Zoey és Augustus

Fejemet oldalra döntve, kedvesen mosolygok Gus-ra, mint aki nagyon próbál visszatartani valamit, aztán fel is nevetek.
-Aranyos, ahogy humorral küzdesz az egzisztenciális krízised ellen. Amit mondtál, az viszont felkeltette az érdeklődésem. Először is, utána kell néznem, mi az a Galaga, de addig is...a hangsúlyodból ítélve, bolondnak tartod a Star Trek rajongóit, és félistennek bárkit, akinek diplomája van, annak ellenére, hogy a tudósok szerint nemhogy halott vagy, de soha nem is létezhettél, hisz semmi sem lehet gyorsabb a fénynél, míg azok a kockák fején találták a szöget legalább egy dologban...és ki tudja, lehet másban is.
Rá kacsintok kedvesen, aztán tovább mosolygok ártatlanul. Imádom amikor valaki racionalitással próbálja traktálni magát ebben a suliban.
-Pá Zoey! Jobbulást holnap, olyan furcsa lenne, ha valaki más neve kerülne az enyém alá.
Aztán csak figyelem, ahogy elhagyja a termet, majd amikor becsukódik mögötte az ajtó, hosszan, fáradtan fújom ki a levegőt, és kissé mintha össze is zuhanna az arcom, meg úgy az egész testem. Másoknak lehet kényelmesebb így, hogy az a felsőbbrendű vigyor eltűnt az arcomról...de az pont nem hat meg.
-Rossz pénz nem vész el..hát hogyne... - Mondom keserűen, aztán Gusra pillantok, és csodálkozva nézek rá.
-Ó, te még itt vagy. Hmm...
Újra az ajtó felé nézek, és megrázom a fejem.
-Hiányozni fog, te viszont, jobb ha tudod, hogy ha megbántod őt, vagy csak bármilyen módon kárt teszel benne, gondoskodni fogok róla, hogy egyszer és mindenkorra megoldódjon a kérdés, vajon életben van-e még az eredeti Augustus Warrick. És ez nem vicc...
És nem is úgy hangzik, mintha az lenne, hangom hűvös, és cseppet sem bizalomgerjesztő, nagyjából olyan, mint amilyenre büszkék lennének az őseim, az pedig felér egy háborús bűnnel.
-Meglátok egy könnyet az arcán, és meggyilkollak álmodban.
Aztán ártatlanul, derűsen kezdek el mosolyogni, mintha kicseréltek volna, és könnyed hangon szólok hozzá ismét:
-Szóval, a sztriptíz bár ezek szerint kilőve? Kár, tényleg kíváncsi lettem volna, mi olyan nagy cucc benne. Na, de akkor majd máskor...De most komolyan, jó játék az a Galaga? Sosem volt computerem, a nevelő szüleim szentelt vizet locsoltak volna bármire ami világít...

- Hidd el, ha valaha is célzottan bosszantani akarlak, a falak teli lesznek Gus alakú lyukakkal - kacsintottam rá gonosz vigyorral.
Nagyon nem élveztem, hogy ide-oda cikáztam a laborban, főleg mivel a sugarak nem kíméltek semmit, csak azért, mert én azt nagyon-nagyon szerettem volna. Mintha csak a kint hisztiző viharral akartak volna versengeni, itt bent is jókora szélvihart keltettek, amerre csak kilőttek. Szerencsére semmi nem tört össze, bár néhány kémcső meg lombik csak hajszál híján úszták meg, de szerencsére csak vészesen billegtek, és nem voltak olyan süketek, hogy lezúgjanak. Jobb is, semmi kedvem nem volt takarítani.
- Köszi - szipogtam Alistairnek.
Alig léptem azonban a tenyerébe, ami egy cseppet sem feszült hátra, mintha puha, de masszív betontömbön álltam volna, ő meg egy porszemet tartott volna a kezében, máris jött a következő tüsszentés. Alistair felé kapva sajnos semmi kapaszkodásra alkalmas részét nem tudtam elkapni, csupán a haját értem el, de azt is épphogy elértem. Két-három hajszállal az ujjaim között zúgtam fejjel előre a föld felé, de talán az életösztön segítségével végre tudtam mit kezdeni azzal a bizonyos X génnel. Nem sokkal a padló fölött kilőttek a fénynyalábok mindkét tenyeremből, én pedig fejjel lefelé megálltam a levegőben, mintha lebegve állnék kézen.
- Na, basszus - morogtam, és lendületesen hátravágtam magam, amitől egy fél hátraszaltót vágva érkeztem vissza a talpamra, hosszú szivárványt húzva magam után.
Gus képességének a boncolgatásához hosszadalmas orrfújással adtam a háttérzenét. Mire végre kiürültem, komolyan úgy éreztem, hogy egyrészt legalább húsz kilót leadtam, másrészt úgy kóválygott a fejem, mintha valaki egy vécékefét dugott volna az orromba, és azzal kicsiszatolt volna mindent a koponyámból. Éppen ezért utáltam a náthát. Fájdalommal ugyan nem igazán kell szembenézni, de ez a folyamatos kába zombiállapot nagyon idegesítő volt.  
- Bár lehengerlő, ahogy ilyen szofisztikált kifinomultsággal szívjátok egymás vérét, de igazán abbahagyhatnátok már - forgattam a szemem, miközben nekiláttam elpakolni magam után a tűzijátékos kísérletem után.
Nem is értettem, miért fújtak ennyire pocsékul leplezetten egymásra. Elég jófej volt mindkettő, szerintem jól ki kellett volna jönniük egymással. Pasik! Ember legyen a talpán, aki követni tudja őket, ha begőzölnek! Meg egyébként is.
- Tudjátok mit? - legyintettem az utolsó végigégett csillagszórót is a szemetesbe söpörve. - Mindegy is. Nekem viszont most azt hiszem nem a legbiztonságosabb hely a kémia labor, úgyhogy egy időre visszatérek a jegyzeteimhez. Nektek meg további jó kakaskodást!
El is indultam kifelé, de még egyszer visszafordultam Gushoz.
- Kölcsönvehetem a kémia jegyzeteidet? - kérdeztem elkapva az ingét látszólag csak azért, mert hirtelen jutott eszembe, de valójában egy kicsit megszédültem. - Egész jók voltak. Amúgy köszi az ápolást, jövök neked eggyel. Ha eszedbe jut valami, amivel viszonozhatnám, csak szólj.
Eddigre viszont már úgy zúgott a fejem, hogy alig fogtam fel, mit mondanak, ha egyáltalán megszólaltak, úgyhogy csak gyorsan búcsút intettem nekik, hogy miután a jegyzeteim visszakerültek a helyükre, visszatérjek a tanuláshoz, amit ugyan egy pár órás alvás arcátlanul félbeszakított, de azért egész jól haladtam vele. Ennek érdekében most én pateroltam ki a szobatársamat, hogy enyelegjen máshol a feldagadt orrú, és velem valamiért három méter távolságot tartó pasijával, és másokkal sem foglalkoztam. Biztosan éreztem, hogy ez a teszt lesz a nagy áttörés. Most végre legyőzöm Alistairt. Most végre nem csak második leszek.
Ja... ahogy én azt elképzelem!

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! //

Fintorogva néztem, ahogy Zoey megpuszilja Alistair-t. Persze tudtam, hogy csak enyhén szánalmas bizonygatása annak, hogy semmit sem jelent számára egy ilyen gesztus, de azért mégis zavart.
- Nem kell ilyesmiket csinálnod, ha bosszantani akarsz - mondtam a lánynak árnyalatnyi sértődöttséggel a hangomban - Éppen elég az is, ha szimplán csak megszólalsz.
Összehúzott szemekkel figyeltem Alistair arcát, de nem láttam rajta semmi változást. Vagy tökéletes pókerarca van, vagy tényleg semmit sem jelent neki a lány. Azt viszont láttam rajta, hogy a drámainak és figyelemfelkeltőnek szánt megjegyzését nagyon szeretné megmagyarázni, így jó fej voltam, és vetettem rá egy mérsékelten kíváncsi pillantást. Közben Zoey kezdett megint lesüllyedni a nátha feneketlen mélységeibe. Én előre szóltam... De még soha senki nem hallgatott rám. Még csak meg sem forsdult a fejemben, hogy majd pont Zoey lesz az első. Pedig többnyire igazam van. Ezt egy lesújtó pillantással kommunikáltam is a lány felé, miközben oda sem nézve igazán a zsebébe teleportáltam egy maroknyi zsepit. Közben az égimeszelőre figyeltem, mert kiderült, hogy van agya. Ez annyira meglepett, hogy egy percig még utálni is elfelejtettem.
Miközben alistair beszélt, elnéztem, ahogy Zoey ide-oda pattog a laborban. Úgy döntöttem, egyelőre nem veszélyes, amit csinál, habár nyilván kellemetlen, de talán majd megtanulja ebből, hogy betegen ágyban kell maradni. Ostoba tinik...
- Így van - bólintottam Alistair szavaira - Ez is egy elmélet a sok közül, amit az anyukájuk alagsorában lakó harminc éves, szemüveges Star Trek-rajongók lepötyögtek a Commondore 64-esükön, két menet Galaga meg az Alkonyzóna ismétlése között. Egy elmélet a másik tucatnyi mellé. De! Csakis a vita kedvéért... Tegyük fel, hogy ez a helyzet. Még ha így is van, ha valóban igaz, hogy a végtelen Univerzum, amiben a végtelenségénél fogva végtelen mennyiségű energia lelhető fel, ezzel mégis spórol, nem jelenthetjük ki, hogy halott vagyok. Itt vagyok, láthatóan élek. Rendelkezem Augustus Warwick minden emlékével, képességével, tudásával és kompetenciájával. Nálam senki sem Augustus Warwickabb, ezt nyugodtan elhiheted. Ha pedig én vagyok Augusutus Warwick, mint ahogy az nyilvánvaló, és itt állok előtted, jóképűségem teljes pompájában, épp megcáfolva az elméleted, hogyan lehetnék halott? Ez a legelemibb logika. Ami él, az nem lehet halott. Ami pedig meghalt, többé nem fog élni. Érdekes maga a gondolat, ezzel egyetértek. De nem tartom valószínűnek, hogy tényleg ez volna a helyzet. A féregjárat stimmel, az atomokra bomlás stimmel, egészségedre, Zoey, találsz zsebkendőt a nadrágod zsebében, de a halállal nem értek egyet. Persze a kérdés amúgy is csak elméleti síkon érdekes, a gyakorlatban nem sokat számít. Van kedved kipróbálni az elméleted?
Hagytam, hogy megmentse Zoey-t, erre még az ő képessége is megfelelt. Nem egy teleportálás, de szintén nagyon érdekes. Odakint tovább tombolt a vihar, esőcseppek ostromolták az ablaküveget, átlátszatlanná téve, a fák lombjainak helyére zöld pacákat rajzolva.
- Látod, Alistair, ebben viszont tökéletesen egyetértünk. Betegen tényleg sokkal kedvesebb. És bújós. De gondolom, ezt te is tudod - mondtam gonoszul, mert tudtam, hogy nem így van. Vagy legalábbis erősen reméltem.

Kezd nagyon elegem lenni ebből a helyzetből. Érzem, ahogy izmaim megfeszülnek, a tarkóm izzadni kezd, és úgy általában az a fajta hányinger kerülget, amit csak a rajzfilmfigurák, és az antrigravitációs teret képző mutánsok szoktak produkálni. Komolyan, néha gyanakszom, hogy azért költöztünk olyan gyakran, mert anyám unt spenótos répát lemosni a plafonról. Alapból sem viselem jól mások közelségét, sőt, ami azt illeti, huzamosabb ideig egy szobában max két embert tudok tolerálni, amiből az egyik én vagyok, a másik pedig a képzeletbeli barátom Bruce, egy árva kisfiú, aki a szülei halálát úgy bosszulja meg, hogy alsógatyában csinál hülyét minden bűnözőből. Bárki mást normális esetben sem tolerálok, az pedig, hogy ezek ketten intim dolgokról beszélnek...Tényleg bánom már, hogy nem ugrottam ki az ablakon. Aztán Zoey megpuszil és ettől valamiért sikerül rendbe jönnöm egy kicsit. Az érzés, hogy a világ egy elviselhetetlen hely továbbra is bennem van, de most már kárörvendően mosolygok a képébe.
-Persze, hogy teleportáló - mondom, mintha ez annyira egyértelmű lenne. Számomra mondjuk az. - Ez már rég leesett abból, ahogy mozog, a kinézetéből, abból amit mondott, és abból, hogy a múltkor láttam teleportálni. Ami pedig a versenyeteket illeti, szerintem gondold át a dolgot még egyszer, ha feltétel, hogy élve kell a célba jutni, te nyertél.
Könnyedén megvonom a vállaim, de ha esetleg Gus, vagy Zoey erre kérdőn nézne rám, sóhajtok, és magyarázatba kezdek:
-Láttalak a múltkor eltűnni. Felteszem az univerzumban fellelhető természetes féregjáratokon át közlekedsz, úgy, hogy a tested atomjaira hullik, majd a másik oldalon újra összeáll. Lenyűgöző képesség, ami rengeteg energiát emészthet fel, és itt merül fel a kérdés, hogy vajon, az univerzum miért pazarolna észveszejtő mennyiségű energiát arra, hogy ugyanazt az anyagot juttassa a másik helyre, amikor sokkal egyszerűbb ott összeállítani a fellelhető részecskékből az új embert. Ily módon csupán az információ utazik, ami máris sokkal energiatakarékosabb, ez viszont azt jelenti, hogy valójában nem utazol, csak faxolod magad az új helyre, a faxgép pedig iratmegsemmisítőbbe dobja az eredeti példányt. Szerintem észbontó a gondolat, hogy talán csak egy másolat, másolatának a másolatának a másolata vagy, egy olyan emberről, aki már rég nem él, hisz a teleportálás az esetek 100%-ában megöli a használóit, ám ez nem tűnik fel senkinek, mert a másik oldalon mindig kijön egy tökéletes replika, aki azt hiszi, hogy te vagy, miközben a valódi tested, és személyiséged elpárolog, és szétszóródik a világban, mindörökké.
Könnyedén mosolyogva vonom meg a vállam, aztán inkább a szokás szerint lökött Zoey-ra figyelek. Mellé lépek, ahogy a csőben kapaszkodik, és különösebb erőlködés nélkül kinyújtom a kezem felé. Ha kinyújtózom, beütöm a kezem a plafonba...ami az illeti, meg is történt párszor, szóval nem nagy dolog elérni a talpát a tenyeremmel.
-Semmi gond, gyere, leveszlek. Nyugi, helyből nem vagy olyan könnyű, hogy ilyen könnyen lekapjalak...a képességem nélkül normálisan meg kéne fogjalak, hogy elbírjalak fél kézzel.
Aztán, ha sikerült leszedni, visszafordulok Gus felé. Zsepim sajnos nincs, de nem az erdőben vagyunk, csak tud szerezni valahonnan...bár, ha jobban belegondolok, elég messze vagyunk mindenhonnan. Na mindegy.
-Egészen kíváncsi lettem, mi lehet egy sztriptíz bárban. Egyébként pedig, szerintem használd ki, hogy beteg, egészségesen sokkal elviselhetetlenebb. Ó, és én lennék a legboldogabb, ha összejönnétek, akkor végre nem húzná MINDENKI az agyam, hogy hívjam el randizni. Komolyan, az esküvőtökön még énekelni is fogok...otthon a Nintendo előtt, mert utálom a tömeget, de na, sok boldogságot. Most pedig, ha megbocsájtotok...ideje felkészülnöm a másik tesztre is.

- Hagyd már a tegnap estét - vonogattam a vállamat. - Mire a puszikhoz értünk, már azt se tudtam magamról, hogy fiú vagyok-e vagy lány a sok trutyi miatt, ami ellepte az agyamat. Mondjuk egyébként sem tudom, mit kell ebből ekkora ügyet csinálni.
Feljebb lökve magamat a sugaraimmal villámgyors puszit nyomtam Alistair arcára, majd szenvtelenül folytattam a csillagszórók előállítását.
- Mi ebben a vászizdász? - ismételtem meg a vállvonogatást, az orromat dörgölve, hogy elodázzak egy tüsszentést. - Férfi legyek, ha értem... HAAAAAAPPPPPCI-JÚ! Affene!
Miközben ők kitárgyalták a hajósok valószínűsíthető sorsát, én két zsebkendőt is telirámoltam, hogy már szinte éreztem a súlyukat, majd szörcsögve-harákolva folytattam a kísérletet, fél füllel azért rájuk is figyelve.
- Még jó, hogy kiváltságosnak érzem magam! Nem hiszem, hogy sokan elmondhatják magukról, hogy kitekerhették a nyakadat - vicsorogtam rá mérgesen. Hát jó, hogy megköszönnöm nem kell!
Ami a sztriptízbárba való eljutást illette, ott aztán végképp megvillant a szemem, de úgy, hogy még egy vakondnak is bántotta volna a szemét.
- Ne ülj fel neki - figyelmeztettem Alistairt a csillagszórók okozta füstöt legyezgetve. Kicsit karácsonyi hangulatú lett a szoba az illatától, de a vírustól nekem még ez is kellemetlenül érintette a most eléggé érzékeny orromat. - Engem már rászedett, de teleportáló a srác, szóval nem lenne éppenséggel fair a verseny. Bár ha úgyse mentek, akkor mindegy is, csak mondom. Mondjuk nem lep meg, hogy maradtok, csoda, hogy attól nem kezdtek el zavartan pironkodni, hogy én itt vagyok veletek egy légtér... HHHHÁÁÁÁKKKKRRRRKKKKÖÖÖHHHHHCSPKKKKÁÁÁÁÁŐŐŐŐHKKKKHHHH - köhintettem egy finom nőieset, aminek hatására a sugaraim akaratlanul is a magasba löktek, minek következményeként az egyik kb. négy méteres szekrény tetején találtam magam. - A büdös francba! - morrantam fel fáradtan. - Asszem, nem ártana elrágnom még egy antiHAAAAAAAAAAAAAPPPPPCI!
A sugaraim megint kilőttek, és ezúttal nem sokon múlott, hogy nem csapódtam a falnak. Nem mintha nem imádtam volna, hogy elég ritkán vagyok beteg, de ez sajnos azzal is járt, hogy nem igazán tudtam gyakorolni, hogy ilyenkor hogyan kontrolláljam a képességemet. Miután sikeresen elkaptam a plafon alatt nem sokkal futó vaskos szellőzőcsövet, és nagy nehezen felkecmeregtem rá ezzel ismét szembesülnöm kellett. Az egy dolog, hogy egyáltalán nem állt szándékomban ide-oda lövöldözni magam, de hiába próbáltam ezúttal akaratlagosan előhívni a sugaraimat, azok alig fénylettek fel, és csak annyira voltak képesek, hogy bágyadtan felemeljenek pár milliméternyire, aztán visszahuppantsanak a helyemre.
A nyögés és hörgés egészen egyedi egyvelegét produkálva túrtam a hajamba. Egy hülye kis nátha és tessék! Futólag még eszembe jutott, hogy Gus vajon ilyenkor miket él át (ő valószínűleg a Taj Mahal és Bermudák között ingázik, ha kitör az influenza járvány), de aztán maradtam inkább az aktualitásoknál. A cső L alakban futott a plafonból a falba. Én a vízszintes részén ültem és a függőleges részbe kapaszkodtam, vagyis inkább szorosan magamhoz öleltem, ugyanis a képességem nélkül eléggé veszélyes magasságban időztem, és nem nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy lezuhanjak.
- Ha van egy kis időtök, megtennétek, hogy... HAAAAAAAAAAAAAAPCI!
Ezúttal nem akartam kockáztatni, hogy lesz-e valami, ami megfog. Mikor megint kilőttek az ilyenkor bezzeg teljes gőzzel működő sugárnyalábok, azonnal a cső felé kaptam, hogy még szorosabban kapaszkodjak belé, de mivel a sugarak a kezemből is előcsaptak, lényegében zászlóként lobogtam a csövön, hogy alig bírtam visszamászni utána.
- Van egy zsepitek? - szipogtam le a mélységbe.

Elnéztem, ahogy a hústorony a szekrénnyel játszik, közben pedig fél füllel Zoey újabb frappáns monológjára figyeltem. agyamban sebesen száguldoztak a tervek a hajó utasainak megmentésére. Nem értettem, Charles miért nem szólt eddig. Persze ő a főnök, és nyilván tudja, mit csinál, de akkor is úgy éreztem, hogy ebben az ügyben tudnék segíteni.
- Ha négy év alatt nem pattant ki köztetek a szikra, akkor most már nem is fog - legyintettem nagylelkűen, amikor Zoey végre elhallgatott - Ami meg a nyalakodást illeti, ezt Alistair tekintetében azt hiszem inkább kihagyom. Ne haragudj, Zoey, de tegnap meg azért szidtál, hogy túl kevés puszit kapsz. Tudom, hogy nő vagy, de még így is nehéz kiigazodni rajtad. Öhm, Alistair, tudom, hogy semmi közöm hozzá, és ha ő a szíved választottja, én nem állok az utatokba, de biztos vagy benne, hogy a szekrény is azt akarja, amit te?
Amikor meghallottam, hogy Gabriel is hajón volt, az izmaim elernyedtek, széles vigyor ült ki a képemre és minden fezültség elszállt belőlem. Így már egészen más.
- Ja, hogy... Akkor semmi vész. Jól vannak. Gabe majdnem olyan jó, mint én, szóval hamarosan hazajönnek.
Azért kíváncsi voltam, mi történt ott, de hát idővel majd úgyis megtudom. Addig pedig Gabe másodosztályú kalandjainál sokkal érdekesebb tárgyra is fókuszálhatom a figyelmem. Zoey felé fordultam.
- Nem tudom, hogy a férfi nemről nagy általánosságban milyen elképzeléseid vannak, de azt hiszem okosabb volna, ha engem nem vennél egy kalap alá a többiekkel. Tudom, hogy a legtöbb férfitársam nagy jelentőséget tulajdonít ennek a taperoljunk vadidegen nőket-dolognak, de én régimódi vagyok. Egyszerre csak egy nőt szeretek taperolni, és őt is csak úgy, ha ennek a tevékenységnek már van némi előélete. Voltaképpen még akár kiváltságosnak is érezheted magad.
Alistair szúrós megjegyzései ellenére Zoey kimondottan ügyesen forgolódott a laborban. Nem tartottam attól, hogy mindnyájunkat felrobbant, ha viszont mégis hajlamos volna ilyesmire, jobb, ha a közelében maradok. Még egy robbanás sem gyorsabb nálam... Hm. De, valószínűleg az, ám ez rettenetesen jól hangzott.
- Nem, Alistair, sajnos nem ismerek egy ilyen vendéglátóegységet sem. Eddigi életem során nem szorultam ilyesmire, ha nőt akartam látni vagy érinteni. Ami pedig az utazást illeti... Nos, felőlem megpróbálhatjuk, bár nem ragaszkodnék hozzá. Aztán ha ráuntunk a tötymörgésre, amit produkálsz, átveszem az irányítást és megmutatom neked, mit jelent gyorsan utazni.
Néha magamat is meglepett, azzal, mekkora öntelt barom is tudok lenni. De nem tehettem róla, Alistair személye egyszerűen ezt hozta ki belőlem. Azt hiszem, ez egyfajta rivalizálás volt a részemről. Túl komolyan persze nem vettem, mert egyértelműen nem volt ellenfél nekem a hústorony.

-Szentséges Asimov, menjetek már szobára ti ketten! - Mondom a szemeimet forgatva, de aztán kuncogni kezdek.
-Ehh, de jó, hogy a változatosság kedvéért ezt nem nekünk mondják. Na, de ahogy látom zavarok, szóval én hagylak is titeket eljárni a násztáncot.
Az ablak elég csábítónak tűnik. Nem tudom mennyi szobafogságot kapnék, ha kitörném az üveget, de kezd egyre kevésbé érdekelni a dolog. MUSZÁJ KIJUTNOM INNEN!!! Mély levegőt veszek, és elszántan fordulok a szabadság felé, amikor újra hozzám szólnak. Kifújom a levegőt, lehajtom a fejem, aztán leteszem a szekrényt, és visszafordulok feléjük.
-Zoey-nak igaza van. Ne...ne vigyorogj így, ez szomorú dolog - mondom, anélkül, hogy egy pillantást vetnék a lányra. Ismerem már.
-Az útvonalból, és a kiesett időből következtetve a nagy büdös semmi közepén érte őket a vihar. Ez sajnos azt jelenti, hogy ha nem oldották meg valahogy maguk, hogy túléljék a dolgot, már te sem tehetsz értük semmit. Az, hogy Cerebro nem látja őket meg...nem tudom, lehet megtalálták a Bermuda háromszöget, vagy ilyesmi.
Aztán megvakargatom a tarkómat, mert nem tudom, hogyan kezdjek bele abba, amit még mondnom kell, mert ezek szerint magától nem tudja.
-Gabe...az a szőkés barna, rohadt mázlista szemétláda aki az orosz fürdőruhamodellel jár, és folyton vele látnak? Hja...ő is a hajón volt. Valójában, miatta gondolom, hogy jól lehetnek, és csak blokkolja valami a képességük. egy teleportáló csak nem maradt volna ott, ha leléphet, nem igaz?
Megrázom a fejem.
-Azt gondolom, ez a sztriptíz bár dolog nem is rossz ötlet. Ha sokat kísérletezik még a csaj, jobb is, ha nem vagyunk a közelében. Mit szólsz Gus, ismersz egy jó helyet a közelben...mondjuk úgy...
Végigmérem a srácot.
-800 vagy ezer méteres körzetben? Mondanám, hogy elviszlek, de az nagyon feltűnő lenne, és...ratyi, ha veled repkednék. Brrr....

- Igen, igazad van - sóhajtottam fel fáradtan. - Mindig is egy beképzeld hólyagot képzeltem el magam mellé, és most, hogy rögtön kettővel is megvert a balsors, eléggé a bőség zavarában tobzódom, hogy melyikőtökért is emésztenek el olthatatlan szerelmem lángjai. De kétségtelenül te vagy a befutó, hiszen Alistairt még csak évek óta ismerem, téged viszont már hosszú órák óta, és ezalatt az idő alatt olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, amihez egy négy éves barátság nem érhet fel, de még csak meg sem közelítheti.
Nagyon nehéz volt úgy higgadtnak maradni, hogy közben a másik kettő nyilvánvalóan baromira aggódott, még akkor is, ha a hisztiig még nem jutottak el. Nem is egészen tudtam, hogy mit tehetnék, hiszen Alistair egyébként is sokkal többet tudott az ügyről, ezen kívül nem hittem, hogy a sok magasan képzett mutáns között pont mi lennénk azok, akik nélkül biztos pusztulás vár mindenkire. Már amennyiben tényleg bajba kerültek. Arról nem is beszélve, hogy Gus már megint szuicid volt.
- Hé - csattantam fel, elrántva a fejem tőle. - Itt van Alistair, nyalakodj vele ha akarsz, de engem már molesztáltál épp eleget, te perverz disznó!
Ami a mentőakciót illette, képtelen volt ejteni a témát. Segélykérően néztem Alistairre.
- Vidd már el egy sztriptízbárba, hátha attól megnyugszik. Ott legalább büntetlenül tapizhat bárkit - szúrtam oda Gusnak lesújtó szemvillanással.
Visszatérve az asztal mögé a kísérleti vékony, kb. a kétharmadukig megkeményedett szürke masszával borított fém pálcákat egy kifeszített rúdra kötöztem, hogy egymástól pár centis távolságra lógjanak lefelé úgy, hogy a hegyük lent összeérjenek.
- Tudom, hogy nehéz ücsörögni, és várni, de nem tehetünk mást - ráztam a fejemet Gus kérdésére és előbányásztam egy doboz gyufát az egyik fiókból. - Megvannak a szakemberek és a mutánsok egy kereső expedícióra, és ha csak nem kérnek meg rá minket külön, nem hiszem, hogy jó ötlet volna belekontárkodni a munkájukba. Tudják, mi ilyenkor a teendő, és nem hiszem, bármelyikünk is szakavatottabb és rátermett lenne, mint akik jelenleg is próbálják őket megtalálni. Annyit tehetünk, hogy várunk, és ha segítség kell, akkor megyünk. Egyébként meg hagyjuk őket nyugodtan dolgozni.
Az égő gyufával meggyújtottam a csillagszórókat, mire azok azonnal szikrázni kezdtek, és a közös kiindulási ponttól egyre távolodva mindegyik a másiktól távolodva égett tovább, míg végig nem értek.
- De ha annyira nem bírsz a seggeden maradni, akkor beszélj a Professzorral - vontam meg a vállamat. - Ha meg tudod győzni, hogy még nála is hatékonyabb vagy, akkor hajrá. Minket nem kell meggyőznöd, inkább őt.

Elrántottam az ujjam Zoey szája elől. Sejthettem volna, hogy meg fog harapni, végül is minden óvodás ezt csinálná. Még csak haragudni sem lett volna értelme, de azért vetettem a lányra egy szúrós pillantást.
- Soha, egyetlen szóval sem mondtam, hogy utálod Alistair-t - emlékeztettem Zoey-t - Sőt, ha még emlékszel, az egész randevú-gondolat abból indult ki, hogy kíváncsi voltam, mennyire tudod megjátszani, hogy nem vagy oda érte. Időközben persze világossá vált számomra, hogy irántam lobbantál engesztelhetetlen szerelemre, amit ijesztően ügyesen titkolsz, de azért tagadhatatlan, hogy nem minden érzelmed hullott porba Alistair iránt.
A felét sem gondoltam komolyan, de reménykedtem benne, hogy elrágódik rajta, míg mi a hústoronnyal megbeszéljük, mi is történt. De persze nem. Inkább hagytam, hadd mondja végig, amit akar, mielőtt megszólaltam volna. Először is a tarkójára borítottam a tenyerem és homlokon csókoltam (számítva a gyors és fájdalmas megtorlásra). Nem tehettem róla, annyira ösztönszerű mozdulat volt. Még csak Alistair jelenlétéhez sem volt igazán köze, nem feltétlenül akartam volna őt ilyen aljas eszközökkel frusztrálni.
- Nem pánikolok, Zoey, viszont az X-Men tagja vagyok, és eléggé zavar a gondolat, hogy miközben mások épp szorgalmasan süllyedtek el egy viharban, én remekül éreztem magam veled az ágyamban.
Egy író mindig tudja, melyik szót kell használnia és mikor. Ez a mesterségünk. Én is nagyon jól tudtam. A világon semmi személyes problémám nem volt Aliatair-rel, de nem tudtam megállni, hogy ne fogalmazzak ilyen kétértelműen a füle hallatára. Persze ha valóban történt volna valami köztünk tegnap éjjel Zoey-val, azt nem hangoztatnám. Egy úriemberrel ilyesmivel nem kérkedik.
A homlokom ráncba szaladt, az arcom pedig elfelhősödött attól, amit hallottam. Nem sok mindent jelenthet az, hogy a Cerebro nem találja őket. Igazából csak három dolgot. Vagy a gép hibásodott meg, de fogalmam sem volt, ez mennyire valószínű, mert nem volt rálátásom, vagy pedig valaki, aki legalább olyan erős, mint Charles és a gép együtt, blokkolta őket. Őszintén szólva, bár lehetetlennek nem tartottam, olyan nagyon valószínűnek ez sem tűnt. A legesélyesebb forgatókönyv egyben a legszomorúbb is volt.
- Úgy érted, elkötöttek egy hajót, és utánuk mentek? ebben a viharban?
A fejemet csóváltam. Kezdtem azt hinni, hogy rajtam kívül mindenki megőrült. Talán én vagyok túlbuzgó, de nem kellene őket jobban zavarnia a ténynek, hogy néhány iskolatársuk valószínűleg meghalt?
- Azt hiszem, én meg tudnám találni őket - mondtam csendesen - Vagy a roncsokat. Csak kellene egy útvonalterv... A szélerősség- és irány, de azt egy meteorológiai szolgálat biztos meg tudja mondani... Nagyjából ki lehet számolni, hol lehetnek, legalábbis egy mekkora sugarú körben és hol érdemes kutakodni. Azt meg teleportálva végigjárni nem nagy ügy. Szólok Gabe-nek, és hamar meglesznek.
Nem is igazán vártam választ, szinte csak magamnak beszéltem. Végül felnéztem.
- Mit gondoltok?
Abban reménykedtem, hogy két ekkora zseninek lesz valami javaslata, amire még én sem gondoltam, már ha képesek felfogni a helyzet komolyságát, amiben egyre erősebben kételkedtem.

Felvont szemöldökkel nézek Zoey-ra az intelligensek kretének kezdetű monológja közben, a végére pedig már abszolút lekezelően figyelem, ahogy magyarázkodni próbál, végül pedig sóhajtok, és vetek egy együtt érző pillantást a pasijára.
-Tudod, a Graham férfi név, lehet ezért zabos, amiért így hívod. - Jegyzem meg finoman, aztán viszont inkább elhúzódom mindkettőtől. Az egyik féltékeny, a másik simán elmebeteg, és tele vagyunk maró, meg robbanó anyagokkal ebben a szobában. Szívesebben lennék azon a tájfunban elveszett hajón, mint itt és most! Apropó hajó.
-Öreg, én csak egy diák vagyok, gondolod kikérik a véleményem minden vészhelyzetben?
Megrázom a fejem, aztán vetek egy mérges pillantást Zoey-ra is. Ne hozzam rá a frászt...Könnyű azt mondani. Kicsit rám is a frászt hozták, pedig senkit sem ismerek személyesen, csak van ott pár ember, akit szeretek látni a suliban, de ennyi...
-Csak annyit tudok, hogy pár napja megszakadt a kapcsolat, valamivel később pedig Cerebro-val sem találtak már rájuk. Ennél többet senki sem tud, mentőakció pedig...nem tudok róla. Nem tudják hova lett a hajó, de abban a viharban van egy elég kézenfekvő magyarázat, ahogy arra is, miért nem lát senkit Cerbi-vel sem a prof.
Mélyet sóhajtok, és megrázom a fejem.
-Állítólag páran elkötöttek egy hajót....de többet tényleg nem tudok! Így is nagyon gáz, milyen könnyű kihallgatni egy csomó bizalmas beszélgetést itt, ha az ember nyugodtan üldögél egy félreeső helyen.
Aztán várok egy kicsit, és valamivel halkabban megkérdem Gus-t.
-Minden rendben? Elég sápadtnak tűnsz...

Hirtelen nem is tudtam, merre kapjam a fejem, pláne, hogy mindkettőjük megjegyzésétől eléggé ledermedtem. Mondjuk aztán nyilván kiderült, hogy már megint csak annyiról van szó, hogy jó szokásukhoz híven mindkettő megkergült, úgyhogy mindketten szemforgatást kaptak szinopszisnak (Gusnak meg még az ujjára is ráharaptam), de persze azért néma sem maradtam.
- Komolyan, hogy lehetnek ilyen intelligens emberek ennyire kretének?! - emeltem az égnek a tekintetemet, majd Alistair felé fordultam. - Nem, nem járunk Gussal. Elmentünk randizni, bár egészen a végéig nem tudtam, hogy mi most tényleg egy randin vagyunk, aztán nála töltöttem az éjszakát, de csak azért, mert a szobatársam bepasizott, és nem volt hol aludnom. Alistairt meg nem zsongom körül - néztem Gusra -, de azért kell egy bizonyos színvonal, hogy az ember azt higgye, ha két ember rivalizál, akkor törvényszerűen utálniuk is kell egymást. Egyrészt nem az óvodában vagyunk, másrészt nem is a kennelben, úgyhogy mondjuk ne szukázz le. Tudjátok mit? - csaptam össze a tenyeremet színpadias boldogsággal, de a szememen láthatták, hogy nagyon nem tréfálok. - Játsszunk valamit! Játsszuk azt, hogy leszállunk egy kicsit Zoey szerelmi életéről, ami egyébként is nagyjából annyira aktuális, mint a Mikulás és a húsvéti nyuszi násza. Az veszít, később hagyja abba, és ezért ki kell, hogy tekerjem a nyakát.    
Ismét a magasba libbenve aztán még belesuttogtam Gus fülébe:
- Ugyanez áll azokra, akik egy szivárvány pónihoz mernek hasonlítani!
Ara nem is reagáltam semmit, hogy Alistair tagadta a dugi csokik létezését. Egyrészt már tényleg nem volt egy darab sem, másrészt az ő helyében talán én is tagadtam volna, hogy tudnék bármiről is. Meg aztán volt bőven más amivel lehetett foglalkozni. Sőt kellett. Szerintük legalábbis muszáj volt. Na, nem mintha én nem aggódtam volna a kirándulókért, és nem fordult volna meg a fejemben, hogy esetleg valami bajuk esett, de én nem láttam olyan borúsan a helyzetet, mint ők.
- Ne hozd rá a frászt - dörmögtem oda Alistairnek, mikor Gus megállította, hogy részleteket kérjen.
Csak Gus hangjában csendülő őszinte aggodalom (rémület?) miatt fogtam vissza magam, hogy ne rúgjam seggbe Alistairt gyors egymásutánban két-, maximum húszezerszer egymásután a beszólásáért. Mintha nekem szükségem lett volna szerencsére! Ha így lett volna, nem tepertem volna annyira a győzelemért. Piszok disznó!
- Gus, próbálj nem pánikolni - csitítottam gyorsan, mielőtt Alistair a lehető leghorrorisztikusabb képet festette volna fel neki, hogy mi történt, de legalábbis mire van esély az eltűntekkel. Valami azt súgta, hogy nem kimondottan csípik egymást. - Tényleg nincs hír felőlük egy ideje, de ne felejtsd el, hogy ott is és itt is elég nagy hatalmú, harcedzett és tapasztalt mutánsok vannak. Egyrészt nem olyan elveszettek ők sem, másrészt, ha tényleg baj lenne, azt legalábbis a  Professzornak tudnia kéne.
Alistair egyébként is borúsabbnak látta a helyzetet, mint az szerintem indokolt volt, hiszen semmi bizonyíték nem volt rá, hogy bármi bajuk esett volna, Gus pedig úgy láttam, anélkül megrettent, hogy bármi számottevő információ elhangzott volna. Megfordult a fejemben, hogy talán nem csak úgy általában az iskolatársaiért aggódott, hanem talán egy vagy több konkrét emberért. Úgy persze máris nehezebb, de csak annál inkább úgy éreztem, hogy kell valaki, aki nem csupán higgadt marad, hanem tényleg megpróbálja objektíven nézni a dolgokat. Nekem annyiban könnyebb volt, hogy nem volt senki azon a hajón, akit közelebbről ismertem volna. Persze attól még nekem is le kellett küzdenem a rémképeket, ahogy a viharos tengeren próbálják a fejüket a gyilkos habok fölött tartani, de nekem legalább egy közeli barátom sem veszélyben. Ha egyáltalán bárki veszélyben volt. És most tényleg nem a versenymániám miatt akartam, hogy nekem legyen igazam.

Fejcsóválva néztem Zoey-t, ahogy beleveszett a horrorsütemény történetének szégyenteljes részleteibe. Azt hiszem, nem ismerte fel azt a pontot, ahonnan még gond nélkül kiszállhat. Ő csak folytatta és folytatta, mind jobban meggyőzve a kegyeiért versengő úriembert, jelesül engem, hogy választottja bizonyos szempontból rémesen rossz döntés. Persze én sem a konyhai zsenialitás alapján választok párt magamnak, szóval ez még nem volt olyan hatalmas tragédia.
Odakint mély, recsegő mennydörgés hömpölygött végig a szürke égen. Felnéztem. Az ablakokat eső verte s tette átláthatatlanná. A szél nem zúgott, de egyenesen sikoltott, mint egy nő, aki kedvese halálhírét hallotta. Egyetlen pillanat alatt omlott össze bennem a felépített kis légvár. Olyan jó volt semmivel sem törődni, csak Zoey-val foglalkozni, és átlagembernek lenni... De sohasem lehetek átlagember. Egyikünk sem lehet az, és hirtelen dühíteni kezdett, hogy ezek ketten itt mégis úgy viselkednek. Mintha senkinek semmi gondja nem lehetne az életben, mintha mutánsnak lenni csak egy újabb tantárgy lenne, amiben lefőzhetik a másikat.
- Persze, hogy féltékeny vagyok, mivel beléd zúgtam, te meg úgy zsongod körül Alistair-t, mintha násztáncot járnál, de most egy pillanatra fogd be a szád - mutatóujjamat Zoey ajkaira helyeztem, bár nem hittem, hogy egy ilyen csekélység elég, hogy elhallgattassa. Egy atombomba, esetleg. Csak ekkor esett le, hogy mit is mondott. - Mi? Hogy... Ja, nem - legyintettem - Okosabb vagyok mindkettőtöknél, de ne hánytorgassunk fel ilyeneket. Azért hívlak Graham-nek, mert tudtommal ez a neved. Bár mintha azt mondtad volna, hogy a Rainbow Dash-t is szereted...
Ezzel úgy gondoltam, lezártam végre a tanulmányi verseny, a rejtélyes vezetéknevek és az édességek összetett és roppant fontos problémakörét, hogy végre arra figyelhessek, ami tényleg égetőnek tűnt. Tehát közel husszonnégy mutáns eltűnt, immáron már legalább tizenkét órája. Mélyet sóhajtottam, és zsebre tettem a kezeim. Arcomra a szokásos, minden mimikát nélkülöző maszk borult.
- Alistair, állj meg. Mindent tudni akarok. Kik keresik őket, hogyan, kik vannak a hajón, ki vezeti a kutatást, mindent. Zoey, odaég a kéned. Egyébként pedig igazán versenyezhetnétek felelőségérzetben is. Komoly összeget mernék rátenni, hogy nem buliznak, Zoey, de ha rajtad múlna, nyugodtan játszhatnának Titanic-ot. Biztos vagyok benne, hogy Charles-tól nem ezt tanultad. Szóval Alistair ebben is legyőzött téged, ő legalább a helyzet súlyát képes felfogni.
Legszívesebben kizavartam volna a lányt, hogy addig repkedjen, míg meg nem találja azt az átkozott hajót, de mivel beteg volt, akkor sem tettem volna ilyet, ha odakint nem tombol a vihar. Márpedig tombolt, olyan hangos morajlással, ami megrezegtette az ablaktáblákban az üveget. Ez hatással lehet a rádiókapcsolatra, de ha csak egy telepata is van köztük, őt aligha zavarhatja össze. Nem beszélve Charles-ról, meg a gépéről, amivel megtalálja a mutánsokat. Nem értem fel ésszel, hogyan lehetséges, hogy még mindig eltűntként vannak számon tartva. Várakozva tekintettem toronymagas riválisomra, abban bízva, hogy tőle fogom megkapni kérdéseimre a válaszokat.

Oldalra döntöm a fejem, amikor Gus kérdez.
-...z X-mennel??? - Kérdem, picit gúnyos hangsúllyal, bár ez inkább Zoey-nak szól. Még, hogy egy idősnek nézünk ki. Mi jöhet még, az arcom meg pont olyan mint McCoy professzornak, ha nem borotválkozom pár évtizedig?
-Nem akartam mesélni, általában megteszed te magad.
Aztán hagyom, hogy szívják egymás vérét, és jót kuncogok a dolgon. Komolyan mondom, ezek ketten rosszabbak mint Stan és Pan...vagy valaki mások...Nem tudom, más komikus duót nem ismerek. Próbáljuk meg újra...rosszabbak, mint Walter Mattau, és Jack Lemmon, mint a professzor, és Magneto. Mint, Logan, és Hank...vagy mint Logan és Scott. Vagy mint Logan, és...bárki....
-Köszönöm...igen, tényleg ezt kérdeztem. De igazad van, semmi közöm hozzá.
Azért az, hogy a történtek után Gus kapja meg azt, hogy féltékeny...hát akkora szemeim lesznek, mintha felfújnák őket. Aztán ahogy Zoey tovább piszkálja az X-ment, először megint kuncogok, majd hangos nevetésben török ki. Hiába na, szerintem haláli a csaj...ha valaki mást szekál éppen.
-Mi...miféle dugi csokit? - Kérdem, még mindig fuldokolva a nevetéstől, amin nem segít az emlékplakát felhozása sem...amire mellesleg én kaptam a legjobb osztályzatot, de ezt most inkább nem hozom fel.
-ZOEY! - Szólok rá, kissé szigorúan, aztán Gus felé fordulok.
-Ennyire azért nem sétagalopp a helyzet. A csoport amit hajókirándulásra küldtek, egy ideje már nincs hír róluk, de tegnap be kellett volna futnia a hajónak, vihar ide vagy oda, de még nyomát sem látták sehol. Vagy 2 tucat diák és X-men szívódott fel a tengeren...hát, ezért nem hiszem, hogy nagyon buliznának, hacsak nem kerülnek elő gyorsan.
Nagyot sóhajtok, és megint kinézek az ablakon, arra, ahol egy rendőrautó kanyarodna fel a behajtóra.
-De, te hogyan nem hallottál erről? Mindenki erről beszél tegnap est...ó. Értem.
Megvakargatom a fejem, és újra elfordulok tőlük. Nem nem akarom tudni, mi foglalta le őket ennyire. Nagyon nem, csak azért sem...a tükör meg rohadjon meg, ha azt mutatja, hogy most kicsit pirosabb az arcom a szokásosnál.
-Khmmm...de ja...reméljük nincs semmi bajuk. Ehh, tudod mit, tessék...Tiétek lehet az egész, én már kezdem unni. Légy jó, és mosd el, ha megetted légyszi...ó, és a kísérletedre is figyelj, nehogy besárgítsd a labort!
Megindulok kifelé, valamiért irtó gyorsan haladva. A küszöbön azért megtorpanok, és visszafordulok.
-Bonam Fortunam! Szükséged lesz rá a tesztnél.
Ezzel megindulok, hogy magukra hagyhassam őket, ha hagyják.

- Nem volt semmilyen dinamitrúd - vágtam el vízszintesen a levegőt, hogy egy mozdulattal lefejezzem ezt az idióta feltételezést. - Ne vegyél mindent készpénznek, amit mond. Egyébként is csak egy icipici robbanás volt. És meg sem érte, mert utána senki sem evett a sütimből, pedig egy csomó egyben maradt, és a koromtól egészen olyan volt, mintha csokis lett volna. Hálátlan dögök! Egyébként meg muszáj volt itt csinálnom, mert a húsvéti bulira összeütött gyümölcssalátám után pár hónapra kitiltottak a konyhából.
Lesújtó pillantást vetettem a karamellát majszoló Alistairre.Annyira tudtam, hogy mindjárt a szavamba fog vágni, hogy vidáman elsztorizgasson Gussal, természetesen az én rovásomra.
- Meg ne szólalj! Ha megint azzal a mesével fogsz előállni, hogy hallhatni lehetett benne az elkárhozott lelkek halálsikolyait, a te szádba fogok almát dugni, hogy nyárson kisüsselek! - Gusra nézve kevergettem tovább a foszforos keveréket. - Nem elkárhozott lelkek volt. Az a tanári kar volt, amikor megkóstolták. Az ő halálsikolyuk volt. Mármint - kaptam észbe - dehogy volt az halálsikoly! Alig pánikoltak egy kicsit! És miért is pánikoltak volna? A gyengélkedőn alig két nap alatt átpucolták a gyomrukat, én meg tegnap óta megint használhatom a konyhát.
Emlékszem, amikor először próbálkoztam ezzel a kísérlettel. Akkor még sokkal tovább tartott, bár állítom, hogy könnyebb volt összehozni, mint egy rendes melegszendvicset. Lehetne már valami háztartástan óra is, azt hiszem, rám férne. Most viszont már egész gyorsan megvoltam. Lassan el is készültem, de hát volt még néhány, amit nem ártott volna gyakorolni. A mostanit pedig pár percre állni kellett hagyni, szóval addig foglalkozhattam más sürgető problémával.
- Hé, hagyjál nekem is - röppentem Alistair mellé, hogy könnyebben felérjem, és arrébb toltam a fejét, hogy könnyebben a karamellájához férjek.
Mikor azonban Gus elmagyarázta, hogy miről is makogott Alistair, rövid időre kénytelen voltam félretenni a nasi gondját.
- Mi van?! - meredtem rá, majd Alistairre, majd megint rá, aztán mosolyogva ráztam meg a fejem, és Gushoz libbenve anyáskodva csipkedtem meg az arcát. - Ejnye, Gus, hát csak nem féltékeny vagy?
Egészen közel siklottam az arcához, mintha a pórusai mélyén keresném a választ, végül szélesen elvigyorodtam.
- Te féltékeny vagy! - mutattam rá diadalittasan, vidáman felnevetve. - Annyira tudtam! Na, ennyit a hűvös, kemény páncélról, csak egy elmeroggyant nem venné észre, merről fúj a szél. - Meleg hunyorgással döntöttem oldalra a fejem, és barátian borzoltam fel a haját. - Ugyan már, csak azért mert már más is díszeleg a tanulmányi listák élén, még te is nagyon ász vagy. Ha még versenyben lennél, lehetnél... harmadik.  Azzal sincs baj, elférsz mellettünk a dobogón. De attól még nem kéne fújnod a jelenlegi győztesekre, és hülyeségeket adni a szájukba. Vagy Grahamnek szólítani - nyújtottam ki rá a nyelvem. - Még hogy Graham! Hova tűnt a Zoey? Ez nem egy katonai suli, bármennyire is Logan!
Visszaröppenve Alistair mögé megint betámadtam a karamelláját.
- Felteszem csak rájött, hogy megettük a dugicsokijait - vigyorogtam kajánul. - Ezért főzőcskézel itt, mi? De megérdemelted. Legközelebb majd kétszer is meggondolod, hogy grafika projektnek díszoklevelet szerkesztesz-e nekem, mint a legnagyobb ezüstérem-gyűjtemény tulajdonosa.
Mikor a történtek kerültek szóba, megvontam a vállamat.
- Nem kell semmi rosszra gondolni - legyintettem. - Csak páran... eltűntek. De nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Gondolom benyomtak, és most másnaposan próbálnak egy telefonfülkét keresni, hogy spenótot rendeljenek a fejük körül röpködő Popeye-eknek. Majd hazaeszi őket a fene.

Zoey kitért az engem olyannyira érdeklő kérdés elől. Mélyet sóhajtottam, noha valójában nem gondoltam, hogy bármit is válaszolni fog. Egyszerűen képtelen felfogni az egész helyzetet. Nem éri fel ésszel, hogy tetszhet ő valakinek, és ezért az egész problémát ignorálja, mintha nem is létezne. Nagyon hosszú út áll előttünk...
Felnéztem Alistair-re, és ehhez alig egy kicsit kellett hátradöntenem a fejem. Hogy lehet valaki ennyire nevetségesen magas?
- Ezzel a...? Fejezd be kérlek a mondatot.
Hangom barátságos és szelíd volt. Már-már kedves. Akik ismertek, ilyenkor szokták sietve összeszedni a holmijukat, és elszelelni. Nem véletlenül hívtak Közelgő Viharnak. Jó, igazából senki nem hívott így, de azért örültem volna neki. Aztán úgy döntöttem, hogy bár diákként megtehettem, hogy az ilyen idegesítő pojácákat ott felejtem az Északi-sarkon egy-két napra, most már, valamivel nagyobb felelősség súlyával a vállamon ugyanez nem volna helyénvaló. Így inkább Zoey-nak feleltem, elfordulva a nagydarabtól.
- Igen, ismerem a házirendet, Graham. Az én időmben is volt négy utánam következő, akik bejöhettek ide. Noha soha egyiknek sem jutott eszébe süteményt sütögetni. Vagy karamellát készíteni - vetettem egy lesújtó pillantást Alistair-e, miközben magamban azon bosszankodtam, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. - Ami viszont a dinamitot illeti, azzal volt, aki megpróbálkozott - tettem még hozzá elmélázva. Hosszú nap volt.
Ahogy elhallgattam ezt a kettőt, kezdett bennem valami kis csendes hála ébredezni. Azt hittem, Zoey velem kemény, de azok alapján, ahogy Alistair-el bánt, kezdtem úgy gondolni, hog a hétköznapi viselkedése velem nála már gyengédségnek számít, nem beszélve a bújásról és hasonlókról, amik így már szinte elképzelhetetlennek tűntek. Már csak azt nem tudtam megítélni, van-e Zoey és Alistair között valamiféle vonzalom. Normális esetben azt mondtam volna, a lánynak legalábbis imponál, hogy a hústorony mindenben jobb nála, de azt hiszem Zoey esetében nincs sok érteme normalitásról beszélni.
- Arra kíváncsi, Graham - mondtam sóhajtva -, hogy van-e köztünk valami, mivel nyilván elterjedt az iskolában, hogy randevúztunk, nem beszélve arról, hogy az egész épületen végiggrasszáltál ezekben a hatalmas ruhákban, amik nyilvánvalóan nem a tieid. - még a szemem sarkából sem figyeltem Alistair reakcióját, még ez is túl méltatlan lett volna. - Bár abban tökéletesen egyetértek fiatal barátoddal, hogy semmi köze hozzá.
Az égimeszelő utolsó mondatára felfigyeltem. Több új információt is tartalmazott. Nem hallottam se erről a buliról, se a másik eseményről, amit érintett, de ez utóbbi sokkal fontosabbnak és baljóslatúbbnak tűnt. Ellöktem magam a faltól, arcomról lehullott a gőg álarca, és most igazi érdeklődéssel tekintettem a másik felé.
- Mire célzol azzal, hogy ezek után? Egy ideig nem voltam a városban, és kimaradtam egy-két dologból - magyaráztam - Mi történt?
Hihetetlen, éppcsak, hogy kiteszem a lábam, és katasztrófa katasztrófát ér itthon...

Szám széle apró mosollyá gyűrődik, ahogy Zoey a tőle már megszokott módon reagál...valójában bármire, amit mondok neki. Nem is nagyon zavar a piszkálódása, sem az, ahogy belekóstol a karamellámba, a másik jövevény viszont úgy néz rám, mintha mintha rózsaszínre festettem volna a plüss póniját, vagy ilyesmi. Nagyon nem veszem a szívemre a dolgot, az emberek általános ellenszenve nem újdonság irányomban, és ha még megpukkadni sincs időm, ezzel pláne nem fogok hosszan foglalkozni.
-Egy idős vele??? Ezzel a...
Végigmérem vagy háromszor Mr.Warrick-ot, hogy mégis mit szúrjak ki rajta, amit gúnyolhatnék de...a borostája, a szanaszét álló haja...a kissé gyerekes vonásai, és úgy általában a laza öltözködési stílusa...ehh....
-Miattam ne aggódj Zoey, nem esek olyan könnyen ágynak mint te - mondom szemrehányón, aztán tovább majszolgatom a karamellámat. - Egyébként pedig csak azt kérdeztem...á, nem érdekes, semmi közöm hozzá.
Elfordítom a fejem, és megint kinézek az ablakon. Tényleg nagyon idegesít ez a tehetetlenség...aztán meghallom amit a süti készítésről magyaráz, és először grimaszolni, majd halkan kuncogni kezdek.
-Ja, kevesebb dinamitrúd kellett volna a sütőbe. És nem ártott volna, ha szerzel valahonnan egy kis csokit is abba a sütibe.
Aztán csak figyelem őket. Olyan...furák. Úgy értem, egy ilyen istencsapás, mint ez a Zoey, hogyan tudja vonzani magához ezeket a gondoskodó, szinte már jóképű alakokat, akik nem tudják mire vállalkoznak. Szegény, most biztos azt hiszi, mert a tény, hogy elmentek randizni, és még többé kevésbé életben van, az egy jó jel. Hát, nem egy gyáva alak az biztos.
-Szóval, mégis csak elmész a nyárbúcsúztató bulira? Már, ha megtartják egyáltalán ezek után...

A második randi említésére már majdnem a második tételt kezdtem el felmondani, mivel eléggé szelektív hallásom van tanulás közben. Mikor a csókról tartott nekem kiselőadást, azt egy legyintéssel elintéztem, mert azonnal levágtam, hogy ez nem olyasmi, ami engem érdekel.
- Gus, melyik részét nem érted annak, hogy nincs időm pasizni? - nyögtem fel fáradtan. - Ha már ennyire odavagy a lehengerlő egyéniségemért, nem lóghatnánk egyszerűen csak együtt, mint a normális emberek?
Kimondottan tudtam értékelni, hogy nem kezdett el ágálni. Annál gyorsabban haladhattunk. Menet közben viszont valami furcsa történt.
- Ne már, meg fogok sülni - nyafogtam, és már hámoztam is le magamról a plusz pulcsit. - Nem a jégkamrába igyekszünk. Ott úgyis lesz plusz köpeny.
Megérkezve felakasztottam a pulcsiját az említett köpeny helyére, mikor azt felvettem, majd lesújtó pillantást vetettem Alistairre, és vádlón döftem felé a mutatóujjamat.
- Ne nevezz így! Inkább pukkadj meg, ha ennyi szabadidőd van!
Durcásan elvonulva mellette csak úgy mellékesen ráköhögtem, majd gonoszul megjegyeztem:
- Most már igazán remélheted, hogy tényleg csak szimulálok. Na! Lássuk, miből élünk!
Az egyáltalán nem lepett meg, hogy Alistair már megint előnyt szerzett magának, sem azt, hogy nem rendeltetésszerűen használta a labort. Bár ez utóbbi azért nem egészen igaz, végül is ez is egyfajta reakció megfigyelés volt, és elhaladtam belemártva a kisujjamat, aztán pedig lecuppogva elismerő nyammogással konstatáltam, hogy a kísérlet sikeresnek volt mondható: a karamella finom.
- Ti nem egyidősek vagytok? Én azt hittem, kábé ugyanannyik lehettek - néztem fel Gus eléggé furcsán rideg megnyilvánulására. - Amúgy ne görcsölj már, a mi kezünkben biztonságban van itt minden. Csak az öt legjobb tanulónak engedik meg, hogy felügyelet nélkül használják a labort, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy mindketten kiérdemeltük az ittlétet. Szóval lazíts - kacsintottam rá bátorító mosollyal, aztán visszafordultam a kémcsövekhez.
Nem mintha ne tudtam volna csukott szemmel is megcsinálni ezeket a kísérleteket, de attól még nem hagyhattam ki a gyakorlást. Nem akartam kiesni a formából, és az ember mindig lehet jobb. Persze jobb lett volna, ha egyedül lehettem volna, sokkal könnyebben tudtam volna összpontosítani, de úgy véltem vele, hogy ez így talán még jobb is. Gus mondjuk nem hiszem, hogy zavart volna, azért is akartam, hogy velem jöjjön, de így már jóval több figyelemelterelésre számíthattam, viszont azzal éppen csak annyival volt nehezebb a dolgom, ami már tényleg kihívás volt, de még ésszerű határokon belül.
- Tanulj meg értelmesen összerakni egy értelmes mondatot, akkor majd tárgyalhatunk - feleltem Alistair kérdésére, szórakozottan mormolva, miközben a megfelelő mennyiségű foszfort adagoltam egy petricsészébe. - Mi van velünk? És ne forgasd ki McCoy szavait! Te is tudod, hogy csak egyszer robbantottam, és akkor is csak azért, mert megpróbáltam csokis sütit csinálni. A labor közelében sem voltam. Mondjuk lehet, hogy pont ez volt a baj. Itt pontosabban lehet vegyületeket előállítani, és szerintem akkor is az arányokat rontottam el.

Elvigyorodtam Zoey kifakadása hallatán, és valahogy kezdett jobb kedvem lenni. Talán mégsem vagyok véglegesen elszúrt kis fickó. Sztoikusan tűrtem, hogy a lány böködjön, miközben megszólaltam.
- Irántad érzett vonzalmam erejét fémjelzi, hogy még betegen és gusztustalanul is szívesen megcsókolnálak. Egyébiránt pedig azért hiszi mindenki, hogy egy randevún történnie kell valaminek, mert a randevú egyetlen célja az, hogy ez a bizonyos valami megtörténjen. Tudod, az épeszű emberek csak olyanokkal randiznak, akikhez vonzódnak, és akikkel szeretnék, ha megtörténne... Hát, valami. És a valami, ugyebár, esetünkben a sokat emlegetett csók. Nem azért, hogy frusztráljalak vele, de szerintem túl kéne esnünk rajta, mert így csak ott lebeg közöttünk, az elkerülhetetlen jövőként, és... Túl sok voltam, mi? Na mindegy. Jövő hét péntek. Te meg én. Második randi. Megígérem neked a holdfényt. Ha igent mondasz, megpróbállak nem üldözni lángoló érzelmeimmel, amíg erre a vacak dolgozatra tanulsz. Áll az alku?
Volt egy olyan érzésem, hogy a versenyszellem ilyen fokú megnyilvánulását soha nem fogom teljesen megérteni. Gondolom, ez olyasmi, amit el kell fogadnom. mindenkinek van egy ára. Mindenkinek vannak bosszantó tulajdonságai, kis hátrányai, és amíg ezek nem haladják meg a személyisége pozitív oldalait, addig könnyedén betudhatóak annak, hogy ha az illetővel akarok lenni, akkor neki ez az ára. Zoey ára pedig ez a beteges versengés volt. Meg a hirtelen harag. Meg a furcsa humor. Meg a keménység. Meg a beszólásai.  Hm... Vajon miért érzem mégis úgy, hogy bőven megérné megfizetni ezt az árat, ha úgy döntene, hogy hagyná?
Kijelentésére csak felemeltem a kezem a megadásom jeléül.
- Meg sem próbállak lebeszélni, Graham. Csak ülök itt, mint egy jó kisfiú, és amikor majd lázrohamod lesz, szépen leviszlek a gyengélkedőre. Végül is mindenki a saját kárán tanul.
Bevallom, kezdtem kicsit unni a dolgot. Jó lett volna lenyűgözni őt a tudásommal, de épp annyira okos volt, mint én, ha nem jobban. Így csak passzív kérdezővé degradálódtam, pedig világ életemben szerettem tanítani. A kémia épp annyira jól ment a lánynak, mint minden más, amibe belefogott. Amikor felpattant, hogy valami kísérletek ürügyén tovább folytassa esztelen száguldását Náthafalváról Tüdőgyulladás City felé, már csak fáradtan sóhajtottam. Kezemben a kémiakönyvvel, egy másikban egy nagy pulóverrel elindultam. Nem könnyű mozgó célpontot eltalálni egy teleportált tárggyal, és még sokkal nehezebb azt egy ruhadarabbal megtenni. Azonban mostanra már erősen zavart, hogy semmivel sem tudom ámulatba ejteni a lányt, így büszkén mondhatom, hogy a mutatvány gond nélkül sikerült, és Zoey egy plusz, meleg pulóverrel folytatta útját. Büszkeségem persze másodperceken belül lelohadt, mert eszembe jutott, hogy ő nem ismeri a teleportálás képességét behatóan, ezért valószínűleg fogalma sincs róla, mennyire rohadt nehéz és irgalmatlanul menő volt, amit csináltam. Na mindegy.
- Felteszem, tökéletesen felesleges lenne emlékeztetnem téged az ágyban maradás kívánatosságára betegség esetén - morogtam, de még csak választ sem vártam igazából.
A laborban aztán belefutottunk egy ismerősbe. A bemutatá után kritikus szemmel mértem végig. Túl magas. Túl jóképű. Túl okos. Túl Alistair.
- Szervusz - biccentettem jéghidegen - Hívhatsz Mr. Warwick-nak. Nem, köszönöm, a diákokra felügyelő végzett seniorként nem támogatom a kémialabor ilyetén használatát.
Ami azt illeti, egyáltalán nem érdekelt, mire használja a labort, és jól is esett volna egy kis karamella, de idejekorán le akartam fektetni az alapszabályokat. Arra gondoltam, jobb, ha Alistair tudja, hogy nem vagyunk barátok, és nem is leszünk. Addig, amíg nyitva áll a kérdés, kit is akar igazából Zoey, semmiképp sem. Egyébiránt jó srácnak tűnt, és más körülmények között biztos kedveltem volna. De ezek nem voltak más körülmények.
Viszont miután ilyen világosan tisztáztam, hogy kinek hol a helye, némán átnyújtottam a lánynak a listáját, és vártam, hogy válaszoljon Alistair kérdésére. Nagyon érdekelt, mit fog mondani, még ha sejtettem is, hogy az bizony nem fog jót tenni szegény összetört szívemnek.

Utálom a kémia labort! Nem, ez nem olyan dolog, mint az általános ellenszenv, amit minden iránt érzek, ami csak futólag is kötődhet egy oktatásügyi intézményhez, vagy annak 300 méteres körzetéhez. Ez a hely tényleg nyomasztó, és büdös, és...a belmagasság is kevesebb valamivel, mint két méter! A nyár közepe van, én pedig egy kötött sapkában mászkálok, hogy ne érezzem azt a hülye lámpaélt a homlokomhoz csapódni...megint. Viszont, legalább tudok haladni ezzel a roppant fontos kísérlettel, és az ablak is a behajtóra néz. Ha mégis visszatérne az iskolabusz, vagy kijönne a rendőrség, innen jól látnám. Nem, nem volt köztük senki, akit személyesen ismertem volna de azért zavar a dolog, hogy azóta sincs hír róluk.
-Á, szia ezüstérmeském - szólok oda Zoey-nak csendesen, miközben leveszem a tálkát a már percek óta nem égő borszesz égőről, és megfújom a tetejét, hogy gyorsabban hűljön az anyag. Édeskés illat lengi be az egész termet.
-Á, amíg te szimuláltál, én rég kész lettem azokkal szóval ez már csak...szórakozás.
Egy kanállal belenyúlok a kéncsőbe, majd kikapok egy kis anyagot belőle, és a számba teszem. Hmmm...karamella. Isteni. Közben feltűnik nekem a lány mögött érkező, varázsló kinézetű tag. Biztosan ő lesz Gus...akiről....
-Hoppá...
Gyorsan leteszem az eddig a markomban tartott kéncsövet, amin egy apró, ám annál hangosabb repedés jelent meg.
-Biztos túl forró volt. Khmm...nem, még nem találkoztunk. Örvendek. Karamellát?
Aztán hátra lépek, és a falnak támaszkodva figyelem csendben az új jövevényeket, miközben néha kisandítok az ablakon át.
-Szóval akkor igaz a hír...ti ketten...? - Kérdem, nagyjából azzal a hangsúllyal, amit arra tartogattam, ha valaki azt állítaná, hogy megtalálta a Loch Ness-i szörnyet, aki aztán kölcsönkért tőle egy ötöst, de aztán másnap elmentek fagyizni, ahol bemutatta őt a húgának, és a hétvégén randizni mennek majd. Szóval nem hittem, hogy van még olyan őrült, aki randizni hívná ezt az istencsapást na!
-Ó, McCoy professzor üzeni, hogy ha van rá mód, kivételesen ne robbant fel semmit.
Ez után viszont tényleg nincs több piszkálódás, csak állok ott, és tovább eszegetem a házi karamellám. Nyami.

- Nem vártam csókra - feleseltem épphogy felhúzva magam. - Van rengeteg más, sokkal jobb és fontosabb dolgom, mint csókra lesni.
Úgy tűnt, képtelen volt dobni a témát. Már a takaró alatt voltam, amikor megint elővette.
- Az zavar, hogy még mindig ezen lovagolsz - böktem oldalba a takarón át az ujjammal. - Nem szándékozom csókolózni senkivel sem, vili? Főleg nem betegen és gusztustalanul. Legalább egy holdfénnyel, vagy virágokkal, vagy valamivel bökje ki a másik a szememet. Nem mintha szerelmes lennék, úgyhogy mondjuk úgyis mindegy. Addig smacizzon az öreganyám bibircsókos térdkalácsa!
Komolyan nem értettem, miért kell ennyit foglalkozni ezzel. Miért van úgy oda mindenki a párválasztásért? Miért evidens az mindenkinek, hogy ha egy fiú és egy lány elmennek randizni, akkor feltétlenül kell, hogy történjen köztük valami, egyáltalán fel kell, hogy merüljön a romantika gondolata? Nem igaz, hogy a hülye szabályok miatt már jól érezni sem lehet magunkat!
- Nem, Gus, a nátha beteges - javítottam ki, ismét kidugva a fejem a szabadba. - A versenyszellem jó, motivál, erőt ad meg kitartást. Előrébb jutok vele. Pláne, ha van egy méltó ellenfelem. Sok mindenkit volt kihívás legyőznöm, mert nagyon szépen teljesítettek. De ha végre Alistairt is sikerül legyőznöm, na, az már valami lesz! Nem szégyen ellene veszíteni, nagyon keményen dolgozik, hogy ennyivel jobb legyen mindenkinél, de attól még egy napon le fogom győzni. Nem leszek mindig második.
Persze tudtam, hogy igaza van. Ha túlerőltetem magam, lehet, hogy pont a teszt napjára fogok olyan pocsékul lenni, hogy teljesen mindegy lesz, mennyire felkészültem. Amennyiben viszont nem, és jól leszek, nem állhatok ott, alig pár százalékkal több tudással, mint a többiek, tudva, hogy valaki valószínűleg ennél is többel készült.
- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. De egy hónapja beharangozták ezt a tesztet. Nem ronthatom el!
A kémiát jó választásnak találtam, és el is mondtam neki mindent, amire csak rákérdezett. Nagyon jó volt keresztkérdésekben, örültem neki, hogy így próbára tett, hiszen nem az volt a lényeg, hogy jobban érezzem magam, hanem, hogy tényleg felmérjem a tudásomat, hogy vajon elég lesz-e hétfőre. Mikor a Heisenberg-féle bizonytalansági relációt is kifejtettem neki, hirtelen a homlokomra csaptam.
- A kísérletek! Mára hármat is beterveztem, és a tanár azt mondta, használhatom is a labort.
Azonnal kiugrottam az ágyból, és az ajtó felé libbenve átsiklottam a szobán.
- Te nem jössz? - kiáltottam oda Gusnak, feltépve az ajtót. - Könnyebb úgy gyakorolni, ha van, aki számonkér és kötekszik velem. Ne fogd vissza magad továbbra se!
Szerencsére a gyógyszer kezdett hatni, úgyhogy ha kicsit bágyadtnak is éreztem még magam, sokkal erősebbnek. Ehhez még hozzájárult az elszántság is, hiszen tartanom kellett az ütemtervet, nehogy már ilyesmin hasaljak el. Éppen ezért nem hagytam sem a vírusnak, sem Gusnak, hogy visszatartson. Leérve viszont váratlanul egy másik diákba botlottunk. Eléggé meglepett, azt hittem, nem lesz ott senki.
- Nicsak, nicsak - vigyorodtam el. - Csak nem Őfelhőkarcolója is a 100 pontosra gyúr?
Beszéd közben felkaptam a fogasról egy fehér köpenyt és védőszemüveget, ami itt kötelező volt, s nekiláttam összegyűjteni a kísérletekhez szükséges hozzávalókat.
- Nagyon helyes, különben nem lesz súlya, ha eltángállak - biccentettem felé. - Így csak még nagyobb lesz a siker! Gus, nálad van a kísérlet lista. Csak mond a számát, hogy melyikkel kezdjük. Egyébként ismeritek egymást? Alistair-Gus, Gus-Alistair.

Figyelmen kívül hagytam Zoey gúnyolódását, nem utolsó sorban azért, mert tudtam, hogy sajnos igaza van. Viszont rettenetesen béna lett volna lehajtott fejjel bocsánatot kérni, ezért inkább hagytam az egészet. Inkább a tánctudását érintő megjegyzésre reagáltam, gonoszul mosolyogva.
- Igazad van, sajnálom. Igazából jó táncos vagy. Tegnap este, a karomba bújva, csókra várva ezt már bebizonyítottad.
Ahogy kiegyenesedtem, hagyva, hogy eltoljon magától, mégis felpislákolt bennem némi magabiztosság. Be kell vallanom, hogy élveztem a helyzetet.
- Mondd csak, mi zavar jobban? Az, hogy meg akarlak csókolni, vagy az, hogy nem tettem meg?-féloldalas, kicsit gúnyos, de kedves mosolyt villantottam rá.
Engem egyértelműen az zavart, hogy nem mertem megcsókolni. Mert mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb leállít. És igaza volt: nem mindenki olyan, mint Celeste. Ha továbbra is ilyen betegesen rettegni fogok a csalódástól, valószínűleg sármos öreg bácsiként, egyedül halok meg, egy hűséges kutyával az oldalamon, Gabe garázsa felett egy szobában. Ez nem volt túl szép kilátás a jövőt tekintve. Össze kell hát szednem magam, mégpedig gyorsan. Itt ez a remek lány, kicsit ugyan pukkancs, de okos és szép, és még törődni is akar velem. Miért ne szerezném meg magamnak, még a híre-neves Alistair előtt?
- Szinte már beteges ez a versenyszellem - morogtam, de azért kinyitottam a latinkönyvet - Ha valaki második, az nem azt jelenti, hogy nem a legjobb, hanem azt, hogy egyetlen egyvalaki van csak, aki még őnála is jobb. Másodiknak lenni nem szégyen, Zoey. De feltételezem, hogy ezeket a szavakat gyorsabban felejted el, mint ahogy én ki tudnám őket mondani, igaz?
Arra megint csak nem reagáltam, hogy szükség esetén engem is elkap. Ez a leányzó súlyosan alábecsült, de meghagytam ebben a tévhitében, tudván, hogy amúgy sem lesz soha szükségem rá, hogy megcáfoljam. Végső soron sosem kerestem a bajt... Túlzottan.
- Ha most túlerőlteted magad ahelyett, hogy pihennél, hétfőre lehet, hogy annyira ramatyul leszel, hogy a tesztet meg sem tudod írni. - mutattam rá szelíden - De nekem mindegy. Nagy lány vagy.
A latint félretéve a könyvekre pillantottam, hátha találok valami könnyedebbet. Nem derengett, hogy ennyi vackot kértek volna tőlünk a tanárok régebben. Zoey tényleg maximalista.
- Mit szólnál egy kis kémiához? - kérdeztem aztán, magamhoz teleportálva a kérdéses könyvet - Nagyon izgalmas. Sav-bázis párok, kötések, vegyületek... - próbáltam visszafogni az undort a hangomban, de nem sikerült túl jól.Valamiért mindig is untatott a kémia. De azért sóhajtva kinyitottam a könyvet, és kérdőn Zoey-ra pillantottam.
Tulajdonképpen egész kellemes volt ez a tanulósdi, de szerettem volna, ha valami mást csinálunk. Valami romantikusat. Hátha végre összeszedem a bátorságom...

- Jaj, ugyan, már miért reagáltad volna túl! - gügyögtem gúnyosan. - Ha a nagyra nőtt kisbaba nem bírja felfogni, hogy nem mindenki az exe, akkor majd a háta mögött leszünk vele jó arcok, nehogy még depresszióba zuhanjon, amiért vannak, akik kedvelik. Ilyen borzalmas problémával szerintem egy jóérzésű ember se akarna terhelni senkit sem.
A táncelőadásom végén még mélyen meg is hajoltam, de tapsot sehol nem kaptam, úgyhogy felegyenesedve lesújtóan néztem Gusra.
- Pukkadj meg, szerintem tök jó voltam!
Persze mondott előtte még pár szép dolgot, de azokat szinte meg sem hallottam. Na jó, hogy ne hallottam volna, de attól még tehettem úgy, mintha elsiklott volna a fülem mellett az összes bókja, mert... na! Hát erre mégis hogy máshogy lehet reagálni, főleg, amikor két zsepi van az orromba gyömöszölve, hogy visszatartsák a takony-Niagarát, úgy is érzem magam, mint egy hatalmas takonylabda, tüsszögök, harákolok, rémesen festek (bármit is mond), szóval enyhén szólva is furcsán hangzik ilyenkor bármi kedves észrevétel a külsőm kapcsán. Ami meg az eszemet illeti, azt úgy éreztem, felesleges méltatni a 100 pontos előtt. Azt meg ne mondja, hogy vicces, ha egyszer még ezen a fergeteges poénomon is képtelen volt nevetni! Egyedül a félelmetes jelzőt találtam úgy nagyjából helyénvalónak, bár továbbra sem éreztem magam olyan terror-orkánnak, mint amilyennek megpróbált beállítani.
Mindezek fényében csak még inkább sokkolt, amikor azt láttam, hogy egyre csak hajol felém, miközben alatta fekszem az ágyon, igéző pillantású szemeivel szinte rabul ejt, de kezével és a vállaival mindenképp, ahogy közelebb és közelebb érve hozzám olyan mély hangon beszél hozzám, hogy végigfutott a libabőr a testemen. Ahogy közeledett hozzám, én úgy lapultam egyre mélyebbre a párnába, és megilletődötten, értetlenül guvadó szemekkel meredtem rá, két kézzel kapaszkodva a takaró szélébe.
- Mi a rossebet művelsz?! - érdeklődtem, zavaromban igen elhaló hangon, majd a fejemre rántva a takarót nyúltam felé két kézzel, ahogy megéreztem a szöveten át a pusziját, hogy eltoljam magamtól. - Tudod, kit szívass, bájgúnár!
Esküszöm, a férfiakkal csak a baj van! Miért élvezik ennyire, hogy nyúzhatják a másikat, még akkor is, ha bőven akadna más dolgunk is, mint sztoikus türelemmel elviselni a gonoszkodásukat? Esküszöm, karácsonyra kap tőlem egy bokszzsákot, hogy inkább azon vezesse le az ilyen nemű késztetését.
-Tudod, mi az, ami tényleg nem okos dolog? - kérdeztem gondterhelten túrva a hajamba. - Hülyének maradni, és megint másodikként bekullogni a célba. Aztán meg látni azt az irritáló önelégült mosolyt! Nem! Ezúttal nem! Most én fogom átszakítani a célszalagot!
Fogadalmára elégedetten bólintottam.
- Igen, ezt én is így gondoltam. Ha megint szívózik vele valaki, megint el fogom kapni, de ha ez vigasztal, téged is elkaplak, ha szívózol valakivel, akivel nem kéne. Te sem vagy kivétel.
Aztán már inkább a latin szavakra figyeltem. Sajnáltam, hogy a francián már túl voltunk, mert nagyon jól passzolt volna hozzá ez az idegesítő orrhang, de hát beteg sem leszek mindig. Addig is felmondtam nagyjából négy oldalnyi latin szót, aztán jöhettek a fordításra váró mondatok.
- Esküszöm, ha ezzel se leszek első, kitérek a hitemből - sóhajtottam fel, a távoli könyvhalom felé kukucskálva. - Mi van még? Ne kímélj, Gus, a teszt után alszom majd, ha még mindig beteg leszek, akár egy egész napot is a gyengélkedőn töltök, de most nem érek rá ilyen marhaságokra. Ez csak nátha, nem fogok belehalni. Na, ne válogass. Mi a következő?

Tény, ami tény, a férfiúi önérzet bizony törékeny dolog, és főleg olyan mondatok hallatán, hogy "nem vagyok a testőröd". Ez a baj az erős nőkkel: nem szorulnak olyan sok védelemre és gondoskodásra, mint az átlag, amit a magamfajta srácok nehezen tolerálnak. Mint ahogy azt is, ha ezt az arcukba vágják, de hát egy savam sem lehetett, hiszen igaza volt.
- Oké, rendben. Előfordulhat, hogy egy egészen kicsit, talán, esetleg, túlreagáltam. Ne haragudj, nem akartam a torkodnak ugrani. Csak... - elharaptam a mondatot, és mosolyt erőltettem az arcomra. Nem, nem kezdem előlről az egészet, akkor sem, ha azt gyanítottam, hogy a lány nem fogta fel ennek a dolognak a jelentőségét.
Szürreális táncmutatványát pókerarccal néztem végig, és nagyon igyekeztem, hogy ne robbanjon ki belőlem a nevetés. Ez a lány nem normális. Totál dinka. Miért tetszik ez nekem? Celeste-nek is volt humorérzéke, de Zoey... Őrület terén messze felülmúlta.
Egy pillanatra elkomorodtam. Aljas és méltatlan dolog az ilyen összehasonlítgatás. Zoey az Zoey, Celeste meg Celeste volt. Nem fogom őket versenyeztetni. Zoey már csak azért is abszolút győztese bármi ilyesminek, mert itt van és nem menekül el tőlem. Mert érdeklem.
Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a zavaró gondolatoktól, és igyekeztem arra koncentrálni, amit épp csináltunk. Zoey-ra mosolyogtam.
- Számos erényedet ismertem meg az elmúlt napban. Okos vagy, de félelmetesen. Vicces is, ami tök jó. Szép is vagy, még így, kipirult orral, a zsepifátyoltáncot járva is. Maga a tánc viszont sajnos nem tartozik ezek közé az erények közé - mondtam gonoszul vigyorogva.
Ahogy betakartam, szinte villámcsapásként ért a megjegyzése. Igaza volt. Fel sem tűnt, mit csinálok, mert tényleg csak az motivált, hogy pihenjen. Fölé hajoltam, vállam az ő vállához ért, egyik kezemmel pedig a másik oldalán támaszkodtam. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a testéből áradó hőt.
- Igazad van, Graham - mondtam rekedt, karcos hangon, mélyen a szemébe nézve - Ez tényleg szexi. De nem ragaszkodom a szalmához, az ágyamat is szívesen látom alattad.
A kísértés, hogy megcsókoljam, annyira erős volt, hogy a mozdulat félúton alakult csak át, és vált egy homlokra elhelyezett, gyengéd puszivá. Ezután felegyenesedtem, és odaadtam neki a gyógyszert. Nem tudnám megmondani, miért nem csókoltam meg. Talán csak még nem volt itt az ideje. Reméltem, hogy nem ez volt az a pillanat... A fenébe, Augustus, szedd össze magad! Azért ez nem egy agyműtét... Hirtelen izzó haragot éreztem Celeste iránt, amiért ennyire megtépázta, sárba tiporta az önbizalmam. Ez a harag vitt rá, hogy miközben egyik kezemet kinyújtva magamhoz vettem a latinkönyvet, a másikat megint a fejére borítottam, de ezúttal nem lázmérés céljából. Kedvesen megsimogattam a haját, majd elvettem a kezem. Tudom, szánalmas, de most ennyire tellett. Aztán meghallottam, amit mondott, és olyan mélyen érintett, hogy hirtelen csak hümmögni tudtam. Törődni akar... Velem? Miért?
- Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez okos dolog, Zoey - mondtam - Talán aludnod kellene még néhány órát. Utána hozhatok neked ebédet, vagy... Nem is tudom. De ha muszáj, folytathatjuk ezt - emeltem meg egy kicsit a könyvet. - És tehetsz - sóhajtottam, miután nagyjából megemésztettem ezt az új és furcsa gondolatot - Csak... Tudod, mit? Elég volt a hülyeségemből. Nincs több idióta szabály. Azt teszel, amit akarsz, és hálásan köszönöm, hogy elintézted helyettem azt a marhát.

- A tiédnél törékenyebb egó nem is létezhet az egész univerzumban - forgattam a szemem. - Tudom, hogy meg tudod védeni magad. Mondtam én valaha is, hogy nem? De egyrészt nem voltál itt, másrészt meg baromira nem fogom ölbetett kézzel hagyni, hogy a barátaimat ócsárolják és fenyegessék. Ha ez nem tetszik, az a te bajod. És nem vagyok az iskola réme, azt Logan már lestoppolta. Mint mondottam volt, Roy-t sem bántottam. De tudod mit? - legyintettem fáradtan. - Higgy, amit akarsz, engem nem érdekel. Kis szerencsével csak a havid jött meg, azért vagy ma ilyen hisztis.
Még a tanulásra is nehezen tudtam figyelni, amiért képes volt pont most lebetegedni, úgyhogy egyszerűen képtelen voltam Gus abszolút érthetetlen kiakadásaival bármit is kezdeni. De egyébként sem akartam elrontani a napját. Ha dühöngeni akart, hát mindent bele, csak reméltem, hogy boldogul egyedül is, mert nekem nem volt hozzá sok kedvem.
- Ó, na de, uram! - rebegtettem meg a szempilláimat igazi álszemérmes kuncogással, majd kacéran felemeltem az egyik zsepit, hogy megvillantsam neki az orrom alját.
Aztán egy hirtelen ötlettel elkezdtem jobbra-balra rángatni a zsepiket, néha előrelendítve egyik vagy másik mutatóujjamat, miközben hangosan óbégattam a kánkánt. A végén lendületesen meghajoltam, amitől ugyan nem csupán az elvárható módon állt a feje tetejére a világ, de sikerült enyhe dülöngéléssel talpon maradni, és talán Gus sem vette észre az átmeneti elgyengülésemet.
Később persze igen. Idővel kiszúrta, hogy nem vagyok olyan jól, mint szeretnék. Nem tudtam, hogy már régebbóta várta, mikor adom fel, de több időt nem engedélyezett, hogy esetleg össze tudjam szedni magam.
- Nem, Gus. Ez szexi - vigyorodtam el én is, ahogy bedöntött az ágyba. - Kár, hogy nem széna van alattam, mi?
Miután lenyeltem a pirulát, a bocsánatkérésére felhúztam a szemöldököm.
- De én nem tehetek érted semmit - emlékeztettem, mélyről jövő, száraz és elég fájdalmas köhögéssel nyomatékosítva. - Nem túl fair, de ahogy gondolod. Csak jelezném, hogy ha te leszel beteg, addig fogom törölgetni a taknyos orrodat, amíg ízületi gyulladást nem kapok. Na, de akkor tényleg tedd magad hasznossá! Kérdezd ki a latin szavakat.

Kezdett bosszantani, hogy állandóan ezt az Alistair nevű srácot emlegeti. A tegnap esti események után elhittem, hogy nem menthetetlenül szerelmes a fickóba, ahogy először gondoltam, de még mindig nem tudtam rá nem vetélytársként tekinteni. És ha a kölyöknek van egy cseppnyi esze, akkor bizony ő sem csak a bosszantó libát látja Zoey-ban. A lány versenyszelleme pedig már-már ijesztő volt.
Meghallgattam a kis beszámolóját a nagydarab fickóval megesett kalandjairól. Eleinte vigyorogtam, de az utolsó mondatnál elsötétült az arcom.
- Nincs szükségem testőrre, Graham - mondtam neki, árnyalatnyi ingerültséggel a hangomban - Ez a hogyishívják sokkal jobban járt veled, mint hogyha tényleg velem kezdett volna balhézni. Igen, persze, kemény csaj vagy - emeltem fel mindkét kezem védekezőleg, mielőtt dührohamot kap - De hidd el, nem viccből járok évek óta Logan-hez. Szóval legközelebb ha egy mód van rá, ne védj meg.
Hozzátehettem volna, hogy az az én dolgom vele szemben is, de azt hiszem, erre mondják, hogy veszett fejsze nyele. Zoey Graham akkor fogja megengedni, hogy megvédjem, ha rátámad egy tucat zombi-Rozsomák, és beadnak neki valami cuccot, amitől elveszti a képességét. És még akkor sem biztosan.
- Szóval felőlem azt versz meg, akit akarsz, nem bánom, légy nyugodtan az iskola réme. De ne az én nevemben tedd - foglaltam össze, ezúttal már a kemény él nélkül a hangomban.
Ahogy haladtunk, egyre inkább tisztelet ébredt bennem a lány iránt. Rengeteget tudott. Talán még nálam is többet, ha nem is globálisan, de egy-két kérdéskörben biztosan. Igaz, én sosem fektettem különösebben nagy hangsúlyt a tanulásra. Mindig is fogékony voltam, sosem volt szükségem több órás magolásra.
- Nagyon szexi - mondtam vigyorogva, az orrába tömött papírzsepi-cafatkákat nézve. Szerettem volna nevetve megölelni, ellenben nem szerettem volna az üveggel és az ablakkerettel együtt kirepülni a szobából.
Azt hiszem, kezdtem megtanulni a játékszabályokat.
Felmerült bennem, hogy talán pihennie kellene, de nem szóltam. Nagylány már, el tudja dönteni, mi a jó neki. Inkább átvettem a lapot, amit felém nyújtott. Bevallom, az elektronika sosem érdekelt különösebben, így némelyik rajzot előbb ismerte fel, minthogy én megtaláltam volna rajta az ismerős mintákat. Mindenkinek van gyenge pontja, gondoltam, és egy írótól igazán senki nem várhatja, hogy ebben is jó legyen.
Láthatóan egyre rosszabbul volt. Úgy fest, mégsem olyan nagy lány, hogy tényleg tudjon vigyázni magára. Sóhajtva lehajoltam, és felvettem a vastag dossziét. Az íróasztalomra dobtam, és a lány mellé álltam. Kezem gyengéden a vállára tettem, és a következő pillanatban már az ágyon ültünk. Mielőtt tiltakozhatott volna, szelíd erőszakkal hanyatt döntöttem, és becsomagoltam a takaróba. A könyvek és jegyzetek egyetlen szempillantás alatt tűntek el, hogy szép, rendezett tornyokban felsorakozzanak az íróasztalon.
- Van gyógyszer - mondtam, a zsebembe túrva, ahol ott árválkodott még egy szem - És szeretném, ha pihennél egy kicsit.
A homlokára tettem a tenyerem. Nyirkos volt és forró. Haragudtam magamra, amiért elfelejtettem neki gyógyszert adni a reggeli tea mellé.
- Ne aggódj, Zoey. Nagyon okos vagy, és szuper leszel azon a teszten. De holnap még csak vasárnap, szóval nyugodtan pihenj most pár órát.
Nem álltam fel mellőle, az ágy szélén ültem, de a tenyerem levettem a homlokáról. Sóhajtottam.
- Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel - mondtam - Tényleg jó érzés gondoskodni rólad.