Balanced Rock

Nem mondhatnám, hogy fáradt lettem volna. Volt egy sejtésem, hogy már jócskán eltávolodhattam New Yorktól, de az utóbbi időben megint felhagytam azzal a várossal, mert ott sehol sem találtam meg, akit kerestem. Fogalmam sem volt, hol lehettem, de nagyon tetszett ez a hely. Csendes volt és békés, ráadásul rengeteg fa nőtt errefelé, amikre nagyon jó móka volt felmászni, de éjszakára még be is vackolhattam magam egy-egy vaskosabb ágára vagy akár odúba is, ha találtam olyat (és nem volt már foglalt). Ezen a reggelen ráadásul még egy áfonyabokrot is találtam, úgyhogy degeszre tömhettem vele a hasamat, ami macskaként nem is volt túl nagy kihívás, úgyhogy kimondottan jókedvű voltam és bizakodó.
Távolabbról neszezést hallottam, gondoltam, megnézem, kik lehetnek azok. Óvatosan közelítettem a nyílt térhez, mert nem tudhattam, hogy nem szörnyek vagy mumusok tartják-e az éves gyerekevő találkozójukat, de szerencsémre csak néhány ártalmatlannak tűnő bámészkodó ember volt. Nehezen tudtam elképzelni, hogy tényleg mind ugyanazt a kődarabot nézegetik ekkora átéléssel, de aztán alighogy kiléptem a fák közül, és megérkeztem melléjük, hogy én is megnézzem, mi olyan nagy szám van egy túlméretezett kavicsban, megláttam pár méternyire egy kisebb galamb csoportot, akik a fűben keresgéltek valami ehetőt maguknak, és nem bírtam magammal. A földhöz lapulva felkészültem a támadásra, mellső mancsaimmal egy helyben tapicskoltam, fenekemmel jobbra-balra fészkelődtem, hogy felkészüljek a támadásra, majd nagy lendülettel kilőttem. A hátam mögül nevetést hallottam, miután még a turista vezető is szóvá tette, hogy lám, itt tényleg mindenki jól érezheti magát, ki a helyi kultúra megismerésétől, ki a helyi galamb banda visszaverésétől.
Kicsit ugyan elszontyolodtam, amiért a galambok csak akkor vettek észre, amikor már közéjük értem (az egyiknek még neki is ütköztem), de máris felvidultam, amikor végre ijedten felrebbentek, és boldogan kergettem még őket egy darabig. Csak éppen egyre kevésbé ijedtek meg tőlem, hiába fújtam rájuk, vagy ugrottam nekik, nem hatotta meg őket. Sőt, az egyik még le is csapott rám a csőrével, mire fájdalmas nyivákolással fújtam visszavonulót. Olyannyira, hogy vissza is változtam emberré. A vállamon ejtett seb természetesen ettől nem múlt el, de arányaiban kisebbnek tűnt. Ettől függetlenül pityeregve húzódtam errébb a gonosz madaraktól, hogy tisztes távolságban tőlük, a fűben ücsörögve nézegessem a harci sérülésemet. Fel sem tűnt, hogy a vidám nevetgélést már valami egészen másfajta hangulat váltotta fel a közeli csoportban, csak az, hogy egyszer csak valaki vasmarokkal szorította meg a karomat nem sokkal a sebem alatt, és úgy rántott talpra.
- Ezt meg hogy csináltad?! - dörrent rám a csoportvezető.
- Ne-ne-em tu-tudom - szipogtam megszeppenve, de vádlón mutatva az ismét békésen csipegető galambokra. - Túlerőben voltak.
- Láttam, mi történt - csattant egy idősebb néni hangja. - Csak úgy átváltozott. Egyik pillanatban még macska, másikban meg...
- Micsoda?!
- Ezek a mutáns korcsok már ide is eljutottak?!
Ijedten néztem körbe. Azt már megszoktam, hogy az emberek mindig máshogy bántak velem. Ha kismacska voltam, vagy a padon a lábát lógázó kislány, akkor kedveskedve simogatták meg a fejemet és elragadtatva gügyörésztek hozzám. Ha viszont rajtakaptak, ahogy a kukákban turkáltam, vagy elemeltem valamit, akkor máris megjelent az undor és az ellenségesség. Azt viszont egészen eddig sikerült elkerülnöm, hogy valaki meglássa, mire vagyok képes, mióta Mary elzavart, mert szerinte a mutánsok gonosz szörnyek. Elszoktam már tőle, hogy ennyire éles támadások érjenek miatta.
- Válaszolj, ha kérdeznek - rázott meg a hirtelen óriásinak tűnő férfi, hogy összekoccantak a fogaim. - Mutáns vagy? Az vagy, ugye?
- Hívják a rendőrséget! - csattant fel valaki.
- Igen, igen - helyeseltek mások. - Ki tudja, még mire képes!
- Hívja már valaki a rendőrséget!
- Sajnálom - mentegetőztem rémülten. - Nem akartam bántani a madarakat, többet nem fordul elő, becsszó! Tessék elengedni!
- Ismeri valaki ezt a kis koszmót? - ráncigált szembe a tömeggel, de ők csak viszolyogva húzódtak el tőlem, legalábbis, akik előrébb álltak.
Megszeppenten ugrált egyikről a másikra a tekintetem, de már leginkább sokfejű sárkányt láttam a helyükön, akitől nem remélhetek semmi jót.

-Hát... kezdek bele, de mivel nem igazán tudom, mit lehet az ilyesmire mondani, csak vigyorgok, és hagyom, hogy az agyam autópilótára kapcsolva azt mondja, amit máskor:
-Igazán nincs mit. Azért élek, hogy szórakoztassak.
Aztán megvonom a vállaim a következő kijelentésre, és már valamivel magabiztosabban mosolygok a nőre.
-Már miért ne hinnék neked? Inkább az lepne meg, ha azt mondanád, gyakran futsz össze ilyen lökött pasikkal, ráadásul mindegyik teleportálgat, és ez milyen unalmas.
Aztán viszont a szemeim forgatom, és újra megsimogatom a buksiját, az előzőhöz hasonlóan. Ha nem rabolják el addig, hát ez megnyugtatott.
-Komolyan, ha bármi baj van, vagy ha csak rosszat álmodsz, azonnal hívd a sulit. Ha kell, mond, hogy a szeretőm vagy, vagy mit bánom én, csak vigyázz magadra rendben? Na jó, azt inkább ne mond, senki sem hinné el, de vigyázz magadra. Mindenképpen.
Aztán rákacsintok, és kámforrá válok. Nem megyek messzire viszont. Egy közeli ház tetején állok meg, és onnan figyelem a távolodó apró alakját. Fura egy csaj, de remélem látom még. Persze, nem kényszeríthetem, hogy elfogadja a védelmünket, de egyenlőre ez is elég. Kis szerencsével minden rendben lesz, amíg átgondolja a dolgokat.
~Na jó, ideje hazaugrani végre. Most már biztos, hogy elkéstem!~

//Köszi a játékot lökött egy lány, de én bírom a karit //

Kedves fickó... Furcsa, de kedves. És az különösen tetszik, hogy elpirul. Nem szoktam meg ezt egy férfitől sem, de ez felettébb aranyos tőle. Még talán meg is látnám benne a férfit, ha nem foglalna el a többi bajom, ami miatt már magammal sem foglalkozom, legalábbis lelkileg. Nem rendeztem azt, hogy anya elfelejtett, vagy azt, hogy apa meghalt, de még azt sem, hogy üldöznek. Holott elég egyértelmű, hogy az a fickó folyton a nyomomban van, de ezek olyan dolgok, amiket pár órás ismeretség után nem regélhetem el neki az egész életemet, hiszen nem venné ki jól magát. Meg amúgy is nehezen nyílok meg, bár az a fura érzés nem hagy nyugodni, hogy benne képes lennék megbízni. Én nem ilyen vagyok.
- Biztos - erősítem meg, majd fél pillanat múlva ismét mosolyt csal az arcomra, amit igazán értékelek, és amikor a fejemet megütögeti, akkor próbálok kitérni, de még a kóválygó gyomrom miatt nem vagyok egész jól, így megállok vele szemben, mikor végre elengedem.
- Megígértem, hogy nem teszem, sőt kíváncsivá ettél ezzel - mosolyodom el, majd még egy pillanatig csak állok vele szemben. - Köszönöm, ezt a mai délutánt. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de senkivel nem voltam még így... A legtöbben nem emlékezhetnek rám, de veled kivételt teszek, csakis a viccek miatt... - mondom mosolyogva, majd hátrébb lépek, ideje mennem. Lassan beesteledik, és még mindig nem mentem máshová, csak a parkba. Ez a hely ismeretlen, és nem akarok sokáig kinn maradni, és ez hirtelen tesz feszültté. - Vigyázz magadra, még találkozunk, ha addig nem rabolnak el - odahajolok hozzá, és egy apró puszit adok az arcára hálaképpen, barátilag, mert megérdemli. Majd ismét eltávolodom, és a vállamra kapom a táskám, hogy elinduljak haza, ahol elvileg biztonságos. Magam mögött hagyom Gabrielt, és őszintén nem tudom, látom-e még valaha, pedig jó barát lehetne...

-Őh... - mondom, és zavartan kezdem el vakargatni a tarkómat, enyhe pírral az arcomon. - Nem úgy gondoltam, hogy csak én egyedül, vannak nálam sokkal ütőképesebbek is. Na, mindegy, menjünk!
Utálom, ha zavarba hoznak, kár, hogy nem teleportálhatok mindenkivel, hogy visszaadjam. Olyan furcsa, hogy mindenkinek olyan könnyen megy ez, kivéve egy valakit, aki viszont körülöttem pirul állandóan...fura, mintha az univerzumnak szüksége lenne rá, hogy ha két ember együtt van, abból egyvalaki mindig vörös legyen, mint egy rák. Azért, amikor nekem dől, természetesen segítek neki lábon maradni. Nem szeretném, ha egy ilyen rémes nap után még pofára is esne szegény lány.
-Biztos? Itt úgysem fogja látni senki.
Aztán, amikor kijelenti, hogy erősebb ő annál, megpaskolom a buksiját, mint ahogy egy óvodásnak tenném, aki az én súlyzómat próbálja megemelni.
-Persze, erősebb vagy - mondom gügyögve - megszegni a természet törvényeit, és köröket verni az űrhajósainkra olyasmi, ami közben egy ilyen nagy lánytól már ciki lenne, ha rosszul lenne tőle.
Aztán sóhajtok, és mosolyogva rázom meg a fejem.
-Tényleg vigyázz magadra rendben? Kitaláltam vagy 20 hülye beszólást a képességeddel kapcsolatban, és ha csak úgy kiradírozod magad életem könyvéből, akkor nem elsz kinek elsütnöm őket.

- Nem sok ember nyeri el a bizalmam, de talán neked félig sikerült - jelentem ki csak úgy. Szimpatikus ez a fickó, habár egy világ választ el minket. Ő vidám, és konkrétan semmi gondja nincs, legalábbis látszólag. Kapott egy szuper erőt, amit szívesen elcserélnék vele, de nincs választás, az az övé, ez az enyém. Állítólag erős vagyok tőle, és el is hiszem mostanság, hiszen babrálom az emberek memóriáját, mintha én lennék a könyv írója, és én irányítanám a szálakat. Ez tetszik benne, hiszen kisebb erőfeszítés nélkül tudok pénzhez jutni, és akár élelemhez is. Néha viszont húzós, hiszen van, hogy a másodperc tizedrésze alatt kell cselekednem, és miközben kapálózik a másik, nehezebb az egész. Nem tudják levédeni magukat előttem, csak nehezebb a bejutás. Persze mindennek meg van a maga kis árnyoldala, hiszen ha túl mélyre megyek, akkor akár el is ájulhatok, és az érintés mindenképpen fontos, de majd egy nap nem lesz az. Egy nap majd simán menni fog anélkül.
- Szóval te leszel a védelmező hősöm. Már megéri - nevetek fel, és csak várom, hogy teleportáljuk vagy mi. Tudom, hogy utána megint forogni fog a föld velem, és rosszul leszek, de remélem nem fog addig tartani, mint az előbb. Hirtelen ér az "ugrás", el is vesztem hirtelen az egyensúlyom ismét, és azt hiszem pont nekidőlök egy pillanatra Gabrielnek, és ismét érzem, hogy felfordul a gyomrom, így csak próbálom mély légvételekkel elérni, hogy elmúljon.
- Nem, nem kell zacsi, kibírom, ha az előbb sem hánytam, most sem fogok - beszélek, miközben az előbb beszívott mély levegő elhagyja tüdőmet. Pontosan olyan, mint a hullámvasút, vagy az a polip, ami csak gyorsul és gyorsul, majd végül sokan még fenn a levegőben kiadják magukból az összes táplálékot. Nem, én nem vagyok ilyen. Bár eléggé émelygek, ahhoz nem ettem eleget, hogy bármi is kijöhessen. - Erősebb vagyok én annál... - szólalok meg percek múlva, mikor alább hagy a rosszullét.

-Mókamester, én? - Kérdem megjátszott döbbenettel, aztán még pislogok is párat.
-Még ilyet...
Aztán ahogy egyetért velem abban, hogy nem könnyű eset, én csak bólogatok, ami hevesebbé válik, amikor rákérdez, hogy hinne kéne-e a csodákban. Hát még jó, hogy igen.
-Nézd, hogy miként definiálsz egy csodát, azt rád bízom, de esküszöm neked, tudnék olyan dolgokat mutatni még, aminek láttán a legtöbb tudós igencsak zavarba jönne, és ha el tudom érni, hogy egy ateista fizikus befogja fél percre, téged megvédeni már semmiség.
Aztán amikor elkezd ironizálni, visszaveszem tőle a névjegykártyát, majd hihetetlen sebességgel origami madárkát hajtogatok belőle. Azt a fajtát, aminek ha meghúzzák a farktollát, csapkod a szárnyaival. A szárcsaival, amin még mindig ott a telefonszám.
-Tessék, ha már fel nem hívod, legalább jó lesz valamire...egyébként, ez a suli száma, szóval szinte biztos, hogy nemén fogom felvenni, a barátnőm viszont...hát, nem tudom. Nem hiszem, hogy féltékeny...úgy értem, nem láttam erre jeleket sosem. Persze, a múltkor az egyik pincérnő véletlen a karomhoz ért, amikor kihozta a rendelést, másnapra meg eltűnt, de ez biztos csak véletlen nem?
Aztán elkapom a vállát és....második felvonás. A világ kámforrá válik, majd megjelenik helyette egy másik..vagyis ugyanaz, csak máshol. Néha már az én fejem is fáj tőle...szóval el sem tudom képzelni, ő hogy érezheti magát, élete második ugrása után.
-Na jó...és most már kéred a zacsit?

- Pedig elég nagy mókamesternek tűnsz - mosolyodom el, ahogy megjegyzi, hogy ő valami könyvmoly. Valahogy nem ezt képzelem el róla, sokkal inkább azt, hogy próbál a társaság középpontja lenni. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem szeret olvasni, csak a beszólásai, a megjelenése pont az ellenkezőjét sugallják, mint amit mond. Természetesen lehet, hogy igaza van, nem tudom, nem ismerem annyira, hiszen éppen csak feltűnt előttem.
- Sosem mondtam, hogy könnyű eset vagyok. De valahogy attól mert tudsz teleportálni, még nem kell hinnem a csodákban, vagy mégis? - pillantok ismét rá, gondolkodón, mintha a világ nagy kérdését tettem volna fel. Holott csak egy szimpla kérdés volt, akárcsak a többi. Ő meg akar győzni valamiről, amit kötve hinném, hogy el tudna érni nálam, hiszen az nem én lennék. Én nem tudok közösen élni senkivel, és valahogy nem is vágyom rá.
- Milyen kedves vagy, hogy telefonszámot adsz. És ha a barátnőd veszi fel? Még a végén ellátja a bajomat - nevetek fel, persze nem gondolom komolyan. Csak jól esik valakivel beszélgetni, még akkor is, ha megjátszom magam. Hisz az a mosolygós lány, akit Gabriel most lát, igazából illúzió, hiszen legszívesebben sírni támadna kedvem, vagy elfeledtetni vele magam, mégsem teszem meg, pedig megtehetném. De az erőm nem a régi, és nem akarok maradandó károsodást okozni neki.
- Csak vigyél vissza, hidd el, nem szorulok segítségre másban - jelentem ki határozottan, majd felé nyújtom a kezem, hogy visszaszállítson ahhoz a nagy sziklához, ahonnan eljöttünk.

-Jaj, ugyan már! - Kiáltok fel hitetlenkedve - Gondolod én vagyok a társaság középpontja? De, most komolyan, egy antiszociális könyvmoly vagyok, a képességgel, hogy messzire húzzak mindenkitől. Ha én elvagyok itt, egy aranyos szőke lány biztosan otthonra lelne még.
Aztán felhúzom az egyik szemöldököm. Na jó, arra képtelen vagyok genetikailag, szóval mindkettőt egyszerre, de próbálom csak az egyiket gúnyosan. A biztonság csak illúzió?
-Minden csak illúzió, de gondolom ezt egy telepatának nem kell magyaráznom. Ami pedig a csodákat illeti...nem vagy egy könnyű eset, ugye tudod? - Kérdem aztán nevetve. - Úgy értem, a legtöbb mutáns már a teleportáció is meggyőzi, neked mi kell, hogy higgy a csodákban?
Ami a barátnőm, és a féltékenységét illeti, megvonom a vállam. Ilyen oldaláról még én sem ismerem, szóval a fene tudja. Aranyos lány, de aztán lehet ezer örömmel idézne ide egy két fejű, pók testű sárkányt, hogy Jo-nak legyen min csodálkoznia. Mondjuk, lehet nem kéne a kezemnek állandóan a vállára kerülnie, de nem tehetek róla, szegény olyan elveszettnek tűnik.
-És? Had jöjjön. Elbánunk vele. Akkor legalább megoldódik a gondod.
Aztán finoman elkapom a kezét a csuklójánál, és arrébb húzom az arcomtól, mosolyogva.
-Jajj, ugyan már, ha elfelejtelek, hogyan akarsz találkozni velem? Nem volt elég fárasztó egyszer megismerkedni velem? - Mondom nevetve. - Na jó...Tudod mit, elviszlek innen, de megadom a suli telefonszámát, és ha segítségre van szükséged, azonnal hívj minket, rendben?

- Igen. hidd el, nem nekem való a közös élet... Valahogy nem tudom magam úgy elképzelni - jelentem ki határozottan, de egy kis megjátszással. Persze aztán elmosolyodom, de képtelen lennék megtenni. Nem akarok egy olyan helyre menni, ahogy csupa csodabogár él, akik mindenféle furcsa erővel rendelkeznek. Ki tudja, lehet, hogy valaki szőrös, a másik pedig láthatatlan. Képtelen lennék hozzászokni. Valahogy nem az én világom lenne. Ráadásul nem is tudnék menni a múltam miatt, ami mindig utol ér.
- A biztonság csak egy illúzió. Nem hiszek a csodákban... De veled szívesen találkozom máskor... Barátilag, ha a barátnőd nem féltékeny alkat?! - lököm meg finoman, majd elmosolyodom, bár igazából a mosoly nem feltétlenül őszinte, habár lehetne az is. Hiszen kedves fickó ez a Gabriel, mégis félek megbízni másokban. Már az ő érdekük is, hogy ne lássanak sokszor. Nem is tudom, miért ajánlottam fel ezt pont neki, de ha már megtörtént. Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni.
- Eddig mindig megtalált, idők kérdése, és idáig is eljut, hidd el. Elég ideje üldöz, hogy tudjam, sehol nincs nyugtom - ha van valami, amit megtanultam, akkor az ez. Az a férfi mindig megtalál. Talán lehet, hogy valami zsaru, vagy nyomozó, és azért, bár ha ennyi ideje követ, akkor többet is tudhat rólam. Talán mindent. Ijesztő belegondolni.
- Ha Új-Zélandra mersz vinni, esküszöm, hogy belebabrálok a fejedbe, de azt nem köszönöd meg - emelem fel a mutatóujjam, majd az egész kezem felé közelítem, mintha tényleg megtenném, de valójában nem akarom az emlékeit piszkálni. Sőt bele sem akarok látni túlzottan...

-Mindenfélét - vonom meg a vállam - majd kérdezd meg tőle, ha látod, biztosan szívesen megmutatja.
Most inkább nem avatom be a barátnőm képzeletbeli macskájába, és egyéb dolgokba, annyira azért még nem ismerem őt. Kedves lánynak tűnik de...nem kéne megbíznom minden vadidegenben, még akkor sem, ha történetesen szintén mutánsok. Az viszont, hogy ellenkezik meglep. Ezek szerint annyira én sem lehetek bizalomgerjesztő...
-Bajt okoznál? - Kérdem, olyan arcot vágva, mintha egy mókus lennék, akit most akarnak kvantumfizikára tanítani.
-Joana, a baj velünk születik, és komolyan gondolod, hogy nagyobb biztonságban lennél máshol, mint egy csapat hozzád hasonlóval?
Megfogom a vállát, ezzel finoman maradásra kényszerítve.
-Elfutni már megpróbáltál, és a beszámolód alapján nem aratott az a terv osztatlan sikert. Mi lenne, ha kipróbálnál most valami mást? Kizárt, hogy ide követni tudott az aki a nyomodban van, és még ha meg is találna, idebent elég csúnya meglepetés érné, ha bántani akarna.
Most nem viccelek, nincs a hangomban semmi tréfa, semmi játékosság.
-Itt biztonságban lennél. Ha pedig mégis menekülni akarsz, egy mozdulatomba kerül, hogy Új-Zélandra vigyelek. Ott már csak ellennél egy darabig, nem igaz?

Szimpatikus ez a srác, és sajnálnám kitörölni az emlékeit rólam. Vagy csak szeretném végre, hogy valaki emlékezzen is rám, mert az eddigi életem során az üldözőmön kívül nem sokan tudnak a létezésemről. Ami akár egyenlő azzal, mintha nem is léteznék. Csak egy árny, aki feltűnik ha jön a nap, és és eltűnik, ha jön az éj. Sosem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy bárki emlékezzen rám. Mintha nem is léteznék. bár képes lennék arra, hogy az üldözőm elméjéből is kitörölhessem magam. Akkor vége lenne a menekülésnek, és végre élhetném az életem. Kialakíthatnék egy baráti társaságot, szokásokat, melyen csak megjelentek, majd lekoptattam őket. Munkám lehetne, talán férjem. És talán lehetne gyerekem is, akit szeretetben nevelnék fel. Akire úgy vigyáznék, mint a szemem fényére. Nincs is nagyobb vágyam. Anyám hat évvel volt fiatalabb, mikor engem szült, talán már nem is lehet gyerekem, mégis reménykedem. Hogy valaki elfogad, valaki, akinek elmondhatom, mi is vagyok. De nem most lesz az az idő, mikor megtalálom, akit keresek. Talán egy másik helyen, más időben, de nem most. Lehet, hogy nem is ebben az életben, mégis reménykedem. Persze ezt csak én tudom, hiszen senki nem olyan idióta, hogy megismerjen. Aki megtette, az valamilyen úton-módon vagy elfelejtette, vagy meghalt. Nem tehetek kivételt Gabriellel... Nem engedhetem meg ezt a luxust.
- Új emlékeket én is tudok alkotni... Mit tud megcsinálni a képességével? - kérdezek vissza, mert nem igazán tudom, hogy az ugyanez alatt mit is ért pontosan. De ha a barátnője is egy mutáns, akkor többen vannak, mint hittem. Talán beleillenék a képbe, talán nem, de nem most lesz az, amikor ezt meg fogom tudni, hiába ajánlotta fel, nem érdekel.
- Nem... Nem megyek - csóválom meg a fejem, majd komor tekintettel nézek rá ismét. - Ne haragudj, de nem érdekel a hely. Nem tartozom ide hidd el, csak bajt okoznék - jelentem ki egy sima vállrándítással, miközben megérintem a karját, és barátságosan megszorítom. Ő nem érdemli ezt. Egy pillanatra lesiklik a tekintetem a karjára, majd elengedem, és ismét a szemeibe nézek.
- Meg kell ígérned nekem, hogy nem beszélsz rólam senkinek, és cserébe meghagyom az emlékeidet... Azt hiszem a mai találkozónk végére értünk... Megtennéd, hogy vissza viszel oda, ahonnan eljöttünk? - kérem meg, hiszen nem nagyon tudom, hogy hol vagyunk pontosan, és ezért kellene egy kis segítség.

-Köszi - mondom szerényen biccentve a fejemmel - Ez is a sármom része. Egyébként pedig, van ennél rosszabb is. Például, ha zuhanni kezd a repülő, amin utazol, és kiderül, hogy a pilóta mér rég nincs sehol. De nem, nem mindig ilyen. A legtöbben megszokják idővel. A barátnőmnek elég volt 3 ugrás, hogy ne legyen zöld tőle.
~Így belegondolva, nem sokon múlott, hogy ne legyen egész más vége annak az első randinak. Huhh...~
-Vicces...? Mondjuk...kívülről biztosan, de...akkoriban két három világköröli út elég volt, hogy annyira kimerítsen, hogy mozdulni se bírjak. A "bárhova csak el" innen pedig elég tág úticél, hogy vízben kössek ki...na mindegy, a lényeg, hogy nagyon ijesztő volt.
Kicsit azért nyugtalanít, hogy két szép szemével úgy méreget engem, mint a farkas egy ma született bárányt, aki valószínűleg túl cuki ahhoz, meg megegye, de ha egyszer olyan éhes?
-Hát, nem egészen. Bár lehet menne neki az is, de inkább új emlékeket szokott alkotni... - mondom, és egy pillanatra mosolyogva révedek el a távolba, az a tipikusan idegesítő, egy hete vagyok együtt valakivel, és minden rózsaszín pofával, de aztán észbe kapok, és megköszörülöm a torkom.
-Khm...és persze a képességével is meg tudja csinálni ugyanezt.
Aztán óvatosan fogom meg újra a kezét. Nem romantikus gesztusként csak úgy esetlenül, a másikkal pedig a vállát fogom meg. Szegény lány.
-Az nagyon hosszú idő...viszont, most már minden rendben lesz. Gyere velem, lehet ismerek valakit, aki segíthet.
A kérdésre megvonom a vállam. Abba nem avatom be, mi ez a hely, majd megteszi Charles.
-Hogy hány mutánst ismerek? Többet mint filmsztárt az biztos, igaz nem sokkal...Szóval, érdekel, milyen ez a hely belül?

- Bűntudat mi? Neked aztán van szöveged - mosolyodom el, hiszen nem is ismer. Hát akkor hogy lenne bűntudata? Még ha ki is adnám a titkát, előbb zárnának elmegyógyintézetbe, minthogy hinnének nekem, szóval semmi kockázata nem lett volna. Sőt a helyében én otthagytam volna magam. Egy rövid ideig tényleg ott akartam hagyni, de aztán valahogy mégsem tettem. Vicces figura ez a Gabriel, talán még meg is kedveltem egy kicsit, de ez semmin sem változtat. Ki kell töröljem magam az emlékeiből, nem szabad, hogy emlékezzen rám. Még véletlenül sem. Ez az ő érdeke.
- Hidd el, eleget utaztam már, de ez a legrosszabb eddig. Mindig ilyen lesz, ha valakit... tudod, így "utaztatsz"? - kérdezem, mert valahogy nem jön a számra az a szó, amit erre mondott. Így macskakörmöt rajzolok a kezemmel az utolsó szavamnál, hogy értse mire gondolok. Végül is, ha nem fog rám emlékezni, akkor beszélhetek vele bármiről.
- Pucéran? Vicces látvány lehetett... A víz nem rossz, kivéve, ha nem tudsz úszni, mert akkor pórul jársz - jelentem ki, mintha valami extra fontos dolgot mondtam volna, de igazából nem. Csak szavak, melyek nem sokat érnek, de mégis megmosolyogtat. Őszintén. Sajnálom, hogy el kell felejtenie, mert rendesnek tűnik. De az eddigi tapasztalataim szerint mindig a rendesek szívják meg, szóval ezt nem hagyhatom, hiszen talán vannak barátai és esetleg társa, aki hiányolná, ha miattam esne baja. Azt nem bocsájtanám meg.
- Olyasmi... Bér fogalmam sincs mi az. Emlékeket törlök, adok és változtatok. Néha csak egy falat húzok az emlékek köré, hogy elfedjem vele, de ez sok erőt igényel. Többet, mintha csak kitörölnék... Kedvesed? Talán ő is ilyen memória babrálós? - kérdezek vissza egy csepp levegővétel nélkül, majd végigmérem a srácot. Sejtettem, hogy van valakije, persze néha az apróbb megérzéseim bejönnek, néha nem.
- Hozzánk hasonlót? Szóval rajtad kívül? Egy lány volt aki eltűnt, vagy nem tudom, mi lett vele, és... bár lehet, hogy tévedek, de aki üldöz... rá valamiért nem hat az erőm... Azt akartam, hogy elfelejtsen, mert meg akar ölni, és egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni... Ezért menekülök. Ha megtalál, tönkretesz mindent, és akkor megint mennem kell... Közel nyolc éve... - suttogom magam elé az utolsó három mondatot akadozva, mert el sem hiszem, hogy ki mertem mondani, de úgy, hogy utána mindent el fog felejteni, nincs veszteni valóm.
- Miért, te többet ismersz? Ne mond, hogy többen vannak... - nézek rá csodálkozva, miközben a hajamba túrok.

Megvonom a vállam.
-Ott hagyhattalak volna de...meglett volna annak is a kockázata, ráadásul olyannak tűnsz akit nem érdemes ott hagyni. Úgy értem, hetekig bűntudatom lett volna, tényleg úgy festesz, mint aki el van veszve.
Ekkor elhúzom a számat, és kicsit kerülöm a tekintetét.
-Amire most rátettem én is egy lapáttal, tény, de ha egyszer kipróbálod milyen utazni a távolsági buszon, ami ide hoz, egyet fogsz érteni velem, hogy ez még így is sokkal kényelmesebb.
Aztán óvatosan megérintem a vállát, amikor azt kezdi el mondani, hogy az átka tönkretette az életét. Mondjuk nem nagyon fejti ki.
-Először mindenki így érzi...és a legtöbbeknek igaza van. Eleinte én például képes voltam random felbukkanni a földön bárhol pucéran. A bolygó kétharmada óceán, és három ugrás után levegőt is alig bírtam venni szóval...a Blackjack-ben több a nyerési esélyem.
Aztán csak kifejti, mire is képes, szememben pedig kigyullad a felismerés szikrája.
-Áhá, szóval te egyfajta telepata lennél! Ő...kösz nem, elég gáz a memóriám már így is... - hárítom el kedves ajánlatát azonnal. - Mellesleg....volt részem épp elég agyi tréningben a kedvesem miatt, szóval inkább kihagynám. De ha valamit el kell felejteni, emlékezni fogok rá, hogy téged keresselek...gondolom...
A kérdésre, hogy mi ez a hely pedig csak mosolygok.
-Mond, hány hozzánk hasonlót ismersz?

- Reflex vagy sem, sosem hánytam eddig még... - Csóválom meg a fejem, és már egyenesen a férfi szemeibe nézek. Nem is ma akarom elkezdeni ezt a hányás dolgot, sőt őszintén ezt a témát is ejteném, ha lehet, mert elég undorítónak tartom, attól még, hogy nem volt részem benne.
- Tény, hogy nem szálltam volna le rólad, de ennyi erőből ott is hagyhattál volna, ahogy feltűntél... De mégis mi ez a hely? - Nézek ismét körbe, amint az émelygés is alább hagy. Mély lélegzetet veszek, ész szerencsémre nem vesztem el az egyensúlyom annyira, hogy visszahuppanjak a földre, hanem visszaszerzem az irányítást a testem felett, így csak egy bénára sikerült felállás kerekedik ki belőle. Mindenesetre jó arány lehet, hogy én vagyok a második lány, aki nem hányt, vagy mit mondott. Annyira nem tudom felidézni, mert az émelygés miatt a fülem is zúgott, vagy az lehet, hogy csak ez az utazás miatt volt, nem tudom. Mindenesetre a hányingert leszámítva élveztem ezt a kis betekintést a srác képességébe, és egy kicsit irigylem, hogy ilyen ereje van. Bezzeg én? Én mire is vagyok képes? Konkrétan tönkre tettem vele az egész életemet, így ma már csak kihasználom amit kaptam, és így szerzek pénzt, vagy amire éppen szükségem van.
- Akkor a szüleidhez képest előnyben vagyok. Hidd el, mázlista vagy, hogy ezt tudod. Az én átkom... tönkretette az életem... - Most komolyan el akarom mondani neki az erőmet? Erre vetemednék, hogy egy vadidegen szerezzen róla tudomást? Bár simán el tudom vele feledtetni, mégis botor gondolat ez tőlem. - Manipulálok... Emlékeket.. És törlök is, ha akarod, megmutathatom - Mosolyodom el, mikor végre kinyögöm, mit is tudok. De amint kimondom, már meg is bántam, félek, és nem tudom mit tehetnék, hiszen ő pedig teleportál, így az érintést gyorsan kell megejtenem, hogy ne gyengítsen el megint ezzel az eltüntetős trükkel...

Szomorúan, szinte már bűnbánóan sóhajtok fel.
-Nem tudod kiadni magadból. A hányás csak egyfajta reflex, valójában nem a gyomrod rontottad el, csak a tested érzi, hogy nem szabadna ilyen gyorsan közlekednie. Legalábbis ez az én elméletem.
Ami a bocsánatkérését illeti, csak legyintek egyet mosolyogva. Olyan rég volt már, és egyébként is...na jó, picit tényleg zavart, de ez van. Nem jöhetek be mindenkinek, de valójában, amíg Tati-nak igen, addig minden rendben van.
-Nem, nem vagyok az a bosszúálló fajta. A hányingert csak azért kaptad, mert nem szálltál volna le rólam, amíg nem mutatom meg, miért nem költök buszra.
Aztán csak guggolok ott előtte csendben, és hallgatom. Fura egy lány az biztos, és ezek szerint a megérzésem nem csalt abban, hogy mennyire fura is pontosan. Lehet, hogy teleportálást most látott először életében, de valami mást...valami más furcsasághoz biztosan van szerencséje, ha nem rohant azonnal a Batman-ért, hogy mentse meg tőlem,a mikor meglátott.
-Hé, én megmutattam az én átkom, most te jössz - mondom vigyorogva, de aztán kissé bizonytalanabbul még hozzáteszem - illetve...előbb csak mond el, mi az. Most komolyan, úgy érzed, pont én leszek az, aki boszorkánynak fog tartani? Úgy értem, persze, alig ismersz, viszont, máris tudsz rólam olyat, amit a szüleim nem, úgyhogy azért talán teljesen idegen sem vagyok. Szóval, elmondod, milyen átokra gondoltál, és én cserébe nem teleportálgatlak többet, megegyeztünk?

Borzalmas egy dolog ez amit most végigéltem. Ahogy viszont hallom a srácnak semmi baja, hiszen ugyanúgy viselkedik, ahogy eddig, ráadásul még el is fordul, amit persze meg tudok érteni, én még jó messzire itt hagynám magam. Persze én ilyen vagyok. A rossz szándékot feltételezem mindenkinél, akivel csak egy rövid ideig is társalgásba elegyedek. Talán saját magamnak köszönhetem csak azt, amilyen most az életem, talán a sors akarta így, nem is érdekel, csak ezt a kegyetlen érzést tüntetném el magamból.
- Őszintén jobban örülnék neki, ha ki tudnám adni magamból... Hidd el, nem tartom vissza - Nézek fel rá egy pillanatra, de még csak a hátát látom, de nem tart sokáig, mert visszahajtom a fejem. azt sem veszem észre, hogy közelebb jön, hiszen a szemem lehunyom, majd mély lélegzetet veszek és kifújom lassan, és addig ismétlem, amíg nem hagy alább ez az egész émelygés.
- Bocs a beszólásomért... Gondolom ez volt a bosszúd?! - Nyögöm ki nagy nehezen, majd végül ráemelem kék tekintetemet, miután meghallom a kérdését. - Vadászpilóta? Dehogy, csak erős a gyomrom, szerencsére... - Jelentem ki határozottan gyengén az előbbi atrocitás hatására, és nem vagyok hajlandó felkelni a földről. Csak ülök ott, és nézek egy pillanatra a srác szemeibe, majd körbenézek a kerten. Tényleg szép. Válaszolnom kellene az utolsó kérdésére, de nem szívesen adnám ki magam egy idegennek.
- Mert üldöznek. Tettem valamit, amit nem kellett volna, és...Van egy átkom, ami... Amiről nem akarok beszélni, mert... Mindegy hagyjuk - Én megpróbáltam, de nem megy. Nem tudok bízni, és nem is akarok. Felállok, de egy pillanatra meginog a lábam alatt a talaj...

-Nem tudom elképzelni, hogyan vehetném ezt bóknak... - felelem cseppet morogva. Hogy most a lelkembe gázolt volna? Ugyan, de azért szerintem elég férfias vagyok és különben is, pukkadjon meg.
-Sejthettem volna, hogy nem vagy olyan tündéri, mint amilyennek kinézel.
Mondjuk, ez rám is igaz. Nem mondom, kicsit élvezem is a helyzetet, választ pedig nem kap, csak amikor már úgymond a másik oldalon vagyunk. Igaz ott sem rögtön, várok egy kicsit, amíg összeszedi magát.
-Ne tartsd vissza, úgy csak rosszabb - tanácsolom csendesen, és el is fordulok tőle, hátha szégyellős. Én tuti nem szeretek hányni mások előtt.
-Amúgy, szigorúan nézve nem az én kastélyom, csak bejön a hely.
Aztán várok türelmesen, de hiába. A végén már felvont szemöldökkel kukucskálok hátra a vállam felett, és némi elismeréssel hümmögök.
-Nem semmi...tudod, rajtad kívül eddig csak egy lány tudta megállni, hogy kidobja a taccsot és...benne azért dolgozott akkora dopping...egy bizonyos értelemben.
Leguggolok vele szemben, és érdeklődve fürkészem az arcát.
-Csak nem vadászpilóta vagy, vagy ilyesmi? Komolyan mondom, te vagy összesen a negyedik ember, aki ilyen jól viselte ezt elsőre. Na, de én megmutattam a titkom, most te jössz. Miért hitted, hogy üldözlek? Csak nem valaki mást vártál?

- Nyugi, a férfiasabb pasik jönnek be, ne vedd sértésnek - Szólok vissza egyből, nem bírtam ki. Ha ő is elengedi magát, én miért legyek kedves és aranyos? Bár nincs ellenemre ez a kis csipkelődés tényleg. Ezért szeretem, ha a beszélgetőpartner ugyanolyan beszédes, vagy bátor vagy tudomisén. Belőlem meg csak ki akart jönni a véleményem, ráadásul szeretem megsérteni a férfi egót. Valahogy szeretek játszani a tűzzel, mégis megijeszt, hova is akar vinni. Hisz tudok róla.... Várjunk csak? Semmit sem. Hogy ő kicsoda, micsoda, csak azt látom, hogy valami fura fazon, aki el tud tűnni és máshol megjelenni, ennyi. Hogy mi lesz az út alatt? Jézusom, bele sem merek gondolni őszintén. Valahogy megijeszt a tudat.
- Kastélyod? Várj, hányni? Életemben nem hánytam... - Jelentem ki határozottan, de hátrálok... vagyis hátrálnék, ha nem lenne itt ez a nyomorult szikla mögöttem. Világéletemben nem hánytam, valahogy ez kimaradt az életemből. Talán erős a gyomrom. Jó az egy dolog, hogy émelyegtem már nem is kicsit, de sosem jött ki semmi belőlem szerencsére. Remélem nem fogom megtapasztalni, milyen érzés. Azt mondják borzalmas.
- Hé...ne... - Kérném, hogy ne siessen, de már késő és felesleges. Valami történik, én pedig alig fogom fel, valami kertben vagyunk, én pedig régi ismerős érzést élhetek át. Émelygek, mint mikor valami rosszat eszik az ember, a lábam is elgyengül egy pillanatra, én pedig érzem, hogy összerogyok. De a hányás elmarad, mindenesetre az az erős émelygés itt van a gyomromban, ami fel és le liftezik, mintha a hullámvasútról szálltam volna le, ráadásul ez a Gabriel még hátrál is, mert gondolom nem először csinálja. Támaszték után keresnék, amiben megkapaszkodhatnék, de hirtelen nem tudok erre koncentrálni, csak próbálok úgy leülni, hogy ne boruljak el, és a térdemet felhúzom, hogy ráhajthassam a fejemet.

Kezem a szívemre téve sóhajtok megkönnyebbülten, kissé lőre dőlve.
-Hála az égnek, hogy túléled azt, hogy nem vagy az esetem.
Gúnyos én? Á, dehogy! Mondjuk, kezdek az elememben lenni. Normális beszélgetés? Hát az nem az én asztalom, főleg nem a szebbik nem képviselőivel, de genyózni egymással? Na, az megy. Furcsa, de ennek hatására kezdem megkedvelni őt. Szinte már bűntudatom van....szinte.
-Nézd, ha velem tartasz, a fénysebesség sokszorosával fogsz átszáguldani egy dimenzión, amiről ha megkérdeznéd, hol van, hetekig tartana elmagyaráznom még azt is, hogy ennek a kérdésnek miért nem volt semmi értelme, már amennyire meg tudtam állapítani a mai szakirodalom segítségével, csak az a biztos, hogy egy "alagútba kerülünk, ami nincs sehol, és kívülről is úgy tűnik, mintha elnyelne a semmi. Tényleg amiatt izgulsz, hogy hol kötsz ki?
A második kérdésre aztán felsóhajtok, és a szemeim forgatom.
-Na egye fene, ha tényleg ennyire érdekel...Jézusom. A kastélyomba viszlek. Vagyis annak a kertjébe. Azt ne kérdezd, hogy kell odamenni kocsival, még sosem próbáltam. A zacskó miatt pedig ne aggódj, nem arra kell, amire gondolsz. Csak azért...
Ekkor közelebb lépek, és ha eddig nem szaladt el, finoman érintem meg a könyökét.
-..mert valószínű, hogy hányni fogsz.
és ekkor mint a villám tűnök el vele, ha nem elég gyors. Ha sikerült a művelet, a sulitól távol találjuk magunkat, a kertben. Körülöttünk nincs senki más egyenlőre, ő pedig...nos egyenlőre jobbnak látom messzebb húzódni tőle.
-Ne tartsd vissza, úgy rosszabb...amúgy nagyon sajnálom, elsőre kevesen ússzák csak meg.

- Nem is ismersz... De legalább már tudom, hogy a szőkéket ki nem állhatod, nyugi nem kötöm fel magam - Mosolyodom el, így nem tudhatja, hogy tréfa, vagy sem. Őszintén teljesen hidegen hagy, hogy a barna csajok jobban bejönnek neki, nem pasizni jöttem ide. Ettől függetlenül van szemem, és habár jól néz ki ez a Gabriel, van benne valami különös, ami nem tetszik. Valamiért nem bízom benne, bár mondjuk szerintem nem 20 perc után alakul ez ki két ember között. Egy pillanatra elkalandozik gondolatom, hogy mi lenne, ha csak szó nélkül kitörölném magam az emlékeiből, de aztán egy fejcsóválás után ráemelem jeges kék tekintetemet.
- De kíváncsi vagyok, viszont nem ismerlek... - Ráncolom össze a szemöldökömet, majd még mindig azon vagyok, hogy a mögöttem lévő nagy kő hátrébb kerüljön. Egy pillanatra visszahőköltem, pedig nem szokásom, most mégis úgy érzem, hogy megrettent ez a fura képesség. Egyáltalán tudja, hogy mit csinál? Vagy csak találomra eltűnik és megjelenik valahol? Egy pillanatra megfordul sok minden apró bolond gondolat a fejemben, majd nagyot sóhajtok, és elnyomom a csikkemet a földön, mivel a közelben nem látok egy kukát sem.
- A zacskó pedig? Mire? - Kérdezek vissza, mert valahogy nem volt hajlandó elárulni nekem a mondat másik felét, engem pedig megesz a kíváncsiság. Mire kell a zacskó? Remélem nem arra, amire gondolok.
- Hova akarsz vinni? Tudni szeretném, mielőtt felelőtlenül igent mondok - Jelentem ki határozottan, és lépek egyet felé, majd a kezére siklik a tekintetem. Tálcán kínálja a lehetőséget, csak lesz-e hozzá elég erőm? A zacskó említése nem tölt el pozitív gondolattal, és nem akarom, hogy csak úgy belevágjunk a semmibe, ráadásul ha valami olyat tesz, meg fogom torolni a kis kellemetlenséget. Vagy nem. Nem tudom.
- Szóval? Elárulod, hova akarsz vinni? - Döntöm jobbra a fejem, és remélem megadja a választ. Csak abban az esetben bízom rá magam, ha tényleg nem akar bántani.

Oldalra döntöm a fejem, és én is mosolygok végre. Ha nevet, az fél siker, hátha mégsem olyan rossza helyzet.
-Előítélet? Ugyan, csak...inkább pozitív diszkrimináció a barnákkal szemben. Belőlük sosem nézném ki, hogy nem olyan cukik, mint amilyennek látszanak...néha vesztemre...
Viszont, legalább a bűvésztrükköm tettszik, igaz ahogy látom van másik, szóval hiába próbálom itt kímélni a környezetet...
~Remélem nem gyújtott fel semmit az a másik cigi...bár a légörvény tuti eloltotta, és sanszos, hogy úgyis vízbe esett.~
-No, mi a baj? - Kérdem nevetve. - Az előbb még olyan kíváncsi voltál.
Megrázom a fejem.
-Ugyan már, ha bántani akarnálak, előbb tettem volna, hogy megehessem a másik hamburgered is. A zacskó pedig...
És ez az a pont,a mikor a kőig hátrál. Hogy tudtam úgy sarokba szorítani, hogy nem is akartam? Érthetetlen...
-Nézd, semmi az egész. Ha érdekel, hogyan csináltam, amit szerinted láttál, akkor add a kezed. Ha nem...nos akkor maradjunk annyiban, hogy fantáziáltál. Nekem mindkettő megfelel, úgyis mennem kéne lassan.
Kinyújtom felé a kezem. Nem fenyegetően, inkább mintha csak ki akarnám segíteni a hintóból a hercegnőt.
-Szóval, mi legyen?