert piciny ezüstre festett tobozhoz. Felvettem onnan majd odaléptem Gus-hoz.
-Nyújtsd ki a kezed és hagyd, hogy a tenyeredbe helyezzem a tobozt. - Mikor ez megtörtént csettintettem az ujjammal és annak hanghullámait felerősítve piciny részekre, apró szárnyakra bontottam a tobozt. A lemenő Nap fényében az ezüstös kis darabkák csillogtak miközben lassan ereszkedtek alá.
Játékosan meghajoltam Gus előtt, szinte pár centire voltam tőle.
-Íme a varászlat. -Mosolyogtam.

Szépen lassan kezdtem megszokni ezt az új helyzetet. Nem, ő itt nem Celeste. De ez nem feltétlenül rossz, sőt. Épp itt van az ideje, hogy továbblépjek. Nem vágyakozhatom örök időkig a ő nő után, aki ilyen aljas módon elárult. Océane egy bájos, kedves lány, és ha végre leszokom arról, hogy mindenkiben Celeste-t keressem, még akár valami jó is kisülhet ebből a találkozásból.
- Csak elméláztam azon, mennyire szép vagy - mosolyogtam a lányra, kihasználva az adandó alkalmat.
Tehát füldugót. Nos, gondoltam, minden képességnek megvan a maga hátránya.
- Néha az adottságunk teherré válhat. Nekem például volt egy időszakom... Talán tizenöt lehettem. Nagyon gyakran, szinte minden éjjel rémálmaim voltak. És amikor álmomban megijedtem, a testem egyszerűen teleportálta magát. Sokszor ébredtem az árvaház tetején, vagy az utcán. Azt hiszem, csak a szerencsémen múlt, hogy soha nem jelentem meg egy forgalmas autóúton, vagy egyszerűen csak húsz-harminc méterrel a talaj felett.
Kicsit megborzongtam. A mai napig rossz érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Életveszélyes időszak volt. Aztán mosoly terült szét arcomon. Lelkesen pillantottam a lányra. Az a kedves szófordulat, ahogy a bemutatóját felajánlotta, egészen szívet melengető volt számomra.
A szoba lassan teljes sötétségbe borult. Az alkonyi égen kihunytak az izzó, színes fények, a bíborok sötétkékké mélyültek, majd feketévé, és tudtam, hogy hamarosan felszikrázik majd az első csillag is.
- Mutasd a varázslatod, Océane - mondtam kedves, mély hangon.

Nem mondtam el neki, de szívének felgyorsult dobbanásai tisztán hallhatóak voltak számomra. Még ha nem is látott átöltözni, szeretett volna látni, a dobbanások elárulták gondolatait. Ezt az apró kis titkot megtartottam magamnak.
A képességemről mindig szívesen beszélek, nem tartom átoknak, szerencsétlenségnek, talán ez a legjobb dolog az életemben.
Néztem Gus arcát, láttam rajta, hogy erősen gondolkodik valamin, ez megmosolyogtatott.
-Min gondolkodsz? - Kérdeztem kíváncsian. Igazán érdekelt mi vonta el a figyelmét még ha csak egy röpke pillanatra is.
-Ki tudom kapcsolni, de legtöbbször füldugót használok, mert nagyon érzékeny a hallásom, meg is sérülhetek miatta. - Ezt nem részletezem, vannak hátulütői a képességemnek, de melyik képességnek nem? Még ezzel együtt is szeretem.
Nem tehetek róla, ha elpirulok mikor kicsit sem rejti el, azt, hogy engem néz. Mosolya, szavai, éppúgy jól esnek akárcsak ez az apró rózsaszál. Végül is bármilyen tárgyat felteleportálhatott volna mégis egy szál rózsa mellett döntött.
A virággal a kezemben ücsörögtem és próbáltam úgy tenni mintha észre sem vettem volna a figyelő tekintetét.
Végül megtörtem csendet.
-Kíváncsi vagy egy parányi varázslatra? - Mosolyogtam.

Hallgattam, amit a képességéről mondott, és éreztem, ahogy a fülem egy kicsit elvörösödik. Tehát ugyan nem hallotta a gondolataimat, helyette viszont tisztán érzékelhette felgyorsult szívem dobbanásait, amíg ő mögöttem átöltözött. Ez csak egyetlen hajszálnyival kevésbé árulkodó.
A kép, ahogy a hófehér bőrű lány ült, kezében a vörös szirmú rózsával, felkeltette bennem az írót. Agyam máris elkezdett egy történetet skiccelni Océane alakja köré, mindezt úgy, hogy engem nem zavart a beszélgetésben. Nálam ez szinte már csak egyszerű reflexreakció volt.
- És ez nem zavaró? - kérdeztem, a képességére célozva - Úgy értem, ki tudod kapcsolni? Amikor például aludni akarsz?
Jól láttam, még az egyre sötétedő szobában is, hogy a lány időről időre elpirul a szavaim, gesztusaim nyomán. Ennek örültem. Ezek szerint tudok még hatni a nőkre. Talán ez a képességem sem hagy el soha, ahogy a teleportálás.
Egészen klassznak találtam Océane képességét, de mégsem kérhettem tőle egy bemutatót. Furcsa volna arra kérni valakit, hogy robbantson fel valamit a kedvemért.
Gyakran pillantottam mélyen a lány szemébe, féloldalas mosolyom is sokszor felvillant, és amikor tekintetem megint elkalandozott Océane alakján, ismét nem csináltam titkot belőle, bár igyekeztem nem is bámulni őt. Elvégre úriember volnék, vagy mifene. Mindenesetre azt már bántam, hogy ilyen messze tőle ültem le, de ez így volt helyes. Mégsem rohanhatom le őt.

Az enyhe félhomály kellemes hangulatúvá varázsolta a szobát. Eszem ágában sem volt villanyt kapcsolni. Talán azért sem, mert láthatta volna rajtam a zavarodottságomat. Picit fura volt ez a helyzet, még sose hívtam a szobámba fiút, pláne úgy, hogy még szobatársam is van aki esetleg ellenezné.
Mikor elfordult a szekrényhez mentem ahol előhalásztam egy szoknyát és egy pólót. Gyorsan magamra kaptam a ruhadarabokat, próbáltam minél gyorsabb lenni, hogy ne legyen kényelmetlen neki. Bár öltözködés közben nem egyszer elpirultam picit. Mit meg nem adnék, hogy most a fejébe láthassak. Kár, hogy nem telepatának születtem.
Mikor végre úgy éreztem elfogadható állapotba kerültem hagytam, hogy visszaforduljon. Nem volt annyira feltűnő, de láttam, hogy végig nézett rajtam. Picit talán el is vörösödtem pillantásától.
-Köszönöm! - Mosolyogtam rá. - Hanghullám manipuláció, képes vagyok a saját magam által kiadott hangokat többszörösére erősíteni és ezáltal tárgyakat vagyok képes felrobbantani. 20-25 méter távolságig bármilyen apró neszt meghallok, legyen az légy zümmögés vagy ágreccsenés. A te szívdobbanásaidat is messziről hallottam, még az előtt tudtam, hogy közelítesz a szökőkúthoz még mielőtt megláthattalak volna. - A teleportálás is spéci képesség, de a sajátomhoz ragaszkodom.
Kíváncsian hallgattam magyarázatát. Nagyon érdekes volt megtudni mi is történik miközben teleportálunk.
A vörös rózsára pillantok ami a kezemben terem. Gyönyörű kis virág.
-Tényleg nagyon egyszerűnek tűnik. - Szagolgatom meg a virágot.

Lassú félhomály ereszkedett a szobára, de túl kellemes volt ez a puha sötétség ahhoz, hogy villanyt akarjak kapcsolni. Amennyire láttam, Océane sem vágyott több fényre. A lány még mindig zavarban volt kicsit, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem voltam. Celeste óta nem kerültem közel egy nőhöz sem, legalábbis nem így, nem beszélgetéssel. Odakint rózsaszínes sávokat rajzolt az égre a lemenő nap.
Bólintottam és elfordultam. Halottam a szekrényajtó nyikorgását, majd a ruha suhogását. elképzeltem, mit látnék, ha megfordulnék. Láttam magam előtt Océane puha, fehér bőrét, szép vonalait, és inkább megráztam a fejem. Az ilyesmi illetlenség. Arról nem is beszélve, hogy még mindig fogalmam sincs, mi a képessége, és ha esetleg telepata, és ezt a kis gondolatjátékot elkapta, jogosan haragudna meg rám.
Amikor úgy ítéltem meg, hogy már biztosan ismét szalonképes, megfordultam. Nem túl látványosan, de egyértelműen végigjárattam rajta a tekintetem.
- Nagyon csinos vagy - mondtam, aztán eszembe jutott, amin az előbb gondolkodtam - És neked mi a különleges adottságod? Az enyémről már tudsz, sőt, ki is próbálhattad.
Leültem egy székre, lovaglóülésben, és kíváncsian vártam a lány válaszát. Közben elgondolkodtam, hogyan is foglalhatnám össze, mi is történik pontosan teleportálás közben. Végül, mivel jobb nem jutott eszembe, egy kissé lebutított tudományos magyarázatnál maradtam, hogy ne tűnjek túl okoskodónak.
-A teleportálás végső soron elemi szintű utazás. Amikor teleportálok, a testem atomjaira bomlik, és olyan sebességgel, ami szinte nem eredményez időveszteséget, átkerül oda, ahová szeretném. Ott aztán visszaáll az eredeti állapotába. Tudom, hogy egy kicsit félelmetesen hangzik, de hát tapasztalhattad, hogy teljesen biztonságos. Egyébként tárgyakat is tudok teleportálni.
Kipillantottam az ablakon a kert egyik szegletére. A következő pillanatban Océane keze ügyében megjelent egy szál vörös rózsa.
- Látod? Igazából nagyon egyszerű. - mosolyogtam.

A hatalmas csend ránk telepedett és majd össze nyomott minket. Szerettem volna még beszélgetni vele, jó volt a társaságában dacára annak, hogy hülyét csináltam magamból előtte. Meg még nagyobb csacsi lennék, ha nem vallanám be, hogy tetszik nekem. Még úgy is kimerem ezt jelenteni, hogy tudom, Őt nem érdeklem.
Mikor már egy jó ideje szobroztam és úgy látszott végérvényesen megszakadt köztünk a kommunikáció, Gus elindult, én bennem meg mintha valamit megpöcköltek volna felébredtem téli álmomból és megszólaltam. Még magamnak is hülyén hangzott amit hirtelen kitaláltam csakhogy maradásra bírjam. Igaz, hogy tényleg érdekel a teleportáció és a velejáró mellékhatások, érzések, de azért nem ez álmaim beszélgető témája. Viszont mikor visszafordul és mosolyog, már tudom, hogy nyert ügyem van.
Mosolyogtam miközben beengedtem a szobámba. Lindsay most nem volt bent amit furcsáltam, de közben örültem is. Kedvelem Lindsay-t, de érdekes lett volna beszélgetni a társaságában.
A szoba bútorai árnyékot rajzoltak a falakra és a parkettára. Mindenhol árnyék formák játszottak ahogy leereszkedőben volt a nap.
Kérdésére elgondolkodtam, való igaz, hogy egy kicsit már fázom és jó lenne száraz ruhába bújni.
-Nekem bőven elég ha csupán háttal vagy nekem míg felöltözöm. Felesleges kimenned erre a két-három percre. - Nézek rá komolyan, most miért zavarjam ki, ha így is meg lehet oldani?
Ha kiment, ha nem, odamentem a szekrényemhez és tiszta pólót meg szoknyát vettem elő. Gyorsan magamra kaptam a száraz holmikat és már készen is voltam.

Érezhető volt a zavarodottságunk, ott szikrázott a kettőnk közt feszülő kínos csendben. Érdekes, hogy a csend néha tud meghitt és biztonságos is lenni, máskor pedig az ember képes bármit megtenni, csak, hogy megtörje. Most is ez utóbbi történt. Hajlandó lettem volna akár egy közepesen nagy hülyeséget is kimondani, csak, hogy végre mondjak valamit.
Utána pedig önmagamban csalódottan indultam el a sarok felé. Kedves lány volt. El kellett volna hívnom egy randevúra. Nem is értettem, miért nem tettem meg. Jó, természetesen nyilvánvaló, miért nem: Celeste kötötte meg a kezeimet, ő forrasztotta a torkomra a szavakat. Bár ő a látszat szerint továbblépett, engem nem engedett.
Talán ezért örültem különösen Océane kérdésének. Visszafordultam felé és elmosolyodtam, majd pedig bólintottam. Elindultam arra, ahonnan jöttem.
- Nagyon szívesen - mondtam - Ha tudok, válaszolok a kérdéseidre.
Bementünk. Ez a szoba sem volt más, mint a többi, de ezt nem is vártam. Odakint már lemenőben volt a nap, a szoba sarkai árnyékokkal teltek meg.
- Öhm... Ne menjek mégis ki, amíg átöltözöl? - kérdeztem a lányt - Gondolom, nem akarsz vizes ruhákban üldögélni. Idebent már nincs olyan meleg, még megfázol.
Még mindig furcsán éreztem magam, de már kezdtem valamelyest magamra találni. Kérdőn a lányra mosolyogtam.

Sose utaztam még teleportálva. Megkapaszkodtam Gus karjában és behunytam a szemem. Kicsit féltem és izgultam is egyszerre. Hallottam már olyanoktól akik utaztak teleporttal, hogy bizonyos mellékhatásokkal járhat az út. Legtöbbször hányingert vagy fejfájást emlegettek, hogy ennél van-e rosszabb nem tudom. Alighogy kinyitottam a szemem már a szobáknál voltunk és pont az enyém előtt landoltunk vagy hogyan is kell ezt mondani. Se fejfájásom se hányingerem nem volt és csak mosolyogtam, most már azt is elkönyvelhetem,hogy utaztam teleportálva.
-Ez nem semmi. - Utalok itt a gyorsaságra, a precizitásra. Igaz, hogy fogalmam sincs arról más teleporterrel milyen lett volna az utam, de megmerem kockáztatni,hogy Gus a legjobb.
Picit álldogáltam előtte és örültem, hogy Ő törte meg a csendet.
-Én is nagyon örültem Gus. - Mosolygok rá vissza. Igaz, hogy nem lett volna rossz, ha a kis vizes kalandom kimarad, de akkor meg hol marad a szórakozás? Én legalább is nagyon jót mulattam az esésemen, azt hiszem ebben én vagyok a legjobb, mesteri sellős mutatvány volt. Ráadás képpen még azt a fránya könyvet is eláztattam és így megszabadulhatok tőle, imádom a könyveket, de ami sok az sok, ha sokáig nálam maradt volna alighanem a végén megutáltatta volna velem az olvasást, ezt bizony nem hagyhattam.
Hiába búcsúztunk el, én még továbbra is szoborként álldogáltam az ajtóm előtt. Lassan a vízköpőre fogok hasonlítani, ha nem teszek semmit.
-Gus, nincs kedved bejönni beszélgetni? Kíváncsi lennék arra, hogy mik járnak egy teleportálással. Vagy, hogy milyen ezt megélni. - Most vagy úgy dönt elmegy vagy éppen úgy, hogy bejön. Végül is mindegy. Kíváncsian várva válaszát álltam ott továbbra is.

Elfojtottam egy vigyort. Úgy tűnik, az embrek tényleg azt hiszik, hogy csak szoros ölelésben tudjuk őket magunkkal vinni. Az igazság az, hogy bőven elég lenne összeérintenünk az ujjaink hegyét az utazáshoz, de nem szándékoztam ezt megosztani a lánnyal. Mindkét karom a lány derekára fontam. Océane vékony volt, tehát nem jelentett gondot őt bárhová is elvinni.
Egyesek teleportáció jár bizonyos mellékhatásokkal az utasokra nézve. Gabriel például erős hányingerrel ajándékozza meg a benne bízókat, de hallottam olyanokról is, akik egyenesen fájdalmat okoznak, esetleg órákig tartó migrént. Nos, nálam semmi ilyesmitől nem kellett tartani. Soha senkinek még csak egy futó szédülést sem okoztam, és erre büszke is voltam. Hát nem egyértelműen arra mutat ez, hogy én vagyok a legjobb teleporter? Na persze vannak apróbb kivánnivalók, ami a hatótávolságomat illeti, de ezt leszámítva egyértelműen a legjobb vagyok.
A lányok emeletén jelentünk meg. Azt nem tudtam, melyik Océane szobája, de gondoltam, ha ide hozom, nagyot nem tévedhetek. Elengedtem a lányt és hátraléptem. Kicsit zavartan éreztem magam, mert mégiscsak itt voltunk a szobája előtt... Persze ez nem randevú volt, amit esélyesen követhet egy invitálás.
- Hát akkor... Nagyon örültem, Océane, te különleges nevű, vizes lány - mondtam neki, elővéve a legkedvesebb mosolyomat.

Igazán viccesnek tartom, hogy azt akit az óceánról neveznek el szépen belepottyan a vízbe eláztatva a házi feladatát és nevetség tárgyává téve magát egy x-men előtt. Azonban ha ettől eltekintünk az esésem igazán művésziesen sikeredett, majdnem lefejeltem a vízköpőt és nem csak beleestem, de el is merültem, a kis hableány is megirigyelné a mutatványom.
Hálásan néztem Gus-ra amiért felszedegette a nem repülésre termett tárgyaimat.
-Köszönöm! - Mosolyogtam rá. - Ugyan, egy kis úszás senkinek sem árt egy forró nyári napon, nem? - Nevetem el magam. Azért lógattam bele a lábam a vízbe mert kellemesen hűsítő volt. De ez a kis meritkezés jobb volt a hideg zuhanynál, melegem már biztos nem lesz.
Kérdésére elgondolkodom majd bólintok egyet. Nos az oké, hogy Gus előtt majmot kreáltam magamból, de a suli előtt már nem lenne ugyanolyan mókás. Meg hát tiszta vizesen egy törölközőbe csavarva még múmiának néznének, egy szarkofág helyett inkább az ágyikómat választanám.
Egy teleporter esetében nem tudom hogyan is működik a teleportálás, de mivel gondolom, hogy valahogy el kell vinnie így hát átkarolom a derekát és kapaszkodom az egyik karjába. Mivel így még nem utaztam nagy kíváncsisággal várom milyen is lesz. Olvastam már íróktól könyveket amikben kitalálnak hasonlókat, de gondolom a kitaláció és a valóság között hatalmas űr tátong.

Éreztem abban némi iróniát, hogy a lány, akit a végtelen óceánról neveztek el, belepottyant a szökőkútba, de ezt a gondolatot nem osztottam meg vele, mert nem akartam megbántani. Inkább csak összeszedegettem a holmiját, ami szanaszét repült az eséstől. Összeszedegetés alatt persze azt értem, hogy amire ránéztem, az a kezemben termett. Nos, nem kizárt, hogy egy kissé fel akartam vágni a képességemmel és a profizmusommal a leányzó előtt, de hát ha már valakinek ennyire menő ereje van, miért is ne használhatná csajozásra? Elvégre más srácok meg sportkocsikkal teszik ugyanezt, az én képességem pedig a kollektív repertoárt tekintve bőven felért egy Ferrarival.
. Tessék - adtam végül a kezébe a cuccot - Örülök, hogy nem esett bajod.
Arra gondoltam, hogy régen, amikor még rendszeresen eljártam Logan edzéseire, ez nem történhetett volna meg. Megkoptak a reflexeim, úgy tűnik. A vén mogorva örömét fogja lelni benne, hogy addig kínozzon, míg nem hozom a régi formámat, de legalább igaza is lesz.
- Szeretnéd, hogy a szobád elé vigyelek? - kérdeztem Océane-t hirtelen ötlettel -Nem fáradtság, és csak egy másodperc. És nem kellene vizesen végigsétálnod az iskolán.
Ráadásul abban Gabrielnek tökéletesen igaza van, hogy a lányok valamiért mindig azt hiszik, hogy egy teleportert meg kell ölelniük ahhoz, hogy magukkal tudja vinni őket.

Magamon jót nevettem, ehhez már tényleg kellett egy apró tehetség. Nekem ugyan semmi bajom nem eset, de a könyv alighanem temetőbe kerül. Mondhatnám, hogy nagyon sajnálom, de az az igazság, hogy ezt a könyvet ki se kellett volna adni, mindenkinek jobb lett volna.
Elmosolyodtam. Míg én a magam ügyetlenségéből kerültem ilyen helyzetbe addig Ő a képessége miatt. Nem is tudom melyik a jobb.
-Köszi! - Végül csak kikászálódom a vízből a segítségével. Legalább más nem látott meg, attól mert Gus visszafogta a nevetését még mások jót mulattak volna rajtam. Mikor hirtelen eltűnt azt hittem ott hagyott, de visszatért és hozott egy törülközőt. Hálásan rámosolyogtam. Összehúztam magamon a törölközőt,
nem mintha fáztam volna.
-Azt hiszem jól vagyok, csak megijedtem, de ennyi. - Egyelőre nem éreztem, hogy megütöttem volna bármimet is. Leültem a kút szélére és magam elé néztem, a vizes könyvet félre tettem, majd kidobom ha visszaértem a szobába. Addig jó helyen van a földön is, neki már úgy is minden mindegy. Szerencsére Gus dolgozata nem volt a kezembe, azért kár lett volna, úgy is szándékomban áll visszaadni neki amint megírtam a sajátom annak alapján.
Az előbbi nagy rohanásom zavarodottságom miatt már elmúlt, így hát meg se moccantam és szorosabban öleltem magamhoz a törölközőt amiről végül is fogalmam sincs honnan van.

Elmosolyodtam, de nem nevettem, bár tény, hogy volt azért kísértés. Érdekes látvány volt, ahogy megmerítkezett a vízben, de hát balesetek mindenkivel előfordulnak. Inkább a szökőkút pereméhez léptem, és a kezemet nyújtottam a lány felé, hogy kisegítsem a vízből.
- Dehogyis is nevetlek ki - nyugtattam meg - Ilyesmi bárkivel megeshet. Tudok, én képes vagyok teleportálni, és nem tudnám megszámolni egy kezemen, emiatt hányszor sikerült ennél sokkal, de sokkal kellemetlenebb helyzetbe hoznom magam.
szerencsére kellemes nyári idő volt, így legalább attól nem kellett tartania, hogy megfázik. A könyv viszont most már örökre ázott és hullámos lesz. Egyszer talán majd képes leszek a vizet leteleportálni valamiről, de most még túl finom munka lett volna ez nekem, darabkákat téptem volna ki a könyvből. Jobb ilyesmivel nem kísérletezni.
Egy szempillantás alatt teleportáltam a szobámba és vissza, hogy egy törülközőt borítsak a lány vállára. Emlékeztem, hogy menni akart, és nem is akartam feltartani, de gondoltam, ettől még lehetek kedves.
- Azért jól vagy? nem ütötted meg magad?

-Ha a nevünkben van a végzetünk akkor nekem az óceán lesz a végzetem? - Mosolyodtam el, de tudtam nem így értette. - Valami jelentése csak van, de ez a része engem nem foglalkoztat, minden névnek van valami ereje amit örököl az aki viseli, de a szüleim sem azért adták a nevet, mert valamiben hittek, inkább azért, mert hozzájuk a víz állt közel, utaztak folyton. Sajnos én nem vagyok olyan aki az ilyesmibe nagy hangerőt fektet. - Próbáltam úgy elmondani, hogy ne bántsam meg vele. Nagyon aranyos srác és kimondottan örültem a találkozásnak és annak, hogy segítsége nyújtott a dolgozatával, de szinte semmiben sem egyezik az ízlésünk, gondolatvilágunk. Persze nagyon helyes ami nem utolsó dolog, de ami elsőre annyira szimpatikus volt az mostanra kiderült, hogy kevésbé, Ő ezen az úton megy én pedig az ellenkezőn.
-Nem kételkedem, idővel majd csak megszokom vagy megszököm ahogy ezt mondani szokás. Majd talán egyszer megkereslek, hogy beszélgethessünk. - Xavier professzort nem zavarnám csupán a saját gondjaimmal, ezeket megtudom én is oldani, ha meg beszélgetni szeretnék Atlasz mindig meghallgat. Mi kicsit furábbak vagyunk, barátok akiknek össze kell tartani.
-Részvétem a szüleid miatt, de nem is akarok erről többet beszélni, tudom, hogy a fájó sebeket nem szabad újra felnyitni. Itt jó helyed van. Jobbat nem is kívánhattál volna mint családpótló. -Mosolygok rá. Remélem nem bántottam meg, valahogy sokkal helyesebb, ha mosolyog.
Szívesen kérdeznék még tőle, de nincs bátorságom hozzá és tartok attól, ha többet megtudok róla még jobban megkedvelem, abból sosem sül ki semmi jó.
-Nekem mennem kell, örülök a találkozásnak! - ugrottam ki a kútból és talán kicsit túl gyorsan kaptam fel a könyvemet, mert kicsúszott a kezemből és belepottyanni készült a vízbe. Próbáltam utána kapni, de ennek az eredménye az lett, hogy könyvestül rendeztem egy strandi élményt, elmerültem a vízben.
Ha eddig volt bármi esélyem arra, hogy megkedveljen tutira tovaszállt.
Tiszta vizesen bukkantam ki a szökőkút vízéből és magamnál szorongattam a cafatokra ázott könyvet.
-Nyugodtan nevess, ez tényleg rémes. - Nevetem el magam kínomban. Ha nevetni kezd megértem, ha nem azért hálás leszek.

- Nomen est omen - mondtam, majd le is fordítottam - A nevünkben van a végzetünk. Szerintem igenis fontos a név. Talán van valami oka annak, hogy pont az a név jutott a szüleink eszébe, hogy a tieid pont az óceán szeretetét akarták örökül adni neked. Talán... Nem is tudom - ráztam meg a fejem nevetve - Talán minden mindennel összefügg. Vagy talán nem. Még nem döntöttem el.
A vízcseppek megannyi apró gyémántként ragyogtak fel a délutáni nap gyengülő sugarában, ahogy felém hulltak. Nekem az augusztusról csak a hőség jutott eszembe, de ez nem osztottam meg a lánnyal. Igazából még sohasem gondolkodtam el a saját nevemen. Kedveltem, elégedett voltam vele, de ennél tovább nem jutott a dolog. A Warwickról tudtam, hogy eredetileg brit név, ennélfogva az őseim valaha, néhány száz éve angolok lehettek, de ennyi.
- Szerintem be fogsz tudni illeszkedni - mondtam - Eleinte nekem is nehezen ment. Ha úgy érzed, gondjaid vannak, vagy beszélgetnél valakivel, nyugodtan keres meg bármikor. De Charles... Mármint Xavier professzor is biztosan mindig szívesen lát, főleg, ha tudsz sakkozni.
Az, hogy én mit szeretek itt, már egy fokkal bonyolultabb kérdés volt.
- Itt maradtam, és részben tényleg azért, mert szeretek itt lenni... De tudod, nekem az itteniek a családom. A szüleim meghaltak, és egy árvaházban éltem, amíg Charles és Eric el nem jöttek értem. Szóval a dologhoz az is hozzátartozik, hogy nekem ez az iskola az egyetlen otthonom. Nincs igazán hová mennem.

A könyvekről annyit, hogy senkinek sem egyezhet mindenben a véleménye. Valaki jobban szereti a horror kategóriát és a sok borzongást amit kínál, ez vagyok én, persze minden jónak ígérkező könyvet elolvasok, de ez a fajta a kedvencem. És vannak aki jobban szeretnek nevetni egy-egy íráson vagy jókat derülni, esetleg sírni valami szomorú történeten vagy csak simán szeretnek olyat olvasni ami tele van romantikával. Ettől a kategóriától irtózom, nem mondom, hogy ebben az ágazatban nincsenek kiváló írók és művek, de valahogy képtelen vagyok egyet is a kezeim közé venni. Egyelőre még nem volt egy író sem akinek sikerült volna rávennie, hogy na, ezt olvasd el, mert igen is jó, és ugyan romantikus, de magába foglal sok mást is.
-Butaságnak tartom a nevek jelentésével foglalkozni, meg hogy mit miért kapunk. A szüleim is megváltoztak már azóta, az Óceán csak csupán bennem él. Már nincs idejük utazgatni. Így hát ez csak egy hirtelen ötlet volt amit mostanra már magamon viselek. Az Augustus szép név, elég ha a hónapra gondolunk és vidámság jut az ember eszébe róla. - Mosolygok rá . Végül is nem a nevünk tesz minket olyanná amilyenek vagyunk. Én általában kiegyensúlyozott vagyok, folyton idegőrlő, de az óceán maga a változatosság, tehát a nevek számomra nem jelentenek semmit. Mikor pár csepp víz kerül a hajamra, magam is Gus felé fröccsintek egy keveset.
-Nem rossz itt...de egyelőre nem találom a helyem, ez nálam gyakori. - Sose találom a helyem, sehol nem szoktam hosszú távon jól érezni magam, itt mondjuk már szereztem pár barátot. Ezek az apró örömök.
Olykor tényleg meglepődök mik szoktak itt lenni, már maga a hely is varázslatos, a diákok és a tanáraink se átlagosak és a csínyek se minden napiak.
-Na és te mit szeretsz a birtokban? - Mert hát ha itt maradt mint X-men akkor csak van valami ami itt tartja.

Csak szerényen legyintettem a dolgozatomat ért dicséretre, ahogy az egy zsenitől elvárható. Tény, ami tény, King-et olvasni olykor valóban megterhelő, de én még ebben a kategóriában is előbbre helyeztem volna Dickens-t. Az volt a véleményem, hogy a humoros utalásokból összerakni a döbbenetes tragédiákat hosszú távon erősebben hat a lélekre, mint az állandósított feszültség, amit King alkalmaz. De persze az is lehet, hogy pusztán csak sznob vagyok.
Ahogy sejtettem is, a nevének volt egy külön kis története. Ezek a franciák...
- Nos, én is szívesen beszámolnék róla, hogy különleges jelentése van a nevemnek, de az igazság az, hogy még csak nem is augusztusban születtem. - mondtam mosolyogva.
Sosem jutott időm megkérdezni a szüleimet, miért ezt a nevet adták nekem. Ez a titok is, mint oly sok másik, velük szállt a sírba. elhessegettem a gondolatot, igyekeztem ugyanis nem búskomorságba zuhanni. Inkább megkavartam egy kicsit a vizes egyik kezemmel, majd pár cseppet játékosan Océane hajára hullattam.
- Jól érzed itt magad? Új vagy, igaz? Nem mindenkinek könnyű beilleszkedni ide, ez az iskola eléggé... Sajátos.
És ez még csak egy nagyon szép eufemizmus volt arra az őrültekházára, ami itt olykor elszabadul. Attól most akár el is tekinthetünk, hogy ebben nekem és Gabriel-nek is volt részünk olykor a múltban... Amikor még nem voltunk ilyen érett és megfontolt úriemberek, mint most.

Tény, hogy King történetei borzalmas lassan indulnak be, de akárki akármit is mond magasan ver néhány művet. Csak úgy csüngök minden szaván amit leír. Szeretem boncolgatni az esemény szálakat és kivárni hogyan is végződik. A ragyogás már az elején felkeltette a figyelmem, a kisfiú aki különleges, az apa aki nem beszámítható az italozása miatt és az anya aki tehetetlen mégis megpróbálja megvédeni a fiát. Meg maga a hó födte szálloda. A bent rekedt család szó szerint a holtakkal viaskodik, egy élmény volt olvasni és remélem Augustus-nak is tetszeni fog.
Dickens-ről meg annyit, hogy szintén hatalmas író, de nálam második helyen áll csupán, az első mindig King lesz.
-Jó döntés, King-re amúgy is fel kell készülni. - Mosolygok rá. Én féltem mikor olvastam, de biztos vagyok benne, hogy Gus nem fog, de lehet kap olvasás közben néhány kósza ősz hajszálat. Mosolyodok el a gondolatra, még ez is egész jól állna neki.
Már majdnem válaszoltam neki mikor hirtelen eltűnt, tehát teleportál, akárcsak Gabriel, róla már hallottam, de Gus-ról nem tudtam, hogy szintén teleportál. Nem telik el 1 perc és vissza is ér. Ügyes...
Átveszem tőle a dolgozatot és elég pár sort elolvasnom belőle, hogy tudjam most füllentett, hisz ez a dolgozat mesésen sikerült. A fogalmazása, a stílus, mind egyben fantasztikus.
-Ne butáskodj, ez a dolgozat úgy tökéletes ahogy van, nagyon szépen köszönöm! - Egyre jobban tetszik ez a Gus. Már többször is láttam Gabriel-lel, de még nem volt szerencsém közelebbről is látni. Könyvek terén nagyon jó ízléssel rendelkezik, szépek a szemei, tetszik az arcának vonásai és a hangja is olyan megnyugtató. De ez még mindig kevés ahhoz, hogy azt mondjam ismerem, de nem akarok kérdezni, mert mi van, ha tolakodásnak veszi? És ha van barátnője? Akkor meg pláne nem akarok semmit se tudni.
-A szüleim kalandor lelkek, imádták az Óceánt, mindig is szerettek volna egy kislányt, hogy első szerelmük, az Óceán nevét viselhesse. Kívánságuk teljesült, itt vagyok. - Mosolygok a férfira. Hát ez a történet röviden, azt már nem említem meg, hogy egy hajón jöttem világra az Óceán kellős közepén...

Elgondolkodva néztem a King-kötetet, és a Dickens-t is. Belelapoztam mindkettőbe, el is olvastam egy-egy mondatot. King szikár prózáját sokan unalmasnak tartják, és tény ami tény, némelyik története valóban lassan indul be, de engem az ő szavai mindig azonnal beszippantanak. Dickens játékos, gyengéden ironikus hangvétele és az a mögé elrejtett emberi dráma viszont most mégis maga mögé utasította a horrort.
- Előbb Dickens - közöltem a döntésem - Aztán King.
Fintorogva pillantottam a kérdéses kötelező olvasmányra.
- Nos igen. Én végigrágtam magam rajta, de az hiszem, sokkal öregebbnek kellene lennünk, hogy értékelni tudjuk. Várj meg itt, egy pillanat.
Teleportáltam. Nem volt nehéz megtalálni azt a bizonyos dolgozatot, bár ez alighanem csak a szerencsén múlott. Megeshetett volna, hogy szegény lány soká vár ott a szökőkút mellett, de ehelyett elég volt egyetlen perc, és már vissza is tértem hozzá.
- Parancsolj. Nem mondom, hogy mestermű ez a dolgozat - természetesen az volt, hisz én írtam, csak szerénynek akartam tűnni, remélve, hogy Océane nem gondolatolvasó, és ezt nem hallja - De talán a segítségedre lesz.
Tetszett ez a lány, már amennyire ezt meg lehet ítélni ilyen rövidke idő alatt. Persze ez igazságtalan kijelentés, hiszen egyelőre mi tetszhet rajta? Csinos volt, kellemes volt hallani a hangját, szép volt a mosolya és a szeme, de ez volt minden, amit tudtam róla. Meg persze még annyi, hogy jó ízlése van könyvek terén. Édeskevés ahhoz, hogy véleményt alkossak.
- Nem vagyok nagyon otthon a francia kultúrában - ez nem volt teljesen igaz - De azt hiszem, az Océane még ott sem hétköznapi név. Van valami története, hogy így neveztek el?

Kérdésére elmosolyodom. Könyvek közül nekem is nehezemre esik választani, mind jó a mag módján, ráadásul amíg nem olvastuk nem tudhatjuk, hogy szeretjük-e vagy sem. És természetesen nem szabad mindig mások véleményére adni, mert ami neki nem tetszett az nekünk még lehet jó és fordítva is így van.
Én King rajongó vagyok, de Augustus szavaiból ítélve Ő pont fordítva van vele, neki Dickens a jobb. Végül is mind kettő igazi mester írás terén csak a két stílus más, mivel jobban szeretem a hátborzongató, halálra izgulós történeteket így természetesen nálam King vezet.
-Olvastam őket és mind kettő nagyon jó. Részemről King könyve ami jobb, Ő az egyik kedvenc íróm. Viszont Dickens tényleg a klasszikus mester kategória. Csupán azt tudom ajánlani, hogy szép sorjában amihez előbb van kedved azt olvasd, utána jöhet a másik, bármelyikkel kezded nem fogsz csalódni, lehetetlen. - Mosolygok rá. Aztán persze átterelődik a beszélgetés a nálam lévő könyvre. Szinte idegbajt kapok tőle. Hiába olvasom nem haladok vele, egy lapon túl vagyok, de már nem emlékszem az előző tartalmára. Rémes.
Ahogy közelebb hajolt megéreztem a kölniének illatát, az egyik kedvencem, apa is mindig ilyet használ.
-Borzalmas egy iromány ezzel egyet értek. Itt szenvedek már két órája, de semmi sem ragadt még meg eddig. - Ahogy közelebb van hozzám megtudom figyelni arcának vonásait és a szemét is ami nagyon tetszik.
-Tényleg megmutatnád? - Döbbentem le. - Azt nagyon megköszönném. - mosolyodtam el. Rendes tőle, hogy segíteni próbál.

Felismerés csillant a szememben, ahogy bemutatkozott. Szóval ő az az Óceán nevű francia lány, akiről Gabe mesélt! Nos, barátomnak igaza volt, a lány valóban valóban nagyon csinos. Igaz, Gabriel gyér franciatudása nem adta vissza a lány nevének csengését, ami most egészen elbűvölt, de hát mit is várhat az ember egy efféle fickótól? Örüljünk, hogy legalább a nemzetiséget eltalálta.
Láttam, hogy a kezemben tartott könyvekre pillantott, hát kissé megemeltem őket.
- Olvastad valamelyiket? Nem tudok dönteni. King persze jó, de... Dickens az Dickens. Ő klasszikus nagymestere a szakmának. Persze nem vagyok sznob, nem állítom, hogy csak az lehet jó, ami régi... De most akkor sem tudok dönteni.
Homlokráncolva néztem a lány könyvét, aztán beugrott.
- Á, az a házi dolgozat! Annak idején nekünk is meg kellett írnunk. Lehetek őszinte? - kicsit közelebb hajoltam, részint, hogy a játékos titokzatoskodást erősítsem, részint, mert a lánynak szép szeme volt, amit közelebbről akartam látni - Nagyon utáltam. Imádok olvasni, de ez... Rémes volt.
Kiegyenesedtem, eltávolodva tőle, és rámosolyogtam.
- De szívesen megmutatom a saját dolgozatom. Nem azt mondom, hogy másold le, de talán ötletet meríthetsz belőle, ha nem boldogulsz. Már ha még megvan valahol...

Ahogy a léptek közeledtek úgy láttam meg a hang tulajdonosát is. Mintha már egyszer láttam volna a birtokon, annak a magas szőkés barna hajú x-mennek a társaságában, hogy is hívják...Gabriel, igen, Gabriel társaságában, tehát Ő is x-men? Nagyon valószínű. Megérkezik a kúthoz két könyv társaságában. Megnézem a címüket és elmosolyodom, mindkettőt olvastam már, jó könyvek, nekem elnyerték a tetszésemet. Bár King ragyogás című könyve nincs annyira jó, mint az Állattemető, című regénye, az valami hátborzongató, az egyik kedvenc írom és mindig tud valami újjal előrukkolni. A ragyogás is magában igen hátborzongató történet, végig izgultam az egészet, ez az író tud valamit az már biztos.
Dickens is jó, bár Ő annyira nem nyűgözött le. Azonban a könyvről hamar elterelődik a figyelmem magára a könyveket tartó kézre és onnan pedig elhaladok a férfi arcáig ami igen jóképűnek mondható, legalább is szerintem. A szemei is szépek és ez elég ritka a férfiaknál, nem sok szép szemű férfival találkoztam eddig.
-Szia! Én Océane vagyok. - Legalább most már a neve is meg van, egy arcot könnyebb névhez kötni. A könyvemet észre se vettem, hogy újra kézben van, kicsit elkalandoztak a gondolataim...
-Egy házi dolgozathoz kell, rémesen unalmas, már azt hittem vízbe fúlok. - Mosolygok rá. Picit zavarban vagyok, ez van mikor egy idegen ember a közelemben van, nem tehetek róla, de félek attól, hogy megjegyzést kapok vagy kigúnyolnak. Ez bennem marad szerintem örökké.

Olykor jó a hagyományos módon, két lábon közlekedni. Bár a könyvtárból a szökőkúthoz az út számomra egyetlen szempillantás lett volna, mégis a séta mellett döntöttem. Emlékszem, Charles egyszer kifejtette nekem, hogy attól még, mert valamire képes vagyok, nem kell feltétlenül mindig azt csinálnom. Akkor ezt még nem értettem. Miért sétálnék, ha tudok teleportálni? Miért tanulnék meg autót vezetni, ha gyorsabb vagyok a leggyorsabb versenyautónál is? Ezt is, mint mindent, a saját káromon tanultam meg. A képesség is olyan, mint egy izom: ha sokat használjuk, megedződik, azonban ha túl sokat használjuk, elhasználódik, elfárad, és utána már nem számíthatunk rá. Miután kamaszos lelkesedésemben és abban a boldog tudatban, hogy itt végre nem kell titkolnom, mit tudok, a legapróbb távot is teleportálva tettem meg, és a legelemibb cselekvést, még a szemét kidobását is így oldottam meg, ágynak estem. Magas láz gyötört, és egy hétig egyáltalán nem voltam képes teleportálni. Azóta tudom, hogy egyensúlyt kell tartani.
Két könyv volt a kezemben, mert nem tudtam eldönteni, melyiket olvasnám szívesebben. az egyik Stephen King Ragyogása volt, a másik pedig Dickens-től a Twist Oliver. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy valaki már van a szökőkútnál. Engem nem zavart a társaság, hát mentem tovább.
- Üdv! - szólítottam meg a lányt. - Augustus vagyok.
Láttam, hogy ő is olvas valamit. Kíváncsian pillantottam a könyv borítójára. Régi rossz szokás: sohasem tudtam megállni, hogy ne tudjam meg, mit olvas épp valaki, ha már láttam nála a kötetet.
- Tetszik? - kérdeztem a könyv felé intve, majd leültem a kút peremére, de én nem lógattam a lábam a vízbe.

Könyvembe temetkezve próbáltam elterelni gondolataimat. Egy sort se tudtam volna visszamondani abból amit eddig olvastam, pedig a következő órára nagyon is szükségem volna rá, hogy tudjam. Csalódottan tettem magam mellé a könyvet majd a szökőkút felé néztem. Felálltam a poros földről és miután leporoltam magamról az apróbb kavicsokat, megfeledkezve a tanulásról odaléptem a szökőkúthoz. Mikor kicsi voltam mindig szerettem a vízben tapicskolni, főleg nyáron. Volt a kastélyunk mellett egy nagy szökőkút hatalmas szobrokkal amiknek a szájából spriccelt a víz, mindig ámulattal néztem azt a gyönyörű faragást amit a szobron végeztek.
Hogy-hogy nem, egyszer, a tiltás ellenére belemásztam a mély vízbe, amit a köpő szörnyek spricceltek oda a nap 24 órájában. Úszó tehetségem akkor még sehol sem volt, hamar elmerültem és, ha a kertész nem vesz észre bele is fulladtam volna a kútba. A szüleim mikor megtudták mi történt lebontották a kutat és ezzel végleg búcsút inthettem a drága szobraimnak.
Azóta már tudok úszni, de az az eset élesen él bennem és minden szökőkútról ez jut eszembe, bár hazudnék, ha azt mondanám ez félelemmel tölt el, buta kisgyerek voltam, engedetlen. Ha gonosz lennék akkor mondanám, egyszerűen megérdemeltem. Viszont így, hogy tudok úszni ez a kút nem ellenfél a számomra. Körülnézek és mivel nem látok senkit aki rám szólhatna, mert esetleg nem szabad ilyet, belelépek a hideg vízbe ami így nyáron nagyon jól esik. Leülök a szélére és lógatom a lábam, egyszer-egyszer megkavarom a vizet, hogy felzavarjam és gyűrű formájában nyugodjon le újra. A madarak alig csicseregnek, ebben a melegben ezt nem csodálom, végül is azt se tudom én mit keresek kint ilyen időben, a társalgóban könnyebben tanulhatnék. Most már mindegy, legalább melegem nincs.
A nagy csendben szív dobbanások hangját hallom meg, valaki közeledik, de nem tudom melyik irányból. Talán olyan 20 méterre lehet tőlem.
Csendben fülelek, figyelve minden árulkodó neszre. De hiába reménykedek benne, hogy nem fedezik fel külön strandolásom, az illető nem vált irányt, ide tart, most már tisztán hallom, ahogy szíve egyre hangosabban ver, légvétele is hallatszani kezd.